Egy hét a Júliai-Alpokban

4

It all began with my father and I eating some chicken we had prepared at home. My brother was not there with us at the moment, he was busy doing more productive stuff like his intership in another country, so I didn't have my usual companion. I had a lot of assigments and works to do, but I was too stressed out and I felt like I couldn't continue fi I didn't take a break so I decided to take my father on a little adventure. We got in the car, opened google maps, and then decided to go to a mountain nearby to find a beer brewery hidden high up. We were driving very confidently until we got to a point in which we had to make a desition between left, right and forward. We lost connection, but as far as we knew, it was to the right. We kept on going for quite some time until que noticed the road kept getting thinner and thinner and grass was growing on it, we knew we took a wrong turn, but where? Instead of turning back, we just kept going. Along the way we found an eagle nesting on top of a lightpost, a giant hotel straight out of a horror movie, and a place where they kept bulls for runs. At the end we met a dead end where we got to know we entered a private road, so we just turned back. We kept looking for the brewery but we never found it, but instead we discovered a berry shop and a fish shop hidden among the trees with some of the best tasting products I've ever had. ,,Az egész ÚGY kezdődött, hogy apámmal együtt csirkét ettünk, amit otthon készítettünk. A bátyám éppen nem volt ott velünk, elfoglalt volt produktívabb dolgokkal, például a szakmai gyakorlatával egy másik országban, így hiányzott a szokásos társam. Rengeteg feladatom és munkám volt akkor, de túlságosan stresszes voltam, és úgy éreztem, hogy nem tudnám folytatni, ha nem tartanék szünetet, ezért úgy döntöttem, hogy elviszem apámat egy kis kalandra. Beültünk a kocsiba, megnyitottuk a google maps-et, majd úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy közeli hegyre, hogy keressünk egy magasan elrejtett sörfőzdét. Nagyon magabiztosan vezettünk, amíg el nem értünk egy olyan ponthoz, ahol választani kellett a balra, jobbra és előre között. Elvesztettük a kapcsolatot, de amennyire tudtuk, jobbra volt. Egy jó darabig mentünk tovább, amíg egyszer csak észrevette, hogy az út egyre vékonyabb és vékonyabb lett, és fű nőtt rajta, tudtuk, hogy rossz irányba fordultunk, de hová? Ahelyett, hogy visszafordultunk volna, csak mentünk tovább. Útközben találtunk egy sast, amely egy villanyoszlop tetején fészkelt, egy óriási szállodát, ami olyan volt, mintha egyenesen egy horrorfilmből került volna elénk, és egy olyan területet ahol bikákat tartottak futószáron. A végén egy zsákutcába értünk, ahol megtudtuk, hogy egy magánútra léptünk, így egyszerűen visszafordultunk. Tovább kerestük a sörfőzdét, de nem találtuk meg, helyette egy bogyósboltot és egy halasboltot fedeztünk fel a fák között megbújva, ahol az egyik legfinomabb ízű termék volt, amit valaha ettem."

4

2024 őszén Albániában jártunk, kocsival utaztunk az egyik településről a másikra: Az autóban ülve úton vagyunk a tenger felé. A jobb oldalunkon már meg-megcsillan a víz felszíne, bal oldalunkon pedig az óriási hegyek húzódnak. Az úton néha leelőznek minket, máskor pedig mi előzünk, ahogy ez lenni szokott. Sőt, van olyan, hogy szamarakon vagy lovakon ügető bácsik, zacskókkal a kézben sétáló nénik ránk mosolyognak, mi is rájuk. Majd elérjük a partot. Előttünk a tenger, mögöttünk a hegyek, felettünk a kék ég. Albániában autó nélkül nem igen lehet közlekedni, vagy legalábbis sokkal tovább tart. Sok a régi, rozsdás kocsi is, amelyeknek néhol új feladatot jelölnek ki, ahogyan a képen látható egyednek is. Ő lett a szerviz bejárata melletti hirdetőtábla.

5

These photos were taken by me last year during a trip with my boyfriend and his family. We travelled across Spain to get to the coastal town Tarifa. From there we took the ferry to Morocco. It wasn't my first time in Africa, but I hold dear the memories of this day trip. Probably, i have a lot of personal feelings attached to those memories. I was invited to spend time with the family of my partner. I felt accepted and welcomed by his family and it meant a lot to me and made me reflect on my own relationship with my family and reflect on the concept of a family as a whole. It made me think about how different families are. The dynamic of my partner's family was very different from the dynamic of my family, but despite those differences I still felt like a part of his family. I find it fascinating how different people from different backgrounds and with different experiences can find similarities within each other and create something new. "Ezeket a képeket tavaly készítettem a barátommal és a családjával egy utazás során. Spanyolországon keresztül utaztunk, hogy eljussunk a tengerparti Tarifa városába. Onnan kompra szálltunk Marokkóba. Nem először jártam Afrikában, de ennek az egynapos kirándulásnak az emlékeit tisztán fel tudom idézni. Valószínűleg sok személyes érzés kapcsolódik ehhez az emlékhez. Meghívást kaptam, hogy a párom családjánál töltsek időt. Úgy éreztem, hogy a családja elfogadott és befogadott, és ez sokat jelentett nekem, és elgondolkodtatott a saját családommal való kapcsolatomról, valamint a család egészének fogalmáról. Elgondolkodtatott arról, hogy mennyire különbözőek a családok. A párom családjának dinamikája nagyon különbözött az én családom dinamikájától, de e különbségek ellenére mégis úgy éreztem, hogy a családja része vagyok. Lenyűgözőnek találom, hogy különböző háttérrel és tapasztalatokkal rendelkező emberek hogyan találnak hasonlóságot egymásban, és ezzel hogyan jön létre valami új.,,

4

André fiammal újrafelfedezni a világot a legnagyobb kaland! Első alkalommal indultunk rendes erdei túrára, itt épp kicsit megpihentünk ezen a napsütötte réten. Nővérem is velünk tarott, a kis piros sapka pedig a bátyámé volt régen, ami sokat jelent nekem ezen a fotón. Szeretem ezt a képet, mert nyugalom és békesség árad belőle. Szép nap volt!

