Anyai ágon lengyel ükapám szabó volt a Jászságban, őt nem ismertem. Frazon-nagyapámat kicsit. Dombóvári műhelyében két dolog kápráztatott el: a szabókréta és a tűpárna. Ismeretlen titkos tárgyak. Meg a textil és a gépzsír szaga. Meg ahogy a síkból tér lett. A fura papírdarabokból halszálkás kosztüm. Beszűrődött a nap, ültem a linóleumos szabóasztal tetején, lóbáltam a lábam, járt a szám, pici voltam. Mágnessel gyűjtöttem a lehullott gombostűket. Egyszer a krétát is megettem. Nagypapa irtó fess volt. Nagymama meg csudavicces. Mindezek ellenére nem lettem szabó. Kicsit azért kár.
De varrni elég jól tudok. A családi oral history szerint 15 vagy 16 éves lehettem, amikor a mamámtól (mert anya csak egy van) karácsonyra kaptam egy Naumann elektromos varrógépet. Se addig, se azóta nem volt ilyen klafa karácsonyi ajándékom. (Na jó, talán most karácsonykor, akkor egy metszőollót hozott a jézuska.) A varrógépet azért kaptam, mert tarthatatlannak látta, hogy a krétás, gombostűzött fragmentumokkal mások lakásában barkácsolok. Részletre vette. De mindig kiment a szobából, amikor belevágtam az anyagba. Akkoriban nem gondoltam a családi szabókra, azóta annál többet. Ezt most kicsit nekik is írom.
Később, gimiben megértettem a nadrágszabásmintát. Teljesen lenyűgözött. Egyébként ma is. És megtanultam a fogam közé fogni a gombostűt anélkül, hogy lenyeljem. Krétát nem ettem azóta. Viszont abban a tudatban ringatom magam, hogy ma már bármit megvarrnék. Mégis az egyetem után nagyon keveset varrtam, max méretre igazítottam. Pedig a Naumann varrógép jött velem mindenhova: városról városra, lakásról lakásra. 2021-ben a koronavírus második évében azonban egy rövid epizód erejéig újra berobbant az életembe: ugyanis a Dajer Alapítvány csapata, ahol évek óta végzek önkéntes munkát, és ma már kurátor is vagyok, 2021-ben arra szánta el magát, hogy egy rendes adománygyűjtő kampányt szervez. Végiggondoltuk, hogy mihez értünk, és végül a támogatói szatyrok varrása mellett döntöttünk. Olcsó az anyag, mi meg ügyesek vagyunk, ki befektetéssel tehetünk szert támogatásra, és adunk egy szép tárgyat, Dajer logóval, ami egyszerre menő és reklám is.
Így született meg a Dajer-szatyrok ötlete és formája, amely ma már több mint száz tulajdonossal bír. A szatyrok varrása egy tk. vidám, de fárasztó hétvégén kezdődött. Önkéntes munkát végezni egy szuperelkötelezett és vicces csapatban nagyon felemelő. A Medence csoport fogadott be minket a varróműhelyébe, de vinnünk kellett saját gépeinket és feleleveníteni megkopott megkopott varrótudásunk. De a dajeros csajoknak ez nem volt gond. Ettünk, ittunk, szabtunk, varrtunk, és csináltunk egy csomó menő szatyrot. Majd meghirdettük tízezer forintért: ha veszel egy dajer cikket, tízezer forintért, akkor nemcsak támogatsz egy jó ügyet, hanem cserébe ajándékozunk neked egy szatyrot – mondtuk.
Nagyon pofás darab lett, mi magunk is húzzuk vonjuk, jól bírja a strapát, a koszt, az időjárást. Piros füle és a dajer logó nagy piros hajkoronája pedig messziről világít: hegyen, völgyön, vízparton és sivatagban. A szatyrokból befolyó összegből pedig hónapokon keresztül tudtuk fizetni a Dajer Magazin szerzőit. Régi szép idők!
Az első kép a műhelyben készült varrás közben, ahogy tolom az anyagot a gép alá, 2021-ben. A második pedig Sümegcsehiben, a szőlőhegyen a 2026 februárjában lesett hóban. Egy időben szokásunk volt lefotózni a szatyrot a legkülönfélébb helyzetekben, hátha a poszt olvasása után mások is küldenek majd fontos szatyros pillanatokat!
