Generációváltás

1

A fénykép 2002-ben készült egy napsütéses áprilisi napon. A jó idő kicsalogatott bennünket és felkerekedtünk, hogy kirándulni menjünk. Első állomásunk a Kékestető volt, onnan mentünk tovább a Siroki várba. Ugyanakkor ahogy haladtunk A-ból B-be, egyszer csak az autóból figyelmesek lettünk egy hosszan elterülő repceföldre. Amint megálltunk, gyorsan bele is vetettük magunkat a gyönyörű sárga virágok közé a másodunokatestvéremmel. Kicsit elidőztünk ott, kinyújtóztattuk a végtagjainkat és egy-két bújócskát lejátszottunk. Annyi év után is ahányszor elmegyek egy repceföld mellett, mosolyogva emlékszem vissza, hogy milyen jót játszottunk akkor. Na meg persze a felnőttekre, akik alig tudtak minket visszakérlelni az autóba, hogy folytatni tudjuk az utunkat a Siroki várba, ami még messze volt tőlünk és csak ránk várt, hogy felfedezzük.

1

Emlékszem arra a nyári nyaralásra, amikor az anyai nagyanyám elvitt engem közösen az unokaöcsémmel együtt egyfajta „unokák és nagyi” utazásra. Korán reggel indultunk vonattal és három kis bőrönddel. Szállásunkat hamar elfoglalva egyből indultunk is le a mólóra, ahol megcsodáltuk a szebbnél szebb vitorlásokat egy fagylaltozás közben. A fénykép, a nyaralásunk utolsó napján készült. Ezen a napon megkértük nagyit, hogy hadd maradjunk estig a vízben, hogy innen élvezhessük ki a naplemente utolsó fénysugarait mielőtt a nap lenyugvóba megy át. Ekkor már nem volt annyira zsúfolt sem a nagy tó, mint napközben. Így szinte az egész partszakaszon csak mi fürödtünk, és gondtalanul játszhattunk a felfújható labdával. Egy felejthetetlen élmény volt mind hármunk számára, amire sokszor visszaemlékezünk a mai napig.

3

Az első képen egy szürke Renault-ban ülünk és éppen a Sümegi vár felé haladunk, a képet a hátsó ülésről készítettem okostelefonnal. Ez a kép csak egy részét mutatja be a történetnek, viszont ez az egyetlen kép amit a napot meghatározó több órás autóút alatt készítettem és a Sümegi vár hirtelen felbukkanása meglepett. Az egész bonyodalom a RAJZSZÖG-Komplex Művészetterápiás Rajziskola dörgicsei rajztáborának második napján kezdődött 2025 július 29.-én, bár rajztábornak nevezni valótlan lenne, inkább a művésztelep megnevezés rá a helytálló kifejezés. Először 2021-ben vettem részt a táborban, ami meghatározó élmény volt a gimnáziumi időszak alatt. Most 2025 nyarán a tábori hagyományhoz híven meglátogattuk a tapolcai bolhapiacot. Az első turnus, aminek én is lelkes tagja voltam, a második nap délelőtt 10 órás indulással nekivágott a piacnak. (Számomra első élmény volt a Tapolcai piac, még nem vásároltam előtte ilyen jellegű piacon semmit.) Azelőtt még sosem jártam használtcikk piacon, de ezt sikeresen bepótolva vettem egy műszőrme bundát aminek az árát sikerült lealkudni, ami szintén első élmény volt. Miután a kocsi utasai összegyűltek a büfé előtti padon, Adél barátnőm észrevette, hogy elhagyta az irattartó tárcáját, úgyhogy elindultunk négyen megkeresni azt. Végigkérdezgettük az összes árust, majd megvártuk, míg elkezdtek összepakolni, de sajnos senki sem látta. Úgyhogy mint a 21. század bajnokai, beírtunk a Tapolca környéki ügyekkel foglalkozó facebook csoportba, hogy a tárca el lett hagyva és keresi gazdáját. Ezek után elindultunk autóval a helyi rendőrségre, hogy bejelentsük az irattárca elvesztését. Az örsön egy rózsaszín post-it-re fel is írták Adél adatait, majd tájékoztatást adtak arról, hogy mi a teendő, ha mégis előkerülnének az iratok. Aztán mivel mindenki megfáradt kicsit, úgy döntöttünk elmegyünk megnézni a táborvezető nyaralóját, hiszen még nem láttuk mindannyian és pont útba is esett. Egy közel 100 éves épületről volt szó, aminek a homlokzatát különösen szép faragások díszítették. Ezután elindultunk vissza Dörgicsére, de útközben hívták Adélt, hogy nem hiányoznak-e az iratai? Mint kiderült, az egyetemének tanulmányi osztály hívta, akik megadták a tárca “megtalálójának” telefonszámát. Felhívva a megadott számot a hölgy, akit hívjunk most Ágnesnek közölte, hogy a megtalált tárcát hazavitte magával Keszthelyre és hogyha érte tudunk menni akkor menjünk most. Gyorsan megbeszéltük, hogy ha már úgyis úton vagyunk és viszonylag közel, elmegyünk érte. Ágnes elmesélte, hogy ő próbált szólni a lakcímkártyán szereplő település rendőrségének, de nem sikerült őket elérnie, így végül diákigazolványon szereplő egyetem tanulmányi osztálynak írt,akik szerencsére nyár közepén éppen akkor dolgoztak így továbbították nekünk az elérhetőséget. Azt viszont egyikünk sem értette, miért nem a Tapolcai rendőrséget értesítette és adta le ott a tárcát… Mivel már úgyis Keszthelyen voltunk, ezért beültünk enni a Peti Pizzába és megnéztünk egy helyi turit is, majd elindultunk Sümeg felé, ahol elkezdtünk viccelődni, hogy hát menjünk már be az ottani állatkertbe és nézzük meg azt, mivel egyikünknek már nagyon elege volt az egész napos autókázásból. Aztán felvetődött a kérdés, hogy voltunk-e már a zalaszántói Béke Sztupában? Megszavaztuk, hogy ha már úgyis itt vagyunk menjünk be. Felmentünk kocsival ameddig tudtunk, így kihagyva a felfelé vezető túrát az idő hiánya miatt, és amennyire gyorsan lehetett megnéztük a helyet. Bementünk a szentélybe, harangot forgattunk és megnéztük az ajándékboltokat. A Sztupa kalandunk utolsó kitérője volt, de részünk volt még egy szürreális időjárási élményben is a hazaúton. Az ég be volt borulva, érezni lehetett a levegőn, hogy esni fog, majd miközben a Belgától szólt az “Egy két há”- című sláger, a semmiből ránk szakadt az eső, de annyira, hogy utána perceken keresztül csak lépésben tudtunk haladni. Majd hirtelen elállt, és sikeresen folytatódott utunk hazafelé. Amint visszaértünk elmeséltük a kalandot és megtartottuk a divatbemutatót a vásárolt kincsekből, majd a Adél a feladatba beépítve gonosz vudubabaként Ágnest is megörökítette.

2

Férjemmel egyik kedves időtöltésünk nyaranta a vízitúrázás. Szeretünk kiszakadni a hétköznapokból, a civilizációból, és pár napot a természet ölelésében tölteni. Ezeket a képeket a 2023 augusztusában a Szigetközben töltött nyaralásunk egyik késő délutánján készítettem a telefonommal (amit akkor amúgy is szinte csak a fotózásra tudtam használni). Különösen emlékezetes maradt számunk ez a nyaralás több okból is. Már megérkezésünk is kalandosan alakult: Budapestről verőfényes napsütésben indultunk útnak a nagy túra hátizsákjainkkal vonattal, amiről azonban Mosonmagyaróváron leszállva hatalmas felhőszakadás fogadott minket. Ez azért is volt gond, mert az én hátizsákomnak nem volt vízálló borítása, így még a buszra való átszállás előtt keresnünk kellett gyorsan egy boltot, ahol ezt pótolni tudjuk. Miután ezzel megvoltunk, buszra szálltunk, ami kivitt minket a szigetre, ahol még el kellett gyalogolnunk, ekkor már bőrig ázva, a kempingig. Itt, mivel láttuk, hogy az eső nem fog rövid időn belül, sötétedés előtt alább hagyni, úgy döntöttünk felverjük a sátrunkat a körülmények ellenére is. Rekord idő alatt sikerült felállítanunk a sátrunkat, így végre esőtől védett helyre tudtunk húzódni. Azonban ezeket a kezdeti nehézségeket, (amik aztán a nyaralásunk legemlékezetesebb elemeivé váltak) a következő napok szépségei bőségesen kárpótolták. Egész napokat kenuztunk kettesben, hol nagyokat beszélgetve, hol csendben a természet hangjait figyelve. Rengeteg gyönyörű madarat, növényt, helyet láttunk: rétisast, színpompás jégmadarakat, szitakötőket, de még egy hódcsaládot is megfigyelhettünk egészen közelről. Kora esténként pedig, fáradtan visszaérkezve a kempingbe, nekiláttunk tüzet rakni és elkészíteni az egyszerű, de annál finomabb meleg vacsoránkat. A képek éppen a virslis lecsó készítése közben készültek.

5

2023-ban Norvégiába látogattunk el. November 15-én még mindig havas hegyek között hajózunk reggeltől estig, de inkább a kirándulást Hammerfestben mutatom meg, előtte egy nappal husky-farmon jártunk. Hammerfest Norvégia északi részén található, címerén egy jegesmedve látszik, ami sokat elárul arról, hogy milyen időjárás uralkodik az év nagy részében.