5

Tavaly meglátogattuk az egyik barátnőmet Lesbos szigetén, aki Erasmuson volt kint. Afrikából érkező sivatagi homok lepte el Athént érkezésünk napján (onnan indult a kisrepülő Lesbos szigetére). Teljesen szürreális élmény volt, kb. olyan volt, mintha a Dűne című filmben lettünk volna: sárga köd volt mindenfele. Lesboson is érezhető volt a homokvihar hatása, napokig nem láttuk a napot, csak a sárga ködfelhőn túl, halványan. Az első kép a homokköd lepte Lesbost mutatja. Egyik nap végül átkompoztunk Törökországba, és újra láttuk a napot. Az amúgy is színes Törökország még színesebbnek tűnt így, hogy nem egy ködfelhőn keresztül kell megismernünk a várost. Ayvalikban és Izmirben kirándultunk. Annyira mások a színek és a fények, az emberek és az épületek, hogy egész nap csak fotóztam, rettentő izgalmasnak találtam a két várost és a tájat. Nagyon jó lenne visszamenni, hatalmas kaland volt.

1

Tavalyelőtt télen, karácsony előtt elmentünk kirándulni Hűvösvölgybe a barátaimmal. Szokásunkhoz híven a végén beültünk melegedni és forralt borozni egy kis kocsmába. A kamerám is alkalmazkodott a hideghez és bepárásodott az objektív. Ezáltal gyönyörűen összefolytak a színek és a fények a képen. Gyerekkorom óta nem volt karácsonyi hangulatom, de ez a fotó meghozta.

5

Létezik egy hely, a Dunakanyar szívében, Kismaros és Nagymaros-Visegrád vonatmegállók között, ami a béke szigete. A Mezítlábas Duna-parti pihenőhelyre a folyót követve juthatunk el. A hely egyszerre kemping és lovas és kecske udvar, de találunk vietnámi törpemalacot és nyulakat is. A partból szemből látszik a Szigetcsúcs és a visegrádi vár. Vadregényes szabadstrand, tanyasi állat-kert, kenu-kölcsönző és éjszakai szórakozóhely. A neve Nomád bár. 2025 májusában a barátaimmal úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk újra a Nomádbárt, mindannyian egy kis friss levegőre vágytunk. Bár pont egy hidegebb napot választottunk és még az eső is esett, csodálatos érzés volt újra a természet mellett lenni, és ezt együtt élvezni az állatokkal. Az utazásra velünk tartott fél éves kiskutyám is, Pocok aki nagyon belelovallta magát a kecskekergetésbe, olyannyira, hogy a végén a Nomád bár pulija megleckéztette, megmarta. Még ez sem vett el a hely varázsából, éppen csak helyrerakta a hely sajátos logikáját: itt nagy a szabadság, de csak bizonyos határokon belül. A helyszín mindig kicsit mágikus, velünk volt a barátnőm is, akinek a Nomád bár mellett tartottuk a leánybúcsúját, most épp babát vár nyolcadik hónapban van. Szintén velünk tartott egy kamaszkori barátnőm, aki most vált munkahelyet, óvoda asszisztensből egy független emberjogi és kisebbségi szervezetnél fog dolgozni. Én is most állok fordulópontnál, már csak egy hónap választ el attól, hogy elvégezzem a mesterképzésem, és művészettörténész legyek. Az új élethelyzeteket még mindhármunknak ízlelgetnünk kell, csakúgy mint a gödölyéknek a Nomád bár gyepét. A képet mobillal fotóztam, véletlenül jól sikerült.

4

Nekem nincs saját autóm, de mindig nagy álmom volt egy lakóautóval bejárni a világot. Egyelőre egy országba jutottam el így, Írországba, de már ez is elképesztő élmény volt. Szerintem még sosem éreztem magam annyira szabadnak mint ott. A párommal és egy kis bérelt lakóautóval vágtunk neki a csodálatos ír tájnak. Arra mentünk amerre szerettünk volna. Nem kötött minket semmi helyhez, időhöz. Ha megláttunk valamit, ami megtetszett, arra mentünk tovább. Esténként ott aludtunk, ahol az utunk éppen véget ért és a legszebb ír tájak ébredésére keltünk. Utunk során találkoztunk a hegyoldalakban szabadon legelésző állatokkal, az időjárás összes lehetséges formájával és változásával, a hajnalban óceánok mellett szaunázó emberekkel, akik este a híres ír pubokban zenélnek, valamint a végtelen természettel, az alattunk elterülő óceánnal és a felénk magasodó hegyekkel. Leírhatatlan élmény volt. Biztos vagyok benne, hogy amint lehetőségem lesz rá, újra lakóautóba pattanok, hogy egy új helyet fedezzek fel.

2

Első romantikus ajándékom a páromnak, egy gombatúra vezetés volt. A Blunck Réka humánökológussal, PDC okleveles permakultúra kerttervezővel, az ELTE Permakultúra tantárgyának oktatójával és Werlein Anna biológussal, okleveles gombaszakellenőrrel vettünk részt a vezetésen kb. 15 fő társaságában, akikkel azelőtt soha nem találkoztunk. Már az odajutásunk is kalandos volt, egy közös chatcsoportban beszéltünk arról mégis hogyan és miként lehetne stoppolni a gombatúrára, amíg egy kedves kortárs táncos lány felajánlott egy helyet a kocsijában. A gombatúra egy esős napon vette kezdetét, szerencsénkre csak a séta elején és végén esett az eső és még medvehagymát gyűjteni is maradt időnk. Az erdőben mint megtudtam számos gombafajta létezik, közülük van olyan ami csak festésre jó (Tintagomba) és olyan is található köztük ami egész évben nő (Júdásfülgomba) és ehető is. A gombatúra szerintem egyszerre volt vicces és romantikus esemény, mindig büszkén lehetett mutatni egymásnak ki épp milyen gombát talált, közben pedig fel lehetett fedezni a természetet. A terep a számomra azelőtt szintén ismeretlen volt, de az Ökokert Permakultúra munkatársai Anna és Réka nagyon jól kalauzoltak minket benne. Számos ehető vadnövényfajtát is megismerhettünk és begyűjthettünk a medvehagymán kívül. Volt aki végigfalatozta a kirándulást. Mikor kérdeztem Rékát, hogy csak a sétákból tartja-e fent magát az Ökokert, azt válaszolta, hogy nem kertépítést és szaktanácsadást is vállalnak. Tehát ha valaki permakultúrás gazdálkodásba szeretne kezdeni, ők segítenek neki a kezdetektől a tervezéstől a kivitelezésig és akár utólagos szaktanácsadással is segítik a munkáját. Számunkra nagyon jó volt látni, mennyire sok tudást rejt az erdő, a barátom aki diákként cserkészkedett persze egy részét már ismerte ezeknek. A mai napig az egyik legjobb randimként gondolok vissza erre a gomabtúrára. A barátaim körében is folyamatos a gombák iránti rajongás, volt olyan akikkel megosztottam a tudást.

