Emlékezetes kirándulás Erdélybe

1

2025 nyara, ami valóban megértette velem, milyen ereje tud lenni a közösségnek. A nyár, amikor felépült a vályogházunk alapja és négy fala. Hogy igazán emlékezetes legyen az építkezés, kalákákat szerveztünk, ahova megközelítőleg 40 ember gyűlt össze. Egy régi építeszeti technika, a rakott sárfal rakása, és a vályog taposása minden ideérkezőnek újdonság volt. Az új tudás elsajátításához társult a tűző napsütés, a háttérben szóló népzene, drum&bass, rock, pop, a kacarászás, a jól megérdemelt ebéd, és a munka utáni sörözgetés, sütögetés, ami teljesen összekovácsolta a társaságot és újabb, mélyebb barátságok köttettek egymással. Ez a nyár megtanította velem, hogy közösségben tényleg minden könnyebb és mókásabb! Hálával tartozunk a barátainknak!

2

2020 szeptemberében a budapesti Színház-és Filmművészeti Egyetem másodéves hallgatójaként részt vettem a 3 hónapig tartó egyetemfoglalásban. Erre az időszakra életem egyik legintenzívebbjeként emlékszem vissza. Ekkor olyan mértékű összefogást tapasztaltam a leendő kultúraművelők, szakmabelik között, amire soha nem számítottam. Mindegy volt, hogy valaki színházrendező vagy éppen televíziós műsorkészítő szakra jár, az események szervezésében és az ellenállás mikéntjébe mindenki egyenlően beleszólhatott, hozzájárult, amivel csak tudott. Így alakulhatott ki az, hogy nem csak a saját szakomon és intézetemen belül alakultak kapcsolataim és barátságok, hanem az egyetem egészéből ismerhettem meg hallgatókat, ami hatalmas élmény volt. Amikor novemberben a Covid vírus újra-felbukkanása miatt be kellett fejeznünk a foglalást, és újra karanténba vonultunk, egy maréknyi csapattal megtartottuk a kapcsolatot. Az adventi időszakban minden vasárnap szerveztünk egy kirándulást, ami összetartotta a csapatot és segített levezetni ezt az elképesztően intenzív időszakot. Az egyetemfoglalást szimbolizáló, még az eredeti szalagokból levágott darabkákat mindenhová vittük magunkkal, így lépten-nyomon emlékeztetőket hagytunk, amerre jártunk. Kicsit még reménykedtünk is ekkor, hogy hamarosan újra tud szerveződni az ellenállás, ám erre nem került sor.

1

A felnőtté válásom meghatározó csomópontja volt a 2021-es év, amikor elhagytam a középiskolát. Az érettségi után viszont ürességet éreztem, és tudtam, nem lesz teljes az életem, ha az addigi- és újonnan szerzett barátaimmal nem élünk át egy „utolsó” (végül egy teljesen más jellegű újféle intimitású kapcsolatot eredményező) élményt. Mindenkit, akit szerettem, invitáltam a Művészetek Völgye nevű fesztiválra, ami életem legmeghatározóbb élménye lett. Kaotikus, lázongó ifjú szellemiség, mellette pedig igazi baráti szeretet egy új szintre emelve. A helyszínen kialakított „51-es körzet” nevű kiállítóhely még tovább fokozta a káoszt és ezáltal a kapcsolódást. A tér a balatonboglári kápolnatárlat neoavantgárd művészi mozgalmának felidézése és megörökítése, melynek egy kiemelkedő képviselője Galántai György volt. A tárlatot a szocialista rendszer már a 70-es eévek legelejétől egészen a meghszűnéséig, '74-ig üldözte. Ennek oka a propagandaterjesztés vádja volt, mely az egész országos avantgárd mozgalomra ráverte a bélyegét. Galántait és társait is fasiszta eszmék terjesztésével vádolták, melyeket a tárgyakon keresztül prezentálnak, ez pedig ellehetetlenülésükhöz vezetett. A tárlat legnagyobb része ezt követően Budapestre került, a megalakult Artpool Művészetkutató Központ szárnyai alá. Itt nem csak a művészethez való hozzáállásunk, de összességében az élethez való úgymond lázadó- vagy azt más színben látó személyiségünk is egyfajta kezdőugrásra tehetett szert. Így kovácsolódott össze egy olyan társaságunk, amely, még ha évek is telnek el egymás nélkül, mindig olyan módon kapcsolódunk, ahogy az akkor kialakult.

4

2021-ben történt, hogy meglátogattuk a barátommal Dunaújvárosban, a Dunai Vasmű melletti erdőben található ipartörténeti skanzennek nevezett helyszínt. Ekkoriban olyan túrázási lehetőségek után kutattam, amelyek valamilyen módon eltérnek a megszokottól és adnak valami különleges élményt a látogatónak. A neten böngészve találtam rá erre. Az egyik urbex-es csoportba rakta fel valaki, hogy micsoda látnivaló várja azokat, akik ellátogatnak ide. Bár ez egy teljesen szabadon látogatható hely, mégis az elhagyatottsága és sajátos jellege miatt vonzza azokat, akik szeretnek nem mindennapi helyszíneket felkeresni. Már a korábban látott képek alapján biztos voltam benne, hogy szürreális látványba lesz részünk, de amikor megékeztünk teljesen magával ragadott minket a látványvilág. Rögtön különböző cselekményszálakkal rukkoltunk elő a barátommal, hogyha ez egy film lenne, vajon mik lehetnének a látottak mögötti történetek. A helyszínen csak mi voltunk, így ez még inkább hozzájárult, a posztapokaliptikus atmoszférához. Valóban úgy éreztük magunkat, mintha egy olyan világba csöppentünk volna, ahol az egykori monumentális gépek alkatrészei sejtetnének, hogy valami végzetes és rettenetes történt itt egykoron, azonban az, hogy mi is lehetett ez, az idő homályába veszett, és már sohasem tudhatjuk meg.

1

Gyerekkorom nagy részében külföldön éltünk, nyáron tartózkodtunk Magyarországon, ezért nekem a nyár egyenlő a Balatonnal. Azoknak a nyaraknak a rutinjai és ízei jelentik számomra a nyaralást. A barátomnak, vajdaságiként, a Balaton egy tó. Neki a nyár a montenegrói tenger illatával veszi kezdetét. Első közös nyarainkat a COVID-19 világjárvány szabályozásai keretezték. Már ő is megtanulta ezalatt a két év alatt, hogy csak az északi parton szállunk le a vonatról, vacsorára lecsót tunkolunk és tollasütő nélkül értelmetlen lemenni a partra. Ezért nagy öröm volt, amikor végre felkerekedtünk és nagyunkba vehettünk a Balkánt, hogy végre megmutassa az ő gyermekkori nyári emlékeinek színtereit és szokásait. Hogy ne csak a nosztalgia expresszen utazzunk, közös szájízünkre formáltuk a vízhez vezető utat. Bepakoltuk a túra hátizsákjainkat és Szarajevó felé vettük először az irányt. Ott végig pontoztuk a burek és csevap felhozatalt, megkerestük a budapesti Bem mozi ottani megfelelőjét (Kino Bosna), bátrak voltunk és bizalmat szavaztunk egy helyi fodrászüzletnek, rengeteg Wikipedia oldalt olvastunk el a város véres történelméről, hogy aztán inkább a háború hétköznapi, emberi léptékű mementóit, múzeumjait járjuk végig egy helyi idegenvezetővel, rengeteg analóg felvételt készítettünk, amit utána sose hívattunk elő és az Azel France nevű outlet üzletben új ruhatárat vettünk magunknak. Ezután vonatjegyet váltottunk Mostarba, ahol a kötelező turisztikai látványosságokat falva, örökre torkunkon akadt Bruce Lee köztéri szobra. Onnan buszra szálltunk és átkeltünk a montenegrói határon, hogy végre a fürdőruháinkat se cipeljük tovább feleslegesen. És mint az emlékeiben, úgy szegélyezték az erdőtüzek csobbanásainkat, úgy féltünk a tengerisünőktől és úgy száradtak oda a fagylaltok a szájaink szélére.

3

A képeket első közös külföldi családi nyaralásunk alatt készítettem a telefonommal 2025 nyarán Krk városban. Főként a húgommal megszavaztuk a városnézést, mert képeket szerettünk volna készíteni, és erre a csodálatos középkori hangulatú szűk utcás Krk város tökéletes helyszínnek bizonyult. Eltöltöttünk egy egész napot a kis utcák felfedezésével, bementünk a templomokba, találkoztunk egy fecskével, hamburgert ettünk egy lejtős utcán, és autentikus szuvenírt vadásztunk. A képek úgy készültek, hogy a rózsaszín murvafürtöt szerettem volna lefotózni, de mindkét testvérem először véletlenül, aztán direkt belesétált a képbe. Akkor megszületett az ötlet, hogy rólam is készüljön egy, és akkor lesz belőle egy sorozatunk. Karácsonykor kinyomtattam ezt a három képet, és már csak a megfelelő képkeretet kell megtalálnom hozzá, hogy kirakhassam a szobám falára.