5

Valamikor 2004 vagy 2005 környékén az egyik nyári hétvégén fogtuk magunkat édesanyámmal, nagymamámmal és unokatestvéreimmel, majd elmentünk a Marcali melletti vadasparkba, hogy állatokat lássunk. Indulás előtt felkaptam a napraforgó sárga szettemet, a hozzáillő sapkával és megindultunk. Amikor megérkeztünk és kifizettünk a belépőket anyukám első dolga volt, hogy valami állatok számára fogyasztható nasit vegyen hármunknak, amellyel etetni tudjuk a vadaspark lakóit. Az első állat amivel találkoztunk, valami szarvas féleség volt, anyukám csak mini szarvasnak hívta. Rajta kívül találkoztunk még normál méretű szarvasokkal, őzekkel, vaddisznókkal, láttunk rókákat és kis rókákat is, akik zavartalanul játszottak egymással. A nagy séta közepette megálltunk pihenni is, egy gerendákból összeállított vityillóban. Mi gyerekek aktívan vártuk, hogy mikor indulunk tovább, viszont édesanyám és nagymám mindenképp nyugodtan, ülve akartak rágyújtani. (Nagymamám révén már ilyen korán elkezdtük a passzív dohányzást. Nehezebb róla olyan képet találni ahol nem dohányzik, mint ahol igen.) A vadaspark kijáratához közeledve ki volt alakítva egy simogató, ahol többnyire kecskéket lehetett simogatni és etetni, egy kisebb részben pedig csincsillák hada volt található. Ezt nagyon élveztem és alig lehetett engem elrángatni. Amikor elhagytuk a parkot mindig nagyon szomorú lettem, néha bőgtem is, és csak akkor higgadtam le igazán, amikor hazaérve esti mesét nézhettem végül.

5

Az osztállyal ellátogattunk Romániába 5 napig a határtalanul program miatt. Nagyon sok helyen jártunk, szerintem ez volt a legjobb osztálykirándulás ahova eddig mentünk. 3 különböző szálláson is voltunk, valamint sok kalanddal és izgalommal teli helyekben mint például barlangokban, több templomnál, és még a testvériskolánkat is meglátogattuk. Busszal közlekedtünk, nagyon jó hangulat volt sokszor beszélünk róla, hogy ha tehetnénk minden évben elmennénk. Mindenkinek ajánlom, egy jó társasággal nagyon jót lehet szórakozni, gyönyörű táj.

1

7.-esek voltunk amikor a Határtalanul keretein belül elmentünk Erdélybe ahol először Nagyváradra mentünk. A városnézés közben kaptunk szabadidőt így hát elmentünk felfedezni a várost. 11-12 évesek voltunk tele energiával így hát egyértelműen baromkodtunk és így megszületett az ötlet hogy megcsináljuk ezt a fotót Nagyvárad egyik sétáló utcájában.

5

Felfelé a hegyre, ugyanaz a folyamat, mint amikor a boldogság katartikus pillanata felé tartunk: élvezettel, küzdelemmel, fáradsággal vagy tele energiával haladunk előre utunkon meg-megállva, megpihenve, de mindig folytatva utunkat. Majd egyszer csak felérünk a tetőre, körbenézünk és megszusszanunk egy pillanatra. Ebben a pillanatban eláraszt bennünket a katarzis, minden szép. Majd továbbindulunk le a völgybe, fel a hegyre.

3

2025 nyarán úgy éreztem itt az ideje megismerni nem is olyan messze található szomszédját és barátját Magyarországnak, Lengyelországot. Krakkó egy gyönyörű város , tele történelemmel, csodálatos, szép de ugyanakkor tragikus történeteket mesélhetne a város. Nem kell messzire utazni, néha csak szomszédba átlátogatni és kellemes meglepetés várhat minket ott is.

5

Ősszel még a mediterrán régióban elég jó az idő ezért a forróságot elkerülve 2022 októberében kislányommal Majával Nápoly felé vettük az irányt, hogy ezt a csodás várost megismerjük és kicsit kalandozzunk a környéken, megismerve az itteni olaszok életvitelét, szokásait és persze a tájat. A városon túl nekem nagy szerelmem a vulkánok világa, úgyhogy mindenképp a Vezúvra is fel kellett másznunk ahonnan valóban lélegzet elállító kilátás nyílik a környékre. És ha már erre fele járunk akkor Capri szigete sem maradhatott ki ami pedig zsúfoltsága ellenére is egy kis gyöngyszem a tengeren. Nápoly maga az élet. Az olaszok nem sokat alszanak, sőt éjjel nagyobbnak tűnik a pörgés mint nappal. Minden talpalatnyi helyen nyüzsgés és szórakozás. Kis koncertek, evés ivás. Erre mondják, hogy tudnak élni. Persze a kellemes klíma is velük van ebben. Nappal is lüktet a város nem is akárhogyan... egy megállóban állva arra lettem figyelmes, hogy tulajdonképpen egy ép autó sincs a városban. Mindegyiken kisebb karambolok nyomai. Szóval itt nem nagyon aggodalmaskodnak, ez a mindennapok része a nyüzsgés velejárója. Pizzában és tésztákban mennyei a kivitelezés és a választék és az, hogy este 10 után is simán fagyizhatsz az pedig maga a mennyország. Pisztácia-mogyoró "más nekem nem való" ha az olaszoknál járok. Ezért aztán szinte minden nap több fagyit is ettünk ottlétünk alatt. Nem maradhattak ki a specialitások sem. Likőrök és ételek amiket még nem ismertünk. A városi gyönyörű múzeumok és paloták mellett megnéztük a vulkán alatti Pompei város romjait is ami több órán át tartó elfoglaltság de annyira nagy a terület, hogy egy idő után teljesen átérzi az ember az akkori élet lehetőségét és folyását tőle. Határozott élmény. Összességében teljesen kimaxoltuk az ott eltöltött időt. Mindenkinek ajánlott ezt megtapasztalni és példát venni az olaszoktól hogyan kell élvezni az élet drága idejét.

5

Van egy kis baráti társaság akikkel sziklát szoktam mászni rendszeresen. Ez annyit tesz, hogy évente több alkalommal indulunk neki együtt valamelyik szomszédos ország csodás tájainak, hogy ott újabb sziklákon űzhessük egyik kedvenc szenvedélyünket a mászósportot. Ezek már kiépített sziklafalakat jelentenek amikről általában valamilyen formátumú kalauz is megjelent már ami megkönnyíti a tájékozódást. 2021-ben a sokszor emlegetett ausztriai Zillertalra esett a választás. Ez Tyrol tartománya az országnak és óriási hegyek övezik a környéket. A szikla gránitból van ami az egyik legélvezetesebb mászásra ad alkalmat gazdag formakincsével és jól tapadó struktúrájával. Ide is Tódorral a lakóautóval kiegészülve érkeztünk ami egy főhadiszállásként funkcionál és remek beosztásának köszönhetően akár 6 embernek is alvóhelyet biztosít. Lehet benne főzni és a reggeli kávék kiapadhatatlan lelőhelye is egyben. Ebben a formában kempingekben és vadkempingezésekben töltjük az estéket. Most a vadkempingezés mellett döntöttünk és a legjobb helyeket találtuk hozzá erdőszéleken patakok szomszédságában. Nappal a mászásé a főszerep ami itt egy vagy két kötélhosszas utakat jelent amit sportmászásnak hívnak vagy a boulderezést ami az egészen apró 3-4m magasságú tömbökre való feljutást jelenti és általában elég nagy kihívás méretéhez képest. Itt mindkét ágazatot lehet űzni, ráadásul a kisebbek tényleg esszenciális darabok. Némelyike már több mint 20 éves első megmászással rendelkezik és szinte semmi lemászottság vagy kikopás nem tapasztalható rajtuk. Több napos ottlétünk alatt a bőrpihentető napon Andris barátommal az egyik közeli hegyre is felkapaszkodtunk vagy 1200 m szintet, de sajnos a csúcsot nem tudtuk elérni az érkező mennydörgés és vihar következtében, inkább menekülőre fogtuk. Esténként tábortűz és főzés volt a program amit a legjobb sztorizós beszélgetések koronáztak meg. Én ezt az életformát nagyon szeretem és addig szeretnék ilyeneket csinálni amíg csak meg tudok mozdulni.

1

This picture was taken on the first night of my first holiday with my best friends. We had just arrived in Greece and were sitting on the small balcony of our apartment, tired from traveling but full of anticipation. Through the narrow alley, we could see the sea, the boats, and the lights reflecting on the water. It sort of felt like the world was quietly celebrating with us. The view was distant, but somehow it felt close and symbolic as if those lights on the horizon were promises of everything still waiting ahead. It wasn’t a grand scene, but it felt like the beginning of something important like freedom, friendship, and the quiet joy of being somewhere new together. That night, looking out over the water, I felt that same mixture of peace and excitement that comes with knowing the future is wide and bright.

1

I was born on a 13th of April in a hospital in Barcelona, where all my family is from. When I was two years old, we moved to a little town near the coast but two hours away from my birthplace. Although I love and will always love my little town, I still have some connections with the big city I was born in. And the main one is my passion for FC Barcelona. Since way before I have some memories of my existence, I have been supporting this club. I never missed any games, I wanted to have the shirts, collect all my team's players cards, play with them in video games and talk about them with my friends. But above all of these, I always wanted to go to the stadium. Unfortunately, due to the prices, my dad's job and the fact that we live quite far from the city, I spent my whole childhood without being able to see my team on live. That was until the 22nd of January 2023, where my brother was able to get some tickets and brought all my close family to the Camp Nou, only a few months before its renovation and modernisation. The game was boring, but we won, and I got to celebrate a goal of my team like I always did, hugging my brother and father, only this time I did it as a direct spectator. Being able to attend this magical stadium for the first time before its change, surrounded with my loved ones, is something I will never forget. I am now entering my adult life, and I will surely be present on the stadium much more times, but the excitement I felt when I saw the Camp Nou for the first time, sang the anthem with my lungs out, and celebrate a goal, will never be topped. That day I was physically 17 years old, but my heart was the one of the kid that spent his whole life dreaming of being where I exactly was at that moment. And this is a feeling only the passion of a sport and very few more things in life can cause.

