4
2025
A hegyeink
Retezat, Románia
A Déli-Kárpátokhoz tartozó Retyezát hegység a családi- és a személyes kronológiám keresztmetszetében helyezkedik el. A szüleim gimnazista éveikben sokat jártak ide, később pedig velem és a testvéreimmel is vissza-vissza térnek. Gyermekként elemi erővel hat rám minden, amit egy-egy ilyen kiránduláson látok, hallok és érzek. A menedékházak biztonsága, állandó félelem a medvéktől, pár fokos patakvízben gátépítés, frissen szedett áfonya cukorral megszórva, amit egy román néni ad nekem.
Aztán ahogy növünk, egy időre megszakadnak ezek a kirándulások.
Bennem pedig pár éve bekapcsolt, hogy vissza kell menjek felnőttfejjel, és megkeresnem az emlékeim helyét. Édesapámat nem volt nehéz rábeszélni egy apa-lánya hegymászásra. Mivel nagyjából a szezon utolsó hetében indultunk el, zord körülmények fogadtak minket a magasban. Mínusz fokokban aludtunk napokig, és a menedékházba bevezetett pár fokos patakvízzel fürödtünk. Az egész napos hóban, szélben túrázás után minden este örömmel fogadtuk el a krumplilevest és a túrós puliszkát a menedékház morcos vezetőjétől. Esténként apukám egy otthagyott gitáron játszott nekem, hogy kicsit elfeledtesse velem mennyire fázok.
Ez után 2025 augusztusában – hosszú évek után – újra az egész családom vágott neki, hogy térerő nélkül, napokig együtt legyen ezek között a hegyek között. A szüleim a nehezebb szakaszokon már nem tartottak velünk, a négy gyermekük pedig nélkülük mászott fel azokra a helyekre, ahol ők 40 évvel ezelőtt, még tinédzserként ismerkedtek egymással.
1
2021
Emlékezetes kirándulás Erdélybe
Nagyvárad, Románia
2021. februárjában, a Covid vírus lezárásai idején három egyetemi osztálytársammal meglátogattuk egy jóbarátunkat Erdélyben, aki szintén osztálytársunk volt. Ekkorra már az emlékét is elfelejtettük mindenféle utazásnak, így ez az egyébként sima határátkelés hónapok óta az egyik legizgalmasabb dolognak ígérkezett az életünkben. Főleg, mert kettőnknek nem volt se oltási, se immunitási igazolása, emiatt benne volt a pakliban, hogy amint visszatérünk Magyarországra, karanténba zárnak. Szerencsére ez nem történt meg.
Mindannyian úgy emlékeztünk vissza erre a pár napra, mint valami mennyei ajándékra. Romániában ugyanis máshogy szabályozták kijárást és a közösségi terekben létezést, például a kocsmák, éttermek, stb. normálisan nyitva lehettek. Úgy éreztük magunkat, mint a legsúlyosabb visszaeső függők, annyira leírhatatlanul jól esett újra emberek között (maszk nélkül!), gondatlanul ülni és beszélgetni. Egypár ismerős még népzenét is játszott nekünk, úgyhogy abszolút megkoronázták a kalandunkat. Egy napot pedig a Bihari Hegyköz falvainak bejárásával töltöttünk, ahol egy kilátónál a képet is készítettem. Az út alatt egy új, azóta tartós szerelem is született, így habár a baráti társaság felbomlott, mégis bekerült életem egyik legkülönlegesebb és legszebb élményei közé.
1
1998
Zárókép – avagy: This Is the Beginning of a Beautiful Friendship
Eforie Nord, Románia
A képen az anyukám és én integetünk a fényképezőgép felé. 1998-at írunk, s épp a tengerparti nyaralásunktól búcsúzunk.
A kirándulásos, vakációs, túrázós fényképek egyik tipikus jelenete az, amikor az alanyok egy helységtábla előtt állnak. Ez lehet a település kezdetét vagy végét jelző tábla: az előbbi a „megérkeztem”, az utóbbi az „elindultam” üzenetét hordozza. A digitális kor előtti időkben, amikor minden fényképet meg kellett gondolni, az utolsó felvételt gyakran az áthúzott helységtáblára tartogatták. Ez a rituális gesztus nem csupán pillanatképet készített, hanem szimbolikusan is lezárta a vakáció és a szabadság idejét. Az így született kép lett az üdülés vagy kirándulás albumának záróképévé, az adott időszak, az élmények és a kalandok végső illusztrációjává.
Mindez nálunk is így történt. Mi is a filmtekercs utolsó képét használtuk fel ehhez a fotóhoz, hogy az első tengerrel való találkozásom emlékét őrző albumnak záró(képe)gondolata legyen. Ugyanakkor ez a kép egy hosszas, gyönyörű barátság kezdetét is magában foglalja, hiszen ezek után minden évben meglátogattam a Fekete-tengert, ami életem egyik kardinális pontjává vált. A képen látható E 87 út, a napraforgómező, a horizonton felbukkanó tenger – mind a második otthon nosztalgikus jelei.
Viszont eddig soha nem tűnt fel a kép bal oldalán megbúvó katonaautó. Érdekes, ahogy az ember számtalanszor megnézi ugyanazt a képet, és mindig mást lát rajta, ezáltal az emlékek is új értelmmel bővülnek folyton.
