A Jelenarchívum az 1990-es évektől napjainkig tartó közösségi fotó- és történetgyűjtemény. Csatlakozz te is!

2

Egy este a Bakáts téren álltunk meg, hogy Baltazár barátunk visszakaphassa kölcsönadott masináját egy másik cimborától. Az eset érdekessége, hogy amikor megérkezett az eszköz és a kövezetre helyezték, egyre több ismeretlen ember gyűlt oda hozzánk kíváncsian, hogy mi is ez az ismeretlen masina. Balti viccből nem deklarálta az igazságot, hanem felkérte a jelenlévőket, hogy tippeljék meg mi lehet ez. Volt aki tanácstalan volt, egyesek lézeres szerkezetnek hitték, mások többen azt gondolták, hogy valamifajta spiritiszta eszköz és épp energetikai szeánsz készülődik. De amikor lelepleződött, hogy a masina valójában csak egy famunkákhoz használt láncmaró gép, többen kissé felháborodva kereket oldottak.

5

A Serketánc tábor a kedvenc táborom. Ez egy moldvai és gyimesi népzene és néptánc körül forgó hagyományőrző családi rendezvény Makkoshotyka mellett az Ambrozsoki tanyán, amire 2020-ban kaptam először meghívást. Azóta minden nyáron visszajárok és várom egész évben. A közösségi érzést, mint olyat, és a magyarságoz való tartozás ez az esemény adta meg nekem eddigi életem során leginkább. Itt organikusan, szabadon élhetem meg a néptáncot és a népzenét. Itt a hagyomány nem bemutatók díszruhában, hanem valós öröm és együttlét. Mesék, csujjogatás, kacagás a körtáncban, hajnali énekek, reggeli kávé mellett is furulyaszó, ebédlősátorban koboz hang, és élyszaka előbújó rezesek. Az ember itt nagyon elfárad, mert nappal zenélni-táncolni-énekelni tanul, mesét hallgat, kézműveskedik, segít a háziaknak, gyógynövénytúrára megy, falat mászik, este pedig koncertet hallgat, és hajnalig táncol énekel, s a bátrabbak zenélnek is. Ez az a hely, ahol tényleg ott van minden generáció. Kisbabáktól agastyánokig. És lás csodát jó együtt. Máris hiányzik ahogy írok róla...

5

Képeim nem a Balatonról szólnak, hanem arról, ahogy emlékezni próbálok rá. Nem akarom visszahozni azt, ami volt – csak látni, hogyan tűnik el. Arról a vágyakozásról szól, ami minden tiszta nyári fény mögött ott remeg. Azt keresem bennük, ami nem tökéletes, nem végleges, és nem is biztos, hogy valóban megtörtént. Nézőpontom egyféle lassabb látás. Egy világ, ahol a hibák nem eltüntetni való dolgok, hanem emlékezési formák. Az elmosódott partvonal, az ismeretlen vitorla, az elfelejtett mozdulat – ezek a képek a nem-történések nyugalmát hordozzák. A homály nem hiba, hanem tanúságtétel: így néz ki, amikor már nem tudjuk biztosan, hogy mi az. A képeken nincs történet, csak jelenlét. Az idő lassú, a víz halk. És minden elmozdul egy kicsit. Az elfogadás nálam képként jelenik meg: amikor nem akarok már mindent visszahozni, csak hagyom, hogy legyen. Ahogy van. Elmosódva, töredékesen, őszintén. A képeim a törékeny harmóniáról szólnak. Arról a pillanatról, amikor már nem küzdünk semmi ellen, és nem várunk tovább semmire. Inkább emlékeket idézek meg, amelyek lehet, hogy sosem voltak igazak, mégis ismerősek.