1

A fent látható képet a telefonom segítségével készítettem, 2024 szeptemberében a Koppenhágában töltött utolsó esténk hangulatos vacsorája alatt. Egyetemi tanulmányaim megkezdésével a főszakom mellé kellett választanom egy minort is, amiről úgy gondoltam a dán lesz. Egy évig tanultam is a nyelvet, de a továbbiakban a főszakom és a dán minor órarendje összeegyeztethetetlenné vált, ezért mást kellett választanom. Viszont a tanszék minden másodév szeptemberében tanulmányutat szervez Dániába, amin nekem is lehetőségem volt részt venni, amiért azóta is hálás vagyok. Egy hetet töltöttünk kint Koppenhágában a csoporttal, egy rendkívül kalandos utazáson. Semmiképp nem voltunk felkészülve arra, legalábbis én biztosan nem, hogy az időjárás és az élelmiszerárak merőben mások, mint nálunk és a sajtos szendvicset úgy reklámozzák, mint nálunk a gyrost. A kint töltött hét tételmondata: a folyamatos kultúrsokk összekovácsolja a barátokat, és a legnyomorultabb helyzeteket is túlélhetővé teszi. A nyomorult burgonyás szalámi, amit együtt esztek toast kenyérrel a hideg diákszállón, a zacskós leves, ami valamiért nem fő meg rendesen és az íze is undorító, a kaktuszfüge, aminek a tüskéi minden elővigyázatosság ellenére is a kezedbe fúródnak, a városnézés zuhogó esőben, amikor az esőkabátotok átázik, és csorog az arcotokon a víz, aztán napokig szárad a vizes ruhátok, mert a szálláson szeptemberben még nincsen fűtés. Szóval a közös ‘szenvedés’ és az eltelő idő megszépíti az emlékeket és szorosabbá fűzi a barátságokat. Így született meg a Souvenirgruppe Messenger csoport és egy azóta is összejáró baráti társaság. A képen látható kenyér abban a pillanatban úgy éreztem életem legjobb kenyere volt, amit valaha ettem. Utolsó napunkon egy templomból étteremmé átalakított vendéglátóipari egységben vacsoráztunk, ahol szombat este drag show-t tartanak, ami összességében elég dán érzést nyújtott. A napok óta rendes tápanyagot nem igazán látott szervezetünknek a babos pörkölt jellegű étel, rizzsel, spenóttal és azzal a mennyei kovászos hajdina kenyérrel a világot jelentette. Azóta sem ettem olyan finom kenyeret, és Dániában sem jártam, de az út nem vette el a kedvemet és vissza szeretnék még menni megnézi a Grundtvig’s templomot, ami a Shrek rajzfilmbeli templomot is ihlette, illetve a street art is lenyűgöző látványt nyújtott, amit egy kevésbé programokkal táblázott látogatás során szívesen felfedeznék újra.

5

A Tsaatsan (Dukha) törzs egy nomád, rénszarvastartó nép, akiknél a megtiszteltetés volt, hogy pár napot tölthettünk. Az mongol-orosz határnál lévő két törzs egyikét látogattuk meg, aminek lakossága kb 80 fő. Életük ritmusa a rénszarvasok évszakos vándorlásához igazodik, ahol minden tevékenység, a tábor felállításától a sós tejes tea készítéséig, együttes erőfeszítés. A fiatalokkal röplabdáztunk, lovagoltunk rénszarvason, részt vettünk az áfonya és fenyőtoboz gyűjtésében (amiből aztán kikapartuk a fenyőmagot) és hallgattuk a tűz mellett mesélt történeteiket. Itt nem turistának éreztük magunkat, hanem vendégként egy olyan közösségben, aminek egész világa a béke, a természettel való összhang és a közös emlékek.

5

Mongóliai utam egyik állomása a Góbi-sivatagban, ahol arany homokdűnéin bukfenceztünk, tevegeltünk, majd megnéztük a Lángoló Sziklákat (Byanzag), ahol Roy Chapman Andrews feltárta a világ első dinoszaurusz tojásait. A Tsaagan Suvarga káprázatos, fehér képződményei után a Teaút történelmi hangulatát kerestük Dalanzadgad múzeumában.

5

Márciusban mikor Laoszon át motoroztam, a Bolaven-fennsík egyik kávéültetvényén megismerkedtem egy francia fiúval, akivel megállapodtunk, hogy Mongólia talán az egyik legérdekesebb úti cél és mindenképp el szeretnénk jutni ide. Engem már csak a sztyeppei múltunk és egykori nomád életmódunk miatt is izgatott Dzsingisz kán hazájának megismerése. Az utazás végül nyár végén jött össze. Ulánbátorban pár napot töltöttem a kasmír pulóverek és mongol történelmi múzeumok mámorában, innen francia utastársammal Bogd Khan Uul területén egy nomád családhoz mentünk, akikkel pár napot töltöttünk el. Itt egyszer a szteppéken elgyalogolva szembesültem a félelemmel, amit a határtalan puszta egyformasága, a sötétedés és a természetnek való kiszolgáltatottság jelent. Aki még nem tévedt el este a sztyeppéken, az nem értheti a pánikot, amit az esti hideg és sötét beköszönte jelent a határtalan füves pusztán és az örömöt, amit egy jurta látványa (vagyis emberi jelenlét nyoma) okoz az embernek. Bár lóháton már kutatott a család keresztül-kasul a környéken, végül a helyi mongolok jószándékának és példátlan együttműködésének köszönhettem, hogy az éjszakát már vendéglátóim jurtájában tölthettem. Innen másnap mentünk vissza Ulánbátorba, onnan pedig Dalanzadgad-ba repültünk, ahonnan egy UAZ-zal jártuk be a Góbi sivatagot négy nap alatt és ismerkedtünk meg e hatalmas terület gazdag archeológiai örökségével, ami többek között dinoszaurusz-tojást és fészket is rejt, ismertük meg a Teaút történelmét és csodáltuk meg a Lángoló Sziklákat. Innen Ulánbátorba mentünk, ahonnan egy pár nap pihenés után távolsági busszal 12 óra út után az északi Hövszgöl tartomány székhelyére, Mörön-be érkeztünk, ahonnan 10 óra zötykölődes után a sztyeppéken át eljutottunk Tsaganuur-ba. Innen másnap lóháton jutottunk el a félnomád rénszarvas pásztor Tsaatan törzshöz, akiknél pár napot töltöttünk és ahol bekapcsolódhattunk a törzs életébe, röplabdáztunk az - amúgy kíválóan játszó - fiatalokkal, vad áfonyát és fenyőmagot gyűjtöttünk a közeli erdőkben és beszélgettünk a helyiekkel egy forró bögre sós rénszarvas tejes tea felett.

1

2023/24 tanévben megnyertük egy pályázatot a határtalanul programba. Egész évben készültra csapatokban és egyénileg is. Mikor eljött a napjana utazásnak mindenki nagyon izgatottan ált a busz mellet reggel 5:30 kor. 6 órakor el is indultunk. Elvileg 8 órás utat több mint 14 óra alatt tettük meg. Ez volt az első rendes ( nem csak benzinkút mosdó lehetőség) megállónák. Az egy hétig tartó kirándulás elején még nem tudtuk milyen élmény vár ránk. Örülök hogy részt vehettünk ezen.

