Épp Budapesten voltam látogatóban egyik barátnőmnél, amikor kitört a pánik és értetlenség a COVID-19 vírus miatt Magyarországon is. Nem tudtuk mivel állunk szemben vagy, hogy hogyan fog kinézni az előttünk álló jó pár hónap.
Sokan vidékre készültek, akadtak, akik már el is hagyták a várost, mások csak nem mozdultak ki otthonról, mi pedig eldöntöttük, hogy az utolsó együtt töltött napunkat biciklizéssel töltjük.
Mindig is szerettem biciklizni, viszont kisvárosban nőttem fel majd Dániába, a biciklis infrastruktúra fellegvárába költöztem, ezért a budapesti biciklizéstől rettegtem, kaotikusnak és veszélyesnek tartottam.
Nagy szerencsémre a vírus miatt lelassult és kiürült város remeknek bizonyult a felfedezésre. Nem volt forgalom az utakon, bátran karikázhattunk fel és alá, minden féle veszély nélkül.
A felfedezőcsapatot Peti ismerősünk vezette, ő akkor már évek óta biciklizett Pesten, ismerte a járást, a társaságot továbbá Blanka és Verus barátnőm erősítette. A program egésznapos kirándulássá nőtte ki magát, végigmentünk a Duna parton, a pesti és a budai oldalon és a Margit-szigeten is áttekertünk. Részünkről egész jól indult a karantén-időszak.
(Készült: 2020 tavaszán, Akvárium klub felett/mellett, analóg fotó)
Biciklis felfedező-kirándulás

Dátum
2020
Feltöltő
Helyszín
Budapest, Magyarország
Gyűjtemény
Kulcsszavak
Azonosító szám
JKK.2025.60
Licensz
További történetek

Mindig is tudtam, hogy vannak csillagok, de azt nem, hogy közöm is van hozzájuk. Aztán egy távol-nyugati kisvárosban, ahol a csúcsíves házak tetejét az esőfelhők gyakran nyaldossák; éppen ott ismerkedtem meg velük. Persze láttam korábban már augusztusi égboltot. Hullócsillagot is. Itt azonban, ha úgy esett, hogy elállt és felszáradt az aszfalt, én pedig épp aznap becsatoltam a sisakom, felvettem egy plusz réteget és nekivágtam az éjszakának. A csillagok alatt gurultam. Először csak megpillantottam őket, aztán megismerkedtünk, míg végül támaszaim lettek. Talán éppen úgy voltam velük mint az a baszk ember, egy tizenhatodik századi történetből; amikor a csillagokra néztem még nagyobb tetterőt éreztem magamban. Vagy honvágyat, nem emlékszem már pontosan. Van egyáltalán különbség a kettő között? Sokat mormoltam a sort, visszafogad az ősi rend, kikönyöklök a szeles csillagokra.

Egy évre kiköltöztem Svájcba egy barátomhoz, mivel azt éreztem, hogy otthon megfulladok a személyes, családi, politikai feszültségek miatt . Nehéz volt a beilleszkedés kint és nagyon magányosnak éreztem magam. Sokat segített nekem az érzelmeim értelmezésében, hogy végig naplóztam őket. Ez a kaland leginkább befelé történt kapaszkodókat keresve.

Az 1965 óta futó Delta című tudományos televíziós műsor népszerű műsorvezetője Kudlik Júlia után szabadon neveztük el baráti társaságunk hódításokra szakosodott csoportját akik az ország környezetében lévő magasabb hegyek megmászására szakosodott. A Judlikkúliák miután 2016 és 2018 között a Tátrában 6 csúcsra állhattak fel, egy év "rákészülést" követően Szlovénia legmagasabb csúcsát célozták meg. Most ugyan lányokkal kiegészülve vágtunk neki a túrának, de az alap csapat 4 főjéből Genya sajnos nem tudott velünk tartani. Így a Greksa klán azaz Laca, Pepe és jómagam képviseltük az ősi vérvonalat. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve túrákat nem az eredeti sokak által járt kiindulópontról kezdtük hanem egy feljebb lévő parkolóból ahonnan ugyan nem volt közvetlen turistaút a lefoglalt útközbeni szállásunkhoz, de én könnyelműen felajánlottam digitális térképemet ami mindenhol talál utat még akkor is ha nincs. Így is volt, szépen megtervezte hogyan juthatunk el a házig a kisebb ösvényeken és kevésbé járt utakon keresztül. Csodás patakmedrekben és kitett ösvényeken haladtunk felfele mígnem 4 óra mászás után azt kellett realizálnunk, hogy nincs tovább. Szakadék törpefenyvesekkel ami lehet, hogy valaha a földtörténet kezdeti szakaszán még járható volt de mostanra jelentősen járhatatlanná változott. A viszonylag közeli utolsó tehénpásztor szerencsére útba igazított minket de így is kockázatos volt, hogy a környező hegyeket megkerülve oda érünk e napnyugta előtt. Közben az ösvényt teljesen elfoglaló agresszív tehenek sem segítették haladásunkat újbóli mászásokra kényszerítve minket. Végül 9 óra menet után az utolsó szakaszon bőrig ázva érkeztünk meg a házba már napnyugta után fél órával. A ház vezetője a történetünket hallva kedvesen tanácsolt el a másnapi csúcsmászástól, de azért még adott vacsorát és sört. Másnap persze a legkésőbb elindulva a havazási előrejelzést nyugtázva mégis nekivágtunk a csúcsnak és a fölső csúcs nyereg előtti házat pont délben elérve vettük magunkra a ferrátás felszereléseket. Az előrejelzés hajszálpontos volt és a hó esni kezdett. Mi viszont nem inogtunk meg elhatározásunkban. A lányok inkább maradtak a házban és megvártak minket.Végül innen jó 1,5-2 órás menettel elértük a csúcsot és igazi magashegyi körülmények között élvezhettük a hódítás mámorát ami tulajdonképpen a közös túra élményének kiteljesedése. Az együttlét, az utazás és környezet ami miatt csodálatos ez nem is a csúcs miatt, de persze nagyon jó felérni is. Lefele menet ugyanabban a házban töltöttük az estét ahol végül a renoménkat egy jelentősebb italozással is megerősítettük. Annyira, hogy végül a ház vezető több italt hozott mint amennyit rendeltünk és ő is kissé elragadtatta magát. Csodálatos zárása volt ez ennek a mászásnak. Konklúzióként levontuk, hogy a Júliai alpok azért vadregényesebb mint a Tátra és kevesebb jól jelölt túraút található benne. Valamint azt, hogy sose induljunk el papír alapú térkép nélkül magas hegyekbe.