3

Már lassan hagyomány a baráti körünkben, hogyha beköszönt a tavasz elmegyünk medvehagymát szedni. A fenti képeken látható is a medvehagymaszedés szépsége, az ember még télikabátban nagy kosárral kerekedik neki a Medvehagyma tanösvénynek és hosszú órákon át szedi a medvehagymát. Az utolsó kép egy barátnőm konyhájában készült, amin látszik mennyi minden készíthető a medvehagymából, köztük pesztó, a virágából pedig fermentált savanyúság.

3

Az analóg képeket a barátom, Gergely készítette, több kirándulás képei összesűrítve. Van köztük Budaörs, Normafa, Nagymarosi folyópart is. Amiért feltöltöm ezeket a képeket, mert nagyon tetszik a hangulatok ez a melankolikus, búskomor hangulat ami jól leírja az őszi időszakot, annak minden nehézségével és szépségével együtt.

1

2023 augusztusában a magyarkúti művésztelepünk megnyitóeseményére készültünk. Cickafarkkal, katánggal, és más virágokkal vártuk a közönséget, ezzel dekoráltuk a Társa Pagonyt. A növények amiket szedtünk nem csak dekorációs célra, de gyógyításra is felhasználhatóak. A katángnak közismerten emésztéssegítő tulajdonságait használja a népi gyógyászat, de gyulladáscsökkentő hatása sem utolsó. Az ezerlevelűfű, vagy másnéven cickafark pedig nőgyógyászati bajokra hozhat megoldást. A gyógynövények szedésénél mégsem ezekről a tulajdonságokról beszélgettünk, hanem nyári emlékeinkről, fiatalkori szerelmekről és a közelgő fesztiválról. Számomra mai napig kedves emlék marad.

4

Szokásunk nagyszülőként, hogy az unokákat minden nyáron elvisszük egy állatkertbe vagy vadasparkba itthon, Magyarországon – így mutatva meg nekik a hazánkat és az állatvilágot. 2023-ban Nyíregyháza volt soron, mivel aránylag távolabb esik otthonunktól, ez több napos projekt lett. Az érkezés és indulás napját egy-egy játszótér meglátogatásával színesítettük, míg a közbülső nap volt az igaz cél megvalósításának időszaka. Azonban rá kell jönnünk, hogy egy-egy szuper kivitelezésű játszótér nagyobb sikert arathat a gyerekeknél, mint az állatkert.

5

2023 júniusában elindultam egyedül Tenerifére. Nem volt konkrét tervem, inkább csak sodródtam. Úton voltam, úsztam az árral és utat találtam. Első nap meglátogattam egy helyi közösséget, akik barlangokban élnek a szigeten, ott megismerkedtem Annával, aki pár nappal később csatlakozott hozzám. Együtt autóztuk körbe Tenerifét, majd gyalog folytattuk az utat. Anna már több hete ott volt és jól ismerte a terepet. Tudta, hogy hol lehet jókat aludni. Így töltöttük az éjszakákat homokos parton, barlangban, függőágyban és mindenféle csodás helyen. Gyalogoltunk a dzsungelben vagy a kopár hegyeken át, hogy megtaláljuk a legszebb részeket. Az út során igazán értékes találkozások történtek: három idegen, különböző élethelyzetekből érkezve, mégis közös ritmusban haladva, egymásnak teret adva. A szigeten töltött idő és az ott kapott élmények sok erőt adtak abban az időszakban. Újra tudtam kapcsolódni magamhoz; ebben a természet közelsége és a sziget nyers ereje is fontos szerepet játszott.

5

Nem terveztünk, csak mentünk, amerre jónak láttuk. A szigeten találkoztunk és autót béreltünk. Éjszakánként az autóban aludtunk a tengernél. Reggel kecskékkel reggeliztünk. Egész más oldalát is megismertük Mallorcának a turista rengetegen túl. Többnyire nem voltak zsúfoltak a partok, mert kifogtuk május leghidegebb hetét. Az összes ruhánkat magunkra aggattuk, hogy ne fagyjunk meg. Azért a tengerbe persze így is bemerészkedtünk, ha már ott voltunk. Bár a leghínárosabb részen sikerült mindezt, derékig ért, mire végre áttörtük a jéghideg hínárerdőt és dideregve, de boldogan úszkáltunk legalább 5 percig. Hálistennek a végére volt egy meleg napunk is, hogy azért érezzük a nyarat és a zsúfoltságot is megtapasztalhassuk. Kirándulni viszont tökéletes volt az időjárás és többnyire még az esőt is megúsztuk!

4

Egy szeptemberi hétvégén a barátommal a Bükk-fennsíktól nem messze, egy erdészházban szálltunk meg. Teljes nyugalom várt minket, a kapuból kilépve pedit már indult is a turistajelzés a lábunk alatt. Nagyon jó volt ott lenni, kicsit távol mindentől, egész nap az erdőben sétálni. Túrázás közben óriási őzlábgombákat is találtunk!

2

Jegyszedőként dolgoztam a Zeneakadémián, és gyakran előfordult, hogy a péntek esti esti előadást követően hazautaztam vidékre. Felénk késő este már nem járnak buszok, ezért az este 10-es vonattal elmentem valameddig, ahonnan apukám vitt haza kocsival. Ilyenkor mindig beszélgettünk a kocsiban, és sokszor elmeséltem neki, hogyan is értem el a vonatom, mert mindig szűkös volt az idő az előadás vége és a vonatindulás között. Mondtam neki, hogy hát most végigmentem a Király utcán trolival, vagy most négyhatoztam a Király utcától. Apa a rendszerváltás előtt sokat dolgozott Pesten, így sokat járt itt autóval; olyan jól kiismeri magát, hogy a mai napig gps nélkül vezet. Sosem értette, hol is fut a Király utca, én meg sosem értettem, hogy pont ő hogy nem értheti, hol fut a Király utca. Magyaráztam neki, hogy hol van, de szerinte ott a Majakoszkij utca található. Én még életemben nem hallottam a Majakovszkij utcáról. Ő meg életében nem hallotta, hol van a Király utca. Egy évig vitatkoztunk erről. Majakovszkij utca. Király utca. De Majakovszkij! Nem, Király! Már őszintén bosszantott, hogy ennyire nem értjük egymást. Egyszer elmentünk a Zeneakadémiára egy karácsonyi koncertre. A koncertet követően ahogy kifordulunk a Zeneakadémiáról a Király utcára, megszólal apukám: Mi jártunk abba a kocsmába! Mostmár tudom hol vagyunk! Hiszen ez a Majakovszkij utca… (Értsd: az utcát a rendszerváltás után átnevezték.)

1

In 2023, I attended Teoman's concert in Izmir, Turkey. He is a Turkish rock star, singer and songwriter who is extremely popular in Turkey. This photo was taken at his first concert that I participated in. I can say with confidence that, despite lacking the same energy and performance as in his early career, I thoroughly enjoyed his performance and the way he sang his songs in different tones and styles. It was a great experience that showed how an artist's style and improvement can evolve. This picture is excellent. The lights and the way Teoman is positioned in the centre of the bright light are particularly striking. It gives me a different energy. 2023-ban részt vettem Teoman koncertjén a törökországi Izmirben. Ő egy török rocksztár, énekes és dalszerző, aki rendkívül népszerű Törökországban. Ez a kép az első koncertjén készült, amelyen részt vettem. Bátran állíthatom, hogy annak ellenére, hogy nem volt ugyanolyan a teljesítménye, mint a pályafutása elején, nagyon élveztem az előadását és azt, ahogyan különböző hangszínekben és stílusokban énekelte a dalait. Nagyszerű élmény volt, amely megmutatta, hogyan fejlődhet egy művész stílusa és fejlődése. Ez a kép kiváló. A fények és az, ahogyan Teoman az erős fény közepén helyezkedik el, különösen figyelemre méltó. Másfajta energiát ad.

5

1991.08.10-én Spanyolország felé vettük az irányt szüleimmel, otthon hagyva öcsémet, aki ebben az időben középiskolásként ígéretes válogatott vízilabdázó volt. Ezen az úton még nővérem is velünk tartott, bár Ő hamar visszatért Magyarországra a főiskolai tanulmányai miatt. 1 évre költöztünk ki. Apukám sörfőzőmester volt, új sörgyárakat üzemelt be Madridban és környékén. Így anyuval együtt négyen ültünk a Skodában, amire a sok csomag mellett még a piros biciklim is felkapaszkodott. Apukám imádott világot látni, autót vezetni, ezért a tengerparti útvonalat követve haladtunk Madrid felé és álltunk meg nagyobb városokban: Velence, Monaco, Cannes, Avignon, Barcelona. 1-2 órát töltöttünk csak egy-egy városban és az autóban aludtunk. Étteremben nem ettünk, de emlékszem a friss francia baguette ízére. Illatos, ropogós, omlós.

