A Bledi-tónál

5

A most már csak egykori Waldorfeszt sokak számára fesztivált, kevesebbeknek tábort, még kevesebbeknek pedig közösséget jelent. Nem Waldorfos voltam, de egy társasággal én is elkeveredtem az egyik fesztiválra, még 21-ben. Amint átléptem a bejáratot éreztem, hogy a hangulat itt egészen más, mint a többi fesztiválon, ahol odáig voltam. Rá egy évvel már egy éjszaka helyett 10 napot töltöttem az Verebic-völgyi helyszínen, segíteni megépíteni majd lebontani a helyszínt, létrehozni három nap kalandot, táncot, varázst ami alatt megismertem nem csak azokat az embereket, de azt az életmódot és létérzetet is ami azóta is fontos részemet képezi. A pillanat, amikor egy hét teljes csend után megszólalt a nagyszínpad hangosítása. Amikor megérkeztek az első vendégek, amikor a második este közepén kellett kialakítani egy új táborozóhelyet és a fél fesztiválozó-sereget odaköltöztetni. Tömött erdőkben és tágas tisztásokon táncolni amíg megy le a nap. Két hét után először látni az arcod egy tükörben. Az első napi partikás krumpliban keresni az állatformájú krumplikat. A naplementés helyről felfutni a dombra megnézni azt mégegyszer. Mindig, mindig valahogyan kávéhoz jutni. Wish you were here-t énekelni a tábortűznél, miután bejelentette Balázs, hogy ez lesz az utolsó. Mind felejthetetlen pillanatokként élnek bennem. Felsorolhatatlanul sokan. Különös érzés nem Waldorfeszttel kezdeni a nyarat. Hiányoznak az emberek, a hely, a zenék, a váratlan. Abban, hogy ez valamilyen más formában viszont folytatódni fog, ahogy azt máris tette a Waldorfesztábor keretén belül, csak remélni tudom. Én ott leszek. Ezért a rengeteg élményért pedig, amiben biztos vagyok hogy sok más emberrel osztozok, mélyen hálás vagyok és minden valaha volt fesztiválozó nevében is szeretném megköszönni a szervezőknek.

5

2022 augusztusának végén azzal a céllal látogattunk Rigába, hogy elmenjünk a leghíresebb ukrán rockzenekar, az Okean Elzy (ukránul: Океан Ельзи) koncertjére. A szokásunktól eltérően ezúttal nem autóval, hanem repülővel utaztunk, így ez volt életem első repülése is. Annyira megragadott a balti környezet és Lettország, hogy szeptembertől kezdve két féléven át tanultam lettül az egyetemen.

2

Szentendre elég sűrűn a családi kirándulások célpontja, az egyik leglelkesebb részvevő pedig a család legfiatalabb tagja, a kutyusunk. Az idei ritka napsütésen felbuzdulva egy különösen nagy kört tettünk a városban és követve alacsony termetű kapitányunk orrát, olyan szegleteit is felfedezhettük a környéknek, amit korábban nem is ismertünk.

1

Kirándulást tettünk a gánti bauxitbányához, mivel korábban már felfedeztük, hogy ez a táj egészen különleges élményt kínál. A vöröses, marsbéli felszín szinte egy másik dimenzióba repített minket – olyan érzésünk volt, mintha nem is a Földön járnánk. Alaposan bejártuk a területet, minden apró részletre figyeltünk, és sajnos sok elhagyott szemetet is találtunk, ami árnyalta az élményt.

1

Felnőttként alig jártam már a Gellért-hegyre, de fiammal újból felfedeztem, hiszen vele nagyon sokat jártunk. Nagyon jó, hogy egy ilyen nagyvárosban ennyire változatos zöld felületek vannak! Kisgyerekkel igazi kirándulás, és sok helyen meg lehet állni, vagy a kilátást élvezni, vagy valamelyik szuper játszótéren órákig játszani! És a Gellért-hegy telis-tele van kanyargós ösvényekkel, meredek lépcsőkkel, titokzatos beugrókkal. Lenézve a Duna hömpölyög szélesen, körbe pedig ez a csodaszép város éli mindennapjait. Mindig jó ide eljönni!

5

We usually go skiing with my family. I usually ski with my brother because we try out almost all the slopes. Then, as a break, we go together in a dining room to have lunch. When we rest in the middle of the ski slopse, my brothers and I always have snow battles, which makes skiing even more exciting. Általában a családommal megyünk síelni. Gyakran a bátyámmal síelek, mert vele szinte az összes pályát kipróbáljuk. Aztán szünetként együtt megyünk be egy étkezőbe ebédelni. Amikor a sípálya közepén pihenünk, a testvéreimmel mindig hócsatázunk, ami még izgalmasabbá teszi a síelést.

