Utazó napló 2024

4

A Déli-Kárpátokhoz tartozó Retyezát hegység a családi- és a személyes kronológiám keresztmetszetében helyezkedik el. A szüleim gimnazista éveikben sokat jártak ide, később pedig velem és a testvéreimmel is vissza-vissza térnek. Gyermekként elemi erővel hat rám minden, amit egy-egy ilyen kiránduláson látok, hallok és érzek. A menedékházak biztonsága, állandó félelem a medvéktől, pár fokos patakvízben gátépítés, frissen szedett áfonya cukorral megszórva, amit egy román néni ad nekem. Aztán ahogy növünk, egy időre megszakadnak ezek a kirándulások. Bennem pedig pár éve bekapcsolt, hogy vissza kell menjek felnőttfejjel, és megkeresnem az emlékeim helyét. Édesapámat nem volt nehéz rábeszélni egy apa-lánya hegymászásra. Mivel nagyjából a szezon utolsó hetében indultunk el, zord körülmények fogadtak minket a magasban. Mínusz fokokban aludtunk napokig, és a menedékházba bevezetett pár fokos patakvízzel fürödtünk. Az egész napos hóban, szélben túrázás után minden este örömmel fogadtuk el a krumplilevest és a túrós puliszkát a menedékház morcos vezetőjétől. Esténként apukám egy otthagyott gitáron játszott nekem, hogy kicsit elfeledtesse velem mennyire fázok. Ez után 2025 augusztusában – hosszú évek után – újra az egész családom vágott neki, hogy térerő nélkül, napokig együtt legyen ezek között a hegyek között. A szüleim a nehezebb szakaszokon már nem tartottak velünk, a négy gyermekük pedig nélkülük mászott fel azokra a helyekre, ahol ők 40 évvel ezelőtt, még tinédzserként ismerkedtek egymással.

1

2021. februárjában, a Covid vírus lezárásai idején három egyetemi osztálytársammal meglátogattuk egy jóbarátunkat Erdélyben, aki szintén osztálytársunk volt. Ekkorra már az emlékét is elfelejtettük mindenféle utazásnak, így ez az egyébként sima határátkelés hónapok óta az egyik legizgalmasabb dolognak ígérkezett az életünkben. Főleg, mert kettőnknek nem volt se oltási, se immunitási igazolása, emiatt benne volt a pakliban, hogy amint visszatérünk Magyarországra, karanténba zárnak. Szerencsére ez nem történt meg. Mindannyian úgy emlékeztünk vissza erre a pár napra, mint valami mennyei ajándékra. Romániában ugyanis máshogy szabályozták kijárást és a közösségi terekben létezést, például a kocsmák, éttermek, stb. normálisan nyitva lehettek. Úgy éreztük magunkat, mint a legsúlyosabb visszaeső függők, annyira leírhatatlanul jól esett újra emberek között (maszk nélkül!), gondatlanul ülni és beszélgetni. Egypár ismerős még népzenét is játszott nekünk, úgyhogy abszolút megkoronázták a kalandunkat. Egy napot pedig a Bihari Hegyköz falvainak bejárásával töltöttünk, ahol egy kilátónál a képet is készítettem. Az út alatt egy új, azóta tartós szerelem is született, így habár a baráti társaság felbomlott, mégis bekerült életem egyik legkülönlegesebb és legszebb élményei közé.

1

A képen az anyukám és én integetünk a fényképezőgép felé. 1998-at írunk, s épp a tengerparti nyaralásunktól búcsúzunk. A kirándulásos, vakációs, túrázós fényképek egyik tipikus jelenete az, amikor az alanyok egy helységtábla előtt állnak. Ez lehet a település kezdetét vagy végét jelző tábla: az előbbi a „megérkeztem”, az utóbbi az „elindultam” üzenetét hordozza. A digitális kor előtti időkben, amikor minden fényképet meg kellett gondolni, az utolsó felvételt gyakran az áthúzott helységtáblára tartogatták. Ez a rituális gesztus nem csupán pillanatképet készített, hanem szimbolikusan is lezárta a vakáció és a szabadság idejét. Az így született kép lett az üdülés vagy kirándulás albumának záróképévé, az adott időszak, az élmények és a kalandok végső illusztrációjává. Mindez nálunk is így történt. Mi is a filmtekercs utolsó képét használtuk fel ehhez a fotóhoz, hogy az első tengerrel való találkozásom emlékét őrző albumnak záró(képe)gondolata legyen. Ugyanakkor ez a kép egy hosszas, gyönyörű barátság kezdetét is magában foglalja, hiszen ezek után minden évben meglátogattam a Fekete-tengert, ami életem egyik kardinális pontjává vált. A képen látható E 87 út, a napraforgómező, a horizonton felbukkanó tenger – mind a második otthon nosztalgikus jelei. Viszont eddig soha nem tűnt fel a kép bal oldalán megbúvó katonaautó. Érdekes, ahogy az ember számtalanszor megnézi ugyanazt a képet, és mindig mást lát rajta, ezáltal az emlékek is új értelmmel bővülnek folyton.

1

Forró nyári nap a Cenk lábánál fekvő városban. Az óváros labirintusában, a fő sétálóutca egyik belső udvarán azt játsszuk Bibivel, a szomszéd lánnyal, hogy a tengerparton vakációzunk. Fürdőruhába öltözünk, és naptejjel kenjük be az arcunkat, miközben egy óriás esernyő véd a napsugarak ellen. Egy kis pokrócot terítünk a kövezetre. A kemény felületet puha homoknak képzeljük el, amelyben négy kis lyukat ásunk. Ezekbe elhelyezzük a pokróc négy sarkát, elfedjük a feltúrt homokkal, végül pedig ráhelyezzük a szandáljainkat a négy elásott sarokra. Mindezt azért, hogy ne fújja el a pokrócot a hullámokat szülő szél. Ezt a technikát már másfél évesen sikerült elsajátítanom, az egy évvel ezelőtti családi üdülésünkön, amikor életemben először jártam a Fekete-tenger partján. Ezenkívül azt is memorizáltam, hogy miközben az ember sütteti magát vagy elmegy egyet úszni, a táskát, a fényképezőgépet, a pénztárcát - vagyis bármilyen értékesebb tárgyat - tanácsos egy törülközővel letakarni, így azok láthatatlanná válnak a tolvajok számára. Gyerekként nem esett nehezemre elhinni mindezt, olyannyira, hogy a mai napig használom ezt a trükköt - abszolút sikerrel. Az első tengerparti kirándulásomon azt is megtanultam, hogy érteni kell a tenger nyelvét: milyen az, amikor kedves, amikor befogadó, amikor játékos, és milyen hangon szól hozzánk, ha haragos. Egyik nap a megszokottnál nagyobbak voltak a hullámok. Fiatal, mindig is vakmerőségéről ismert apám magával vitt a vízbe. Az ölében, vele együtt élveztem a hullámokkal való játékot, és barátkoztam a bátorsággal. Azonban egyszer csak egy erősebb hullám bekebelezett bennünket, és a víz alá ragadott. Az ég és a tenger kékségége összemosódott, elvesztettem a fent és a lent érzékét, csak azt éreztem, hogy sodródom, s ösztönösen behunytam a szemem. Végül, arcunkkal a homokot dörzsölve, a hullám kicsapott minket a partra. Apám nem engedte el a karom, ezért egymással szemben értünk a szárazföldre. Amikor kinyitottam a szemem, az ő tekintete nézett vissza rám. Félve fürkészett. Miután látta, hogy épségben vagyok, elkacagta magát, én pedig követtem őt. Együtt nevettünk, miközben nem engedtük el egymás kezét. Ez az egyik első emlékem: ahogy elnyel egy hullám, majd partra vet, de nem félek, mert tudom, apám karjaiban biztonságban vagyok. A tenger, a homok és a sirályok képeinek lenyomata az emlékezetem idővonalának kezdetén található. Így egy évvel az első tengerrel való találkozásom után elő tudtam idézni a hullámok duruzsoló hangját, a homokban épített vár méretét, a kagylók formáját, a víz színét, s végül azt a számomra új érzést, amely hirtelen mindenkit megbabonázott: egy furcsa könnyedséget - mintha repülnék; egy furcsán megmosolyogtató érzést -, amelynek nevét még nem ismerem. ,,Szabadságon vagyok.'' - emlegetik a felnőttek körülöttem. Szabadság... talán ehhez a szóhoz lehet valami köze annak, amit érzek - gondoltam. Bibivel ezt az érzést hívjuk elő, miközben az udavron napozunk, és azt képzeljük, hogy úszni mentünk, amikor vizet locsolgatunk egymásra. Képzeletben érezzük, ahogy a tengeri szél játszik a hajunkkal, és ahogy a hegyi levegő helyett a sósat szívjuk mélyen magunkba. És mindeközben alig várom, hogy idén is apám autójával száguldjunk a tenger felé.

1

Biológus, agykutató barátunk érdekfeszítő kutatásai mellett megcsinált egy gombaszakellenőri képzést is mellékesen. Ezen felbuzdulva el is mentünk gombászni egy jó gombapörkölt reményében. Be is ültünk az autóba, és elindultunk a Mátrába. Felkerestünk számos helyszínt, többek között ismert, már bizonyított gombalelőhelyeket is, de nem találtunk sehol se fogyasztható példányt. Pedig esett is a napokban előtte, az őszi szezon is adott volt, talán nem is voltunk elkésve, még nem rabolhatta le a többi gyűjtögető… Délutánra, nagy csalódottságunk tetőfokán, találtunk rá egy nagyon szépen kanyargó patakra, ahol, hogy legyen végre valami pozitív élmény, szinte automatikusan nekikezdtünk egy kis gát építésének az ott megtalálható kövekből. Ekkor került szóba erdélyi származási barátom története a dugással, arrafelé ugyanis így nevezik a gátat. Elmesélte az általános iskolai történetét, amikoris a kedves nyári emlék kérdése a patakban lévő dugás került szóba, a tanító néni nagy meglepettségére. Ez azóta is meghatározó szava, anekdotája a társaságunknak. Így, ha gombával nem is, ezzel a vicces történettel, és a gyermeki felhőtlen játékosság pár percre történő újbóli megtapasztalásával mindenképpen gazdagabbak lettünk a kirándulás végére. A gombapörköltről se kellett lemondanunk, bár végül bolti gombából készült el a késői ebéd.

1

2025 februárjában, a vizsgaidőszak megpróbáltatásai után, egy barátnőmmel elutaztunk Portugáliába. Nekem ez volt az első utam az országba, a barátnőm pedig már járt ott, és különösen kedves hellyé vált számára. Az utunk elsődlegesen Lisszabonba vezetett, de csak Faróból találtunk visszafelé olcsóbb járatot, így onnan repültünk vissza. Mivel tél vége volt, fürödni nem igazán lehetett, így azon az egy napon kirándulni szerettünk volna, amit a városban töltöttünk. Faro közelében található Lagoa, innen indul egy ösvény, ami a tengerpart szélén fut végig Carvoeiroig. Ezt a rövid sétát szerettük volna megtenni, ám ehhez el kellett jutnunk Lagoaba. Ez a feladat nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk, ugyanis a buszállomáson kiderült, hogy a pénztárban csak készpénzzel lehetett fizetni, amiből nekünk nagyjából 3 euronk maradt (ez később is fontos lesz), az automata pedig persze nem működött. A buszjegy egyébként is drága volt, több mint 7 euro, a bonyodalmak miatt pedig le is késtük azt a járatot, amivel menni szerettünk volna, így végül úgy döntöttünk, hogy stoppolunk. Szerencsére ez már sokkal könnyebben ment, így jutottunk el autóval a portugál óceánpartra. Ugyan február volt, de a nap csodaszépen sütött, annyira jó idő volt, hogy simán lehetett napozni is, sőt! még az óceánba is belegyalogoltunk, hosszú ideig mászkáltunk a vízben a sziklák között. Ezután kifeküdtük a partra, én csak élveztem a napot, a barátnőm pedig olvasott. Egy ponton felmerült bennünk, hogy talán érdemes lenne a dolgainkat felpakolni egy szikla tetejére, csak a biztonság kedvéért. Nem sokkal később kiderült, hogy valóban nem ártott volna, ha tényleg mindent felpakolunk, mert egyszer csak egy hatalmas hullám söpört rajtunk végig. A ritka pillanatok azon egyike volt ez, amikor lelassul körülöttünk az idő, egy kimerevített másodpercig mindent élesen és pontosan érzékelünk. Láttam, hogy a hullám nem csak el fog érni minket, de már nem lesz rá időnk, hogy mindent összekapjunk magunk körül, majd a kimerevített pillanat véget ért, és a hullám lecsapott ránk. Minden nagyon gyorsan történt, felugrottunk, és próbáltuk összekapni a dolgainkat, én először a törölközőket, kendőket, pulcsikat kaptam fel, amin feküdtünk, a barátnőm pedig három darab cipőt. Igen ám, de a negyediket elsodorta a víz! Egyáltalán nem gondolkodtam, és utána rohantam a bakancsomnak, ami már messze járt a hullámok között. Szinte biztos voltam benne, hogy nem érem el, valószínűleg nem is értem volna, hacsak nem jön egy újabb nagy hullám, ami engem is és a cipőmet is visszavetett a partra. Utólag nagyon örülök, hogy egy kő sem volt a közelben a parton, mert csúnya vége lehetett volna az esetnek. Miután picit felocsúdtunk a megrázkódtatásból, számba vettük a veszteségeinket. Valamilyen csoda folytán csak a zoknijaim tűntek el végleg az Atlanti-óceánban, ám a hullám nem kímélte meg a barátnőm könyvét és telefonját sem. Ez a telefon vezetett a további gondokhoz. Ugyanis az utazásunk során az enyém nagyjából használhatatlannak lett minősítve, mivel internetem sem volt, illetve kb. két óra alatt lemerült, így végül is telefon nélkül maradtunk. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy mindenképpen végig sétáljuk az utat, hiszen már itt vagyunk, a sétához pedig nem kell telefon, a többit meg majd kitaláljuk. Útközben készítettem a fenti képet, amin látszik a kis öböl, ahol elért minket a hullám, pont a szikla mellett (arra tettük fel a dolgaink egy részét). A kép külön szépsége számomra, hogy az egyik fele homályos, ez szintén a telefonom kritikus állapotának köszönhető, ami miatt a kamera sem működött rajta rendesen. Mivel a barátnőm által készített fotók teljesen elvesztek, így erről a közös útról csak kissé zavaros és homályos képeink maradtak, külön is emlékeztetve minket az óceános kalandunkra. A séta végén kiderült, hogy mégiscsak szükség lesz telefonra, ugyanis fogalmunk sincs, hogy jutunk vissza Faroba, a kis városban, ahova érkeztünk pedig nem volt a közelben főút, ahol stoppolni lehetett volna. Szerencsére nem voltam teljesen lemerülve, így beültünk meginni egy presszókávét Carvoeiroban, ami úgy tűnt, hogy a helyi kanadai nyugdíjas közösség törzshelye. Az ottani interneten megnéztük, hogyan tudunk elvergődni egy nagyobb városig, hogy onnan valahogy megpróbáljunk haza buszozni (hátha ott van jegyautomata). Igen ám, de csak ekkor jutott eszünkbe, hogy mi van, ha itt sem lehet készpénzzel fizetni. Persze, hogy nem lehetett. Így hát kénytelenek voltunk kivenni valamennyi pénzt egy automatából (ami persze jó sok kezelési költséget számolt fel), de legalább már nem kellett aggódnunk a jegyautomata miatt. Az állomásra vezető úton megálltunk még egy Lidlben is, hogy vegyünk egy zsák rizst, ebben utazott hazafelé a buszon a barátnőm telefonja. Sajnos ezúttal ez sem segített, az óceán sós vize erősebbnek bizonyult a rizs szárító erejénél.