5

Amikor túl sokat vagyok a négy fal között, mindig megszólal bennem a „természet hívó szava”. Így történt, hogy 2023 őszén egy nap, a valahanyadik irodában töltött óra után ráírtam a legjobb barátnőmre, hogy el kéne menni túrázni egyet. Méghozzá nem itthon, mert én most havas hegycsúcsokat és átlátszó kék vízű patakokat szeretnék látni. Így esett a választás Szlovéniára, azon belül is a Mostnica-szurdokot néztem ki fő úticélnak. A szállásunkról csodálatos volt a kilátás, ez látható az első képen. A szállásadók is nagyon kedvesek voltak, elláttak minket tippekkel. Hamar megtapasztaltuk, hogy a novemberi utazásnak megvannak az előnyei és a hátrányai is, könnyen találtunk jó szállást, illetve mivel szezonon kívül voltunk, nem kellett belépőt fizetni a szurdokba, viszont hamar sötétedett, így korlátozottabb, hogy egy napba mi fér bele. A szurdok gyönyörű volt, meglepően meleg időnk volt, és az enyhe idő miatt a fák is még gyönyörű színekben pompáztak. Tényleg meseszerű volt a sziklák között kanyargó, néha szürreálisan kék vízű patak. A túránk egy vízesésnél ért véget, ahova egy nagyon hangulatos kis völgyön át vezetett az út, télire elhagyatott pásztorszállások között. Másnap egy a szálláshoz közeli vízesés meglátogatásával kezdtük a napot, itt örömömre nagyon sok formás kavicsot találtam, haza is hoztam egy-kettőt a gyűjteményembe. Mivel a hazaút miatt nem lett volna időnk rendesen kirándulni, a Bledi-tónál néztünk körül. A várból szép kilátás nyílt a tóra, na meg a környező hegyekre, és onnan föntről a sok turista is csak apró pötty lett. Ez a kis szlovéniai kiruccanás valóban segített kicsit feltöltődni még így a téli hónapok előtt, nem csak a gyönyörű természet, hanem a legjobb barátnőmmel kettesben megélt élmények miatt is.

5

Mindig is tudtam, hogy vannak csillagok, de azt nem, hogy közöm is van hozzájuk. Aztán egy távol-nyugati kisvárosban, ahol a csúcsíves házak tetejét az esőfelhők gyakran nyaldossák; éppen ott ismerkedtem meg velük. Persze láttam korábban már augusztusi égboltot. Hullócsillagot is. Itt azonban, ha úgy esett, hogy elállt és felszáradt az aszfalt, én pedig épp aznap becsatoltam a sisakom, felvettem egy plusz réteget és nekivágtam az éjszakának. A csillagok alatt gurultam. Először csak megpillantottam őket, aztán megismerkedtünk, míg végül támaszaim lettek. Talán éppen úgy voltam velük mint az a baszk ember, egy tizenhatodik századi történetből; amikor a csillagokra néztem még nagyobb tetterőt éreztem magamban. Vagy honvágyat, nem emlékszem már pontosan. Van egyáltalán különbség a kettő között? Sokat mormoltam a sort, visszafogad az ősi rend, kikönyöklök a szeles csillagokra.

5

Egy évre kiköltöztem Svájcba egy barátomhoz, mivel azt éreztem, hogy otthon megfulladok a személyes, családi, politikai feszültségek miatt . Nehéz volt a beilleszkedés kint és nagyon magányosnak éreztem magam. Sokat segített nekem az érzelmeim értelmezésében, hogy végig naplóztam őket. Ez a kaland leginkább befelé történt kapaszkodókat keresve.

5

Régi álmom vált valóra, amikor 2024 nyarán végre eljutottam Skóciába. Hosszú kihagyás után ez volt az elsõ közös utazásunk apukámmal, és a legjobbkor jött, mivel egy viharos idõszak záródott le éppen az életemben. Edinburgh városa varázslatos volt, a ködben úszó, és a középkor óta szilárdan álló épületeivel, de számomra a leginkább feledhetetlen élmény a skót felföld volt - mintha egy tündérmesébe csöppenne az ember a valószínūtlenül zöld dombok között.

5

Marokkó, 2024. Egy hét intenzív szörfözés ismeretlen emberekkel egy ismeretlen országban. Miért ne, gondoltam. Barátságos óceán, barátságos berberek, dromedárok a strandon, tajine vacsorák a naplementében, Ramadan. Az arab kultúra nem ismeretlen számomra, így a Ramadant is ismerem. Tudtam, hogy minden bezár este hatkor és imára indulnak az emberek. És persze, hogy alkoholt szerezni valószínűleg a szesztilalom alatt is egyszerűbb volt, mint ilyenkor, a Ramadan alatt. Az viszont teljesen ismeretlen volt, hogy az eslő müezzin (imára hívás) hajnali négykor szólal meg, aztán fél ötkor, ötkor és fél hatkor. A környező mecsetekből dolby surroundban hallgathatja a gyanútlan túrista. Az első éjszakámon gyakorlatilag felmenőim traumáival együtt riadtam fel, gondolván, hogy menni kell az óvóhelyre. Aztán a harmadik napra már hozzá szokik az ember és szinte kellemes hajnali zeneszóként hat a dolog. Itt még nem sejtettem, hogy a "valóban maradandó" emléket nem a hajnali müezzin és nem is az óceánban szörfözés adja majd nekem. Az egyik napot Imsuane halászfalucskában töltöttük. A világ leghosszabb hullámait lovagolhatja meg itt az ember, akár 1 km-en keresztül is. Innen hazafele megálltunk Tamri környékén a homokdűnéknél, hogy kipróbáljuk a sandboard-ot (homok szörf). Az utolsó képen az látható, hogy annak ellenére, hogy ülve szerettem volna lecsúszni, a többiek unszolásának áldozatául este állva indultam neki a meredek homoklejtőnek. Természetesen az érkezés egy hatalmas csattanás formájában valósult meg. Valójában rosszabbul is járhattam volna, de úgy tűnt, hogy megúsztam kisebb zúzódásokkal. A hazaérkezésem után pár héttel viszont felfedeztem egy nagyobb dudort a bokámon. Nem fájt vagy ilyesmi, ezért nem is vettem észre igazán, hogy ott van. Elmentem vele orvoshoz és mindenféle vizsgálatot elvégeztek, hogy kizárják a súlyosabb kimenetelű sejtéseket. A helyzet végül az lett, hogy még az MRI sem mutatott ki semmilyen elváltozást a dudor helyén. Eltelt egy év és azóta is így élünk mi, én és a "valóban maradandó" emlékem. Az eslő képet a kintlétem utolsó napján készítettem, amikor naívan azt gondoltam, már mindent láttam. Tévedtem...