4

2024 őszén Albániában jártunk, kocsival utaztunk az egyik településről a másikra: Az autóban ülve úton vagyunk a tenger felé. A jobb oldalunkon már meg-megcsillan a víz felszíne, bal oldalunkon pedig az óriási hegyek húzódnak. Az úton néha leelőznek minket, máskor pedig mi előzünk, ahogy ez lenni szokott. Sőt, van olyan, hogy szamarakon vagy lovakon ügető bácsik, zacskókkal a kézben sétáló nénik ránk mosolyognak, mi is rájuk. Majd elérjük a partot. Előttünk a tenger, mögöttünk a hegyek, felettünk a kék ég. Albániában autó nélkül nem igen lehet közlekedni, vagy legalábbis sokkal tovább tart. Sok a régi, rozsdás kocsi is, amelyeknek néhol új feladatot jelölnek ki, ahogyan a képen látható egyednek is. Ő lett a szerviz bejárata melletti hirdetőtábla.

4

Tavaly nyáron nyolcan a baráti társaságunkból egy hétre Szlovénia északnyugati részébe, a Júliai-Alpokba utaztunk kempingezni. A Triglav Nemzeti Park területén, Bovec, Mojstrana, Srpenica és az Isonzó folyó környékén kirándultunk. Első nap már majdnem sötétben érkeztünk meg a boveci kempingbe. Felállítottuk a sátrakat, majd lefeküdtünk aludni anélkül, hogy láttuk volna a körülöttünk lévő tájat. Reggel, amikor kiléptünk a sátorból, akkor pillantottuk meg először a ránk magasodó hegyeket – azokat a lehetetlenül magas, szürkés-sötétkék árnyalatú vonulatokat, amiket mintha csak valaki felfestett volna az égre. Az alatt az egy hét alatt sok mindent átéltünk: fürödtünk az Isonzó folyóban és a Predil-tóban, vízeséseket fedeztünk fel, canyoningoltunk, és sokat túráztunk. Legtöbbször remegő lábakkal, izzadva értem el a célpontjainkat, de amikor végre megálltunk, és ott volt előttünk a látvány, mindig arra gondoltam, hogy megérte. Mégis, minden alkalommal, amikor felnéztem a hegyekre, valahogy megleptek. Nem tudtam megszokni őket. Túl szépek voltak, és túl nagynak, túl kitaláltnak tűntek. Amikor az itt készült képekre nézek, Kant gondolata jut eszembe a fenségesről – hogy vannak dolgok, amik egyszerre ébresztenek bennünk tiszteletet és valami megnevezhetetlen nyugtalanságot. Amikor a természet nagysága túl nagy a képzeletünknek, az eszünk mégis felismeri és elfogadja, csak nem úgy, ahogy megszoktuk.

5

Létezik egy hely, a Dunakanyar szívében, Kismaros és Nagymaros-Visegrád vonatmegállók között, ami a béke szigete. A Mezítlábas Duna-parti pihenőhelyre a folyót követve juthatunk el. A hely egyszerre kemping és lovas és kecske udvar, de találunk vietnámi törpemalacot és nyulakat is. A partból szemből látszik a Szigetcsúcs és a visegrádi vár. Vadregényes szabadstrand, tanyasi állat-kert, kenu-kölcsönző és éjszakai szórakozóhely. A neve Nomád bár. 2025 májusában a barátaimmal úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk újra a Nomádbárt, mindannyian egy kis friss levegőre vágytunk. Bár pont egy hidegebb napot választottunk és még az eső is esett, csodálatos érzés volt újra a természet mellett lenni, és ezt együtt élvezni az állatokkal. Az utazásra velünk tartott fél éves kiskutyám is, Pocok aki nagyon belelovallta magát a kecskekergetésbe, olyannyira, hogy a végén a Nomád bár pulija megleckéztette, megmarta. Még ez sem vett el a hely varázsából, éppen csak helyrerakta a hely sajátos logikáját: itt nagy a szabadság, de csak bizonyos határokon belül. A helyszín mindig kicsit mágikus, velünk volt a barátnőm is, akinek a Nomád bár mellett tartottuk a leánybúcsúját, most épp babát vár nyolcadik hónapban van. Szintén velünk tartott egy kamaszkori barátnőm, aki most vált munkahelyet, óvoda asszisztensből egy független emberjogi és kisebbségi szervezetnél fog dolgozni. Én is most állok fordulópontnál, már csak egy hónap választ el attól, hogy elvégezzem a mesterképzésem, és művészettörténész legyek. Az új élethelyzeteket még mindhármunknak ízlelgetnünk kell, csakúgy mint a gödölyéknek a Nomád bár gyepét. A képet mobillal fotóztam, véletlenül jól sikerült.