2

A történetemhez két képet választottam, amiken a barátaimmal kártyázunk. A képeket egy barátnőm készítette, aki megnyerte a kártyajátékot, amit játszottunk, így előbb kiszállt abból. Azért esett erre a két képre a választásom, mert úgy gondolom, hogy a privát fotó egy sajátos csoportjába esnek. Nem dokumentálás vagy emlékezés céljából készültek, nem is azért, hogy meg legyenek osztva valamilyen platformon (egészen eddig ez nem is történt meg), hanem csupán a játék céljából. A telefonnal való fotózás lehetőséget teremt a fotózással való játékra, talán ez az egyik különbség a digitális és az analóg fotó között. Míg az egyik a mai napig bizonyos költségeket jelent, így bizonyos szempontból megfontoljuk, hogy mi az, ami ,,érdemes” arra, hogy lefotózzuk, addig a digitális fotókkal nem kell takarékosan bánnunk. Néha ez talán hátrány, mert elönt minket a fotók tömkelege, talán feleslegesen van több 10 ezer fotó a telefonunkon, ha sohasem használjuk őket. De vannak előnyei is annak, hogy ennyire elérhetővé vált számunkra a pillanatképek megörökítése: olyan dolgokat fotózunk le, amiket máskülönben sosem tennénk, mert jelentéktelennek tűnnek. Nem szépek, nem különlegesek, mindennapiak. És talán pont ez a mindennapiság az, ami mégis különlegessé teszi ezeket a fotókat: gyakran előfordul, hogy azok a dolgok válnak később különlegessé a szemünkbe, amik egykor magától értetődőek voltak. Hiszen nem ilyen tárgyakkal van tele (részben) a Néprajzi Múzeum is? Mindennapi, közönséges tárgyakkal? Persze ma már sok tárgy ezek közül egyáltalán nem mindennapi, pont emiatt nem lepődünk meg, hogy múzeumban találjuk? De honnan tudhatnánk ma, hogy 100 év múlva mi marad mindennapi, és mi válik különlegessé? Kicsit erről szól a MaDok program műanyagprojektje is. Fontos megjegyeznem, hogy a ,,mindennapi” fotókból sokáig kevesebb volt a Néprajzi Múzeumban. Ennek elsősorban az az oka, hogy az analóg fotózás időigényessége, anyagára miatt nem volt erre lehetőség. A telefonnal készített digitális fotók viszont radikálisan átalakították a fotózás lehetőségeit. Úgy gondolom, hogy részben a Jelen Archívum is ilyen fotók készítésére invitál minket: mindennapi életképekre. Valamikor a 2025-ös nyár folyamán tűnt fel, hogy rengeteget játszunk a barátaimmal. Az együtt töltött időnk nagy részében van a kezünkben valamilyen ,,Játékeszköz”, vagy éppen, hogy nincs, mert mi magunk vagyunk a játék: a kezünk vagy a szánk. Nekem ezek a játékok nem az unaloműzésről szólnak, játék közben kicsit újra gyereknek érezhetem magamat, ilyenkor erőt tud venni rajtam valamiféle olyan lelkesedés, ami általában a gyerekkor velejárója. Van egyfajta szabadság a játékban, ami magával ragadja az embert, egyre többet és többet akar játszani, mint ahogyan a gyerekek is képtelenek abbahagyni a játékot. Már-már játékfüggővé válunk, ahogy az egyik barátom fogalmazott. Azt hiszem gyakran elfeledkezünk a játékok közösség szervező erejéről. És ez alatt az erő alatt nem csupán azt értem, hogy amikor egy-egy játékot bizonyos emberek szeretnek játszani, a közös játék hatására jó kapcsolatot alakítanak ki egymással. Úgy gondolom, hogy a játék bizonyos esetekben egy közösségi rítus funkcióival rendelkezhet. A barátaimmal az egyik legkedvesebb játékunk a makakuke. Már magának a névnek is közösség szervező, pontosabban jelölő funkciója van, ugyanis a játéknak nem ez az eredeti neve. Hogy pontosan mi arról fogalmam sincs, két barátunk tanulta a kapolcsi tábortűz mellett, és mivel egy olyan játékról van szó, ami mellett , remekül lehet szotyizni, makakuke lett (a szotyi tájnyelvi megnevezése makuka Borsod megyében). Azért mondom, hogy a névnek jelölő funkciója van, mert sokáig nem ismertem ezt a történetet, mivel a körülöttem levő emberek – tágabb és szűkebb értelemben is – mind így hivatkoztak a játékra. A barkochbához hasonlatos játék, ha makakuke néven fut, akkor kijelöl egyfajta közösséget, vagy közösségek láncolatát, akik egymástól, ezen a néven tanulták meg a játékot. A játéknak nagyon fontos része az asszociáció. A csoport egyik tagja gondol egy szóra, aminek elmondja az első betűjét, a többieknek pedig az lesz a feladata, hogy kitalálják ezt a gondolt szót. Ezt úgy tudják megtenni, ha a gondolt szó első betűjével kezdődő szavakat írnak körül egymásnak, amikor ezekre sikerül rájönniük egytől tízig beszámol valaki, és egyszerre kimondja a szót a körülíróval, még a gondoló előtt, akkor a játékosok megkapják a következő betűt a gondoló szavából. Innentől kezdve pedig már a meglévő két betűvel kezdődő szavakat kell körülírniuk. A gondoló úgy tud védekezni, ha előbb rájön a körülírt szóra, és bekiabálja azt, mielőtt a tízig számolás végén ezt egy másik játékos tenné meg. Minél szorosabb a csoport kohézió, annál több lehetőség van a bonyolultabb asszociációkra. Fontos szabály, hogy a körülírásnál figyelni kell arra, hogy a gondoló legyen esélye kitalálni a körülírt szót (tehát pl. nem lehet olyan dolgokra hivatkozni, aminél csak két ember volt ott, és senki más). Ha sikerül egymás – sokszor nagyon bonyolult – körülírását megfejtenünk az valahol egy olyan kapcsolódás érzést teremt a csoporttagok között, amik egy átlag beszélgetés alatt nem jönnének létre. Az asszociációkból gyakran alakulnak ki olyan mondatok vagy szavak, amik játék után is velünk maradnak. Különösen akkor, ha ,,viccesen gondolunk”. Egy idő után elfogynak az azonos kezdetű szavak, ilyenkor lehet viccesen gondolni. Például a szó kezdete: ,,mét”, ha erre azt mondom, hogy fel lehet rá mászni viccesen, abból lesz a ,,métra” (létra). A játék mindezek mellett attól is a saját játékunkká válik, hogy egy idő után saját szabályokat alakítunk ki hozzá (akárcsak a viccesen gondolás, vagy például nem lehet K-val gondolni, bár ezzel a szabállyal nem mindenki ért feltétlenül egyet…) Az alábbi két fotó akkor készült, miközben mi kártyáztunk, és a barátnőm felfigyelt az asztal feletti két lámpára, amik, ha jó szögben tartotta a telefont, és felállt a székre, kitakarták két barátunk fejét. A fotóknak a játék volt a célja, nem egy művészi kép kreálása, csupán csak a játék a látószögekkel. Ez a fajta szemlélet az, ami miatt fontos nekem az, hogy sokat játszunk a barátaimmal: a legváratlanabb helyzetek, tárgyak teremthetnek lehetőséget a játékra. A játék pedig egy olyan oldalát mutatja meg a világnak, amit gyerekként mindannyian jól ismertünk, és talán érdemes lenne felnőttként is újra felfedeznünk azt.

1

Az egyik egyetemi kirándulásunk során Ócsára látogattunk el, ahol a tájházhoz tartozó templomot is megnéztük. A református műemlék templom Ócsán az Öregfaluban található. A 13. században épülhetett, román stílusban. Három hajójából kettő alacsonyabb, a főhajó viszont nagyon magasra felnyúlik, mintha csak az eget szemlélnénk. Alapból fából volt építve a tetőszerkezet, de sajnos sokszor leégett. Így volt olyan időszak is, amikor a hívek az Istentiszteletek alatt valóban az eget nézhették. Ezt szimbolizálja a mai tető, amelyen a lámpák úgy helyezkednek el, hogy a csillagos égre emlékeztesse az ide betérőket. A 17. században vált reformátussá a közösség, így lett a templom a Református Egyházközösség tulajdona. Mikor a 18. században a vidék kőhiánya miatt el akarták hordani a lakosok a templom köveit, gróf Teleki József mentette meg. Így történhetett meg a templom felújítása 1774-1777 között. 1865-ben lett új orgonájuk, ami 1872-ben egy villámcsapás következtében megrongálódott. Ez az orgona található meg jelenleg is a templomban felújítva formájában. 1986-ban kezdődtek csak meg a régészeti feltárások, ez idő alatt le is volt zárva a templom. Ekkor került rá a jelenlegi tetőszerkezet, renoválták és felújították. A ma is látható várfalat ezen munkálatok alatt építették köré. Majdnem egy évtizeddel később, 1994-ben adta át a Református Gyülekezetnek a templomot az Országos Műemlékvédelmi Hivatal

1

Gyerekkorom nagy részében külföldön éltünk, nyáron tartózkodtunk Magyarországon, ezért nekem a nyár egyenlő a Balatonnal. Azoknak a nyaraknak a rutinjai és ízei jelentik számomra a nyaralást. A barátomnak, vajdaságiként, a Balaton egy tó. Neki a nyár a montenegrói tenger illatával veszi kezdetét. Első közös nyarainkat a COVID-19 világjárvány szabályozásai keretezték. Már ő is megtanulta ezalatt a két év alatt, hogy csak az északi parton szállunk le a vonatról, vacsorára lecsót tunkolunk és tollasütő nélkül értelmetlen lemenni a partra. Ezért nagy öröm volt, amikor végre felkerekedtünk és nagyunkba vehettünk a Balkánt, hogy végre megmutassa az ő gyermekkori nyári emlékeinek színtereit és szokásait. Hogy ne csak a nosztalgia expresszen utazzunk, közös szájízünkre formáltuk a vízhez vezető utat. Bepakoltuk a túra hátizsákjainkat és Szarajevó felé vettük először az irányt. Ott végig pontoztuk a burek és csevap felhozatalt, megkerestük a budapesti Bem mozi ottani megfelelőjét (Kino Bosna), bátrak voltunk és bizalmat szavaztunk egy helyi fodrászüzletnek, rengeteg Wikipedia oldalt olvastunk el a város véres történelméről, hogy aztán inkább a háború hétköznapi, emberi léptékű mementóit, múzeumjait járjuk végig egy helyi idegenvezetővel, rengeteg analóg felvételt készítettünk, amit utána sose hívattunk elő és az Azel France nevű outlet üzletben új ruhatárat vettünk magunknak. Ezután vonatjegyet váltottunk Mostarba, ahol a kötelező turisztikai látványosságokat falva, örökre torkunkon akadt Bruce Lee köztéri szobra. Onnan buszra szálltunk és átkeltünk a montenegrói határon, hogy végre a fürdőruháinkat se cipeljük tovább feleslegesen. És mint az emlékeiben, úgy szegélyezték az erdőtüzek csobbanásainkat, úgy féltünk a tengerisünőktől és úgy száradtak oda a fagylaltok a szájaink szélére.

3

A képeket első közös külföldi családi nyaralásunk alatt készítettem a telefonommal 2025 nyarán Krk városban. Főként a húgommal megszavaztuk a városnézést, mert képeket szerettünk volna készíteni, és erre a csodálatos középkori hangulatú szűk utcás Krk város tökéletes helyszínnek bizonyult. Eltöltöttünk egy egész napot a kis utcák felfedezésével, bementünk a templomokba, találkoztunk egy fecskével, hamburgert ettünk egy lejtős utcán, és autentikus szuvenírt vadásztunk. A képek úgy készültek, hogy a rózsaszín murvafürtöt szerettem volna lefotózni, de mindkét testvérem először véletlenül, aztán direkt belesétált a képbe. Akkor megszületett az ötlet, hogy rólam is készüljön egy, és akkor lesz belőle egy sorozatunk. Karácsonykor kinyomtattam ezt a három képet, és már csak a megfelelő képkeretet kell megtalálnom hozzá, hogy kirakhassam a szobám falára.

1

A fent látható képet a telefonom segítségével készítettem, 2024 szeptemberében a Koppenhágában töltött utolsó esténk hangulatos vacsorája alatt. Egyetemi tanulmányaim megkezdésével a főszakom mellé kellett választanom egy minort is, amiről úgy gondoltam a dán lesz. Egy évig tanultam is a nyelvet, de a továbbiakban a főszakom és a dán minor órarendje összeegyeztethetetlenné vált, ezért mást kellett választanom. Viszont a tanszék minden másodév szeptemberében tanulmányutat szervez Dániába, amin nekem is lehetőségem volt részt venni, amiért azóta is hálás vagyok. Egy hetet töltöttünk kint Koppenhágában a csoporttal, egy rendkívül kalandos utazáson. Semmiképp nem voltunk felkészülve arra, legalábbis én biztosan nem, hogy az időjárás és az élelmiszerárak merőben mások, mint nálunk és a sajtos szendvicset úgy reklámozzák, mint nálunk a gyrost. A kint töltött hét tételmondata: a folyamatos kultúrsokk összekovácsolja a barátokat, és a legnyomorultabb helyzeteket is túlélhetővé teszi. A nyomorult burgonyás szalámi, amit együtt esztek toast kenyérrel a hideg diákszállón, a zacskós leves, ami valamiért nem fő meg rendesen és az íze is undorító, a kaktuszfüge, aminek a tüskéi minden elővigyázatosság ellenére is a kezedbe fúródnak, a városnézés zuhogó esőben, amikor az esőkabátotok átázik, és csorog az arcotokon a víz, aztán napokig szárad a vizes ruhátok, mert a szálláson szeptemberben még nincsen fűtés. Szóval a közös ‘szenvedés’ és az eltelő idő megszépíti az emlékeket és szorosabbá fűzi a barátságokat. Így született meg a Souvenirgruppe Messenger csoport és egy azóta is összejáró baráti társaság. A képen látható kenyér abban a pillanatban úgy éreztem életem legjobb kenyere volt, amit valaha ettem. Utolsó napunkon egy templomból étteremmé átalakított vendéglátóipari egységben vacsoráztunk, ahol szombat este drag show-t tartanak, ami összességében elég dán érzést nyújtott. A napok óta rendes tápanyagot nem igazán látott szervezetünknek a babos pörkölt jellegű étel, rizzsel, spenóttal és azzal a mennyei kovászos hajdina kenyérrel a világot jelentette. Azóta sem ettem olyan finom kenyeret, és Dániában sem jártam, de az út nem vette el a kedvemet és vissza szeretnék még menni megnézi a Grundtvig’s templomot, ami a Shrek rajzfilmbeli templomot is ihlette, illetve a street art is lenyűgöző látványt nyújtott, amit egy kevésbé programokkal táblázott látogatás során szívesen felfedeznék újra.

5

A Tsaatsan (Dukha) törzs egy nomád, rénszarvastartó nép, akiknél a megtiszteltetés volt, hogy pár napot tölthettünk. Az mongol-orosz határnál lévő két törzs egyikét látogattuk meg, aminek lakossága kb 80 fő. Életük ritmusa a rénszarvasok évszakos vándorlásához igazodik, ahol minden tevékenység, a tábor felállításától a sós tejes tea készítéséig, együttes erőfeszítés. A fiatalokkal röplabdáztunk, lovagoltunk rénszarvason, részt vettünk az áfonya és fenyőtoboz gyűjtésében (amiből aztán kikapartuk a fenyőmagot) és hallgattuk a tűz mellett mesélt történeteiket. Itt nem turistának éreztük magunkat, hanem vendégként egy olyan közösségben, aminek egész világa a béke, a természettel való összhang és a közös emlékek.

5

Mongóliai utam egyik állomása a Góbi-sivatagban, ahol arany homokdűnéin bukfenceztünk, tevegeltünk, majd megnéztük a Lángoló Sziklákat (Byanzag), ahol Roy Chapman Andrews feltárta a világ első dinoszaurusz tojásait. A Tsaagan Suvarga káprázatos, fehér képződményei után a Teaút történelmi hangulatát kerestük Dalanzadgad múzeumában.

5

Márciusban mikor Laoszon át motoroztam, a Bolaven-fennsík egyik kávéültetvényén megismerkedtem egy francia fiúval, akivel megállapodtunk, hogy Mongólia talán az egyik legérdekesebb úti cél és mindenképp el szeretnénk jutni ide. Engem már csak a sztyeppei múltunk és egykori nomád életmódunk miatt is izgatott Dzsingisz kán hazájának megismerése. Az utazás végül nyár végén jött össze. Ulánbátorban pár napot töltöttem a kasmír pulóverek és mongol történelmi múzeumok mámorában, innen francia utastársammal Bogd Khan Uul területén egy nomád családhoz mentünk, akikkel pár napot töltöttünk el. Itt egyszer a szteppéken elgyalogolva szembesültem a félelemmel, amit a határtalan puszta egyformasága, a sötétedés és a természetnek való kiszolgáltatottság jelent. Aki még nem tévedt el este a sztyeppéken, az nem értheti a pánikot, amit az esti hideg és sötét beköszönte jelent a határtalan füves pusztán és az örömöt, amit egy jurta látványa (vagyis emberi jelenlét nyoma) okoz az embernek. Bár lóháton már kutatott a család keresztül-kasul a környéken, végül a helyi mongolok jószándékának és példátlan együttműködésének köszönhettem, hogy az éjszakát már vendéglátóim jurtájában tölthettem. Innen másnap mentünk vissza Ulánbátorba, onnan pedig Dalanzadgad-ba repültünk, ahonnan egy UAZ-zal jártuk be a Góbi sivatagot négy nap alatt és ismerkedtünk meg e hatalmas terület gazdag archeológiai örökségével, ami többek között dinoszaurusz-tojást és fészket is rejt, ismertük meg a Teaút történelmét és csodáltuk meg a Lángoló Sziklákat. Innen Ulánbátorba mentünk, ahonnan egy pár nap pihenés után távolsági busszal 12 óra út után az északi Hövszgöl tartomány székhelyére, Mörön-be érkeztünk, ahonnan 10 óra zötykölődes után a sztyeppéken át eljutottunk Tsaganuur-ba. Innen másnap lóháton jutottunk el a félnomád rénszarvas pásztor Tsaatan törzshöz, akiknél pár napot töltöttünk és ahol bekapcsolódhattunk a törzs életébe, röplabdáztunk az - amúgy kíválóan játszó - fiatalokkal, vad áfonyát és fenyőmagot gyűjtöttünk a közeli erdőkben és beszélgettünk a helyiekkel egy forró bögre sós rénszarvas tejes tea felett.

3

A digitálisan egymásra rétegzett álomszerű dupla expozició az analóg sajátja. Ez történt egy barátnőm, Poór Dorottya fényképeivel is, amelyeket a nyári egyetem során készített rólunk a műterem és a summerschool tagjairól. A nyári mindennapokban így előjött a misztikum, a képeket előhívva pedig jó emlékezni a számomra hullámzó, de végső soron meghatározó nyári egyetemre.

1

Amikor Shanghaiban voltam a családommal akkor elmentünk a Shanghai Ocean Aquariumba és sok különleges élőlényt láttam de ezek ragadták meg leginkább a figyelmemet. Nagyon szépnek tartottam a színüket és ahogy kecsesen úsztak lassan. Amikor meglátttam őket rögtön odaszaladtam, hogy lefényképezhessem őket. Ez az egyik kedvenc élményem a Shanghai utazásból.