1

2024 nyarán többéves spórolás után sikerült eljutni az USA-ba, pontosabban Philadelphiába. A sógorom, az unokaöcsém és unokahúgom ott tartózkodtak már féléve, amikor tesómmal kiutaztunk hozzájuk. Egy nappal az érkezés után olyan beteg lettem, hogy megmozdulni sem tudtam, vettünk tesztet és kiderült, hogy Covidos vagyok magas lázzal és fullasztó köhögéssel. Így se New York, se road trip Michigan-be, - amit persze a legjobban vártam- , ehelyett iszonyú mennyiségű fokhagyma elfogyasztása és a 41 C fokban való izzadás várt rám egyedül egy philadelphiai házban. Tesómék viszont elindultak a road tripre egy bérelt Nissan SUV-ban, és úgy értek vissza, hogy még egy nap maradt az autóbérlés idejéből. Akkorra már valamennyire összeszedtem magam, így elmentünk, most már öten, az óceánhoz. Ott készítettem ezt a képet mobillal, és annyira végtelenül értékeltem, az autót, ami elvitt minket, az óceánt, a társaságot, a sós párát, a szelet és a napsütést. Szeretem ezt a képet, mert dinamikus, párhuzamban azzal, ahogy én is újra aktívnak érezhettem magam, háttérben pedig látszik a gyógyító sós pára.

4

Egy hosszúhétvégét töltöttünk az Alacsony-Tátrában mentett kutyusunkkal, aki 11 évesen hatalmasat kirándult. Csodálatos napfényes őszi időnk volt pazar kilátással. A növényzet még csak épphogy elkezdett színesedni, a legérdekesebb a rengeteg légyölő galóca volt. A faluból felmentünk a hegygerincre, majd vissza.

5

Kedves barátokkal elhatároztuk, hogy az évek során megmásszuk a Magas-Tátra turistautakon megközelíthető csúcsait amiből akkoriban hét darabot számoltunk össze. A 2017-es nyári szezon már a második volt a sorban és ebben az évben is mint az előzőben egy hétvége alatt két csúcs megmászása volt a terv. Ez azért jó vállalás mert a csúcsok megmászása egyenként is 1000-1500 méter szintet jelent fel és le is. Összeszokott kis csapatunk Unicum meghajtással és fáradhatatlan lendülettel vette célba a Nagyszalóki csúcsot (2452m) és a Kis Viszókát (2428m). Légvonalban kb. 5 km lehet a kettő közötti távolság, de a megmászásuk egy egy napot igényel, így az estét egy hegyi házban töltöttük. Hagyományosan ilyenkor rengeteget kell inni a folyadékpótlást illetően és ezt hagyományosan a helyi sörökkel lehet csak precízen végrehajtani. Ezek az esték csodálatosak és felejthetetlenek, különböző kártyajátékokkal és sztorizgatással kiegészítve. A Tátra pedig gyönyörűséges tájaival és túraútvonalaival mindegyikünk szíve csücske.

2

Amikor Freiburgban gimnazista voltam, egyik hétvégén elmentünk páran a helyi vásárra. Elég stresszes időszakot éltünk, az érettségire készülés és a jövőnk kitalálása mellett kevés időnk maradt bármi másra. Viszont azt is tudtuk, habár keveset beszéltünk róla, hogy pár hónap múlva, amikor már leérettségiztünk, bizonytalan hogy mikor látjuk majd újra egymást. Ez így is lett - többen a tengeren túlra mentek továbbtanulni, páran hazamentek a saját országukba, és mindenki szétszóródott a nagyvilágban. Ez a kora tavaszi vurstlis este egy nagyon kedves emlék maradt a gimiből. Itt még együtt volt a nagy baráti társaság, és olyan 15-en elmentünk hullámvasutazni, körhintázni, fura formájú nyalókákat és (magyar!) lángost enni. Mindettől egyébként irtó rosszul lettem és másnap végig émelyegtem, viszont a vidámparkokról azóta is ez az este jut eszembe.

3

A képek egy alacsony-tátrai kirándulás során készültek. Az első a tengerszint feletti magasság miatti ritka növényzetet mutatja, háttérben a hegycsúcsokkal. A második képen én vagyok látható, a Gyömbér hegy csúcsa felé vezető úton található M. R. Štefánika menedékház ajtaja előtt. A kép készítésekor havazott, emiatt ilyen a minőség. A harmadik képen barátaim láthatóak. A kamera bár filmes volt, autofókusszal működött, ezen a képen láthatóan csődött mondott, és a háttérben lévő sziklákra fókuszált. Ettől függetlenül kedves emlék.

2

A történetemben egy 2024. februári kéktúrázásról látható két fotó. Az elsőn a két túratársam látható. Ezt a képet egy egyszer használatos analóg géppel készítettem, ezért ilyen különlegesek a színei. A második képen a téli ködbe burkolózó Dunakanyar látható, a metaadatok szerint reggel 7:17-kor készült, ez már a telefonommal.

1

Egy hétig tudtam részt venni barátaimmal nyáron egy óriási kalandon, ahol Gödről a Fekete-tengerig vállalkoztunk lekenuzni. Megígértük egymásnak azt is, hogy ezúttal csak egymásra figyelünk, nem vesszük elő a mobiltelefonjainkat. Teló nélkül az élet. Most más a lét. Jelen vagyok. Van időm elég. Van elég időm azokra a dolgokra, amikre máskor soha. Benne vagyok a történetekben. A fejekben. Érzem a várost. Egy vagyok a várossal. Érdekes. Nem választom el magam. Megterveztem mindent...A túrán el is felejtettem, milyen az élet. Milyen sok a szükséglet... Kit mi éltet? Mi mozgat? Ki hogy alszik? Hogyan kel? Mi esik jól és miért nem? Figyelni azt, ahogy a többiek átalakulnak. Levedlik önmagukat. Ez a túra valami teljesen újat mutat. Egészen átalakít a tudat. Egy új színt, ami az igaz természetből adódott. Otthagytam őket, mint egy parány vakfoltot. Az életemben. Vissza kell mennem.

1

Verset is írtam azután, hogy ez a kép kettőnkről megszületett. A képen Vince látható, akinek a családjával a Balatonon nyaraltunk. A piros bója és Vince alakja tükröződik a vízen.