5

Amikor túl sokat vagyok a négy fal között, mindig megszólal bennem a „természet hívó szava”. Így történt, hogy 2023 őszén egy nap, a valahanyadik irodában töltött óra után ráírtam a legjobb barátnőmre, hogy el kéne menni túrázni egyet. Méghozzá nem itthon, mert én most havas hegycsúcsokat és átlátszó kék vízű patakokat szeretnék látni. Így esett a választás Szlovéniára, azon belül is a Mostnica-szurdokot néztem ki fő úticélnak. A szállásunkról csodálatos volt a kilátás, ez látható az első képen. A szállásadók is nagyon kedvesek voltak, elláttak minket tippekkel. Hamar megtapasztaltuk, hogy a novemberi utazásnak megvannak az előnyei és a hátrányai is, könnyen találtunk jó szállást, illetve mivel szezonon kívül voltunk, nem kellett belépőt fizetni a szurdokba, viszont hamar sötétedett, így korlátozottabb, hogy egy napba mi fér bele. A szurdok gyönyörű volt, meglepően meleg időnk volt, és az enyhe idő miatt a fák is még gyönyörű színekben pompáztak. Tényleg meseszerű volt a sziklák között kanyargó, néha szürreálisan kék vízű patak. A túránk egy vízesésnél ért véget, ahova egy nagyon hangulatos kis völgyön át vezetett az út, télire elhagyatott pásztorszállások között. Másnap egy a szálláshoz közeli vízesés meglátogatásával kezdtük a napot, itt örömömre nagyon sok formás kavicsot találtam, haza is hoztam egy-kettőt a gyűjteményembe. Mivel a hazaút miatt nem lett volna időnk rendesen kirándulni, a Bledi-tónál néztünk körül. A várból szép kilátás nyílt a tóra, na meg a környező hegyekre, és onnan föntről a sok turista is csak apró pötty lett. Ez a kis szlovéniai kiruccanás valóban segített kicsit feltöltődni még így a téli hónapok előtt, nem csak a gyönyörű természet, hanem a legjobb barátnőmmel kettesben megélt élmények miatt is.

5

2019 óta készítek vizuális naplót. Olyan képeket rögzítek, amelyek rezonálnak az aktuális gondolataimmal, érzéseimmel és hétköznapi történésekkel. Ezeket a képeket egy analóg nikon kamerával készítem. A digitálisról analógra váltás segít abban, hogy kilépjek ezekből a helyzetekből, kívülállóként figyelhessem meg őket és fogalmazzam meg képekben. Időközben viszont a fotó napló utazó naplóvá avanzsált. Utazás közben az analóg kamerával egy olyan szabadságot és játékosságot élek meg, ami a formákban, színekben, mozdulatokban, alakokban és megfigyelésekben csúcsosodnak ki. Leggyakrabban tájképeken, részletképeken és portrékon keresztül foglalkozom a külvilággal, amit látok és a belső világgal, amit érzek. Ezekben a helyzetekben rengeteget tanulok nemcsak a világról, hanem a világgal való viszonyomról is. A képeket átlapozva észrevettem viszont, hogy nem egyszer néznek velem szembe állatok. Sokszor olyan érzés fog el, mintha embereket fotóznék. Egy érdekes aspektusa a turista létnek, hogy nem csupán "elugrom" az állatkertbe és személytelenül lefotózom, dokumentálom őket, hanem belépek a privátszférájukba. Habár nem emberek, de helyi lakosok, akik megfigyelik az idegent. Én is figyelem őket, ők is figyelnek engem. Ebből a kölcsönös figyelésből pedig emberi arcok és helyzeteket bontakoznak ki. Máskor pedig csak átsuhannak a látómezőn, tudomást sem véve rólam sietnek tovább dolgukra.

5

Egy évre kiköltöztem Svájcba egy barátomhoz, mivel azt éreztem, hogy otthon megfulladok a személyes, családi, politikai feszültségek miatt . Nehéz volt a beilleszkedés kint és nagyon magányosnak éreztem magam. Sokat segített nekem az érzelmeim értelmezésében, hogy végig naplóztam őket. Ez a kaland leginkább befelé történt kapaszkodókat keresve.

4

Egy hosszúhétvégét töltöttünk az Alacsony-Tátrában mentett kutyusunkkal, aki 11 évesen hatalmasat kirándult. Csodálatos napfényes őszi időnk volt pazar kilátással. A növényzet még csak épphogy elkezdett színesedni, a legérdekesebb a rengeteg légyölő galóca volt. A faluból felmentünk a hegygerincre, majd vissza.