5

2022-ben voltam negyedikes gimnazista, ekkorra már viszonylag sokat hallottunk ismerőseinktől, barátainktól a Gombaszögi Nyári Táborról. Elbeszéléseik alapján egy külön kis világ rajzolódott le bennem, mintha egy fantasy regényből olvastak volna fel, mikor erről a fesztiválról meséltek. Pár barátommal úgy döntöttünk hát, hogy eljött az ideje, hogy elmenjünk az első fesztiválunkra, és úgy találtuk, hogy erre Gombaszög lesz a legalkalmasabb. A jegyeinket már decemberben megvettük, hiszen akkora volt bennünk az elszántság, hogy semmi sem állíthatott volna meg minket, még az sem, ha esetleg nem sikerül az érettségi. Emellett persze így a jegyek is olcsóbbak voltak, ami egy diáknál elég erős szempont tud lenni döntések meghozatalánál. Tehát decembertől számláltuk vissza a napokat, folyamatosan követtük az Instagram és Facebook-oldalukat, hogy milyen újdonságokat posztolnak, kik lesznek a fellépők stb. Mivel ez a fesztivál Szlovákia egy viszonylag keleti részén található, nem messze Rozsnyótól, én pedig barátaimmal a nyugati részen élünk, az utazás volt az első nehézség, amit le kellett küzdenünk. Sajnos ekkor még egyikünkben sem volt meg az a potenciál, hogy elvezessen egészen Rozsnyóig, így alternatív utazási lehetőségek után kellett nézelődnünk. Meg is terveztük, hogy fölutazunk Pozsonyba, majd onnan egy pár óra alatt vonattal elmegyünk Kassára, onnan pedig szintén vonattal tovább utazunk Rozsnyóra, ahol átszállva egy helyi buszra elmegyünk a fesztivál helyszínére. Elméletben minden prímán működött, azonban egy hatszemélyes sátrat is vittünk magunkkal, ami eléggé megnehezítette az utazásunkat, de még a Pozsony-Kassa útvonalon pozitív felfogás kísért minket. Ez viszont nem tartott sokáig, mert a Kassa-Rozsnyó vonal egy részét felújították, így pótlóbusszal kellett tovább haladnunk, mire pedig eljutottunk Rozsnyóba, az elméletben onnan induló busz nem érkezett, így taxival folytattuk kalandunkat. Ezek ellenére, mikor a távolban megpillantottuk a Gombaszög feliratot, újra az izgatottság fénye támadt szemünkben. Annyi inger ért hirtelen, hogy nem tudtam mire figyeljek. Egy festői völgybe érkeztünk, egyáltalán nem hasonlított korábbi koncertélményeim helyszínére, hiszen ez tele volt fákkal, élettel és színekkel. Üdítő volt hallani, hogy mivel erre a fesztiválra zömével szlovákiai magyarok járnak, rengeteg embernek volt tájszólása. Örültünk annak, hogy bár magyarok vesznek minket körül, és viszonylag távol voltunk otthonunktól, nem volt baj, ha becsúszott egy-két szlovák szó is beszédünkbe, nem néztek ránk furcsán. Úgy érzem, számomra az első este volt a legmeghatározóbb. Miután minden mérnöki képességünket bevetve felállítottuk a sátrat, elindultunk az első programunkra, a csurbeszra a Diákhálózat mólójára. Ez egy ivós játék volt, ahol különböző csapatjátékokat játszottunk. Az utolsó aggályaim is végleg elszálltak, hiszen jómagam nem iszom alkoholt, mégis nagyon jól éreztem magam. Rendkívül barátságos volt a környezet, rengeteg embert ismertem meg, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. Ezután pedig elmentünk az első gombaszögi koncertünkre, az Aurevoir zenekarra. Bár őket azon az éven kezdtem csak el hallgatni, mégis életem legjobb koncertje volt. Olyan energiákat közvetített mind a zenekar, mind a közönség, hogy azt nehéz szavakkal leírni. A felszabadultság talán az, amivel leginkább össze tudnám foglalni, hogy mit éreztem akkor. Nem számított, hogy ki vagy, honnan jöttél, csak a boldogság, a közös zene élvezete volt a fontos, de ezt az érzést az egész fesztiválra ki tudom vetíteni. A koncert után pedig egy csoportképet is készíthettünk a fiúkkal, amit azóta is fotóalbumomban őrzök. Bár a koncertekhez legközelebbi kempingben sátoroztunk, mégis azután a mozgalmas nap után könnyedén jött álom a szememre. Következő napokban folytattam a fesztivál helyszíneinek felfedezését. Bejártam a Folkszögletet, ahol hajnalig roptuk a táncot a táncházban, de elmentem a Chillszobába, Labirintus udvarba és a Grendel Lajos sátorba is. Ezeken kívül még voltam a Pajtaszínházban is, az „Ahogy esik úgy puffan” improvizációs előadáson, meg természetesen a hét egyik legviccesebb programpontján, az iszapbirkózáson. Esténként pedig jártuk a különböző koncerteket, Krúbin, Carson Comán, Elefánton és csomó más rendkívül tehetséges, számomra kedves előadónak a fellépésén is táncolhattam önfeledten. Még a koncertek után is volt programlehetőség, hiszen minden éjjel különböző DJ-k szolgáltatták zenét. Bár sajnos az utolsó napra olyan napszúrásom lett, hogy alig érzékeltem, hol vagyok, mégis ez volt az életem egyik legkedvesebb emléke. Azóta is minden éven visszajárok Gombaszögre, és mégis minden éven tud valami újat és varázslatosat adni nekem ez a fesztivál.

5

Kis koromtól kezdve mindig is szerettem a bulikat, főleg a szülinapi bulikat, jó zene, torta és barátok, mi kell ennél több? Elhatároztam hát, hogy mikor 18 éves leszek tartok egy nagyobb összejövetelt a barátaimmal, hogy mégiscsak megünnepeljem, hogy fiatal felnőtt lett belőlem. Azonban e terveimet meghiúsította a Covid. Bár ebben az éven már enyhítettek a korlátozásokon, mégis voltak szabályok, amik megakadályozták, hogy egy rendes bulit tartsak. 2021-ben, Szlovákiában egy ideig volt egy olyan korlátozás, hogy csak 22:00-ig tarthatták meg az eseményeket, utána mindenkinek haza kellett mennie. Ezáltal úgy éreztem, hogy ilyen feltételek mellett nem tarthatnék teljes értékű szülinapozást. Mivel tudtam, hogy nyáron ezeket a szabályokat úgyis eltörlik, hiszen az ilyen fajta korlátozások nem tennének jót a fesztiváloknak, eldöntöttem, hogy hiába vagyok téli születésű egy nyári szülinapi bulit fogok tartani. Mivel már nem tartottam magam születésem napjához, úgy próbáltam kiválasztani az esemény dátumát, hogy a lehető legtöbb embernek jó legyen illetve, hogy már kint a szabadban tudjak ünnepelni. Június 26-ra esett a választásom, helyszínnek pedig a lakóhelyemtől pár kilométerre található Relaxot választottam, ami lényegében egy kemping. A Feketevíz egyik holtága veszi körül, tele van állatokkal, és sokkal nagyobb, mint ahogy az ember elsőre hinné. Kibéreltem ott egy altánt tűzrakó hellyel és izgatottan vártam a június 26-át. Annyira be voltam zsongva, hogy még külön meghívót is gyártottam az eseményre, amiben ez állt: „Üdvözöllek Jóbarát! Remélem nincsen programod, mert most szerzek Neked. Nagy szeretettel meghívlak a világ közepére, a híres-neves Nagyfödémesre 2021.06.26-ra egy napkeltéig tartó mulatozásra. Poharad és tányérod nem lesz üres, azonban mivel a szabad ég alatt fogunk mulatozni, ezért az alvóhelyed neked kell biztosítani. Amennyiben az ég sírna, a dáridó át lesz rakva. Ha eljössz meg nem bánod, remélem bírod majd a táncot. Nagy szeretettel várlak!” Apukámmal és testvéremmel hamarabb kimentünk a helyszínre és egy kicsit összekészítettük, illetve én elkezdtem főzni életem első bográcsgulyását. Apukám még egy zászlót is készített nekem „Anikó bulija” felirattal, amit az altán melletti röplabdahálóhoz rögzítettünk. Nagyon aranyos ajándékokat kaptam a többiektől, köztük az egyik kedvencem egy korsó volt, amin a pajkos póni felirat és kép szerepelt az egyik kedvenc filmemből, A Gyűrűk Uraból. Nagyon jókat beszélgettünk, játszottunk, röplabdáztunk a barátaimmal, este pedig táncoltunk, amíg nem fájt a lábunk. A hozzánk közel lévő altánban egy másik barátom tartotta ugyanígy a szülinapját, az est folyamán viszont átjöttek hozzánk és összeálltunk egy nagy közös mulatsággá. Ezután is tudtuk fokozni az estét, mert a Relaxban aznap este pont egy nyárnyitó ünneplés is zajlott és éjjel szabadtéri diszkót tartottak, ahová szintén lenéztünk és megmutattuk, hogyan is kell táncolni. Természetesen aznap este nem aludtunk, sőt voltak, akik egészen reggel háromnegyed hétig badmintonoztunk. Azóta is emlegetjük, hogy milyen jó is volt az a buli, és hát mivel ennyire jól éreztük magunkat azóta is minden éven tartok egy hangulatos kis összejövetelt június 26 környékén, de azóta már Nyárnyitó néven.

3

Mielőtt elkezdhettem volna a tábori munkámat, előtte Zánkára (tábortüzeskép) kellett mennem egy képzésre, ahol az konkrét feladatkörömet (a Kézművességet), érzékenyítést és a tábori feladatokat/játékok/táncok betanítása volt a középpontban. Ez volt az első egyedüli utam, amit a rossz idő ellenére egy kirándulásnak fogtam fel. Amikor már Fonyódon (másik kettő) dolgoztam, a képzés szoros és komoly hangzású anyagai hamar elfelejtődtek, mivel a tanultakat nem lehetett minden gyerekre vagy helyzetbe tűpontosan ráilleszteni. A lurkók hamar olyanná tudták változtani a foglalkozások légkörét, mintha nem is egy táborban lennék velük, hanem egy hetes kiránduláson a Balatonnál.

