A Jelenarchívum az 1990-es évektől napjainkig tartó közösségi fotó- és történetgyűjtemény. Csatlakozz te is!

3

2021. májusában jártam életemben először a Dunakanyarnál, ami teljesen lenyűgözött. Barátnőmmel hosszú séta után a Nomád-bárhoz mentünk, ahol különböző hinták, székek, asztalok, játékok voltak kitéve. Rajtunk kívül senki nem volt a parton, így teljes nyugalomban töltöttük a délutánt. Ezen a napon elég hideg volt még, úgyhogy fürödni sajnos nem tudtunk a vízben, de tartalmas beszélgetésekkel így is eltelt az idő. Azóta sokszor visszajártunk ide, de mindig ez az első alkalom maradt számomra a legemlékezetesebb, a felfedezés örömével együtt.

1

Óriási változás volt az életemben, amikor 2019-ben felvettek a Színház-és Filmművészeti Egyetemre. A képzésünk rendben el is indult, egy félév után azonban beütött a Covid vírus és lezárták az országot, emiatt mi is az online térbe kényszerülve tanultunk. A harmadik félévünk már újfent teljesen másként indult: elfoglaltuk az egyetemet. Az akkori kormány egyetemi autonómiát sértő intézkedései ellen fellázadtunk és majd három hónapon keresztül igyekeztünk egyszerre demonstrálni és a saját oktatásunkat megszervezni. Ez a kép is egy ilyen tüntetés alkalmával készült, amikor egy kollégiumi szoba ablakából örökítettük meg a Vas utcai eseményeket. A FreeSZFE akció hatalmas változást hozott mindenki életébe: megnyílt az egyetem, a színházasok, filmesek, dokumentumfilmesek folyamatosan találkoztak, beszéltek, közösen dolgoztak egymással, ami egy normális képzés kereteiben ilyen formán biztosan nem valósult volna meg. Én is rengeteg embert ismertem így meg, amiből szakmai és személyes kapcsolatok egyaránt a mai napig megmaradtak. Vegyes érzésekkel gondolok vissza erre az időszakra. Valóban hittünk a változásban, emiatt óriási érvágásként éltük meg, amikor novemberben lezárult a tüntetés időszaka. Évekkel később viszont már sokkal pozitívabbnak élem meg, amit közösen csináltunk, és bízom benne, hogy ez az összefogás példamutató lehet mindenkinek, aki a hatalmi elnyomás ellen küzd.

2

Fityeházán tartottunk workshopot és miután kijöttünk a könyvtár épületből fotóztam le ezt a kis dongót. Elsőként a levendulákon pihent meg,majd felém vette az irányt. Ezután elkaptam a kamerám és azon voltam,hogy mielőbb kikerüljem az útját. Ez volt az első alkalom, hogy sikerült lencsevégre kapnom egy dongót.

5

Nyíri Sándorné Erzsébet vagyok, a beleznai kert nagyon fontos számomra. A lányom és az unokám is gyakran jár ki ide, a család összes nagyon jól érzi magát itt, a kis birtokunkon. ( Zala és Somogy megyében, a háztáji szőlőbirtokot hívjuk így, hogy birtok. A kertet, a gazdaság és a hivatalos hétköznapi munka mellett művelte a család, sokszor az egész rokonság.) A beleznai hegyen van egy kis birtok, ez a birtok be van ültetve gyümölcsfákkal. Három vagy négy éve vette a lányom a gyümölcsfákat. Az egyik cseresznyefa vihar áldozata lett, de szerencsére maradt más gyümölcsfa. Nemrég vettük ezt a birtokot, pedig a szőlőhegye mindenkinek volt a környéken. Pince is van, és előtte kis kertrész. A hobbi kertészkedéshez nem nagyon értettem, palántát neveltem előtte otthon. Azt már ekkor megtanultam, hogy a kevert a föld, az is nagyon fontos a növények számára. A hegy már nem a kemény munka helye számomra, nem szőlőhegy, hanem inkább hobbi. Szeretünk felmenni csend, jó levegő van. A 17 éves unokám szereti a legjobban ezt a kis kertet és alkalmanként besegít. Otthon nagyon ügyesen kertészkedik, amit lehet elültet, krumpli, zöldbab, csemegekukorica, málna, a káposzta (soha nem sikerül). Palántázik. A hegy már az unokám és a lányom vágya volt. És mégis nagyon jól érzik magukat a férjével, főleg amikor minden munkával végeznek. Sok ritkaság is van a hegyen, például naspolya. A növényeknek pedig nagyon fontos a víz és a folytonos öltözés.

3

Kiss Margitnak hívnak, azért választottam ezeket a fényképeket, mert nehezen felismerhetőek rajta a gyerekek, így nem lehet baj a személyiségi jogokból. Nagyon szeretem ezt a fotót annak ellenére, hogy nem látszanak a gyerekek rajta, mert egy nagyon jellegzetes népszokást a maszkázást örökítette meg a fotós rajta. Sajnos a maszkázás kiment a divatból, egyre kevesebben járnak maszkázni, szinte csak, akkor ha szervezik. Ezt a horvát falvakból vették át a gyerekek. A gyerekek mindig annak öltöztek be, amiben felismerhetetlenné válhatnak, valami más alakot ölthetnek. A fiúk lányok, a lányok fiúk lesznek általában a maszkázásnál. Harisnyát húztak a fejükre és azt festették ki. Most gyerekek csinálják főként itt Zala megyében, régen felnőttek is jártak. A gyerekek mentek házról házra, fánkkal kínálták őket. Pénzért jöttek, de fánkot kaptak! Ha nem engedték be őket, leszedték a kerítésajtót! ( Leszedték az utcaajtót és felrakták a tetőre, vagy elvitték a harmadik szomszédhoz.) Úgy tartottuk akkor minnél több a maszkás gyerek, annál menőbb a ház! Nem lehetett beszélni, zajt csaptak, nem szabadott kitalálni kik is ők a maszk és ruhák alatt. Maszkásnak lenni nagyon nagy dolog volt a környékbeli falvakban, gyerekkorukban nagyon is létező szokás volt. Gyerekek és fiatal felnőttek is jártak, sokszor már kicsit ittasan a sok házba járogatás miatt. Mindig kaptak ételt, italt.