5

Kedves barátokkal elhatároztuk, hogy az évek során megmásszuk a Magas-Tátra turistautakon megközelíthető csúcsait amiből akkoriban hét darabot számoltunk össze. A 2017-es nyári szezon már a második volt a sorban és ebben az évben is mint az előzőben egy hétvége alatt két csúcs megmászása volt a terv. Ez azért jó vállalás mert a csúcsok megmászása egyenként is 1000-1500 méter szintet jelent fel és le is. Összeszokott kis csapatunk Unicum meghajtással és fáradhatatlan lendülettel vette célba a Nagyszalóki csúcsot (2452m) és a Kis Viszókát (2428m). Légvonalban kb. 5 km lehet a kettő közötti távolság, de a megmászásuk egy egy napot igényel, így az estét egy hegyi házban töltöttük. Hagyományosan ilyenkor rengeteget kell inni a folyadékpótlást illetően és ezt hagyományosan a helyi sörökkel lehet csak precízen végrehajtani. Ezek az esték csodálatosak és felejthetetlenek, különböző kártyajátékokkal és sztorizgatással kiegészítve. A Tátra pedig gyönyörűséges tájaival és túraútvonalaival mindegyikünk szíve csücske.

5

Születésem óta voltak kecskéink. Nekem már kiskoromban is természetes volt, hogy állatok vesznek körül. Pár éves koromban, anya már az ölembe nyomta a kecskegidákat. Így nőtem fel, közösen futkároztunk, őket babusgattam a játékbabák helyett. A családommal úgy tekintünk rájuk, mintha a társaink lennének és a velük való közösség határtalan örömet okoz. Természetesen nem vágjuk le az állatokat, nem eszünk húst, úgy gondoljuk, hogy lehet hús nélkül is egészségesen élni. Amikor egy állat az ősbizalmával megajándékoz minket, a kezünkbe helyezi az életét és bízik bennünk, hogy biztonságban van velünk, ezzel nem akarunk visszaélni. Tulajdonképpen Jeddyvel már megéltem a játékot, kalandot és a kirándulást is. Egy napos korában került hozzám, cumin neveltük. Amikor pár nap után folyton követett úgy döntött, hogy bejön velem a konyhába és csatlakozik a családi-tesós hangszórós ételkészítős partynkhoz, akkor szerettem igazán belé. Hatalmas partyarc volt, már akkor sem félt. Látszott, hogy vezéregyéniség lesz. Észre vettem, hogy mennyire intelligens és elkezdtem vele foglalkozni, nevelni, hogy kihozzam belőle a legtöbbet, mert nagyon okos kecske. Ennek tudatában tanítottam neki trükköket, így megtanult vezényszóra és jelre pacsit adni, pitizni, forogni, nyolcast írni a lépéseivel, hátrafelé menni, lábat nyújtva lépegetni, két lábra ágaskodni, dobogón forogni, körülöttem forogni, puszit adni. Anyuval amióta az eszemet tudom visszük a kecskéket, kutyákkal együtt sétálni és legeltetni, bár sokszor a fű helyett inkább a lombokba harapnak bele. Egyszer az út szélén megállt egy öt fős társaság, akik közül az egyik fiú különösen szimpatikus volt neki és szószerint lepacsizott vele. Amikor a Dunapartra épp túristák jönnek és mi arra visszük Jeddyt, sokszor kérnek meg minket, hogy hagy csináljanak közös képet vele. Szülinapján mindig feldíszítem őt, különleges csemegékkel készülök neki. Hálás vagyok, hogy a sors lehetőséget adott rá, hogy egymást választhattuk.

2

Életem első sikóernyőzése, ami Pomázon történt, amikor a húgommal és egy barátjával. A covid alatt történet, amikor nehéz volt találkozni egymással, és minden megkérdőjeleződött. A levegőben való repülés pillanata azonban mégis mindent felülmúlt. Bár hivatalosan nem tartozik az extrém sportok közé, mégis nagyon sok adrenalint váltott ki, szinte azonnal, ahogy felemelkedtünk. A húgom barátja már nagyon rég siklóernyőzik, pontosan tudja, hogy a siklóernyőzés "extrém" voltát nem veszélyessége, sokkal inkább a repülés hétköznapitól eltérő közege adja. A repülés egy kiszolgáltatott helyzetet teremt, ahol a siklóernyős "szabadon" repül, egyedüli eszköze a szél, pont ezért nagyon tisztába kell lennie az időjárási körülményekkel. A képeket Anyukám készítette, aki lentről nézte, ahogy repülünk.