1
1999
Volt egyszer egy tengerpart
Brassó, Románia
Forró nyári nap a Cenk lábánál fekvő városban. Az óváros labirintusában, a fő sétálóutca egyik belső udvarán azt játsszuk Bibivel, a szomszéd lánnyal, hogy a tengerparton vakációzunk. Fürdőruhába öltözünk, és naptejjel kenjük be az arcunkat, miközben egy óriás esernyő véd a napsugarak ellen. Egy kis pokrócot terítünk a kövezetre. A kemény felületet puha homoknak képzeljük el, amelyben négy kis lyukat ásunk. Ezekbe elhelyezzük a pokróc négy sarkát, elfedjük a feltúrt homokkal, végül pedig ráhelyezzük a szandáljainkat a négy elásott sarokra. Mindezt azért, hogy ne fújja el a pokrócot a hullámokat szülő szél.
Ezt a technikát már másfél évesen sikerült elsajátítanom, az egy évvel ezelőtti családi üdülésünkön, amikor életemben először jártam a Fekete-tenger partján. Ezenkívül azt is memorizáltam, hogy miközben az ember sütteti magát vagy elmegy egyet úszni, a táskát, a fényképezőgépet, a pénztárcát - vagyis bármilyen értékesebb tárgyat - tanácsos egy törülközővel letakarni, így azok láthatatlanná válnak a tolvajok számára. Gyerekként nem esett nehezemre elhinni mindezt, olyannyira, hogy a mai napig használom ezt a trükköt - abszolút sikerrel.
Az első tengerparti kirándulásomon azt is megtanultam, hogy érteni kell a tenger nyelvét: milyen az, amikor kedves, amikor befogadó, amikor játékos, és milyen hangon szól hozzánk, ha haragos. Egyik nap a megszokottnál nagyobbak voltak a hullámok. Fiatal, mindig is vakmerőségéről ismert apám magával vitt a vízbe. Az ölében, vele együtt élveztem a hullámokkal való játékot, és barátkoztam a bátorsággal. Azonban egyszer csak egy erősebb hullám bekebelezett bennünket, és a víz alá ragadott. Az ég és a tenger kékségége összemosódott, elvesztettem a fent és a lent érzékét, csak azt éreztem, hogy sodródom, s ösztönösen behunytam a szemem.
Végül, arcunkkal a homokot dörzsölve, a hullám kicsapott minket a partra. Apám nem engedte el a karom, ezért egymással szemben értünk a szárazföldre. Amikor kinyitottam a szemem, az ő tekintete nézett vissza rám. Félve fürkészett. Miután látta, hogy épségben vagyok, elkacagta magát, én pedig követtem őt. Együtt nevettünk, miközben nem engedtük el egymás kezét. Ez az egyik első emlékem: ahogy elnyel egy hullám, majd partra vet, de nem félek, mert tudom, apám karjaiban biztonságban vagyok.
A tenger, a homok és a sirályok képeinek lenyomata az emlékezetem idővonalának kezdetén található. Így egy évvel az első tengerrel való találkozásom után elő tudtam idézni a hullámok duruzsoló hangját, a homokban épített vár méretét, a kagylók formáját, a víz színét, s végül azt a számomra új érzést, amely hirtelen mindenkit megbabonázott: egy furcsa könnyedséget - mintha repülnék; egy furcsán megmosolyogtató érzést -, amelynek nevét még nem ismerem. ,,Szabadságon vagyok.'' - emlegetik a felnőttek körülöttem. Szabadság... talán ehhez a szóhoz lehet valami köze annak, amit érzek - gondoltam.
Bibivel ezt az érzést hívjuk elő, miközben az udavron napozunk, és azt képzeljük, hogy úszni mentünk, amikor vizet locsolgatunk egymásra. Képzeletben érezzük, ahogy a tengeri szél játszik a hajunkkal, és ahogy a hegyi levegő helyett a sósat szívjuk mélyen magunkba. És mindeközben alig várom, hogy idén is apám autójával száguldjunk a tenger felé.
1
2024
Dugás a patakban
Mátra, Magyarország
Biológus, agykutató barátunk érdekfeszítő kutatásai mellett megcsinált egy gombaszakellenőri képzést is mellékesen. Ezen felbuzdulva el is mentünk gombászni egy jó gombapörkölt reményében. Be is ültünk az autóba, és elindultunk a Mátrába. Felkerestünk számos helyszínt, többek között ismert, már bizonyított gombalelőhelyeket is, de nem találtunk sehol se fogyasztható példányt. Pedig esett is a napokban előtte, az őszi szezon is adott volt, talán nem is voltunk elkésve, még nem rabolhatta le a többi gyűjtögető… Délutánra, nagy csalódottságunk tetőfokán, találtunk rá egy nagyon szépen kanyargó patakra, ahol, hogy legyen végre valami pozitív élmény, szinte automatikusan nekikezdtünk egy kis gát építésének az ott megtalálható kövekből. Ekkor került szóba erdélyi származási barátom története a dugással, arrafelé ugyanis így nevezik a gátat. Elmesélte az általános iskolai történetét, amikoris a kedves nyári emlék kérdése a patakban lévő dugás került szóba, a tanító néni nagy meglepettségére. Ez azóta is meghatározó szava, anekdotája a társaságunknak. Így, ha gombával nem is, ezzel a vicces történettel, és a gyermeki felhőtlen játékosság pár percre történő újbóli megtapasztalásával mindenképpen gazdagabbak lettünk a kirándulás végére. A gombapörköltről se kellett lemondanunk, bár végül bolti gombából készült el a késői ebéd.