A második családi autónk egy fehér Suzuki Swift volt, amely jelentős előrelépés volt a Trabantunkhoz képest, hiszen ez már ötajtós volt és csak az elektromos ablakemelő választotta el álmaim járművétől (bár be kell hogy valljam, az jobban tetszett, hogy a Trabi hátsóülésén nem volt biztonsági öv). Ezzel a kocsival mentünk első és egyetlen külföldi családi nyaralásunkra: 2000 nyarán két hetet töltöttem a szüleimmel Horvátországban. A fotó Baška Vodaban készült a tengerparton, ahol (ha jól emlékszem németül) gyümölcsöt vásárolok egy kereskedőtől, aki minden délután felkereste a strandolókat csónakjával. Akkoriban a határ átlépése számomra igen jelentős esemény volt, Horvátország pedig maga volt a nyugat (még akkor is, ha a délszláv háború pusztításának nyomai még láthatóak voltak a tájban). A képre tekintve talán a tenger illata jut eszembe először amellett, hogy legtöbbünk legnagyobb örömére már a múlté a fecske fürdőnadrág… Ezt nagyon nem szerettem.

Rönócska A családban sosem volt autónk. Amikor az 1980-as évek elején – mindenki számára emlékezetes második vizsgára – megszereztem a jogosítványomat, szívbe markoló álom volt csupán, hogy valaha nekem is legyen autóm. Negyvenes éveim elején (2000-es évek) aztán mégis lett, az első és utolsó – mondom most, 25 év elteltével. A kocsivásárlás gyökere huszonéves korom derekára nyúlik vissza. Algériában dolgoztam egy évig francia tolmácsként, és a francia fővállalkozótól szolgálati autóként egy Renault 4-est bocsátottak a magyar alvállalkozók rendelkezésére. Első autóvezetési gyakorlatomat ugyan egy Renault kamionon kezdtem a sivatagban, amellyel olykor még munkásokat is szállítottam, de kicsit többet a kis Renault személykocsival gyakorolhattam. Amikor felvetődött, hogy egyáltalán autóm legyen, nem volt kérdés, hogy csakis ez a típusú Renault legyen, amelynek némi nagyzással mondva megszoktam a kormányváltóját. Úgynevezett dobozos változatot, vagyis furgont szerettem volna, hiszen nem mindennapi használatra, hanem kifejezetten túrázásra, mozgó hotelként kívántam használni, fiatalkori, a szabadságot megtestesítő, csavargós álmaim beteljesítésére. Némi keresés után így került horogra egy fehér Renault4 F6-os (a hosszabb furgonváltozat), stílusosan egy másik „csavargótól”, egy horgásztól. Sokat sejtetett, hogy a rendszáma nem holmi nehezen megjegyezhető betűzagyvalék, hanem HIT volt. Rögtön családtaggá vált, az általános, formája után ráragasztott Bakancs becenév helyett a Rönócska nevet kapta. Hátsó üléseit kiszedtem, padlójára műanyag borítást szabtam, és a csomagtér elé, valamint a hátsó ablak lefedésére keresztbe kihúztam egy gumipókot, amelyre külön neki varrt fekete függönyt húztam. A kocsi oldalsó hosszú, egyébként kihúzható ablakai eleve sötétítettek voltak. Ünnepek alkalmával ő is kapott valami hasznos vagy szépítő ajándékot. Belefért két bicaj, sátor és alváshoz szükséges dolgok, szerény háztartás és tisztálkodási felszerelés, valamint később egy felfújható kajak. Az egyik dédelgetett álom Franciaország bejárása volt. Oda két útra mentünk vele, az egyiken a Loire-menti kastélyokat és Normandiát látogattuk. Sajátos élmény volt a nappal turistáktól és járművektől hemzsegő Mont Saint Michel környékén, parkolójában egyedül maradni este-éjjel-hajnalban, és egyedül körbejárni a szigetet. A másik úton délen a Lot és Vézère folyók mentét jártuk, őskori magánbarlangot (!) is meglátogatva. Óriási élmény volt persze szabadon közlekedni, ott éjszakázni, ahol tetszett (és lehetett), olykor pökhendien beállva a hatalmas német luxus lakóautók közé. A csehországi út is emlékezetes volt, Český Krumlovban a folyó mentén, kacsák közt parkolni, vagy kétszer a feketetói vásárt is megjárni, persze mindannyiszor benne alvással. Azért voltak vele kalandok, de érdekes módon mindig Magyarországon, külföldön megemberelte magát, amiért sok dicséretet is kapott. Egyszer a szerelőtől hazafelé robogva, másnapi franciaországi útra indulás előtt megállt az Erzsébet hídon, onnan kellett letolni. De betolták már benzinkutasok, és félretolták balesetnél helyszínelő rendőrök is, mert épp akkor és ott fogyott ki belőle a benzin. S szerelte meg egy traktoros valahol a nagy magyar pampákon, aki azon az úton rajtam kívül az egyedüli másik közlekedő volt, és aki integetésemre készségesen megállt. Fehér (!) kesztyűt húzott, felemelte a motorháztetőt, belevetett egy pillantást és egy mozdulattal megjavította. Még az is emlékezetes volt, amikor a hátsó kerekével becsúszott egy árokba, s a kiemelésére nekiveselkedett négy férfi majd feldobta a levegőbe – ugyanis a Rönócska igen könnyű kocsi, s ha elkapart a sivatagi homokban, egyszerűen arrébb lehetett tenni. Utólag is hálás köszönetem a több névtelen segítőnek! Nem gondoltam volna, de ezzel a sokszor javításra, szépítgetésre szoruló autóval egyszersmind bekerültem egy autóbuheráló körbe is, Budapest külvárosaiban dolgozó Renault 4-es szakértőtől kezdve a Citroen 2CV-es (becenevén Kacsa) értő karosszérialakatosig. Akinél végül is Rönócskám kilehelte a lelkét, illetve otthagyta a porhüvelyét, mert több évi kínlódás után kiderült, hogy a Kacsához alvázat sorozatban gyártó lakatos minden ígérete és igyekezete ellenére mégsem képes új alvázat készíteni hozzá. Azóta csak megbámulom és lefotózom az egyre ritkábban látható hasonló kocsikat, s továbbra is úgy gondolom, hogy habár az aerodimanikára fittyet hányó formában, annak a kocsinak lelke volt. Némi pátosszal: az enyém.