1

Saját képzeletünk a felszabadulásunk legfőbb támogatója. Épp ezért gondoljuk úgy, hogy a szabad asszociációs és kreatív készségeink segítségével, képesek vagyunk felfedezni azokat az értékes lehetőségeket önmagunkban, amiket eddig talán nem ismertünk és amik által megtapasztalhatjuk az önkifejezés szabadságát és mélységét. Az aktív, mozgással ötvözött meditáció segíti növelni a testtudatot és általa egyfajta „belső látást” hozhatunk elő, ami elvezethet megszokott világunk, új, még felfedezetlen területeire.

1

Az RMC táncos közösség foglalkozásai során javaslatokat kapnak a résztvevők, amelyek által elindulhatnak az önismereti úton, rátekinthetnek a lelki folyamataikra, és tudatalattijuk működésére. Megkereshetik motivációjuk forrását, inspirálódhatnak, megnyílhatnak az őszinte kapcsolódás és kommunikáció felé. Végső célunk, hogy a résztvevők megtalálják autentikus énjüket, tisztán éljék meg érzelmeiket, tudatosan és felszabadultan legyenek jelen életükben.

1

Az Release Movement Circle (továbbiakban RMC) Szomatikus Mozgásszínházi közösség tagjai kisebb és nagyobb közösségek, csoportosulások részére tart mozgásra és önismeretre ösztönző foglalkozásokat. Célja a szomatikus tudatosság, az önismeret és az önreflexió fejlesztése, amely egyaránt támogatja a lelki egészséget és a művészi önkifejezést. A foglalkozásainkon egy-egy témát körbejárva, közösen gondolkodunk előítéletmentes, megtartó közegben. Az órák lényegi elemei, a teljesség igénye nélkül, a szomatikus megközelítés, a testtudati fókuszú mozgás, az imagináció, a szabadtánc, az írás, a rajz általi reflexió és a beszélgetések általi élmény- és gondolatmegosztás.

1

Az RMC közösség tagjaként, foglalkozom improvizatív, kontakt és autentikus tánccal. Az óráinkon elsősorban a mozgáson van a hangsúly, de rengeteg bodywork, aktív meditáció, rajz, művészetterápia és érintésterápia is helyet kap az alkalmainkon. Nyilvános, havonta rendezett fellépéseinken egyedi módon egyesítjük az önsimereti beszélgetés, a szomatikus tánc és a mozgásszínház világát. Közös célunk, hogy közösen merüljünk el az önismeret mélyebb rétegeiben és szabadon fejezzük ki önmagunkat a test, a lélek és a mozgásszínház szövedékében.

3

Mikor létrehoztam ezt a workshopot azt kutattam, hogy a mozgás és testünk által elmondott történetek, olyan tudatalatti válaszokat és működési mechanizmusokat, érzelmeket hozhatnak felszínre, amikről nem is sejtjettük, hogy bennünk vannak. Ezen felül segítenek szélesebb perspektívából szemlélni saját életünk folyamatait, és tudatosabb, teljesebb életet létrehozni.

4

A tavaly megtartott egyik workshop témám ez volt: Hogyan lehetne mozgásban elmesélni az életünk különböző szakaszait? Napjaink rohanó világában, az emberek tudat alatt átugranak az egyik szakaszból a másikba... Hogyan tudnánk megállni és megragadni az életünk pillanatait? Mi történik, amikor nem vagyunk felkészülve az eljövendő életszakaszainkra, és a változások elől menekülünk? Vajon hogyan lehetne megérteni és elfogadni, hogy az élet során mindannyian átalakulunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell az elménk, az intellektusunk és fizikai adottságaink terén? Úgy gondolom, sokan nem tudjuk elfogadni vagy megérteni, hogy a felnövekedés során, szinte mindenben változunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell: az elménk, az intellektusunk, a fizikai adottságaink, ezek az idővel mind folyamatosan átalakulnak… Fontos lenne tudatosítanunk ezt a változást az életszakaszaink között, hogy megértsük, hogyan formált minket át a múltunk, hogy melyik életszakasz mit adott vagy mit vett el... Ezzel együtt, közösen kutathatjuk azt is, hogy a jövőben, mire számíthatunk, mit akarunk igazán az élettől. Felelősséget kell vállalnunk, el kell kezdenünk magunkban kutatni egy teljesebb jövőért.

3

"Életszakaszaink meséje" című workshopom második alkalmán egy mélyreható aktív meditációt gyakorló úton vezettem végig a résztvevőket, ahol mindenki a saját életszakaszaira fókuszáltan vett részt egy szomatikus mozgásalapú kutatásban. A workshopon egy irányított mozgásgyakorlatra és improvizációra hívtam a résztvevőket, aminek célja a múltbéli, jelenlegi és jövőbéli állapotaink eltáncolása volt... A mozgásgyakorlatot követően egyéni alkotófolyamatba merültünk. Ebben a szakaszban a csoport tagjai írtak, rajzoltak, terveztek és szerkesztettek, létrehozva saját életszakaszaikról szóló műveiket. Az alkotás során az egyéni kreativitás és önkifejezés került előtérbe. A workshop záró részében pedig azt gyakorolták, hogyan tudják játékosan és felszabadultan bemutatni saját alkotásaikat. Ez a gyakorlat nem csak a művészi megnyilvánulások színpadi előadását célozta, hanem arra is ösztönözte a résztvevőket, hogy kifejezzék saját kreatív folyamatukat és az alkotások mögötti érzelmeket, történeteket.

5

ÖNTRANSZFORMÁCIÓ... "A rétegzett személyiségünk" című workshopom a @school_of_disobedience Masterclass képzésének záróvizsga feladataként jött létre. Ennek az alkalomnak a középpontjában az önismeretünk mélyítése állt. Ezen napon a résztvevők megalkothatták önmagukat, egy korábban számukra is ismeretlen módon. Olyan eszközökkel és módszerekkel kísérleteztünk, amik segítségével kiléptünk a megszokott kereteinkből, és egy teljesen új módon tanultunk mozogni vagy akár önmagunkról gondolkodni, alkotni. A résztvevőket így egy új testi érzékelés és mozgásforma felfedezésével vezettem végig ebben az improvizációs folyamatban, melynek célja az volt, hogy szorosabb és elfogadóbb kapcsolatba kerüljenek saját testükkel. Ezt követően a vizuális területeken való alkotás és kísérletezés kapta meg a fő szerepet. A résztvevőknek lehetősége nyílt önmaguk megformálására és olyan művészeti kifejezési formák felfedezésére, amelyek segítettek feltárni személyiségük rejtett rétegeit. A foglalkozások során egy önismereti és terápiás hatású élményt élhettünk át.