5

2024 nyarán japánban nyaraltam. Nagyon szép hely, érdekes kultúrával, és lélegzetelállító látványosságokkal. Innen származik az anime, amiről már mind hallottunk, és még sok más. Építészete mind mérnöki, mind művészi szemmel nézve lenyűgöző. Mérnöki vívmányaik is csodálatosak, tökéletesen látszik bennük a mérnöki lét egyik alapelve: megfigyelni azt ami már van, és a saját céljainkra felhasználni azt.

3

Szlovéniába járunk túrázni a családommal minden évben, és mindig is nagyon szerettem ezeket a túrákat. Különleges a hangulat, a természet, a fák, a család, és a kalandos történetek teszik tökéletessé. Ilyenkor reggeltől estig túrázunk, felfedezzük szlovénia hegyeit. A legszebb emlékeim is ezekről az utazásokról vannak.

1

2024 júniusában az osztályunkkal Erdélybe mentünk osztálykirándulásként. Ez az öt nap alatt sok gyönyörű hegyeket, falukat és városokat láttunk, a második szállásunk például Torockón volt, amit gyakran Erdély legszebb falujaként emlegetnek. A képen a Tordai-hasadék látható, amit én főként lenyűgözőnek találtam.

1

A 7-es év végi osztálykirándulásunkon ellátogattunk Romániába, ahol sok különleges és szép helyet néztünk meg. A kedvencem a Tordai-hasadék volt, mivel túráztunk és emellett nagyon szép volt a hely. Az nagyon sokat segített, hogy volt egy idegenvezetőnk, aki elmesélt minden érdekességet a helyről. Összességében megérte elmenni és ilyen sokat sétálni.

5

Tavaly az őszi szünetben a szüleimmel és a bácsikámmal Nápolyba mentünk el, 5 napra. Az utazás rövid volt, de annal tartalmasabb, felmásztunk a Vezúvra, bár csak az utolsó par száz metert kellett csak lábbal megtenni, mivel autóval felvittek minket eleg magasra, elmentünk a katasztrófát érte római Pomeibe, körbe jártuk Nápoly szűk, hangulatos utcáit és bementünk a Nemzeti Archeológiai Múzeumba. A vezúvi túra nagyon jó, bár fárasztó volt körbe járni a kraterét, de onnan beláthattuk volna egész Nápolyt, de a mi szerencsénkre felhős volt az idő így "csak" a krátert tudtuk fotózni. Más nap a Pompeit jártuk körbe, aminek csak egy része járható mivel a város egésze el volt takarva hamuval és csak egy részét asták ki, a többire meg már beépültek szóval nem nagyon lehetne kiásni. Harmadnap pedig Nápolyt jártuk be, rengeteg kis szűk utcába jártunk és voltunk pár kastélyban is amikből a már nem felhő fedte Nápolyt láthattuk, elképesztő látvány volt. A nap végére pedig a nemzeti műzeumot jártuk körbe, bár a végére már nem nagyon birtuk a bácsikámmal így leültünk és mágvártuk amíg körbe járták a szüleim azt. Egy tartalmas 5 nap volt, ahol bejárhattuk Olaszoraszág egyik legcsodálatosabb városát.

1

Ezen a képen a tordai hegy látható. Ezen a napon kellemes időnk volt, nagyon vártam a kirándulást. Itt éppen haladunk a hasadék fele. Nagyon gyönyörű volt a kilátás. Keveset aludtunk az este úgyhogy fáradtak voltunk de nem számított mivel annyira szép volt. A hasadék ijesztő de szemkápráztató volt.

1

2023/24 tanévben megnyertük egy pályázatot a határtalanul programba. Egész évben készültra csapatokban és egyénileg is. Mikor eljött a napjana utazásnak mindenki nagyon izgatottan ált a busz mellet reggel 5:30 kor. 6 órakor el is indultunk. Elvileg 8 órás utat több mint 14 óra alatt tettük meg. Ez volt az első rendes ( nem csak benzinkút mosdó lehetőség) megállónák. Az egy hétig tartó kirándulás elején még nem tudtuk milyen élmény vár ránk. Örülök hogy részt vehettünk ezen.

5

2022-ben voltam negyedikes gimnazista, ekkorra már viszonylag sokat hallottunk ismerőseinktől, barátainktól a Gombaszögi Nyári Táborról. Elbeszéléseik alapján egy külön kis világ rajzolódott le bennem, mintha egy fantasy regényből olvastak volna fel, mikor erről a fesztiválról meséltek. Pár barátommal úgy döntöttünk hát, hogy eljött az ideje, hogy elmenjünk az első fesztiválunkra, és úgy találtuk, hogy erre Gombaszög lesz a legalkalmasabb. A jegyeinket már decemberben megvettük, hiszen akkora volt bennünk az elszántság, hogy semmi sem állíthatott volna meg minket, még az sem, ha esetleg nem sikerül az érettségi. Emellett persze így a jegyek is olcsóbbak voltak, ami egy diáknál elég erős szempont tud lenni döntések meghozatalánál. Tehát decembertől számláltuk vissza a napokat, folyamatosan követtük az Instagram és Facebook-oldalukat, hogy milyen újdonságokat posztolnak, kik lesznek a fellépők stb. Mivel ez a fesztivál Szlovákia egy viszonylag keleti részén található, nem messze Rozsnyótól, én pedig barátaimmal a nyugati részen élünk, az utazás volt az első nehézség, amit le kellett küzdenünk. Sajnos ekkor még egyikünkben sem volt meg az a potenciál, hogy elvezessen egészen Rozsnyóig, így alternatív utazási lehetőségek után kellett nézelődnünk. Meg is terveztük, hogy fölutazunk Pozsonyba, majd onnan egy pár óra alatt vonattal elmegyünk Kassára, onnan pedig szintén vonattal tovább utazunk Rozsnyóra, ahol átszállva egy helyi buszra elmegyünk a fesztivál helyszínére. Elméletben minden prímán működött, azonban egy hatszemélyes sátrat is vittünk magunkkal, ami eléggé megnehezítette az utazásunkat, de még a Pozsony-Kassa útvonalon pozitív felfogás kísért minket. Ez viszont nem tartott sokáig, mert a Kassa-Rozsnyó vonal egy részét felújították, így pótlóbusszal kellett tovább haladnunk, mire pedig eljutottunk Rozsnyóba, az elméletben onnan induló busz nem érkezett, így taxival folytattuk kalandunkat. Ezek ellenére, mikor a távolban megpillantottuk a Gombaszög feliratot, újra az izgatottság fénye támadt szemünkben. Annyi inger ért hirtelen, hogy nem tudtam mire figyeljek. Egy festői völgybe érkeztünk, egyáltalán nem hasonlított korábbi koncertélményeim helyszínére, hiszen ez tele volt fákkal, élettel és színekkel. Üdítő volt hallani, hogy mivel erre a fesztiválra zömével szlovákiai magyarok járnak, rengeteg embernek volt tájszólása. Örültünk annak, hogy bár magyarok vesznek minket körül, és viszonylag távol voltunk otthonunktól, nem volt baj, ha becsúszott egy-két szlovák szó is beszédünkbe, nem néztek ránk furcsán. Úgy érzem, számomra az első este volt a legmeghatározóbb. Miután minden mérnöki képességünket bevetve felállítottuk a sátrat, elindultunk az első programunkra, a csurbeszra a Diákhálózat mólójára. Ez egy ivós játék volt, ahol különböző csapatjátékokat játszottunk. Az utolsó aggályaim is végleg elszálltak, hiszen jómagam nem iszom alkoholt, mégis nagyon jól éreztem magam. Rendkívül barátságos volt a környezet, rengeteg embert ismertem meg, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. Ezután pedig elmentünk az első gombaszögi koncertünkre, az Aurevoir zenekarra. Bár őket azon az éven kezdtem csak el hallgatni, mégis életem legjobb koncertje volt. Olyan energiákat közvetített mind a zenekar, mind a közönség, hogy azt nehéz szavakkal leírni. A felszabadultság talán az, amivel leginkább össze tudnám foglalni, hogy mit éreztem akkor. Nem számított, hogy ki vagy, honnan jöttél, csak a boldogság, a közös zene élvezete volt a fontos, de ezt az érzést az egész fesztiválra ki tudom vetíteni. A koncert után pedig egy csoportképet is készíthettünk a fiúkkal, amit azóta is fotóalbumomban őrzök. Bár a koncertekhez legközelebbi kempingben sátoroztunk, mégis azután a mozgalmas nap után könnyedén jött álom a szememre. Következő napokban folytattam a fesztivál helyszíneinek felfedezését. Bejártam a Folkszögletet, ahol hajnalig roptuk a táncot a táncházban, de elmentem a Chillszobába, Labirintus udvarba és a Grendel Lajos sátorba is. Ezeken kívül még voltam a Pajtaszínházban is, az „Ahogy esik úgy puffan” improvizációs előadáson, meg természetesen a hét egyik legviccesebb programpontján, az iszapbirkózáson. Esténként pedig jártuk a különböző koncerteket, Krúbin, Carson Comán, Elefánton és csomó más rendkívül tehetséges, számomra kedves előadónak a fellépésén is táncolhattam önfeledten. Még a koncertek után is volt programlehetőség, hiszen minden éjjel különböző DJ-k szolgáltatták zenét. Bár sajnos az utolsó napra olyan napszúrásom lett, hogy alig érzékeltem, hol vagyok, mégis ez volt az életem egyik legkedvesebb emléke. Azóta is minden éven visszajárok Gombaszögre, és mégis minden éven tud valami újat és varázslatosat adni nekem ez a fesztivál.

1

2024-ben a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum új workshopsorozatára (Dharma Workshop I–IV.) bukkantam, Farkas Aliz szervezésében. A képen épp Kicsiny Martha litofánkészítő workshopján veszünk részt, Buddha útjához kapcsolódó motívumokat karcoltunk viaszba. Ez volt a workshop negyedik alkalma és számomra a legérdekesebb is, melynek egyik hozzáadott értéke volt, hogy megismerhettem a Hopp restaurátori-termét.

1

Portugáliában sárkányt eregettünk egy barátommal és már indulás előtt kiderült hogy a sárkány zsinórja teljesen összegabalyodott. Olyan szinten hogy egyszerűen lehetetlen volt kibogozni hiába próbáltuk percekig. Végül úgy döntöttünk nem hagyjuk hogy ez elrontsa a napot ezért így csomósan vittük ki a partra és reméltük hogy valahogy mégis működni fog. Amikor kiértünk éreztük hogy erős a szél és gondoltuk megpróbáljuk hátha elég lesz ahhoz hogy a sárkány felemelkedjen. És tényleg sikerült pedig minden logika ellenére a zsinór úgy festett mintha egy hosszú fárasztó veszekedés után összekapaszkodott csomóból állna. Amikor felszállt mindketten úgy örültünk mintha valami lehetetlen dolgot sikerült volna megcsinálni és közben azon nevettünk hogy néha a káosz is tud működni ha jókor jön a szél.

2

Cinflicting Times címmel nyílt 2024 januárjában csoportos kiállítás Bécsen, amit egyetemistaként kuráltam. A célom az volt, hogy összefogjam több diák munkáját akik ekkor a Kunstuniveristät Linz valamilyen szakján tanultak és munkáikban foglalkoztak az erőszakkal és a háborúval. A kiállítás elsőként Bécsnen a Contemporary Matters helyszínén, majd Linzben egy kis galériában nyílt meg. A megnyitó pop-up jellegű volt, utolsó pillantaban készültünk el, az utolsó fél órában még a falra fúrtuk fel egy görög művész fémből készült installációját. A performer egy magyar lány volt, aki saját családtörténetét dolgozta fel. Ő nyitotta meg a kiállítást.

1

Tavasszal közösen jógáztunk prászor Zsófi barátnőmmel, akivel együtt végeztük ekkoriban az ELTE művészettörténet képzését. Nagyon jó élmény volt közösen részt venni ezen a resztoratív jógákon és kicsit eltávolodni attól a rohanásról és kapkodástól amit a hétköznapok diktáltak. Bár azóta külön-külön jógázunk ez a fotó mindig szép emléket őriz majd.

1

Az első tapasztalatok, milyen egy saját autó, milyen problémák, milyen megoldások születnek hozzá. Ezzel az Opellel tanultam meg vezetni. Az első vezetésem oktató nélkül ami tele volt izgalommal ő adta meg. Megmutatta hogy vannak csodalatos helyek amiket bármikor megtehetek amikor csak szeretnék. Mellette egy nagyon jó társ volt, segített az esti műszakból haza jutni. Mindig a szívembe lesz ez a kis autó!

1

Gyermekkorom óta a Mátra mindig biztos kirándulóhelynek bizonyult. Családdal és barátokkal egyaránt kedvelt úti céllá vált az évek során. Legelső kirándulásom is ide kötődik, Ágasvárhoz; azóta minden évben ellátogatunk a hegység valamely részére. Ez a kép 2024 nyarán, a Nyikom-bérc közelében készült.

5

Van egy kis baráti társaság akikkel sziklát szoktam mászni rendszeresen. Ez annyit tesz, hogy évente több alkalommal indulunk neki együtt valamelyik szomszédos ország csodás tájainak, hogy ott újabb sziklákon űzhessük egyik kedvenc szenvedélyünket a mászósportot. Ezek már kiépített sziklafalakat jelentenek amikről általában valamilyen formátumú kalauz is megjelent már ami megkönnyíti a tájékozódást. 2021-ben a sokszor emlegetett ausztriai Zillertalra esett a választás. Ez Tyrol tartománya az országnak és óriási hegyek övezik a környéket. A szikla gránitból van ami az egyik legélvezetesebb mászásra ad alkalmat gazdag formakincsével és jól tapadó struktúrájával. Ide is Tódorral a lakóautóval kiegészülve érkeztünk ami egy főhadiszállásként funkcionál és remek beosztásának köszönhetően akár 6 embernek is alvóhelyet biztosít. Lehet benne főzni és a reggeli kávék kiapadhatatlan lelőhelye is egyben. Ebben a formában kempingekben és vadkempingezésekben töltjük az estéket. Most a vadkempingezés mellett döntöttünk és a legjobb helyeket találtuk hozzá erdőszéleken patakok szomszédságában. Nappal a mászásé a főszerep ami itt egy vagy két kötélhosszas utakat jelent amit sportmászásnak hívnak vagy a boulderezést ami az egészen apró 3-4m magasságú tömbökre való feljutást jelenti és általában elég nagy kihívás méretéhez képest. Itt mindkét ágazatot lehet űzni, ráadásul a kisebbek tényleg esszenciális darabok. Némelyike már több mint 20 éves első megmászással rendelkezik és szinte semmi lemászottság vagy kikopás nem tapasztalható rajtuk. Több napos ottlétünk alatt a bőrpihentető napon Andris barátommal az egyik közeli hegyre is felkapaszkodtunk vagy 1200 m szintet, de sajnos a csúcsot nem tudtuk elérni az érkező mennydörgés és vihar következtében, inkább menekülőre fogtuk. Esténként tábortűz és főzés volt a program amit a legjobb sztorizós beszélgetések koronáztak meg. Én ezt az életformát nagyon szeretem és addig szeretnék ilyeneket csinálni amíg csak meg tudok mozdulni.

1

A calm evening in Pokhara. Tourists are wandering around and walking around the beautiful lake. Suddenly they realize a child playing alone in a small boat. The boy couldn't have been more than seven, his bare feet dangling over the edge of the wooden vessel as he trailed his fingers through the water. The setting sun painted the Annapurna range in shades of gold and rose, but he seemed oblivious to the grandeur behind him. Instead, he was absorbed in making ripples, watching them spread outward in perfect circles.

1

Growing up as a gay man in Indonesia has always meant constantly negotiating between my sexuality and social norms. In 2021, I had the privilege of moving abroad for work, living far away from my family, and that’s when I began to express myself more freely. In 2024, I attended my first Pride parade in Bangkok. It was heartwarming to see that, somewhere not far from where I grew up, people could be themselves and love whomever they chose to love. We often think of Pride parades as celebrations that only happen in the “Global North,” but no, it’s happening here, too. Then, in 2025, Thailand passed the same-sex marriage law, becoming the first country in Southeast Asia to do so. I guess love (also) wins here.

3

Már lassan hagyomány a baráti körünkben, hogyha beköszönt a tavasz elmegyünk medvehagymát szedni. A fenti képeken látható is a medvehagymaszedés szépsége, az ember még télikabátban nagy kosárral kerekedik neki a Medvehagyma tanösvénynek és hosszú órákon át szedi a medvehagymát. Az utolsó kép egy barátnőm konyhájában készült, amin látszik mennyi minden készíthető a medvehagymából, köztük pesztó, a virágából pedig fermentált savanyúság.

1

Éppen egy osztálykirándulásra mentünk a Balatonhoz. Vonatra szálltunk és kora reggel útnak is indultunk. Nem szeretek korán kelni, de ha az ember utazni készül, valahogy a reggelnek egészen más a hangulata, mint a hétköznapokon. Két osztálytársam lekéste a vonatot, így ők a következő járattal jöttek utánunk. Jókat beszélgettünk és kártyáztunk útközben. Hallgattuk az osztályfőnök érdekes történeteit Indonéziáról, ugyanis ő élete egy részét ott töltötte. A képen a kabin pici asztalára helyezett vizespalack látszik a vonat piszkos ablaka előtt.