5

Van egy kis baráti társaság akikkel sziklát szoktam mászni rendszeresen. Ez annyit tesz, hogy évente több alkalommal indulunk neki együtt valamelyik szomszédos ország csodás tájainak, hogy ott újabb sziklákon űzhessük egyik kedvenc szenvedélyünket a mászósportot. Ezek már kiépített sziklafalakat jelentenek amikről általában valamilyen formátumú kalauz is megjelent már ami megkönnyíti a tájékozódást. 2021-ben a sokszor emlegetett ausztriai Zillertalra esett a választás. Ez Tyrol tartománya az országnak és óriási hegyek övezik a környéket. A szikla gránitból van ami az egyik legélvezetesebb mászásra ad alkalmat gazdag formakincsével és jól tapadó struktúrájával. Ide is Tódorral a lakóautóval kiegészülve érkeztünk ami egy főhadiszállásként funkcionál és remek beosztásának köszönhetően akár 6 embernek is alvóhelyet biztosít. Lehet benne főzni és a reggeli kávék kiapadhatatlan lelőhelye is egyben. Ebben a formában kempingekben és vadkempingezésekben töltjük az estéket. Most a vadkempingezés mellett döntöttünk és a legjobb helyeket találtuk hozzá erdőszéleken patakok szomszédságában. Nappal a mászásé a főszerep ami itt egy vagy két kötélhosszas utakat jelent amit sportmászásnak hívnak vagy a boulderezést ami az egészen apró 3-4m magasságú tömbökre való feljutást jelenti és általában elég nagy kihívás méretéhez képest. Itt mindkét ágazatot lehet űzni, ráadásul a kisebbek tényleg esszenciális darabok. Némelyike már több mint 20 éves első megmászással rendelkezik és szinte semmi lemászottság vagy kikopás nem tapasztalható rajtuk. Több napos ottlétünk alatt a bőrpihentető napon Andris barátommal az egyik közeli hegyre is felkapaszkodtunk vagy 1200 m szintet, de sajnos a csúcsot nem tudtuk elérni az érkező mennydörgés és vihar következtében, inkább menekülőre fogtuk. Esténként tábortűz és főzés volt a program amit a legjobb sztorizós beszélgetések koronáztak meg. Én ezt az életformát nagyon szeretem és addig szeretnék ilyeneket csinálni amíg csak meg tudok mozdulni.

1

Éppen egy osztálykirándulásra mentünk a Balatonhoz. Vonatra szálltunk és kora reggel útnak is indultunk. Nem szeretek korán kelni, de ha az ember utazni készül, valahogy a reggelnek egészen más a hangulata, mint a hétköznapokon. Két osztálytársam lekéste a vonatot, így ők a következő járattal jöttek utánunk. Jókat beszélgettünk és kártyáztunk útközben. Hallgattuk az osztályfőnök érdekes történeteit Indonéziáról, ugyanis ő élete egy részét ott töltötte. A képen a kabin pici asztalára helyezett vizespalack látszik a vonat piszkos ablaka előtt.

5

Eszterrel 16 évesen kezdtünk el stoppolni. 2010-et írtunk, már rég lement a beat-nemzedék stoppos romantikájának sokadik hulláma is. Jártuk keresztül-kasul az országot, aztán Erdélyt. Később külön-külön stoppoltunk külföldön is. Volt egy kakitérképünk, amin bejelöltünk minden falut és várost, ahol megkönnyebbültünk. Cece, Kolozsvár, Kapolcs, Veszprém, Gyimesközéplok… Az autósok állandóan pénzt adtak vonatjegyre, mert annyira féltettek minket, de általában abból fesztiváloztunk. A legtöbbször nem kellett sokat várnunk, ha mégis, ugráltunk meg hülyéskedtünk. Nagyon korán megtanultuk, hogy autópályán TILOS stoppolni, és hogy az a legnagyobb szívás, ha egy város közepén tesznek ki, de nekünk még tovább kell utaznunk, akkor “irányba kerülni” legalább egy óra. Eszter próbált meggyőzni, hogy a löncshús tejföllel és kiflivel jó. Elképesztő kalandokat éltünk át, de reméljük, hogy a saját gyerekünknek nem jut eszébe ilyen.

5

Angyalisziget. Ez a sziget a Ráckevei-Soroksári dunaágon helyezkedik el és kb. 550 db épített nyaralónak ad otthont, így a folyószakasz egyik legnagyobb lakott szigete. Egyik igen kedves barátom Barnus pedig ezen a szigeten él. Ő egy igazi Tarzan itt. A nagy vadász. És persze a legnagybb hohoho akit ismerek. De nem az üldögélős fajta, hanem a vérbeli ragadózó. Legyezőbotjával szinte mindig sikeres. Zenész is és zenekarának mi lehetne más a neve mint a Peca. Nyaranta, de van úgy, hogy más évszakban is meglátogatom mert nagyon szeretem az itteni hangulatot és persze őt is és még a többi barátot akit rajta keresztül ismertem meg. Ez a romantikus vizi világ csak csónakkal megközelíthető és az elszigeteltsége okán itt az ember visszarepül az időben egyenesen a természet lágy ölébe. Szuper jókat lehet itt evezni, fürdeni, horgászni vagy csak úgy megfigyelni a természet működését. A vadvilág burjánzik és minden a legszebb valójában él. A sziget mindkét oldala csodás, az egyik a napkelte a másik a napnyugta miatt... ezekben az időszakokban a legszebb. Irigylésre méltó aki itt él és ezt minden nap élvezi. Gyakran látogatjuk meg a környező szigeteket is amik sokkal apróbbak mint mondjuk ahol Gábor barátunk szokott nyaralni az Opera-szigetet. Ez olyan keskeny hogy a telke elölről és hátulról is vízparti. Közben pedig a folyó ami elterül körülötte már majdnem a nagy Duna szélességével bír. Nagyszerű az is hogy itt a zsilipeknek köszönhetően lassú a víz és árvízre sem kell készülni. Remélem még sokáig ilyen marad és élvezhetjük ezt az ősi világot!

5

2021 augusztusában a járványhelyzet miatt egy évvel eltolva a repjegyeket átfoglalva tudtunk elutazni kislányommal Majával Görögország egyik csodálatos szigetére Santorini-re. A sziget a nyári időszakban a legforgalmasabb azonban most egész élhetőnek tűnt az emebersűrüség, valószínűleg még a járvány utóhatásainak következtében. Mondjuk így sem tudtunk már motort bérelni, de mint megtudtuk nagyon jó a buszhálózat és így az ottlétünk alatt ezt választottuk fő közlekedési eszköznek. Valóban csodás látványokban volt részünk mert a sziget tulajdonképpen egy vulkáni kaldera ami nyugat fele tekint ezért szinte minden nap fantasztikus naplementékben volt részünk. A sziget minden szegletét bejártuk és felfedeztük az összes strandot és látványosságot. Szállásunk a sziget közepén elhelyezkedő kempingben volt ezért innen mindenfele el tudtunk indulni. Nagyon tetszetős sétákat lehet tenni a kalderán is élvezve a 2-300 méteres magasságot, van egy torony szikla is amire nem túl könnyű a felmászás. Persze a központi kis vulkáni szigetet sem hagytuk ki és egy hajótúra során szép sétát tehettünk rajta valamint egy a tengerben lévő termálvizes fürdőhelyet is kipróbálhattunk. Összességében egy kiváló hetet töltöttünk itt kiélvezve a hely összes adottságát!

1

Több, mint húsz éve minden évben legalább egyszer elhaladunk emellett a napraforgó föld mellet, amikor a családommal a bakonyi házunk fele tartunk. Amikor gyerekek voltunk a Nővéremmel és türelmetlenkedtünk, hogy mikor érünk oda, Édesanyám felosztotta az utat három részre, hogy mindig pontosan meg tudja mondani, hogy hol tartunk. Tekintve, hogy a térkép olvasás piciként még nem volt az eszköztárunkban, az út három részét azzal azonosítottuk be, amit a kocsiból kinézve láthattunk. Ez a napraforgó föld az út második részének a végén található, ami mindig azt jelezte, hogy már közeledünk. Bár ma már fejből tudom, hogy melyik falu követi a másikat a bakonyi kisházunk felé, ez a gyönyörű látvány, ami a képen található, mindig ugyanolyan nyugalommal és izgatottsággal tölt el, hogy beléptünk az út utolsó és végső szakaszába, jelezve hogy közeledünk a végcélhoz, mint amikor gyerekként kinézve a kocsi ablakán, megláttam a tengernyi napraforgót.

4

Húsvéti esküvőre igyekezve, 2025 Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. Fekete-fehér filmre készített sorozat

2

A látogatás 2019 októberében történt, a Ralph Rugoff által kurált May you live in interesting Times címen nyílt Velencei Biennálé-n. Pécsi középiskolásokkal jutottam el, mentorom Varga Virág meghívására. Különleges volt ez a kirándulás minden szempontból. Egyrészt covid előtt voltunk, ekkor még nem sejthettük, hogy az élet (beleértve a képzőművészeti, kulturális életet is) leáll egy kis időre. Másrészt a Velencei árvízet is megelőztük, 2020 decemberében nem kapcsolták be az olasz Velencét védő Mose zsiliprendszert, ezért a víz elöntötte a Szent Márk teret kedden. A víz bejutott a Szent Márk-székesegyházba is, elmosta a szigeten élők számos tárgyát is. 2019-ben a tenger azonban gyönyörű volt. Emlékszem milyen fantasztikus érzés volt hajnalban kimenni a partra, és az odasodródott medúzák között kagylókat válogatni. Milyen érzés volt Julie Mehretu műveit látni élőben. Az első Biennálé. Az első felnőt barátság. Bizonyos értelemben sorsfordító volt nekem ez az utazás.