1998-ban fél évet Rómában laktam, azt hiszem, ez volt életem egyik legnagyobb kalandja, több okból is. Az egyetem után nemigen tudtam elképzelni, hogy munkába állok, és amúgy is olaszul akartam beszélgetni olaszokkal. Utazni is akartam, világot látni, nyilván. Akkoriban nem volt még napi gyakorlat egy-két félévet vagy egy egész képzést külföldi egyetemen tölteni, ha nem voltak gazdag szüleid, kint élő rokonaid, keresett szakmád vagy egy jó ösztöndíjad, bébiszitterként lehetett hosszabb időre külföldre menni (ennek is van egy jó-rossz (társadalom)története), így aztán elvégeztem egy gyermekfelügyelői tanfolyamot. Az ügynökségnél azonban nem volt legális olasz meló, csak Angliába, meg Németországba közvetítettek ki hivatalosan szittereket, végül egy ismerősön keresztül jutottam ki Rómába. Minden szabadidőmet a város felfedezésével töltöttem, és bár szuper jó volt egyedül, önállónak és szabadnak érezni magamat egy másik országban, hiányzott, hogy valakinek megmutassam, amit látok. Így kezdtem el fényképezni apám Praktica L gépével, kézi beállításokkal, fekete-fehér filmre. Addig soha nem fényképeztem, nem is emlékszem, hogy egyáltalán érdekelt-e. Internet nem lévén a filmtekercs papírdobozának belsejére nyomtatott információkból és egy régi fényképészeti kézikönyvből próbáltam elsajátítani az alapokat a DIN-ASA-ISO tengelyen, fényérzékenység, zársebesség, rekeszidő és hasonlók társaságában. Szinte mindent túlexponáltam, kivéve, amit alul. De magával ragadott a mediterrán fény-árnyék, az éles kontrasztok, az épületek világos és sötét felületeinek váltakozásából kialakuló szinte konstruktivista képek. Órákon át elbűvölve néztem a Pantheonban, hogyan vonul végig a sötét templombelsőn a kupola hatalmas kerek nyílásán behatoló napfény reflektora. Tízperceket álltam, vártam, hogy ne legyenek a képeken turisták. (Ez azért Rómában a diszkont légitársaságok kora előtt is kihívást jelentett.) Nem mintha az emberek és robogók kavalkádja, a piac forgataga az akkor még itthon ismeretlen rukolával és egyéb csodálatos levélzöldségekkel, a szökőkutak, szobrok, szűk utcák, kis terek és legfőképp az egymásra rakodó romok és idők rétegei nem lettek volna elképesztően izgalmasak. Éppen, hogy annyira színesek, élettel teliek voltak, hogy csak mozgásban, ott és akkor, minden érzékszervemmel tudtam megtapasztalni, nem sikerült vagy nem is akartam fekete-fehér fotókra rögzíteni. Igazából nem volt saját élményem és elképzelésem arról, mit „kell” fényképezni. Persze, hogy mit fotóztam végül, csak akkor láttam meg, amikor otthon egy barátommal a házi sötétkamrában lenagyítottuk a papírképeket. Ő tanított meg rá, ez is nagy kaland volt, utazás a fizika és a kémia birodalmába, a Magnifaxtól a fixírig. Az előhívás izgalma az elfüggönyözött helyiségben. A vacakolás, állítgatás, az egymásra következő lépések, a tálcák és fázisok sora. Az analóg tempó, ami a képkészítés teljes folyamatán túl az egész akkori világunkra és életünkre is jellemző volt. Nosztalgiával gondolok erre. Nem mintha „jobbak” lettek volna a képek, mindenesetre nem született annyi felesleges, felhőbe fellőtt fotó, megnézni, törölni sincs idő. Nem tudom, hogy ezek privátfotók-e, nem művészi céllal készültek. Mégis, amikor hazajöttem, csináltam belőlük egy kis kiállítást (nem pont ezekből a képekből). Egy privátfotón kell, hogy legyenek emberek? (Később felkerültek az én képeimre is, de az már egy másik történet.) Ezeken nemigen vannak, és pláne nem rokonok, mint egy klasszikus családi albumban. Otthon mégis kis albumokba rendezve állnak, néha megnézegetem őket. De benne vannak a fejemben is, emlékszem rájuk. (Érdekes, hogy a színes-forgatagos el nem készített képek ugyanígy.) Az életem részei, mondhatjuk: családtagjaim, kiindulópontjai fényképezésem (máig tartó) történetének.

2024 nyarán többéves spórolás után sikerült eljutni az USA-ba, pontosabban Philadelphiába. A sógorom, az unokaöcsém és unokahúgom ott tartózkodtak már féléve, amikor tesómmal kiutaztunk hozzájuk. Egy nappal az érkezés után olyan beteg lettem, hogy megmozdulni sem tudtam, vettünk tesztet és kiderült, hogy Covidos vagyok magas lázzal és fullasztó köhögéssel. Így se New York, se road trip Michigan-be, - amit persze a legjobban vártam- , ehelyett iszonyú mennyiségű fokhagyma elfogyasztása és a 41 C fokban való izzadás várt rám egyedül egy philadelphiai házban. Tesómék viszont elindultak a road tripre egy bérelt Nissan SUV-ban, és úgy értek vissza, hogy még egy nap maradt az autóbérlés idejéből. Akkorra már valamennyire összeszedtem magam, így elmentünk, most már öten, az óceánhoz. Ott készítettem ezt a képet mobillal, és annyira végtelenül értékeltem, az autót, ami elvitt minket, az óceánt, a társaságot, a sós párát, a szelet és a napsütést. Szeretem ezt a képet, mert dinamikus, párhuzamban azzal, ahogy én is újra aktívnak érezhettem magam, háttérben pedig látszik a gyógyító sós pára.

