A Serketánc tábor a kedvenc táborom. Ez egy moldvai és gyimesi népzene és néptánc körül forgó hagyományőrző családi rendezvény Makkoshotyka mellett az Ambrozsoki tanyán, amire 2020-ban kaptam először meghívást. Azóta minden nyáron visszajárok és várom egész évben. A közösségi érzést, mint olyat, és a magyarságoz való tartozás ez az esemény adta meg nekem eddigi életem során leginkább. Itt organikusan, szabadon élhetem meg a néptáncot és a népzenét. Itt a hagyomány nem bemutatók díszruhában, hanem valós öröm és együttlét. Mesék, csujjogatás, kacagás a körtáncban, hajnali énekek, reggeli kávé mellett is furulyaszó, ebédlősátorban koboz hang, és élyszaka előbújó rezesek. Az ember itt nagyon elfárad, mert nappal zenélni-táncolni-énekelni tanul, mesét hallgat, kézműveskedik, segít a háziaknak, gyógynövénytúrára megy, falat mászik, este pedig koncertet hallgat, és hajnalig táncol énekel, s a bátrabbak zenélnek is. Ez az a hely, ahol tényleg ott van minden generáció. Kisbabáktól agastyánokig. És lás csodát jó együtt. Máris hiányzik ahogy írok róla...
Serketánc tábor

Dátum
2020
Feltöltő
Helyszín
Makkoshotyka mellett Ambrozsoki tanya, Magyarország
Gyűjtemény
Kulcsszavak
Azonosító szám
JKK.2025.196
Licensz
További történetek

Szabad délután volt a Koinónia Táborban, a Hargitán. Fura egy helyen van a tábor. Kanyarban kell jobbra letérni, szerintem iszonyú veszélyes helyen. És a tábla is csak ott van közvetlenül a letérőben. Pici is. Amire észreveszed, már túlmentél. A következő három kilométeren nem is tudsz már megfordulni. Na mindegy, valahol egy mézárusnál lehúzódsz, megfordulsz. Talán a másik irányból menni fog. Lövétén kell letérni a barlang felé. Bár mi inkább csak a szorosban mászkáltunk. A Vargyas patakban vágta ki a szurdokvölgyet a mészkőben. Én soha nem mentem be a barlangba. Lövétén a házak magasak, az út poros, az emberek székelyek. Kemény világ de barátságos.

Hollókői kirándulásom során egy különleges mesejátszótérre bukkantam, amelynek világa azonnal megérintett. Próbáltam interakcióba lépni a térrel és az ott megjelenő furcsa, meseszerű szereplőkkel – így kerültem egészen szokatlan, mégis izgalmas helyzetekbe. Meglepő módon mélyen tudtam kapcsolódni ezekhez az absztrakt, torz, mégis őszinte figurákhoz. Úgy érzem, vizuális világuk nagyon közel áll a saját rajzstílusomhoz is, mintha ösztönösen értettük volna egymást.

A BME Solar Boat Team színeíben a műegyetemet képviselve a csapat az években indult a Monaco Energy Boat Challenge-en. A versenyen mérnökhallgatók által készített elektromos hajókkal versenyeznek, a BME hajója van az utánfutón a fehér ponyva alatt. A csapat számára az egész év ezen verseny körül forgott, hiszen amellett hogy a hajónak is megfelelő állapotban kell lennie, minden egyéb körülményt is biztosítani kell: szállás, autó, élelem, stb. A képen Monaco-ba tartunk, a szponzorációként kapott Seat és Wolkswagen kisbuszainkkal.

