Lecture Performance

2

Jegyszedőként dolgoztam a Zeneakadémián, és gyakran előfordult, hogy a péntek esti esti előadást követően hazautaztam vidékre. Felénk késő este már nem járnak buszok, ezért az este 10-es vonattal elmentem valameddig, ahonnan apukám vitt haza kocsival. Ilyenkor mindig beszélgettünk a kocsiban, és sokszor elmeséltem neki, hogyan is értem el a vonatom, mert mindig szűkös volt az idő az előadás vége és a vonatindulás között. Mondtam neki, hogy hát most végigmentem a Király utcán trolival, vagy most négyhatoztam a Király utcától. Apa a rendszerváltás előtt sokat dolgozott Pesten, így sokat járt itt autóval; olyan jól kiismeri magát, hogy a mai napig gps nélkül vezet. Sosem értette, hol is fut a Király utca, én meg sosem értettem, hogy pont ő hogy nem értheti, hol fut a Király utca. Magyaráztam neki, hogy hol van, de szerinte ott a Majakoszkij utca található. Én még életemben nem hallottam a Majakovszkij utcáról. Ő meg életében nem hallotta, hol van a Király utca. Egy évig vitatkoztunk erről. Majakovszkij utca. Király utca. De Majakovszkij! Nem, Király! Már őszintén bosszantott, hogy ennyire nem értjük egymást. Egyszer elmentünk a Zeneakadémiára egy karácsonyi koncertre. A koncertet követően ahogy kifordulunk a Zeneakadémiáról a Király utcára, megszólal apukám: Mi jártunk abba a kocsmába! Mostmár tudom hol vagyunk! Hiszen ez a Majakovszkij utca… (Értsd: az utcát a rendszerváltás után átnevezték.)

1

Rajz óra után arra lettem figyelmes, hogy egy csinosan öltözött múlt századi úri hölgy ül az iskola kertjében. Gyorsan lerohantam a kertbe hozzá, mert teljességgel megbabonázott. Figyelmesen megkérdeztem Gyulabácsit, hogy megörökíthetem e ezt a nemes pillanatot, amit azóta is tisztelettel és hálásan köszönök! Gyula egyébként professzionális modell szerepét tölti be az iskolánkban, amit mindig hatalmas szívvel és teljes beleadással végez. Így készült el ez a közös projekt is!

2

Egyetlen egyszer voltam bikaviadalon. Kettős érzések kavarognak bennem, ha rá gondolok. Magával ragadó középkorból eredő tradíció, talán az ősi vadászösztön kap lángra a nézőtéren is, amikor együtt tör fel az „Olé” a torkokból. A társadalom kiemelten megbecsült hősei voltak a matadorok. Gyönyörű hímzéssel díszített teljesen testhez simuló a ruhájuk, de nem csak ettől lesznek igazán elegánsak, hanem a tartásuktól és a kecses, precíz mozdulatoktól, amit éveken át tanulnak és gyakorolnak, hogy végre szembenézhessenek egy vad bikával. A bika az arénában lát életében először testközelben embert, ezért tapasztalatlanul minden mozdulatra támad. Szó szerint borzasztóan izgalmas, mert nem tudja az ember kit féltsen jobban! Ember és állatbarát vagyok, ezért volt ez nekem az egyetlen alkalom. Nagyon egyenlőtlen a küzdelem, még is valamikor a bika győz. Ilyet csak az esti TV híradóban láttam, sajnos nem egyet. A személyes élményem nagyon különlegesnek mondható a spanyol barátaim szerint, mert az egyik bika átugrotta a nézőteret elválasztó palánkot, nem kis riadalmat okozva. Egy másikat tévedésből nem ahhoz a matadorhoz engedtek be, akihez kisorsolták. Ilyenkor megmenekül, nem kell újra ringbe szállnia, de az a legszebb, ahogy kivezetik a megvadult állatot: tehenekből álló csordát engednek be a küzdőtérre, azok közrefogják, és békésen kisétálnak vele. Kint aztán a tarkóján okozott sebeket is gyógykezelik. Érthető, hogy aktivisták százai tiltakoznak a megkínzott bikák miatt, a bikaviadalok betiltását követelve, amik még egyelőre kulturális örökségnek számítanak.

1

In 2023, I attended Teoman's concert in Izmir, Turkey. He is a Turkish rock star, singer and songwriter who is extremely popular in Turkey. This photo was taken at his first concert that I participated in. I can say with confidence that, despite lacking the same energy and performance as in his early career, I thoroughly enjoyed his performance and the way he sang his songs in different tones and styles. It was a great experience that showed how an artist's style and improvement can evolve. This picture is excellent. The lights and the way Teoman is positioned in the centre of the bright light are particularly striking. It gives me a different energy. 2023-ban részt vettem Teoman koncertjén a törökországi Izmirben. Ő egy török rocksztár, énekes és dalszerző, aki rendkívül népszerű Törökországban. Ez a kép az első koncertjén készült, amelyen részt vettem. Bátran állíthatom, hogy annak ellenére, hogy nem volt ugyanolyan a teljesítménye, mint a pályafutása elején, nagyon élveztem az előadását és azt, ahogyan különböző hangszínekben és stílusokban énekelte a dalait. Nagyszerű élmény volt, amely megmutatta, hogyan fejlődhet egy művész stílusa és fejlődése. Ez a kép kiváló. A fények és az, ahogyan Teoman az erős fény közepén helyezkedik el, különösen figyelemre méltó. Másfajta energiát ad.