4

2024 őszén Albániában jártunk, kocsival utaztunk az egyik településről a másikra: Az autóban ülve úton vagyunk a tenger felé. A jobb oldalunkon már meg-megcsillan a víz felszíne, bal oldalunkon pedig az óriási hegyek húzódnak. Az úton néha leelőznek minket, máskor pedig mi előzünk, ahogy ez lenni szokott. Sőt, van olyan, hogy szamarakon vagy lovakon ügető bácsik, zacskókkal a kézben sétáló nénik ránk mosolyognak, mi is rájuk. Majd elérjük a partot. Előttünk a tenger, mögöttünk a hegyek, felettünk a kék ég. Albániában autó nélkül nem igen lehet közlekedni, vagy legalábbis sokkal tovább tart. Sok a régi, rozsdás kocsi is, amelyeknek néhol új feladatot jelölnek ki, ahogyan a képen látható egyednek is. Ő lett a szerviz bejárata melletti hirdetőtábla.

5

A történetemben a tengert képletesen értem: számomra a látványa, szaga, érzete mindig a szabadság zsigeri élményével párosult. Épp ezért minden utazás, ahol a szabadságot akármilyen formájában is megélhettem, az tengerszép volt. Így történt ez 2021-ben is, amikor egy hat hónapos kasseli kutatói ösztöndíj elnyerése jelentette a felszabadulást a munkahelyi, családanyai, házastársi kötelékek alól, és egy olyan hosszú intellektuális énidőt biztosított számomra, mint soha előtte, s azóta sem. (Bár a hat hónap a Covid miatt négyre zsugorodott, az ösztöndíj értékéből ez nem vont le, csak a vállalás teljesítését nehezítette meg.) A lakáskeresést nagyban megnehezítette, hogy az akkor igen fiatal kutyámat nem akartam Magyarországon hagyni. Ez volt életem első ilyen hosszú autóútja: előtte nagyon izgultam, de ahogy átléptük a határt, végtelen nyugalom szállt meg. Az osztrák és német vezetési kultúra simasága, a kutyám szolidáris szuszogása a hátsó ülésről, a zenehallgatás feledhetetlenné tette az 1200 km-t. (Regensburgban megszakítottuk az utat, ami kiváló döntés volt, csodás kutyás hotel a központban, esti séta a Duna-parton…) Aztán másnap kora délután percre pontosan érkeztem leendő lakhelyünk elé. Végül a hely kiválasztása a lehető legjobban sikerült, irtó jó fej főbérlőkkel, lakókkal, pár percnyi sétára a város egyetlen olyan és mellesleg a legnagyobb, legcsodálatosabb parkjától, a Karlsaue-től. Naponta sok-sok órát töltöttünk itt; a több száz éves fák, kutyák és gazdáik kedves ismerőseink lettek. A fotókon látható a park, a búcsú pillanatai és az autó, a kispirosnak nevezett matuzsálem korú Suzuki, amely egyszer sem romlott el a több ezer kilométeren, és amely lehetővé tette számunkra a szabadság teljes megélését: a számtalan kirándulást, barangolást a környékbeli erdőkön-mezőkön. Annyi könyvet, ajándékot, bolhapiacon vásárolt és lomizott tárgyat hoztam magammal, hogy a kutyámnak alig maradt hely. Így ért véget közös utazásunk, s akkor megfogadtam, és hamarosan sort is kerítek rá, elmegyünk, mi ketten, az egyre viseltesebb kispirossal, bár, ha rövidebb időre, a tengerhez is.

1

Tavalyelőtt télen, karácsony előtt elmentünk kirándulni Hűvösvölgybe a barátaimmal. Szokásunkhoz híven a végén beültünk melegedni és forralt borozni egy kis kocsmába. A kamerám is alkalmazkodott a hideghez és bepárásodott az objektív. Ezáltal gyönyörűen összefolytak a színek és a fények a képen. Gyerekkorom óta nem volt karácsonyi hangulatom, de ez a fotó meghozta.

4

Tavaly nyáron nyolcan a baráti társaságunkból egy hétre Szlovénia északnyugati részébe, a Júliai-Alpokba utaztunk kempingezni. A Triglav Nemzeti Park területén, Bovec, Mojstrana, Srpenica és az Isonzó folyó környékén kirándultunk. Első nap már majdnem sötétben érkeztünk meg a boveci kempingbe. Felállítottuk a sátrakat, majd lefeküdtünk aludni anélkül, hogy láttuk volna a körülöttünk lévő tájat. Reggel, amikor kiléptünk a sátorból, akkor pillantottuk meg először a ránk magasodó hegyeket – azokat a lehetetlenül magas, szürkés-sötétkék árnyalatú vonulatokat, amiket mintha csak valaki felfestett volna az égre. Az alatt az egy hét alatt sok mindent átéltünk: fürödtünk az Isonzó folyóban és a Predil-tóban, vízeséseket fedeztünk fel, canyoningoltunk, és sokat túráztunk. Legtöbbször remegő lábakkal, izzadva értem el a célpontjainkat, de amikor végre megálltunk, és ott volt előttünk a látvány, mindig arra gondoltam, hogy megérte. Mégis, minden alkalommal, amikor felnéztem a hegyekre, valahogy megleptek. Nem tudtam megszokni őket. Túl szépek voltak, és túl nagynak, túl kitaláltnak tűntek. Amikor az itt készült képekre nézek, Kant gondolata jut eszembe a fenségesről – hogy vannak dolgok, amik egyszerre ébresztenek bennünk tiszteletet és valami megnevezhetetlen nyugtalanságot. Amikor a természet nagysága túl nagy a képzeletünknek, az eszünk mégis felismeri és elfogadja, csak nem úgy, ahogy megszoktuk.

2

Első romantikus ajándékom a páromnak, egy gombatúra vezetés volt. A Blunck Réka humánökológussal, PDC okleveles permakultúra kerttervezővel, az ELTE Permakultúra tantárgyának oktatójával és Werlein Anna biológussal, okleveles gombaszakellenőrrel vettünk részt a vezetésen kb. 15 fő társaságában, akikkel azelőtt soha nem találkoztunk. Már az odajutásunk is kalandos volt, egy közös chatcsoportban beszéltünk arról mégis hogyan és miként lehetne stoppolni a gombatúrára, amíg egy kedves kortárs táncos lány felajánlott egy helyet a kocsijában. A gombatúra egy esős napon vette kezdetét, szerencsénkre csak a séta elején és végén esett az eső és még medvehagymát gyűjteni is maradt időnk. Az erdőben mint megtudtam számos gombafajta létezik, közülük van olyan ami csak festésre jó (Tintagomba) és olyan is található köztük ami egész évben nő (Júdásfülgomba) és ehető is. A gombatúra szerintem egyszerre volt vicces és romantikus esemény, mindig büszkén lehetett mutatni egymásnak ki épp milyen gombát talált, közben pedig fel lehetett fedezni a természetet. A terep a számomra azelőtt szintén ismeretlen volt, de az Ökokert Permakultúra munkatársai Anna és Réka nagyon jól kalauzoltak minket benne. Számos ehető vadnövényfajtát is megismerhettünk és begyűjthettünk a medvehagymán kívül. Volt aki végigfalatozta a kirándulást. Mikor kérdeztem Rékát, hogy csak a sétákból tartja-e fent magát az Ökokert, azt válaszolta, hogy nem kertépítést és szaktanácsadást is vállalnak. Tehát ha valaki permakultúrás gazdálkodásba szeretne kezdeni, ők segítenek neki a kezdetektől a tervezéstől a kivitelezésig és akár utólagos szaktanácsadással is segítik a munkáját. Számunkra nagyon jó volt látni, mennyire sok tudást rejt az erdő, a barátom aki diákként cserkészkedett persze egy részét már ismerte ezeknek. A mai napig az egyik legjobb randimként gondolok vissza erre a gomabtúrára. A barátaim körében is folyamatos a gombák iránti rajongás, volt olyan akikkel megosztottam a tudást.

5

2019 óta készítek vizuális naplót. Olyan képeket rögzítek, amelyek rezonálnak az aktuális gondolataimmal, érzéseimmel és hétköznapi történésekkel. Ezeket a képeket egy analóg nikon kamerával készítem. A digitálisról analógra váltás segít abban, hogy kilépjek ezekből a helyzetekből, kívülállóként figyelhessem meg őket és fogalmazzam meg képekben. Időközben viszont a fotó napló utazó naplóvá avanzsált. Utazás közben az analóg kamerával egy olyan szabadságot és játékosságot élek meg, ami a formákban, színekben, mozdulatokban, alakokban és megfigyelésekben csúcsosodnak ki. Leggyakrabban tájképeken, részletképeken és portrékon keresztül foglalkozom a külvilággal, amit látok és a belső világgal, amit érzek. Ezekben a helyzetekben rengeteget tanulok nemcsak a világról, hanem a világgal való viszonyomról is. A képeket átlapozva észrevettem viszont, hogy nem egyszer néznek velem szembe állatok. Sokszor olyan érzés fog el, mintha embereket fotóznék. Egy érdekes aspektusa a turista létnek, hogy nem csupán "elugrom" az állatkertbe és személytelenül lefotózom, dokumentálom őket, hanem belépek a privátszférájukba. Habár nem emberek, de helyi lakosok, akik megfigyelik az idegent. Én is figyelem őket, ők is figyelnek engem. Ebből a kölcsönös figyelésből pedig emberi arcok és helyzeteket bontakoznak ki. Máskor pedig csak átsuhannak a látómezőn, tudomást sem véve rólam sietnek tovább dolgukra.