1
2025
Dagály
Lagoa, Portugália
2025 februárjában, a vizsgaidőszak megpróbáltatásai után, egy barátnőmmel elutaztunk Portugáliába. Nekem ez volt az első utam az országba, a barátnőm pedig már járt ott, és különösen kedves hellyé vált számára. Az utunk elsődlegesen Lisszabonba vezetett, de csak Faróból találtunk visszafelé olcsóbb járatot, így onnan repültünk vissza. Mivel tél vége volt, fürödni nem igazán lehetett, így azon az egy napon kirándulni szerettünk volna, amit a városban töltöttünk. Faro közelében található Lagoa, innen indul egy ösvény, ami a tengerpart szélén fut végig Carvoeiroig. Ezt a rövid sétát szerettük volna megtenni, ám ehhez el kellett jutnunk Lagoaba. Ez a feladat nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk, ugyanis a buszállomáson kiderült, hogy a pénztárban csak készpénzzel lehetett fizetni, amiből nekünk nagyjából 3 euronk maradt (ez később is fontos lesz), az automata pedig persze nem működött. A buszjegy egyébként is drága volt, több mint 7 euro, a bonyodalmak miatt pedig le is késtük azt a járatot, amivel menni szerettünk volna, így végül úgy döntöttünk, hogy stoppolunk. Szerencsére ez már sokkal könnyebben ment, így jutottunk el autóval a portugál óceánpartra.
Ugyan február volt, de a nap csodaszépen sütött, annyira jó idő volt, hogy simán lehetett napozni is, sőt! még az óceánba is belegyalogoltunk, hosszú ideig mászkáltunk a vízben a sziklák között. Ezután kifeküdtük a partra, én csak élveztem a napot, a barátnőm pedig olvasott. Egy ponton felmerült bennünk, hogy talán érdemes lenne a dolgainkat felpakolni egy szikla tetejére, csak a biztonság kedvéért. Nem sokkal később kiderült, hogy valóban nem ártott volna, ha tényleg mindent felpakolunk, mert egyszer csak egy hatalmas hullám söpört rajtunk végig. A ritka pillanatok azon egyike volt ez, amikor lelassul körülöttünk az idő, egy kimerevített másodpercig mindent élesen és pontosan érzékelünk. Láttam, hogy a hullám nem csak el fog érni minket, de már nem lesz rá időnk, hogy mindent összekapjunk magunk körül, majd a kimerevített pillanat véget ért, és a hullám lecsapott ránk. Minden nagyon gyorsan történt, felugrottunk, és próbáltuk összekapni a dolgainkat, én először a törölközőket, kendőket, pulcsikat kaptam fel, amin feküdtünk, a barátnőm pedig három darab cipőt. Igen ám, de a negyediket elsodorta a víz! Egyáltalán nem gondolkodtam, és utána rohantam a bakancsomnak, ami már messze járt a hullámok között. Szinte biztos voltam benne, hogy nem érem el, valószínűleg nem is értem volna, hacsak nem jön egy újabb nagy hullám, ami engem is és a cipőmet is visszavetett a partra. Utólag nagyon örülök, hogy egy kő sem volt a közelben a parton, mert csúnya vége lehetett volna az esetnek.
Miután picit felocsúdtunk a megrázkódtatásból, számba vettük a veszteségeinket. Valamilyen csoda folytán csak a zoknijaim tűntek el végleg az Atlanti-óceánban, ám a hullám nem kímélte meg a barátnőm könyvét és telefonját sem. Ez a telefon vezetett a további gondokhoz. Ugyanis az utazásunk során az enyém nagyjából használhatatlannak lett minősítve, mivel internetem sem volt, illetve kb. két óra alatt lemerült, így végül is telefon nélkül maradtunk. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy mindenképpen végig sétáljuk az utat, hiszen már itt vagyunk, a sétához pedig nem kell telefon, a többit meg majd kitaláljuk. Útközben készítettem a fenti képet, amin látszik a kis öböl, ahol elért minket a hullám, pont a szikla mellett (arra tettük fel a dolgaink egy részét). A kép külön szépsége számomra, hogy az egyik fele homályos, ez szintén a telefonom kritikus állapotának köszönhető, ami miatt a kamera sem működött rajta rendesen. Mivel a barátnőm által készített fotók teljesen elvesztek, így erről a közös útról csak kissé zavaros és homályos képeink maradtak, külön is emlékeztetve minket az óceános kalandunkra.