5

Valamiért jobban szeretem a fekvő képeket az állóknál. Biztosan a stabilitásuk miatt. Egy állókép esetében sohasem lehet tudni... mit nem lehet tudni sohasem? Hát, hogy meddig fog még állni. Hogy mikor dől fel. Vagy mert földhözragadt vagyok és horizontálisan gondolkodom. Valamiért jobban kedvelem Velencét mint várost Pozsonynál vagy Budapestnél, de Prágánál is. Biztosan a víz az oka, meg a szűk utcácskák. Mert ez Velence, szűk utcácskák a vízen. És ez érdekes és már-már otthonos is, ugyanis visszatérő vendégek vagyunk mi már Velencében. Már 2023-ban sem az első látogatásunkat tettük, amit még számos másik követett.. szokásunkká vált ősszel vagy tavasszal leutazni a városok városába (és általában megnézni a biennálét, vagy legalábbis átfutni rajta). Természetesen vonattal. De arról nincs képem. Csak emlékképeim. Ha mentek valamikor Velencébe, csakis vonattal tegyétek. Mert vonattal utazni jó.

5

Sorozatom darabjai Budapesten készültek, műfajuk streetfotó. A városban mindig látni valami érdekeset, legyen az tükröződés, egy érdekesen futó árnyék, egy építkezésből megmaradt kompozíció. Zebrán átkelő gyalogosok, hétköznapi emberek a fővárosban. Van köztük analóg és digitális is, lenyomatai egy főváros mindennapjainak.

5

Elsuhanók cimű sorozatomban az absztrahálással játszottam. Mindig is nagyon különös hely volt számomra a főváros. Ezeken a felvételeken az expozicióval kísérleteztem, a lassú záridő különös fényhatásokat hoz létre, ami olyan, mintha mozgóképet rögzítene. Közlekedési járműből fotózva pedig csak erősödik a suhanásérzés.

1

Felnőttként alig jártam már a Gellért-hegyre, de fiammal újból felfedeztem, hiszen vele nagyon sokat jártunk. Nagyon jó, hogy egy ilyen nagyvárosban ennyire változatos zöld felületek vannak! Kisgyerekkel igazi kirándulás, és sok helyen meg lehet állni, vagy a kilátást élvezni, vagy valamelyik szuper játszótéren órákig játszani! És a Gellért-hegy telis-tele van kanyargós ösvényekkel, meredek lépcsőkkel, titokzatos beugrókkal. Lenézve a Duna hömpölyög szélesen, körbe pedig ez a csodaszép város éli mindennapjait. Mindig jó ide eljönni!

5

I went on a trip a day trip with my girlfriend and her friends to the forest park near Mexico City. We had food some beers at the small local places there and then decided to go for a short walk through the surrounding forest, right when we were considering turning around and going back we began to hear drumming in the distance. So contrary to most instincts, we followed the sound of drumming in the forest. We encountered a large group dancing and celebrating doing a ritual of celebration dedicated to the Virgen of the apocalypse, wearing traditional prehispánic clothing and ornaments. It was an incredible and unique experience and I am glad we followed the drums. ,,Egy egy napos kirándulásra mentem a barátnőmmel és a barátaival a Mexikóváros melletti erdei parkba. Vettünk néhány sört az ottani kis szórakozóhelyeken, majd úgy döntöttünk, hogy teszünk egy rövid sétát a környező erdőben. Pont amikor azon gondolkodtunk, hogy visszafordulunk és visszamegyünk, dobolást kezdtünk hallani a távolból. Így az ösztöneinkkel ellentétben követtük a dobolás hangját az erdőben. Egy nagy csoporttal találkoztunk, akik táncoltak és ünnepeltek, és az apokalipszis Szűzének szentelt ünnepi rituálét végeztek, hagyományos prehispán ruházatot és díszeket viselve.Hihetetlen és egyedülálló élmény volt, és örülök, hogy követtük a dobokat.

5

We usually go skiing with my family. I usually ski with my brother because we try out almost all the slopes. Then, as a break, we go together in a dining room to have lunch. When we rest in the middle of the ski slopse, my brothers and I always have snow battles, which makes skiing even more exciting. Általában a családommal megyünk síelni. Gyakran a bátyámmal síelek, mert vele szinte az összes pályát kipróbáljuk. Aztán szünetként együtt megyünk be egy étkezőbe ebédelni. Amikor a sípálya közepén pihenünk, a testvéreimmel mindig hócsatázunk, ami még izgalmasabbá teszi a síelést.