1

Rajongok a 80-as 90-es évek sci-fi filmjeiért. Talán generációs adottság, de egyébként is van egyfajta játékos báj a tikkasztó, nyári szünidőben repetitív játszott, kissé túlfüstölt filmjeleneteknek, ahol például Marty Mcfly rátapos a DeLorean gázpedáljára Nike sneakerében. Mikor ez a fotó készült épp anyósomhoz tartottam Nagyvisnyóról Csernelybe, az egyetlen rozoga műúton, ami elvezet Borsodba. Imádott Nissanom aznap sem hagyott cserben. Boldogan robogott alattam, mert ritkán fordul elő, hogy kettesben vágunk neki a 25 perces minitripnek, ráadásul novemberben, a bükk aljánál felszívni ezt a melankóliával fűszerezett horizontot, lenyűgöző élmény. Ahogy elértem a falu végét megindult a zivatar is. Nem tudtam miért, de megálltam az út szélén, kitettem a vészvillogót és elindultam a kamerával az úton. A kanyarból visszatekintve olyan érzésem volt, mintha hirtelen megváltozott volna a tér és az idő is. Kissé bal oldalra billent járgányom úgy festett a tájban, mintha oda teremtették volna, épp olyan csálén a csigáktól enyves gyepre az út ívére. Ugyan nem volt magányos óriásplakát a háttérben, mint Hill Valleyben a prérin, de nem is kellett az oda. Számomra így idézte meg az érzést, mintha valóban átrobbantam volna a múltba. S bár az ég, a levegő, még a fű illata is olyan volt, mint máskor, mégis tele volt porózus semmittevéssel, amit korábban még nem tapasztaltam. Örömmel kattintottam párat, majd elindultam visszafelé. Emlékszem, hogy közben a járgányomra gondoltam, hogy vajon, ha úgy tekintenék rá, mint egy időgépre, milyen utazást képzelnék el? Hol látnám magam viszont? Lelki szemeim előtt egy dús repcemező villant fel, végtelenbe nyúló ultramarin jegenyékkel, habzó felhőkkel, ahol nincsenek utak, villanyvezetékek, még eső sincs, csak a lebegő palaszürke autó, rajta a kopott rendszám BWM411. Én fűszállal a számban landolnék, körülöttünk a citromos puhaság. Ekkor hirtelen megcsörrent a telefonom, snitt vége és mi folytattuk utunkat Csernelybe.

1

2024 nyarán többéves spórolás után sikerült eljutni az USA-ba, pontosabban Philadelphiába. A sógorom, az unokaöcsém és unokahúgom ott tartózkodtak már féléve, amikor tesómmal kiutaztunk hozzájuk. Egy nappal az érkezés után olyan beteg lettem, hogy megmozdulni sem tudtam, vettünk tesztet és kiderült, hogy Covidos vagyok magas lázzal és fullasztó köhögéssel. Így se New York, se road trip Michigan-be, - amit persze a legjobban vártam- , ehelyett iszonyú mennyiségű fokhagyma elfogyasztása és a 41 C fokban való izzadás várt rám egyedül egy philadelphiai házban. Tesómék viszont elindultak a road tripre egy bérelt Nissan SUV-ban, és úgy értek vissza, hogy még egy nap maradt az autóbérlés idejéből. Akkorra már valamennyire összeszedtem magam, így elmentünk, most már öten, az óceánhoz. Ott készítettem ezt a képet mobillal, és annyira végtelenül értékeltem, az autót, ami elvitt minket, az óceánt, a társaságot, a sós párát, a szelet és a napsütést. Szeretem ezt a képet, mert dinamikus, párhuzamban azzal, ahogy én is újra aktívnak érezhettem magam, háttérben pedig látszik a gyógyító sós pára.

5

18 éven át, minden augusztusban 10-15 napot töltöttünk Krk szigetén, Krk városban. A gyerekek még picik voltak, amikor először kezdődött ez a 18 éven át tartó szakasz az életünkben. Ez volt az un. „családi nyaralás”. Hiába mentünk a Balatonhoz, az nem az igazi volt, mondták a gyerekek. Valahol igazuk volt, hiszen a Balaton környékén és Balatonalmádiban nőttem fel és ha oda utaztunk, akkor haza mentünk. Krken Klári barátnőmnek volt egy nyaralója, amit minden évben megkaptunk pár hétre. A 18 év alatt kicsit sajátunkká is vált. Kláriék a maglódi szomszédaink. A nyaralóhoz a halas kulcstartón voltak a kulcsok. Amikor átmentem Klárihoz a kulcsokért már olyan érzés volt, hogy indulunk is Krk-re. De ez azért nem volt egyszerű. Be kellett csomagolni. A lányok több bőröndöt pakoltak össze, tele játékkal és amikor nagyok voltak ruhákkal. A pakolást már előző nap reggel el kellett kezdeni, hogy másnap délután elinduljunk. Ez nem mindig sikerült, ugyanis Zoli a férjem, átnézte a bőröndöket és minden évben elhangzott ez a mondat: „Mi ez a sok cucc?! Nem fog beférni a kocsiba!” kezdődött minden előről. Kidobálta a bőröndök tartalmát és újra bepakolt, eredményesen, hiszen 4 bőröndből lett 2, ami már befért a kocsiba. A másnap reggeli indulás sohasem jött össze, jó, ha délután elindultunk. Indulás előtt megittam a kávémat, ekkor már minden be volt pakolva. Székesfehérvárnál jártunk, amikor elhangzott először a kérdés: „Mami, mikor érünk oda?” és ez még kb. 20-szor ismétlődött meg az út során. Amikor Rijeka magasságában először pillantottuk meg a tengert, a gyerekek mindig ezt a kiabálták: „A tenger!!!” Ugyanez a felkiáltás hangozott el a strandon is, ezzel a felkiáltással rohantak be a vízbe. Amikor áthajtottunk a krki hídon mindig letekertem az ablakot, hogy érezzük a sziget illatát. Megunhatatlan volt ez az érzés, a babér illat rozmaring illattával és sós tenger illatával keveredett. Ezt szinte most is érzem, ahogy írok róla. Ezek voltak az igazi családi nyaralások. Amikor már fiú barátok is feltűntek, ők sem jöhettek velünk, pedig mindig megkérdeztem a lányokat. „Nem, ez családi nyaralás.” hangzott a válasz. A lakás teraszáról csodálatos kilátás nyílt a tengerre, órákig tudtuk nézni, hiszen mindig más arcát mutatta. Az évek során megtanultam a horvát ízekkel főzni és mindig a teraszon vacsoráztunk. Az előző években még éttermekbe jártunk, de mindenkinek jobban ízlett az én „horvát konyhám.” Itthon is próbáltam néha olyan ételeket főzni, de az még sem volt az igazi. Valószínű azért, mert hiányzott a tenger látványa, a babér és a rozmaring illat. Persze azért voltak törzshelyeink, ahova minden évben elmentünk és mindig ugyanazt az ételt ettük. Ez Dobrinjban volt, ami egy kis település a sziget belsejében. A menü marhapörkölthöz hasonló étel volt egy helyi tészta specialitással, a surlicével. Az évek során megismertük a szomszédokat is, sőt én még beszélgettem is velük. Zoli mindig csodálkozott, hogy nem is tudsz horvátul. Mondtam az nem számít, a nyelven kívül más kommunikáció is van. Volt idős horvát bácsi, akivel jókat nevettünk. Az autóink sohasem hagytak cserben, mindig jól működött mindegyik. Aztán jött a COVID. Mindennek vége lett. Nem tudtunk elutazni abban az évben, és a következő nyáron sem. Kláriék úgy döntöttek, hogy eladják a nyaralót. Ők is és mi is nagyon szomorúak lettünk. Valami, ami szép volt véget ért. Azóta nem tértünk vissza a szigetre. Nem tudtuk elképzelni, hogy egy másik lakásban vagy egy szállodai szobában töltsünk el ott napokat. Többször próbálkoztunk a gondolattal azóta, de nem megy. Talán idén? Majd meglátjuk!

1

Ezt a képet a Hargita megyei Kőrispatakon készítettem, egy fotós alkotótábor során. A faluban sétálva megláttam egy udvart tele limlomokkal, ami érdekesen nézett ki, az ott lakó házaspár pedig nagyon barátságosan beinvitált magához, és lelkesen megmutatták igen szerény otthonukat. Sokat panaszkodtak a megélhetési nehézségekre, és az árakra, ugyanakkor nagyon büszkék voltak a munkájukra és legfőképp a gyerekeikre akik már Budapesten tanultak, illetve dolgoztak. Beszélgetésünk közben pillantottam meg ezt a környezetből kissé kilógó tigrist, melynek funkciója azóta is ismeretlen számomra, és szerencsémre a macskájuk is épp ebben a pillanatban rohant át az udvaron.