5

Eszterrel 16 évesen kezdtünk el stoppolni. 2010-et írtunk, már rég lement a beat-nemzedék stoppos romantikájának sokadik hulláma is. Jártuk keresztül-kasul az országot, aztán Erdélyt. Később külön-külön stoppoltunk külföldön is. Volt egy kakitérképünk, amin bejelöltünk minden falut és várost, ahol megkönnyebbültünk. Cece, Kolozsvár, Kapolcs, Veszprém, Gyimesközéplok… Az autósok állandóan pénzt adtak vonatjegyre, mert annyira féltettek minket, de általában abból fesztiváloztunk. A legtöbbször nem kellett sokat várnunk, ha mégis, ugráltunk meg hülyéskedtünk. Nagyon korán megtanultuk, hogy autópályán TILOS stoppolni, és hogy az a legnagyobb szívás, ha egy város közepén tesznek ki, de nekünk még tovább kell utaznunk, akkor “irányba kerülni” legalább egy óra. Eszter próbált meggyőzni, hogy a löncshús tejföllel és kiflivel jó. Elképesztő kalandokat éltünk át, de reméljük, hogy a saját gyerekünknek nem jut eszébe ilyen.

5

2022 májusában összeszokott kis csapatunk most keleti irányban indult meg a hegyek felé. Célunk egyik kedvenc elfoglaltságunk gyakorlása és ez nem más mint a sziklamászás. Herkulesfürdőről már sokat hallottunk de eddig még nem volt szerencsénk hozzá. A Romániában található helység nem csak a környező szép hegyekről és völgyekről nevezetes hanem arról is, hogy itt termálforrások színesítik a tájat. Egy hosszú hétvégére ékeztünk, szállásunk egy kis panzió volt a völgy oldalában. A vadregényes tájban elhelyezkedő mászóhelyek mellett igen szépséges és változatos építészeti jelenségeket is láthattunk. A vasútállomás épülete például neoreneszánsz stílusban épült és úgy néz ki mint egy kastély részlete. Több ilyen fenséges épület is van a környéken sajnos eléggé leromlott állapotban. A monarchia-beli pompán túl azonban újszerű és fura épületek is tarkítják a tájat ami elég kontrasztos így egybevéve. Mászókalandokból a legérdekesebb volt a közeli egyik hatalmas vízesés melletti sziklafal ahonnan fantasztikus panoráma tárult a völgyre mászás közben. Minden este felkerestünk egy egy termál forrást is amik ingyenesen igénybe vehetők minimális kiépítettséggel. Több olyan is volt ami közvetlen a folyóparton volt és így szinte csak egy kőrakás választotta el a meleget a hideg víztől. Ezekben óriási élmény elfáradva elnyújtózni egy jó sportos nap után egy medve nevű helyi sörrel a kézben. Igazi szabadság érzés ez.

5

Ezt a túraútvonalat legkevesebb 5 alkalommal besétáltam. 36-38 km Szentendréről indulva keresztül a hegyeken egészen Visegrádig majd vissza. Az autóban felejtettem a térképet, kb 2 km után vettem észre. Végül úgy döntöttem, nem fordulok vissza biztosan emlékezni fogok az útvonalra. Szerencsére igazam lett, csak kicsit volt hosszabb mint korábban. Menjetek túrázni!

5

2023 júniusában elindultam egyedül Tenerifére. Nem volt konkrét tervem, inkább csak sodródtam. Úton voltam, úsztam az árral és utat találtam. Első nap meglátogattam egy helyi közösséget, akik barlangokban élnek a szigeten, ott megismerkedtem Annával, aki pár nappal később csatlakozott hozzám. Együtt autóztuk körbe Tenerifét, majd gyalog folytattuk az utat. Anna már több hete ott volt és jól ismerte a terepet. Tudta, hogy hol lehet jókat aludni. Így töltöttük az éjszakákat homokos parton, barlangban, függőágyban és mindenféle csodás helyen. Gyalogoltunk a dzsungelben vagy a kopár hegyeken át, hogy megtaláljuk a legszebb részeket. Az út során igazán értékes találkozások történtek: három idegen, különböző élethelyzetekből érkezve, mégis közös ritmusban haladva, egymásnak teret adva. A szigeten töltött idő és az ott kapott élmények sok erőt adtak abban az időszakban. Újra tudtam kapcsolódni magamhoz; ebben a természet közelsége és a sziget nyers ereje is fontos szerepet játszott.

5

Azon a nyáron elutaztunk a leghosszabb közös nyaralásunkra az akkori barátommal. Másfél hét Montenegró. Autót béreltünk és nekivágtunk a Kotori-öbölnek. Igazán csodás vidék, ahogy a hegyek körbeölelik az öblöt, mindezt megfűszerezi a mediterrán, balkáni hangulat, ami kellemes otthonos érzést kölcsönöz a környéknek. Na meg a finom ételek és a helyi mentalitás, miszerint semmit sem kell túlaggódni, jól van az úgy. Körbejártunk a partokat, kompoztunk meg kirándultunk. Elhagyott erődökbe másztunk be és rengeteg fügét szedtünk az út menti fákról. A nap végén pedig hazafelé, Beirut-ot hallgatva az autóban megnéztük, ahogy eltűnik a nap a hegyek között.

5

Nem terveztünk, csak mentünk, amerre jónak láttuk. A szigeten találkoztunk és autót béreltünk. Éjszakánként az autóban aludtunk a tengernél. Reggel kecskékkel reggeliztünk. Egész más oldalát is megismertük Mallorcának a turista rengetegen túl. Többnyire nem voltak zsúfoltak a partok, mert kifogtuk május leghidegebb hetét. Az összes ruhánkat magunkra aggattuk, hogy ne fagyjunk meg. Azért a tengerbe persze így is bemerészkedtünk, ha már ott voltunk. Bár a leghínárosabb részen sikerült mindezt, derékig ért, mire végre áttörtük a jéghideg hínárerdőt és dideregve, de boldogan úszkáltunk legalább 5 percig. Hálistennek a végére volt egy meleg napunk is, hogy azért érezzük a nyarat és a zsúfoltságot is megtapasztalhassuk. Kirándulni viszont tökéletes volt az időjárás és többnyire még az esőt is megúsztuk!

3

Nővéremmel mindig örömmel osztjuk meg egymással az élményeinket, különösen nyaralás közben. Gyakran küldünk egymásnak képeket az utazásainkról. Ezeket a fotókat tavaly kaptam tőle, amikor először indultak el ezzel a kisbusszal egy hosszabb kirándulásra. A járművet a barátja újította fel, amibe én is besegítettem.

1

Több, mint húsz éve minden évben legalább egyszer elhaladunk emellett a napraforgó föld mellet, amikor a családommal a bakonyi házunk fele tartunk. Amikor gyerekek voltunk a Nővéremmel és türelmetlenkedtünk, hogy mikor érünk oda, Édesanyám felosztotta az utat három részre, hogy mindig pontosan meg tudja mondani, hogy hol tartunk. Tekintve, hogy a térkép olvasás piciként még nem volt az eszköztárunkban, az út három részét azzal azonosítottuk be, amit a kocsiból kinézve láthattunk. Ez a napraforgó föld az út második részének a végén található, ami mindig azt jelezte, hogy már közeledünk. Bár ma már fejből tudom, hogy melyik falu követi a másikat a bakonyi kisházunk felé, ez a gyönyörű látvány, ami a képen található, mindig ugyanolyan nyugalommal és izgatottsággal tölt el, hogy beléptünk az út utolsó és végső szakaszába, jelezve hogy közeledünk a végcélhoz, mint amikor gyerekként kinézve a kocsi ablakán, megláttam a tengernyi napraforgót.

2

Egy este a Bakáts téren álltunk meg, hogy Baltazár barátunk visszakaphassa kölcsönadott masináját egy másik cimborától. Az eset érdekessége, hogy amikor megérkezett az eszköz és a kövezetre helyezték, egyre több ismeretlen ember gyűlt oda hozzánk kíváncsian, hogy mi is ez az ismeretlen masina. Balti viccből nem deklarálta az igazságot, hanem felkérte a jelenlévőket, hogy tippeljék meg mi lehet ez. Volt aki tanácstalan volt, egyesek lézeres szerkezetnek hitték, mások többen azt gondolták, hogy valamifajta spiritiszta eszköz és épp energetikai szeánsz készülődik. De amikor lelepleződött, hogy a masina valójában csak egy famunkákhoz használt láncmaró gép, többen kissé felháborodva kereket oldottak.

5

1991.08.10-én Spanyolország felé vettük az irányt szüleimmel, otthon hagyva öcsémet, aki ebben az időben középiskolásként ígéretes válogatott vízilabdázó volt. Ezen az úton még nővérem is velünk tartott, bár Ő hamar visszatért Magyarországra a főiskolai tanulmányai miatt. 1 évre költöztünk ki. Apukám sörfőzőmester volt, új sörgyárakat üzemelt be Madridban és környékén. Így anyuval együtt négyen ültünk a Skodában, amire a sok csomag mellett még a piros biciklim is felkapaszkodott. Apukám imádott világot látni, autót vezetni, ezért a tengerparti útvonalat követve haladtunk Madrid felé és álltunk meg nagyobb városokban: Velence, Monaco, Cannes, Avignon, Barcelona. 1-2 órát töltöttünk csak egy-egy városban és az autóban aludtunk. Étteremben nem ettünk, de emlékszem a friss francia baguette ízére. Illatos, ropogós, omlós.

5

2024 őszi szünetében a családommal ellátogattunk az ausztriai Ybbs folyó völgyébe. Waidhofen am der Ybbs városában volt a főhadiszállás, onnan bicikliztünk fel s alá. A végig kiépített, a táj arcát követő bicikliút kiváló minősége és a táj szépsége mind lenyűgöztek. Az útmenti kis vendéglők is nagyban hozzátettek az élményhez.

1

Az alábbi fotó 2024 nyarán készült Piranban, egy halra specializálódott étterem teraszán. Az ismeretlen férfi a párjával ebédel, miközben kedvenc csapatának mérkőzését követi. Míg a barátnőjével társalog, csak egy-egy pillanatig tudja figyelni a játékot. A kép készítésekor viszont pár percre egyedül maradt, így teljes figyelmét a meccsnek szentelhette.

2

Csobáncon, a Badacsony környékén kirándulva különös figyelmemet a szőlőfürtök ragadták meg – ahogy a tőkék között sétáltunk, felfedeztem, milyen izgalmas formák és részletek rejlenek bennük. Elkezdtem fotózni őket különféle perspektívákból, mintha egy vizuális meditáció részese lennék. A tájra leereszkedő ködtenger, a párás levegő és a vízcseppek finom jelenléte még különlegesebb, szinte álomszerű hangulatot adott az egész kirándulásnak.

4

Húsvéti esküvőre igyekezve, 2025 Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. Fekete-fehér filmre készített sorozat

3

Gellért-hegy, Budapest, 2024 fekete-fehér negatív Mindig is nagyon különös hely volt számomra a fővárosban a Gellért-hegy. Egyszerre természetvédelmi terület, panoráma pont a turistáknak, park a helyieknek, lakóhely a leggazdagabbaknak és a legszegényebbeknek, a város középpontjában van, de az egész fölé magasodik.

5

Mindig is nagyon különös hely volt számomra a fővárosban a Gellért-hegy. Egyszerre természetvédelmi terület, panoráma pont a turistáknak, park a helyieknek, lakóhely a leggazdagabbaknak és a legszegényebbeknek, a város középpontjában van, de az egész fölé magasodik. A sorozatom fekete fehér negatívra készült.

2

Nagyon régóta vágytam komolyabb hegyek közé, igazi hegyi tavakkal és patakokkal. 40. születésnapomra utazást kaptam a nővéremtől, de pont a születésnapomon covidos lettem, aztán hosszú ideig utazni se lehetett a covid járvány miatt. 2022-ben aztán végre elindulhattunk a fiammal, és Szlovéniába mentünk a Bledi-tóhoz. Annyira meglepő volt számomra, hogy csupán néhány órás autóúttal ilyen csodálatos helyekre juthatunk! Magasak voltak a hegyek és kristálytiszták a vizek! Nagyon szép kirándulás volt, jó visszaemlékezni rá!

2

A látogatás 2019 októberében történt, a Ralph Rugoff által kurált May you live in interesting Times címen nyílt Velencei Biennálé-n. Pécsi középiskolásokkal jutottam el, mentorom Varga Virág meghívására. Különleges volt ez a kirándulás minden szempontból. Egyrészt covid előtt voltunk, ekkor még nem sejthettük, hogy az élet (beleértve a képzőművészeti, kulturális életet is) leáll egy kis időre. Másrészt a Velencei árvízet is megelőztük, 2020 decemberében nem kapcsolták be az olasz Velencét védő Mose zsiliprendszert, ezért a víz elöntötte a Szent Márk teret kedden. A víz bejutott a Szent Márk-székesegyházba is, elmosta a szigeten élők számos tárgyát is. 2019-ben a tenger azonban gyönyörű volt. Emlékszem milyen fantasztikus érzés volt hajnalban kimenni a partra, és az odasodródott medúzák között kagylókat válogatni. Milyen érzés volt Julie Mehretu műveit látni élőben. Az első Biennálé. Az első felnőt barátság. Bizonyos értelemben sorsfordító volt nekem ez az utazás.

1

Bármekkorára is nőttek a gyerekek, az év fénypontja a családi nyaralás. Általában már magán a vakáción elkezdjük tervezni a következő évit, ami az indulásig tucatszor módosul. Persze a desztináció, a szállás, a látnivalók és a gasztronómia is fontos, azonban a végtelenül vicces és kínos történetek, közös kalandok és szenvedések, veszekedések és kibékülések ismétlődése miatt igazán emlékezetes valamennyi utazás. Ezeknek pedig a legfontosabb helyszíne a személygépkocsi, mivel az egyre kisebb autóinkban egyre kevésbé férnek el az egyre nagyobb gyerekek. Igaz, már nincs csetepaté, de még mindig nagyon sok vita folyik a kimetszett hely nagyságán. Hiába, az idők változnak, a legkisebb gyermek végül győzedelmeskedett ebben a sokáig számára állandó veszteséget jelentő küzdelemben: ő nőtt a legnagyobbra, mélyen alszik, és erről bombabiztos fülhallgatóval is gondoskodik. A képzeletetekre bízom, mit szólnak ehhez a lányok!

2

2024 januárjában Szenegálba látogatott a családunk, mivel az idősebbik fiam már hosszabb ideje Afrikában dolgozott egy humanitárius szervezetnél. Béreltünk egy leharcolt terepjárót, hogy egy kicsit bejárjuk az országot. A vezetés Dakarból St. Louis-ba, a régi fővárosba a korábbi rutinhoz képest teljesen új kihívásokat tartogatott. A városokban az utakon és a kereszteződésekben minden oldalról, és minden irányból jött valamilyen jármű, teherautók, ütött-kopott személyautók, a lépcsőkön is lógó utasokkal zsúfolt, színesre dekorált buszok, motorosok, lovaskocsik vagy az úton átvágó gyerekek és gyalogosok. A közlekedők semmilyen elsőbbségi szabályt nem vettek figyelembe. Amint egy kis helyet észleltek, vagy akár anélkül is, azonnal benyomult valaki a pillanatnyi résbe. Esetleg rövid kis dudálással jelezték egymásnak, hogy hahó, itt vagyok, jövök én is. Ennek ellenére senki nem volt ideges, vagy agresszív, vidáman vigyorogtak és figyeltek egymásra. Az indexet is gyakran kint hagyták, mintha csak integetnének egymásnak, és nem csak az irányváltás jelzésére használnák. Folyamatos volt a haladás, és egyetlen balesetet sem észleltünk. Az volt az érzésem, mintha egy nagy halraj része lennék, amelynek tagjai folyamatosan kommunikálnak egymással. Ez egy teljesen új közösségi és vezetési élmény volt számomra.

5

Hát nem az ember a legérdekesebb minden sztoriból? A volán mögött pedig minden országban emberek ülnek, még akkor is, ha vezetési szokásaik, habitusuk és tárgykultúrájuk nagyon különböző. A következő képek családi fotóink afrikai utazásunkról. Mint sokak számára, számomra is a családi emlékezet, azon belül is a saját családom emlékezete érdekes. Mi itt láttuk először gyerekként a tengert, nem voltunk olyan helyzetben, hogy a Balatonnál messzibbre utazzunk. Sőt nem is a tengert az óceánt láttuk itt először. Az itt látható öt képen hol a szafarin ülünk a szüleimmel, hol a húsom látható anyukámmal, hol pedig én mosolygok mert nem tudom befogadni azt a sok csodát ami elém tárul. Apukám volt aki a képeket készítette, sőt később egy nagyobb lélegzetvételű beszámolót is írt, ami azonban a fiókban maradt, bár a fényképeket a családi ünnepeken elővesszük, nézegetjük. Az egyik fotón kenyai nők fonják a hajunkat a húgommal, a másikon a sofőrünk Sammy mosolyog.