5

A Magyarkúti Művésztelep volt MKE-s hallgatók kezdeményezésére alakult. A szobrász, festő és grafika szakos diákok a covid alatt elzártan alkottak, saját szűkös albérleteikben, vagy családi házaikban próbáltak megfelelni a Képzőművészeti rendszer követelményeinek. Minden ami igazán fontos: az alkotóközösség, az egymás alkotásaira érkező reakciók, a művészetelméleti viták, kimaradtak a covid időszakából. A menetrend tíznapos, Glauser Lisa (volt szobrász hallgató) a házigazda, és idén lesz ötödik éve, hogy otthont ad az alkotótelepnek. Az alkotótelep a covid utáni közösség hiányában alakult, nagyon fontosnak tartjuk a közös szakmai munkát, és az egymás alkotásaira érkező reflexiókat. Az első évben teljesen önerőből működtük, később a 2022-es évben egy NKA-pályázat is támogatott minket. Ami közös minden nyári alkotótábor végén, hogy a tizedik napon szervezünk egy kiállítást az erdőbe. Előtte közös tervezés előzi meg az alkotótábort, sokszor télen kezdjük el megfogalmazni azt az adott témát, amit szeretnénk a következő művésztelepnek. A 2022-es év azért is volt különleges, mert egyre több az MKE-n tanuló volt Erasmusos hallgató is csatlakozott hozzánk, főként olasz, skóciai diákok. Szakmai előadásokra meghívtuk volt oktatóinkat, hogy tartsanak számunkra előadást a dunakanyari művésztelepekről, (Mélyi Józsefet és Sinkó Istvánt). A közösségen túl a természet közelsége és az efemer alkotás lehetőségét tudnám kiemelni, mint kulcsfogalmakat a magyarkúti művésztelepünkön. Ami szuperfontos még, hogy a helyi közösség és a pesti barátaink is el szoktak jönni a megnyitóinkra, megtekinteni a művésztelepen született munkákból a kiállítást. A Gorka Géza Kerámiamúzeumban 2022-ben ősszel még egy white-cube-os, klasszikus értelembe vett kiállítás is nyílt a műveinkből.

2

A performatív előadások szervezése és koreografálása mindig is a szenvedélyem volt. Kezdetben kísérletező közös alkotásokban vettem részt, majd mások performanszaiban is szerepeltem. Részt vettem egy nyári táborban, amit a School of Disobedience hozott létre. Életem legszebb pár napja volt. Inspiráló és nyitott nemzetközi résztvevőkkel kreatívkodtunk.

2

Az engedetlenség leányiskolája ötvözi az elméletet és a gyakorlatot, egy non-formális oktatás keretein belül, amiben minden diákját arra ösztönzi, hogy megkérdőjelezzék a társadalmi normákat, a konvenciókat, szembesüljenek a sztereotípiákkal, és foglalkozzanak a minket körülvevő rendszerekkel. Eleinte eseményfotósként kapcsolódtam az iskola programjába, mely egy nyári kreatív írótábor volt, melynek végeredményeképp létrehoztunk egy, írott szövegeinken alapoló közösségi performansz sorozatot Az ISBN könyvgalériában és kültéren egyaránt.

1

Te talán tudod , de mi történik, ha Olaszországban megbüntettek minket a buszon és nem fizetjük be? – írtam rá pánikolva a világutazó nagybátyámra, akitől azt reméltem talán tudja a választ. A barátnőimmel mikor Pennabilliben jártunk egy performatív fesztiválon( Artisti In Piazza | Festival Internazionale di Arti Performative) csak nem vettünk buszjegyet és 60 euróra megbírságoltak minket fejenként, amely akkor megfelelt a havi fizetésem felének. Sári barátnőm, aki ott lakott már vagy egy fél éve, esküdött rá, a helyi olaszok sose vesznek buszjegyet, ő sem vett soha. Így hát mi sem vettünk, gondolva jó lesz még a készpénzünk a fesztiválra. Diákként kicsit sem volt könnyű ezt a bírságot megfizetni, ez mégsem szegte kedvünket. Hajtott minket a felfedezés, a wunderlust és a kiváncsiság vágya, és ami a legfontosabb az új élmények és a találkozás lehetősége, ami a covid karanténnal töltött órái után felbecsülhetetlen volt. A festőnek tanuló barátnőm Pennabilli városát választotta Erasmusa színhelyéül, és mi egy másik barátnőmmel tervebe vettük, hogy meglátogatjuk őt. Ki is néztünk egy repülőjegyet a születésnapja dátumának a környékére. Összesen három napot töltöttünk Pennabilliben, egyet pedig Riminiben. Szállásunk nem volt, így a fesztivál mellett a csodálatos olasz kisváros egy félreeső hegyi útvonalának a lépcsőin hajtottuk álomra a fejünket, ahol megbeszéltük a felnőtt élet viszontagságait, a pályakezdés nehézségeit és a szakmai csalódásainkat. Másnap is hajnalig koncerteztünk megismertünk vicces olasz fiatalokat, magunkban pedig megállapítottuk, hogy olyan ez a fesztivál, mint a magyar Művészetek Völgye. A felhőtlen boldogságunkat, csak az utolsó nap postai bírságbefizetés árnyékolhatta, ahol 180 Eurot ott kellett hagynunk. Ennek ellenére az utazást soha nem felejtem el, életem egyik legmeghatározóbb nyári emléke marad. Azóta minden évben igyekszünk a többi művész/ művészettörténész barátommal meglátogatni a fesztivált, amely egyszerre emlékeztet a Völgyre, másrészt megidézi egy középkori kisváros hangulatát.