5

When I walk alone, it becomes easier for me to notice the details around me. One of those rare joys is watching how the light changes, how shadows play, how colors and moods intertwine in the world around you. Sometimes it suddenly dawns on you that this is the place, this moment, that you should remember, preserve, and leave as a memory. At such moments, I get the feeling that everything around me seems to add up to a single picture — and I want to capture it, pass it on to others, or just keep it for myself. I often stop to "collect" these moments because I feel they mean something. Not just random shots, but small stories that tell about my world, how I see and feel it. My favorite pictures were taken in Israel, my home. This region is always filled with light, and the sun is almost constantly shining here. It's not just the weather, it's a special feeling of life that's hard to put into words. Warm light creates a sense of comfort and tranquility, even when difficult events are taking place around. Despite the political and military difficulties that have plagued my homeland more than once, there is always space for life, for light, for warmth, for peace. It's a special feeling when the sun's rays gently fall on the streets, buildings, and sidewalks. At such moments, I feel freedom and inner peace. The light seems to embrace, protect, and remind us that the world continues. I lived in the city of Beersheba, where I lived and walked a lot. This city is an amazing place located in the middle of the desert, and it combines many things: old houses and new buildings, modern buildings and architectural monuments, as well as many little things that make the city alive. Here you can see amazing sculptures, graffiti that tell their stories, and unusual patterns on the facades of houses. Every district here is unique, every corner of the city preserves its memory and character. Sometimes it seems to me that the city itself is a living storyteller. He talks about his past, about those who used to live here, about those who live now, and about what he can become. Walking through the streets, I feel like the past and present are intertwined, creating a special atmosphere. This is a story written by light and shadow, the walls of houses and the voices of people who walk along the sidewalks. Even at night, you can feel the warmth here. Street lights emit light similar in color and mood to sunlight. This light is soft and soft, it seems to continue the warmth of the day, giving the city comfort and tranquility. This is a small detail, but it creates the feeling that the day is not quite over yet, that life is going on, and there is still an opportunity to see something important. For me, photography is a way to return to these moments, to this world filled with silence, light and warmth. "Amikor egyedül sétálok, könnyebben észreveszem a körülöttem lévő részleteket. Az egyik ilyen ritka öröm az, amikor azt nézem, hogyan változik a fény, hogyan játszanak az árnyékok, hogyan fonódnak össze a színek és a hangulatok a körülöttem lévő világban. Néha hirtelen rádöbbensz, hogy ez az a hely, ez az a pillanat, amit meg kell jegyezned, meg kell őrizned, és emlékként meg kell hagynod. Ilyen pillanatokban úgy érzem, hogy minden körülöttem olyan, mintha egyetlen képpé állna össze - és ezt szeretném megörökíteni, továbbadni másoknak, vagy egyszerűen csak megtartani magamnak. Gyakran megállok, hogy „összegyűjtsem” ezeket a pillanatokat, mert úgy érzem, jelentenek valamit. Nem csak véletlenszerű felvételek, hanem apró történetek, amelyek a világomról mesélnek, arról, ahogyan látom és érzem azt. A kedvenc képeim Izraelben, az otthonomban készültek. Ez a vidék mindig tele van fénnyel, itt szinte állandóan süt a nap. Ez nem csak az időjárás, ez egy különleges életérzés, amit nehéz szavakba önteni. A meleg fény a kényelem és a nyugalom érzetét kelti, még akkor is, ha körülöttünk nehéz események zajlanak. A hazámat nem egyszer sújtó politikai és katonai nehézségek ellenére mindig van helye az életnek, a fénynek, a melegnek, a békének. Különleges érzés, amikor a nap sugarai lágyan hullnak az utcákra, épületekre és járdákra. Ilyenkor szabadságot és belső békét érzek. A fény mintha átölelne, védelmezne és emlékeztetne arra, hogy a világ folytatódik. Beér-Sheva városában éltem, ahol sokat éltem és sétáltam. Ez a város egy csodálatos hely a sivatag közepén, és sok mindent ötvöz: régi házakat és új épületeket, modern épületeket és építészeti emlékeket, valamint sok apróságot, amelyek élővé teszik a várost. Itt csodálatos szobrokat, történeteket mesélő graffitiket és szokatlan mintákat láthatsz a házak homlokzatán. Itt minden kerület egyedi, a város minden szeglete őrzi emlékét és karakterét. Néha úgy tűnik számomra, hogy maga a város is él, és mesél. Mesél a múltjáról, azokról, akik egykor itt éltek, azokról, akik most élnek, és arról, hogy mivé válhat. Az utcákon sétálva úgy érzem, mintha a múlt és a jelen összefonódna, különleges hangulatot teremtve. Ezt a történetet a fény és az árnyék, a házfalak és a járdán sétáló emberek hangja írja. Még éjszaka is érezni lehet itt a melegséget. Az utcai lámpák a napfényhez hasonló színű és hangulatú fényt bocsátanak ki. Ez a fény lágy és puha, mintha folytatná a nappali melegséget, kényelmet és nyugalmat adva a városnak. Ez egy apró részlet, de azt az érzést kelti, hogy a nap még nem ért véget, hogy az élet megy tovább, és még van lehetőség arra, hogy valami fontosat lássunk. Számomra a fotózás egy módja annak, hogy visszatérjek ezekhez a pillanatokhoz, ehhez a csenddel, fénnyel és melegséggel teli világhoz.,

1

Tavalyelőtt télen, karácsony előtt elmentünk kirándulni Hűvösvölgybe a barátaimmal. Szokásunkhoz híven a végén beültünk melegedni és forralt borozni egy kis kocsmába. A kamerám is alkalmazkodott a hideghez és bepárásodott az objektív. Ezáltal gyönyörűen összefolytak a színek és a fények a képen. Gyerekkorom óta nem volt karácsonyi hangulatom, de ez a fotó meghozta.

