SÜLLYEDŐ KÉPEK: a Jelenarchívum dokumentumfilmje – sajtóközlemény

Görbéknek mondjuk azokat a pontok összességéből álló vonalakat, felületeket, melyek nem egyenesek, hanem kanyart vesznek vagy görbületük van. Élettörténetre vonatkoztatva ezek olyan idő síkok, események, amelyek, ha nem is hurkolódnak teljesen önmagukba, de visszautalnak egyes eseményekre vagy egy kiindulópontra - úgy is felfoghatóak, mint az önazonosság felidézésre és rögzítésére tett kísérletek. A horizont egyenes, mert a távlatok görbületei már letűnnek a hegyek mögött. Az én feladatom ebben a rövid írásban, hogy megmutassam ezeket a letűnő görbéket. Egyenesen visszakanyarodunk.

„A fénykép azt az ígéretet hordozza, hogy képesek leszünk a valóság megragadására” – mondta egyszer Malcolm Gladwell kanadai újságíró. És valóban, megragadni, elkapni iparkodunk a pillanatot, mely akkor az egyetlenegy, és mely éppen kiválasztottsága okán lesz majd a jövőben az az egyetlen, különleges, fontos, retinára égett múltrebbenés. Fényképeinkkel megtartani igyekszünk, elvinni magunkkal az érzést, az illatot, a hangokat, nem a világnak készítjük őket, hanem magunknak – vagy valakinek, aki fontos. Egy mozdulatot, egy tekintetet, egy szoba fényét délután négykor, az esőcseppeket egy szürke szombaton, pocsolyába ugrást, öröklétbe karcolt ölelést, napfénybe fordulást nyári unalomban, kamerába koccintást valamikor, nem tudjuk már pontosan, mikor, de emlékszünk rá, hogy szerettük azt a napot. Ezek a képek nem „jó képek”, ezek a képek szükségesek. Nem esztétikai döntések eredményei, hanem érzelmi választások: nem akarjuk elfelejteni a pillanatot. Amiként Kálló Péter fotográfus mondta: „A fotográfia időutazás: a pillanat művészete, amivel meg tudjuk állítani az időt, és megállítani az időt egy csoda.”

Az egész tanári pályám során legnagyobb kihívásnak a hallgatók motiválását tartottam. Ezért (is) érdekelt a kritikai pedagógia, inspirált Jacques Ranciere emancipált néző-elmélete, segített kísérletezni, fejleszteni a kortárs képzőművészet. A felsőoktatás mai állapotában nehéz teret, lehetőséget találni az efféle gondolkodás gyakorlati megvalósításához, de a Budapesti Metropolitan Egyetem, ahol immár negyedik éve „vendégeskedem”, épp ilyen. (Ha állásba mennék hozzájuk, valószínűleg rendszerszinten is lenne hatásom a dolgokra, de azzal magamat korlátoznám, s nem egykönnyen adom fel a szabadságomat. Hasznosabbnak, teljesebbnek és boldogabbnak érzem magam így függetlenként, röpködés közben.)