Telki bánya, divatfotózás helyszíne

2

Kultúrák találkozása – egy közlekedési tábla története (1995) A fénykép 1995-ben készült. Balról jobbra haladva először egy fülig érő mosollyal pózoló amerikai úriember látható, mellette a tábla készítője, egy debreceni kisiparos hölgy, a jobb szélen pedig – szerényen, de büszkén – én állok. A kép valójában a kultúrák találkozását örökíti meg. A történet egy közlekedési táblával kezdődött: „Állati erővel vont járművel behajtani tilos.” Ez a tábla különös derültséget váltott ki amerikai vendégeinkből. Abban az időben egy amerikai alapítványnál dolgoztam. Non-profit szervezetként működtünk, ezért munkánkat évente többször is ellenőrizték az alapítvány képviselői az Egyesült Államokból. Amikor az ország különböző pontjaira utaztunk velük, gyakran megakadt a szemük az út mentén álló táblákon. A legnagyobb sikert azonban ez a bizonyos tábla aratta. Vendégeink nevetve kérdezgették: – Mit jelent ez pontosan? – Valóban szükség van ilyen táblára? Amerikai szemmel ez különösen furcsának tűnt. Hiszen náluk már közel száz évvel korábban feltalálták és sorozatban gyártották a Ford T-modellt, így nehezen tudták elképzelni, hogy 1995-ben Magyarországon még külön közlekedési jelzés figyelmeztet az állati erővel vont járművekre. Mivel az egyik ellenőrünknek, Pricer úrnak különösen megtetszett ez a jelenség, elhatároztam, hogy meglepem. Debrecenben felkerestem a tábla készítőjét, egy fiatal kisiparos hölgyet, és megkértem, hogy készítsen egy szabványos méretű, formájú, foszforeszkáló felületű közlekedési táblát – pontosan olyat, amilyet az út mentén is látni lehet. Az ajándék nagy sikert aratott. Mindenki nevetett, mindenki örült – a tábla egyszerre volt praktikus szuvenír és kedves emlék a magyar vidékről. A második fényképen már a hazautazás előtti pillanat látható. Pricer úr éppen megköszöni a kuratóriumnak és vendéglátóinak a különleges ajándékot. Azt ugyan nem ígérte meg, hogy az Egyesült Államokban az út szélére fogja kihelyezni, de biztosított bennünket arról, hogy otthonában méltó helyen fogja őrizni ezt a különleges magyar emléket.

1

A fotón én vagyok apukámmal a nagycsoportos farsangi bál után a nappalinkban. Bátyám és keresztapukám ugyanabban az évben, 1995-ben kötöttek házasságot, és mindkettőn én voltam a koszorúslány ugyanolyan ruhában, mint a képen látható orgonalila ruha, csak eltérő színekben. Bátyám esküvőjén rózsaszín volt a ruhám, keresztapám lagzijában pedig barackvirágszínű szettben roptam. A nagycsoportos farsangon királylány szerettem volna lenni, és az volt a kérésem, hogy kölcsönözzünk olyan ruhát, mint az esküvőre kölcsönöztünk. A kérésemnek a szüleim eleget tettek, és elhoztuk ezt a ruhát a hevesi menyasszonyiruha-kölcsönzőből, és a farsangon én lettem Fecike királylány, ahogyan a barátnőim neveztek el a kép megnézése után. A farsangi bál után hazatérve szerettem volna, ha lefotóznak ebben a nagyon szép ruhában, ezért azon az estén többféle kép is készült több beállításban: egyedül, legyezővel, apukámmal. Ezen a képen azért vágok ilyen flegma fejet, mert az volt a kép készítése mögötti koncepció, hogy apukám a királynő egyik apródja. Arra emlékszem, hogy az az este nagyon jó hangulatban telt, és sokat nevettünk a képek készítése közben. A szobában volt egy fehér, talán gipszből készült csobogó, amelynek a peremén kagylók voltak ráragasztva. Azokon mindig szerettem végighúzni a kezemet, mert nagyon érdekelt, hogy megtapintsam a hideg anyagot. Azelőtt is készült néhány fotó, de azokat már régóta nem találtuk meg. Ezt a fotót jó pár éve hoztam fel néhány másik kedves fotóval együtt, és mutattam meg a barátnőimnek. Így amikor egyik szilveszter este egy szép, kék, ezüstszálas felsőben mentem át a házibuliba, az egyik barátnőm megjegyezte, hogy milyen szép kék, olyan „anasztáziás”. A másik barátnőm pedig hangosan nevetve annyit mondott: – A recski Anasztázia, mint a képen. Így lettem tehát a Recski Anasztázia.