A séta végén kiderült, hogy mégiscsak szükség lesz telefonra, ugyanis fogalmunk sincs, hogy jutunk vissza Faroba, a kis városban, ahova érkeztünk pedig nem volt a közelben főút, ahol stoppolni lehetett volna. Szerencsére nem voltam teljesen lemerülve, így beültünk meginni egy presszókávét Carvoeiroban, ami úgy tűnt, hogy a helyi kanadai nyugdíjas közösség törzshelye. Az ottani interneten megnéztük, hogyan tudunk elvergődni egy nagyobb városig, hogy onnan valahogy megpróbáljunk haza buszozni (hátha ott van jegyautomata). Igen ám, de csak ekkor jutott eszünkbe, hogy mi van, ha itt sem lehet készpénzzel fizetni. Persze, hogy nem lehetett. Így hát kénytelenek voltunk kivenni valamennyi pénzt egy automatából (ami persze jó sok kezelési költséget számolt fel), de legalább már nem kellett aggódnunk a jegyautomata miatt. Az állomásra vezető úton megálltunk még egy Lidlben is, hogy vegyünk egy zsák rizst, ebben utazott hazafelé a buszon a barátnőm telefonja. Sajnos ezúttal ez sem segített, az óceán sós vize erősebbnek bizonyult a rizs szárító erejénél.
2
2024
A játék
Visegrád, Magyarország
A történetemhez két képet választottam, amiken a barátaimmal kártyázunk. A képeket egy barátnőm készítette, aki megnyerte a kártyajátékot, amit játszottunk, így előbb kiszállt abból. Azért esett erre a két képre a választásom, mert úgy gondolom, hogy a privát fotó egy sajátos csoportjába esnek. Nem dokumentálás vagy emlékezés céljából készültek, nem is azért, hogy meg legyenek osztva valamilyen platformon (egészen eddig ez nem is történt meg), hanem csupán a játék céljából. A telefonnal való fotózás lehetőséget teremt a fotózással való játékra, talán ez az egyik különbség a digitális és az analóg fotó között. Míg az egyik a mai napig bizonyos költségeket jelent, így bizonyos szempontból megfontoljuk, hogy mi az, ami ,,érdemes” arra, hogy lefotózzuk, addig a digitális fotókkal nem kell takarékosan bánnunk. Néha ez talán hátrány, mert elönt minket a fotók tömkelege, talán feleslegesen van több 10 ezer fotó a telefonunkon, ha sohasem használjuk őket.
De vannak előnyei is annak, hogy ennyire elérhetővé vált számunkra a pillanatképek megörökítése: olyan dolgokat fotózunk le, amiket máskülönben sosem tennénk, mert jelentéktelennek tűnnek. Nem szépek, nem különlegesek, mindennapiak. És talán pont ez a mindennapiság az, ami mégis különlegessé teszi ezeket a fotókat: gyakran előfordul, hogy azok a dolgok válnak később különlegessé a szemünkbe, amik egykor magától értetődőek voltak. Hiszen nem ilyen tárgyakkal van tele (részben) a Néprajzi Múzeum is? Mindennapi, közönséges tárgyakkal? Persze ma már sok tárgy ezek közül egyáltalán nem mindennapi, pont emiatt nem lepődünk meg, hogy múzeumban találjuk? De honnan tudhatnánk ma, hogy 100 év múlva mi marad mindennapi, és mi válik különlegessé? Kicsit erről szól a MaDok program műanyagprojektje is. Fontos megjegyeznem, hogy a ,,mindennapi” fotókból sokáig kevesebb volt a Néprajzi Múzeumban. Ennek elsősorban az az oka, hogy az analóg fotózás időigényessége, anyagára miatt nem volt erre lehetőség. A telefonnal készített digitális fotók viszont radikálisan átalakították a fotózás lehetőségeit. Úgy gondolom, hogy részben a Jelen Archívum is ilyen fotók készítésére invitál minket: mindennapi életképekre.
Valamikor a 2025-ös nyár folyamán tűnt fel, hogy rengeteget játszunk a barátaimmal. Az együtt töltött időnk nagy részében van a kezünkben valamilyen ,,Játékeszköz”, vagy éppen, hogy nincs, mert mi magunk vagyunk a játék: a kezünk vagy a szánk. Nekem ezek a játékok nem az unaloműzésről szólnak, játék közben kicsit újra gyereknek érezhetem magamat, ilyenkor erőt tud venni rajtam valamiféle olyan lelkesedés, ami általában a gyerekkor velejárója. Van egyfajta szabadság a játékban, ami magával ragadja az embert, egyre többet és többet akar játszani, mint ahogyan a gyerekek is képtelenek abbahagyni a játékot. Már-már játékfüggővé válunk, ahogy az egyik barátom fogalmazott.
Azt hiszem gyakran elfeledkezünk a játékok közösség szervező erejéről. És ez alatt az erő alatt nem csupán azt értem, hogy amikor egy-egy játékot bizonyos emberek szeretnek játszani, a közös játék hatására jó kapcsolatot alakítanak ki egymással. Úgy gondolom, hogy a játék bizonyos esetekben egy közösségi rítus funkcióival rendelkezhet. A barátaimmal az egyik legkedvesebb játékunk a makakuke. Már magának a névnek is közösség szervező, pontosabban jelölő funkciója van, ugyanis a játéknak nem ez az eredeti neve. Hogy pontosan mi arról fogalmam sincs, két barátunk tanulta a kapolcsi tábortűz mellett, és mivel egy olyan játékról van szó, ami mellett , remekül lehet szotyizni, makakuke lett (a szotyi tájnyelvi megnevezése makuka Borsod megyében). Azért mondom, hogy a névnek jelölő funkciója van, mert sokáig nem ismertem ezt a történetet, mivel a körülöttem levő emberek – tágabb és szűkebb értelemben is – mind így hivatkoztak a játékra. A barkochbához hasonlatos játék, ha makakuke néven fut, akkor kijelöl egyfajta közösséget, vagy közösségek láncolatát, akik egymástól, ezen a néven tanulták meg a játékot.