2

A covid időszakában felerősödött a Wunderlust, vagyis a kirándulás / utazásra ösztönző vágy. Szüntelenül ki akartunk törni a lakásunk/ házunk falai közül. A kirándulásokon, bejáratott útvonalakon sokszor nagyobb tömegekkel találkozhattunk, mint a bevásárlóközpontokban. Bár többször jártam a Dunakanyarban, és ott élő barátaim már mutattak számos túraútvonalat, számos ösvényt. Számomra a perspektívák, a madártávlat volt különösen jelentős ebben a családi kirándulásban, ahová apukámmal és a húgommal egy lakókocsival utaztunk el. Ha jól emlékszem, Apukám egyik barátjától kapta kölcsönbe a lakóautót, és azért mentünk azzal mert abban könyebben elfértünk hárman és negyedikként még a családi kutyánk is jött. Március végén, április elején voltunk, mikor az erdő újra életre kell. Vége a végtelen latyaknak, eltűnik a hó, és újjáéled az erdő. Még nincs teljesen tavasz, de már nincs tél. A leveleken átsüt a napfény, de az avar azért még ropog a lépteink alatt. A környezetünk amely a digitális világra volt kihegyezve, hirtelen teljesen más megvilágításba került. A Prédikálószéki kilátóig kirándultunk el, Dömösre. A Visegrádi 639 méteres csúcsa olyan távlatból engedte láttatni a környező tájat, amely teljesen szürreálisnak tűnt a covid hétköznapjaiból. Mindkét képet a húgom lőtte, az elsőn egy ismeretlen család áll (háttal) hozzánk hasonlóan a kilátásban gyönyörködtek. A második képen Apukám és én apró pontokként nézünk fel a magasba. Szeretem ezt a fotót, mert jól érzékelhetőek rajta a távlatok. Ezért is adtam neki ezt címnek. A magasból a kilátóból nézve minden nagyon aprónak tűnik, sikerül átérezni hogy mennyire aprók is vagyunk mi magunk a természethez képest, és problémáink is apróbbnak tűnnek. Maga a bezártság is.

1

2022 nyarán Flórával Athénból kihajóztunk egy kis szigetre strandolni. A kikötés után pokoli melegben kellett átsétálni a sziget túloldalára, az „ideális” öbölbe. Az úton kicsit nyűglődtünk, de a hely, ahová érkeztünk, megérte a nyűglődést: nyugis öböl, kies táj, langyos tenger. És kevés ember: inkább helyiek, nem turisták. Gyors lepakolás után mentünk fürdeni. Szaladt utánunk egy ember, hogy halló, halló, figyeljünk, mert medúzák vannak a vízben. Nem tilos fürdeni, csak óvatosan. OK. Első blikkre nem tűnt fenyegetőnek a helyzet. És nem is volt semmi. Ilyenkor hajlamos azt gondolni az ember, hogy ez csak valami helyi lárifári. De nem. Az első fürdések alkalmával színe sem volt medúzának. Aztán egy apró csípő érzés, de semmi komoly. Pont olyan, mint az eredi sétákon a csalán. Lárifári. De nem. Jött egy izmosabb medúza: először csak odapöckölt, de végül a kézfejem elkapta. Én meg őt, de a kézfejemre tapadt egy csápja. Kijjebb evickéltem, és próbáltam ledörgölni a csápja darabjait. Mégsem lárifári, de azért drámainak sem tűnt. (A helyi ember a parti homokból figyelték a műsort.) Á! mondtam Flórának. Megcsípett. Picit őt is. Kiértem a partra, még próbáltam a sós vízzel enyhíteni a csípő érzést, amikor odaszaladt hozzám egy hetvenéves görög bombanő hófehér bikiniben: Jellyfish? kérdezte. Igen. Szaladt vissza a táskájához, kivett belőle valami fehér port, kézbe vette a kávés papírpoharát, visszaszaladt, kimosta a tengerben, benne hagyott egy kis tengervizet, kikeverte a fehér porral és a kezembe adta: hogy kenjem be. Most. Tettem, ahogy kell. A nők mindig helyt állnak, ha segítségre van szükség! A strandon még többször bekentem. A fehér por egyébként szódabikarbóna volt. Eltelt a nap, visszamentünk Athénba, másnapra kicsit lelohadt, olyan volt, mint amikor vasalóval vagy a sütővel égetem meg magam. Egy hét múlva már itthon úsztam a Dunában. Már a vízben is éreztem, hogy furán viszket. Estére már fájt, másnap reggelre meg az egész kézfejem bedurrant és belázasodtam. A patikában vásárolt krém semmit nem használt, így elmentem másnap a háziorvoshoz: aki még sosem látott medúzacsípést, de utána olvasott, és felírt valami tesztoszteronos kenőcsöt. Néhány nap alatt lement róla a gyulladás és besebesedett. Ezekben a napokban kezdtem a neten medúzacsípésekről képeket nézni, és nyomozni, hogy milyen állat lehetett. Egyrészt találtam egy cikket, ami arról szólt, hogy Görögország partjait ellepték a veszélyes medúzák. A cikk és a vízben látott állat alapján azt okoskodtam ki, hogy világító medúza volt. Medúzakutatásaim során találta rá Diana Nyad nevére, aki a nyílt vízi hosszútávúszás híres asszonya – azóta már film is készült róla. Az ő életét is megkeserítettek a medúzák, egy alkalommal a halál küszöbén táncolt – amikor Kuba és Florida közötti távot akarta teljesíteni. Minden veszélyessége ellenére a medúza álomszép állat. Minél veszélyesebb, annál szebb. A világító már elég szép. De szerencsére van nála szebb. Ezt a képet Flóra készítette rólam – telefonnal. Elég nyugis kép. Ekkor még egyáltalán nem gondolom, hogy az aznapi medúzacsípés következményeit majd otthon viselem. Hogy csak egy hét múlva aktiválódik igazán a csalánméreg ereje. Hogy ez az idilli görög sziget lesz az első medúzacsípésem kalandos helyszíne.