1

2024 januárjában, tavaly négy barátnőmmel ellátogattunk az egykor német fennhatóság alá tartozó lengyel kisvárosba Wrocław-ba (magyarul: Boroszló). A várost ellepte a hó, pont abban az időszakban, amikor mi is meglátogattuk Sárival, Verával, Eszterrel és Natashával. Az úticélt eredetileg Natasha találta ki, neki legkedvesebb lengyel városa, és mindig ide utazik Berlinből amikor csak teheti. A rengeteg régi műemléken, és a furcsa törpéken kívül a város még egy különleges építészeti látványossággal is büszkélkedhet, az 1913-ban épült Centenáriumi Csarnokkal. A Csarnok 2016-ban felkerült az UNESCO Világörökségi listájára, és a lengyel kisváros egyik legtöbbet fotózott látványossága, az én fényképemre sem fért rá teljesen. A Max Berg által tervezett vasbetonból épült 65 m átmérőjű, 42 m magas építmény korának egyik legnagyobb vasbetontornya volt , a XX. századi építészet egyik legfontosabb alkotása. Erejét tovább fokozza, hogy egy több mint 100 méter magas tűszobor áll, amely horizontális szempontból nem fért bele a képbe, és igencsak lelógva jelenik meg. A képen Natasha fordul hátra kucsmában, éppen izgatottan magyaráz a torony és a Centináriumi csarnok jelentőségéről. Emlékszem, annyira hideg volt, hogy didergett az egész testem, hiába szereztem egy sapkát előző nap, még így is a csontomig fáztam, de a Csarnokot mindenképp meg szerettem volna nézni. Már csak azért is mert a barátom is sokat mesélt róla. A csodálatos utazásunk része volt a Wroclaw Contemporary Museum meglátogatása, amely egy nagyon jó állandó kiállítással bővítette az ismereteinket a városról, és a modernista épületek megcsodálása is. A hazafelé tartó vonatunkat persze lekéstük.

2

A covid időszakában felerősödött a Wunderlust, vagyis a kirándulás / utazásra ösztönző vágy. Szüntelenül ki akartunk törni a lakásunk/ házunk falai közül. A kirándulásokon, bejáratott útvonalakon sokszor nagyobb tömegekkel találkozhattunk, mint a bevásárlóközpontokban. Bár többször jártam a Dunakanyarban, és ott élő barátaim már mutattak számos túraútvonalat, számos ösvényt. Számomra a perspektívák, a madártávlat volt különösen jelentős ebben a családi kirándulásban, ahová apukámmal és a húgommal egy lakókocsival utaztunk el. Ha jól emlékszem, Apukám egyik barátjától kapta kölcsönbe a lakóautót, és azért mentünk azzal mert abban könyebben elfértünk hárman és negyedikként még a családi kutyánk is jött. Március végén, április elején voltunk, mikor az erdő újra életre kell. Vége a végtelen latyaknak, eltűnik a hó, és újjáéled az erdő. Még nincs teljesen tavasz, de már nincs tél. A leveleken átsüt a napfény, de az avar azért még ropog a lépteink alatt. A környezetünk amely a digitális világra volt kihegyezve, hirtelen teljesen más megvilágításba került. A Prédikálószéki kilátóig kirándultunk el, Dömösre. A Visegrádi 639 méteres csúcsa olyan távlatból engedte láttatni a környező tájat, amely teljesen szürreálisnak tűnt a covid hétköznapjaiból. Mindkét képet a húgom lőtte, az elsőn egy ismeretlen család áll (háttal) hozzánk hasonlóan a kilátásban gyönyörködtek. A második képen Apukám és én apró pontokként nézünk fel a magasba. Szeretem ezt a fotót, mert jól érzékelhetőek rajta a távlatok. Ezért is adtam neki ezt címnek. A magasból a kilátóból nézve minden nagyon aprónak tűnik, sikerül átérezni hogy mennyire aprók is vagyunk mi magunk a természethez képest, és problémáink is apróbbnak tűnnek. Maga a bezártság is.

2

Néhány évvel korábban baráti társasággal kezdtünk rendszeresen belföldön túrázni, ami aztán a covid ideje alatt is a legkedvesebb közös időtöltésünk volt: a bezártságból kiszakadva a jó levegőn egész napokat túráztunk, nagyokat beszélgettünk, napsütötte tisztásokon a fűbe heveredve közösen fogyasztottuk el az otthon csomagolt szendvicseket, gyümölcsöket. Ezeket a túrákat leginkább az együtt töltött idő miatt szerettem. Amikor lett saját autónk, a férjemmel elhatároztuk, hogy újra felfedezzük magunknak a Magas-Tátrát, ahol bár korábban többször is jártunk családi vagy iskolai kirándulások alkalmával, ezek az emlékek megkoptak. A férjemmel első alkalommal egy csodálatos túrán voltunk a Zöld-tavi menedékháznál. Ez volt az első magashegyi túránk: a hegyi levegő, a kristálytiszta vizű hegyi patakok és a tó felett felhőkig magasodó hegyek lenyűgöző látványa. Ott és akkor engem teljesen magával ragadott az a világ, amit ezek között a hegyek között sétálva tapasztal az ember. Itt minden gondod elfelejted és csak az előtted álló út következő kilométerére figyelsz és várod, hogy a köves kaptató után megpihenj és csak csendben figyeld a körülötted magasodó hegyeket. Az eddigi legmeghatározóbb Magas-Tátrai élményem 2024 nyarán a Kapor-csúcs megmászása volt, ami évek óta egy titkos álmom volt. Amikor útnak indultuk, úgy terveztük, hogy a Menguszfalvi-völgyben fekvő Nagy-Hincó-tóig túrázujnk, ami a Tátra szlovák oldalának legnagyobb és legmélyebb tava. Nem indultunk el elég korán a szállásunkról a csúcsmászáshoz, és a Hincó-tavakhoz vezető meredek, köves terep után sem gondoltuk azt, hogy lesz még energiánk tovább merészkedni. A Nagy-Hincó-tóhoz megérkezve az időjárás is szelesre fordult. Szusszantunk egyet, de a hideg szél miatt nem tudtuk igazán élvezni a tízezer éves gleccsertó látványát. Nekem azonban eszembe jutott, hogy ha már itt vagyunk, mi lenne, ha megpróbálnánk feljutni a Kapor-csúcsra. A férjem egy darabig még partner volt, ezért elindultunk a meredeken kígyózó túraösvényen a Felső-Kapor-hágóra. Néhány perccel azután, hogy felértünk, helikopter zajára lettünk figyelmesek és arra, hogy a mellettünk pihenő turisták közül valaki integetve jelzi, hogy ő várja a segítséget. Végignéztük a mentőakciót, ahogy a kificamodott bokájú bajba jutott turista hölgyet elviszik a hegyimentők. A férjem ezen a ponton azt gondolta, hogy itt bizony vissza kellene fordulnunk és a hágóról is már elképesztő kilátás nyílt a völgyre. Én viszont itt már azt éreztem, hogy már túl közel járunk ahhoz, hogy feladjam, hogy most valóra válthatom egy évek óta dédelgetett álmom. Alig kétszáz méter volt hátra, de a csúcsszférában kevésbé tapasztalt túrázóként nem tudtam pontosan, hogy mire is vállalkozom: a sziklás terepen kézzel-lábbal kapaszkodva bizony az a kétszáz méter nagyon is sok tud lenni. A férjemet sikerült meggyőzni, hogy egy darabig még velem tartson, de a sziklás terep egy részén átkelve eluralkodott rajta a tériszony. Utólag nem tűnik ésszerű döntésnek, de azt éreztem, hogy én itt már nem vagyok képes megállni, ezért egyedül folytattam. Az egyre nagyobb sziklákon átkelve aztán elég hamar elbizonytalanodtam és eluralkodott rajtam egy érzés, amit még soha nem éreztem korábban: a halálfélelem. Tudtam, hogy itt egy rossz lépés, egy rossz mozdulat végzetes lehet és könnyen az alattam húzódó szakadékba zuhanhatok. Alig ötven méterre lehettem a csúcs előtt, amikor egy olyan sziklához értem, amin egyszerűen nem találtam fogást, nem tudtam, hogy hogyan is tudnék rajta átkelni. Ekkor utolért egy rutinos lengyel túrázó pár, én pedig csak álltam és figyeltem, hogy hová lépnek, hol kapaszkodnak és lépésről lépésre végül sikerült felkapaszkodnom a csúcsra, ahol az elém táruló látvány felülmúlta minden elképzelésem. Ezt a látványt örökíti meg a fenti fotó. Ilyen az, amikor egy álom valóra válik.