A játéknak nagyon fontos része az asszociáció. A csoport egyik tagja gondol egy szóra, aminek elmondja az első betűjét, a többieknek pedig az lesz a feladata, hogy kitalálják ezt a gondolt szót. Ezt úgy tudják megtenni, ha a gondolt szó első betűjével kezdődő szavakat írnak körül egymásnak, amikor ezekre sikerül rájönniük egytől tízig beszámol valaki, és egyszerre kimondja a szót a körülíróval, még a gondoló előtt, akkor a játékosok megkapják a következő betűt a gondoló szavából. Innentől kezdve pedig már a meglévő két betűvel kezdődő szavakat kell körülírniuk. A gondoló úgy tud védekezni, ha előbb rájön a körülírt szóra, és bekiabálja azt, mielőtt a tízig számolás végén ezt egy másik játékos tenné meg. Minél szorosabb a csoport kohézió, annál több lehetőség van a bonyolultabb asszociációkra. Fontos szabály, hogy a körülírásnál figyelni kell arra, hogy a gondoló legyen esélye kitalálni a körülírt szót (tehát pl. nem lehet olyan dolgokra hivatkozni, aminél csak két ember volt ott, és senki más). Ha sikerül egymás – sokszor nagyon bonyolult – körülírását megfejtenünk az valahol egy olyan kapcsolódás érzést teremt a csoporttagok között, amik egy átlag beszélgetés alatt nem jönnének létre. Az asszociációkból gyakran alakulnak ki olyan mondatok vagy szavak, amik játék után is velünk maradnak. Különösen akkor, ha ,,viccesen gondolunk”. Egy idő után elfogynak az azonos kezdetű szavak, ilyenkor lehet viccesen gondolni. Például a szó kezdete: ,,mét”, ha erre azt mondom, hogy fel lehet rá mászni viccesen, abból lesz a ,,métra” (létra). A játék mindezek mellett attól is a saját játékunkká válik, hogy egy idő után saját szabályokat alakítunk ki hozzá (akárcsak a viccesen gondolás, vagy például nem lehet K-val gondolni, bár ezzel a szabállyal nem mindenki ért feltétlenül egyet…)
Az alábbi két fotó akkor készült, miközben mi kártyáztunk, és a barátnőm felfigyelt az asztal feletti két lámpára, amik, ha jó szögben tartotta a telefont, és felállt a székre, kitakarták két barátunk fejét. A fotóknak a játék volt a célja, nem egy művészi kép kreálása, csupán csak a játék a látószögekkel. Ez a fajta szemlélet az, ami miatt fontos nekem az, hogy sokat játszunk a barátaimmal: a legváratlanabb helyzetek, tárgyak teremthetnek lehetőséget a játékra. A játék pedig egy olyan oldalát mutatja meg a világnak, amit gyerekként mindannyian jól ismertünk, és talán érdemes lenne felnőttként is újra felfedeznünk azt.
1
2022
Nyaraink
Mostar, Bosznia-Hercegovina
Gyerekkorom nagy részében külföldön éltünk, nyáron tartózkodtunk Magyarországon, ezért nekem a nyár egyenlő a Balatonnal. Azoknak a nyaraknak a rutinjai és ízei jelentik számomra a nyaralást. A barátomnak, vajdaságiként, a Balaton egy tó. Neki a nyár a montenegrói tenger illatával veszi kezdetét.
Első közös nyarainkat a COVID-19 világjárvány szabályozásai keretezték. Már ő is megtanulta ezalatt a két év alatt, hogy csak az északi parton szállunk le a vonatról, vacsorára lecsót tunkolunk és tollasütő nélkül értelmetlen lemenni a partra. Ezért nagy öröm volt, amikor végre felkerekedtünk és nagyunkba vehettünk a Balkánt, hogy végre megmutassa az ő gyermekkori nyári emlékeinek színtereit és szokásait.
Hogy ne csak a nosztalgia expresszen utazzunk, közös szájízünkre formáltuk a vízhez vezető utat. Bepakoltuk a túra hátizsákjainkat és Szarajevó felé vettük először az irányt. Ott végig pontoztuk a burek és csevap felhozatalt, megkerestük a budapesti Bem mozi ottani megfelelőjét (Kino Bosna), bátrak voltunk és bizalmat szavaztunk egy helyi fodrászüzletnek, rengeteg Wikipedia oldalt olvastunk el a város véres történelméről, hogy aztán inkább a háború hétköznapi, emberi léptékű mementóit, múzeumjait járjuk végig egy helyi idegenvezetővel, rengeteg analóg felvételt készítettünk, amit utána sose hívattunk elő és az Azel France nevű outlet üzletben új ruhatárat vettünk magunknak. Ezután vonatjegyet váltottunk Mostarba, ahol a kötelező turisztikai látványosságokat falva, örökre torkunkon akadt Bruce Lee köztéri szobra. Onnan buszra szálltunk és átkeltünk a montenegrói határon, hogy végre a fürdőruháinkat se cipeljük tovább feleslegesen. És mint az emlékeiben, úgy szegélyezték az erdőtüzek csobbanásainkat, úgy féltünk a tengerisünőktől és úgy száradtak oda a fagylaltok a szájaink szélére.