2

Néhány évvel korábban baráti társasággal kezdtünk rendszeresen belföldön túrázni, ami aztán a covid ideje alatt is a legkedvesebb közös időtöltésünk volt: a bezártságból kiszakadva a jó levegőn egész napokat túráztunk, nagyokat beszélgettünk, napsütötte tisztásokon a fűbe heveredve közösen fogyasztottuk el az otthon csomagolt szendvicseket, gyümölcsöket. Ezeket a túrákat leginkább az együtt töltött idő miatt szerettem. Amikor lett saját autónk, a férjemmel elhatároztuk, hogy újra felfedezzük magunknak a Magas-Tátrát, ahol bár korábban többször is jártunk családi vagy iskolai kirándulások alkalmával, ezek az emlékek megkoptak. A férjemmel első alkalommal egy csodálatos túrán voltunk a Zöld-tavi menedékháznál. Ez volt az első magashegyi túránk: a hegyi levegő, a kristálytiszta vizű hegyi patakok és a tó felett felhőkig magasodó hegyek lenyűgöző látványa. Ott és akkor engem teljesen magával ragadott az a világ, amit ezek között a hegyek között sétálva tapasztal az ember. Itt minden gondod elfelejted és csak az előtted álló út következő kilométerére figyelsz és várod, hogy a köves kaptató után megpihenj és csak csendben figyeld a körülötted magasodó hegyeket. Az eddigi legmeghatározóbb Magas-Tátrai élményem 2024 nyarán a Kapor-csúcs megmászása volt, ami évek óta egy titkos álmom volt. Amikor útnak indultuk, úgy terveztük, hogy a Menguszfalvi-völgyben fekvő Nagy-Hincó-tóig túrázujnk, ami a Tátra szlovák oldalának legnagyobb és legmélyebb tava. Nem indultunk el elég korán a szállásunkról a csúcsmászáshoz, és a Hincó-tavakhoz vezető meredek, köves terep után sem gondoltuk azt, hogy lesz még energiánk tovább merészkedni. A Nagy-Hincó-tóhoz megérkezve az időjárás is szelesre fordult. Szusszantunk egyet, de a hideg szél miatt nem tudtuk igazán élvezni a tízezer éves gleccsertó látványát. Nekem azonban eszembe jutott, hogy ha már itt vagyunk, mi lenne, ha megpróbálnánk feljutni a Kapor-csúcsra. A férjem egy darabig még partner volt, ezért elindultunk a meredeken kígyózó túraösvényen a Felső-Kapor-hágóra. Néhány perccel azután, hogy felértünk, helikopter zajára lettünk figyelmesek és arra, hogy a mellettünk pihenő turisták közül valaki integetve jelzi, hogy ő várja a segítséget. Végignéztük a mentőakciót, ahogy a kificamodott bokájú bajba jutott turista hölgyet elviszik a hegyimentők. A férjem ezen a ponton azt gondolta, hogy itt bizony vissza kellene fordulnunk és a hágóról is már elképesztő kilátás nyílt a völgyre. Én viszont itt már azt éreztem, hogy már túl közel járunk ahhoz, hogy feladjam, hogy most valóra válthatom egy évek óta dédelgetett álmom. Alig kétszáz méter volt hátra, de a csúcsszférában kevésbé tapasztalt túrázóként nem tudtam pontosan, hogy mire is vállalkozom: a sziklás terepen kézzel-lábbal kapaszkodva bizony az a kétszáz méter nagyon is sok tud lenni. A férjemet sikerült meggyőzni, hogy egy darabig még velem tartson, de a sziklás terep egy részén átkelve eluralkodott rajta a tériszony. Utólag nem tűnik ésszerű döntésnek, de azt éreztem, hogy én itt már nem vagyok képes megállni, ezért egyedül folytattam. Az egyre nagyobb sziklákon átkelve aztán elég hamar elbizonytalanodtam és eluralkodott rajtam egy érzés, amit még soha nem éreztem korábban: a halálfélelem. Tudtam, hogy itt egy rossz lépés, egy rossz mozdulat végzetes lehet és könnyen az alattam húzódó szakadékba zuhanhatok. Alig ötven méterre lehettem a csúcs előtt, amikor egy olyan sziklához értem, amin egyszerűen nem találtam fogást, nem tudtam, hogy hogyan is tudnék rajta átkelni. Ekkor utolért egy rutinos lengyel túrázó pár, én pedig csak álltam és figyeltem, hogy hová lépnek, hol kapaszkodnak és lépésről lépésre végül sikerült felkapaszkodnom a csúcsra, ahol az elém táruló látvány felülmúlta minden elképzelésem. Ezt a látványt örökíti meg a fenti fotó. Ilyen az, amikor egy álom valóra válik.