4

Idén az ünnepeket Thaiföldön töltöttük. Korábban sosem voltunk ilyen messzi helyen, nagy szó volt ez számunkra és nagyon szerettük volna, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Az ünnepekkel járó káoszból menekültünk, na meg anya megőrülős maratonfőzését is ki akartuk küszöbölni, de persze az utazás előtt jó pár adag töltött káposztával és fasírttal feltankolva hagyta a mamákat Magyarországon. Az egyik legkedvesebb élmény, amit kint szereztünk, az a Krabi tartományában található ún. Tigris Barlang Templom ( Tiger Cave Tample) meglátogatása volt. Jól hangzik, nem? 1200 lépcsőfok, 80%-os páratartalom és három kiköpött tüdő. Utánaolvasás hiányában boldogan indultunk el az egész napos csoportos kirándulásunkra, ami több programot is tartalmazott; erdei tóban fürdés, elefánt-etetés és ez a kedves kis hegyi szentély meglátogatása. Amikor megérkeztünk a bájos helyszínre, közölték a vezetőink, hogy a szűk menetrend miatt 1 óra 20 percünk lesz erre a megállóra. Mit sem sejtve bólogattunk és elindultunk, nem mellesleg az éppen akkor rázendítő, szakadó esőben. Eleinte menedékbe húzódtunk, de pár perc után úgy döntöttünk, felesleges ilyenekre pazarolni az időt. Amikor megérkeztünk a hegy lábához, kikerekedett szemekkel próbáltuk keresni, meddig vezet felfele a lépcső. Elindultunk a kezdetben szokványos lépcsőfokokon, de ezek aranyosan egyre durvulni kezdtek, majd pár perc után közük nem volt az itthon ismertekhez. Amikor már az elején akkorákat kellett lépni, hogy szinte a korláton húztuk fel magunkat, az 55 éves anyukám tekintete vissza-vissza kandikált, de én ránéztem és azt mondtam, szó sem lehet róla. Most vagyunk itt. Most az egyszer (mondtam ezt úgy, hogy nem gondoltam, tényleg ennnnnyire hosszadalmas lesz a felvezető út). Már egy jó ideje mendegéltünk felfele, amikor anya elkezdte kérdezgetni a lefelé jövőket, ugyan mondják már meg, mennyi van még hátra. ,,Oh, you are almost there, keep going"- kaptuk a választ, így bizakodva folytattuk a haláltusánkat. 5 perc elteltével megint csak megállítottunk egy remegő lábbal lefelé jövőt, aki nevetve mondta: ,,Óh, nem fogok hazudni, még a felénél sem vagytok". Haha! Itt a nővéremmel nagyot nyeltünk, anya még nagyobbat, de tudtam, muszáj felmennünk, mert ezt nem hagyhatjuk ki. Teljes Rubint Réka üzemmódba kapcsolva biztattam anyát (és magamat is), hogy már mindjárt ott vagyunk, ne add fel, most vagyunk itt, ne állj meg. Kis idő elteltével azt is észrevettük, hogy számozva van, hanyadik lépcsőfoknál tartunk, így anyát a későbbiekben ez motiválta. Pár szemetesben turkáló, fagyit majszoló majom mellett elhaladva, előttünk lévő turistákkal összehaverkodva vonszoltuk fel magunkat, sőt, még egy idős nénit is kielőztünk, aki egyedül, bottal vállalkozott erre a fiatalokat is meggyötrő útra. Teltek a lépcsőfokok, és egyszer csak megérkeztünk az 1200.-hoz ( az elviekben utolsó lépcsőfokhoz), amikor láttuk, még 80 hátra van. Ssebaj! Egyáltalán nem voltunk idegesek. De azt is megmásztuk. Az első kép a fentről látható kilátást mutatja. Nem adja vissza, tudom, de ez tényleg hihetetlen látvány. A hegyek közt megbújó felhők, a buja növényzet, amit ott látsz, leírhatatlan. De azért is ilyen szép, mert megküzdöttél érte, főleg, hogy az 55 éves anyukád is. Akire iszonyatosan büszke voltam, hogy nem adta fel (a csoportunkból többen visszafordultak) és feljött velünk, mert ez egy életre szóló élmény marad mindannyiunknak. Mivel szent helyen jártunk, így a cipő levétele szükséges volt. Ez azért volt érdekes, mert említettem ugye, hogy az eső végig szakadt. A szentély területe pedig le van csempézve... Így hát végigkorcsolyáztunk a hatalmas Buddha szobor körül (utolsó kép), gyönyörködtünk a kilátásban és abban, hogy ezt tényleg megcsináltuk, noha több, mint egy órába telt. A történet pedig azzal kezdődött, hogy szűk másfél óránk van az egészre. Így idő hiányában visszakaptuk a cipőnket és erős túlzással leszáguldottunk (amennyire az eső és a remegő lábaink ezt engedték). Anya azóta is emlegeti. Isteni volt ezt együtt végigcsinálni.

