Az egész tanári pályám során legnagyobb kihívásnak a hallgatók motiválását tartottam. Ezért (is) érdekelt a kritikai pedagógia, inspirált Jacques Ranciere emancipált néző-elmélete, segített kísérletezni, fejleszteni a kortárs képzőművészet. A felsőoktatás mai állapotában nehéz teret, lehetőséget találni az efféle gondolkodás gyakorlati megvalósításához, de a Budapesti Metropolitan Egyetem, ahol immár negyedik éve „vendégeskedem”, épp ilyen. (Ha állásba mennék hozzájuk, valószínűleg rendszerszinten is lenne hatásom a dolgokra, de azzal magamat korlátoznám, s nem egykönnyen adom fel a szabadságomat. Hasznosabbnak, teljesebbnek és boldogabbnak érzem magam így függetlenként, röpködés közben.)

„A fénykép azt az ígéretet hordozza, hogy képesek leszünk a valóság megragadására” – mondta egyszer Malcolm Gladwell kanadai újságíró. És valóban, megragadni, elkapni iparkodunk a pillanatot, mely akkor az egyetlenegy, és mely éppen kiválasztottsága okán lesz majd a jövőben az az egyetlen, különleges, fontos, retinára égett múltrebbenés. Fényképeinkkel megtartani igyekszünk, elvinni magunkkal az érzést, az illatot, a hangokat, nem a világnak készítjük őket, hanem magunknak – vagy valakinek, aki fontos. Egy mozdulatot, egy tekintetet, egy szoba fényét délután négykor, az esőcseppeket egy szürke szombaton, pocsolyába ugrást, öröklétbe karcolt ölelést, napfénybe fordulást nyári unalomban, kamerába koccintást valamikor, nem tudjuk már pontosan, mikor, de emlékszünk rá, hogy szerettük azt a napot. Ezek a képek nem „jó képek”, ezek a képek szükségesek. Nem esztétikai döntések eredményei, hanem érzelmi választások: nem akarjuk elfelejteni a pillanatot. Amiként Kálló Péter fotográfus mondta: „A fotográfia időutazás: a pillanat művészete, amivel meg tudjuk állítani az időt, és megállítani az időt egy csoda.”

A Jelenarchívum egy nyitott és élő archívum, amelyet a Néprajzi Múzeum hozott létre a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszakban születő privát fotók és családi történetek gyűjtésére.