18 éven át, minden augusztusban 10-15 napot töltöttünk Krk szigetén, Krk városban. A gyerekek még picik voltak, amikor először kezdődött ez a 18 éven át tartó szakasz az életünkben. Ez volt az un. „családi nyaralás”. Hiába mentünk a Balatonhoz, az nem az igazi volt, mondták a gyerekek. Valahol igazuk volt, hiszen a Balaton környékén és Balatonalmádiban nőttem fel és ha oda utaztunk, akkor haza mentünk. Krken Klári barátnőmnek volt egy nyaralója, amit minden évben megkaptunk pár hétre. A 18 év alatt kicsit sajátunkká is vált. Kláriék a maglódi szomszédaink. A nyaralóhoz a halas kulcstartón voltak a kulcsok. Amikor átmentem Klárihoz a kulcsokért már olyan érzés volt, hogy indulunk is Krk-re. De ez azért nem volt egyszerű. Be kellett csomagolni. A lányok több bőröndöt pakoltak össze, tele játékkal és amikor nagyok voltak ruhákkal. A pakolást már előző nap reggel el kellett kezdeni, hogy másnap délután elinduljunk. Ez nem mindig sikerült, ugyanis Zoli a férjem, átnézte a bőröndöket és minden évben elhangzott ez a mondat: „Mi ez a sok cucc?! Nem fog beférni a kocsiba!” kezdődött minden előről. Kidobálta a bőröndök tartalmát és újra bepakolt, eredményesen, hiszen 4 bőröndből lett 2, ami már befért a kocsiba. A másnap reggeli indulás sohasem jött össze, jó, ha délután elindultunk. Indulás előtt megittam a kávémat, ekkor már minden be volt pakolva. Székesfehérvárnál jártunk, amikor elhangzott először a kérdés: „Mami, mikor érünk oda?” és ez még kb. 20-szor ismétlődött meg az út során. Amikor Rijeka magasságában először pillantottuk meg a tengert, a gyerekek mindig ezt a kiabálták: „A tenger!!!” Ugyanez a felkiáltás hangozott el a strandon is, ezzel a felkiáltással rohantak be a vízbe. Amikor áthajtottunk a krki hídon mindig letekertem az ablakot, hogy érezzük a sziget illatát. Megunhatatlan volt ez az érzés, a babér illat rozmaring illattával és sós tenger illatával keveredett. Ezt szinte most is érzem, ahogy írok róla. Ezek voltak az igazi családi nyaralások. Amikor már fiú barátok is feltűntek, ők sem jöhettek velünk, pedig mindig megkérdeztem a lányokat. „Nem, ez családi nyaralás.” hangzott a válasz. A lakás teraszáról csodálatos kilátás nyílt a tengerre, órákig tudtuk nézni, hiszen mindig más arcát mutatta. Az évek során megtanultam a horvát ízekkel főzni és mindig a teraszon vacsoráztunk. Az előző években még éttermekbe jártunk, de mindenkinek jobban ízlett az én „horvát konyhám.” Itthon is próbáltam néha olyan ételeket főzni, de az még sem volt az igazi. Valószínű azért, mert hiányzott a tenger látványa, a babér és a rozmaring illat. Persze azért voltak törzshelyeink, ahova minden évben elmentünk és mindig ugyanazt az ételt ettük. Ez Dobrinjban volt, ami egy kis település a sziget belsejében. A menü marhapörkölthöz hasonló étel volt egy helyi tészta specialitással, a surlicével. Az évek során megismertük a szomszédokat is, sőt én még beszélgettem is velük. Zoli mindig csodálkozott, hogy nem is tudsz horvátul. Mondtam az nem számít, a nyelven kívül más kommunikáció is van. Volt idős horvát bácsi, akivel jókat nevettünk. Az autóink sohasem hagytak cserben, mindig jól működött mindegyik. Aztán jött a COVID. Mindennek vége lett. Nem tudtunk elutazni abban az évben, és a következő nyáron sem. Kláriék úgy döntöttek, hogy eladják a nyaralót. Ők is és mi is nagyon szomorúak lettünk. Valami, ami szép volt véget ért. Azóta nem tértünk vissza a szigetre. Nem tudtuk elképzelni, hogy egy másik lakásban vagy egy szállodai szobában töltsünk el ott napokat. Többször próbálkoztunk a gondolattal azóta, de nem megy. Talán idén? Majd meglátjuk!