5

Ezek a fotók 1995 nyarán, a történelmi hangulatú francia kisvárosban, Annecy-ben készültek. Svájcban, Genfben voltunk vendégségben keresztanyámnál, Klárinál. A vendégségnek két célja volt, egyrészt kifestettük a lakását és segítettünk a felújításában, másrészt közösen kirándultunk. Az egyik kirandulásunk célja a Genftől délre eső francia város volt. Genfet tulajdonképpen szinte körbe veszi Franciaország. Észak kivételével bármelyik irányba indulsz, Franciaországban találod magad. Az utolsó két fénykép 1995 nyarán készültek svájci barangolásunk alkalmából. Alpokban valahol egy hegyi pataknál kirándulunk Eszterrel, akit egy év múlva feleségül vettem.

2

A fotó 1995 októberében készült, és ezen a napon a nagyszüleim aranylakodalmát ünnepelte az egész család. A pontos napra már nem emlékszem, de a nap hangulatára annál inkább. Ott volt az egész család. Egész nap nagy volt a pörgés. A kép, azt hiszem, a komoly képek után készülhetett, miután minden fontos dolgot már dokumentált a bátyám. Jellemző volt, hogy sok fotó készült egy családi eseményen, de azt hiszem, ez volt az egyik legjobban dokumentált ilyen esemény. A fotón bátyám autója előtt állunk édesapámmal és nagypapámmal. Sok ehhez hasonló hangulatú fotó készült rólam, ahogyan próbálom a komoly beállításokat, komoly fotózásokat elviccelni. Apukám és nagypapám próbálták megőrizni a képen a komolyságukat, de ha jobban megnézzük a képet, és látjuk az aranylakodalom ünnepélyességéhez kicsit sem illeszkedő grimaszomat, láthatjuk, hogy ez nem igazán sikerült. Az élethez, azt hiszem, részben megmaradt ez a hozzáállásom: nem kell sem az életet, sem pedig magunkat mindig túl komolyan vennünk.

2

A fotók 1995 nyarán készültek Svájcban és hazafelé Ausztriában, apukám fotózta őket. Anyukámmal indultak látogatóba apukám keresztanyjához Genfbe. Erre a hosszú útra autóval mentek Budapestről. Apukám első autója ez a fotón is jól látható kis piros Renault 5-ös gépkocsi volt. Apukám nagyon kedvelte ezt a járművet, menő autónak számított akkor. Az út hosszú volt hazafelé, mert sok helyen megálltak nézelődni. Volt, hogy az Alpokban aludtak egy parkolóban, de reggel kolompolásra ébredtek. Tehenek voltak kihajtva a legelőre, azok kolompoltak. Az első képen az Ausztria felőli Hegyeshalmi határátkelőnél várakoznak, a hosszú kocsisorban. A fényképet apukám készítette, így csak anyukám látható, aki grimaszol. Vicces, mert sokat grimaszolok én is anyukámhoz hasonlóan. A több órás várakozás nagyrészt a németországi török vendégmunkások miatt volt. Németországból mentek haza a nyári szabadságra. A fényképről még az jut eszembe, hogy mi a húgommal később nagyon sokszor játszottuk a számold meg a piros autókat az autópályán című játékot, amit kocsizás közben kell játszani. Akkor még nem is tudtuk, hogy a szülein egy piros Renault 5-ös gépkocsival jártak.