2021. februárjában, a Covid vírus lezárásai idején három egyetemi osztálytársammal meglátogattuk egy jóbarátunkat Erdélyben, aki szintén osztálytársunk volt. Ekkorra már az emlékét is elfelejtettük mindenféle utazásnak, így ez az egyébként sima határátkelés hónapok óta az egyik legizgalmasabb dolognak ígérkezett az életünkben. Főleg, mert kettőnknek nem volt se oltási, se immunitási igazolása, emiatt benne volt a pakliban, hogy amint visszatérünk Magyarországra, karanténba zárnak. Szerencsére ez nem történt meg.
Mindannyian úgy emlékeztünk vissza erre a pár napra, mint valami mennyei ajándékra. Romániában ugyanis máshogy szabályozták kijárást és a közösségi terekben létezést, például a kocsmák, éttermek, stb. normálisan nyitva lehettek. Úgy éreztük magunkat, mint a legsúlyosabb visszaeső függők, annyira leírhatatlanul jól esett újra emberek között (maszk nélkül!), gondatlanul ülni és beszélgetni. Egypár ismerős még népzenét is játszott nekünk, úgyhogy abszolút megkoronázták a kalandunkat. Egy napot pedig a Bihari Hegyköz falvainak bejárásával töltöttünk, ahol egy kilátónál a képet is készítettem. Az út alatt egy új, azóta tartós szerelem is született, így habár a baráti társaság felbomlott, mégis bekerült életem egyik legkülönlegesebb és legszebb élményei közé.
Emlékezetes kirándulás Erdélybe
Dátum
2021
Feltöltő
Helyszín
Nagyvárad, Románia
Gyűjtemény
További történetek
4
Az első kislányom 2020 áprilisában a Covid alatt született. Biológusként tudtam, hogy én hordozni szeretném a babámat, a babakocsitól idegenkedtem, nem is vettem, azt éreztem, hogy nagyon messze lenne tőlem a babám és a természetes közege inkább rajtam van... Nagyon bevált és abszolút természetes, önazonos volt nekem ez az egész. Kicsit később orvosi indoka is lett a hordozásnak, mivel csípőficamot diagnosztizáltak a babámnál. Az orvosa annyit mondott, hogy Pavlik kengyelt is hordozzuk, hordozzuk, hordozzuk. Ennek meg is lett az eredménye, pikk-pakk meggyógyult és most már ügyes kis tornásszá cseperedett. A második kislányom 2 évvel később született, szintén tombolt még a járvány. A kétgyermekes lét elengedhetetlen eszköze lett a hordozás, amíg a naggyal játszótereztem, a kicsi órákat aludt rajtam és volt két szabad kezem. Ekkor éreztem úgy, hogy jó lenne tanulni valamit. Pont meghirdették a hordozási tanácsadó képzést, amit óriási örömmel és lelkesedéssel végeztem el. Azóta ez az épülő vállalkozásom egyik alappillére. A harmadik gyermekem, a kisfiam 2024-ben született, őt már a kórházból is egy megfelelő méretű, biztonságos csatos hordozóban hoztam haza. Amint lehetett, elkezdtem a kisfiammal együtt dolgozni, számtalan hordozási tanácsadást csináltunk meg együtt, amíg bölcsis nem lett. Azóta ez vált a munkámmá és hivatásommá. Folyamatosan képzem magam, hogy minél szélesebb körben tudjam támogatni a családokat ebben a rendkívül érzékeny és fontos időszakban.
5
Szerelmes kívánságunkat szinte egyből meghallotta egy lélek, Ki hamar útra is kelt hozzánk, hogy részesüljünk a földi létnek, Velejéből, Erejéből, mi felráz mint a teljes szívből, jól megélt ÉLET Hullámokat szelidítünk kívül Három év, három ember, két kutya és egy macska. 14 láb Mennyi minden vár még ránk!