Férjemmel három hétig hátizsákos turistaként csavarogtunk Kelet-Anatóliában, a kurdok által nagy számban lakott régiókban. Érkezésünk napján ezen a területen a kurdok elraboltak 15 német turistát, ami számunkra csak egy hír volt, de semmit nem érzékeltünk belőle addig, míg bő egy hét múlva Bitlis város felé nem utaztunk. Távolsági buszunk útközben mindenféle katonai ellenőrzésen és rendőri igazoltatáson esett át. Este fél 9-kor végre elértük Bitlist. Ahhoz képest, hogy tartományi székhely, vasárnap este szokatlanul sötét és kihat képet mutatott. Mint itthon egy pár ezer lakosú község. A buszsofőr igyekezett meggyőzni bennünket, hogy nincs itt semmi látnivaló, inkább menjünk vele tovább Diyarbakirba (még 200 km), de mi tartottuk magunkat, hogy először Bitlis esedékes. Így hát két járókelőre bízott, hogy a szállodához kísérjenek. El is indultak velünk - a legsötétebb irányba. Váratlan módon nem azt kérdezték tőlünk, hogy hová valók vagyunk, hanem hogy németek vagyunk-e. Az út egyre koszlottabb és elhagyatottabb benyomást keltett, semmit sem világosodott – pedig állítólag a város közepe volt, és egy háromcsillagos szállodát kellett megtalálnunk. Menet közben egy pillanatra megtorpantam; azon nyomban a mellettünk lévő épületből egy rendőr ugrott ki, és kérdőre vonta kísérőinket. Válaszukat hallva szó nélkül visszavonult az épületbe. Kisvártatva tényleg látszott a szálloda felirata, de erre a funkcióra a feliraton kívül semmi nem utalt se kívül, se belül. Az elvarázsolt épületben három emeletet mentünk fölfelé, s minden szinten más-más igazgatóság, hivatal, posta működött. Tényleg lesz itt egy szálloda? Tényleg volt. Hétfőn korán fölkerekedtünk, és megnéztük, ami a városban és közvetlen környékén érdekes volt számunkra. A szállodába visszaérkezve „ingyen cirkusz” nézői lehettünk. A város egyetlen, 2x1 sávos főútján egy parkoló taxira ráejtettek egy áruval megrakott hatalmas konténert. A helybeliek azonnal összecsődültek az „arénában”, sőt, fölmentek a lapostetős épületek tetejére is, és ott kis székekre telepedve követték az eseményeket. Egy idő múlva daru érkezett, és az árut átpakolták egy másik járműre. Mindez órákig tartott, azalatt megszűnt a forgalom mindkét irányban, míg csak föl nem szabadították az utat. A nézők a forgalom megindulása után is maradtak, és nem hiába, mert még hosszú időbe tellett, míg váltakozó irányban elhaladtak a feltorlódott járművek. Teherautók, autóbuszok, élő állatot szállító járművek, tartálykocsik, személykocsik végtelen sora vonult át a városon. Másnap reggel a szálloda portáján ült egy kis kreol emberke. Ránk várt, hadarva közölte velünk, hogy rendőr, és biztonságunkra kell vigyázzon. Az elrabolt turistákra hivatkozott. Igazolványt nem mutatott, civilben volt, az átlagnál rosszabbul öltözve. Jött velünk, nem hatotta meg, hogy épp tovább utazunk a városból. A buszváróban mellénk ült. Szólni nem szólt hozzánk, még azt sem tudtuk meg tőle, hogy velünk utazik-e, vagy csak föltesz a buszra. Miért éppen két nap után, és miért éppen a buszos cég irodájában vagyunk veszélyben? Tegnap reggeltől estig föl-alá mászkáltunk mindenféle helyeken, mégse törődött velünk senki. A jövő-menő emberek között többen ismerték, és beszédbe elegyedtek vele – kezdtük elhinni, hogy tényleg rendőr. Nekünk nem volt kedvünk még egymáshoz sem szólni. A busz, amire méreg drága jegyünk szólt, csak nem akart jönni. Nagy sokára megtudtuk, hogy valami baleset történt útközben. Nyolcvan perc elmúltával a kényelmes, tágas Mercedes busz helyett egy kis pár személyes dolmuş érkezett. Arra feltuszkoltak bennünket néhány emberrel együtt, akiknek szintén Diyarbakirba volt buszjegyük. Négy óra zötykölődés várt ránk, de legalább rendőri kíséret nélkül. Szabadulásunknak annyira örültünk, hogy elfelejtettük kérni a jegyár különbözetét.

Másfél éves voltam amikor ez a kép készült. Persze erre én konkrétan nem emlékszem, de már akkor is gyorshajtottam a kismotorral. Akkoriban még a régi házban éltünk Tinnyén, ahol felnőttem. Anyukám a mai napig is háziorvos a faluban, de már senki sem él ott, átalakították az egész házat, orvosi rendelővé. Régen mikor még a rendelővel egybekötött szolgálati lakásban éltünk, a szomszédunk volt Juci néni és anyukám minden nap nála itta meg a reggeli kávéját, az évek során szoros barátság alakult ki közöttük és mire én megszülettem, már szinte családtagnak számított Juci néni, vagy mi számítottunk náluk családtagnak? Nem tudom , ilyen távlatokban ezt már nehéz eldönteni. Na de visszatérve a kismotorra. Amint ráültem áthajtottam Jucihoz, a szüleim nem tudták hol vagyok, de ez nem volt meglepő. Sokszor történt hasonló, se engem se a kismotort nem tudták féken tartani. Olyan emlékem már nekem is van, hogy pár évvel később ugyan ezzel a kismotorral száguldozok le a teraszról a kertbe vezető lépcsőn a szüleim meg pánikszerűen rohannak utánam, hátha valahol megtalálják a féket.

Ez volt az első Karácsony amire emlékszem is. Mint minden más ünnepnél, ilyenkor is a nagymamámnál ebédeltünk, mindig nagyon izgalmas volt ez az időszak, hogy vajon mi vár majd a fa alatt, de ez a karácsony ilyen szempontból kifejezetten különleges volt. Ugyan is mindhárom unoka, köztük én is. Kaptunk 1-1 mackós, kockás pokrócot. Sosem volt felhőtlen a karácsony, mert a nagyanyám minden alkalommal azon szenvedett, hogy a nagybátyám nem lesz ott egész hétvégén, mert az egész családjával együtt, ilyenkor mindig Ruzsá-ba látogattak. (Marika mamához, az unokatestvéreim másik nagymamájához) Emiatt mindig volt egy enyhe, de érezhető egymásnak feszülés anyám és nagyanyám közt, amit nem minden alkalommal viseltem jól. Mivel ezt jeleztem is, ennek a feszültségnek feloldására együtt meghintáztattak ebben az újonnan kapott mackós pokrócban, ami így oldotta egy kicsit a hangulatot mindenkiben és nekem annyira megtetszett, hogy a mindennapok részévé vált a problémák pokrócban való elringatása. (de néha csak pokróchintáztunk, mert minden esetben nagyon szórakoztató és izgalmas volt)

Amikor ezeket a képeket készítettem az volt a célom, hogy az általam a mindennapokban látogatott budapesti helyszíneket részleteikben megfigyeljem, és megtaláljam a megszokottban a szépet és az izgalmasat, kiemelve eddig lényegtelennek tünő mozzanatokat. Így szinte kívülállóként, turista szemmel fedeztem fel újra a várost.

Életem első sikóernyőzése, ami Pomázon történt, amikor a húgommal és egy barátjával. A covid alatt történet, amikor nehéz volt találkozni egymással, és minden megkérdőjeleződött. A levegőben való repülés pillanata azonban mégis mindent felülmúlt. Bár hivatalosan nem tartozik az extrém sportok közé, mégis nagyon sok adrenalint váltott ki, szinte azonnal, ahogy felemelkedtünk. A húgom barátja már nagyon rég siklóernyőzik, pontosan tudja, hogy a siklóernyőzés "extrém" voltát nem veszélyessége, sokkal inkább a repülés hétköznapitól eltérő közege adja. A repülés egy kiszolgáltatott helyzetet teremt, ahol a siklóernyős "szabadon" repül, egyedüli eszköze a szél, pont ezért nagyon tisztába kell lennie az időjárási körülményekkel. A képeket Anyukám készítette, aki lentről nézte, ahogy repülünk.