4

It all began with my father and I eating some chicken we had prepared at home. My brother was not there with us at the moment, he was busy doing more productive stuff like his intership in another country, so I didn't have my usual companion. I had a lot of assigments and works to do, but I was too stressed out and I felt like I couldn't continue fi I didn't take a break so I decided to take my father on a little adventure. We got in the car, opened google maps, and then decided to go to a mountain nearby to find a beer brewery hidden high up. We were driving very confidently until we got to a point in which we had to make a desition between left, right and forward. We lost connection, but as far as we knew, it was to the right. We kept on going for quite some time until que noticed the road kept getting thinner and thinner and grass was growing on it, we knew we took a wrong turn, but where? Instead of turning back, we just kept going. Along the way we found an eagle nesting on top of a lightpost, a giant hotel straight out of a horror movie, and a place where they kept bulls for runs. At the end we met a dead end where we got to know we entered a private road, so we just turned back. We kept looking for the brewery but we never found it, but instead we discovered a berry shop and a fish shop hidden among the trees with some of the best tasting products I've ever had. ,,Az egész ÚGY kezdődött, hogy apámmal együtt csirkét ettünk, amit otthon készítettünk. A bátyám éppen nem volt ott velünk, elfoglalt volt produktívabb dolgokkal, például a szakmai gyakorlatával egy másik országban, így hiányzott a szokásos társam. Rengeteg feladatom és munkám volt akkor, de túlságosan stresszes voltam, és úgy éreztem, hogy nem tudnám folytatni, ha nem tartanék szünetet, ezért úgy döntöttem, hogy elviszem apámat egy kis kalandra. Beültünk a kocsiba, megnyitottuk a google maps-et, majd úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy közeli hegyre, hogy keressünk egy magasan elrejtett sörfőzdét. Nagyon magabiztosan vezettünk, amíg el nem értünk egy olyan ponthoz, ahol választani kellett a balra, jobbra és előre között. Elvesztettük a kapcsolatot, de amennyire tudtuk, jobbra volt. Egy jó darabig mentünk tovább, amíg egyszer csak észrevette, hogy az út egyre vékonyabb és vékonyabb lett, és fű nőtt rajta, tudtuk, hogy rossz irányba fordultunk, de hová? Ahelyett, hogy visszafordultunk volna, csak mentünk tovább. Útközben találtunk egy sast, amely egy villanyoszlop tetején fészkelt, egy óriási szállodát, ami olyan volt, mintha egyenesen egy horrorfilmből került volna elénk, és egy olyan területet ahol bikákat tartottak futószáron. A végén egy zsákutcába értünk, ahol megtudtuk, hogy egy magánútra léptünk, így egyszerűen visszafordultunk. Tovább kerestük a sörfőzdét, de nem találtuk meg, helyette egy bogyósboltot és egy halasboltot fedeztünk fel a fák között megbújva, ahol az egyik legfinomabb ízű termék volt, amit valaha ettem."

5

These photos were taken by me last year during a trip with my boyfriend and his family. We travelled across Spain to get to the coastal town Tarifa. From there we took the ferry to Morocco. It wasn't my first time in Africa, but I hold dear the memories of this day trip. Probably, i have a lot of personal feelings attached to those memories. I was invited to spend time with the family of my partner. I felt accepted and welcomed by his family and it meant a lot to me and made me reflect on my own relationship with my family and reflect on the concept of a family as a whole. It made me think about how different families are. The dynamic of my partner's family was very different from the dynamic of my family, but despite those differences I still felt like a part of his family. I find it fascinating how different people from different backgrounds and with different experiences can find similarities within each other and create something new. "Ezeket a képeket tavaly készítettem a barátommal és a családjával egy utazás során. Spanyolországon keresztül utaztunk, hogy eljussunk a tengerparti Tarifa városába. Onnan kompra szálltunk Marokkóba. Nem először jártam Afrikában, de ennek az egynapos kirándulásnak az emlékeit tisztán fel tudom idézni. Valószínűleg sok személyes érzés kapcsolódik ehhez az emlékhez. Meghívást kaptam, hogy a párom családjánál töltsek időt. Úgy éreztem, hogy a családja elfogadott és befogadott, és ez sokat jelentett nekem, és elgondolkodtatott a saját családommal való kapcsolatomról, valamint a család egészének fogalmáról. Elgondolkodtatott arról, hogy mennyire különbözőek a családok. A párom családjának dinamikája nagyon különbözött az én családom dinamikájától, de e különbségek ellenére mégis úgy éreztem, hogy a családja része vagyok. Lenyűgözőnek találom, hogy különböző háttérrel és tapasztalatokkal rendelkező emberek hogyan találnak hasonlóságot egymásban, és ezzel hogyan jön létre valami új.,,

5

Tavaly meglátogattuk az egyik barátnőmet Lesbos szigetén, aki Erasmuson volt kint. Afrikából érkező sivatagi homok lepte el Athént érkezésünk napján (onnan indult a kisrepülő Lesbos szigetére). Teljesen szürreális élmény volt, kb. olyan volt, mintha a Dűne című filmben lettünk volna: sárga köd volt mindenfele. Lesboson is érezhető volt a homokvihar hatása, napokig nem láttuk a napot, csak a sárga ködfelhőn túl, halványan. Az első kép a homokköd lepte Lesbost mutatja. Egyik nap végül átkompoztunk Törökországba, és újra láttuk a napot. Az amúgy is színes Törökország még színesebbnek tűnt így, hogy nem egy ködfelhőn keresztül kell megismernünk a várost. Ayvalikban és Izmirben kirándultunk. Annyira mások a színek és a fények, az emberek és az épületek, hogy egész nap csak fotóztam, rettentő izgalmasnak találtam a két várost és a tájat. Nagyon jó lenne visszamenni, hatalmas kaland volt.

4

Tavaly nyáron nyolcan a baráti társaságunkból egy hétre Szlovénia északnyugati részébe, a Júliai-Alpokba utaztunk kempingezni. A Triglav Nemzeti Park területén, Bovec, Mojstrana, Srpenica és az Isonzó folyó környékén kirándultunk. Első nap már majdnem sötétben érkeztünk meg a boveci kempingbe. Felállítottuk a sátrakat, majd lefeküdtünk aludni anélkül, hogy láttuk volna a körülöttünk lévő tájat. Reggel, amikor kiléptünk a sátorból, akkor pillantottuk meg először a ránk magasodó hegyeket – azokat a lehetetlenül magas, szürkés-sötétkék árnyalatú vonulatokat, amiket mintha csak valaki felfestett volna az égre. Az alatt az egy hét alatt sok mindent átéltünk: fürödtünk az Isonzó folyóban és a Predil-tóban, vízeséseket fedeztünk fel, canyoningoltunk, és sokat túráztunk. Legtöbbször remegő lábakkal, izzadva értem el a célpontjainkat, de amikor végre megálltunk, és ott volt előttünk a látvány, mindig arra gondoltam, hogy megérte. Mégis, minden alkalommal, amikor felnéztem a hegyekre, valahogy megleptek. Nem tudtam megszokni őket. Túl szépek voltak, és túl nagynak, túl kitaláltnak tűntek. Amikor az itt készült képekre nézek, Kant gondolata jut eszembe a fenségesről – hogy vannak dolgok, amik egyszerre ébresztenek bennünk tiszteletet és valami megnevezhetetlen nyugtalanságot. Amikor a természet nagysága túl nagy a képzeletünknek, az eszünk mégis felismeri és elfogadja, csak nem úgy, ahogy megszoktuk.

3

Munka mellett csináltam az alapképzést, az utolsó félév pedig a szakdolgozattal, utolsó vizsgákkal nagyon megterhelő volt. Akkor eldöntöttem, hogy megajándékozom magam életem első angliai (pontosabban londoni) útjával. Az angol tagozatos gimnázium és anglisztika alapképzés ellenére egyszer sem sikerült eljutnom angol nyelvterületre, meg igazából később sehova a suli-munka kettőse miatt. Diploma után elképesztően boldog voltam már a reptérre vezető buszon is. Életem első repülése! A kint töltött idő alatt mindenképp el szerettem volna jutni Brightonba, hogy lássam a tengert és szerezzek parton árult fish&chips-et. Amikor ezt kitaláltam fogalmam sem volt, hogy a barátom és a szülei gyakran fordultak meg itt gyerekkorában (és itt lett egyszer rosszul a parton árult fish&chips-től). Mivel régóta nem járt itt, ugyanakkora lelkesedéssel érkezett meg, mint én, mesélt a leégett nyugati mólóról, a másik mólón található még működő vidámparkban szerzett emlékeiről, a veszedelmes sirályokról és a kis utcákról, ahol az utolsó képen látható kagylós kerítésoszlopot fotóztam. Számomra nagyon kedves nap volt ez, sokkal többet találtam, mint a tenger, az apró felfedezéseken keresztül a barátom történetein keresztül egészen sajátos élményt tapasztalhattam meg.

4

Nekem nincs saját autóm, de mindig nagy álmom volt egy lakóautóval bejárni a világot. Egyelőre egy országba jutottam el így, Írországba, de már ez is elképesztő élmény volt. Szerintem még sosem éreztem magam annyira szabadnak mint ott. A párommal és egy kis bérelt lakóautóval vágtunk neki a csodálatos ír tájnak. Arra mentünk amerre szerettünk volna. Nem kötött minket semmi helyhez, időhöz. Ha megláttunk valamit, ami megtetszett, arra mentünk tovább. Esténként ott aludtunk, ahol az utunk éppen véget ért és a legszebb ír tájak ébredésére keltünk. Utunk során találkoztunk a hegyoldalakban szabadon legelésző állatokkal, az időjárás összes lehetséges formájával és változásával, a hajnalban óceánok mellett szaunázó emberekkel, akik este a híres ír pubokban zenélnek, valamint a végtelen természettel, az alattunk elterülő óceánnal és a felénk magasodó hegyekkel. Leírhatatlan élmény volt. Biztos vagyok benne, hogy amint lehetőségem lesz rá, újra lakóautóba pattanok, hogy egy új helyet fedezzek fel.

2

Első romantikus ajándékom a páromnak, egy gombatúra vezetés volt. A Blunck Réka humánökológussal, PDC okleveles permakultúra kerttervezővel, az ELTE Permakultúra tantárgyának oktatójával és Werlein Anna biológussal, okleveles gombaszakellenőrrel vettünk részt a vezetésen kb. 15 fő társaságában, akikkel azelőtt soha nem találkoztunk. Már az odajutásunk is kalandos volt, egy közös chatcsoportban beszéltünk arról mégis hogyan és miként lehetne stoppolni a gombatúrára, amíg egy kedves kortárs táncos lány felajánlott egy helyet a kocsijában. A gombatúra egy esős napon vette kezdetét, szerencsénkre csak a séta elején és végén esett az eső és még medvehagymát gyűjteni is maradt időnk. Az erdőben mint megtudtam számos gombafajta létezik, közülük van olyan ami csak festésre jó (Tintagomba) és olyan is található köztük ami egész évben nő (Júdásfülgomba) és ehető is. A gombatúra szerintem egyszerre volt vicces és romantikus esemény, mindig büszkén lehetett mutatni egymásnak ki épp milyen gombát talált, közben pedig fel lehetett fedezni a természetet. A terep a számomra azelőtt szintén ismeretlen volt, de az Ökokert Permakultúra munkatársai Anna és Réka nagyon jól kalauzoltak minket benne. Számos ehető vadnövényfajtát is megismerhettünk és begyűjthettünk a medvehagymán kívül. Volt aki végigfalatozta a kirándulást. Mikor kérdeztem Rékát, hogy csak a sétákból tartja-e fent magát az Ökokert, azt válaszolta, hogy nem kertépítést és szaktanácsadást is vállalnak. Tehát ha valaki permakultúrás gazdálkodásba szeretne kezdeni, ők segítenek neki a kezdetektől a tervezéstől a kivitelezésig és akár utólagos szaktanácsadással is segítik a munkáját. Számunkra nagyon jó volt látni, mennyire sok tudást rejt az erdő, a barátom aki diákként cserkészkedett persze egy részét már ismerte ezeknek. A mai napig az egyik legjobb randimként gondolok vissza erre a gomabtúrára. A barátaim körében is folyamatos a gombák iránti rajongás, volt olyan akikkel megosztottam a tudást.

5

2019 óta készítek vizuális naplót. Olyan képeket rögzítek, amelyek rezonálnak az aktuális gondolataimmal, érzéseimmel és hétköznapi történésekkel. Ezeket a képeket egy analóg nikon kamerával készítem. A digitálisról analógra váltás segít abban, hogy kilépjek ezekből a helyzetekből, kívülállóként figyelhessem meg őket és fogalmazzam meg képekben. Időközben viszont a fotó napló utazó naplóvá avanzsált. Utazás közben az analóg kamerával egy olyan szabadságot és játékosságot élek meg, ami a formákban, színekben, mozdulatokban, alakokban és megfigyelésekben csúcsosodnak ki. Leggyakrabban tájképeken, részletképeken és portrékon keresztül foglalkozom a külvilággal, amit látok és a belső világgal, amit érzek. Ezekben a helyzetekben rengeteget tanulok nemcsak a világról, hanem a világgal való viszonyomról is. A képeket átlapozva észrevettem viszont, hogy nem egyszer néznek velem szembe állatok. Sokszor olyan érzés fog el, mintha embereket fotóznék. Egy érdekes aspektusa a turista létnek, hogy nem csupán "elugrom" az állatkertbe és személytelenül lefotózom, dokumentálom őket, hanem belépek a privátszférájukba. Habár nem emberek, de helyi lakosok, akik megfigyelik az idegent. Én is figyelem őket, ők is figyelnek engem. Ebből a kölcsönös figyelésből pedig emberi arcok és helyzeteket bontakoznak ki. Máskor pedig csak átsuhannak a látómezőn, tudomást sem véve rólam sietnek tovább dolgukra.

5

Mindig is tudtam, hogy vannak csillagok, de azt nem, hogy közöm is van hozzájuk. Aztán egy távol-nyugati kisvárosban, ahol a csúcsíves házak tetejét az esőfelhők gyakran nyaldossák; éppen ott ismerkedtem meg velük. Persze láttam korábban már augusztusi égboltot. Hullócsillagot is. Itt azonban, ha úgy esett, hogy elállt és felszáradt az aszfalt, én pedig épp aznap becsatoltam a sisakom, felvettem egy plusz réteget és nekivágtam az éjszakának. A csillagok alatt gurultam. Először csak megpillantottam őket, aztán megismerkedtünk, míg végül támaszaim lettek. Talán éppen úgy voltam velük mint az a baszk ember, egy tizenhatodik századi történetből; amikor a csillagokra néztem még nagyobb tetterőt éreztem magamban. Vagy honvágyat, nem emlékszem már pontosan. Van egyáltalán különbség a kettő között? Sokat mormoltam a sort, visszafogad az ősi rend, kikönyöklök a szeles csillagokra.

5

Egy évre kiköltöztem Svájcba egy barátomhoz, mivel azt éreztem, hogy otthon megfulladok a személyes, családi, politikai feszültségek miatt . Nehéz volt a beilleszkedés kint és nagyon magányosnak éreztem magam. Sokat segített nekem az érzelmeim értelmezésében, hogy végig naplóztam őket. Ez a kaland leginkább befelé történt kapaszkodókat keresve.

1

1991-ben a barátainkkal és egy piros Dáciával elindultunk Görögországba, a cél 1800 km-re volt. Az autószerelő tesóm szerint bátor vállalkozás volt. 1 hétig rengeteg helyen jártunk, rengeteg élménnyel gazdagodtunk, ott aludtunk, ahol az este ért bennünket. Az akkor háborús Jugoszlávián szerencsésen túl jutottunk, Thesszalonikiben a 4 sávos úton felforrt a hűtővíz az autóban, mert nem kapcsolt be a ventillátor. Kis pihentetés, bütykölés és mentünk tovább. Az Olümposzt gyalogosan másztuk meg , mikor visszaértünk a faluba, több óráig kerestük az autónkat, de nem vitte el senki, csak minden ház, utca egyforma volt... A Meteorákra rácsodálkoztunk, Athénban belecseppentünk egy tüntetésbe, ahol a motoros rendőr a falhoz állított bennünket, lövések dördültek a levegőbe, égtek a kukák. Ilyet még nem láttunk, de azért másnap az Akropoliszt is megnéztük. A Korintoszi-csatornán átkelve várt bennünket a jól megérdemelt 1 hét csak a tengerparton. A szállásunkon derült ki, hogy a 2 "room", az a konyha és a szoba, a hűtő nem működött, a kinti levegő 40 fok volt. De mindez nem számított 20-on évesen, mert a tenger gyönyörű és persze sós volt. Hazafelé az 1800 km-t váltott vezetéssel tettük meg, Szegednél a Dácia fék tűzforró lett, pihentetés, óvatos sebesség még 200 km-en. A lakhelyünktől 20 km-re megállított bennünket a körzeti megbízott, mert nem égett az egyik tompított lámpája az autónak. Kerestük az égő készletet, kipakoltunk mindent a csomagtartóból, aztán a kesztyűtartóban meg is találtuk, kicseréltük. Hulla fáradtan, de örök életre szóló élményekkel értünk haza

5

Indonézia meglátogatása felejthetetlen élmény. Ázsia iránti vonzódásomon túl itt minden megtalálható ami a szívemnek kedves. Tenger, hegyek, vízesések, vulkánok és az élet nagybetűs zsongása. Két barátommal Gáborral és Barnával érkeztünk Bali szigetére Denpasar-ba a téli időszakban. Azonnal robogót béreltünk és az első szállásunk elérése alatt máris szénné égtünk a napon mert erre azért nem voltunk elkészülve. Hatalmas volt a kontraszt az otthoni pár fok, téli szürkeség és az itteni meglehetősen forró klíma között. Fél óra a tűző napon már végzetes a fehér bőröknek. Akklimatizációnk így intenzív és tanulságos volt. Körülbelül másfél hetet töltöttünk a szigeten bejárva a látványosságokat amiből volt bőven. Templomok, termálfürdő, Ubud a kézműves város, Batur vulkán, vízesések és a csodaszép tengerpartok voltak a listán. Intimebb, a helyiekkel szorosabb élményekből is akadt pár. Egyik ilyen volt Gábor 10 éve ott élő szintén magyar ismerősének köszönhető autentikus halászélményünk is. Beszállhattunk egy helyi halász mellé az itt használatos katamarán szerű kenuba, hogy aztán kora hajnalban bepillantást nyerjünk az itteni halfogás rejtelmeibe. A halász egy 150 horogból álló vontatózsinórral átvágott az érkező makréla halrajon és 15 hal megakadt a horgokon. Ámultunk a napkeltében, hogy reggel 8-ra meg is van az ennivaló az egész családnak és némi eladásra való is. Barnus barátom szintén érdekelt a halfogásban, úgyhogy ő is kipróbálta a hazai legyezőhorgász módszereket de akkor ez nem volt eredményes. Utána a családdal tölthettünk egy kis időt, ahogy reggeli szertartásaikat végzik és pl. áldozatot hoznak az isteneknek. Az estét pedig a magyar kis családdal töltöttük a birtokukon amit a dzsungelban építettek az elmondások szerint nem túl sok szerszámmal, de a végeredmény lenyűgöző volt. A közeli Nusa Penida szigetére is átjutottunk és ott egy sikeres rája leső túrára mentünk el ahol egy kisebb termetű kb. 2m fesztávú ördögráján túl egyéb más elsősorban ragadozó halakat lehetett közelebbről szemügyre venni. Ennek a kis szigetnek különleges atmoszférája van és ezt a túrát is kár lett volna kihagyni. A következő két hetünket a 4 óra kompútra lévő Lombok szigetén töltöttük ami már más képet mutatott. Itt muszlim vallású népek élnek, kevesebb az infrastruktúra és sokkal nyugalmasabb a rendszeres müezzinektől eltekintve. Ide is motorral érkeztünk úgyhogy alaposan bejártuk ezt a szigetet is. Itt több vízesés és érintetlen tengerpartok fogadtak. Az északi partokhoz közeli parányi szigetekre is átmentünk. Illetve csak az egyikre, a gili Air -re ami akkora volt, hogy 20 perc alatt körbe lehetett sétálni. A partja viszont olyan volt amit eddig csak katalógusokban láttunk megphotoshoppolva. Virágba borult bokrok, pálmák, fehér homok, vad kék víz és eszeveszett napsütés. A sziget mellett pedig találkoztam életem első nagy méretű teknősével a víz alatt. Úgy egy méteres lehetett és eszegette a növényzetet. Sokáig nem hittem, hogy látni fogok egyet is mert semmi mozgás nem volt tapasztalható a felszínen. Később megtudtam, hogy akár egy órát is képesek egy szusszal a víz alatt tölteni és csak röviden tartózkodnak a felszínen napközben. Ez a sziget is fantasztikus élményekkel gazdagított minket és itt is akadt bőven interakció a helyiekkel. Barnus és Gábor is többször vett videóra helyieket megkérve őket dalok előadására és közös zenélésre. Összességébe véve egy hónapot töltöttünk ezen a két nagy szigeten és úgy éreztük hogy Indonézia egyfajta paradicsomi állapota az életnek.

