Lövéte

2

Mi köti össze ezt a köveskáli nyaraláson készült portrét és az azt követő csoportképet? Látszólag semmi, azon kívül, hogy mindkettő tíz évvel ezelőtt készült. A válasz a fülbevalóm, ami az első privátfotón a fülembe lóg. Ugyanis ezt a tárgyat felajánlottam, majdnem tíz évvel ezelőtt a Zsidó Múzeum egy kiállítására. Ezt az egyedülálló kiállítást és a hozzájuk kapcsolódó tárgyfelajánlásokat, majd később a tárlatvezetéseket a Néprajzi Múzeum diák szakértői: középiskolás diákok készítették a Kő kövön. Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából című kiállítás részeként. Joó Emesével dolgoztunk együtt közösen a Cédrus és a Gesztenye osztállyal, és a közös munka eredménye volt, hogy a Dávid-csillagos fülbevalóm bekerülhetett a kiállításba.

4

Ezeket a képeket az anyukám által gondosan összeállított fénykép albumban lapozgatás közben találtam. Egy Nikon D50 fényképező géppel készültek a képek, majd elő lettek hívva és bekerültek az albumba, így ezek a felvételek csak fizikálisan maradtak meg a digitális másolatuk kilett törölve. Megpróbáltam ugyanőket szépen beszkennelni, de sajnos nem sikerültek túl jól, az eredeti képek sokkal szebbek. Valamikor 2008 nyarán készülhettek ezek a fotók, 6-éves koromban, az első vitorlás táborom alatt. Siófokon a Plázs mellett található Bahart kikötőben vagyunk ahol a Pomucz vitorlásiskolába jártam, sajnos azóta ez a vitorlásiskola megszűnt. Azért ebbe a vitorlástáborba mentem mert szüleim ismerték a tábor szervezőit és tudták, hogy megbízhatóak, mivel a családom évek óta ebben a kikötőben tartotta a hajónkat. A tábor egy hétig tartott, és napközis volt. Ahogy a képeken is látszik kis hajókkal úgy nevezett optimistekkel hajóztunk. Minden hajóban ketten, de inkább többen kellett üljünk, mivel sokan voltunk és kicsik, illetve a feladatokat is felváltva kellett csináljuk. A hét elején megtanultuk a vitorlázás alapjait először elméletben aztán gyakorlatban is, ekkor még nem engedtek ki minket a kikötőből, csak azon belül egy olyan részen gyakoroltunk, ahol alig volt forgalom. Egy idő után ha az oktatók úgy gondolták, hogy megfelelőek az időjárási viszonyok kihúztak minket motorcsónakkal a kikötő mellé, ahol már a nyílt vízen gyakorolhattunk. Mikor épp nem én voltam a kormánynál az volt a feladatom, hogy figyeljem jön-e velünk szembe egy másik hajó, vagy bármi veszélyes, ez azt jelentette, hogy hajóból folyton a vizet kellet néznem, emiatt sokszor láttam vízbe esett bogarakat, különösen sok katicabogarat akiket igyekeztem kimenteni. A hajózás egy idő után olyan jól ment, hogy ha nem volt feladat akkor a többiekkel direkt katicákat mentetünk. A tábor utolsó napján is kivittek minket a kikötő mellé, ahol egy háromszög alakú pályán versenyezni kellet. Az egyik alkalommal mikor nem én voltam a kormánynál észrevettem egy darazsat a vízben vergődni és megsajnáltam, gondoltam magamba pont arra megyünk akkor majd kimentem. Bele is nyúltam a vízbe már a markomban volt mikor egy óriási csípést éreztem a tenyerembe, annyira fájt, hogy fel ugrottam a hajóba ami ezáltal megdőlt, felém át csapódott a baum (vízszintes vitorla rúd), ami meg ütötte a fejem és beestem a vízbe. Torkomszakatából sírni kezdtem, a többiek nem értették mi történt és kihúzni sem tudtak a vízből mert közben tovább mentek, szerencsére az oktató nem volt messze a motorcsónakkal, így hamar kimentettek. Gyorsan kivittek a partra ahol kaptam kalciumot és ecettel lekezelték a csípést. Miután megnyugodtam megkérdezték, hogy szeretnék-e vissza menni még hajózni de ezek után már semmi kedvem nem volt, még szerencse, hogy az utolsó nap történt.

5

A Serketánc tábor a kedvenc táborom. Ez egy moldvai és gyimesi népzene és néptánc körül forgó hagyományőrző családi rendezvény Makkoshotyka mellett az Ambrozsoky tanyán, amire 2020-ban kaptam először meghívást. Azóta minden nyáron visszajárok és várom egész évben. A közösségi érzést, mint olyat, és a magyarságoz való tartozás ez az esemény adta meg nekem eddigi életem során leginkább. Itt organikusan, szabadon élhetem meg a néptáncot és a népzenét. Itt a hagyomány nem bemutatók díszruhában, hanem valós öröm és együttlét. Mesék, csujjogatás, kacagás a körtáncban, hajnali énekek, reggeli kávé mellett is furulyaszó, ebédlősátorban koboz hang, és éjszaka előbújó rezesek. Az ember itt nagyon elfárad, mert nappal zenélni-táncolni-énekelni tanul, mesét hallgat, kézműveskedik, segít a háziaknak, gyógynövénytúrára megy, falat mászik, este pedig koncertet hallgat, és hajnalig táncol énekel, s a bátrabbak zenélnek is. Ez az a hely, ahol tényleg ott van minden generáció. Kisbabáktól agastyánokig. És lás csodát jó együtt. Máris hiányzik ahogy írok róla...

1

Ezt a képet a Hargita megyei Kőrispatakon készítettem, egy fotós alkotótábor során. A faluban sétálva megláttam egy udvart tele limlomokkal, ami érdekesen nézett ki, az ott lakó házaspár pedig nagyon barátságosan beinvitált magához, és lelkesen megmutatták igen szerény otthonukat. Sokat panaszkodtak a megélhetési nehézségekre, és az árakra, ugyanakkor nagyon büszkék voltak a munkájukra és legfőképp a gyerekeikre akik már Budapesten tanultak, illetve dolgoztak. Beszélgetésünk közben pillantottam meg ezt a környezetből kissé kilógó tigrist, melynek funkciója azóta is ismeretlen számomra, és szerencsémre a macskájuk is épp ebben a pillanatban rohant át az udvaron.