5

A most már csak egykori Waldorfeszt sokak számára fesztivált, kevesebbeknek tábort, még kevesebbeknek pedig közösséget jelent. Nem Waldorfos voltam, de egy társasággal én is elkeveredtem az egyik fesztiválra, még 21-ben. Amint átléptem a bejáratot éreztem, hogy a hangulat itt egészen más, mint a többi fesztiválon, ahol odáig voltam. Rá egy évvel már egy éjszaka helyett 10 napot töltöttem az Verebic-völgyi helyszínen, segíteni megépíteni majd lebontani a helyszínt, létrehozni három nap kalandot, táncot, varázst ami alatt megismertem nem csak azokat az embereket, de azt az életmódot és létérzetet is ami azóta is fontos részemet képezi. A pillanat, amikor egy hét teljes csend után megszólalt a nagyszínpad hangosítása. Amikor megérkeztek az első vendégek, amikor a második este közepén kellett kialakítani egy új táborozóhelyet és a fél fesztiválozó-sereget odaköltöztetni. Tömött erdőkben és tágas tisztásokon táncolni amíg megy le a nap. Két hét után először látni az arcod egy tükörben. Az első napi partikás krumpliban keresni az állatformájú krumplikat. A naplementés helyről felfutni a dombra megnézni azt mégegyszer. Mindig, mindig valahogyan kávéhoz jutni. Wish you were here-t énekelni a tábortűznél, miután bejelentette Balázs, hogy ez lesz az utolsó. Mind felejthetetlen pillanatokként élnek bennem. Felsorolhatatlanul sokan. Különös érzés nem Waldorfeszttel kezdeni a nyarat. Hiányoznak az emberek, a hely, a zenék, a váratlan. Abban, hogy ez valamilyen más formában viszont folytatódni fog, ahogy azt máris tette a Waldorfesztábor keretén belül, csak remélni tudom. Én ott leszek. Ezért a rengeteg élményért pedig, amiben biztos vagyok hogy sok más emberrel osztozok, mélyen hálás vagyok és minden valaha volt fesztiválozó nevében is szeretném megköszönni a szervezőknek.

2

Jegyszedőként dolgoztam a Zeneakadémián, és gyakran előfordult, hogy a péntek esti esti előadást követően hazautaztam vidékre. Felénk késő este már nem járnak buszok, ezért az este 10-es vonattal elmentem valameddig, ahonnan apukám vitt haza kocsival. Ilyenkor mindig beszélgettünk a kocsiban, és sokszor elmeséltem neki, hogyan is értem el a vonatom, mert mindig szűkös volt az idő az előadás vége és a vonatindulás között. Mondtam neki, hogy hát most végigmentem a Király utcán trolival, vagy most négyhatoztam a Király utcától. Apa a rendszerváltás előtt sokat dolgozott Pesten, így sokat járt itt autóval; olyan jól kiismeri magát, hogy a mai napig gps nélkül vezet. Sosem értette, hol is fut a Király utca, én meg sosem értettem, hogy pont ő hogy nem értheti, hol fut a Király utca. Magyaráztam neki, hogy hol van, de szerinte ott a Majakoszkij utca található. Én még életemben nem hallottam a Majakovszkij utcáról. Ő meg életében nem hallotta, hol van a Király utca. Egy évig vitatkoztunk erről. Majakovszkij utca. Király utca. De Majakovszkij! Nem, Király! Már őszintén bosszantott, hogy ennyire nem értjük egymást. Egyszer elmentünk a Zeneakadémiára egy karácsonyi koncertre. A koncertet követően ahogy kifordulunk a Zeneakadémiáról a Király utcára, megszólal apukám: Mi jártunk abba a kocsmába! Mostmár tudom hol vagyunk! Hiszen ez a Majakovszkij utca… (Értsd: az utcát a rendszerváltás után átnevezték.)