5

Régi álmom vált valóra, amikor 2024 nyarán végre eljutottam Skóciába. Hosszú kihagyás után ez volt az elsõ közös utazásunk apukámmal, és a legjobbkor jött, mivel egy viharos idõszak záródott le éppen az életemben. Edinburgh városa varázslatos volt, a ködben úszó, és a középkor óta szilárdan álló épületeivel, de számomra a leginkább feledhetetlen élmény a skót felföld volt - mintha egy tündérmesébe csöppenne az ember a valószínūtlenül zöld dombok között.

1

A második családi autónk egy fehér Suzuki Swift volt, amely jelentős előrelépés volt a Trabantunkhoz képest, hiszen ez már ötajtós volt és csak az elektromos ablakemelő választotta el álmaim járművétől (bár be kell hogy valljam, az jobban tetszett, hogy a Trabi hátsóülésén nem volt biztonsági öv). Ezzel a kocsival mentünk első és egyetlen külföldi családi nyaralásunkra: 2000 nyarán két hetet töltöttem a szüleimmel Horvátországban. A fotó Baška Vodaban készült a tengerparton, ahol (ha jól emlékszem németül) gyümölcsöt vásárolok egy kereskedőtől, aki minden délután felkereste a strandolókat csónakjával. Akkoriban a határ átlépése számomra igen jelentős esemény volt, Horvátország pedig maga volt a nyugat (még akkor is, ha a délszláv háború pusztításának nyomai még láthatóak voltak a tájban). A képre tekintve talán a tenger illata jut eszembe először amellett, hogy legtöbbünk legnagyobb örömére már a múlté a fecske fürdőnadrág… Ezt nagyon nem szerettem.

5

Marokkó, 2024. Egy hét intenzív szörfözés ismeretlen emberekkel egy ismeretlen országban. Miért ne, gondoltam. Barátságos óceán, barátságos berberek, dromedárok a strandon, tajine vacsorák a naplementében, Ramadan. Az arab kultúra nem ismeretlen számomra, így a Ramadant is ismerem. Tudtam, hogy minden bezár este hatkor és imára indulnak az emberek. És persze, hogy alkoholt szerezni valószínűleg a szesztilalom alatt is egyszerűbb volt, mint ilyenkor, a Ramadan alatt. Az viszont teljesen ismeretlen volt, hogy az eslő müezzin (imára hívás) hajnali négykor szólal meg, aztán fél ötkor, ötkor és fél hatkor. A környező mecsetekből dolby surroundban hallgathatja a gyanútlan túrista. Az első éjszakámon gyakorlatilag felmenőim traumáival együtt riadtam fel, gondolván, hogy menni kell az óvóhelyre. Aztán a harmadik napra már hozzá szokik az ember és szinte kellemes hajnali zeneszóként hat a dolog. Itt még nem sejtettem, hogy a "valóban maradandó" emléket nem a hajnali müezzin és nem is az óceánban szörfözés adja majd nekem. Az egyik napot Imsuane halászfalucskában töltöttük. A világ leghosszabb hullámait lovagolhatja meg itt az ember, akár 1 km-en keresztül is. Innen hazafele megálltunk Tamri környékén a homokdűnéknél, hogy kipróbáljuk a sandboard-ot (homok szörf). Az utolsó képen az látható, hogy annak ellenére, hogy ülve szerettem volna lecsúszni, a többiek unszolásának áldozatául este állva indultam neki a meredek homoklejtőnek. Természetesen az érkezés egy hatalmas csattanás formájában valósult meg. Valójában rosszabbul is járhattam volna, de úgy tűnt, hogy megúsztam kisebb zúzódásokkal. A hazaérkezésem után pár héttel viszont felfedeztem egy nagyobb dudort a bokámon. Nem fájt vagy ilyesmi, ezért nem is vettem észre igazán, hogy ott van. Elmentem vele orvoshoz és mindenféle vizsgálatot elvégeztek, hogy kizárják a súlyosabb kimenetelű sejtéseket. A helyzet végül az lett, hogy még az MRI sem mutatott ki semmilyen elváltozást a dudor helyén. Eltelt egy év és azóta is így élünk mi, én és a "valóban maradandó" emlékem. Az eslő képet a kintlétem utolsó napján készítettem, amikor naívan azt gondoltam, már mindent láttam. Tévedtem...

1

2024 nyarán többéves spórolás után sikerült eljutni az USA-ba, pontosabban Philadelphiába. A sógorom, az unokaöcsém és unokahúgom ott tartózkodtak már féléve, amikor tesómmal kiutaztunk hozzájuk. Egy nappal az érkezés után olyan beteg lettem, hogy megmozdulni sem tudtam, vettünk tesztet és kiderült, hogy Covidos vagyok magas lázzal és fullasztó köhögéssel. Így se New York, se road trip Michigan-be, - amit persze a legjobban vártam- , ehelyett iszonyú mennyiségű fokhagyma elfogyasztása és a 41 C fokban való izzadás várt rám egyedül egy philadelphiai házban. Tesómék viszont elindultak a road tripre egy bérelt Nissan SUV-ban, és úgy értek vissza, hogy még egy nap maradt az autóbérlés idejéből. Akkorra már valamennyire összeszedtem magam, így elmentünk, most már öten, az óceánhoz. Ott készítettem ezt a képet mobillal, és annyira végtelenül értékeltem, az autót, ami elvitt minket, az óceánt, a társaságot, a sós párát, a szelet és a napsütést. Szeretem ezt a képet, mert dinamikus, párhuzamban azzal, ahogy én is újra aktívnak érezhettem magam, háttérben pedig látszik a gyógyító sós pára.

5

18 éven át, minden augusztusban 10-15 napot töltöttünk Krk szigetén, Krk városban. A gyerekek még picik voltak, amikor először kezdődött ez a 18 éven át tartó szakasz az életünkben. Ez volt az un. „családi nyaralás”. Hiába mentünk a Balatonhoz, az nem az igazi volt, mondták a gyerekek. Valahol igazuk volt, hiszen a Balaton környékén és Balatonalmádiban nőttem fel és ha oda utaztunk, akkor haza mentünk. Krken Klári barátnőmnek volt egy nyaralója, amit minden évben megkaptunk pár hétre. A 18 év alatt kicsit sajátunkká is vált. Kláriék a maglódi szomszédaink. A nyaralóhoz a halas kulcstartón voltak a kulcsok. Amikor átmentem Klárihoz a kulcsokért már olyan érzés volt, hogy indulunk is Krk-re. De ez azért nem volt egyszerű. Be kellett csomagolni. A lányok több bőröndöt pakoltak össze, tele játékkal és amikor nagyok voltak ruhákkal. A pakolást már előző nap reggel el kellett kezdeni, hogy másnap délután elinduljunk. Ez nem mindig sikerült, ugyanis Zoli a férjem, átnézte a bőröndöket és minden évben elhangzott ez a mondat: „Mi ez a sok cucc?! Nem fog beférni a kocsiba!” kezdődött minden előről. Kidobálta a bőröndök tartalmát és újra bepakolt, eredményesen, hiszen 4 bőröndből lett 2, ami már befért a kocsiba. A másnap reggeli indulás sohasem jött össze, jó, ha délután elindultunk. Indulás előtt megittam a kávémat, ekkor már minden be volt pakolva. Székesfehérvárnál jártunk, amikor elhangzott először a kérdés: „Mami, mikor érünk oda?” és ez még kb. 20-szor ismétlődött meg az út során. Amikor Rijeka magasságában először pillantottuk meg a tengert, a gyerekek mindig ezt a kiabálták: „A tenger!!!” Ugyanez a felkiáltás hangozott el a strandon is, ezzel a felkiáltással rohantak be a vízbe. Amikor áthajtottunk a krki hídon mindig letekertem az ablakot, hogy érezzük a sziget illatát. Megunhatatlan volt ez az érzés, a babér illat rozmaring illattával és sós tenger illatával keveredett. Ezt szinte most is érzem, ahogy írok róla. Ezek voltak az igazi családi nyaralások. Amikor már fiú barátok is feltűntek, ők sem jöhettek velünk, pedig mindig megkérdeztem a lányokat. „Nem, ez családi nyaralás.” hangzott a válasz. A lakás teraszáról csodálatos kilátás nyílt a tengerre, órákig tudtuk nézni, hiszen mindig más arcát mutatta. Az évek során megtanultam a horvát ízekkel főzni és mindig a teraszon vacsoráztunk. Az előző években még éttermekbe jártunk, de mindenkinek jobban ízlett az én „horvát konyhám.” Itthon is próbáltam néha olyan ételeket főzni, de az még sem volt az igazi. Valószínű azért, mert hiányzott a tenger látványa, a babér és a rozmaring illat. Persze azért voltak törzshelyeink, ahova minden évben elmentünk és mindig ugyanazt az ételt ettük. Ez Dobrinjban volt, ami egy kis település a sziget belsejében. A menü marhapörkölthöz hasonló étel volt egy helyi tészta specialitással, a surlicével. Az évek során megismertük a szomszédokat is, sőt én még beszélgettem is velük. Zoli mindig csodálkozott, hogy nem is tudsz horvátul. Mondtam az nem számít, a nyelven kívül más kommunikáció is van. Volt idős horvát bácsi, akivel jókat nevettünk. Az autóink sohasem hagytak cserben, mindig jól működött mindegyik. Aztán jött a COVID. Mindennek vége lett. Nem tudtunk elutazni abban az évben, és a következő nyáron sem. Kláriék úgy döntöttek, hogy eladják a nyaralót. Ők is és mi is nagyon szomorúak lettünk. Valami, ami szép volt véget ért. Azóta nem tértünk vissza a szigetre. Nem tudtuk elképzelni, hogy egy másik lakásban vagy egy szállodai szobában töltsünk el ott napokat. Többször próbálkoztunk a gondolattal azóta, de nem megy. Talán idén? Majd meglátjuk!

5

A Vörös tenger neve és híresen szép élővilága is régóta birizgálta a fantáziámat, valamint kíváncsisággal töltött el, hogy milyen lehet ott a táj és az emberek. Időnként ránéztem az utazási lehetőségekre és 2019 telén annyira olcsó repjegyeket találtam Eliatba, hogy azonnal meg is vásároltam belőle kettőt, egyet kislányomnak Majának és egyet magamnak. Már megérkezésünk estéjén a tengerparton teremtünk és csaptunk egy éjszakai mártózást, mert itt a tél ellenére 25-26 fokos volt a tengervíz és a levegő hőmérséklete is nyárias. Nagyon élveztük a hirtelen éghajlatváltozást. Eilat felfedezése után a környező kopár hegyeken kirándultunk ahonnan meseszép kilátás nyílt a tengeröbölre. A következő napon pedig a kicsit távolabbi Vörös kanyont látogattuk meg. Ez nagyon hasonlatos az Amerikai rokonához bár arról csak képeket láttunk. A megközelítése is kalandos volt busszal, stoppolva és gyalog. Maga a túra pedig vadregényes. Elképesztő tájak mintha nem is ezen a bolygón lennél. A tengerpartokból is sokfélét igyekeztünk meglátogatni a város közelében, a városban és a várostól messzebbi partokat is. Mindegyikben közös volt, hogy valóban a víz alatti világ pompázatosan színpompás. Halak és egyéb élőlények sokasága, korallok és a színek ezernyi árnyalata fogadja az embert a fenti kopárság kontrasztjaként odalent. A város is tele volt virággal és sok helyen festették meg a falakat és az utakat is. Végre színek az otthoni téli szürkeség után, nagyon jólesik az embernek. Csak néhány napot töltöttünk el mégis jóval hosszabbnak tűnt a rengeteg élmény miatt. Izrael itt is egy kicsit drága volt az otthoni árakhoz képest, de okosan azért meg lehet találni a pénztárcakímélő ennivalókat és szállásokat ha szemfüles az ember. A helyiek kedvesek és segítőkészek voltak, a tájak pedig lenyűgözőek. Nagyon jól éreztük magunkat ezen a téli nyári helyen.

4

Egy hosszúhétvégét töltöttünk az Alacsony-Tátrában mentett kutyusunkkal, aki 11 évesen hatalmasat kirándult. Csodálatos napfényes őszi időnk volt pazar kilátással. A növényzet még csak épphogy elkezdett színesedni, a legérdekesebb a rengeteg légyölő galóca volt. A faluból felmentünk a hegygerincre, majd vissza.

5

Afrika valahogy máshogy hívogat hiszen az emberiség története a jelenlegi kutatások alapján erről a kontinensről indulhatott el valamikor réges-régen. Misztikus és egyben csodálatos ez a föld amely sok érdekességet és természeti szépséget tartogat az embernek. Marokkó ugyan az egyik legközelebbi Európához de már nagyon más világ sokféle tájjal. Vannak magas hegyek, romantikus tengerpartok.és sivatag is. Biztonság szempontjából elfogadható és viszonylag kiszámítható az ittlét. Adódott, hogy ez legyen az első ország ezen a kontinensen amit meglátogat az ember. Így esett a választás erre az országra és persze, hogy elérhető árú fapados repjegyek álltak rendelkezésre. A fővárosba érkezés máris kulturális sokk-ként hatott. Hemzsegett az élet éjjel nappal és itt bele is harap az emberbe ha sokat tűnődik. Sajnos nem igazán hagynak békén a helyiek, mindenki a pénzt látja a fehér emberben. Kicsit nehéz így felhőtlenül szabadnak érezni magadat de azért hozzá lehet szokni és alkalmazkodni kell. A város megtekintése után átkeltünk az Atlasz hegységen ami szürreálisan kontrasztos volt. Sivatagból a havas hegyeken át újra a sivatagba érkeztünk és ott sárból épített erődöket néztünk meg amelyek varázslatosan néznek ki a sivatagi buckák között. Ezek után egy hosszabb de nagyon látványos buszos utazással Agadír partvidékére érkeztünk és egy éjszakai tartózkodás után tovább is álltunk Taghazout tengerparti településre ami egy szörfös paradicsom. Ezen a fantasztikusan hangulatos csöpp településen töltöttük utolsó napjainkat kiélvezve a tengert és a társaságot. Nagyon barátságos és kedves emberekkel volt tele ez a hely a világ minden pontjáról összeverődve. Esténként beszélgetések és dínomdánom a gyönyörűbbnél gyönyörűbb kiskocsmákban. Jó ízelítő volt ez a kontinensből és Marokkóból is bár csak igen kicsi részét láthattuk.

5

Ciprusra utazni annyira egzotikusan hangzott, hogy a filléres fapados repjegyeket látva azonnal rámozdultunk a lehetőségre akkori barátnőmmel Ágival. A Földközi tenger harmadik legnagyobb szigete ugyan földrajzilag Ázsiához tartozik mégis az Európai unió tagországa azaz Európa része, kb. 80% görög és 20% török lakossággal. Mi a nyugati végébe érkeztünk Páfosz városába és a déli partot jártuk be egészen a keleti végéig. Az időjárásra nem volt panasz, februári érkezésünk ellenére is ragyogó napsütés és 20 fokos hőmérséklet fogadott, sőt két helyen még strandoltunk is annyira káprázatos volt a part. A víz ugyan nem volt túl meleg de egy rövid mártózás azért belefért. Nagyon barátságosak voltak a helyiek és szuper vendéglátóhelyek voltak mindenfele. Közlekedésül a helyi tömegközlekedést választottuk ami hihetetlenül olcsónak bizonyult. Az egész partvidéken közlekedő buszra 2-3 euró volt a jegy. Ez a része Ciprusnak nagyrészt síkvidék, csak a keleti végén kezd el sziklásodni és megvadulni a táj. Itt sok tengeri barlang és magas part található. Az üdülővárosok tipikusak és kicsit lepattantak, macskából pedig eszeveszett mennyiség van. Így viszont az egerekkel nemigen lehet összefutni. Ottlétünk minden szempontból nagyon kellemesen telt, igazán pihentető ebben az időszakban a sziget.