2024 januárjában Szenegálba látogatott a családunk, mivel az idősebbik fiam már hosszabb ideje Afrikában dolgozott egy humanitárius szervezetnél. Béreltünk egy leharcolt terepjárót, hogy egy kicsit bejárjuk az országot. A vezetés Dakarból St. Louis-ba, a régi fővárosba a korábbi rutinhoz képest teljesen új kihívásokat tartogatott. A városokban az utakon és a kereszteződésekben minden oldalról, és minden irányból jött valamilyen jármű, teherautók, ütött-kopott személyautók, a lépcsőkön is lógó utasokkal zsúfolt, színesre dekorált buszok, motorosok, lovaskocsik vagy az úton átvágó gyerekek és gyalogosok. A közlekedők semmilyen elsőbbségi szabályt nem vettek figyelembe. Amint egy kis helyet észleltek, vagy akár anélkül is, azonnal benyomult valaki a pillanatnyi résbe. Esetleg rövid kis dudálással jelezték egymásnak, hogy hahó, itt vagyok, jövök én is. Ennek ellenére senki nem volt ideges, vagy agresszív, vidáman vigyorogtak és figyeltek egymásra. Az indexet is gyakran kint hagyták, mintha csak integetnének egymásnak, és nem csak az irányváltás jelzésére használnák. Folyamatos volt a haladás, és egyetlen balesetet sem észleltünk. Az volt az érzésem, mintha egy nagy halraj része lennék, amelynek tagjai folyamatosan kommunikálnak egymással. Ez egy teljesen új közösségi és vezetési élmény volt számomra.

Első romantikus ajándékom a páromnak, egy gombatúra vezetés volt. A Blunck Réka humánökológussal, PDC okleveles permakultúra kerttervezővel, az ELTE Permakultúra tantárgyának oktatójával és Werlein Anna biológussal, okleveles gombaszakellenőrrel vettünk részt a vezetésen kb. 15 fő társaságában, akikkel azelőtt soha nem találkoztunk. Már az odajutásunk is kalandos volt, egy közös chatcsoportban beszéltünk arról mégis hogyan és miként lehetne stoppolni a gombatúrára, amíg egy kedves kortárs táncos lány felajánlott egy helyet a kocsijában. A gombatúra egy esős napon vette kezdetét, szerencsénkre csak a séta elején és végén esett az eső és még medvehagymát gyűjteni is maradt időnk. Az erdőben mint megtudtam számos gombafajta létezik, közülük van olyan ami csak festésre jó (Tintagomba) és olyan is található köztük ami egész évben nő (Júdásfülgomba) és ehető is. A gombatúra szerintem egyszerre volt vicces és romantikus esemény, mindig büszkén lehetett mutatni egymásnak ki épp milyen gombát talált, közben pedig fel lehetett fedezni a természetet. A terep a számomra azelőtt szintén ismeretlen volt, de az Ökokert Permakultúra munkatársai Anna és Réka nagyon jól kalauzoltak minket benne. Számos ehető vadnövényfajtát is megismerhettünk és begyűjthettünk a medvehagymán kívül. Volt aki végigfalatozta a kirándulást. Mikor kérdeztem Rékát, hogy csak a sétákból tartja-e fent magát az Ökokert, azt válaszolta, hogy nem kertépítést és szaktanácsadást is vállalnak. Tehát ha valaki permakultúrás gazdálkodásba szeretne kezdeni, ők segítenek neki a kezdetektől a tervezéstől a kivitelezésig és akár utólagos szaktanácsadással is segítik a munkáját. Számunkra nagyon jó volt látni, mennyire sok tudást rejt az erdő, a barátom aki diákként cserkészkedett persze egy részét már ismerte ezeknek. A mai napig az egyik legjobb randimként gondolok vissza erre a gomabtúrára. A barátaim körében is folyamatos a gombák iránti rajongás, volt olyan akikkel megosztottam a tudást.

Egy évre kiköltöztem Svájcba egy barátomhoz, mivel azt éreztem, hogy otthon megfulladok a személyes, családi, politikai feszültségek miatt . Nehéz volt a beilleszkedés kint és nagyon magányosnak éreztem magam. Sokat segített nekem az érzelmeim értelmezésében, hogy végig naplóztam őket. Ez a kaland leginkább befelé történt kapaszkodókat keresve.