5

Valamiért jobban szeretem a fekvő képeket az állóknál. Biztosan a stabilitásuk miatt. Egy állókép esetében sohasem lehet tudni... mit nem lehet tudni sohasem? Hát, hogy meddig fog még állni. Hogy mikor dől fel. Vagy mert földhözragadt vagyok és horizontálisan gondolkodom. Valamiért jobban kedvelem Velencét mint várost Pozsonynál vagy Budapestnél, de Prágánál is. Biztosan a víz az oka, meg a szűk utcácskák. Mert ez Velence, szűk utcácskák a vízen. És ez érdekes és már-már otthonos is, ugyanis visszatérő vendégek vagyunk mi már Velencében. Már 2023-ban sem az első látogatásunkat tettük, amit még számos másik követett.. szokásunkká vált ősszel vagy tavasszal leutazni a városok városába (és általában megnézni a biennálét, vagy legalábbis átfutni rajta). Természetesen vonattal. De arról nincs képem. Csak emlékképeim. Ha mentek valamikor Velencébe, csakis vonattal tegyétek. Mert vonattal utazni jó.

2

Szentendre elég sűrűn a családi kirándulások célpontja, az egyik leglelkesebb részvevő pedig a család legfiatalabb tagja, a kutyusunk. Az idei ritka napsütésen felbuzdulva egy különösen nagy kört tettünk a városban és követve alacsony termetű kapitányunk orrát, olyan szegleteit is felfedezhettük a környéknek, amit korábban nem is ismertünk.

1

Kirándulást tettünk a gánti bauxitbányához, mivel korábban már felfedeztük, hogy ez a táj egészen különleges élményt kínál. A vöröses, marsbéli felszín szinte egy másik dimenzióba repített minket – olyan érzésünk volt, mintha nem is a Földön járnánk. Alaposan bejártuk a területet, minden apró részletre figyeltünk, és sajnos sok elhagyott szemetet is találtunk, ami árnyalta az élményt.

2

Nagyon régóta vágytam komolyabb hegyek közé, igazi hegyi tavakkal és patakokkal. 40. születésnapomra utazást kaptam a nővéremtől, de pont a születésnapomon covidos lettem, aztán hosszú ideig utazni se lehetett a covid járvány miatt. 2022-ben aztán végre elindulhattunk a fiammal, és Szlovéniába mentünk a Bledi-tóhoz. Annyira meglepő volt számomra, hogy csupán néhány órás autóúttal ilyen csodálatos helyekre juthatunk! Magasak voltak a hegyek és kristálytiszták a vizek! Nagyon szép kirándulás volt, jó visszaemlékezni rá!

1

Felnőttként alig jártam már a Gellért-hegyre, de fiammal újból felfedeztem, hiszen vele nagyon sokat jártunk. Nagyon jó, hogy egy ilyen nagyvárosban ennyire változatos zöld felületek vannak! Kisgyerekkel igazi kirándulás, és sok helyen meg lehet állni, vagy a kilátást élvezni, vagy valamelyik szuper játszótéren órákig játszani! És a Gellért-hegy telis-tele van kanyargós ösvényekkel, meredek lépcsőkkel, titokzatos beugrókkal. Lenézve a Duna hömpölyög szélesen, körbe pedig ez a csodaszép város éli mindennapjait. Mindig jó ide eljönni!

5

I went on a trip a day trip with my girlfriend and her friends to the forest park near Mexico City. We had food some beers at the small local places there and then decided to go for a short walk through the surrounding forest, right when we were considering turning around and going back we began to hear drumming in the distance. So contrary to most instincts, we followed the sound of drumming in the forest. We encountered a large group dancing and celebrating doing a ritual of celebration dedicated to the Virgen of the apocalypse, wearing traditional prehispánic clothing and ornaments. It was an incredible and unique experience and I am glad we followed the drums. ,,Egy egy napos kirándulásra mentem a barátnőmmel és a barátaival a Mexikóváros melletti erdei parkba. Vettünk néhány sört az ottani kis szórakozóhelyeken, majd úgy döntöttünk, hogy teszünk egy rövid sétát a környező erdőben. Pont amikor azon gondolkodtunk, hogy visszafordulunk és visszamegyünk, dobolást kezdtünk hallani a távolból. Így az ösztöneinkkel ellentétben követtük a dobolás hangját az erdőben. Egy nagy csoporttal találkoztunk, akik táncoltak és ünnepeltek, és az apokalipszis Szűzének szentelt ünnepi rituálét végeztek, hagyományos prehispán ruházatot és díszeket viselve.Hihetetlen és egyedülálló élmény volt, és örülök, hogy követtük a dobokat.

5

When I walk alone, it becomes easier for me to notice the details around me. One of those rare joys is watching how the light changes, how shadows play, how colors and moods intertwine in the world around you. Sometimes it suddenly dawns on you that this is the place, this moment, that you should remember, preserve, and leave as a memory. At such moments, I get the feeling that everything around me seems to add up to a single picture — and I want to capture it, pass it on to others, or just keep it for myself. I often stop to "collect" these moments because I feel they mean something. Not just random shots, but small stories that tell about my world, how I see and feel it. My favorite pictures were taken in Israel, my home. This region is always filled with light, and the sun is almost constantly shining here. It's not just the weather, it's a special feeling of life that's hard to put into words. Warm light creates a sense of comfort and tranquility, even when difficult events are taking place around. Despite the political and military difficulties that have plagued my homeland more than once, there is always space for life, for light, for warmth, for peace. It's a special feeling when the sun's rays gently fall on the streets, buildings, and sidewalks. At such moments, I feel freedom and inner peace. The light seems to embrace, protect, and remind us that the world continues. I lived in the city of Beersheba, where I lived and walked a lot. This city is an amazing place located in the middle of the desert, and it combines many things: old houses and new buildings, modern buildings and architectural monuments, as well as many little things that make the city alive. Here you can see amazing sculptures, graffiti that tell their stories, and unusual patterns on the facades of houses. Every district here is unique, every corner of the city preserves its memory and character. Sometimes it seems to me that the city itself is a living storyteller. He talks about his past, about those who used to live here, about those who live now, and about what he can become. Walking through the streets, I feel like the past and present are intertwined, creating a special atmosphere. This is a story written by light and shadow, the walls of houses and the voices of people who walk along the sidewalks. Even at night, you can feel the warmth here. Street lights emit light similar in color and mood to sunlight. This light is soft and soft, it seems to continue the warmth of the day, giving the city comfort and tranquility. This is a small detail, but it creates the feeling that the day is not quite over yet, that life is going on, and there is still an opportunity to see something important. For me, photography is a way to return to these moments, to this world filled with silence, light and warmth. "Amikor egyedül sétálok, könnyebben észreveszem a körülöttem lévő részleteket. Az egyik ilyen ritka öröm az, amikor azt nézem, hogyan változik a fény, hogyan játszanak az árnyékok, hogyan fonódnak össze a színek és a hangulatok a körülöttem lévő világban. Néha hirtelen rádöbbensz, hogy ez az a hely, ez az a pillanat, amit meg kell jegyezned, meg kell őrizned, és emlékként meg kell hagynod. Ilyen pillanatokban úgy érzem, hogy minden körülöttem olyan, mintha egyetlen képpé állna össze - és ezt szeretném megörökíteni, továbbadni másoknak, vagy egyszerűen csak megtartani magamnak. Gyakran megállok, hogy „összegyűjtsem” ezeket a pillanatokat, mert úgy érzem, jelentenek valamit. Nem csak véletlenszerű felvételek, hanem apró történetek, amelyek a világomról mesélnek, arról, ahogyan látom és érzem azt. A kedvenc képeim Izraelben, az otthonomban készültek. Ez a vidék mindig tele van fénnyel, itt szinte állandóan süt a nap. Ez nem csak az időjárás, ez egy különleges életérzés, amit nehéz szavakba önteni. A meleg fény a kényelem és a nyugalom érzetét kelti, még akkor is, ha körülöttünk nehéz események zajlanak. A hazámat nem egyszer sújtó politikai és katonai nehézségek ellenére mindig van helye az életnek, a fénynek, a melegnek, a békének. Különleges érzés, amikor a nap sugarai lágyan hullnak az utcákra, épületekre és járdákra. Ilyenkor szabadságot és belső békét érzek. A fény mintha átölelne, védelmezne és emlékeztetne arra, hogy a világ folytatódik. Beér-Sheva városában éltem, ahol sokat éltem és sétáltam. Ez a város egy csodálatos hely a sivatag közepén, és sok mindent ötvöz: régi házakat és új épületeket, modern épületeket és építészeti emlékeket, valamint sok apróságot, amelyek élővé teszik a várost. Itt csodálatos szobrokat, történeteket mesélő graffitiket és szokatlan mintákat láthatsz a házak homlokzatán. Itt minden kerület egyedi, a város minden szeglete őrzi emlékét és karakterét. Néha úgy tűnik számomra, hogy maga a város is él, és mesél. Mesél a múltjáról, azokról, akik egykor itt éltek, azokról, akik most élnek, és arról, hogy mivé válhat. Az utcákon sétálva úgy érzem, mintha a múlt és a jelen összefonódna, különleges hangulatot teremtve. Ezt a történetet a fény és az árnyék, a házfalak és a járdán sétáló emberek hangja írja. Még éjszaka is érezni lehet itt a melegséget. Az utcai lámpák a napfényhez hasonló színű és hangulatú fényt bocsátanak ki. Ez a fény lágy és puha, mintha folytatná a nappali melegséget, kényelmet és nyugalmat adva a városnak. Ez egy apró részlet, de azt az érzést kelti, hogy a nap még nem ért véget, hogy az élet megy tovább, és még van lehetőség arra, hogy valami fontosat lássunk. Számomra a fotózás egy módja annak, hogy visszatérjek ezekhez a pillanatokhoz, ehhez a csenddel, fénnyel és melegséggel teli világhoz.,

1

Tavalyelőtt télen, karácsony előtt elmentünk kirándulni Hűvösvölgybe a barátaimmal. Szokásunkhoz híven a végén beültünk melegedni és forralt borozni egy kis kocsmába. A kamerám is alkalmazkodott a hideghez és bepárásodott az objektív. Ezáltal gyönyörűen összefolytak a színek és a fények a képen. Gyerekkorom óta nem volt karácsonyi hangulatom, de ez a fotó meghozta.