6

Balatonfüreden minden évben megrendezésre kerül a concours d'elegance nevü veterán autós találkozó. Ideén sikeresen én is elzarándokoltam erre az eseményre. Imádom a régi autókat és a régi tárgyak műszaki megoldásait. Ámulattal tölt el hogy a régebbi korok, korszakok emberei milyen furmányos módon oldottak meg problémákat. Az alkalomhoz illően két fényképezőt vittem magammal egy 1960-as évek beli Japán Zenza Bronica S2A középformátúmú gépet és egy Keletnémet 1980-as években gyártott Prakticát. Analóg fotósoknál bevett szokás hogy két géppel rohangálnak mivel az egyik gépben fekete fehér a másikban színes film van be töltve attól függően hogy a téma mit kíván meg. Így cselekedtem én is. A zenzát egy fekete fehér Fomapan 100-as filmel töltöttem míg a praktica egy Harman Phoenix 200-as filmet kapott. Az esemény alatt ahogy jártam keltem és kattintgattam a gépeimmel a sok szép és gyönyörű állapotban lévő autó csodákat a tekintetem össze akadt két idős feltehetően elég régi motoros fotóssal akik a kezemben lévő gépet megpillantva összenéztek majd felém irányított elégedett bólintással jelezték hogy jó gépet választotam. Az esemény lezártával haza utaztam és az elkészült tekercseket szinte azonnal eljutattam az egyik laborba. Nagyon izgatott voltam és kb két hét idegeskedés után kézhez kaptam az elkészült negatívokat és szkenneket amikből most egy kis csokrot állítottam össze.

