About the project

1

Szeretem a dolgaimat. A mütyűrjeimet, bigyóimat, izéimet. Vannak kedvenc szuvenírjeim, emléket hordozóak, de ugyanilyen szenvedéllyel ragaszkodom a hétköznapi tárgyaimhoz is. Például a 15 éves, színes csíkos, H&M-ben vásárolt pamutszatyromhoz. És az ősrégen, a Blaha Bahiában vett rózsaszín (lila?), 100% poliészter nyuszis szatyromhoz. A képen az utóbbi látható. Rózsaszín (lila?) használtan vásárolt kerékpár. Az önálló, modern nő XXI. századi szinonímája. Albérlet a külvárosban, mert beljebb drága, nem telik rá. Biciklivel járok boltba, mert úgy egyszerűbb, könnyebb, menőbb. Fiatalság, bolondság. Pezsgő társasági élet, mindent bele, csak könnyedén, carpe diem. Jó, jó, mindent megfogadok, úgy élek, hogy az mindenkinek megfeleljen. Nekem ha nem is teljesen, de nagyjából… oké minden. Egy dolog állandó. Ami rendszeresen kiborít: a folytonos cipekedés. A mental breakdownjaim jelentős része egy-egy nehéz, szatyros hazacipekedés után következtek be. Mindent elsöprő, tomboló gyűlölet a kezemben, vállamon, hátamon lévő szatyrok iránt — és amit szimbolizálnak. A végtelen, életen át tartó magányt. A saját magunkra utaltságot. Az atomizálódott társadalmat. A mindennapi indokolatlan feszültséget. A mókuskereket. Percek óta csak állok és nézem a szatyrokat. Végül felviszem őket a harmadik emeletre. Amikor már nem sírok, kipakolok. Arra gondolok, talán legközelebb nem fog kiborítani néhány szatyor. Talán.

5

2024 januárjában megszerveztünk egy utazást az amerikai kontinensre. Irány Mexikó! Ez egy teljesen más világ mint az eddig meglátogatottak ugyanis még nem jártunk ezen a kontinensen. Hárman barátok vágtunk neki ennek az utazásnak. Célunk az időkeretünk miatt csak a Yukatán félsziget fölfedezése lett, de ez is elég érdekességet tartogatott számunkra. Autót bérelve kezdtünk neki Mexikó legdélebbi vidékének bejárásához. A csodálatos déli tengerpartok után a legnagyobb érdeklődés az úgynevezett Cenote-kra irányult. Itt ugyanis a viszonylag sivár és száraz felszín alatt hatalmas vízgyűjtő rendszerek lapulnak és ezen lyukszerű beszakadások által lehet bennük fürdeni és ugrálni a szélükről a mély és kristálytiszta vízbe. Több ilyet is meglátogattunk hiszen az egész félsziget tele van velük. Egy egész iparág épül ezekre és vannak olyan helyek ahol egy belépővel akár többet is megnézhetsz ezekből. Nagyon hangulatos helyek és igazán üdítőek ezekben megmártózni a kánikulában. A sziget legdélnyugatibb részére is ellátogattunk Bacalarba ahol egy különleges sós tórendszer van ahol a fürdőzés mellett egy enyhén termálvizes folyóban eveztünk ami különleges élmény volt és a világ legrégebbi élőlényeinek maradványait is lehet itt tanulmányozni. Különleges part menti helyekre jutottunk be mert helyenként nem egyszerű a tó megközelítése a sok magánterület miatt. Természetesen nem maradhatott ki a Chichén Itzá templom komplexum látogatása sem ami szintén hatalmas élmény. Merida városa után az északi részeket is megnéztük, itt azonban már igen lepusztult infrastruktúra fogadott, de azért a természet szépsége ezt feledteti. Mindenki nagyon kedves és remek ételeket kóstolhatsz meg az utcán mindenfele amerre jártunk. Egyik ilyen a torta ami egy tépett húsos szendvics némi savanyúsággal kiegészítve. Ezt olyan ötödannyi otthoni áron megkapod bármelyik utcasarkon. Az külön öröm hogy szintén utcán árusítanak mindenféle frissen facsart gyümölcsleveket amik szintén nagyon finomak. Egy ottani erdélyi lánynak Rékának köszönhetően még egy gasztro csodában is részünk volt. Ő ugyanis egy mexikói barátjával megszervezte hogy elmenjünk a dzsungel mélyére egy kis telekre húst sütögetni. Ez is olyan dolog volt amit nem fogok soha elfelejteni. Különösen ízletes lett az étel mert vendéglátónk amúgy mint kiderült valami puccos helyen séf és hát abban a környezetben elfogyasztani a tűz körül ezt az ételt a vadon hangjaival egészen különleges élmény volt. Összességében majdnem 3 hetet töltöttünk itt és nagyszerűen éreztük magunkat Mexikó ezen részén. Nem tapasztaltunk maffia szerű dolgokat csak kedvességgel találkoztunk. Állítólag itt nyaralnak a drogbárók is és konszenzus van a nyugalomról ezeken a tájékon. Ennek a hírnek is nagyon örültünk. Visszatérnénk!