4

Tavaly nyáron nyolcan a baráti társaságunkból egy hétre Szlovénia északnyugati részébe, a Júliai-Alpokba utaztunk kempingezni. A Triglav Nemzeti Park területén, Bovec, Mojstrana, Srpenica és az Isonzó folyó környékén kirándultunk. Első nap már majdnem sötétben érkeztünk meg a boveci kempingbe. Felállítottuk a sátrakat, majd lefeküdtünk aludni anélkül, hogy láttuk volna a körülöttünk lévő tájat. Reggel, amikor kiléptünk a sátorból, akkor pillantottuk meg először a ránk magasodó hegyeket – azokat a lehetetlenül magas, szürkés-sötétkék árnyalatú vonulatokat, amiket mintha csak valaki felfestett volna az égre. Az alatt az egy hét alatt sok mindent átéltünk: fürödtünk az Isonzó folyóban és a Predil-tóban, vízeséseket fedeztünk fel, canyoningoltunk, és sokat túráztunk. Legtöbbször remegő lábakkal, izzadva értem el a célpontjainkat, de amikor végre megálltunk, és ott volt előttünk a látvány, mindig arra gondoltam, hogy megérte. Mégis, minden alkalommal, amikor felnéztem a hegyekre, valahogy megleptek. Nem tudtam megszokni őket. Túl szépek voltak, és túl nagynak, túl kitaláltnak tűntek. Amikor az itt készült képekre nézek, Kant gondolata jut eszembe a fenségesről – hogy vannak dolgok, amik egyszerre ébresztenek bennünk tiszteletet és valami megnevezhetetlen nyugtalanságot. Amikor a természet nagysága túl nagy a képzeletünknek, az eszünk mégis felismeri és elfogadja, csak nem úgy, ahogy megszoktuk.

5

Létezik egy hely, a Dunakanyar szívében, Kismaros és Nagymaros-Visegrád vonatmegállók között, ami a béke szigete. A Mezítlábas Duna-parti pihenőhelyre a folyót követve juthatunk el. A hely egyszerre kemping és lovas és kecske udvar, de találunk vietnámi törpemalacot és nyulakat is. A partból szemből látszik a Szigetcsúcs és a visegrádi vár. Vadregényes szabadstrand, tanyasi állat-kert, kenu-kölcsönző és éjszakai szórakozóhely. A neve Nomád bár. 2025 májusában a barátaimmal úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk újra a Nomádbárt, mindannyian egy kis friss levegőre vágytunk. Bár pont egy hidegebb napot választottunk és még az eső is esett, csodálatos érzés volt újra a természet mellett lenni, és ezt együtt élvezni az állatokkal. Az utazásra velünk tartott fél éves kiskutyám is, Pocok aki nagyon belelovallta magát a kecskekergetésbe, olyannyira, hogy a végén a Nomád bár pulija megleckéztette, megmarta. Még ez sem vett el a hely varázsából, éppen csak helyrerakta a hely sajátos logikáját: itt nagy a szabadság, de csak bizonyos határokon belül. A helyszín mindig kicsit mágikus, velünk volt a barátnőm is, akinek a Nomád bár mellett tartottuk a leánybúcsúját, most épp babát vár nyolcadik hónapban van. Szintén velünk tartott egy kamaszkori barátnőm, aki most vált munkahelyet, óvoda asszisztensből egy független emberjogi és kisebbségi szervezetnél fog dolgozni. Én is most állok fordulópontnál, már csak egy hónap választ el attól, hogy elvégezzem a mesterképzésem, és művészettörténész legyek. Az új élethelyzeteket még mindhármunknak ízlelgetnünk kell, csakúgy mint a gödölyéknek a Nomád bár gyepét. A képet mobillal fotóztam, véletlenül jól sikerült.

1

Since I was little I have always been travelling, with my parents, with friends, but I had never done it alone... until this moment. I had travelled all over Spain (which is where I'm from) and part of some nearby countries, but I wanted to go further. So, at the age of 18, I threw myself into the adventure and went alone with a backpack to Croatia for 2 weeks. I arrived there without planning it. I stopped in front of the sea, as I had done so many times before, but this time it was different. There was no noise, no rush, no one else. Just me. And that silence, so rare, so necessary. I looked at the horizon for a long time. I wasn't looking for an answer. I just needed to breathe without explanations. To feel free, if only for a moment. And the sea has always been my refuge. But that day, more than ever, it felt like home. ,,Kiskorom óta mindig is utaztam, a szüleimmel, a barátaimmal, de egyedül még soha... egészen eddig a pillanatig. Bejártam egész Spanyolországot (ahonnan származom) és néhány közeli országot, de szerettem volna még messzebbre menni. Így 18 évesen belevetettem magam egy nagy kalandba, és egyedül vágtam útnak egy hátizsákkal Horvátországba két hétre. Úgy érkeztem oda, hogy nem terveztem. Megálltam a tenger előtt, mint már annyiszor, de ezúttal más volt. Nem volt zaj, nem volt rohanás, nem volt senki más. Csak én voltam. És ez a csend, ami olyan ritka, de olyan szükséges. Sokáig néztem a horizontot. Nem kerestem választ. Csak arra volt szükségem, hogy magyarázatok nélkül lélegezzek. Szabadnak érezni magam, ha csak egy pillanatra is. És a tenger mindig is a menedékem volt. De azon a napon, jobban, mint valaha, otthon éreztem magam."

1

For two years now, my birthday tradition is going to the zoo alone. I'm am very insistent on spending my time alone to stop myself from feeling dissapointed when my expectations are not met. It's a little stupid but it works. I made a friend this year who told me that expectations are as neccesary part of every relationship - they are rules for others on how you should be treated and I should expect my friends to celebrate me. Anyway, we went to the zoo together and she took this picture of me. ,, Már két éve hagyomány, hogy a születésnapomon egyedül megyek az állatkertbe. Nagyon ragaszkodom ahhoz, hogy egyedül töltsem ezt az időt, és hogy ne érezzem magam csalódottnak, ha az elvárásaim nem teljesülnek. Kicsit hülyeség, de működik. Idén szereztem egy barátot, aki azt mondta nekem, hogy az elvárások minden kapcsolat elengedhetetlen részei - ezek szabályok mások számára, hogy hogyan kell bánni veled, és nyugodtan elvárhatom, hogy a barátaim ünnepeljenek engem, amikor születésnapom van. Mindenesetre 2023-ban együtt mentünk az állatkertbe, ahol ezt a képet készítette rólam."

1

Több éve járok Waldorfesztre,  ami a mai napig a legkedvesebb kisfesztiválom, ahonnan mindig feltöltődve és új barátokkal megyek haza. Közel áll hozzám a Waldorf pedagógia is, több barátom Waldorfos, vagy Waldorf tanárnak képződik. Az itt látható képen éppen az egyik reggeli pillanatot örökítette meg egy lelkes fotós, pont az tetszik a képen, hogy nagyon jól leírja a hangulatát ennek a nyári törökmezős törökszőnyegeken ülős történetnek. Azért jó minifesztiválokra járni, mert itt szinte automatikusan szövődnek személyes kapcsolatok, és azokkal a barátokkal akikkel együtt megy az ember valóban igazán jól összekovácsolódik. Alig várom, hogy újra találkozzunk, ahogy eddig is minden nyáron, idén is a Waldorffeszten.

3

Munka mellett csináltam az alapképzést, az utolsó félév pedig a szakdolgozattal, utolsó vizsgákkal nagyon megterhelő volt. Akkor eldöntöttem, hogy megajándékozom magam életem első angliai (pontosabban londoni) útjával. Az angol tagozatos gimnázium és anglisztika alapképzés ellenére egyszer sem sikerült eljutnom angol nyelvterületre, meg igazából később sehova a suli-munka kettőse miatt. Diploma után elképesztően boldog voltam már a reptérre vezető buszon is. Életem első repülése! A kint töltött idő alatt mindenképp el szerettem volna jutni Brightonba, hogy lássam a tengert és szerezzek parton árult fish&chips-et. Amikor ezt kitaláltam fogalmam sem volt, hogy a barátom és a szülei gyakran fordultak meg itt gyerekkorában (és itt lett egyszer rosszul a parton árult fish&chips-től). Mivel régóta nem járt itt, ugyanakkora lelkesedéssel érkezett meg, mint én, mesélt a leégett nyugati mólóról, a másik mólón található még működő vidámparkban szerzett emlékeiről, a veszedelmes sirályokról és a kis utcákról, ahol az utolsó képen látható kagylós kerítésoszlopot fotóztam. Számomra nagyon kedves nap volt ez, sokkal többet találtam, mint a tenger, az apró felfedezéseken keresztül a barátom történetein keresztül egészen sajátos élményt tapasztalhattam meg.