4

Görbéknek mondjuk azokat a pontok összességéből álló vonalakat, felületeket, melyek nem egyenesek, hanem kanyart vesznek vagy görbületük van. Élettörténetre vonatkoztatva ezek olyan idősíkok, események, amelyek, ha nem is hurkolódnak teljesen önmagukba, de visszautalnak egyes eseményekre vagy egy kiindulópontra - úgy is felfoghatóak, mint az önazonosság felidézésre és rögzítésére tett kísérletek. A horizont egyenes, mert a távlatok görbületei már letűnnek a hegyek mögött. Az én feladatom ebben a rövid írásban, hogy megmutassam ezeket a letűnő görbéket. Egyenesen visszakanyarodunk. (1) Hirtelen szomorú lettem. Azért vagyok szomorú, mert magányos vagyok, vagy azért, mert valami rosszat csináltam? Nem tudom. Halkan, sósan gurulnak le a könnycseppek az arcomon. A számhoz közeledve már csiklandoznak is. Még várok egy keveset, majd kinyújtom a nyelvem és lenyalintom őket, szép sorjában. Egyesével. Csepp. Csepp. De egyre többen lesznek. Ami eddig néma volt, most hangosan történik. Elfog a sírás. Zihálok. Feltör belőlem a fájdalom. Belefúrom magam a kispárnába. Mellettem a mókus. A mókust püfölöm, utána simogatom és engesztelem. Nagyon sajnálom, hogy püföltem. De a mókus nem haragszik, megbocsát. Én viszont továbbra is érzem a bűntudatot, hogy püföltem. Feltörnek újra a könnyek. Szidom magam, hogy én vagyok a legügyetlenebb, leggonoszabb ember a világon. Ez rosszul esik nekem, de méltán eszik rosszul. Sírok tovább. (2) A levest kanalazzuk. Mindenki szépen kanalazza a maga levesét. Miért kanalazza mindenki szépen és csendben a maga levesét? Én szeretnék mások leveséből is enni. Vajon a többiek levese finomabb mint az én levesem? Unom a hagymalevest. Csíp és akkor folyik a könnyem. És rossz az állaga a hagymának. Szeretnék belekanalazni legalább a nővérem levesébe. Hanna, megkóstolhatom a levesedet? De hát neked is van saját levesed, nem? Ez igaz. Jó mindegy, akkor hagyjuk. Akkor kanalazom szépen tovább a levesemet. De a leves még mindig forró és olyankor fújni kell és úgy hűvösebb lesz. Fújom, de túl erősen csinálom és kimegy a terítőre. Anya rám szól, hogy ezt rosszul csinálod. Fújjad gyengébben. Nem fújom. Csak azért sem fújom gyengébben. Mindenki úgy fújja, ahogy neki jól esik. Nem kell nyüstölni. Kanalazom tovább a levesemet, de most már óvatosabban. Egy ponton lenyalom a kanalat és leteszem a lenyalt kanalat a szalvétára. Megfogom a leveses tálkát a tetejénél, ahol már leapadt a leves szintje és a magasba emelem. Hirtelen, mikor senki nem figyel oda, megfordítom a tálat és érzem, ahogy a meleg hagymaleves végigcsorog a hajamon, le az államig, majd onnan tovább, egyre lejjebb... (3) Délelőtt van. Tíz óra lehet. A reggeli kör után, mialatt bent vagyunk, kimegyünk játszani. Imádom a homokozót. A János bácsi minden reggel felássa nekünk a homokozót. Soha nem látni, mikor ássa fel a homokozót. Valószínűleg akkor áshatja fel, amíg mi bent vagyunk és rajzolunk vagy körben ülünk a nagy, szürke szőnyegen és az óvónéni kérdéseire kell válaszolnunk. Egyik nap korábban jövünk ki az udvarra. Még el lehet kapni az utolsó mozdulatait a János bácsinak. Élvezettel nézem, ahogy lapátolja a homokot. Szeretnék én is olyan nagy lenni, mint a János bácsi és ezt a munkát csinálni. Lapátolni szeretnék én is. Jó, hogy felássa nekünk a homokozót a János bácsi, mert a homok délutánra a sok játszástól, túrástól-ásástól egészen elfárad. Kiszikkad a homok. A nap úgy kisüti, hogy semmi nedvesség nem marad benne. A kiszáradt homokkal viszont nem lehet jól játszani. Nem lehet formákat készíteni vele. Csak szórni lehet. Egymás szemébe vagy szájába. A János bácsi keze nyomán viszont a homok nedves lesz. A homokozó teljesen átrendeződik. Egy hatalmas nagy nedves homokkupacot látok most. De a János bácsi ezután fogja a gereblyét és elsimítja a homokot. A homokozó körül levő fák árnyékot adnak nekünk. Nagyon jó a nedves homokban ásni, várat építeni, a csillagformával csillagot kisütni a homokban. A fák csendesek és lombosak. Szeretem a fákat. Némelyik fára fel tudok kapaszkodni, bár ez általában nagyon nehezen megy. Van, hogy bakot kell tartsunk egymásnak, hogy elérjük a fa első ágát. Ilyenkor homokos vagy sáros lesz a kezünk. Azt nem szeretem. De