1

Bő 50 éves ortokromatikus filmen örökített meg Bera Viktor a Bázison tegnap koradélután. Ezt a képet egy 1874-es Durand Petzval lencsével készítette, modellt ülök a kedvenc szatyrommal, amit kb. 3 hónapja a Judapest Store-ban vettem. Bár nem ilyen fotókat gyűjtünk a Jelenarchívumon szerettem volna már régóta egy hasonló típusú fényképet magamról, és tetszik az a feszültség ami létrejön a képen, egy 19.sz lencse és beállítás, minden más viszont jelenkori a portrén. A szatyorba egyébként a Sátántangó egy kötete lapul, amit most kezdtem el olvasni. A képen kirajzolódik az "öreges" insas kezem és talán kicsit baljóslóan nézek, ekkorra más befutottak a Bázisra az esti filmvetítés szervezői.

1

Nézem, ahogy anyám hámozza a répát, ahogyan oda sem néz, a keze automatikusan végzi a mozdulatokat. Izommemória - olvasom valahol, hogy van ilyen, az izmaink emlékeznek a sokszor, éveken át, sokáig ismételt mozdulatainkra. Főzés, mosogatás, mosás, kenyérdagasztás, felmosás, söprés, ültetés, locsolás, bevásárlás, takarítás, ágyneműhúzás, pelenkázás, ápolás, szülés, szoptatás, etetés, öltöztetés, cipelés, meghallgatás, tartás, megtartás… Nézem, ahogy nagyanyám vizet visz a kútról. Nincs mit tenni, az állatok szomjasak. Cipelni, tartani, hordani, viselni. Nézem magam, ahogyan a bolt üvegfalán visszatükröződöm. Kezeim tele, megint elfelejtem elhozni azt a rengeteg újrahasznosítható szatyrot - pungát, ahogy otthon mondjuk. Viszem a múltamat, viszem a jelenemet, viszem az örökségemet.

2

"Autóval vagytok ugye, vagy azt kézben akarjátok hazavinni?" Aki fiatal magyar, autó nélkül, az gondolom ezt már sokszor hallotta... Ahogy mi is. Nem vagyunk kivételesen erősek. Csak normál keretek közt elszántak és élni akarók. "Ja ezt? Persze. Hazavisszük kézben. Nem nincs autónk." Legyen az egy javított gittezésű ablak, kétheti tábori cucc hangszerekkel, vagy éppen egy 2 m magas egzotikus facsemete. Amit akarsz azt mind hazavittük már. Persze az egész egyre szórakoztatóbb mióta lett egy csemeténk. Lassan talán feladjuk és megpróbálunk autót szerezni.

4

Körülbelül 15 éve ismerem Kisújbányát, ezt a Mecsek egyik völgyében megbújó, alig 10 állandó lakost számláló falvat. Kisújbányán nincs térerő (csak a falu fölötti réten), nincs élelmiszerbolt, nincs kocsma, és pap sem jön át misét tartani a szomszédos falvakból. Buszmegálló sincs. Egyedül a környező falvakba jár távolsági busz. Vagy autóval, hosszan kanyargó, zötyögős erdei utakon, vagy gyalog, az erdőn át lehet megközelíteni. Ennek ellenére a falu nem barátságtalan. Gyerekként különös, mesebeli helynek tűnt. A helyiek sem mind falusiak (a szó szoros értelmében): Kisújbányán egy-két különc, a városi élettől eltávolodni vágyó művészember is otthonra lelt. A falu régi, tornácos házai szerencsére mind műemlékek, nem építhetők át. Az esték csendben telnek. A völgyet dombok veszik körül. Kicsivel odébb egy patak csordogál. A falu felett egy óriási rét terül el, melynek sokáig nem ismertem az igazi nevét; mi Semmi-rétnek neveztük el, mert amikor először mentünk oda, ködbe burkolózott, így nem tudtuk felmérni valódi nagyságát. A rét mellett egy elhagyatott temető található, amelynek területét mára nagyrészt visszahódította az erdő: sírkövei kidőltek, a benne fekvő halottak leszármazottai pedig elég messzire vetődtek ahhoz, hogy csak ritkán keressék fel.