5

Amikor túl sokat vagyok a négy fal között, mindig megszólal bennem a „természet hívó szava”. Így történt, hogy 2023 őszén egy nap, a valahanyadik irodában töltött óra után ráírtam a legjobb barátnőmre, hogy el kéne menni túrázni egyet. Méghozzá nem itthon, mert én most havas hegycsúcsokat és átlátszó kék vízű patakokat szeretnék látni. Így esett a választás Szlovéniára, azon belül is a Mostnica-szurdokot néztem ki fő úticélnak. A szállásunkról csodálatos volt a kilátás, ez látható az első képen. A szállásadók is nagyon kedvesek voltak, elláttak minket tippekkel. Hamar megtapasztaltuk, hogy a novemberi utazásnak megvannak az előnyei és a hátrányai is, könnyen találtunk jó szállást, illetve mivel szezonon kívül voltunk, nem kellett belépőt fizetni a szurdokba, viszont hamar sötétedett, így korlátozottabb, hogy egy napba mi fér bele. A szurdok gyönyörű volt, meglepően meleg időnk volt, és az enyhe idő miatt a fák is még gyönyörű színekben pompáztak. Tényleg meseszerű volt a sziklák között kanyargó, néha szürreálisan kék vízű patak. A túránk egy vízesésnél ért véget, ahova egy nagyon hangulatos kis völgyön át vezetett az út, télire elhagyatott pásztorszállások között. Másnap egy a szálláshoz közeli vízesés meglátogatásával kezdtük a napot, itt örömömre nagyon sok formás kavicsot találtam, haza is hoztam egy-kettőt a gyűjteményembe. Mivel a hazaút miatt nem lett volna időnk rendesen kirándulni, a Bledi-tónál néztünk körül. A várból szép kilátás nyílt a tóra, na meg a környező hegyekre, és onnan föntről a sok turista is csak apró pötty lett. Ez a kis szlovéniai kiruccanás valóban segített kicsit feltöltődni még így a téli hónapok előtt, nem csak a gyönyörű természet, hanem a legjobb barátnőmmel kettesben megélt élmények miatt is.

1

Ezt a képet a Hargita megyei Kőrispatakon készítettem, egy fotós alkotótábor során. A faluban sétálva megláttam egy udvart tele limlomokkal, ami érdekesen nézett ki, az ott lakó házaspár pedig nagyon barátságosan beinvitált magához, és lelkesen megmutatták igen szerény otthonukat. Sokat panaszkodtak a megélhetési nehézségekre, és az árakra, ugyanakkor nagyon büszkék voltak a munkájukra és legfőképp a gyerekeikre akik már Budapesten tanultak, illetve dolgoztak. Beszélgetésünk közben pillantottam meg ezt a környezetből kissé kilógó tigrist, melynek funkciója azóta is ismeretlen számomra, és szerencsémre a macskájuk is épp ebben a pillanatban rohant át az udvaron.

4

Egy hosszúhétvégét töltöttünk az Alacsony-Tátrában mentett kutyusunkkal, aki 11 évesen hatalmasat kirándult. Csodálatos napfényes őszi időnk volt pazar kilátással. A növényzet még csak épphogy elkezdett színesedni, a legérdekesebb a rengeteg légyölő galóca volt. A faluból felmentünk a hegygerincre, majd vissza.

5

Kedves barátokkal elhatároztuk, hogy az évek során megmásszuk a Magas-Tátra turistautakon megközelíthető csúcsait amiből akkoriban hét darabot számoltunk össze. A 2017-es nyári szezon már a második volt a sorban és ebben az évben is mint az előzőben egy hétvége alatt két csúcs megmászása volt a terv. Ez azért jó vállalás mert a csúcsok megmászása egyenként is 1000-1500 méter szintet jelent fel és le is. Összeszokott kis csapatunk Unicum meghajtással és fáradhatatlan lendülettel vette célba a Nagyszalóki csúcsot (2452m) és a Kis Viszókát (2428m). Légvonalban kb. 5 km lehet a kettő közötti távolság, de a megmászásuk egy egy napot igényel, így az estét egy hegyi házban töltöttük. Hagyományosan ilyenkor rengeteget kell inni a folyadékpótlást illetően és ezt hagyományosan a helyi sörökkel lehet csak precízen végrehajtani. Ezek az esték csodálatosak és felejthetetlenek, különböző kártyajátékokkal és sztorizgatással kiegészítve. A Tátra pedig gyönyörűséges tájaival és túraútvonalaival mindegyikünk szíve csücske.

1

Tenerifére mentem két hónapra egyedül barlangban élni. Ott ezt írtam: Két világ közt voltam. Felmentem a csúcsra. Felcipeltem nehéz terheim. Összegeztem eddigi veszteségeim. És aludtam a szélben, éjszaka. Két világ közt állva láttam, hogy múlik el lassan minden, mi engem képez. Láttam, hogy valójában semmi vagyok, ott éjszaka, ott a szélben a hála. A viharban, az óceánban a dőlt parti fákban, minden helyen, ami megvédett engem, ami teret és alvó helyet adott. Rám nőtt a félelem és hála, ez a kettő mozgatott. E két minőség, de szép dolog. Volt rettentő hőség, volt olyan, hogy nem tudtam merre megyek, kidobtam magam az utcára, mint egy lejárt lemezt. És visszatértem, új kiadásban, bölcsességben, egészségben sokkal, de sokkal kevesebb szenvedésben. Így jártam le én a városban élést, a felnőtt életet, így érdekelt, hogy kint lenni az ismeretlenben milyen is lehet. Folytatnám, de nem tudom, szövegem itt ért véget. Levelek, levedlek, veletek. Megkereshettek, de ügyesnek kell lennetek. Meghaltam bennetek.

1

Ádám Anna írókörén vettem részt az Engedetlenség Leányiskolájában. ,,ENGEDETLENSÉG LEÁNYISKOLÁJA Az "Engedetlenség Leányiskolája" egy experimentális művészeti iskola, ami a szabad és kritikus gondolkodás képességének elsajátításáról szól, hogy a végén meg tudd fogalmazni miért akarsz művész lenni, milyen művész akarsz lenni, kinek akarsz művészetet csinálni, mit akarsz a művészeteddel mondani, elérni... Bár logikus kérdések, mégsem egyszerűek, főleg ha épp most vágnál bele, és emellett még ezer más kérdésre sem tudod a választ. Az “Engedetlenség Leányiskolájában” nem választasz médiumot, kipróbálsz ezt is-azt is, itt az órákat közös élmények és tapasztalatok váltják fel, nem csak ülünk egy teremben, hanem kirándulunk is, felfedezünk, megfigyelünk, megismerünk, átélünk, megbeszélünk, megnézünk, letesztelünk, kipróbálunk... ​​Több reflexió, hosszabb kutatófolyamat, átgondoltabb és tudatosabb alkotás, felelősségteljesebb, etikusabb és szolidárisabb módszertan, empátia és kritika, elfogadás és támogatás, egy újragondolt, befogadható és mindenki számára elérhető, fenntartható, független és bátor kortárs művészetért.,,

1

Kreatív írókört tartott Ádám Anna az Engedetlenség leányiskolájában. ,,ENGEDETLENSÉG LEÁNYISKOLÁJA Az "Engedetlenség Leányiskolája" egy experimentális művészeti iskola, ami a szabad és kritikus gondolkodás képességének elsajátításáról szól, hogy a végén meg tudd fogalmazni miért akarsz művész lenni, milyen művész akarsz lenni, kinek akarsz művészetet csinálni, mit akarsz a művészeteddel mondani, elérni... Bár logikus kérdések, mégsem egyszerűek, főleg ha épp most vágnál bele, és emellett még ezer más kérdésre sem tudod a választ. Az “Engedetlenség Leányiskolájában” nem választasz médiumot, kipróbálsz ezt is-azt is, itt az órákat közös élmények és tapasztalatok váltják fel, nem csak ülünk egy teremben, hanem kirándulunk is, felfedezünk, megfigyelünk, megismerünk, átélünk, megbeszélünk, megnézünk, letesztelünk, kipróbálunk... ​​Több reflexió, hosszabb kutatófolyamat, átgondoltabb és tudatosabb alkotás, felelősségteljesebb, etikusabb és szolidárisabb módszertan, empátia és kritika, elfogadás és támogatás, egy újragondolt, befogadható és mindenki számára elérhető, fenntartható, független és bátor kortárs művészetért.,, Annak a szövegemnek a részleteit osztom meg a fotóval, ami a workshop alatt született: Ki vagyok én? Derű vagyok ború vagyok állapot vagyok állapot változás állapot váltás keresés vagyok .... Vagyok, mert lenni vágyok. Vagyok, mert vágyak hajtanak. Több szóban több színben több mondatban több ember több fülében több rímben több fejében több szemében vagyok benne. Benned vagyok benne. Benne vagyok benned. Általad vagyok, belőled vagyok az akaratodból vágyva lettem azzá amivé vágytál engem. Üres ház, porlepte testem. Elvágyódok innen, más vagyok, mint hittem. Torz nyúlt arcom takarom, megmérgez a hatalom. Ki vagyok, keress meg ha mered. Kísérj el az úton kísérőm. Kísérő vagyok látom kívülről belülről. Érzés vagyok, kölcsönös, ösztönös. Ház vagyok. Tetőző. Súlytalan kérődző. Szomorú légzőcső. Körözött merénylő. Addig amíg be nem temet az idő.

3

2023 telén részt vettem az Engedetlenség Leányiskolájának több hónapos Masterclass képzésén, ahol többek között tanultam különböző táncműfajokat, breathworkot, meditációkat, továbbá tanulhattam a public performance-ról, gyakorolhattam a kreatív írást, tarthattam és koreografálhattam különböző performanszokat csoportosan és önállóan, részt vettem a III. Vadvirágok fesztivál szervezésében, amin aktív és passzív meditációs workshopokat is tartottam. A Masterclass képzés záróvizsgájaként létrehoztam első három átfogó workshopomat, önismereti, mélyreható témákban melyeket önállóan szerveztem és tartottam.