5

Kedves barátokkal elhatároztuk, hogy az évek során megmásszuk a Magas-Tátra turistautakon megközelíthető csúcsait amiből akkoriban hét darabot számoltunk össze. A 2017-es nyári szezon már a második volt a sorban és ebben az évben is mint az előzőben egy hétvége alatt két csúcs megmászása volt a terv. Ez azért jó vállalás mert a csúcsok megmászása egyenként is 1000-1500 méter szintet jelent fel és le is. Összeszokott kis csapatunk Unicum meghajtással és fáradhatatlan lendülettel vette célba a Nagyszalóki csúcsot (2452m) és a Kis Viszókát (2428m). Légvonalban kb. 5 km lehet a kettő közötti távolság, de a megmászásuk egy egy napot igényel, így az estét egy hegyi házban töltöttük. Hagyományosan ilyenkor rengeteget kell inni a folyadékpótlást illetően és ezt hagyományosan a helyi sörökkel lehet csak precízen végrehajtani. Ezek az esték csodálatosak és felejthetetlenek, különböző kártyajátékokkal és sztorizgatással kiegészítve. A Tátra pedig gyönyörűséges tájaival és túraútvonalaival mindegyikünk szíve csücske.

5

Egy tanulmányait végző barátunk meghívására utaztunk a föld egyik legnépesebb országába hogy az ott még akkor épp csak kezdődő mászósportnak hódolhassunk. Klaudia nagyon részletes utitervet rakott össze és igencsak csodálatos helyekre jutottunk el vele az országban. Mászhattunk olyan különleges helyeken mint az épp kiépülőben lévő Getu nemzeti park ahol egy akkora barlang is leledzik amin egy kisrepülővel átrepültek vagy Yangshuo különleges karszt hegyein és barlangjaiban melyek formavilága egészen bizarr. Hangzhou rózsaszín gránitszikláin mászni a bammbuszerdőben szintén egyedülálló élmény volt mivel ekkora bambuszokat még nem láttunk azelőtt. A Sárga hegy Nemzeti park meglátogatása is felejthetetlen élmény volt a több millió lépcsővel és a helyi kirándulók tömegeivel akik láthatólag nem voltak felkészülve a megpróbáltatásokra. Az országon belül viszonyag nagy távolságokat tettünk meg, így utazhattunk gyorsvasúttal ami 300 km/h sebességgel száguldott, de volt részünk egy 25 órás vonatozásban is jóval kisebb sebességgel. Városnézésből sem volt hiány, több kisebb (pár millió lakos) város mellett Shanghaj-ban (24 millió lakos akkor) is körülnéztünk. 4 fős kis baráti csapatunk szépen összekovácsolódott a rengeteg élmény és kaland közepette és azt hiszem meghatározóvá vált számunkra ez a látogatás. Azóta én ázsia rajongó lettem és az utazás fontos szerepet tölt be az életemben! Köszönöm barátaimnak hogy ezt össszehoztuk és volt bátorságunk ebbe belevágni!

2

Amikor Freiburgban gimnazista voltam, egyik hétvégén elmentünk páran a helyi vásárra. Elég stresszes időszakot éltünk, az érettségire készülés és a jövőnk kitalálása mellett kevés időnk maradt bármi másra. Viszont azt is tudtuk, habár keveset beszéltünk róla, hogy pár hónap múlva, amikor már leérettségiztünk, bizonytalan hogy mikor látjuk majd újra egymást. Ez így is lett - többen a tengeren túlra mentek továbbtanulni, páran hazamentek a saját országukba, és mindenki szétszóródott a nagyvilágban. Ez a kora tavaszi vurstlis este egy nagyon kedves emlék maradt a gimiből. Itt még együtt volt a nagy baráti társaság, és olyan 15-en elmentünk hullámvasutazni, körhintázni, fura formájú nyalókákat és (magyar!) lángost enni. Mindettől egyébként irtó rosszul lettem és másnap végig émelyegtem, viszont a vidámparkokról azóta is ez az este jut eszembe.

2

Életem első sikóernyőzése, ami Pomázon történt, amikor a húgommal és egy barátjával. A covid alatt történet, amikor nehéz volt találkozni egymással, és minden megkérdőjeleződött. A levegőben való repülés pillanata azonban mégis mindent felülmúlt. Bár hivatalosan nem tartozik az extrém sportok közé, mégis nagyon sok adrenalint váltott ki, szinte azonnal, ahogy felemelkedtünk. A húgom barátja már nagyon rég siklóernyőzik, pontosan tudja, hogy a siklóernyőzés "extrém" voltát nem veszélyessége, sokkal inkább a repülés hétköznapitól eltérő közege adja. A repülés egy kiszolgáltatott helyzetet teremt, ahol a siklóernyős "szabadon" repül, egyedüli eszköze a szél, pont ezért nagyon tisztába kell lennie az időjárási körülményekkel. A képeket Anyukám készítette, aki lentről nézte, ahogy repülünk.

1

2021 őszén egy kerékpáros Tiszató kerülő túrán voltam, amikor egyszercsak cseng a telefonom. Enikő barátnőm hív, hogy gyorsan-gyorsan szaladjak, és parkoljak át a Városligeti fasorról, ahol ők és én is parkolni szoktunk, mert a pápalátogatás miatt elszállítják az autókat. Wuh! Szuper! Az autókulcs nálam, de én csak két nap múlva megyek haza. Néhány óráig szorongtam, mert a hazaérkezésem után rögtön indultam volna tovább, autóval. De ahelyett, hogy hazaindultam volna, inkább elkezdtem kimatekolni, hogy hogy tudom visszaszerezni majd az autóm. Bár fogalmam sem volt, hogy ilyen esetekben hova szállítják a járműveket. Másnapra elfelejtettem az egészet, és már csak akkor gondoltam rá, amikor közeledtünk Budapest felé. A fuvar a lakásom előtt tett ki, felrohantam a cuccokkal, és vissza a Városligeti fasorra. Ekkor már egyre nagyobb tömeg hömpölygött az utakon, minden lezárva, csak gyalog lehetett használni a városrészt – ami egyébként nagyon klassz érzés. A pápalátogatás mondjuk nekem nem program, de százezreknek igen. Ferenc pápa 2021. szeptember 12-én, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárónapján érkezett Budapestre, mert ő celebrálta a rendezvény zárómiséjét Budapesten, a Hősök terén. Odaértem a fasorra, ahol már messziről láttam, hogy sehol egy autó, csak rendőrségi furgonok. Már fogalmaztam magamban a „felháborodott állampolgár kérdőmondatot”, amikor észrevettem az autóm. Az egyetlent az utcában, egy rendőrfurgon előtt, a napsütésben, az emberek tömegében. Örültem nagyon, biztos nevettem is, mert viccesen nézett ki, ahogy ott állt egyedül. Ekkor csináltam a telefonommal a fotót. És ugyanebben a pillanatban kinyílt a rendőrfurgon ajtaja, kilépett a sofőr, és azt kérdezte: Öné az autó? Igen, válaszoltam vigyorogva. Örülök, hogy megvan, tettem még hozzá. Köszönöm, hogy vigyáztak rá, toltam még oda. Mondjuk ez nyilván cinikusan hangzott, mégha nem is annak szántam. Méregetett a rendőr, majd csak annyit mondott: Most már ne álljon el innen. (Mondjuk nem is tudtam volna, mert mindenhol le voltak zárva az utak.) A kis Clio az őrző-védő flotta tagja lett, én pedig megúsztam, hogy elvigye az autómat a tréler.

