Játék, kaland, kirándulás
Játék, kaland, kirándulás
Mi volt a legnagyobb kalandod az elmúlt évtizedekben? Mit szerettél játszani gyermekkorodban? Merre kirándultál a családoddal, barátaiddal? A szülővárosodban vagy egy egzotikus országban?
Nem biztos, hogy minden részletére pontosan emlékszel, de mi annál nagyobb kíváncsisággal és figyelemmel olvassuk a történeted. Mesélj a bejárt városokról – az ott tapasztalt ízekről, illatokról, emberekről, tekintetekről, szimbólumokról vagy akár az égről! Mesélj a játékokról és a kalandokról, melyeket gyermekként vagy felnőttként, a közelmúltban vagy épp tegnap éltél át.
A Játék, kaland, kirándulás című privátfotó-gyűjtőkampányunkban arra kérünk, hogy válassz egy saját készítésű fényképet és meséld el a történeted. Csatlakozz a Jelenarchívumhoz! Fotód lehet analóg vagy digitális,
szerepelhet rajta ember, állat, táj vagy tárgy; a történet pedig akár arról is szólhat, ami a képen nem látható.
Fotó + történetek
1
Furcsa, hogy milyen megnyugvást tud hozni, ha az ember leül egy pillanatra nyaralás közben és nem rohan egyik nevezetességtől a másikig. Valami hasonlót éltünk át a barátommal tavaly nyáron, mikor Graz-ba utaztunk kikapcsolódni. Bár csak két napot terveztünk ebben a városban, a park volt az egyik legjobb megállóhely.
1
Ezt a képet 2019-ben készítettem Szabadkán, a karácsonyi vásáron. Egy kolbászból és szalonnából épített „mézeskalácsház” látható rajta: rétegezett füstölt szalonna alkotja a falakat, a tetőt körben szalonna és karikára vágott kolbászok fedik, az egész szerkezetet fogpiszkálók és pálcák tartják össze. Az alapnál további kolbászrudak, zöldség- és díszítőelemek jelennek meg, tulajdonképpen egy gasztronómiai installáció. Korábban nem láttam ilyet. A karácsonyi vásárok vizuális világából ismerős forma – a mézeskalácsház – itt teljesen más anyagból épül újra, a helyi húsfeldolgozás és vásári étkezési kultúra logikája szerint. Az édesség helyét a sós, zsíros, füstölt alapanyagok veszik át, a dekoráció egyszerre játékos és túlzó. Ez a kép egy olyan pillanatot rögzít, amikor a hagyományos ünnepi motívumok és a regionális gasztronómia váratlanul találkoznak. Nem kézműves tárgy és nem pusztán étel, hanem egy átmeneti, helyhez kötött forma, amely a vásár idejére létezik, majd eltűnik. Egy rövid ideig fennálló, ehető építmény.
1
Ezt a tárgyat egy veronai ajándékboltban fotóztam, a Casa di Giulietta udvarán. Egyetlen szuvenírbe próbál mindent belesűríteni, ami Veronáról „elmondható”. Az alapja egy olasz robogó, természetesen zöld–fehér–piros nemzeti színekben, a Vespa mint az olasz hétköznapok ikonja. A robogón egy hógömb ül, benne Verona egyszerre felismerhető és leegyszerűsített városképe: az Aréna, jellegzetes tornyok (köztük a Torre dei Lamberti), sűrített, egymás mellé tolt épületek. A hógömb belsejében megjelenik Rómeó és Júlia alakja is, mint a város legismertebb narratívája, amely a konkrét helytől függetlenül is Verona nevéhez tapad.
1
Egy vadászházban szálltunk meg, ahol az épület szinte minden helyisége tele volt kitömött állatokkal. A falakon trófeák sorakoztak, az ablakpárkányokon preparált kisebb állatok álltak. A gyűjtemény nemcsak a környék vadjait mutatta: a tulajdonos afrikai vadászatairól hozott trófeákkal is kiegészítette, egzotikus állatok preparátumaival, amelyek ugyanúgy beépültek az épület mindennapi tereibe, mint a helyi vadászat emlékei. Reggelente és esténként frissen lőtt szarvasokat terítettek ki a vadászház elé. A testek megjelentek, eltűntek, a folyamat ismétlődött, mintha a vadászat nem esemény, hanem rutin lenne – valójában az is volt, francia vadászokat láttak vendégül azokon a napokon. A látvány idővel megszokottá vált, része lett annak a környezetnek, amelyben mozogtunk. Az étkezőben az egyik párkányon egy különös lény állt: a bajor „Wolpertinger”, egy összetákolt, mitikus állat – nyúltest, agyar, agancs, madárláb. Egy tréfa vagy egy hitetlen hit tárgya, amely egyszerre idézte meg a vadászhumort és a félelmet. Ebben a házban a természet nem háttérként volt jelen, hanem feldolgozott formában: kiterítve, kitömve, elnevezve, rendszerezve.