1
2024
Souvenirgruppe
Koppenhága, Dánia
A fent látható képet a telefonom segítségével készítettem, 2024 szeptemberében a Koppenhágában töltött utolsó esténk hangulatos vacsorája alatt.
Egyetemi tanulmányaim megkezdésével a főszakom mellé kellett választanom egy minort is, amiről úgy gondoltam a dán lesz. Egy évig tanultam is a nyelvet, de a továbbiakban a főszakom és a dán minor órarendje összeegyeztethetetlenné vált, ezért mást kellett választanom. Viszont a tanszék minden másodév szeptemberében tanulmányutat szervez Dániába, amin nekem is lehetőségem volt részt venni, amiért azóta is hálás vagyok.
Egy hetet töltöttünk kint Koppenhágában a csoporttal, egy rendkívül kalandos utazáson. Semmiképp nem voltunk felkészülve arra, legalábbis én biztosan nem, hogy az időjárás és az élelmiszerárak merőben mások, mint nálunk és a sajtos szendvicset úgy reklámozzák, mint nálunk a gyrost.
A kint töltött hét tételmondata: a folyamatos kultúrsokk összekovácsolja a barátokat, és a legnyomorultabb helyzeteket is túlélhetővé teszi. A nyomorult burgonyás szalámi, amit együtt esztek toast kenyérrel a hideg diákszállón, a zacskós leves, ami valamiért nem fő meg rendesen és az íze is undorító, a kaktuszfüge, aminek a tüskéi minden elővigyázatosság ellenére is a kezedbe fúródnak, a városnézés zuhogó esőben, amikor az esőkabátotok átázik, és csorog az arcotokon a víz, aztán napokig szárad a vizes ruhátok, mert a szálláson szeptemberben még nincsen fűtés. Szóval a közös ‘szenvedés’ és az eltelő idő megszépíti az emlékeket és szorosabbá fűzi a barátságokat. Így született meg a Souvenirgruppe Messenger csoport és egy azóta is összejáró baráti társaság.
A képen látható kenyér abban a pillanatban úgy éreztem életem legjobb kenyere volt, amit valaha ettem. Utolsó napunkon egy templomból étteremmé átalakított vendéglátóipari egységben vacsoráztunk, ahol szombat este drag show-t tartanak, ami összességében elég dán érzést nyújtott. A napok óta rendes tápanyagot nem igazán látott szervezetünknek a babos pörkölt jellegű étel, rizzsel, spenóttal és azzal a mennyei kovászos hajdina kenyérrel a világot jelentette. Azóta sem ettem olyan finom kenyeret, és Dániában sem jártam, de az út nem vette el a kedvemet és vissza szeretnék még menni megnézi a Grundtvig’s templomot, ami a Shrek rajzfilmbeli templomot is ihlette, illetve a street art is lenyűgöző látványt nyújtott, amit egy kevésbé programokkal táblázott látogatás során szívesen felfedeznék újra.
5
2025
Kalandozás Mongóliában
Ulánbátor, Bogd Khan Uul, Góbi sivatag és Tsaaganur, Mongólia
Márciusban mikor Laoszon át motoroztam, a Bolaven-fennsík egyik kávéültetvényén megismerkedtem egy francia fiúval, akivel megállapodtunk, hogy Mongólia talán az egyik legérdekesebb úti cél és mindenképp el szeretnénk jutni ide. Engem már csak a sztyeppei múltunk és egykori nomád életmódunk miatt is izgatott Dzsingisz kán hazájának megismerése. Az utazás végül nyár végén jött össze. Ulánbátorban pár napot töltöttem a kasmír pulóverek és mongol történelmi múzeumok mámorában, innen francia utastársammal Bogd Khan Uul területén egy nomád családhoz mentünk, akikkel pár napot töltöttünk el. Itt egyszer a szteppéken elgyalogolva szembesültem a félelemmel, amit a határtalan puszta egyformasága, a sötétedés és a természetnek való kiszolgáltatottság jelent. Aki még nem tévedt el este a sztyeppéken, az nem értheti a pánikot, amit az esti hideg és sötét beköszönte jelent a határtalan füves pusztán és az örömöt, amit egy jurta látványa (vagyis emberi jelenlét nyoma) okoz az embernek. Bár lóháton már kutatott a család keresztül-kasul a környéken, végül a helyi mongolok jószándékának és példátlan együttműködésének köszönhettem, hogy az éjszakát már vendéglátóim jurtájában tölthettem. Innen másnap mentünk vissza Ulánbátorba, onnan pedig Dalanzadgad-ba repültünk, ahonnan egy UAZ-zal jártuk be a Góbi sivatagot négy nap alatt és ismerkedtünk meg e hatalmas terület gazdag archeológiai örökségével, ami többek között dinoszaurusz-tojást és fészket is rejt, ismertük meg a Teaút történelmét és csodáltuk meg a Lángoló Sziklákat. Innen Ulánbátorba mentünk, ahonnan egy pár nap pihenés után távolsági busszal 12 óra út után az északi Hövszgöl tartomány székhelyére, Mörön-be érkeztünk, ahonnan 10 óra zötykölődes után a sztyeppéken át eljutottunk Tsaganuur-ba. Innen másnap lóháton jutottunk el a félnomád rénszarvas pásztor Tsaatan törzshöz, akiknél pár napot töltöttünk és ahol bekapcsolódhattunk a törzs életébe, röplabdáztunk az - amúgy kíválóan játszó - fiatalokkal, vad áfonyát és fenyőmagot gyűjtöttünk a közeli erdőkben és beszélgettünk a helyiekkel egy forró bögre sós rénszarvas tejes tea felett.