Az 1965 óta futó Delta című tudományos televíziós műsor népszerű műsorvezetője Kudlik Júlia után szabadon neveztük el baráti társaságunk hódításokra szakosodott csoportját akik az ország környezetében lévő magasabb hegyek megmászására szakosodott. A Judlikkúliák miután 2016 és 2018 között a Tátrában 6 csúcsra állhattak fel, egy év "rákészülést" követően Szlovénia legmagasabb csúcsát célozták meg. Most ugyan lányokkal kiegészülve vágtunk neki a túrának, de az alap csapat 4 főjéből Genya sajnos nem tudott velünk tartani. Így a Greksa klán azaz Laca, Pepe és jómagam képviseltük az ősi vérvonalat. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve túrákat nem az eredeti sokak által járt kiindulópontról kezdtük hanem egy feljebb lévő parkolóból ahonnan ugyan nem volt közvetlen turistaút a lefoglalt útközbeni szállásunkhoz, de én könnyelműen felajánlottam digitális térképemet ami mindenhol talál utat még akkor is ha nincs. Így is volt, szépen megtervezte hogyan juthatunk el a házig a kisebb ösvényeken és kevésbé járt utakon keresztül. Csodás patakmedrekben és kitett ösvényeken haladtunk felfele mígnem 4 óra mászás után azt kellett realizálnunk, hogy nincs tovább. Szakadék törpefenyvesekkel ami lehet, hogy valaha a földtörténet kezdeti szakaszán még járható volt de mostanra jelentősen járhatatlanná változott. A viszonylag közeli utolsó tehénpásztor szerencsére útba igazított minket de így is kockázatos volt, hogy a környező hegyeket megkerülve oda érünk e napnyugta előtt. Közben az ösvényt teljesen elfoglaló agresszív tehenek sem segítették haladásunkat újbóli mászásokra kényszerítve minket. Végül 9 óra menet után az utolsó szakaszon bőrig ázva érkeztünk meg a házba már napnyugta után fél órával. A ház vezetője a történetünket hallva kedvesen tanácsolt el a másnapi csúcsmászástól, de azért még adott vacsorát és sört. Másnap persze a legkésőbb elindulva a havazási előrejelzést nyugtázva mégis nekivágtunk a csúcsnak és a fölső csúcs nyereg előtti házat pont délben elérve vettük magunkra a ferrátás felszereléseket. Az előrejelzés hajszálpontos volt és a hó esni kezdett. Mi viszont nem inogtunk meg elhatározásunkban. A lányok inkább maradtak a házban és megvártak minket.Végül innen jó 1,5-2 órás menettel elértük a csúcsot és igazi magashegyi körülmények között élvezhettük a hódítás mámorát ami tulajdonképpen a közös túra élményének kiteljesedése. Az együttlét, az utazás és környezet ami miatt csodálatos ez nem is a csúcs miatt, de persze nagyon jó felérni is. Lefele menet ugyanabban a házban töltöttük az estét ahol végül a renoménkat egy jelentősebb italozással is megerősítettük. Annyira, hogy végül a ház vezető több italt hozott mint amennyit rendeltünk és ő is kissé elragadtatta magát. Csodálatos zárása volt ez ennek a mászásnak. Konklúzióként levontuk, hogy a Júliai alpok azért vadregényesebb mint a Tátra és kevesebb jól jelölt túraút található benne. Valamint azt, hogy sose induljunk el papír alapú térkép nélkül magas hegyekbe.

A Magyarkúti Művésztelep volt MKE-s hallgatók kezdeményezésére alakult. A szobrász, festő és grafika szakos diákok a covid alatt elzártan alkottak, saját szűkös albérleteikben, vagy családi házaikban próbáltak megfelelni a Képzőművészeti rendszer követelményeinek. Minden ami igazán fontos: az alkotóközösség, az egymás alkotásaira érkező reakciók, a művészetelméleti viták, kimaradtak a covid időszakából. A menetrend tíznapos, Glauser Lisa (volt szobrász hallgató) a házigazda, és idén lesz ötödik éve, hogy otthont ad az alkotótelepnek. Az alkotótelep a covid utáni közösség hiányában alakult, nagyon fontosnak tartjuk a közös szakmai munkát, és az egymás alkotásaira érkező reflexiókat. Az első évben teljesen önerőből működtük, később a 2022-es évben egy NKA-pályázat is támogatott minket. Ami közös minden nyári alkotótábor végén, hogy a tizedik napon szervezünk egy kiállítást az erdőbe. Előtte közös tervezés előzi meg az alkotótábort, sokszor télen kezdjük el megfogalmazni azt az adott témát, amit szeretnénk a következő művésztelepnek. A 2022-es év azért is volt különleges, mert egyre több az MKE-n tanuló volt Erasmusos hallgató is csatlakozott hozzánk, főként olasz, skóciai diákok. Szakmai előadásokra meghívtuk volt oktatóinkat, hogy tartsanak számunkra előadást a dunakanyari művésztelepekről, (Mélyi Józsefet és Sinkó Istvánt). A közösségen túl a természet közelsége és az efemer alkotás lehetőségét tudnám kiemelni, mint kulcsfogalmakat a magyarkúti művésztelepünkön. Ami szuperfontos még, hogy a helyi közösség és a pesti barátaink is el szoktak jönni a megnyitóinkra, megtekinteni a művésztelepen született munkákból a kiállítást. A Gorka Géza Kerámiamúzeumban 2022-ben ősszel még egy white-cube-os, klasszikus értelembe vett kiállítás is nyílt a műveinkből.