4

Idén az ünnepeket Thaiföldön töltöttük. Korábban sosem voltunk ilyen messzi helyen, nagy szó volt ez számunkra és nagyon szerettük volna, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Az ünnepekkel járó káoszból menekültünk, na meg anya megőrülős maratonfőzését is ki akartuk küszöbölni, de persze az utazás előtt jó pár adag töltött káposztával és fasírttal feltankolva hagyta a mamákat Magyarországon. Az egyik legkedvesebb élmény, amit kint szereztünk, az a Krabi tartományában található ún. Tigris Barlang Templom ( Tiger Cave Tample) meglátogatása volt. Jól hangzik, nem? 1200 lépcsőfok, 80%-os páratartalom és három kiköpött tüdő. Utánaolvasás hiányában boldogan indultunk el az egész napos csoportos kirándulásunkra, ami több programot is tartalmazott; erdei tóban fürdés, elefánt-etetés és ez a kedves kis hegyi szentély meglátogatása. Amikor megérkeztünk a bájos helyszínre, közölték a vezetőink, hogy a szűk menetrend miatt 1 óra 20 percünk lesz erre a megállóra. Mit sem sejtve bólogattunk és elindultunk, nem mellesleg az éppen akkor rázendítő, szakadó esőben. Eleinte menedékbe húzódtunk, de pár perc után úgy döntöttünk, felesleges ilyenekre pazarolni az időt. Amikor megérkeztünk a hegy lábához, kikerekedett szemekkel próbáltuk keresni, meddig vezet felfele a lépcső. Elindultunk a kezdetben szokványos lépcsőfokokon, de ezek aranyosan egyre durvulni kezdtek, majd pár perc után közük nem volt az itthon ismertekhez. Amikor már az elején akkorákat kellett lépni, hogy szinte a korláton húztuk fel magunkat, az 55 éves anyukám tekintete vissza-vissza kandikált, de én ránéztem és azt mondtam, szó sem lehet róla. Most vagyunk itt. Most az egyszer (mondtam ezt úgy, hogy nem gondoltam, tényleg ennnnnyire hosszadalmas lesz a felvezető út). Már egy jó ideje mendegéltünk felfele, amikor anya elkezdte kérdezgetni a lefelé jövőket, ugyan mondják már meg, mennyi van még hátra. ,,Oh, you are almost there, keep going"- kaptuk a választ, így bizakodva folytattuk a haláltusánkat. 5 perc elteltével megint csak megállítottunk egy remegő lábbal lefelé jövőt, aki nevetve mondta: ,,Óh, nem fogok hazudni, még a felénél sem vagytok". Haha! Itt a nővéremmel nagyot nyeltünk, anya még nagyobbat, de tudtam, muszáj felmennünk, mert ezt nem hagyhatjuk ki. Teljes Rubint Réka üzemmódba kapcsolva biztattam anyát (és magamat is), hogy már mindjárt ott vagyunk, ne add fel, most vagyunk itt, ne állj meg. Kis idő elteltével azt is észrevettük, hogy számozva van, hanyadik lépcsőfoknál tartunk, így anyát a későbbiekben ez motiválta. Pár szemetesben turkáló, fagyit majszoló majom mellett elhaladva, előttünk lévő turistákkal összehaverkodva vonszoltuk fel magunkat, sőt, még egy idős nénit is kielőztünk, aki egyedül, bottal vállalkozott erre a fiatalokat is meggyötrő útra. Teltek a lépcsőfokok, és egyszer csak megérkeztünk az 1200.-hoz ( az elviekben utolsó lépcsőfokhoz), amikor láttuk, még 80 hátra van. Ssebaj! Egyáltalán nem voltunk idegesek. De azt is megmásztuk. Az első kép a fentről látható kilátást mutatja. Nem adja vissza, tudom, de ez tényleg hihetetlen látvány. A hegyek közt megbújó felhők, a buja növényzet, amit ott látsz, leírhatatlan. De azért is ilyen szép, mert megküzdöttél érte, főleg, hogy az 55 éves anyukád is. Akire iszonyatosan büszke voltam, hogy nem adta fel (a csoportunkból többen visszafordultak) és feljött velünk, mert ez egy életre szóló élmény marad mindannyiunknak. Mivel szent helyen jártunk, így a cipő levétele szükséges volt. Ez azért volt érdekes, mert említettem ugye, hogy az eső végig szakadt. A szentély területe pedig le van csempézve... Így hát végigkorcsolyáztunk a hatalmas Buddha szobor körül (utolsó kép), gyönyörködtünk a kilátásban és abban, hogy ezt tényleg megcsináltuk, noha több, mint egy órába telt. A történet pedig azzal kezdődött, hogy szűk másfél óránk van az egészre. Így idő hiányában visszakaptuk a cipőnket és erős túlzással leszáguldottunk (amennyire az eső és a remegő lábaink ezt engedték). Anya azóta is emlegeti. Isteni volt ezt együtt végigcsinálni.

1

Épp Budapesten voltam látogatóban egyik barátnőmnél, amikor kitört a pánik és értetlenség a COVID-19 vírus miatt Magyarországon is. Nem tudtuk mivel állunk szemben vagy, hogy hogyan fog kinézni az előttünk álló jó pár hónap. Sokan vidékre készültek, akadtak, akik már el is hagyták a várost, mások csak nem mozdultak ki otthonról, mi pedig eldöntöttük, hogy az utolsó együtt töltött napunkat biciklizéssel töltjük. Mindig is szerettem biciklizni, viszont kisvárosban nőttem fel majd Dániába, a biciklis infrastruktúra fellegvárába költöztem, ezért a budapesti biciklizéstől rettegtem, kaotikusnak és veszélyesnek tartottam. Nagy szerencsémre a vírus miatt lelassult és kiürült város remeknek bizonyult a felfedezésre. Nem volt forgalom az utakon, bátran karikázhattunk fel és alá, minden féle veszély nélkül. A felfedezőcsapatot Peti ismerősünk vezette, ő akkor már évek óta biciklizett Pesten, ismerte a járást, a társaságot továbbá Blanka és Verus barátnőm erősítette. A program egésznapos kirándulássá nőtte ki magát, végigmentünk a Duna parton, a pesti és a budai oldalon és a Margit-szigeten is áttekertünk. Részünkről egész jól indult a karantén-időszak. (Készült: 2020 tavaszán, Akvárium klub felett/mellett, analóg fotó)

2

A Soli Deo Gloria kórus erdélyi körútja 1991-ben. A kórus egyik vezetője a férjem, Bódiss Tamás volt. Erdélyi körútra indultak, több fellépésük volt. A kórusban ennyi autót tudtak összeszedni. A férjemé a bordó Skoda 120-as volt, a képen látható piros Lada pedig egy átalakított gázos autó volt. Az egyik autó nincs a képen, mert később indult utánuk Nagybányára, és út közben egy petrence rúd átdöfte a szélvédőt, így az Nagybányán maradt, ezért csak 4 autóval lehetett tovább menni. A második fotón a hídon az említett Skoda.

4

Réka és Áron utazása 2017 augusztusa Hova menjünk? Valahova messzire, én veszem meg a jegyeket a repülőre úgy, hogy jól jöjjön ki a matek, így aztán úgy alakult, hogy 20 napot fogunk ott tölteni. Meglepetés! Áron kicsit meglepődik, hogy ennyire azért nem gondolt, de klassz lesz! Akkor tervezzük meg az utat! Ne csak egy hely legyen, akkor legyen egy kisebb körút. Megérkezünk Lisszabonba, ott laknak Andrisék, tőlük tudunk kérni egy kocsit, és azzal lemegyünk a parton végig Faroig. Lisszabonba megnéztük, amit kell, ettünk pates de natat, elmentünk hajós múzeumba, állandóan tengeri kütyüket ettünk, és szörfözni tanultunk. Aztán bepattantunk a régi BMW-be. Drifteltünk egy poros parkolóba. Kaptunk egy kétszemélyes sátrat, valami pokrócokat és indulás. Liszabonból Sesimbra, Setúbal, Sines, közben meg-megálltunk, campingekben aludtunk, bementünk parafaerdőkbe, hatalmas, gyönyörű, öreg fák, amikről időnként lefejtik a felső rétegeket, narancsos a színük. Út közben narancsot vettünk. Fürödtünk. Halat ettünk salátával. Aztán Sagres, a legnyugatibb pontja Európának, naplemente, a világ végén. Azon gondolkodtunk, hogy mennyire más egy ilyen helyen felnőni, hogy belelátsz a végtelenbe, nincs korlát, nincs határ. Aztán elmentünk Faroig, nagyon meleg volt és én rossz kedvel ettem a fagyit, mert itt a vége.

1

A covid időszaka alatt sokat jártunk át vendégségben egymáshoz a legközelebbi barátaimmal, ez a kép is ott készült. Az egyik kedvenc tárgyam a barátnőm lakásában ez a hold alakú lámpa volt, ami olyan fényt tudott hozni, még a járvány legsötétebb időszakaiban is, és hangulatvilágítást adni az esti meghitt beszélgetésekhez, hogy azt nehéz is szavakba önteni. Mindenesetre mindenképp lenyűgözött, hogy ameddig az utazás kvázi lehetetlen volt, ezt az égitestet – a Holdat –a kezembe tudtam fogni. Továbbá egyik kedvenc afrofuturista filmem is eszembe jutott a Space Is the Place (1974) is eszembe jutott, amely arról szól, hogy Sun Ra, aki egyszerre aktivista és zenész esélyegyenlőséget követel az afroamerikaiknak, miután a Földön landol űrhajójával.

1

A covid alatt a baráti körrel és húgommal elkezdtünk kísérletezni a szuper nyolcas filmmel, az analóggal és más kísérleti technikákkal. Jelen fotón a húgom látható, ahogy épp nyújtja az analóg filmet. Ez a nap azért emlékezetes számomra, mert bár nem maradt meg semmi a kísérleti filmen, ( valószínűleg az exponálás miatt) mi azért nagyon jól éreztük magunkat öten Szentendrén barangolva.

1

A kép középiskolai tanulmányaim első évében készült 2008 tavaszán. Ezen a napon a BKK sztrájkot hirdetett, ebből adódóan nem tudtunk Budapestről eljutni Fótra, ugyanis a Fóti Szakközép- Szakiskola és Gimnázium diákjai voltunk, azonban kollégiumunk a 13. kerületben helyezkedett el (Pannónia Középiskolás Kollégium). Mivel az igazgatótól/osztályfőnökünktől (már nem emlékszem pontosan) úgymond szabadnapot kaptunk, így elindultunk gyalogszerrel Pesten, hiszen valahogy el kellett ütni a napot. Visszagondolva többet sétáltunk az nap, mintha reggel kigyalogoltunk volna a Újpest-Városkapuhoz, ahonnan a fóti buszok indultak. Esős, borongós nap volt, de tavasz, így nagyon élveztük ezt a potya szabadnapot. A kép a Parlament előtt készült, még a Kossuth tér rekonstrukciója előtt. A képen a 9. és 10. évfolyam néptáncos növendékeinek egy része szerepel, név szerint balról jobbra: Nagy Bianka, Szadai Tamás, Lóránt Gábor, Ágoston Zsanett, Molnár Tamás, Vitáris Dorina.