About the project

4

A Déli-Kárpátokhoz tartozó Retyezát hegység a családi- és a személyes kronológiám keresztmetszetében helyezkedik el. A szüleim gimnazista éveikben sokat jártak ide, később pedig velem és a testvéreimmel is vissza-vissza térnek. Gyermekként elemi erővel hat rám minden, amit egy-egy ilyen kiránduláson látok, hallok és érzek. A menedékházak biztonsága, állandó félelem a medvéktől, pár fokos patakvízben gátépítés, frissen szedett áfonya cukorral megszórva, amit egy román néni ad nekem. Aztán ahogy növünk, egy időre megszakadnak ezek a kirándulások. Bennem pedig pár éve bekapcsolt, hogy vissza kell menjek felnőttfejjel, és megkeresnem az emlékeim helyét. Édesapámat nem volt nehéz rábeszélni egy apa-lánya hegymászásra. Mivel nagyjából a szezon utolsó hetében indultunk el, zord körülmények fogadtak minket a magasban. Mínusz fokokban aludtunk napokig, és a menedékházba bevezetett pár fokos patakvízzel fürödtünk. Az egész napos hóban, szélben túrázás után minden este örömmel fogadtuk el a krumplilevest és a túrós puliszkát a menedékház morcos vezetőjétől. Esténként apukám egy otthagyott gitáron játszott nekem, hogy kicsit elfeledtesse velem mennyire fázok. Ez után 2025 augusztusában – hosszú évek után – újra az egész családom vágott neki, hogy térerő nélkül, napokig együtt legyen ezek között a hegyek között. A szüleim a nehezebb szakaszokon már nem tartottak velünk, a négy gyermekük pedig nélkülük mászott fel azokra a helyekre, ahol ők 40 évvel ezelőtt, még tinédzserként ismerkedtek egymással.

4

2025 márciusában elindultunk a nővéremmel meglátogatni a húgunkat, aki ekkor az Erasmus lehetőség miatt Toulouse-ban élt. A tervezett útvonalunk Barcelona-Toulouse-Párizs volt. A városok között busszal és vonattal közlekedtünk, így bőven volt időnk bámészkodni. Mivel egyetemista pénztárcából gazdálkodtunk, ezért „couchsurfingeltünk”, hostelekben és a kinn élő ismerősök felfújható matracain aludtunk. Ezt egyébként, ha lett volna pénzünk sem csináltuk volna másképp, hiszen fontos aspektusa volt az utazásnak, hogy lehetőséget adjunk a kiszámíthatatlan helyzeteknek, váratlan találkozásoknak, amik pont a bizonytalanságokból születhetnek. Ezek a képek egy utazásélmény vizuális lenyomatai. Mára a tömeggyártott és túldokumentált utazások között nehezebb megtalálni a személyes élményeket. Ha viszont a hangsúly átkerül a megfigyelésre az elvárások helyett, akkor kinyílik a lehetőség, hogy kapcsolódjunk a pillanatnyi környezethez, és valóban észrevegyük azt, ami ott és akkor történik.

1

Az itt látható, a hatvanas években készült fénykép a legrégebbi fotó nagyapámról, Ferenczi Edéről. Csak két éve került vissza hozzá testvére, Ferenczi Tamás családjától egy rokoni látogatás során. A kép ugyanis Tamás családjának házában volt kirakva egy félreeső szobának a falán annak a tudatában, hogy azon Tamás látható gyermekkorában, aminek kapcsán egészen nagyapám addigi látogatásáig fel sem tűnt senkinek, hogy mégsem őt ábrázolja. Hogy történhetett mindez? Tamás 2001-ben egy szívroham következtében tragikus hirtelenséggel elhunyt. A családját nagyon megviselték a történtek, a trauma feldolgozása érdekében az összes fényképet, ami kizárólag őt ábrázolta ideiglenesen odaadták dédnagyanyámnak, Pais Irénnek. Dédnagyanyám élete vége felé mentálisan elég rossz állapotba került, gyakran összekeverte, illetve elfelejtette szeretteinek nevét. 2008-ban bekövetkezett halála előtt Tamás családja elkérte tőle a nála maradt családi fotókat, amiket addigra vegyesen, összekeveredve találtak meg egy cipősdobozban. Vissza szerették volna szerezni Tamásról az odaadott fotókat, ám elfelejtették, pontosan melyek is voltak az ő 2001-ben beadott képeik. Kiválogattak egy adagot, pár vitás képről pedig (többek között erről is) megkérdezték dédnagyanyámat, ki látható rajtuk? Ő meggyőzte őket, hogy a fotón Tamás látható még iskolás korában. Ennek köszönhetően kis idő elteltével került ki hozzájuk a fénykép, mint Tamás gyermekkori fotója. Tamás családja nagyon meglepődött, amikor nagyapám közölte, hogy ő maga van a képen. Ő ellenben rendkívül örült neki, és fontos is volt számára, mivel (többi gyermekkori fotójával együtt) elveszettnek hitte, ám így, ha más nem is, egy fotó mégiscsak megmaradt neki emléknek életének korai időszakából.