Épp Budapesten voltam látogatóban egyik barátnőmnél, amikor kitört a pánik és értetlenség a COVID-19 vírus miatt Magyarországon is. Nem tudtuk mivel állunk szemben vagy, hogy hogyan fog kinézni az előttünk álló jó pár hónap. Sokan vidékre készültek, akadtak, akik már el is hagyták a várost, mások csak nem mozdultak ki otthonról, mi pedig eldöntöttük, hogy az utolsó együtt töltött napunkat biciklizéssel töltjük. Mindig is szerettem biciklizni, viszont kisvárosban nőttem fel majd Dániába, a biciklis infrastruktúra fellegvárába költöztem, ezért a budapesti biciklizéstől rettegtem, kaotikusnak és veszélyesnek tartottam. Nagy szerencsémre a vírus miatt lelassult és kiürült város remeknek bizonyult a felfedezésre. Nem volt forgalom az utakon, bátran karikázhattunk fel és alá, minden féle veszély nélkül. A felfedezőcsapatot Peti ismerősünk vezette, ő akkor már évek óta biciklizett Pesten, ismerte a járást, a társaságot továbbá Blanka és Verus barátnőm erősítette. A program egésznapos kirándulássá nőtte ki magát, végigmentünk a Duna parton, a pesti és a budai oldalon és a Margit-szigeten is áttekertünk. Részünkről egész jól indult a karantén-időszak. (Készült: 2020 tavaszán, Akvárium klub felett/mellett, analóg fotó)

Mindkét kép egy számomra nagyon kedves helyen, szülővárosom közvetlen közelében, a szentesi Tisza-strandon készült. Az első képen apukám, nagymamám és én vagyok látható. Szentesi és igazi természetes víz rajongó létünkre nyaranta sűrűn megyünk le csobbanni egyet a nap végén. Rengeteg emlék, kalandos nap/este és nagy gondolat köt minket a strandhoz. Mióta az eszemet tudom így hármasban megyünk úszni, csöpögtetünk homokvárat, labdázunk és sörözünk "Mangecnél", a helyi fura figuránál, aki évtizedek óta viszi a nagyon illegális, kis vízparti kocsmát. Apa és én árral szembe úszunk, mert "az az igazi edzés", míg mama már csak lefelé tud csorogni, azt is azután, hogy karonfogva átsegítjük a ragacsos, iszapos terepen. Szerintem mindannyiónk nevében mondhatom, hogy ezek a nyári délutánok, esték, amikor a legboldogabbak vagyunk, a családdal együtt, tokától bokáig homokosan. (Készült: 2023. június 23., digitális/telefonnal készült) A fotó mindhármunknak megvan bekeretezve. A második képen épp barátnőm kisfiát ismertetem a vízzel/ússzással. Igazi szentesiként, hol máshol ússzon először, mint a Tiszában? Vannak napok, mikor barátnőmmel összeszedjük a bandát, a testvéreit és az utcabeli kispajtásokat és így, sokan együtt tekerünk le a strandra. Barátnőm a biztonságot felügyeli, én a játékfelelős vagyok. Agyagcsúszdát gyúrunk, kosarazunk, kergetőzünk, lubickolunk. Ilyen egy tökéletes nap... (Készült: 2020. június, analóg)