2

Kiskoromban az unokatesómmal nagyon sokat jártunk a Normafára családilag. Kevés emlékem van ötéves koromból, de erre az egyre igazán élesen emlékszem. Azt játszottuk, hogy indiánok vagyunk, és a közös csatakiáltásunkat gyakoroltuk. Sok évvel később 2018-ban az egyik osztálytársam Takáts Márk Dávid szervezett egy közösségi facebook eseményt, amire 13,8 E ember visszajelzett, és még többen jöttek el. Az esemény szövege: Drága spancik! 2016 nem volt egy jó év. Sőt, szerintem minden kétely nélkül kimondhatjuk, hogy egyenesen szar volt. Mindannyiunkban bizonyosan felgyülemlett kurva sok stressz, és kétlem, hogy bármelyikünk ki tudta volna adni úgy istenigazából. Mert ugye üvölteni nem szép dolog, én sem szeretem ha üvöltenek körülöttem. De csak emiatt nem szabad elfelejtenünk az üvöltés mágikusan terapeutikus hatásait. Ha egyedül üvöltesz, az gáz. Ha mások is üvöltenek veled, az menő. Jöjjünk össze és üvöltsünk egy nagyot. Együtt. Jól fog esni. Believe me folks, believe me. P.S.: Az event 100%ig komoly, nem egyike a humoros kamu eventeknek, amiknek mostanában oly nagy a népszerűsége A 444. híroldal később ezt a cikket hozta le: Közös üvöltésre hívta a Normafára tíz barátját egy stresszes gimnazista fiú a Facebookon, de nagyon hamar több mint 12 ezer ember csatlakozott az eseményhez.

1

A fotó 1997.11.09-én készült a Börzsönyben. A szüleim kirándultak, a képet Apukám készítette. Ekkortájt sokat mentek mindenfelé. . Anyukám, Eszter van a képen és az autójuk, ami egy homokszínű Lada 1500 gépkocsi volt. Apukám nagyon szerette ezt az autót, sajnálta, hogy később eladta. A motorja tökéletes volt, teljesen fel lett újítva.

1

Tenerifén kirándultunk, és a barátommal rátaláltunk egy mászóközpont helyszínére, ahol azonban meglehetősen drágának találtuk a felszerelés bérlését egyetlen napra. Így hát úgy döntöttünk, hogy inkább a saját módunkon fedezzük fel a környéket: nekivágtunk a hatalmas völgynek, és a sziklákon kezdtünk mászkálni. Ez igazi bátor vállalkozás volt – egyszerre izgalmas és egy kissé veszélyes is, hiszen a kövek csúszósak voltak. Ennek ellenére, bár féltem, mégis bizalommal követtem a barátomat. Így lépésről lépésre haladtunk, miközben – egyfajta játékos szabályként – kialakítottam magamnak egy saját “mászópályát”, ami segített, hogy magabiztosan haladjak a kövek között. Az egész élmény egyszerre egy félelmetes kihívás és egy felszabadító élmény lett.

1

2008-ban megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, aminek az volt a fődíja, hogy elutazhattam Kenyába a családommal. A képen én és a húgom vagyunk láthatóak, egy az indai óceán partjain megismert maszáj férfival. A maszáj férfin kívül ( akinek már sajnos nem emlékszem a nevére) csomó új barátot és népszokást megismertünk.