A képek egy alacsony-tátrai kirándulás során készültek. Az első a tengerszint feletti magasság miatti ritka növényzetet mutatja, háttérben a hegycsúcsokkal. A második képen én vagyok látható, a Gyömbér hegy csúcsa felé vezető úton található M. R. Štefánika menedékház ajtaja előtt. A kép készítésekor havazott, emiatt ilyen a minőség. A harmadik képen barátaim láthatóak. A kamera bár filmes volt, autofókusszal működött, ezen a képen láthatóan csődött mondott, és a háttérben lévő sziklákra fókuszált. Ettől függetlenül kedves emlék.

A történetemben egy 2024. februári kéktúrázásról látható két fotó. Az elsőn a két túratársam látható. Ezt a képet egy egyszer használatos analóg géppel készítettem, ezért ilyen különlegesek a színei. A második képen a téli ködbe burkolózó Dunakanyar látható, a metaadatok szerint reggel 7:17-kor készült, ez már a telefonommal.

Őszintén, fogalmam sem volt, hogy léteznek posztmodern TSZ-ek, viszont azt gondoltam, hogy Észtországban is léteznek nyugdíjasok. De egyszerre szembesülni a kettővel egy egészen szürreális élménnyé fajult. A tallinni építészeti múzeumban voltam gyakornok és a legkedvesebb munkatársam Sandra volt, aki a múzeum archívumában dolgozott sok-sok építészeti tervrajz, makett és archív fotó között. Na ő mesélt nekem egy nagyon radikális neoavantgarde Tallinn 10 nevű építészcsoportról, akik a szigorú államszocialista gigatervezővállaltokba kényszerülve és ezekben kiégve olyan radikális építészeti irányt képvisletek, ami szinte csak papíron létezhetett, vagy vidéki tsz épületekként ölthetett formát. Szóval a Tallinn 10 építészei legradikálisabb elképzelésieket végül is Észtország vidéki tanyáin és kisvárosaiban valósíthatták meg. Nagyon izgalmasnak találtam ezt a kontrasztot és teljesen rápörögtem. Egyik átlagos jéghideg tallinni napomon kaptam azt a hírt, hogy lehetőségem van megnézni a kedvenc vidéki TSZ épületeim és művházaim egy szervezett túrán belül, amit egy építészettörténész srác szervezett. A múzeum beszervezett, így elindultam egy korai jéghideg tallinni reggelen egy busznyi nyugdíjassal és az építészettörténésszel. Az első állomás egy kissé kopott művház volt, szemben vele egy romos kastély, amihez egy óriási gazdaság tartozott. Én csak követtem a tömeget és beletörődve csapódtam, mivel mindenki észtül beszélt és persze én voltam az egyetlen külföldi. A művházban már vártak ránk, a díszteremben minden jóval terített asztalokkal készültek, a művház igazgatónője, akinek emlékeim szerint nagyon szőke és nagyon tupíros haja volt beszédet intézett hozzánk. Valahogy minden olyan zavarbaejtő volt. Utána egy kicsit sután kiállva, olyan igazi könyvektől teli táska súlya alatt meghajlott bölcsész háttal kiállt az építészettörténész és csak beszélt és beszélt a posztmodern építészetről és a Tallinn 10 építészeiről kb 45 percet a nyugdíjasoknak. Mivel egy szót sem értettem és eluntam magam ezért felfedező utat tettem az analóg kamerámmal a furcsán 89-ben ragadt művházban: kifakult művirágok, helyi amatőr festők képei, vázák, rózsaszín korlátok, kontrasztos neonzöldek között, ami egész otthonosan hatott nekem egyszer csak megéreztem az előadás végét és visszatoppantam a díszterembe. De amire visszaértem egy észt mulatós koncertre érkeztem. Az eddig unott tekintetű nyugdíjasok teljesen bepörögtek, vidáman tapsoltak és az arcuk is kipirult. Rám ez nagyon kellemetlenül hatott eleinte, de én is átszellemültem és megéreztem, hogy ez a legjobb dolog ami történhet itt. Úgy éreztem az épület minden egyes formája tükröződik a zenében, az épület betölti funkcióját és ebben a szent pillanatban minden egyes elmélet értelmet nyer. Utána folytatódott az utunk, a következő állomás egy leromlott állapotú TSZ volt, aminek a közösségi épületében tettünk látogatást. Ott egy nyugdíjas aerobik csoport előadását néztük végig. Látszott az építészettörténész arcán, hogy ezeket a külön produkciókat nem egyeztették vele. Az egész túra alatt azt éreztem, hogy ezek a halottnak hitt épületek jobban élnek, mint valaha. Kivéve a legszebbet, a Rapla KEK nevű korában nagyon menőnek számító sportcentrumot, ami egy földre szállt ufónak tűnik. Mert amúgy a Tallinn 10 építészei nagyon benne voltak egyfajta spiri újhullámos dimenziókapus elméletben, egyik oszlopos tagjuk Vilen Künnapu mindig tervezett az épületei tetejére adóvevő antennákat. Az út végén úgy éreztem az egyik legviccesebb napomat töltöttem Észtországban, ahol valamit sikerült megértenem szavak nélkül is a neovanatgarde észt építészetből.