1

Since I was little I have always been travelling, with my parents, with friends, but I had never done it alone... until this moment. I had travelled all over Spain (which is where I'm from) and part of some nearby countries, but I wanted to go further. So, at the age of 18, I threw myself into the adventure and went alone with a backpack to Croatia for 2 weeks. I arrived there without planning it. I stopped in front of the sea, as I had done so many times before, but this time it was different. There was no noise, no rush, no one else. Just me. And that silence, so rare, so necessary. I looked at the horizon for a long time. I wasn't looking for an answer. I just needed to breathe without explanations. To feel free, if only for a moment. And the sea has always been my refuge. But that day, more than ever, it felt like home. ,,Kiskorom óta mindig is utaztam, a szüleimmel, a barátaimmal, de egyedül még soha... egészen eddig a pillanatig. Bejártam egész Spanyolországot (ahonnan származom) és néhány közeli országot, de szerettem volna még messzebbre menni. Így 18 évesen belevetettem magam egy nagy kalandba, és egyedül vágtam útnak egy hátizsákkal Horvátországba két hétre. Úgy érkeztem oda, hogy nem terveztem. Megálltam a tenger előtt, mint már annyiszor, de ezúttal más volt. Nem volt zaj, nem volt rohanás, nem volt senki más. Csak én voltam. És ez a csend, ami olyan ritka, de olyan szükséges. Sokáig néztem a horizontot. Nem kerestem választ. Csak arra volt szükségem, hogy magyarázatok nélkül lélegezzek. Szabadnak érezni magam, ha csak egy pillanatra is. És a tenger mindig is a menedékem volt. De azon a napon, jobban, mint valaha, otthon éreztem magam."

1

For two years now, my birthday tradition is going to the zoo alone. I'm am very insistent on spending my time alone to stop myself from feeling dissapointed when my expectations are not met. It's a little stupid but it works. I made a friend this year who told me that expectations are as neccesary part of every relationship - they are rules for others on how you should be treated and I should expect my friends to celebrate me. Anyway, we went to the zoo together and she took this picture of me. ,, Már két éve hagyomány, hogy a születésnapomon egyedül megyek az állatkertbe. Nagyon ragaszkodom ahhoz, hogy egyedül töltsem ezt az időt, és hogy ne érezzem magam csalódottnak, ha az elvárásaim nem teljesülnek. Kicsit hülyeség, de működik. Idén szereztem egy barátot, aki azt mondta nekem, hogy az elvárások minden kapcsolat elengedhetetlen részei - ezek szabályok mások számára, hogy hogyan kell bánni veled, és nyugodtan elvárhatom, hogy a barátaim ünnepeljenek engem, amikor születésnapom van. Mindenesetre 2023-ban együtt mentünk az állatkertbe, ahol ezt a képet készítette rólam."

1

Több éve járok Waldorfesztre,  ami a mai napig a legkedvesebb kisfesztiválom, ahonnan mindig feltöltődve és új barátokkal megyek haza. Közel áll hozzám a Waldorf pedagógia is, több barátom Waldorfos, vagy Waldorf tanárnak képződik. Az itt látható képen éppen az egyik reggeli pillanatot örökítette meg egy lelkes fotós, pont az tetszik a képen, hogy nagyon jól leírja a hangulatát ennek a nyári törökmezős törökszőnyegeken ülős történetnek. Azért jó minifesztiválokra járni, mert itt szinte automatikusan szövődnek személyes kapcsolatok, és azokkal a barátokkal akikkel együtt megy az ember valóban igazán jól összekovácsolódik. Alig várom, hogy újra találkozzunk, ahogy eddig is minden nyáron, idén is a Waldorffeszten.

3

Munka mellett csináltam az alapképzést, az utolsó félév pedig a szakdolgozattal, utolsó vizsgákkal nagyon megterhelő volt. Akkor eldöntöttem, hogy megajándékozom magam életem első angliai (pontosabban londoni) útjával. Az angol tagozatos gimnázium és anglisztika alapképzés ellenére egyszer sem sikerült eljutnom angol nyelvterületre, meg igazából később sehova a suli-munka kettőse miatt. Diploma után elképesztően boldog voltam már a reptérre vezető buszon is. Életem első repülése! A kint töltött idő alatt mindenképp el szerettem volna jutni Brightonba, hogy lássam a tengert és szerezzek parton árult fish&chips-et. Amikor ezt kitaláltam fogalmam sem volt, hogy a barátom és a szülei gyakran fordultak meg itt gyerekkorában (és itt lett egyszer rosszul a parton árult fish&chips-től). Mivel régóta nem járt itt, ugyanakkora lelkesedéssel érkezett meg, mint én, mesélt a leégett nyugati mólóról, a másik mólón található még működő vidámparkban szerzett emlékeiről, a veszedelmes sirályokról és a kis utcákról, ahol az utolsó képen látható kagylós kerítésoszlopot fotóztam. Számomra nagyon kedves nap volt ez, sokkal többet találtam, mint a tenger, az apró felfedezéseken keresztül a barátom történetein keresztül egészen sajátos élményt tapasztalhattam meg.

5

Amikor túl sokat vagyok a négy fal között, mindig megszólal bennem a „természet hívó szava”. Így történt, hogy 2023 őszén egy nap, a valahanyadik irodában töltött óra után ráírtam a legjobb barátnőmre, hogy el kéne menni túrázni egyet. Méghozzá nem itthon, mert én most havas hegycsúcsokat és átlátszó kék vízű patakokat szeretnék látni. Így esett a választás Szlovéniára, azon belül is a Mostnica-szurdokot néztem ki fő úticélnak. A szállásunkról csodálatos volt a kilátás, ez látható az első képen. A szállásadók is nagyon kedvesek voltak, elláttak minket tippekkel. Hamar megtapasztaltuk, hogy a novemberi utazásnak megvannak az előnyei és a hátrányai is, könnyen találtunk jó szállást, illetve mivel szezonon kívül voltunk, nem kellett belépőt fizetni a szurdokba, viszont hamar sötétedett, így korlátozottabb, hogy egy napba mi fér bele. A szurdok gyönyörű volt, meglepően meleg időnk volt, és az enyhe idő miatt a fák is még gyönyörű színekben pompáztak. Tényleg meseszerű volt a sziklák között kanyargó, néha szürreálisan kék vízű patak. A túránk egy vízesésnél ért véget, ahova egy nagyon hangulatos kis völgyön át vezetett az út, télire elhagyatott pásztorszállások között. Másnap egy a szálláshoz közeli vízesés meglátogatásával kezdtük a napot, itt örömömre nagyon sok formás kavicsot találtam, haza is hoztam egy-kettőt a gyűjteményembe. Mivel a hazaút miatt nem lett volna időnk rendesen kirándulni, a Bledi-tónál néztünk körül. A várból szép kilátás nyílt a tóra, na meg a környező hegyekre, és onnan föntről a sok turista is csak apró pötty lett. Ez a kis szlovéniai kiruccanás valóban segített kicsit feltöltődni még így a téli hónapok előtt, nem csak a gyönyörű természet, hanem a legjobb barátnőmmel kettesben megélt élmények miatt is.