2

Titkos rajongó Az itt látható fotó és a hozzákapcsolt rajz együttesen őrzi meg számomra eddigi életem egy korábbi, fontos időszakát. Bár a kép nem kifejezetten magán felhasználásra készült, a rajz felbukkanása után édesanyám fontosnak látta azt kinyomtatni és berakni a családi fotóalbumba, növelve annak családi értékét és jellegét. A fotót 2022 március 27.-én készítette az egyik zenekarom felkérésére Kovács Bence, akit az aznapi koncertünk fotózására kértünk fel. A bandámmal az első bulijaink egyike volt ez az esemény akkoriban, így akkor még triviális volt, hogy minden koncertről rengeteg fotót készíttetünk hozzáértő emberekkel a zenekar online arculatának kialakítása érdekében. A fotó számos másikkal egyetemben így került ki a facebookra 2022 március 30.-án. A képen tökéletesen látszódik a korabeli kamaszos, gimnazista stíluskeresésem: prosectura póló, zakó, taraj, szemüveg szakáll egyszerre…volt honnan finomodnia, csiszolódnia, letisztulnia a megjelenésemnek. Szerintem rendkívül jól megragadja azt a korszakomat, mindig erős nosztalgikus érzések fognak el, ha ránézek. Ráadásul a többi, akkoriban készült zenekari fotó közül ez egy kiemelkedően jó felbontású, minőségű fotó. A fotó közösségi médián történő megjelenése után pár héttel később találtam meg egyik reggel az arról mintázott ceruzarajzot. Kerestem rajta aláírást, információ arról, ki készítetté, miért, miért pont rólam? Semmi sem találtam. Megkérdeztem mindenkit az évfolyamon, hogy vajon ki csinálhatta, senki se vállalta fel, senki se mondta el, mindenki tagadta, hogy ő készítette volna. A rajzot hazavittem, itt megtalálta édesanyám, aki látta az inspirációnak számító fotót, így úgy döntött, kinyomtatja és elteszi a családi albumba a rajzzal együtt emlékbe, jó lesz majd visszanézni idővel az egyik első rajongó titkos kis ajándékát. A rajz készítőjére évekkel később derült csak fény, egyik egykori osztálytársam egy véletlenszerű találkozás során mesélte el, hogy egy akkori osztálytársnőm készítette, aki titkon szerelmes volt belém, de sose merte elmondani, vagy bármilyen szinten jelezni felém érdeklődését.

2

Félresikerült Mikulásozás A két kép 2008. december 6.-án egy „Mikulásozás” során készült négyéves koromban. A vicces kis beöltözős móka édesanyám elmondása szerint (nem emlékszem túl sok mindenre az alkalomról) hosszútávon is emlékezetesre sikeredett számára és barátai számára. Édesanyám kitalálta pár nappal a „nagy nap” előtt, hogy mennyire örülnék annak, ha valóban megjelenne a mikulás a lakásunkba. Meg is kérte nevelőapámat, Lászlót, és egy barátját, Gergőt, hogy öltözzenek be mikulásnak és krampusznak az alkalomra. Ők készségesen elvállalták, Gergő szerzett egy pofás kis Mikulásruhát, László meg otthon összeállított egy fekete krampuszjelmezt. Utóbbi annyira „nagy sikert” aratott, hogy a kedves Mikulásbácsi felbukkanását követő örömködés után annyira megijedtem a „csúnya, gonosz krampusztól”, hogy sírva beszaladtam a szobámba, ahonnan egészen addig nem voltam hajlandó kijönni, amíg édesanyám be nem zavarja egy szekrénybe a mikulás fekete segédjét. Elmondások alapján annyira kiakadtam, hogy utána soha többet nem próbálkoztak be édesanyám barátai hasonló produkcióval. Az első képen látható, amint átveszem a kis mikuláscsomagomat, a második fotón pedig a megfáradt mikulásozó társaság piheni ki a produkció fáradalmait egy-egy pohár bor társaságában, kiegészülve az addigra helyszínre siető keresztanyámmal.

1

Hat éves koromtól 18 éves koromig tanultam csellózni. Tinédzserként többször lógtam el az iskolából, hogy a zeneiskolában lehessek és magamnak zenélhessek. Ha valaki gyerekként kezd csellózni, ahogy nő, úgy kap a testméretének megfelelő hangszert. Így a cselló a felnövés élmény materiális lenyomatává válik, amit kiegészítenek további szenzorális ingerek, amiket a hangszer nyújt. Az íve, a fa anyaga, a lakk illata, a hangja - amire azt mondják, hogy a hangszerek közöl a legközelebb áll az emberi orgánumhoz - mind egybefolynak a gyerekkor cseppfolyós létérzékelésében. Annak ellenére, hogy ma már aktívan nem játszom a hangszeren, az a komplex tapasztalat, amit a csellózás élménye ennyi éven át nyújtott máig meghatározza a viszonyomat a hangokkal, az anyaggal, magammal.