5
2024
Nápoly, a szűk utcák és a kultúra városa
Nápoly, Olaszország
Tavaly az őszi szünetben a szüleimmel és a bácsikámmal Nápolyba mentünk el, 5 napra. Az utazás rövid volt, de annal tartalmasabb, felmásztunk a Vezúvra, bár csak az utolsó par száz metert kellett csak lábbal megtenni, mivel autóval felvittek minket eleg magasra, elmentünk a katasztrófát érte római Pomeibe, körbe jártuk Nápoly szűk, hangulatos utcáit és bementünk a Nemzeti Archeológiai Múzeumba. A vezúvi túra nagyon jó, bár fárasztó volt körbe járni a kraterét, de onnan beláthattuk volna egész Nápolyt, de a mi szerencsénkre felhős volt az idő így "csak" a krátert tudtuk fotózni. Más nap a Pompeit jártuk körbe, aminek csak egy része járható mivel a város egésze el volt takarva hamuval és csak egy részét asták ki, a többire meg már beépültek szóval nem nagyon lehetne kiásni. Harmadnap pedig Nápolyt jártuk be, rengeteg kis szűk utcába jártunk és voltunk pár kastélyban is amikből a már nem felhő fedte Nápolyt láthattuk, elképesztő látvány volt. A nap végére pedig a nemzeti műzeumot jártuk körbe, bár a végére már nem nagyon birtuk a bácsikámmal így leültünk és mágvártuk amíg körbe járták a szüleim azt. Egy tartalmas 5 nap volt, ahol bejárhattuk Olaszoraszág egyik legcsodálatosabb városát.
5
2022
Az első gombaszögi fesztiválom
Gombaszög, Szlovákia
2022-ben voltam negyedikes gimnazista, ekkorra már viszonylag sokat hallottunk ismerőseinktől, barátainktól a Gombaszögi Nyári Táborról. Elbeszéléseik alapján egy külön kis világ rajzolódott le bennem, mintha egy fantasy regényből olvastak volna fel, mikor erről a fesztiválról meséltek. Pár barátommal úgy döntöttünk hát, hogy eljött az ideje, hogy elmenjünk az első fesztiválunkra, és úgy találtuk, hogy erre Gombaszög lesz a legalkalmasabb. A jegyeinket már decemberben megvettük, hiszen akkora volt bennünk az elszántság, hogy semmi sem állíthatott volna meg minket, még az sem, ha esetleg nem sikerül az érettségi. Emellett persze így a jegyek is olcsóbbak voltak, ami egy diáknál elég erős szempont tud lenni döntések meghozatalánál. Tehát decembertől számláltuk vissza a napokat, folyamatosan követtük az Instagram és Facebook-oldalukat, hogy milyen újdonságokat posztolnak, kik lesznek a fellépők stb.
Mivel ez a fesztivál Szlovákia egy viszonylag keleti részén található, nem messze Rozsnyótól, én pedig barátaimmal a nyugati részen élünk, az utazás volt az első nehézség, amit le kellett küzdenünk. Sajnos ekkor még egyikünkben sem volt meg az a potenciál, hogy elvezessen egészen Rozsnyóig, így alternatív utazási lehetőségek után kellett nézelődnünk. Meg is terveztük, hogy fölutazunk Pozsonyba, majd onnan egy pár óra alatt vonattal elmegyünk Kassára, onnan pedig szintén vonattal tovább utazunk Rozsnyóra, ahol átszállva egy helyi buszra elmegyünk a fesztivál helyszínére. Elméletben minden prímán működött, azonban egy hatszemélyes sátrat is vittünk magunkkal, ami eléggé megnehezítette az utazásunkat, de még a Pozsony-Kassa útvonalon pozitív felfogás kísért minket. Ez viszont nem tartott sokáig, mert a Kassa-Rozsnyó vonal egy részét felújították, így pótlóbusszal kellett tovább haladnunk, mire pedig eljutottunk Rozsnyóba, az elméletben onnan induló busz nem érkezett, így taxival folytattuk kalandunkat. Ezek ellenére, mikor a távolban megpillantottuk a Gombaszög feliratot, újra az izgatottság fénye támadt szemünkben. Annyi inger ért hirtelen, hogy nem tudtam mire figyeljek. Egy festői völgybe érkeztünk, egyáltalán nem hasonlított korábbi koncertélményeim helyszínére, hiszen ez tele volt fákkal, élettel és színekkel. Üdítő volt hallani, hogy mivel erre a fesztiválra zömével szlovákiai magyarok járnak, rengeteg embernek volt tájszólása. Örültünk annak, hogy bár magyarok vesznek minket körül, és viszonylag távol voltunk otthonunktól, nem volt baj, ha becsúszott egy-két szlovák szó is beszédünkbe, nem néztek ránk furcsán.