A koronajárvány első évében tanultam vissza az autóvezetést – húsz év kihagyás után. Egyszerre volt könnyű és nehéz: könnyű, mert nem kellett hivatalos körökkel vacakolnom, de nehéz, mert lényegében totál elfelejtettem mindent. Úgyhogy gyakorlatilag nulláról indultam. Néhány hónap múlva, 2020 decemberében, Mikuláskor, azonban mégiscsak vettem ez öreg Renault: egy 2003-as Cliót. Online hirdetésen találtuk, egy autókölcsönző cég hirdette, mint később kiderült, azért, mert a koronában bedőlt a személygépkocsi bérlés. Így az alku is könnyebben ment. Vizsga és kuplungcsere után december 20-án végre tényleg az enyém volt. Karácsonykor volt az első utam, Budapestről Zalába, és az ünnepi alkalom tiszteletére lemostam. Fiatalkoromban ugyan volt autóm, autót azonban még sosem mostam. Nem vagyok egy nagy „autósimogató”. Így aztán az első igazi kaland volt. Nemcsak azért, mert szuper egzotikusan azok a megnevezések, amelyek közül a mosóautomatánál választani kell, hanem azért is, mert Árpád barátommal voltam, aki a leghatározottabban képviseli, hogy minél kevesebből minél többet kell kihozni – mégha az csak egy autómosás is. Minden rendszer kijátszható! Így aztán minden fázisra nagyjából 1 percem maradt: mosás, habozás, waxolás, öblítés, cseppmentes szárítás. És az egész mosás olyan volt, mint valami kreatív ügyességi verseny, amit csak megnyerni lehet – a mosóautomata és a rendszer ellen. Így aztán a körbe-körbe rohangálásban észre sem vettem, hogy erről kép is készült. De lám, lám. Gyakran jut eszembe egy-egy kép kapcsán, vajon elkészült volna-e, ha nem telefonnak fotóznánk? Hiszen a telefon állandóan velünk van, és ezzel a vizuális naplózás az életünk része lett. Szóval a telefonos korszak előtt egy ilyen versenyfutásról sem időben, sem jelentőségét tekintve nem készült volna kép – valószínűleg.

Minden autóknak van neve. A Wartburgot Rozinak hívták, majd a Trabantot Süninek, az akkori autónkat egy Daewo Lanos-t, pedig Lizinek. Most a szüleimnek egy Sárája van. Nem tudom pontosan miért mindig lányok az autók, de a Süni nevet azt hiszem én adtam a Trabantunknak, mert hasonlított egy sündisznóra. A szüleim mindig azt mondták nekem, hogy a tárgyaknak lelke van, ezért az autóknak is. Szóval a Daewo Lanosunkkal, Lizivel indultunk útnak Közép-Olaszország egy hegyes és eldugott régiójába egy kis településre, amit Dogliolának hívnak. Természetesen Apukám volt sofőr, Anyukám meg navigált, én csak bezuhantam az autónkba és egész úton aludtam vagy zenét hallgattam. Utazás közben nem szeretek beszélgetni, sem olvasni, csak zenét hallgatva álmodozni szeretek. Amikor a gyerekkoromra gondolok, inkább az ábrándozásim jutnak eszembe, mint ami valójában történt velem. Azt hiszem 12-15 óra volt az út és olyan volt mintha végig félálomban lettem volna, arra emlékszem amikor megláttam Ravenna tornyait, aztán a loreto-i bazilika látványára is,( amit többek között Bramante tervezett). Aztán újra elaludtam. Amikor legközelebb felkeltem már hajnalodott. Égett szagot éreztem, meg kátrányszagot, bozót tüzek nyomát és gyárakat láttam. Iszonyúan izgatott lettem, olyan táj volt előttem, amit sohasem láttam, egy olyan helyre mentem, ahol még sohasem voltam. A képeim is álmosak lettek: alulexponáltak, meg figyelmetlenek és dekomponáltak. A képeket analóg lejárt filmre lőttem, azt hiszem egy Olympussal. Apukám szokása volt, és még mindig az, ha utazunk valahova akkor úgy ébreszt, hogy azt kiáltja, hogy „Ballabórabé!!”. Nem tudom mit jelent, de mindig ideges leszek és egyszerre izgatott és segít felkelni. Elég mágikus. Utána pedig elkezd youtube dj-zni és azokat a dalokat válogatja össze, ami a legjobban idegesít, és ennek fokozatai vannak. Először lejátsza a Vörös Csepelt majd a szessönt Postás Józsi egyik dalával zárja. Az a vég. 2020, Közép-Olaszország, Dogliola