2025. június 3-án, kedden a MaDok-program szervezésében kerekasztal-beszélgetést szerveztük a Jelenarchívum megálmodóival, Török Andrással (Fortepan munkatársával) és Tamási Miklóssal (Fortepan alapítójával), valamint Forgách Anna fotográfussal, a Jelenarchívum egyik felöltőjével. A beszélgetést Martincsák Kata moderálta, aki a Jelenarchívum koordinátora, a Néprajzi Múzeum MaDok-program muzeológusa.
A beszélgetésen közösen gondolkodtunk a Jelenarchívumról, mint közösségi fotóarchívumról. A kerekasztal során kirajzolódott, miben más a Jelenarchívum a Fortepanhoz képest. A Néprajzi Múzeum célja ugyanis az 1990-es évektől napjainkig tartó tematikák szerint épülő közösségi fotó- és történetgyűjtemény létrehozása. Bár mindkét aktív-archívum az önkéntes feltöltésekre épít, a Jelenarchívum időben és gyűjtésének témájában is elválik a Fortepantól, hiszen nem csak fényképeket, hanem történeteket is vár a feltöltőktől, mégpedig az időközönként megújuló kampányok felhívása szerint. A beszélgetés során az Autók a tenger felé kampány párhuzamára is fény derült, hiszen pont a kilencvenes évek vége fele, még a Fortepan születése előtt, Tamási Miklós és barátja, Szepessy Ákos (akivel később megalapították a Fortepant) egy járművek tematikájú fotókönyv összeállításán gondolkodtak. Ők is észrevették a mintázatot, hogy létezik az a közkedvelt beállás, hogy valaki odaáll egy egy autó mellé, és pózol. Lehet ez nyugati típusú elérhetetlen autó, vagy pont egy szocialista tragacs is, legyen valamilyen szempontból különleges, akkor is, ha nem saját. Nekik is megtetszett a lomtalanításon talált fényképeket válogatva ez az autóval pózoló típusfotó. Végül egy kiállításuk született, nem fotókönyv, ami Két ütem címmel futott, ahol pont ugyanazokat a típusú autós képeket állították ki, amelyet most részben a Jelenarchívum is gyűjt (csak az időintervallum).
A beszélgetés során Forgách Anna 1995-ben született fotós és médiaművész sorozataiba is betekintést kaphattunk, amelyek közül pár a Jelenarchívumnak is a része. Forgách Anna Budapesten nőtt fel, jelenleg Berlinben él és dolgozik. A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával 2024 szeptemberében fejezte be az Enyém, tiéd, miénk című fotósorozatot, amelyben szintén teret kap a vizuális történetmesélés és családi emlékezet. Fotókönyveibe is feltöltött fotósorozataiba is betekinthetést kaphattak a kerekasztal résztvevői. Forgách Anna fényképei kapcsán szó esett a privát fotó terminusáról, ami nem egyenértékű az angol megfelelőjével, a vernacular photography terminusával, amely utóbbi sokkal inkább az amatőrök által készített családi képek tartoznak, amelyek kitöltenek egy közösségi fotóarchívumot, mint amilyen a Fortepan, vagy a Jelenarchívum.
A kerekasztal-beszélgetés tanulságos lehet mindazoknak, akiket foglalkoztatnak a privátfotót gyűjtő archívumok, és különösen azoknak, akiket érdekel a fotó és a vizuális történetmesélés. További jó hírünk van, hamarosan elindítjuk a Jelenarchívum facebook csoportját is, ahol szintén lehet követni a megosztott képeket történeteket. Csatlakozz te is!
További cikkek
Egyetemista óra a Jelenarchívummal idegen nyelven - Hurrá dolgozunk! Ki a tanteremből
Az egész tanári pályám során legnagyobb kihívásnak a hallgatók motiválását tartottam. Ezért (is) érdekelt a kritikai pedagógia, inspirált Jacques Ranciere emancipált néző-elmélete, segített kísérletezni, fejleszteni a kortárs képzőművészet. A felsőoktatás mai állapotában nehéz teret, lehetőséget találni az efféle gondolkodás gyakorlati megvalósításához, de a Budapesti Metropolitan Egyetem, ahol immár negyedik éve „vendégeskedem”, épp ilyen. (Ha állásba mennék hozzájuk, valószínűleg rendszerszinten is lenne hatásom a dolgokra, de azzal magamat korlátoznám, s nem egykönnyen adom fel a szabadságomat. Hasznosabbnak, teljesebbnek és boldogabbnak érzem magam így függetlenként, röpködés közben.)
Tovább
„A fénykép azt az ígéretet hordozza, hogy képesek leszünk a valóság megragadására” – mondta egyszer Malcolm Gladwell kanadai újságíró. És valóban, megragadni, elkapni iparkodunk a pillanatot, mely akkor az egyetlenegy, és mely éppen kiválasztottsága okán lesz majd a jövőben az az egyetlen, különleges, fontos, retinára égett múltrebbenés. Fényképeinkkel megtartani igyekszünk, elvinni magunkkal az érzést, az illatot, a hangokat, nem a világnak készítjük őket, hanem magunknak – vagy valakinek, aki fontos. Egy mozdulatot, egy tekintetet, egy szoba fényét délután négykor, az esőcseppeket egy szürke szombaton, pocsolyába ugrást, öröklétbe karcolt ölelést, napfénybe fordulást nyári unalomban, kamerába koccintást valamikor, nem tudjuk már pontosan, mikor, de emlékszünk rá, hogy szerettük azt a napot. Ezek a képek nem „jó képek”, ezek a képek szükségesek. Nem esztétikai döntések eredményei, hanem érzelmi választások: nem akarjuk elfelejteni a pillanatot. Amiként Kálló Péter fotográfus mondta: „A fotográfia időutazás: a pillanat művészete, amivel meg tudjuk állítani az időt, és megállítani az időt egy csoda.”
Tovább
Milyen fényképeid vannak a cipősdobozban? Megmutatod a családi fotókat, mik vannak a fiókban, miket tettél ki a lakásodban a falra?
Tovább