1

2024 nyarán többéves spórolás után sikerült eljutni az USA-ba, pontosabban Philadelphiába. A sógorom, az unokaöcsém és unokahúgom ott tartózkodtak már féléve, amikor tesómmal kiutaztunk hozzájuk. Egy nappal az érkezés után olyan beteg lettem, hogy megmozdulni sem tudtam, vettünk tesztet és kiderült, hogy Covidos vagyok magas lázzal és fullasztó köhögéssel. Így se New York, se road trip Michigan-be, - amit persze a legjobban vártam- , ehelyett iszonyú mennyiségű fokhagyma elfogyasztása és a 41 C fokban való izzadás várt rám egyedül egy philadelphiai házban. Tesómék viszont elindultak a road tripre egy bérelt Nissan SUV-ban, és úgy értek vissza, hogy még egy nap maradt az autóbérlés idejéből. Akkorra már valamennyire összeszedtem magam, így elmentünk, most már öten, az óceánhoz. Ott készítettem ezt a képet mobillal, és annyira végtelenül értékeltem, az autót, ami elvitt minket, az óceánt, a társaságot, a sós párát, a szelet és a napsütést. Szeretem ezt a képet, mert dinamikus, párhuzamban azzal, ahogy én is újra aktívnak érezhettem magam, háttérben pedig látszik a gyógyító sós pára.

1

Ezt a képet a Hargita megyei Kőrispatakon készítettem, egy fotós alkotótábor során. A faluban sétálva megláttam egy udvart tele limlomokkal, ami érdekesen nézett ki, az ott lakó házaspár pedig nagyon barátságosan beinvitált magához, és lelkesen megmutatták igen szerény otthonukat. Sokat panaszkodtak a megélhetési nehézségekre, és az árakra, ugyanakkor nagyon büszkék voltak a munkájukra és legfőképp a gyerekeikre akik már Budapesten tanultak, illetve dolgoztak. Beszélgetésünk közben pillantottam meg ezt a környezetből kissé kilógó tigrist, melynek funkciója azóta is ismeretlen számomra, és szerencsémre a macskájuk is épp ebben a pillanatban rohant át az udvaron.

4

Ez volt az első Karácsony amire emlékszem is. Mint minden más ünnepnél, ilyenkor is a nagymamámnál ebédeltünk, mindig nagyon izgalmas volt ez az időszak, hogy vajon mi vár majd a fa alatt, de ez a karácsony ilyen szempontból kifejezetten különleges volt. Ugyan is mindhárom unoka, köztük én is. Kaptunk 1-1 mackós, kockás pokrócot. Sosem volt felhőtlen a karácsony, mert a nagyanyám minden alkalommal azon szenvedett, hogy a nagybátyám nem lesz ott egész hétvégén, mert az egész családjával együtt, ilyenkor mindig Ruzsá-ba látogattak. (Marika mamához, az unokatestvéreim másik nagymamájához) Emiatt mindig volt egy enyhe, de érezhető egymásnak feszülés anyám és nagyanyám közt, amit nem minden alkalommal viseltem jól. Mivel ezt jeleztem is, ennek a feszültségnek feloldására együtt meghintáztattak ebben az újonnan kapott mackós pokrócban, ami így oldotta egy kicsit a hangulatot mindenkiben és nekem annyira megtetszett, hogy a mindennapok részévé vált a problémák pokrócban való elringatása. (de néha csak pokróchintáztunk, mert minden esetben nagyon szórakoztató és izgalmas volt)

2

Amikor Freiburgban gimnazista voltam, egyik hétvégén elmentünk páran a helyi vásárra. Elég stresszes időszakot éltünk, az érettségire készülés és a jövőnk kitalálása mellett kevés időnk maradt bármi másra. Viszont azt is tudtuk, habár keveset beszéltünk róla, hogy pár hónap múlva, amikor már leérettségiztünk, bizonytalan hogy mikor látjuk majd újra egymást. Ez így is lett - többen a tengeren túlra mentek továbbtanulni, páran hazamentek a saját országukba, és mindenki szétszóródott a nagyvilágban. Ez a kora tavaszi vurstlis este egy nagyon kedves emlék maradt a gimiből. Itt még együtt volt a nagy baráti társaság, és olyan 15-en elmentünk hullámvasutazni, körhintázni, fura formájú nyalókákat és (magyar!) lángost enni. Mindettől egyébként irtó rosszul lettem és másnap végig émelyegtem, viszont a vidámparkokról azóta is ez az este jut eszembe.