5

Kedves barátokkal elhatároztuk, hogy az évek során megmásszuk a Magas-Tátra turistautakon megközelíthető csúcsait amiből akkoriban hét darabot számoltunk össze. A 2017-es nyári szezon már a második volt a sorban és ebben az évben is mint az előzőben egy hétvége alatt két csúcs megmászása volt a terv. Ez azért jó vállalás mert a csúcsok megmászása egyenként is 1000-1500 méter szintet jelent fel és le is. Összeszokott kis csapatunk Unicum meghajtással és fáradhatatlan lendülettel vette célba a Nagyszalóki csúcsot (2452m) és a Kis Viszókát (2428m). Légvonalban kb. 5 km lehet a kettő közötti távolság, de a megmászásuk egy egy napot igényel, így az estét egy hegyi házban töltöttük. Hagyományosan ilyenkor rengeteget kell inni a folyadékpótlást illetően és ezt hagyományosan a helyi sörökkel lehet csak precízen végrehajtani. Ezek az esték csodálatosak és felejthetetlenek, különböző kártyajátékokkal és sztorizgatással kiegészítve. A Tátra pedig gyönyörűséges tájaival és túraútvonalaival mindegyikünk szíve csücske.

5

Olaszország és a tenger... erről a szókombinációról általában sziklák jutnak eszembe. Különösen igaz ez Szardinia szigetére. Rengeteg és gyönyörű sziklás rész húzódik ezen a szigeten a partok mellett, de jut belőle a belsőbb részekre is. Mivel két kedvenc közegem a víz és a sziklák birodalma adott volt, hogy ezt a szigetet előbb utóbb érdemes felkeresnem. Így is tettem, 2017 őszén megérkeztem Alghero városába. Egy baráttal pár nappal későbbre beszéltünk meg találkozót mert ő csak később tudott elindulni. Tervünk közös sziklamászás volt a népszerűbb itteni sziklákon. Robogót béreltem és egy sátorral vágtam neki a sziget felfedezésének. Csodálatos tájakból nem volt hiány és a sátrazás is bevált. Nagyon jó helyeket találtam hol a parton, hol források közelében, de valamikor egyszerűen csak valami rejtetettebb fás részen. Az időjárás még nagyon kedvező volt és a tenger is igencsak fürdésre alkalmas. A találkozónk előtt egy nappal azonban ellátogattam egy nagyon impozáns és meredek mély kanyonba, a sziget legmélyebb kanyonjába a Gorropu-ba. Ugyan felhívták a veszélyességére a figyelmemet, de sajnos ez nem volt elég és mohó lendületemet egy kis baleset zárta. Részleges bokaszalag szakadást szenvedem és csúnyán bedagadt a bokám, járni is alig bírtam másnap. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem ez volt az első ilyen eset úgyhogy orvosi segítség nélkül is tudtam mi a teendő. Fásli, fájdalomcsillapító és lassan kicsi terhelés mert az nem lehet, hogy elússzon a maradék pár napunk. Nem is úszott el, de jelentősen lelassultak az események. Így is azért sikerült még jó néhány csodálatos tájat meglátogatnunk. Ilyen volt a Capo Testa nevű helyszín ahol olyan sziklaformációk voltak mint a mesében, egyikünk se látott még hasonlót. A sziklamászás nekem sajnos így elmaradt, de kárpótoltak a látott tájak és vidékek.

5

Egy tanulmányait végző barátunk meghívására utaztunk a föld egyik legnépesebb országába hogy az ott még akkor épp csak kezdődő mászósportnak hódolhassunk. Klaudia nagyon részletes utitervet rakott össze és igencsak csodálatos helyekre jutottunk el vele az országban. Mászhattunk olyan különleges helyeken mint az épp kiépülőben lévő Getu nemzeti park ahol egy akkora barlang is leledzik amin egy kisrepülővel átrepültek vagy Yangshuo különleges karszt hegyein és barlangjaiban melyek formavilága egészen bizarr. Hangzhou rózsaszín gránitszikláin mászni a bammbuszerdőben szintén egyedülálló élmény volt mivel ekkora bambuszokat még nem láttunk azelőtt. A Sárga hegy Nemzeti park meglátogatása is felejthetetlen élmény volt a több millió lépcsővel és a helyi kirándulók tömegeivel akik láthatólag nem voltak felkészülve a megpróbáltatásokra. Az országon belül viszonyag nagy távolságokat tettünk meg, így utazhattunk gyorsvasúttal ami 300 km/h sebességgel száguldott, de volt részünk egy 25 órás vonatozásban is jóval kisebb sebességgel. Városnézésből sem volt hiány, több kisebb (pár millió lakos) város mellett Shanghaj-ban (24 millió lakos akkor) is körülnéztünk. 4 fős kis baráti csapatunk szépen összekovácsolódott a rengeteg élmény és kaland közepette és azt hiszem meghatározóvá vált számunkra ez a látogatás. Azóta én ázsia rajongó lettem és az utazás fontos szerepet tölt be az életemben! Köszönöm barátaimnak hogy ezt össszehoztuk és volt bátorságunk ebbe belevágni!

3

A képek egy alacsony-tátrai kirándulás során készültek. Az első a tengerszint feletti magasság miatti ritka növényzetet mutatja, háttérben a hegycsúcsokkal. A második képen én vagyok látható, a Gyömbér hegy csúcsa felé vezető úton található M. R. Štefánika menedékház ajtaja előtt. A kép készítésekor havazott, emiatt ilyen a minőség. A harmadik képen barátaim láthatóak. A kamera bár filmes volt, autofókusszal működött, ezen a képen láthatóan csődött mondott, és a háttérben lévő sziklákra fókuszált. Ettől függetlenül kedves emlék.

2

A történetemben egy 2024. februári kéktúrázásról látható két fotó. Az elsőn a két túratársam látható. Ezt a képet egy egyszer használatos analóg géppel készítettem, ezért ilyen különlegesek a színei. A második képen a téli ködbe burkolózó Dunakanyar látható, a metaadatok szerint reggel 7:17-kor készült, ez már a telefonommal.

1

Egy hétig tudtam részt venni barátaimmal nyáron egy óriási kalandon, ahol Gödről a Fekete-tengerig vállalkoztunk lekenuzni. Megígértük egymásnak azt is, hogy ezúttal csak egymásra figyelünk, nem vesszük elő a mobiltelefonjainkat. Teló nélkül az élet. Most más a lét. Jelen vagyok. Van időm elég. Van elég időm azokra a dolgokra, amikre máskor soha. Benne vagyok a történetekben. A fejekben. Érzem a várost. Egy vagyok a várossal. Érdekes. Nem választom el magam. Megterveztem mindent...A túrán el is felejtettem, milyen az élet. Milyen sok a szükséglet... Kit mi éltet? Mi mozgat? Ki hogy alszik? Hogyan kel? Mi esik jól és miért nem? Figyelni azt, ahogy a többiek átalakulnak. Levedlik önmagukat. Ez a túra valami teljesen újat mutat. Egészen átalakít a tudat. Egy új színt, ami az igaz természetből adódott. Otthagytam őket, mint egy parány vakfoltot. Az életemben. Vissza kell mennem.

1

Verset is írtam azután, hogy ez a kép kettőnkről megszületett. A képen Vince látható, akinek a családjával a Balatonon nyaraltunk. A piros bója és Vince alakja tükröződik a vízen.

1

Saját képzeletünk a felszabadulásunk legfőbb támogatója. Épp ezért gondoljuk úgy, hogy a szabad asszociációs és kreatív készségeink segítségével, képesek vagyunk felfedezni azokat az értékes lehetőségeket önmagunkban, amiket eddig talán nem ismertünk és amik által megtapasztalhatjuk az önkifejezés szabadságát és mélységét. Az aktív, mozgással ötvözött meditáció segíti növelni a testtudatot és általa egyfajta „belső látást” hozhatunk elő, ami elvezethet megszokott világunk, új, még felfedezetlen területeire.

1

Az RMC táncos közösség foglalkozásai során javaslatokat kapnak a résztvevők, amelyek által elindulhatnak az önismereti úton, rátekinthetnek a lelki folyamataikra, és tudatalattijuk működésére. Megkereshetik motivációjuk forrását, inspirálódhatnak, megnyílhatnak az őszinte kapcsolódás és kommunikáció felé. Végső célunk, hogy a résztvevők megtalálják autentikus énjüket, tisztán éljék meg érzelmeiket, tudatosan és felszabadultan legyenek jelen életükben.

1

Az Release Movement Circle (továbbiakban RMC) Szomatikus Mozgásszínházi közösség tagjai kisebb és nagyobb közösségek, csoportosulások részére tart mozgásra és önismeretre ösztönző foglalkozásokat. Célja a szomatikus tudatosság, az önismeret és az önreflexió fejlesztése, amely egyaránt támogatja a lelki egészséget és a művészi önkifejezést. A foglalkozásainkon egy-egy témát körbejárva, közösen gondolkodunk előítéletmentes, megtartó közegben. Az órák lényegi elemei, a teljesség igénye nélkül, a szomatikus megközelítés, a testtudati fókuszú mozgás, az imagináció, a szabadtánc, az írás, a rajz általi reflexió és a beszélgetések általi élmény- és gondolatmegosztás.

1

Az RMC közösség tagjaként, foglalkozom improvizatív, kontakt és autentikus tánccal. Az óráinkon elsősorban a mozgáson van a hangsúly, de rengeteg bodywork, aktív meditáció, rajz, művészetterápia és érintésterápia is helyet kap az alkalmainkon. Nyilvános, havonta rendezett fellépéseinken egyedi módon egyesítjük az önsimereti beszélgetés, a szomatikus tánc és a mozgásszínház világát. Közös célunk, hogy közösen merüljünk el az önismeret mélyebb rétegeiben és szabadon fejezzük ki önmagunkat a test, a lélek és a mozgásszínház szövedékében.

3

Mikor létrehoztam ezt a workshopot azt kutattam, hogy a mozgás és testünk által elmondott történetek, olyan tudatalatti válaszokat és működési mechanizmusokat, érzelmeket hozhatnak felszínre, amikről nem is sejtjettük, hogy bennünk vannak. Ezen felül segítenek szélesebb perspektívából szemlélni saját életünk folyamatait, és tudatosabb, teljesebb életet létrehozni.

4

A tavaly megtartott egyik workshop témám ez volt: Hogyan lehetne mozgásban elmesélni az életünk különböző szakaszait? Napjaink rohanó világában, az emberek tudat alatt átugranak az egyik szakaszból a másikba... Hogyan tudnánk megállni és megragadni az életünk pillanatait? Mi történik, amikor nem vagyunk felkészülve az eljövendő életszakaszainkra, és a változások elől menekülünk? Vajon hogyan lehetne megérteni és elfogadni, hogy az élet során mindannyian átalakulunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell az elménk, az intellektusunk és fizikai adottságaink terén? Úgy gondolom, sokan nem tudjuk elfogadni vagy megérteni, hogy a felnövekedés során, szinte mindenben változunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell: az elménk, az intellektusunk, a fizikai adottságaink, ezek az idővel mind folyamatosan átalakulnak… Fontos lenne tudatosítanunk ezt a változást az életszakaszaink között, hogy megértsük, hogyan formált minket át a múltunk, hogy melyik életszakasz mit adott vagy mit vett el... Ezzel együtt, közösen kutathatjuk azt is, hogy a jövőben, mire számíthatunk, mit akarunk igazán az élettől. Felelősséget kell vállalnunk, el kell kezdenünk magunkban kutatni egy teljesebb jövőért.

3

"Életszakaszaink meséje" című workshopom második alkalmán egy mélyreható aktív meditációt gyakorló úton vezettem végig a résztvevőket, ahol mindenki a saját életszakaszaira fókuszáltan vett részt egy szomatikus mozgásalapú kutatásban. A workshopon egy irányított mozgásgyakorlatra és improvizációra hívtam a résztvevőket, aminek célja a múltbéli, jelenlegi és jövőbéli állapotaink eltáncolása volt... A mozgásgyakorlatot követően egyéni alkotófolyamatba merültünk. Ebben a szakaszban a csoport tagjai írtak, rajzoltak, terveztek és szerkesztettek, létrehozva saját életszakaszaikról szóló műveiket. Az alkotás során az egyéni kreativitás és önkifejezés került előtérbe. A workshop záró részében pedig azt gyakorolták, hogyan tudják játékosan és felszabadultan bemutatni saját alkotásaikat. Ez a gyakorlat nem csak a művészi megnyilvánulások színpadi előadását célozta, hanem arra is ösztönözte a résztvevőket, hogy kifejezzék saját kreatív folyamatukat és az alkotások mögötti érzelmeket, történeteket.

5

ÖNTRANSZFORMÁCIÓ... "A rétegzett személyiségünk" című workshopom a @school_of_disobedience Masterclass képzésének záróvizsga feladataként jött létre. Ennek az alkalomnak a középpontjában az önismeretünk mélyítése állt. Ezen napon a résztvevők megalkothatták önmagukat, egy korábban számukra is ismeretlen módon. Olyan eszközökkel és módszerekkel kísérleteztünk, amik segítségével kiléptünk a megszokott kereteinkből, és egy teljesen új módon tanultunk mozogni vagy akár önmagunkról gondolkodni, alkotni. A résztvevőket így egy új testi érzékelés és mozgásforma felfedezésével vezettem végig ebben az improvizációs folyamatban, melynek célja az volt, hogy szorosabb és elfogadóbb kapcsolatba kerüljenek saját testükkel. Ezt követően a vizuális területeken való alkotás és kísérletezés kapta meg a fő szerepet. A résztvevőknek lehetősége nyílt önmaguk megformálására és olyan művészeti kifejezési formák felfedezésére, amelyek segítettek feltárni személyiségük rejtett rétegeit. A foglalkozások során egy önismereti és terápiás hatású élményt élhettünk át.

1

2024 januárjában, tavaly négy barátnőmmel ellátogattunk az egykor német fennhatóság alá tartozó lengyel kisvárosba Wrocław-ba (magyarul: Boroszló). A várost ellepte a hó, pont abban az időszakban, amikor mi is meglátogattuk Sárival, Verával, Eszterrel és Natashával. Az úticélt eredetileg Natasha találta ki, neki legkedvesebb lengyel városa, és mindig ide utazik Berlinből amikor csak teheti. A rengeteg régi műemléken, és a furcsa törpéken kívül a város még egy különleges építészeti látványossággal is büszkélkedhet, az 1913-ban épült Centenáriumi Csarnokkal. A Csarnok 2016-ban felkerült az UNESCO Világörökségi listájára, és a lengyel kisváros egyik legtöbbet fotózott látványossága, az én fényképemre sem fért rá teljesen. A Max Berg által tervezett vasbetonból épült 65 m átmérőjű, 42 m magas építmény korának egyik legnagyobb vasbetontornya volt , a XX. századi építészet egyik legfontosabb alkotása. Erejét tovább fokozza, hogy egy több mint 100 méter magas tűszobor áll, amely horizontális szempontból nem fért bele a képbe, és igencsak lelógva jelenik meg. A képen Natasha fordul hátra kucsmában, éppen izgatottan magyaráz a torony és a Centináriumi csarnok jelentőségéről. Emlékszem, annyira hideg volt, hogy didergett az egész testem, hiába szereztem egy sapkát előző nap, még így is a csontomig fáztam, de a Csarnokot mindenképp meg szerettem volna nézni. Már csak azért is mert a barátom is sokat mesélt róla. A csodálatos utazásunk része volt a Wroclaw Contemporary Museum meglátogatása, amely egy nagyon jó állandó kiállítással bővítette az ismereteinket a városról, és a modernista épületek megcsodálása is. A hazafelé tartó vonatunkat persze lekéstük.