Tanárképzős fiatalok voltunk Szegeden, alig pár éven a rendszerváltás után. A „profilváltott" képzésünk jóvoltából újságírást tanulhattunk a helyi napilap szerkesztőségében. Kinyílt a világ számunkra a hajnalig tartó, nálunk idősebb, széles kapcsolatrendszerrel rendelkező újságírókkal folytatott beszélgetések nyomán. Nem ismertük a határainkon túli világot, a szomszédban kirobbanóban volt a délszláv háború, a határközeli vajdasági, és délebbi bánáti településeken csend honolt. Bennünk óriási vágy volt a határainkon túli magyar területek megismerésére és a káoszos tanárképzés óráiról rendszeresen meglógtunk, napokra, hetekre. Első utunk Jugoszláviába vezetett. Nem túl közeli célpontot választottunk, és szinte nem is létezett vonatos vagy buszos összeköttetés Szeged és a délebbi városok között. Egyik csoporttársam az indulás előtt nem sokkal vásárolt egy Skodát (1000MB), pirosat (ami a képeken nem látszik). Már akkor sem számított fiatalnak, feltűnően szép autó volt, utánunk fordultak az utcán. Ezzel indultunk útnak Nagybecskerek, Versec felé. Ismeretlen falvakon, elképesztő tájakon vágtunk át. Az első sivatag az életemben a Delibláti dombság volt, homokdűnéin a borókabokrokon kívül alig emlékszem más növényre. Egyetlen, keskeny egyenes út vágott át rajta, a végtelenbe futó országúton úgy éreztük, Texasban járunk. Filmélmények jutottak eszünkbe, szabadság, időtlenség kapott el minket. Az életérzés felejthetetlen. Három sráccal utaztam, engem fiúsítottak (már korábban), ezért gond nélkül bevettek a csapatba. Nos, itt készültek a felvételek. Két analóg fényképezőgép is volt nálunk. Mindent dokumentáltunk, de leginkább magunkat a tájban, magunkat az autóval. A skoda a végtelen országúton, a skoda és mi, a skoda simogatása. A négyes csoportkép késleltetett expozícióval készült, a gépet letettük az aszfaltra. A képeket magam laboráltam az albérleti fürdőszobában. Szemcsések, életlenek, alá-, vagy túlexponáltak, de minden benne van ebben a néhány képben, ami az első, legfontosabb utazásomról elmondható.

A képen Szófiában ülünk kissé elgyötörve Bandi barátommal, immáron hazafelé tartva életünk egyik meghatározó kalandjáról a csodálatos Görög tengerpartról, ahol is heteket töltöttünk egy kizárólag általunk lakott öbölben, ahol nagyrészt a tengerből szigonnyal fogott állatkákat, javarészt halat és polipot ettünk, néha fákról gyümölcsöt szedtünk, gránátalmát amit addig csak hírből ismertünk, és négynaponta jártunk vízért, borért, zöldségért, „ünnepnapokon” megengedtünk magunknak egy giroszt. Aztán Mariann egy közös barátunk utánunk jött az utolsó hétre, de nem akárhogyan: szervezett magának Budapestről egy ingyen oda- vissza utat, ahol mi Bandival csatlakoztunk a visszaúthoz, én 5 hét ( Bandi még több) után. Egy kikötés volt, hazafelé megalszunk Szófiában, csakhogy nekünk nem volt szállásunk, mint ahogyan akkoriban általában sosem mikor utazásra adtuk a fejünket. Annakidején nem igazán volt pénzünk - a 20-as éveink elején jártunk- viszont minden lehetőséget megragadtunk az utazásra, miután mindenhol és mindenkitől azt hallottuk a környezetünkben, milyen drága utazni, meg hol fogtok aludni, meg mit fogtok enni, meg veszélyes stoppolni és különben is....így nem lehet... Szóval hazafelé félúton megálltunk Szófiában és itt a képen látható kereszteződésben rövid időre elváltunk útitársainktól, akik megkeresték a szállásukat, mi meg ott maradtunk a város közepén a paradicsomban töltött emlékeinkkel, amit megörökítettem az utolsó kockák egyikével, ami maradt a 6x6 -os Yashicában.

Mindkét kép egy számomra nagyon kedves helyen, szülővárosom közvetlen közelében, a szentesi Tisza-strandon készült. Az első képen apukám, nagymamám és én vagyok látható. Szentesi és igazi természetes víz rajongó létünkre nyaranta sűrűn megyünk le csobbanni egyet a nap végén. Rengeteg emlék, kalandos nap/este és nagy gondolat köt minket a strandhoz. Mióta az eszemet tudom így hármasban megyünk úszni, csöpögtetünk homokvárat, labdázunk és sörözünk "Mangecnél", a helyi fura figuránál, aki évtizedek óta viszi a nagyon illegális, kis vízparti kocsmát. Apa és én árral szembe úszunk, mert "az az igazi edzés", míg mama már csak lefelé tud csorogni, azt is azután, hogy karonfogva átsegítjük a ragacsos, iszapos terepen. Szerintem mindannyiónk nevében mondhatom, hogy ezek a nyári délutánok, esték, amikor a legboldogabbak vagyunk, a családdal együtt, tokától bokáig homokosan. (Készült: 2023. június 23., digitális/telefonnal készült) A fotó mindhármunknak megvan bekeretezve. A második képen épp barátnőm kisfiát ismertetem a vízzel/ússzással. Igazi szentesiként, hol máshol ússzon először, mint a Tiszában? Vannak napok, mikor barátnőmmel összeszedjük a bandát, a testvéreit és az utcabeli kispajtásokat és így, sokan együtt tekerünk le a strandra. Barátnőm a biztonságot felügyeli, én a játékfelelős vagyok. Agyagcsúszdát gyúrunk, kosarazunk, kergetőzünk, lubickolunk. Ilyen egy tökéletes nap... (Készült: 2020. június, analóg)

A koronajárvány első évében tanultam vissza az autóvezetést – húsz év kihagyás után. Egyszerre volt könnyű és nehéz: könnyű, mert nem kellett hivatalos körökkel vacakolnom, de nehéz, mert lényegében totál elfelejtettem mindent. Úgyhogy gyakorlatilag nulláról indultam. Néhány hónap múlva, 2020 decemberében, Mikuláskor, azonban mégiscsak vettem ez öreg Renault: egy 2003-as Cliót. Online hirdetésen találtuk, egy autókölcsönző cég hirdette, mint később kiderült, azért, mert a koronában bedőlt a személygépkocsi bérlés. Így az alku is könnyebben ment. Vizsga és kuplungcsere után december 20-án végre tényleg az enyém volt. Karácsonykor volt az első utam, Budapestről Zalába, és az ünnepi alkalom tiszteletére lemostam. Fiatalkoromban ugyan volt autóm, autót azonban még sosem mostam. Nem vagyok egy nagy „autósimogató”. Így aztán az első igazi kaland volt. Nemcsak azért, mert szuper egzotikusan azok a megnevezések, amelyek közül a mosóautomatánál választani kell, hanem azért is, mert Árpád barátommal voltam, aki a leghatározottabban képviseli, hogy minél kevesebből minél többet kell kihozni – mégha az csak egy autómosás is. Minden rendszer kijátszható! Így aztán minden fázisra nagyjából 1 percem maradt: mosás, habozás, waxolás, öblítés, cseppmentes szárítás. És az egész mosás olyan volt, mint valami kreatív ügyességi verseny, amit csak megnyerni lehet – a mosóautomata és a rendszer ellen. Így aztán a körbe-körbe rohangálásban észre sem vettem, hogy erről kép is készült. De lám, lám. Gyakran jut eszembe egy-egy kép kapcsán, vajon elkészült volna-e, ha nem telefonnak fotóznánk? Hiszen a telefon állandóan velünk van, és ezzel a vizuális naplózás az életünk része lett. Szóval a telefonos korszak előtt egy ilyen versenyfutásról sem időben, sem jelentőségét tekintve nem készült volna kép – valószínűleg.