2

A covid időszakában felerősödött a Wunderlust, vagyis a kirándulás / utazásra ösztönző vágy. Szüntelenül ki akartunk törni a lakásunk/ házunk falai közül. A kirándulásokon, bejáratott útvonalakon sokszor nagyobb tömegekkel találkozhattunk, mint a bevásárlóközpontokban. Bár többször jártam a Dunakanyarban, és ott élő barátaim már mutattak számos túraútvonalat, számos ösvényt. Számomra a perspektívák, a madártávlat volt különösen jelentős ebben a családi kirándulásban, ahová apukámmal és a húgommal egy lakókocsival utaztunk el. Ha jól emlékszem, Apukám egyik barátjától kapta kölcsönbe a lakóautót, és azért mentünk azzal mert abban könyebben elfértünk hárman és negyedikként még a családi kutyánk is jött. Március végén, április elején voltunk, mikor az erdő újra életre kell. Vége a végtelen latyaknak, eltűnik a hó, és újjáéled az erdő. Még nincs teljesen tavasz, de már nincs tél. A leveleken átsüt a napfény, de az avar azért még ropog a lépteink alatt. A környezetünk amely a digitális világra volt kihegyezve, hirtelen teljesen más megvilágításba került. A Prédikálószéki kilátóig kirándultunk el, Dömösre. A Visegrádi 639 méteres csúcsa olyan távlatból engedte láttatni a környező tájat, amely teljesen szürreálisnak tűnt a covid hétköznapjaiból. Mindkét képet a húgom lőtte, az elsőn egy ismeretlen család áll (háttal) hozzánk hasonlóan a kilátásban gyönyörködtek. A második képen Apukám és én apró pontokként nézünk fel a magasba. Szeretem ezt a fotót, mert jól érzékelhetőek rajta a távlatok. Ezért is adtam neki ezt címnek. A magasból a kilátóból nézve minden nagyon aprónak tűnik, sikerül átérezni hogy mennyire aprók is vagyunk mi magunk a természethez képest, és problémáink is apróbbnak tűnnek. Maga a bezártság is.

2

Néhány évvel korábban baráti társasággal kezdtünk rendszeresen belföldön túrázni, ami aztán a covid ideje alatt is a legkedvesebb közös időtöltésünk volt: a bezártságból kiszakadva a jó levegőn egész napokat túráztunk, nagyokat beszélgettünk, napsütötte tisztásokon a fűbe heveredve közösen fogyasztottuk el az otthon csomagolt szendvicseket, gyümölcsöket. Ezeket a túrákat leginkább az együtt töltött idő miatt szerettem. Amikor lett saját autónk, a férjemmel elhatároztuk, hogy újra felfedezzük magunknak a Magas-Tátrát, ahol bár korábban többször is jártunk családi vagy iskolai kirándulások alkalmával, ezek az emlékek megkoptak. A férjemmel első alkalommal egy csodálatos túrán voltunk a Zöld-tavi menedékháznál. Ez volt az első magashegyi túránk: a hegyi levegő, a kristálytiszta vizű hegyi patakok és a tó felett felhőkig magasodó hegyek lenyűgöző látványa. Ott és akkor engem teljesen magával ragadott az a világ, amit ezek között a hegyek között sétálva tapasztal az ember. Itt minden gondod elfelejted és csak az előtted álló út következő kilométerére figyelsz és várod, hogy a köves kaptató után megpihenj és csak csendben figyeld a körülötted magasodó hegyeket. Az eddigi legmeghatározóbb Magas-Tátrai élményem 2024 nyarán a Kapor-csúcs megmászása volt, ami évek óta egy titkos álmom volt. Amikor útnak indultuk, úgy terveztük, hogy a Menguszfalvi-völgyben fekvő Nagy-Hincó-tóig túrázujnk, ami a Tátra szlovák oldalának legnagyobb és legmélyebb tava. Nem indultunk el elég korán a szállásunkról a csúcsmászáshoz, és a Hincó-tavakhoz vezető meredek, köves terep után sem gondoltuk azt, hogy lesz még energiánk tovább merészkedni. A Nagy-Hincó-tóhoz megérkezve az időjárás is szelesre fordult. Szusszantunk egyet, de a hideg szél miatt nem tudtuk igazán élvezni a tízezer éves gleccsertó látványát. Nekem azonban eszembe jutott, hogy ha már itt vagyunk, mi lenne, ha megpróbálnánk feljutni a Kapor-csúcsra. A férjem egy darabig még partner volt, ezért elindultunk a meredeken kígyózó túraösvényen a Felső-Kapor-hágóra. Néhány perccel azután, hogy felértünk, helikopter zajára lettünk figyelmesek és arra, hogy a mellettünk pihenő turisták közül valaki integetve jelzi, hogy ő várja a segítséget. Végignéztük a mentőakciót, ahogy a kificamodott bokájú bajba jutott turista hölgyet elviszik a hegyimentők. A férjem ezen a ponton azt gondolta, hogy itt bizony vissza kellene fordulnunk és a hágóról is már elképesztő kilátás nyílt a völgyre. Én viszont itt már azt éreztem, hogy már túl közel járunk ahhoz, hogy feladjam, hogy most valóra válthatom egy évek óta dédelgetett álmom. Alig kétszáz méter volt hátra, de a csúcsszférában kevésbé tapasztalt túrázóként nem tudtam pontosan, hogy mire is vállalkozom: a sziklás terepen kézzel-lábbal kapaszkodva bizony az a kétszáz méter nagyon is sok tud lenni. A férjemet sikerült meggyőzni, hogy egy darabig még velem tartson, de a sziklás terep egy részén átkelve eluralkodott rajta a tériszony. Utólag nem tűnik ésszerű döntésnek, de azt éreztem, hogy én itt már nem vagyok képes megállni, ezért egyedül folytattam. Az egyre nagyobb sziklákon átkelve aztán elég hamar elbizonytalanodtam és eluralkodott rajtam egy érzés, amit még soha nem éreztem korábban: a halálfélelem. Tudtam, hogy itt egy rossz lépés, egy rossz mozdulat végzetes lehet és könnyen az alattam húzódó szakadékba zuhanhatok. Alig ötven méterre lehettem a csúcs előtt, amikor egy olyan sziklához értem, amin egyszerűen nem találtam fogást, nem tudtam, hogy hogyan is tudnék rajta átkelni. Ekkor utolért egy rutinos lengyel túrázó pár, én pedig csak álltam és figyeltem, hogy hová lépnek, hol kapaszkodnak és lépésről lépésre végül sikerült felkapaszkodnom a csúcsra, ahol az elém táruló látvány felülmúlta minden elképzelésem. Ezt a látványt örökíti meg a fenti fotó. Ilyen az, amikor egy álom valóra válik.

2

Mindkét kép egy számomra nagyon kedves helyen, szülővárosom közvetlen közelében, a szentesi Tisza-strandon készült. Az első képen apukám, nagymamám és én vagyok látható. Szentesi és igazi természetes víz rajongó létünkre nyaranta sűrűn megyünk le csobbanni egyet a nap végén. Rengeteg emlék, kalandos nap/este és nagy gondolat köt minket a strandhoz. Mióta az eszemet tudom így hármasban megyünk úszni, csöpögtetünk homokvárat, labdázunk és sörözünk "Mangecnél", a helyi fura figuránál, aki évtizedek óta viszi a nagyon illegális, kis vízparti kocsmát. Apa és én árral szembe úszunk, mert "az az igazi edzés", míg mama már csak lefelé tud csorogni, azt is azután, hogy karonfogva átsegítjük a ragacsos, iszapos terepen. Szerintem mindannyiónk nevében mondhatom, hogy ezek a nyári délutánok, esték, amikor a legboldogabbak vagyunk, a családdal együtt, tokától bokáig homokosan. (Készült: 2023. június 23., digitális/telefonnal készült) A fotó mindhármunknak megvan bekeretezve. A második képen épp barátnőm kisfiát ismertetem a vízzel/ússzással. Igazi szentesiként, hol máshol ússzon először, mint a Tiszában? Vannak napok, mikor barátnőmmel összeszedjük a bandát, a testvéreit és az utcabeli kispajtásokat és így, sokan együtt tekerünk le a strandra. Barátnőm a biztonságot felügyeli, én a játékfelelős vagyok. Agyagcsúszdát gyúrunk, kosarazunk, kergetőzünk, lubickolunk. Ilyen egy tökéletes nap... (Készült: 2020. június, analóg)

2

A fotó 1995 októberében készült, és ezen a napon a nagyszüleim aranylakodalmát ünnepelte az egész család. A pontos napra már nem emlékszem, de a nap hangulatára annál inkább. Ott volt az egész család. Egész nap nagy volt a pörgés. A kép, azt hiszem, a komoly képek után készülhetett, miután minden fontos dolgot már dokumentált a bátyám. Jellemző volt, hogy sok fotó készült egy családi eseményen, de azt hiszem, ez volt az egyik legjobban dokumentált ilyen esemény. A fotón bátyám autója előtt állunk édesapámmal és nagypapámmal. Sok ehhez hasonló hangulatú fotó készült rólam, ahogyan próbálom a komoly beállításokat, komoly fotózásokat elviccelni. Apukám és nagypapám próbálták megőrizni a képen a komolyságukat, de ha jobban megnézzük a képet, és látjuk az aranylakodalom ünnepélyességéhez kicsit sem illeszkedő grimaszomat, láthatjuk, hogy ez nem igazán sikerült. Az élethez, azt hiszem, részben megmaradt ez a hozzáállásom: nem kell sem az életet, sem pedig magunkat mindig túl komolyan vennünk.