Úgy érzem, számomra az első este volt a legmeghatározóbb. Miután minden mérnöki képességünket bevetve felállítottuk a sátrat, elindultunk az első programunkra, a csurbeszra a Diákhálózat mólójára. Ez egy ivós játék volt, ahol különböző csapatjátékokat játszottunk. Az utolsó aggályaim is végleg elszálltak, hiszen jómagam nem iszom alkoholt, mégis nagyon jól éreztem magam. Rendkívül barátságos volt a környezet, rengeteg embert ismertem meg, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. Ezután pedig elmentünk az első gombaszögi koncertünkre, az Aurevoir zenekarra. Bár őket azon az éven kezdtem csak el hallgatni, mégis életem legjobb koncertje volt. Olyan energiákat közvetített mind a zenekar, mind a közönség, hogy azt nehéz szavakkal leírni. A felszabadultság talán az, amivel leginkább össze tudnám foglalni, hogy mit éreztem akkor. Nem számított, hogy ki vagy, honnan jöttél, csak a boldogság, a közös zene élvezete volt a fontos, de ezt az érzést az egész fesztiválra ki tudom vetíteni. A koncert után pedig egy csoportképet is készíthettünk a fiúkkal, amit azóta is fotóalbumomban őrzök. Bár a koncertekhez legközelebbi kempingben sátoroztunk, mégis azután a mozgalmas nap után könnyedén jött álom a szememre. Következő napokban folytattam a fesztivál helyszíneinek felfedezését. Bejártam a Folkszögletet, ahol hajnalig roptuk a táncot a táncházban, de elmentem a Chillszobába, Labirintus udvarba és a Grendel Lajos sátorba is. Ezeken kívül még voltam a Pajtaszínházban is, az „Ahogy esik úgy puffan” improvizációs előadáson, meg természetesen a hét egyik legviccesebb programpontján, az iszapbirkózáson. Esténként pedig jártuk a különböző koncerteket, Krúbin, Carson Comán, Elefánton és csomó más rendkívül tehetséges, számomra kedves előadónak a fellépésén is táncolhattam önfeledten. Még a koncertek után is volt programlehetőség, hiszen minden éjjel különböző DJ-k szolgáltatták zenét. Bár sajnos az utolsó napra olyan napszúrásom lett, hogy alig érzékeltem, hol vagyok, mégis ez volt az életem egyik legkedvesebb emléke. Azóta is minden éven visszajárok Gombaszögre, és mégis minden éven tud valami újat és varázslatosat adni nekem ez a fesztivál.
5
2010
Elvittt minket a szél
Magyarország, Magyarország
Eszterrel 16 évesen kezdtünk el stoppolni. 2010-et írtunk, már rég lement a beat-nemzedék stoppos romantikájának sokadik hulláma is. Jártuk keresztül-kasul az országot, aztán Erdélyt. Később külön-külön stoppoltunk külföldön is. Volt egy kakitérképünk, amin bejelöltünk minden falut és várost, ahol megkönnyebbültünk. Cece, Kolozsvár, Kapolcs, Veszprém, Gyimesközéplok… Az autósok állandóan pénzt adtak vonatjegyre, mert annyira féltettek minket, de általában abból fesztiváloztunk. A legtöbbször nem kellett sokat várnunk, ha mégis, ugráltunk meg hülyéskedtünk. Nagyon korán megtanultuk, hogy autópályán TILOS stoppolni, és hogy az a legnagyobb szívás, ha egy város közepén tesznek ki, de nekünk még tovább kell utaznunk, akkor “irányba kerülni” legalább egy óra. Eszter próbált meggyőzni, hogy a löncshús tejföllel és kiflivel jó. Elképesztő kalandokat éltünk át, de reméljük, hogy a saját gyerekünknek nem jut eszébe ilyen.
1
2022
Napraforgó föld
Valahol a Bakonyban, Magyarország
Több, mint húsz éve minden évben legalább egyszer elhaladunk emellett a napraforgó föld mellet, amikor a családommal a bakonyi házunk fele tartunk. Amikor gyerekek voltunk a Nővéremmel és türelmetlenkedtünk, hogy mikor érünk oda, Édesanyám felosztotta az utat három részre, hogy mindig pontosan meg tudja mondani, hogy hol tartunk. Tekintve, hogy a térkép olvasás piciként még nem volt az eszköztárunkban, az út három részét azzal azonosítottuk be, amit a kocsiból kinézve láthattunk. Ez a napraforgó föld az út második részének a végén található, ami mindig azt jelezte, hogy már közeledünk. Bár ma már fejből tudom, hogy melyik falu követi a másikat a bakonyi kisházunk felé, ez a gyönyörű látvány, ami a képen található, mindig ugyanolyan nyugalommal és izgatottsággal tölt el, hogy beléptünk az út utolsó és végső szakaszába, jelezve hogy közeledünk a végcélhoz, mint amikor gyerekként kinézve a kocsi ablakán, megláttam a tengernyi napraforgót.