A Jelenarchívum oldalon május óta zajló Gyermekhordozás kampányra számtalan vidám vagy elgondolkodtató történet, meghitt pillanat, szép emlék érkezett és érkezik folyamatosan. Vannak köztük régiek és újabbak, kendőben vagy formázott hordozóban vitt babák, és igen, előfordul a kenguru is, mint eszköz, illetve megjelennek olyan képek, amiken nem az ortopédiailag ajánlott testhelyzetben látható a hordozott gyermek. Fontos leszögeznünk, hogy a babahordozás nemzetközi orvosi ajánlásai megalapozottak és követendőek! Minden esetben érdemes tájékozódnia a hordozó felnőttnek azzal kapcsolatban, hogy mik az ajánlott eszközök és hordozási pozíciók, azért, hogy a baba gerince és csípőízülete a megfelelő helyzetben legyen hordozás közben, a térdek alátámasztása és a gerincoszlop tehermentesítése pedig megvalósuljon. Ezek az ajánlások szakmai konszenzuson alapulnak, és minden szempontból a baba optimális fejlődését és biztonságát szolgálják.

A Gastarbajter Archive egy vajdasági kezdeményezés, amely az 1960-as és 1980-as évek közötti jugoszláv vendégmunkásmigráció emlékezetét kutatja és archiválja. A projekt személyes történeteket, családi fényképeket, leveleket, tárgyi emlékeket és kétnyelvű interjúkat gyűjt annak érdekében, hogy megőrizze és újraértelmezze a migráció társadalmi, kulturális és érzelmi örökségét. Célunk, hogy az egyéni élettörténeteken keresztül láthatóvá tegyük azt a tapasztalatot, amely generációkon át formálta Vajdaság és a tágabb jugoszláv térség mindennapjait - és mindezidáig meglepően alul dokumentált része a vajdasági közelmúltnak.

„A fénykép azt az ígéretet hordozza, hogy képesek leszünk a valóság megragadására” – mondta egyszer Malcolm Gladwell kanadai újságíró. És valóban, megragadni, elkapni iparkodunk a pillanatot, mely akkor az egyetlenegy, és mely éppen kiválasztottsága okán lesz majd a jövőben az az egyetlen, különleges, fontos, retinára égett múltrebbenés. Fényképeinkkel megtartani igyekszünk, elvinni magunkkal az érzést, az illatot, a hangokat, nem a világnak készítjük őket, hanem magunknak – vagy valakinek, aki fontos. Egy mozdulatot, egy tekintetet, egy szoba fényét délután négykor, az esőcseppeket egy szürke szombaton, pocsolyába ugrást, öröklétbe karcolt ölelést, napfénybe fordulást nyári unalomban, kamerába koccintást valamikor, nem tudjuk már pontosan, mikor, de emlékszünk rá, hogy szerettük azt a napot. Ezek a képek nem „jó képek”, ezek a képek szükségesek. Nem esztétikai döntések eredményei, hanem érzelmi választások: nem akarjuk elfelejteni a pillanatot. Amiként Kálló Péter fotográfus mondta: „A fotográfia időutazás: a pillanat művészete, amivel meg tudjuk állítani az időt, és megállítani az időt egy csoda.”