3

Minden autóknak van neve. A Wartburgot Rozinak hívták, majd a Trabantot Süninek, az akkori autónkat egy Daewo Lanos-t, pedig Lizinek. Most a szüleimnek egy Sárája van. Nem tudom pontosan miért mindig lányok az autók, de a Süni nevet azt hiszem én adtam a Trabantunknak, mert hasonlított egy sündisznóra. A szüleim mindig azt mondták nekem, hogy a tárgyaknak lelke van, ezért az autóknak is. Szóval a Daewo Lanosunkkal, Lizivel indultunk útnak Közép-Olaszország egy hegyes és eldugott régiójába egy kis településre, amit Dogliolának hívnak. Természetesen Apukám volt sofőr, Anyukám meg navigált, én csak bezuhantam az autónkba és egész úton aludtam vagy zenét hallgattam. Utazás közben nem szeretek beszélgetni, sem olvasni, csak zenét hallgatva álmodozni szeretek. Amikor a gyerekkoromra gondolok, inkább az ábrándozásim jutnak eszembe, mint ami valójában történt velem. Azt hiszem 12-15 óra volt az út és olyan volt mintha végig félálomban lettem volna, arra emlékszem amikor megláttam Ravenna tornyait, aztán a loreto-i bazilika látványára is,( amit többek között Bramante tervezett).   Aztán újra elaludtam. Amikor legközelebb felkeltem már hajnalodott. Égett szagot éreztem, meg kátrányszagot, bozót tüzek nyomát és gyárakat láttam. Iszonyúan izgatott lettem, olyan táj volt előttem, amit sohasem láttam, egy olyan helyre mentem, ahol még sohasem voltam. A képeim is álmosak lettek: alulexponáltak, meg figyelmetlenek és dekomponáltak. A képeket analóg lejárt filmre lőttem, azt hiszem egy Olympussal.   Apukám szokása volt, és még mindig az, ha utazunk valahova akkor úgy ébreszt, hogy azt kiáltja, hogy „Ballabórabé!!”. Nem tudom mit jelent, de mindig ideges leszek és egyszerre izgatott és segít felkelni. Elég mágikus. Utána pedig elkezd youtube dj-zni és azokat a dalokat válogatja össze, ami a legjobban idegesít, és ennek fokozatai vannak. Először lejátsza a Vörös Csepelt majd a szessönt Postás Józsi egyik dalával zárja. Az a vég. 2020, Közép-Olaszország, Dogliola

2

Kiskoromban az unokatesómmal nagyon sokat jártunk a Normafára családilag. Kevés emlékem van ötéves koromból, de erre az egyre igazán élesen emlékszem. Azt játszottuk, hogy indiánok vagyunk, és a közös csatakiáltásunkat gyakoroltuk. Sok évvel később 2018-ban az egyik osztálytársam Takáts Márk Dávid szervezett egy közösségi facebook eseményt, amire 13,8 E ember visszajelzett, és még többen jöttek el. Az esemény szövege: Drága spancik! 2016 nem volt egy jó év. Sőt, szerintem minden kétely nélkül kimondhatjuk, hogy egyenesen szar volt. Mindannyiunkban bizonyosan felgyülemlett kurva sok stressz, és kétlem, hogy bármelyikünk ki tudta volna adni úgy istenigazából. Mert ugye üvölteni nem szép dolog, én sem szeretem ha üvöltenek körülöttem. De csak emiatt nem szabad elfelejtenünk az üvöltés mágikusan terapeutikus hatásait. Ha egyedül üvöltesz, az gáz. Ha mások is üvöltenek veled, az menő. Jöjjünk össze és üvöltsünk egy nagyot. Együtt. Jól fog esni. Believe me folks, believe me. P.S.: Az event 100%ig komoly, nem egyike a humoros kamu eventeknek, amiknek mostanában oly nagy a népszerűsége A 444. híroldal később ezt a cikket hozta le: Közös üvöltésre hívta a Normafára tíz barátját egy stresszes gimnazista fiú a Facebookon, de nagyon hamar több mint 12 ezer ember csatlakozott az eseményhez.

5

Apukám huszonévesként élete egyik első felnőtt barátaival közösen töltött nyaralását szervezte meg a kilencvenes évek elején. Az öt képpár amik a családi albumban láthatóak, mind ennek az utazásnak a pillanatait rögzítik. Óriási kaland volt ez nekik a tengerparton, Obzorban ahová részben stoppolva jutottak csak el. A közelmúltban láttam a Kék Pelikán című filmet, ahol vonatjegyeket hamisítottak fiatalok, hogy kiutazhassanak a tengerig. Szerencsére erre apukáméknak nem volt szükségük, de még így sem volt egyszerű kijutniuk.

1

A JPhoto Archive egy olyan 20. századi zsidó fotóarchívum amely egy honlap formájában fényképekkel mutatja be a 20. századi magyarországi zsidó múltat. Olyan sokrétű zsidó fotógyűjtemény kialakításán dolgoztak létrehozói, amelyet hasonlóan a Jelenarchívumhoz saját képei feltöltésével bárki gyarapíthat. Az így létrejövő privátfotókból építkező archívum a fényképek mellett a zsidósághoz kapcsolódó ismeretterjesztő írásokat is magába foglal. A JPhoto Archive anyagának felhasználásával Menyhért Jucival, KissPál Szabolccsal és Andrádi Eszeterrel hoztuk létre közösen az Efemer Emlékezet kiállítást 2023 novemberében. Szabolcs a művében az emlékezet efemer jellegét vizsgálta, és az archívum valós képeit vetette össze személyes interjúkból építkező mesterséges intelligencia által generált képekkel. Az itt látható képet amit mobiltelefonnal készítettem az installálás egyik pillanatát ábrázolja, amelyben Szabolcs a képek egy nagy részét kettétépte (ezzel is jelezve, hogy ezek az MI által generált képekhez tartoznak). Azt hiszem itt értettem meg milyen végtelen lehetőségei lehetnek az alternatív történetmesélésnek.

1

A fotó 1997.11.09-én készült a Börzsönyben. A szüleim kirándultak, a képet Apukám készítette. Ekkortájt sokat mentek mindenfelé. . Anyukám, Eszter van a képen és az autójuk, ami egy homokszínű Lada 1500 gépkocsi volt. Apukám nagyon szerette ezt az autót, sajnálta, hogy később eladta. A motorja tökéletes volt, teljesen fel lett újítva.

1

A fotó 1990-ben készült Balatonszárszón. A nyaralótelken egy régi Alfa Romeo Giulietta gépkocsival apukám pózol, a képet valószínűleg nagymamám készítette. Apukám barátjának, Bálint Lászlónak a tulajdona volt a gépkocsi, azzal jártak le a Balcsira és azzal mentek este szórakozni is, például balatoni diszkókba. Hiába volt régi, szép állapotban volt és még így is kitűnt a sok szocialista autótípus közül. Ráadásul apukámnak ekkor huszonévesként akkoriban nagy élmény volt önállóan autókáznunk egy „nyugati típusú” gépkocsival.

1

Családi fényképalbumunkban ez az egyik első kép, ahol a kilencvenes években egy autó bukkan fel. Balatonszárszón készült a nagymamám készítette, még a 90-es években, mielőtt születtem volna. A képen apukám látható, és a barátja Bálint László autója. Sárga Zsiguli (Lada 1200). A képen nem Bálint László látható apukámmal, hanem a szomszéd gyerek. Kecskeméti Lacika. A balatoni nyaraknak kiemelt szereplője volt az autó, hiszen a család összes tagja elfért benne, és a nyári holmik leutaztatására is alkalmassá vált a mi családunknak is, Budapestről Balatonra.

1

Tenerifén kirándultunk, és a barátommal rátaláltunk egy mászóközpont helyszínére, ahol azonban meglehetősen drágának találtuk a felszerelés bérlését egyetlen napra. Így hát úgy döntöttünk, hogy inkább a saját módunkon fedezzük fel a környéket: nekivágtunk a hatalmas völgynek, és a sziklákon kezdtünk mászkálni. Ez igazi bátor vállalkozás volt – egyszerre izgalmas és egy kissé veszélyes is, hiszen a kövek csúszósak voltak. Ennek ellenére, bár féltem, mégis bizalommal követtem a barátomat. Így lépésről lépésre haladtunk, miközben – egyfajta játékos szabályként – kialakítottam magamnak egy saját “mászópályát”, ami segített, hogy magabiztosan haladjak a kövek között. Az egész élmény egyszerre egy félelmetes kihívás és egy felszabadító élmény lett.

1

A Magyarkúti Művésztelep 2020 óta a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatói kezdeményezésére indított alulról szerveződő művésztelep. A hagyományokhoz híven a 2023 augusztusában megvalósult művésztelep is egy szabadtéri kiállítással zárult, amit az erdőben rendeztünk meg, és amely a egy kéthetes, intenzív összművészeti alkotófolyamatot lezárta. A résztvevő alkotók között öt országból (Olaszország, Franciaország, Skócia és Litvánia, valamint Magyarország) érkeztek a szobrászok, festők, grafikusok médiaművészek, kortárs táncosok és kurátorok. alkotófolyamatból, és egy azt lezáró nyilvános szabadtéri kiállításból, és kétnapos kis fesztiválból állt. A művésztelep elsődleges célja a természetközeli fókuszált alkotómunka egy megadott tematika mentén, a kollektív és az egyéni landart mentén inspirálódó megoldások kísérleti jellegű alkalmazása. A képen szereplő pillanat számomra azért kedves, mert az egyik olyan perfromasz előtti pillanatot rögzíti az erdő belsejében , amely még várakozással teli, mégis közösségi.

1

2008-ban megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, aminek az volt a fődíja, hogy elutazhattam Kenyába a családommal. A képen én és a húgom vagyunk láthatóak, egy az indai óceán partjain megismert maszáj férfival. A maszáj férfin kívül ( akinek már sajnos nem emlékszem a nevére) csomó új barátot és népszokást megismertünk.