Minden autóknak van neve. A Wartburgot Rozinak hívták, majd a Trabantot Süninek, az akkori autónkat egy Daewo Lanos-t, pedig Lizinek. Most a szüleimnek egy Sárája van. Nem tudom pontosan miért mindig lányok az autók, de a Süni nevet azt hiszem én adtam a Trabantunknak, mert hasonlított egy sündisznóra. A szüleim mindig azt mondták nekem, hogy a tárgyaknak lelke van, ezért az autóknak is. Szóval a Daewo Lanosunkkal, Lizivel indultunk útnak Közép-Olaszország egy hegyes és eldugott régiójába egy kis településre, amit Dogliolának hívnak. Természetesen Apukám volt sofőr, Anyukám meg navigált, én csak bezuhantam az autónkba és egész úton aludtam vagy zenét hallgattam. Utazás közben nem szeretek beszélgetni, sem olvasni, csak zenét hallgatva álmodozni szeretek. Amikor a gyerekkoromra gondolok, inkább az ábrándozásim jutnak eszembe, mint ami valójában történt velem. Azt hiszem 12-15 óra volt az út és olyan volt mintha végig félálomban lettem volna, arra emlékszem amikor megláttam Ravenna tornyait, aztán a loreto-i bazilika látványára is,( amit többek között Bramante tervezett). Aztán újra elaludtam. Amikor legközelebb felkeltem már hajnalodott. Égett szagot éreztem, meg kátrányszagot, bozót tüzek nyomát és gyárakat láttam. Iszonyúan izgatott lettem, olyan táj volt előttem, amit sohasem láttam, egy olyan helyre mentem, ahol még sohasem voltam. A képeim is álmosak lettek: alulexponáltak, meg figyelmetlenek és dekomponáltak. A képeket analóg lejárt filmre lőttem, azt hiszem egy Olympussal. Apukám szokása volt, és még mindig az, ha utazunk valahova akkor úgy ébreszt, hogy azt kiáltja, hogy „Ballabórabé!!”. Nem tudom mit jelent, de mindig ideges leszek és egyszerre izgatott és segít felkelni. Elég mágikus. Utána pedig elkezd youtube dj-zni és azokat a dalokat válogatja össze, ami a legjobban idegesít, és ennek fokozatai vannak. Először lejátsza a Vörös Csepelt majd a szessönt Postás Józsi egyik dalával zárja. Az a vég. 2020, Közép-Olaszország, Dogliola

2001 eleje, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, Budapesten. Bukás és évismétlés előtt voltam, gyűltek felettem a felhők. Untam az iskolát, mégis jó volt ott lenni, és le akartam fényképezni néhány pillanatot. Az érzésre emlékszem: alig komponálni és szinte vaktában fotózni. A tükörreflexes gép zárjának kattanása. Szünetben trip hop szólt a magnóból, sms-ezés, snake. Aki internetezni akart, felment a negyedikre a számtech-terembe.

2001 eleje, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, Budapesten. Bukás és évismétlés előtt voltam, gyűltek felettem a felhők. Untam az iskolát, mégis jó volt ott lenni, és le akartam fényképezni néhány pillanatot. Az érzésre emlékszem: alig komponálni és szinte vaktában fotózni. A tükörreflexes gép zárjának kattanása. Szünetben trip hop szólt a magnóból, sms-ezés, snake. Aki internetezni akart, felment a negyedikre a számtech-terembe.

2001 eleje, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, Budapesten. Bukás és évismétlés előtt voltam, gyűltek felettem a felhők. Untam az iskolát, mégis jó volt ott lenni, és le akartam fényképezni néhány pillanatot. Az érzésre emlékszem: alig komponálni és szinte vaktában fotózni. A tükörreflexes gép zárjának kattanása. Szünetben trip hop szólt a magnóból, sms-ezés, snake. Aki internetezni akart, felment a negyedikre a számtech-terembe.

A covid időszaka alatt sokat jártunk át vendégségben egymáshoz a legközelebbi barátaimmal, ez a kép is ott készült. Az egyik kedvenc tárgyam a barátnőm lakásában ez a hold alakú lámpa volt, ami olyan fényt tudott hozni, még a járvány legsötétebb időszakaiban is, és hangulatvilágítást adni az esti meghitt beszélgetésekhez, hogy azt nehéz is szavakba önteni. Mindenesetre mindenképp lenyűgözött, hogy ameddig az utazás kvázi lehetetlen volt, ezt az égitestet – a Holdat –a kezembe tudtam fogni. Továbbá egyik kedvenc afrofuturista filmem is eszembe jutott a Space Is the Place (1974) is eszembe jutott, amely arról szól, hogy Sun Ra, aki egyszerre aktivista és zenész esélyegyenlőséget követel az afroamerikaiknak, miután a Földön landol űrhajójával.

A képet 2016-ban készítettem, ez az első amit a Google Drive elmentett. A legjobb gimnazista barátnőimmel kísértük el az egyiküket fogorvoshoz és ott jött az ötlet, hogy milyen jó is lenne egy képsorozatot készíteni az óbudai Zsigmond térnél. Előtte emlékeim szerint még fagyiztunk is egyet. A kép még a fogorvosi kezelés előtt készült :)