2

Az evezőtáborba az egyik barátnőm hívott, a sokadik fárasztó egyetemi nap után. Szinte a semmiből az egyik duplaóránk utáni szünetben ezt kérdezte: ,,Van kedved evezni egy hétig? Velem meg pár barátommal? Vicces lesz! Mivel sosem voltam még hasonlón igent mondtam. A táborra szinte alig volt felkészülési időnk, igyekeztem minden kézikönyvet elolvasni, ruhát és ételt pakolni az útra. Elérkezett a nagy nap. A Keleti pályaudvarról indultunk, az egyik fiú már foglalt nekünk kajakokat. Menetrend: napközben evezés, éjszaka alvás. Az Ipoly folyón haladva Magyarországról Szlovákiába. Ipolyszalka vagy Szalka (szlovákul Salka) község Szlovákiában, ahol az evezőtáborunk során megálltunk egy egész napra megpihenni szombaton. Külön örültünk a település nevének mert egy harmadik közös barátnőnk vezetékneve megegyezett a falu nevével. Itt betértünk a helyi fogadóshoz, aki egészen hajnalig szóval tartott minket. Soha nem felejtem el, hogy az este egy pontján még legkedvesebb házipálinkáját is elővette és megkínált bennünket vendégeket, majd táncra perdült. Mi, evezősök nagyot nevettünk. Az evezés egyébként elképesztően szép volt, de tapasztalatlanságomból fakadóan nem használtam elég naptejet és nagyon megégtem. Az evezőtársaim közül párral még ma is tartjuk a kapcsolatot, nagyon jó közösségi élmény volt.

5

Mindenki vegyen elő egy lapot! címmel szerveztünk csoportos kiállítást a Magyar Képzőművészeti Egyetem II.éves hallgatóiként. Azelőtt még soha nem dolgoztam ennyi emberrel, ezért ez a tapasztalat nagyon sokat adott hozzám, és megtanított a csapatmunka alapjaira. Kurátor volt az összes osztályátrsam: Balajthy Boglárka, Bence Bettina, Czvetkó Fruzsina, Cselőtei Boglárka, Domonkos Sára, Geiger Róza, Grisztel Eliza, Horváth Mátyás, Lipka Boróka, Menyhért Júlia, Pető Zsófia, Sárközi Fanni, Sóti Márton – sokkal közülük még ma is tartom a kapcsolatot. A kiállításrendezést megelőzően kutatásba kezdtünk, és az oktatási fordulattól kezdve Thierry de Duve-ig próbáltunk minden fontos művészetelméleti értekezést elolvasni, amely pedagógiával foglalkozott, egyúttal a kiállítást saját közoktatásban szerzett élményeink tükrében is szerettük volna létrehozni, ezért döntöttünk végül úgy, hogy a a röpdolgozatokat megelőző rettegett mondat lesz. Az írásbeli számonkérés, amely egyikünknek sem volt a kedvence, tudtok hogy mások számára is az írásbeli számonkérésének emlékét idézi fel. Az érettségi után két évvel voltunk szinte mindannyian, a történelemkönyvet Asztalos Zsolthoz hasonlóan, hiányosnak tartottuk, torzítottnak és keretezettnek. Végül a csoport döntésének értelmében ezeket a kulcsszavakat használtuk a kiállítás rendezésekor is, mert ezeket tartottuk az egész közoktatásra érvényesnek. A kiállításnak fontos részét formálta a Nemzeti Alaptanterv változtatására irányult intézkedések, a kiállításon bemutatott művek elsősorban a központilag meghatározott tananyag átadására és számonkérésének módjára reflektálnak. Mindezek mellett egy alternatívát kínáló modellt is bemutattunk, ami a kritikai pedagógián alapul. A DemoLab projektje volt számomra a legérdekesebb munka, hiszen ők diákokkal közösen hoztak létre fanzineokat, a brazil Paulo Freire-hez hasonlóan. Kiállító művészeink Asztalos Zsolt, Balogh Viktória, Barna Orsolya és Pálinkás Bence György voltak, valamint Lődi Virág, Pólya Zsombor, Szemző Zsófia, Tóth Márton Emil voltak. A történetem fényképei pedig a kiállítás kapcsán létrejött workshopot jeleníti meg, ahol a kritikai-pedagógia módszerét alkalmazva, a magyar oktatáspolitikával kapcsolatos szavakkal kísérletezett. A Telep Galériában, a kiállításunk terében ezekkel játszottunk 2019 decemberében.

1

Tenerifére mentem két hónapra egyedül barlangban élni. Ott ezt írtam: Két világ közt voltam. Felmentem a csúcsra. Felcipeltem nehéz terheim. Összegeztem eddigi veszteségeim. És aludtam a szélben, éjszaka. Két világ közt állva láttam, hogy múlik el lassan minden, mi engem képez. Láttam, hogy valójában semmi vagyok, ott éjszaka, ott a szélben a hála. A viharban, az óceánban a dőlt parti fákban, minden helyen, ami megvédett engem, ami teret és alvó helyet adott. Rám nőtt a félelem és hála, ez a kettő mozgatott. E két minőség, de szép dolog. Volt rettentő hőség, volt olyan, hogy nem tudtam merre megyek, kidobtam magam az utcára, mint egy lejárt lemezt. És visszatértem, új kiadásban, bölcsességben, egészségben sokkal, de sokkal kevesebb szenvedésben. Így jártam le én a városban élést, a felnőtt életet, így érdekelt, hogy kint lenni az ismeretlenben milyen is lehet. Folytatnám, de nem tudom, szövegem itt ért véget. Levelek, levedlek, veletek. Megkereshettek, de ügyesnek kell lennetek. Meghaltam bennetek.

