About the project

1

Furcsa, hogy milyen megnyugvást tud hozni, ha az ember leül egy pillanatra nyaralás közben és nem rohan egyik nevezetességtől a másikig. Valami hasonlót éltünk át a barátommal tavaly nyáron, mikor Graz-ba utaztunk kikapcsolódni. Bár csak két napot terveztünk ebben a városban, a park volt az egyik legjobb megállóhely.

1

Ezt a képet 2019-ben készítettem Szabadkán, a karácsonyi vásáron. Egy kolbászból és szalonnából épített „mézeskalácsház” látható rajta: rétegezett füstölt szalonna alkotja a falakat, a tetőt körben szalonna és karikára vágott kolbászok fedik, az egész szerkezetet fogpiszkálók és pálcák tartják össze. Az alapnál további kolbászrudak, zöldség- és díszítőelemek jelennek meg, tulajdonképpen egy gasztronómiai installáció. Korábban nem láttam ilyet. A karácsonyi vásárok vizuális világából ismerős forma – a mézeskalácsház – itt teljesen más anyagból épül újra, a helyi húsfeldolgozás és vásári étkezési kultúra logikája szerint. Az édesség helyét a sós, zsíros, füstölt alapanyagok veszik át, a dekoráció egyszerre játékos és túlzó. Ez a kép egy olyan pillanatot rögzít, amikor a hagyományos ünnepi motívumok és a regionális gasztronómia váratlanul találkoznak. Nem kézműves tárgy és nem pusztán étel, hanem egy átmeneti, helyhez kötött forma, amely a vásár idejére létezik, majd eltűnik. Egy rövid ideig fennálló, ehető építmény.

1

Ezt a tárgyat egy veronai ajándékboltban fotóztam, a Casa di Giulietta udvarán. Egyetlen szuvenírbe próbál mindent belesűríteni, ami Veronáról „elmondható”. Az alapja egy olasz robogó, természetesen zöld–fehér–piros nemzeti színekben, a Vespa mint az olasz hétköznapok ikonja. A robogón egy hógömb ül, benne Verona egyszerre felismerhető és leegyszerűsített városképe: az Aréna, jellegzetes tornyok (köztük a Torre dei Lamberti), sűrített, egymás mellé tolt épületek. A hógömb belsejében megjelenik Rómeó és Júlia alakja is, mint a város legismertebb narratívája, amely a konkrét helytől függetlenül is Verona nevéhez tapad.

1

Egy vadászházban szálltunk meg, ahol az épület szinte minden helyisége tele volt kitömött állatokkal. A falakon trófeák sorakoztak, az ablakpárkányokon preparált kisebb állatok álltak. A gyűjtemény nemcsak a környék vadjait mutatta: a tulajdonos afrikai vadászatairól hozott trófeákkal is kiegészítette, egzotikus állatok preparátumaival, amelyek ugyanúgy beépültek az épület mindennapi tereibe, mint a helyi vadászat emlékei. Reggelente és esténként frissen lőtt szarvasokat terítettek ki a vadászház elé. A testek megjelentek, eltűntek, a folyamat ismétlődött, mintha a vadászat nem esemény, hanem rutin lenne – valójában az is volt, francia vadászokat láttak vendégül azokon a napokon. A látvány idővel megszokottá vált, része lett annak a környezetnek, amelyben mozogtunk. Az étkezőben az egyik párkányon egy különös lény állt: a bajor „Wolpertinger”, egy összetákolt, mitikus állat – nyúltest, agyar, agancs, madárláb. Egy tréfa vagy egy hitetlen hit tárgya, amely egyszerre idézte meg a vadászhumort és a félelmet. Ebben a házban a természet nem háttérként volt jelen, hanem feldolgozott formában: kiterítve, kitömve, elnevezve, rendszerezve. 

1

Életem legelső sátoros élménye a szülővárosom melletti tó partján zajlott. Hat éves voltam, amikor egy szép nyári napon édesapám úgy döntött, hogy engem, egy barátnőmet és a négyéves öcsémet elvisz egyet sátorozni a tó mellé. A sátor három személyes volt, de egy felnőtt három kisebb gyerekkel kényelmesen elfért benne, gondolta apum. Azonban végül anyukám is úgy döntött, hogy mégsem marad otthon a kisebbik testvéremmel, így elindultunk haton. Az izgalmas rész pedig akkor kezdődött, amikor kibontottuk a sátrat és kiderült, hogy valójában nem három személyes, hanem csak kettő. Viszont mivel mindenki rá volt már készülve erre a programra, édesapám nem fújta le, hanem lesz, ami lesz alapon ott maradtunk. Így történt, hogy a kétszemélyes sátorban haton aludtunk, ami azóta is az egyik kedvenc családi anekdotánk.

3

Adott egy úticél és kilenc ember. Ezen kilenc ember egyike voltam, akik egy augusztusi napon mint hobbitok, felkerekedtek és egy mikróbusszal elindultak az olasz csúcsok felé. Életem egyik legvagányabb kirándulása volt, amelyet nem csak a látvány, hanem a társaság tett még érdekesebbé, hiszen tudvalevőleg, ha barátokkal utazik az ember, még jobb dologban van része. A gyönyörű táj, a lélegzetelállító hegyek, a közös sátorozás és a rengeteg élmény igazán kalandossá tette az utazást, és méltán koronázta meg a nyár utolsó napjait.