Concert

5

Mielőtt megszületett a kisbabám, nem tudtam róla, hogy van olyan, hogy kontakt alvó baba. De Ancsikám 8 hónapos koráig csak úgy tudott aludni 5 percnél tovább, hogyha hozzám/férjemhez ért. Igen, mindent megpróbáltam, de hiába altattam el és tettem le, felsírt nagyon hamar és én féltem, hogy így nem alszik eleget, így rengeteget feküdtem mellette, csak hogy aludjon. Természetesen a babakocsiban is sírt, de én nem bírtam sírni hagyni egy csecsemőt, amit utólag se bántam meg - bebizonyosodott számomra, hogy megéri a legelején minden testi-lelki igényét kielégíteni egy kisbabának, ez igenis hosszútávú befektetés egy stabil élet megalapozásába. Igyekeztem lelassulni hozzá és megadni neki azt a testkontaktust, amit igényelt, a 4. trimeszterben és azon is túl, de számomra azért életszerűtlen volt ennyit feküdni vele... Kerestem hát megoldást. Megváltásként úszott be az életünkbe a hordozás, és azon belül is számomra a rugalmas hordozókendő vált be az elején, később pedig a csatos hordozó. Magamrakötöttem a kisbabámat, szinte azonnal elaludt így, és nekem mégse kellett feküdjek! Volt két szabad kezem, végre csinálhattam közben ezt-azt az alváson, telefonpörgetésen és olvasáson kívül is. Pl borsófejtésre, művészet csinálásra, illetve végre el tudtam menni vele bárhova. Használtan szereztem be a hordozót, és télen (az 5 képbe nem fért bele) sem vettem drága hordozókabátot, egyszerűen egy bő télikabátot gomboltam fel magunkra. Felszabadító, sőt, felemelő élmény volt a négy fal között és azon túl is szabadon tevékenykedni úgy, hogy közben együtt rezgünk a kisbabámmal. Sok szelfit készítettem magamról hordozás közben, mivel ez akkora örömet okozott nekem, hogy kvázi az ideiglenes identitásom részévé vált, amiket a szelfiken keresztül definiáltam magamnak. Olyan képeket válogattam, amik nem feltétlenül művészi kompozíciók, viszont visszaadják remélhetőleg a beállítatlan, valós és felszabadult állapotot, amiben hordozás közben éreztem magam. A hajam is milyen... Amit még meg szeretnék említeni, hogy a férjem is hordozott, sőt, már a kendőt is használta. Sokszor így altatta el a kisbabánkat, illetve kirándulások, utazások alatt is felváltva hordoztuk, éppen kinek volt hozzá nagyobb kedve. Örülök, hogy olyan korszakban élek, ahol a férfiaknak, apáknak már ez se tabu.

3

Minden ember életében a család nagyon fontos. Unokákkal közösen már nehéz összehozni a családot, olyan programot, amiben mindenki részt vesz. Az én képeim 2023-ból, Korfu szigetéről van. A menyem és a fiai még soha nem volt a tengernél, repülőn sem ültek soha korábban, mi pedig már jártunk ott a 80-as években. Június 26-án a nagyobbik fiamnak a születésnapját ünnepeltük, aki vak. Ekkor a homokból építettünk fel tortát neki közösen, és a tengerparton ünnepeltünk. Van nálunk egy kifejezés erre, azt mondjuk neki mindig, hogy „nézd meg a tortát”, és ő körbetapogatja. Nagyon jól éreztük magunkat, örültünk, hogy ez össze tudta hozni a családot. Másnap, amikor hazaértünk, akkor tudtuk meg, hogy édesanyám sajnálatos módon meghalt, így nem érhette meg, hogy mi hazaérünk. Emiatt lett a fényképeknek címe az, hogy az érem két oldala.

3

Sárkány Eszter: Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb... 2023-ongoing A fotósorozat a nemzeti hagyományokhoz és a kollektív magyar identitáshoz való viszony ambivalenciáját vizsgálja a fiatalabb generációk nézőpontjából. A hagyomány Magyarországon politikai jelentéssel telítődött, így nem nyitott kulturális térként, hanem ideológiai elvárásokkal terhelt identitásjelölőként működik. Ez feszültséget teremt azok számára, akik személyes, érzelmi vagy esztétikai szinten kapcsolódnának hozzá és így mégis elidegenednek tőle. Sokáig azzal foglalkoztam, hogy ez mit vett el, de a gondolataim egyre inkább arra irányulnak, hogy mi maradt meg nekünk és mit tudunk azzal kezdeni. A sorozat a magyarságunkhoz való kapcsolódás iránti vágy és az eltávolodás kényszerének egyidejűségét dolgozza fel. A képek az identitáskeresés és az önkifejezés eszközeit mutatják be, ahol a szabadság és az egyéniség igénye ütközik a kelet-európai társadalmi valósággal. A projekt nem a hagyomány elutasításáról szól, hanem annak újraértelmezéséről. A fiatalok saját nyelvükön, kortárs eszközökkel, kritikus attitűddel próbálnak visszatalálni kulturális gyökereikhez, nem a rendszer narratíváján keresztül, hanem személyes, autonóm módon. Ebben a folyamatban a hagyomány nem lezárt örökség, hanem alakítható, élő tér, amelyben a jövő lehetősége is rejlik. Felnőtt egy generáció, aki még nem tapasztalta, milyen az, ami nem ilyen, de talán most megélhetjük és ennek a folyamatnak a változásait is szeretném folyamatában lekövetni. Ezeket az új utakat vizsgálom és értelmezem, ehhez pedig számomra és a barátaim számára sokat segítenek ezek a képek és az, ahogy ezeket az eseményeket közösen éljük meg. a sorozat további képei elérhetőek instagramon: @szaztizenegy e-mail: sarkanyeszterrr@gmail.com