1

Ádám Anna írókörén vettem részt az Engedetlenség Leányiskolájában. ,,ENGEDETLENSÉG LEÁNYISKOLÁJA Az "Engedetlenség Leányiskolája" egy experimentális művészeti iskola, ami a szabad és kritikus gondolkodás képességének elsajátításáról szól, hogy a végén meg tudd fogalmazni miért akarsz művész lenni, milyen művész akarsz lenni, kinek akarsz művészetet csinálni, mit akarsz a művészeteddel mondani, elérni... Bár logikus kérdések, mégsem egyszerűek, főleg ha épp most vágnál bele, és emellett még ezer más kérdésre sem tudod a választ. Az “Engedetlenség Leányiskolájában” nem választasz médiumot, kipróbálsz ezt is-azt is, itt az órákat közös élmények és tapasztalatok váltják fel, nem csak ülünk egy teremben, hanem kirándulunk is, felfedezünk, megfigyelünk, megismerünk, átélünk, megbeszélünk, megnézünk, letesztelünk, kipróbálunk... ​​Több reflexió, hosszabb kutatófolyamat, átgondoltabb és tudatosabb alkotás, felelősségteljesebb, etikusabb és szolidárisabb módszertan, empátia és kritika, elfogadás és támogatás, egy újragondolt, befogadható és mindenki számára elérhető, fenntartható, független és bátor kortárs művészetért.,,

1

Kreatív írókört tartott Ádám Anna az Engedetlenség leányiskolájában. ,,ENGEDETLENSÉG LEÁNYISKOLÁJA Az "Engedetlenség Leányiskolája" egy experimentális művészeti iskola, ami a szabad és kritikus gondolkodás képességének elsajátításáról szól, hogy a végén meg tudd fogalmazni miért akarsz művész lenni, milyen művész akarsz lenni, kinek akarsz művészetet csinálni, mit akarsz a művészeteddel mondani, elérni... Bár logikus kérdések, mégsem egyszerűek, főleg ha épp most vágnál bele, és emellett még ezer más kérdésre sem tudod a választ. Az “Engedetlenség Leányiskolájában” nem választasz médiumot, kipróbálsz ezt is-azt is, itt az órákat közös élmények és tapasztalatok váltják fel, nem csak ülünk egy teremben, hanem kirándulunk is, felfedezünk, megfigyelünk, megismerünk, átélünk, megbeszélünk, megnézünk, letesztelünk, kipróbálunk... ​​Több reflexió, hosszabb kutatófolyamat, átgondoltabb és tudatosabb alkotás, felelősségteljesebb, etikusabb és szolidárisabb módszertan, empátia és kritika, elfogadás és támogatás, egy újragondolt, befogadható és mindenki számára elérhető, fenntartható, független és bátor kortárs művészetért.,, Annak a szövegemnek a részleteit osztom meg a fotóval, ami a workshop alatt született: Ki vagyok én? Derű vagyok ború vagyok állapot vagyok állapot változás állapot váltás keresés vagyok .... Vagyok, mert lenni vágyok. Vagyok, mert vágyak hajtanak. Több szóban több színben több mondatban több ember több fülében több rímben több fejében több szemében vagyok benne. Benned vagyok benne. Benne vagyok benned. Általad vagyok, belőled vagyok az akaratodból vágyva lettem azzá amivé vágytál engem. Üres ház, porlepte testem. Elvágyódok innen, más vagyok, mint hittem. Torz nyúlt arcom takarom, megmérgez a hatalom. Ki vagyok, keress meg ha mered. Kísérj el az úton kísérőm. Kísérő vagyok látom kívülről belülről. Érzés vagyok, kölcsönös, ösztönös. Ház vagyok. Tetőző. Súlytalan kérődző. Szomorú légzőcső. Körözött merénylő. Addig amíg be nem temet az idő.

2

A performatív előadások szervezése és koreografálása mindig is a szenvedélyem volt. Kezdetben kísérletező közös alkotásokban vettem részt, majd mások performanszaiban is szerepeltem. Részt vettem egy nyári táborban, amit a School of Disobedience hozott létre. Életem legszebb pár napja volt. Inspiráló és nyitott nemzetközi résztvevőkkel kreatívkodtunk.

2

Az engedetlenség leányiskolája ötvözi az elméletet és a gyakorlatot, egy non-formális oktatás keretein belül, amiben minden diákját arra ösztönzi, hogy megkérdőjelezzék a társadalmi normákat, a konvenciókat, szembesüljenek a sztereotípiákkal, és foglalkozzanak a minket körülvevő rendszerekkel. Eleinte eseményfotósként kapcsolódtam az iskola programjába, mely egy nyári kreatív írótábor volt, melynek végeredményeképp létrehoztunk egy, írott szövegeinken alapoló közösségi performansz sorozatot Az ISBN könyvgalériában és kültéren egyaránt.

1

Saját képzeletünk a felszabadulásunk legfőbb támogatója. Épp ezért gondoljuk úgy, hogy a szabad asszociációs és kreatív készségeink segítségével, képesek vagyunk felfedezni azokat az értékes lehetőségeket önmagunkban, amiket eddig talán nem ismertünk és amik által megtapasztalhatjuk az önkifejezés szabadságát és mélységét. Az aktív, mozgással ötvözött meditáció segíti növelni a testtudatot és általa egyfajta „belső látást” hozhatunk elő, ami elvezethet megszokott világunk, új, még felfedezetlen területeire.