1
Először voltam erdélyi faluban, Homoródalmáson. A hangulata és az emberek teljesen lenyűgöztek. A képen a barátunk van, aki amúgy már Pesten élt, a nagyszüleivel. Minden nagyon csodálatos volt és nyugodt. Életem legfinomabb húsát ettem ott, soha azóta sem kóstoltam még olyan finom omlós sültet. Ebéd után kimentünk az udvarra és megmutattak egy nagyon édes kiskecskét, akiről kiderült, hogy az ebédünk testvére volt...
4
Néprajzi gyűjtőúton Egy nyári napon lányommal autóba ültünk, és utánfutóval elindultunk Erdély felé. Úti célunk Sepsiszentgyörgy környéke volt, egészen pontosan Sárfalva, ahol egy jó barátom élt. Ő nemcsak a falu kocsmárosa volt, hanem szenvedélyes gyűjtő is: a kocsma mellett egy kisebb, saját néprajzi gyűjteményt és kiállítóhelyet alakított ki. Jó kapcsolatot ápolt a környékbéliekkel, így gyakran hozzá kerültek olyan régi használati tárgyak, amelyeket a tulajdonosaik már nem használtak, de történeti és néprajzi értékük volt. Mi is ezért indultunk útnak. A célunk az volt, hogy saját gyűjteményünkhöz és kiállítóhelyünkhöz vásároljunk néhány olyan tárgyat, amelyek a mezőgazdasági munkához vagy az élelmiszer-gazdálkodáshoz kapcsolódnak, és gazdagíthatják a bemutatót. Nem mentünk hiába. Az utánfutón egy vesszőből font hombár látható, az autó hátsó részében pedig – a lehajtott ülések mögött – egy nagyon szép kis tálalószekrény kapott helyet. A szállítás során minden négyzetcentimétert ki kellett használni: a hombár belsejébe például még néhány kisebb kézműves szerszámot is elhelyeztünk, hogy azokat is haza tudjuk hozni. Lányomnak ekkor még friss jogosítványa volt, és nagyon élvezte az utat. A néprajz ugyan nem tartozott a fő érdeklődési területei közé, de a vezetés öröme és a kilométerek gyűjtése bőven kárpótolta azért, hogy ilyen céllal indultunk útnak. Több napot töltöttünk Erdélyben. Több kereskedőt és gyűjtőt is felkerestünk: Sepsiszentgyörgyről felmentünk Csíkszeredába, és végül onnan indultunk haza. A képen látható nagyobb tárgyakat itthon restauráltuk. A hombár végül az aratás, cséplés és szecskázás témájú kiállítási részben kapott helyet, míg a tálalószekrényt az előadóteremben állítottuk fel. Azóta még többször jártam Erdélyben, barátomnál is visszatérően megfordultam. Néha azonban rosszul esett az a vád, hogy mi, magyarországi gyűjtők „kifosztjuk” az erdélyi magyarságot, és elvisszük tőlük az értékes, autentikus tárgyakat. Talán éppen ezért tavaly összegyűjtöttem néhány mezőgazdasági, lovas használatú szerszámot, és elvittem őket egy másik barátomnak Kőröspatakra. Ő egy régi malomban szeretne néprajzi bemutató helyet kialakítani, és nagy örömmel fogadta a tárgyakat. Így azt érzem, hogy a mérleg végül kiegyenlítődik: amennyit hoztam Erdélyből, annyit vittem is vissza. Ezek a tárgyak mindkét helyen segítenek megmutatni a múltat, a paraszti világ eszközeit és történeteit. Tulajdonképpen ez egyfajta csere: a tárgyak vándorolnak, de a történetük megmarad, és új helyen is mesélni kezdenek. Remélem, hogy ezzel mindenki jól jár: a gyűjtemények tulajdonosai éppúgy, mint a látogatók, akik kíváncsian szemlélik ezeket a régi, sokat látott eszközöket.