1

A fotó a családi házunk verendáján, a teraszunk előtt készült. 1965- körül épülhetett, ma már nem áll, a kétezres évek elején újat építettek a helyére. Az egész család rajta van a fényképen, több generáció, a ballagóval. A bicikli a képen a kislányomé, ő ezzel érkezett a ballagásra. Azért választottam ezt a képet, mert tetszett nekem a kemping bicikli a falnak támasztva. A képen jól látszik, milyen hangulatos is volt, mikor összejött a rokonság. A ballagó kisdiák a műszaki középiskolában végzett (Cserhátiban) és nagy ünnepséget tartottunk. A másik fotón egy újonnan épült ház látható, ezt a házat 1993-ban építették. Mindig összejött a család, ha valaki ballagott, ilyenkor közösen ünnepeltünk. Tóth Csabáé lehetett a Lada, ez nem volt gyakori jelenség Fityeházán, inkább ritkaságnak számított. Ő Kiskanizsai volt, nem is Fityeházi. A másik fotón egy újjonnan épült ház látható, ez a ház 1993-ban építették. Mindig összejött a család közösen ünnepeltünk, ha egy gyerek elballagot. A ballagásra ajándékként aranyékszert ( karperecet) , pénzt adtunk és virágot. Itt az volt a szokás, hogy Tótszerdahelyre jártunk Jugoszláv termékekért. Például lakodalomra ha kellett, különböző finom alkoholért is kimentünk Jugóba. Ilyenkor a ballagásra házilag készítettük a süteményeket, például kosárkát, ami egy jellegzetes Zala megyei sütemény. Itt a jellegzetes esküvői torta a bárányka. Most már inkább étterembe megyünk a jeles alkalmakkor.

1

Először 1998 nyarán, mint Fityeházi iskolások először mentünk erre a tengerpartra, azóta évente rendszeresen. Most a mostani gyerekek járnak le, a helyi iskolából. Ők már önállósodtak, néhány szülő kísérte itt is csak őket, ők járkáltak mindenhová már egyedül is szatyorral és benne fürdőruhával. Amikor ez a fénykép készült, akkor foci vb-volt Lovranban, és a gyerekek nagyon lelkesek voltak. Nézték a szomszédos focipályát, drukkoltak és hangosan éjjeneztek. Tízévestől tizenhatig bezárólag több korosztály is részt vett. Én nem voltam ott mint kísérőszülő, csak a gyerekem, azóta pedig mi felnőttek járunk, de már a művelődési ház szervezésében. A rendszeresség azóta is megmaradt, július utolsó napjain megyünk minden évben. Idén is megyünk, egy nagy busznyi fityeházi.

5

Egy talicska rózsával kérte meg a kezemet, több mint hetven évesen a mostani férjem. Szegedről érkezett a sok-sok rózsával a kezében. Nagyon romantikus életem volt, most már tudom. “Most már ráértünk udvarolni.” - mondta. A férjemnek asztalos volt a szakmája és a Kanizsai Bútorgyárban dolgozott, aztán az Izzóban volt műszerész. A facebookon ismerkedtünk meg, Gyula bejelölt majd 11 másodperc múlva vissza is jelöltem. És elkezdtünk beszélgetni, négy -öt órákat beszélgettünk minden nap. Három hónapig folyt ez az írogatás, és a költözés miatt találkoztunk, pontosan Nagyszombaton, ugyanis kellett a segítség. A fiam mondta: Nekem Anyu mindegy, hogy megtartod, de kell a segítség. Mesébe illő volt minden. Pedig 500 méterre voltunk egymástól és soha nem vettük egymást észre előtte, Gyula a Rozgonyi utcában lakott, az én gyermekem pedig éppen abba az utcába járt általános iskolába.

4

Bogatin Aranka ( Pécsyné Bogatin Aranyka) vagyok. Fityeházán születtem, itt jártam iskolába, tizenhét éves se voltam, az iskola után férjhez mentem. Nagykanizsán a Zalaerdőnél dolgoztam, ezerkilencszáznegyvenig, majd onnan mentem nyugdíjba. 1968-ban mentem férjhez és 1973-ban építettük a családi házat, kalákában. Szobakonyhás, modern házat építettünk közösen. Akkoriban két típusra lehetett építkezni, a Kádárkockára esett a választásunk és azt egy hosszú típusú a telekre építettük. A telek keskenysége miatt az egyszobás verziót választottuk. Közben gyermekeim születtek. Küzdelmes életet éltem, felneveltem mindegyik gyermekem. Dolgoztam mindig, neveltem a gyermekeimet, gondoskodtam az idős szüleimről, hozzátartozóimról. Mindeközben még az 1000 négyzetméteres kertet is műveltem. Ahogy ma is. Amikor a gyermekeim megszülettek, úgy éreztem enyém az egész világ. Még bútorom se volt, de már ott állt a kiságy. Már majdnem harminc éve a dalkör tagja vagyok. Próbáltam mindig időt szakítani a közösségi életre is. Közben gazdálkodással is foglalkoztam. Férjemmel ötven évig éltem házasságban, de férjem elhunyt. Öt éve ismertem meg jelenlegi párom, akivel két éve házasodtam össze 2024. február 24-én.