mégis megfogjuk a fa egyik ágát. Aki ügyesebb, fel tud mászni több ágra is. De szeretek homokvárat is építeni. Először mélyen leásunk a homokozóba. Itt már agyagos a föld és nehéz ásni. A körmünk alá megy a homok. Az a cél, hogy átássunk a Föld túlsó felébe. Kínánál fogunk kilyukadni. Sajnos nem tudunk olyan mélyre ásni, hogy elérjük Kínát. Az agyag után már a fák gyökereit kaparjuk a földben. A gyökerek vastagok és nem akarnak elszakadni. Közben a szemünkbe megy a homok. Néhány homokszem a számba is jut és harsog a fogaim alatt. Csupa homok lett a ruhám is. Kitérdeltem a nadrágom is. Nem tudom elszakítani a fák gyökereit. Akkor ma Kínába sem fogok eljutni. Akkor építsünk várat! Visszatemetjük a lyukat, ahogy volt korábban. A még megmaradt nedves homokból formázunk várat. A száraz homok nem jó, mert széthullik a vár. A vár attól vár, hogy van bejárata is és vannak folyosók is benne. Üreges. Úgy kell kifúrni a lyukat, hogy a vár közben ne omoljon össze. Két oldalról próbáljuk meg kifúrni a lyukat. Ahogy fúrok, egyszer csak valami meleget érzek, ami mozog is. Ahogy tovább fúrok, formálódni kezd ez a meleg valami. Ez a meleg valami meg is fog engem. Ez egy kéz. Igen, ez a Dani keze. Összeért a kezünk a fúrás közben. Úgy érzem, mintha két külön világ találkozna ebben a pillanatban. (4) A rácsos ágyban fekszem. Apa szép álmokat kívánt nekem és elment aludni. Nekem rácsos azágyam. Ez az én kuckóm. A többiek nem alszanak rácsos ágyban, csak én. Mindentől megvéd. De néha úgy érzem, fogva is tart. Amikor ki kell mászni belőle, olyan, mint egy ketrec. Fehérre van festve ez a rácsos ágy. Csak úgy tudok kimászni a rácsos ágyból, hogy átvetem rajta a lábaimat és leugrom a parkettára. Nem könnyű ez a művelet. Hiába gyakorlom, a heréimet mindig megnyomom közben. Nagyon fájnak a heréim ilyenkor. Alighogy befeküdtem az ágyba, jobban mondva, beestem a lábaim lendületétől az ágyba, máris ki akarok mászni belőle. De most délutáni pihenő van. Nem tudok elaludni. Izgatott vagyok. Kellene csinálni valamit. Addig nézem a plafont. A plafon deszkákból készült. Nagyon szeretem a deszkák mintázatait. Mindenütt máshol foltos. Göcsörtösek ezek a deszkák. Megpróbálom a göböket és a köztes tereket egy képpé formázni. Van, hogy sikerül egy kis képet kirajzolnom belőlük gondolatban. Nap elé egy felhő settenkedik. Hú, hirtelen de sötét lesz! Akkor elfog a vágy, hogy aludjam egy jót. Behunyom a szemem. Egy perc múlva elvonul a felhő és újra nagyon világos lesz. Kinyitom a szemem. A szememmel anya könyvespolcára tévedek. Nem tudok olvasni. Nagyon jó lehet olvasni. A szüleim nagyon jól olvasnak. A nővéreim már évek óta tudnak olvasni. Jó lenne elolvasni, mi lehet ezekben a könyvekben. Sejtelmem sincs, mi lehet ezekben a könyvekben. Ha el tudnám olvasni ezeket a könyveket, nagyon okos lehetnék. De egyelőre nem tudom elolvasni, mi van ezekben a könyvekben. Majd ha nagyobb leszek, én is megtanulok olvasni. Az egyik polcon ül viszont egy fehér szobor. Ez egy faragvány. Buddha-szobor. Olyan törökülésben ül, amilyet én sosem tudnék. Annyira nevet, hogy már vicsorít. Nagyon jó kedve lehet, engem mégis megijeszt inkább. Soha nem szeretnék olyan boldog lenni mint ő. Magam elé képzelek egy rakás szomorú jelenetet. De még akkor is ugyanígy nevet ez a szobor. Hihetetlenül dühít, hogy akkor is nevet és jókedvű, amikor én szomorú vagyok. Nincs rám tekintettel...

1

Rajz óra után arra lettem figyelmes, hogy egy csinosan öltözött múlt századi úri hölgy ül az iskola kertjében. Gyorsan lerohantam a kertbe hozzá, mert teljességgel megbabonázott. Figyelmesen megkérdeztem Gyulabácsit, hogy megörökíthetem e ezt a nemes pillanatot, amit azóta is tisztelettel és hálásan köszönök! Gyula egyébként professzionális modell szerepét tölti be az iskolánkban, amit mindig hatalmas szívvel és teljes beleadással végez. Így készült el ez a közös projekt is!

4

Korai nyár, meleg szellő, születésnapozás, beszélgetés, gyermekkacaj. Szokás szerint három generáció gyűlt össze több, nagyjából egy időszakra eső születésnapot megünnepelni. Az adott napnak, valamint a családi összejövetelek jellegzetes melegségét próbáltam néhány (fél) képkockában megörökíteni, analóg technikával.