1

2022 nyarán Flórával Athénból kihajóztunk egy kis szigetre strandolni. A kikötés után pokoli melegben kellett átsétálni a sziget túloldalára, az „ideális” öbölbe. Az úton kicsit nyűglődtünk, de a hely, ahová érkeztünk, megérte a nyűglődést: nyugis öböl, kies táj, langyos tenger. És kevés ember: inkább helyiek, nem turisták. Gyors lepakolás után mentünk fürdeni. Szaladt utánunk egy ember, hogy halló, halló, figyeljünk, mert medúzák vannak a vízben. Nem tilos fürdeni, csak óvatosan. OK. Első blikkre nem tűnt fenyegetőnek a helyzet. És nem is volt semmi. Ilyenkor hajlamos azt gondolni az ember, hogy ez csak valami helyi lárifári. De nem. Az első fürdések alkalmával színe sem volt medúzának. Aztán egy apró csípő érzés, de semmi komoly. Pont olyan, mint az eredi sétákon a csalán. Lárifári. De nem. Jött egy izmosabb medúza: először csak odapöckölt, de végül a kézfejem elkapta. Én meg őt, de a kézfejemre tapadt egy csápja. Kijjebb evickéltem, és próbáltam ledörgölni a csápja darabjait. Mégsem lárifári, de azért drámainak sem tűnt. (A helyi ember a parti homokból figyelték a műsort.) Á! mondtam Flórának. Megcsípett. Picit őt is. Kiértem a partra, még próbáltam a sós vízzel enyhíteni a csípő érzést, amikor odaszaladt hozzám egy hetvenéves görög bombanő hófehér bikiniben: Jellyfish? kérdezte. Igen. Szaladt vissza a táskájához, kivett belőle valami fehér port, kézbe vette a kávés papírpoharát, visszaszaladt, kimosta a tengerben, benne hagyott egy kis tengervizet, kikeverte a fehér porral és a kezembe adta: hogy kenjem be. Most. Tettem, ahogy kell. A nők mindig helyt állnak, ha segítségre van szükség! A strandon még többször bekentem. A fehér por egyébként szódabikarbóna volt. Eltelt a nap, visszamentünk Athénba, másnapra kicsit lelohadt, olyan volt, mint amikor vasalóval vagy a sütővel égetem meg magam. Egy hét múlva már itthon úsztam a Dunában. Már a vízben is éreztem, hogy furán viszket. Estére már fájt, másnap reggelre meg az egész kézfejem bedurrant és belázasodtam. A patikában vásárolt krém semmit nem használt, így elmentem másnap a háziorvoshoz: aki még sosem látott medúzacsípést, de utána olvasott, és felírt valami tesztoszteronos kenőcsöt. Néhány nap alatt lement róla a gyulladás és besebesedett. Ezekben a napokban kezdtem a neten medúzacsípésekről képeket nézni, és nyomozni, hogy milyen állat lehetett. Egyrészt találtam egy cikket, ami arról szólt, hogy Görögország partjait ellepték a veszélyes medúzák. A cikk és a vízben látott állat alapján azt okoskodtam ki, hogy világító medúza volt. Medúzakutatásaim során találta rá Diana Nyad nevére, aki a nyílt vízi hosszútávúszás híres asszonya – azóta már film is készült róla. Az ő életét is megkeserítettek a medúzák, egy alkalommal a halál küszöbén táncolt – amikor Kuba és Florida közötti távot akarta teljesíteni. Minden veszélyessége ellenére a medúza álomszép állat. Minél veszélyesebb, annál szebb. A világító már elég szép. De szerencsére van nála szebb. Ezt a képet Flóra készítette rólam – telefonnal. Elég nyugis kép. Ekkor még egyáltalán nem gondolom, hogy az aznapi medúzacsípés következményeit majd otthon viselem. Hogy csak egy hét múlva aktiválódik igazán a csalánméreg ereje. Hogy ez az idilli görög sziget lesz az első medúzacsípésem kalandos helyszíne.

2

Néhány évvel korábban baráti társasággal kezdtünk rendszeresen belföldön túrázni, ami aztán a covid ideje alatt is a legkedvesebb közös időtöltésünk volt: a bezártságból kiszakadva a jó levegőn egész napokat túráztunk, nagyokat beszélgettünk, napsütötte tisztásokon a fűbe heveredve közösen fogyasztottuk el az otthon csomagolt szendvicseket, gyümölcsöket. Ezeket a túrákat leginkább az együtt töltött idő miatt szerettem. Amikor lett saját autónk, a férjemmel elhatároztuk, hogy újra felfedezzük magunknak a Magas-Tátrát, ahol bár korábban többször is jártunk családi vagy iskolai kirándulások alkalmával, ezek az emlékek megkoptak. A férjemmel első alkalommal egy csodálatos túrán voltunk a Zöld-tavi menedékháznál. Ez volt az első magashegyi túránk: a hegyi levegő, a kristálytiszta vizű hegyi patakok és a tó felett felhőkig magasodó hegyek lenyűgöző látványa. Ott és akkor engem teljesen magával ragadott az a világ, amit ezek között a hegyek között sétálva tapasztal az ember. Itt minden gondod elfelejted és csak az előtted álló út következő kilométerére figyelsz és várod, hogy a köves kaptató után megpihenj és csak csendben figyeld a körülötted magasodó hegyeket. Az eddigi legmeghatározóbb Magas-Tátrai élményem 2024 nyarán a Kapor-csúcs megmászása volt, ami évek óta egy titkos álmom volt. Amikor útnak indultuk, úgy terveztük, hogy a Menguszfalvi-völgyben fekvő Nagy-Hincó-tóig túrázujnk, ami a Tátra szlovák oldalának legnagyobb és legmélyebb tava. Nem indultunk el elég korán a szállásunkról a csúcsmászáshoz, és a Hincó-tavakhoz vezető meredek, köves terep után sem gondoltuk azt, hogy lesz még energiánk tovább merészkedni. A Nagy-Hincó-tóhoz megérkezve az időjárás is szelesre fordult. Szusszantunk egyet, de a hideg szél miatt nem tudtuk igazán élvezni a tízezer éves gleccsertó látványát. Nekem azonban eszembe jutott, hogy ha már itt vagyunk, mi lenne, ha megpróbálnánk feljutni a Kapor-csúcsra. A férjem egy darabig még partner volt, ezért elindultunk a meredeken kígyózó túraösvényen a Felső-Kapor-hágóra. Néhány perccel azután, hogy felértünk, helikopter zajára lettünk figyelmesek és arra, hogy a mellettünk pihenő turisták közül valaki integetve jelzi, hogy ő várja a segítséget. Végignéztük a mentőakciót, ahogy a kificamodott bokájú bajba jutott turista hölgyet elviszik a hegyimentők. A férjem ezen a ponton azt gondolta, hogy itt bizony vissza kellene fordulnunk és a hágóról is már elképesztő kilátás nyílt a völgyre. Én viszont itt már azt éreztem, hogy már túl közel járunk ahhoz, hogy feladjam, hogy most valóra válthatom egy évek óta dédelgetett álmom. Alig kétszáz méter volt hátra, de a csúcsszférában kevésbé tapasztalt túrázóként nem tudtam pontosan, hogy mire is vállalkozom: a sziklás terepen kézzel-lábbal kapaszkodva bizony az a kétszáz méter nagyon is sok tud lenni. A férjemet sikerült meggyőzni, hogy egy darabig még velem tartson, de a sziklás terep egy részén átkelve eluralkodott rajta a tériszony. Utólag nem tűnik ésszerű döntésnek, de azt éreztem, hogy én itt már nem vagyok képes megállni, ezért egyedül folytattam. Az egyre nagyobb sziklákon átkelve aztán elég hamar elbizonytalanodtam és eluralkodott rajtam egy érzés, amit még soha nem éreztem korábban: a halálfélelem. Tudtam, hogy itt egy rossz lépés, egy rossz mozdulat végzetes lehet és könnyen az alattam húzódó szakadékba zuhanhatok. Alig ötven méterre lehettem a csúcs előtt, amikor egy olyan sziklához értem, amin egyszerűen nem találtam fogást, nem tudtam, hogy hogyan is tudnék rajta átkelni. Ekkor utolért egy rutinos lengyel túrázó pár, én pedig csak álltam és figyeltem, hogy hová lépnek, hol kapaszkodnak és lépésről lépésre végül sikerült felkapaszkodnom a csúcsra, ahol az elém táruló látvány felülmúlta minden elképzelésem. Ezt a látványt örökíti meg a fenti fotó. Ilyen az, amikor egy álom valóra válik.

1

A képen Szófiában ülünk kissé elgyötörve Bandi barátommal, immáron hazafelé tartva életünk egyik meghatározó kalandjáról a csodálatos Görög tengerpartról, ahol is heteket töltöttünk egy kizárólag általunk lakott öbölben, ahol nagyrészt a tengerből szigonnyal fogott állatkákat, javarészt halat és polipot ettünk, néha fákról gyümölcsöt szedtünk, gránátalmát amit addig csak hírből ismertünk, és négynaponta jártunk vízért, borért, zöldségért, „ünnepnapokon” megengedtünk magunknak egy giroszt. Aztán Mariann egy közös barátunk utánunk jött az utolsó hétre, de nem akárhogyan: szervezett magának Budapestről egy ingyen oda- vissza utat, ahol mi Bandival csatlakoztunk a visszaúthoz, én 5 hét ( Bandi még több) után. Egy kikötés volt, hazafelé megalszunk Szófiában, csakhogy nekünk nem volt szállásunk, mint ahogyan akkoriban általában sosem mikor utazásra adtuk a fejünket. Annakidején nem igazán volt pénzünk - a 20-as éveink elején jártunk- viszont minden lehetőséget megragadtunk az utazásra, miután mindenhol és mindenkitől azt hallottuk a környezetünkben, milyen drága utazni, meg hol fogtok aludni, meg mit fogtok enni, meg veszélyes stoppolni és különben is....így nem lehet... Szóval hazafelé félúton megálltunk Szófiában és itt a képen látható kereszteződésben rövid időre elváltunk útitársainktól, akik megkeresték a szállásukat, mi meg ott maradtunk a város közepén a paradicsomban töltött emlékeinkkel, amit megörökítettem az utolsó kockák egyikével, ami maradt a 6x6 -os Yashicában.

4

Idén az ünnepeket Thaiföldön töltöttük. Korábban sosem voltunk ilyen messzi helyen, nagy szó volt ez számunkra és nagyon szerettük volna, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Az ünnepekkel járó káoszból menekültünk, na meg anya megőrülős maratonfőzését is ki akartuk küszöbölni, de persze az utazás előtt jó pár adag töltött káposztával és fasírttal feltankolva hagyta a mamákat Magyarországon. Az egyik legkedvesebb élmény, amit kint szereztünk, az a Krabi tartományában található ún. Tigris Barlang Templom ( Tiger Cave Tample) meglátogatása volt. Jól hangzik, nem? 1200 lépcsőfok, 80%-os páratartalom és három kiköpött tüdő. Utánaolvasás hiányában boldogan indultunk el az egész napos csoportos kirándulásunkra, ami több programot is tartalmazott; erdei tóban fürdés, elefánt-etetés és ez a kedves kis hegyi szentély meglátogatása. Amikor megérkeztünk a bájos helyszínre, közölték a vezetőink, hogy a szűk menetrend miatt 1 óra 20 percünk lesz erre a megállóra. Mit sem sejtve bólogattunk és elindultunk, nem mellesleg az éppen akkor rázendítő, szakadó esőben. Eleinte menedékbe húzódtunk, de pár perc után úgy döntöttünk, felesleges ilyenekre pazarolni az időt. Amikor megérkeztünk a hegy lábához, kikerekedett szemekkel próbáltuk keresni, meddig vezet felfele a lépcső. Elindultunk a kezdetben szokványos lépcsőfokokon, de ezek aranyosan egyre durvulni kezdtek, majd pár perc után közük nem volt az itthon ismertekhez. Amikor már az elején akkorákat kellett lépni, hogy szinte a korláton húztuk fel magunkat, az 55 éves anyukám tekintete vissza-vissza kandikált, de én ránéztem és azt mondtam, szó sem lehet róla. Most vagyunk itt. Most az egyszer (mondtam ezt úgy, hogy nem gondoltam, tényleg ennnnnyire hosszadalmas lesz a felvezető út). Már egy jó ideje mendegéltünk felfele, amikor anya elkezdte kérdezgetni a lefelé jövőket, ugyan mondják már meg, mennyi van még hátra. ,,Oh, you are almost there, keep going"- kaptuk a választ, így bizakodva folytattuk a haláltusánkat. 5 perc elteltével megint csak megállítottunk egy remegő lábbal lefelé jövőt, aki nevetve mondta: ,,Óh, nem fogok hazudni, még a felénél sem vagytok". Haha! Itt a nővéremmel nagyot nyeltünk, anya még nagyobbat, de tudtam, muszáj felmennünk, mert ezt nem hagyhatjuk ki. Teljes Rubint Réka üzemmódba kapcsolva biztattam anyát (és magamat is), hogy már mindjárt ott vagyunk, ne add fel, most vagyunk itt, ne állj meg. Kis idő elteltével azt is észrevettük, hogy számozva van, hanyadik lépcsőfoknál tartunk, így anyát a későbbiekben ez motiválta. Pár szemetesben turkáló, fagyit majszoló majom mellett elhaladva, előttünk lévő turistákkal összehaverkodva vonszoltuk fel magunkat, sőt, még egy idős nénit is kielőztünk, aki egyedül, bottal vállalkozott erre a fiatalokat is meggyötrő útra. Teltek a lépcsőfokok, és egyszer csak megérkeztünk az 1200.-hoz ( az elviekben utolsó lépcsőfokhoz), amikor láttuk, még 80 hátra van. Ssebaj! Egyáltalán nem voltunk idegesek. De azt is megmásztuk. Az első kép a fentről látható kilátást mutatja. Nem adja vissza, tudom, de ez tényleg hihetetlen látvány. A hegyek közt megbújó felhők, a buja növényzet, amit ott látsz, leírhatatlan. De azért is ilyen szép, mert megküzdöttél érte, főleg, hogy az 55 éves anyukád is. Akire iszonyatosan büszke voltam, hogy nem adta fel (a csoportunkból többen visszafordultak) és feljött velünk, mert ez egy életre szóló élmény marad mindannyiunknak. Mivel szent helyen jártunk, így a cipő levétele szükséges volt. Ez azért volt érdekes, mert említettem ugye, hogy az eső végig szakadt. A szentély területe pedig le van csempézve... Így hát végigkorcsolyáztunk a hatalmas Buddha szobor körül (utolsó kép), gyönyörködtünk a kilátásban és abban, hogy ezt tényleg megcsináltuk, noha több, mint egy órába telt. A történet pedig azzal kezdődött, hogy szűk másfél óránk van az egészre. Így idő hiányában visszakaptuk a cipőnket és erős túlzással leszáguldottunk (amennyire az eső és a remegő lábaink ezt engedték). Anya azóta is emlegeti. Isteni volt ezt együtt végigcsinálni.

4

Réka és Áron utazása 2017 augusztusa Hova menjünk? Valahova messzire, én veszem meg a jegyeket a repülőre úgy, hogy jól jöjjön ki a matek, így aztán úgy alakult, hogy 20 napot fogunk ott tölteni. Meglepetés! Áron kicsit meglepődik, hogy ennyire azért nem gondolt, de klassz lesz! Akkor tervezzük meg az utat! Ne csak egy hely legyen, akkor legyen egy kisebb körút. Megérkezünk Lisszabonba, ott laknak Andrisék, tőlük tudunk kérni egy kocsit, és azzal lemegyünk a parton végig Faroig. Lisszabonba megnéztük, amit kell, ettünk pates de natat, elmentünk hajós múzeumba, állandóan tengeri kütyüket ettünk, és szörfözni tanultunk. Aztán bepattantunk a régi BMW-be. Drifteltünk egy poros parkolóba. Kaptunk egy kétszemélyes sátrat, valami pokrócokat és indulás. Liszabonból Sesimbra, Setúbal, Sines, közben meg-megálltunk, campingekben aludtunk, bementünk parafaerdőkbe, hatalmas, gyönyörű, öreg fák, amikről időnként lefejtik a felső rétegeket, narancsos a színük. Út közben narancsot vettünk. Fürödtünk. Halat ettünk salátával. Aztán Sagres, a legnyugatibb pontja Európának, naplemente, a világ végén. Azon gondolkodtunk, hogy mennyire más egy ilyen helyen felnőni, hogy belelátsz a végtelenbe, nincs korlát, nincs határ. Aztán elmentünk Faroig, nagyon meleg volt és én rossz kedvel ettem a fagyit, mert itt a vége.

1

Magyarországon 2024. 04. 14-én az átlagos hőmérséklet elérte a 30 fokot. 2024 tavaszának kiugróan meleg napja volt. Az egyik kedves barátnőmmel részt vettünk volna ezen a napon egy permakultúra témájú túrán, amire már be is fizettünk hetekkel korábban, azonban az összeg befizetése után tudtuk meg, hogy autó nélkül szinte megközelíthetetlen, de legalábbis többórás oda és vissza gyaloglással járt volna számunkra (térképen sem igazán jelölt útvonalakon) a helyszín elérése. Ezen a bizonyos reggelen végül úgy döntöttünk, hogy nem vágunk neki az útnak, hanem inkább elmegyünk Tatára, ami az én lakásomtól viszonylag gyorsan és könnyen megközelíthető. Nagyon kellemesen telt a nap, rengeteg sétával, tartalmas beszélgetésekkel és az otthonról hozott finom ebéddel, amit a tó partján, komótosan fogyasztottunk el. A képen a Tatai várban működő kávézó teraszának egy részletét, valamint az onnan nyíló kilátást örökítettem meg. Ez a kép számomra egy szokatlanul meleg nap és egy fontos emlék lenyomata.

5

Apukám huszonévesként élete egyik első felnőtt barátaival közösen töltött nyaralását szervezte meg a kilencvenes évek elején. Az öt képpár amik a családi albumban láthatóak, mind ennek az utazásnak a pillanatait rögzítik. Óriási kaland volt ez nekik a tengerparton, Obzorban ahová részben stoppolva jutottak csak el. A közelmúltban láttam a Kék Pelikán című filmet, ahol vonatjegyeket hamisítottak fiatalok, hogy kiutazhassanak a tengerig. Szerencsére erre apukáméknak nem volt szükségük, de még így sem volt egyszerű kijutniuk.

1

Januárban meglátogattuk párom családját Indiában. Óriási vágyam volt, hogy elefántokat lássak. Már az első nap a tengerpartra menet láttunk elefántot, ahogy egy kamionon szállítják. Akkor nem tudtam lefotózni. A kamion alig volt nagyobb az elefántnál. Megijedtem, óriásiak az elefántok élőben, a kamion, meg pici volt egy ekkora állatnak. Az elefánt ki volt láncolva, zavart volt. Bennem egyszerre kavarodott az öröm és a szomorúság. Sajnáltam az elefántot. Egy héttel később, a tengerpartról hazafelé, újra láttunk egy elefántkamiont. Motorral voltunk, mellé tudtunk menni. Rémisztő volt, ahogy az óriás elefánt izgett-mozgott a kamionon, a kamion meg recsegett a súly alatt. Alig egy méterre voltunk tőlük. Ilyen közel még nem voltam elefánthoz, boldog voltam, aztán a szemébe néztem és tudtam, hogy ő nem boldog, nekem is elmúlt az örömöm.