1

Magyarországon 2024. 04. 14-én az átlagos hőmérséklet elérte a 30 fokot. 2024 tavaszának kiugróan meleg napja volt. Az egyik kedves barátnőmmel részt vettünk volna ezen a napon egy permakultúra témájú túrán, amire már be is fizettünk hetekkel korábban, azonban az összeg befizetése után tudtuk meg, hogy autó nélkül szinte megközelíthetetlen, de legalábbis többórás oda és vissza gyaloglással járt volna számunkra (térképen sem igazán jelölt útvonalakon) a helyszín elérése. Ezen a bizonyos reggelen végül úgy döntöttünk, hogy nem vágunk neki az útnak, hanem inkább elmegyünk Tatára, ami az én lakásomtól viszonylag gyorsan és könnyen megközelíthető. Nagyon kellemesen telt a nap, rengeteg sétával, tartalmas beszélgetésekkel és az otthonról hozott finom ebéddel, amit a tó partján, komótosan fogyasztottunk el. A képen a Tatai várban működő kávézó teraszának egy részletét, valamint az onnan nyíló kilátást örökítettem meg. Ez a kép számomra egy szokatlanul meleg nap és egy fontos emlék lenyomata.

2

Kiskoromban az unokatesómmal nagyon sokat jártunk a Normafára családilag. Kevés emlékem van ötéves koromból, de erre az egyre igazán élesen emlékszem. Azt játszottuk, hogy indiánok vagyunk, és a közös csatakiáltásunkat gyakoroltuk. Sok évvel később 2018-ban az egyik osztálytársam Takáts Márk Dávid szervezett egy közösségi facebook eseményt, amire 13,8 E ember visszajelzett, és még többen jöttek el. Az esemény szövege: Drága spancik! 2016 nem volt egy jó év. Sőt, szerintem minden kétely nélkül kimondhatjuk, hogy egyenesen szar volt. Mindannyiunkban bizonyosan felgyülemlett kurva sok stressz, és kétlem, hogy bármelyikünk ki tudta volna adni úgy istenigazából. Mert ugye üvölteni nem szép dolog, én sem szeretem ha üvöltenek körülöttem. De csak emiatt nem szabad elfelejtenünk az üvöltés mágikusan terapeutikus hatásait. Ha egyedül üvöltesz, az gáz. Ha mások is üvöltenek veled, az menő. Jöjjünk össze és üvöltsünk egy nagyot. Együtt. Jól fog esni. Believe me folks, believe me. P.S.: Az event 100%ig komoly, nem egyike a humoros kamu eventeknek, amiknek mostanában oly nagy a népszerűsége A 444. híroldal később ezt a cikket hozta le: Közös üvöltésre hívta a Normafára tíz barátját egy stresszes gimnazista fiú a Facebookon, de nagyon hamar több mint 12 ezer ember csatlakozott az eseményhez.

1

A fotó 1997.11.09-én készült a Börzsönyben. A szüleim kirándultak, a képet Apukám készítette. Ekkortájt sokat mentek mindenfelé. . Anyukám, Eszter van a képen és az autójuk, ami egy homokszínű Lada 1500 gépkocsi volt. Apukám nagyon szerette ezt az autót, sajnálta, hogy később eladta. A motorja tökéletes volt, teljesen fel lett újítva.

1

Tenerifén kirándultunk, és a barátommal rátaláltunk egy mászóközpont helyszínére, ahol azonban meglehetősen drágának találtuk a felszerelés bérlését egyetlen napra. Így hát úgy döntöttünk, hogy inkább a saját módunkon fedezzük fel a környéket: nekivágtunk a hatalmas völgynek, és a sziklákon kezdtünk mászkálni. Ez igazi bátor vállalkozás volt – egyszerre izgalmas és egy kissé veszélyes is, hiszen a kövek csúszósak voltak. Ennek ellenére, bár féltem, mégis bizalommal követtem a barátomat. Így lépésről lépésre haladtunk, miközben – egyfajta játékos szabályként – kialakítottam magamnak egy saját “mászópályát”, ami segített, hogy magabiztosan haladjak a kövek között. Az egész élmény egyszerre egy félelmetes kihívás és egy felszabadító élmény lett.

1

2008-ban megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, aminek az volt a fődíja, hogy elutazhattam Kenyába a családommal. A képen én és a húgom vagyunk láthatóak, egy az indai óceán partjain megismert maszáj férfival. A maszáj férfin kívül ( akinek már sajnos nem emlékszem a nevére) csomó új barátot és népszokást megismertünk.

1

A covid időszaka alatt sokat jártunk át vendégségben egymáshoz a legközelebbi barátaimmal, ez a kép is ott készült. Az egyik kedvenc tárgyam a barátnőm lakásában ez a hold alakú lámpa volt, ami olyan fényt tudott hozni, még a járvány legsötétebb időszakaiban is, és hangulatvilágítást adni az esti meghitt beszélgetésekhez, hogy azt nehéz is szavakba önteni. Mindenesetre mindenképp lenyűgözött, hogy ameddig az utazás kvázi lehetetlen volt, ezt az égitestet – a Holdat –a kezembe tudtam fogni. Továbbá egyik kedvenc afrofuturista filmem is eszembe jutott a Space Is the Place (1974) is eszembe jutott, amely arról szól, hogy Sun Ra, aki egyszerre aktivista és zenész esélyegyenlőséget követel az afroamerikaiknak, miután a Földön landol űrhajójával.

1

A covid alatt a baráti körrel és húgommal elkezdtünk kísérletezni a szuper nyolcas filmmel, az analóggal és más kísérleti technikákkal. Jelen fotón a húgom látható, ahogy épp nyújtja az analóg filmet. Ez a nap azért emlékezetes számomra, mert bár nem maradt meg semmi a kísérleti filmen, ( valószínűleg az exponálás miatt) mi azért nagyon jól éreztük magunkat öten Szentendrén barangolva.