1

Az RMC táncos közösség foglalkozásai során javaslatokat kapnak a résztvevők, amelyek által elindulhatnak az önismereti úton, rátekinthetnek a lelki folyamataikra, és tudatalattijuk működésére. Megkereshetik motivációjuk forrását, inspirálódhatnak, megnyílhatnak az őszinte kapcsolódás és kommunikáció felé. Végső célunk, hogy a résztvevők megtalálják autentikus énjüket, tisztán éljék meg érzelmeiket, tudatosan és felszabadultan legyenek jelen életükben.

1

Az Release Movement Circle (továbbiakban RMC) Szomatikus Mozgásszínházi közösség tagjai kisebb és nagyobb közösségek, csoportosulások részére tart mozgásra és önismeretre ösztönző foglalkozásokat. Célja a szomatikus tudatosság, az önismeret és az önreflexió fejlesztése, amely egyaránt támogatja a lelki egészséget és a művészi önkifejezést. A foglalkozásainkon egy-egy témát körbejárva, közösen gondolkodunk előítéletmentes, megtartó közegben. Az órák lényegi elemei, a teljesség igénye nélkül, a szomatikus megközelítés, a testtudati fókuszú mozgás, az imagináció, a szabadtánc, az írás, a rajz általi reflexió és a beszélgetések általi élmény- és gondolatmegosztás.

1

Az RMC közösség tagjaként, foglalkozom improvizatív, kontakt és autentikus tánccal. Az óráinkon elsősorban a mozgáson van a hangsúly, de rengeteg bodywork, aktív meditáció, rajz, művészetterápia és érintésterápia is helyet kap az alkalmainkon. Nyilvános, havonta rendezett fellépéseinken egyedi módon egyesítjük az önsimereti beszélgetés, a szomatikus tánc és a mozgásszínház világát. Közös célunk, hogy közösen merüljünk el az önismeret mélyebb rétegeiben és szabadon fejezzük ki önmagunkat a test, a lélek és a mozgásszínház szövedékében.

3

Mikor létrehoztam ezt a workshopot azt kutattam, hogy a mozgás és testünk által elmondott történetek, olyan tudatalatti válaszokat és működési mechanizmusokat, érzelmeket hozhatnak felszínre, amikről nem is sejtjettük, hogy bennünk vannak. Ezen felül segítenek szélesebb perspektívából szemlélni saját életünk folyamatait, és tudatosabb, teljesebb életet létrehozni.

4

A tavaly megtartott egyik workshop témám ez volt: Hogyan lehetne mozgásban elmesélni az életünk különböző szakaszait? Napjaink rohanó világában, az emberek tudat alatt átugranak az egyik szakaszból a másikba... Hogyan tudnánk megállni és megragadni az életünk pillanatait? Mi történik, amikor nem vagyunk felkészülve az eljövendő életszakaszainkra, és a változások elől menekülünk? Vajon hogyan lehetne megérteni és elfogadni, hogy az élet során mindannyian átalakulunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell az elménk, az intellektusunk és fizikai adottságaink terén? Úgy gondolom, sokan nem tudjuk elfogadni vagy megérteni, hogy a felnövekedés során, szinte mindenben változunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell: az elménk, az intellektusunk, a fizikai adottságaink, ezek az idővel mind folyamatosan átalakulnak… Fontos lenne tudatosítanunk ezt a változást az életszakaszaink között, hogy megértsük, hogyan formált minket át a múltunk, hogy melyik életszakasz mit adott vagy mit vett el... Ezzel együtt, közösen kutathatjuk azt is, hogy a jövőben, mire számíthatunk, mit akarunk igazán az élettől. Felelősséget kell vállalnunk, el kell kezdenünk magunkban kutatni egy teljesebb jövőért.

3

"Életszakaszaink meséje" című workshopom második alkalmán egy mélyreható aktív meditációt gyakorló úton vezettem végig a résztvevőket, ahol mindenki a saját életszakaszaira fókuszáltan vett részt egy szomatikus mozgásalapú kutatásban. A workshopon egy irányított mozgásgyakorlatra és improvizációra hívtam a résztvevőket, aminek célja a múltbéli, jelenlegi és jövőbéli állapotaink eltáncolása volt... A mozgásgyakorlatot követően egyéni alkotófolyamatba merültünk. Ebben a szakaszban a csoport tagjai írtak, rajzoltak, terveztek és szerkesztettek, létrehozva saját életszakaszaikról szóló műveiket. Az alkotás során az egyéni kreativitás és önkifejezés került előtérbe. A workshop záró részében pedig azt gyakorolták, hogyan tudják játékosan és felszabadultan bemutatni saját alkotásaikat. Ez a gyakorlat nem csak a művészi megnyilvánulások színpadi előadását célozta, hanem arra is ösztönözte a résztvevőket, hogy kifejezzék saját kreatív folyamatukat és az alkotások mögötti érzelmeket, történeteket.

5

ÖNTRANSZFORMÁCIÓ... "A rétegzett személyiségünk" című workshopom a @school_of_disobedience Masterclass képzésének záróvizsga feladataként jött létre. Ennek az alkalomnak a középpontjában az önismeretünk mélyítése állt. Ezen napon a résztvevők megalkothatták önmagukat, egy korábban számukra is ismeretlen módon. Olyan eszközökkel és módszerekkel kísérleteztünk, amik segítségével kiléptünk a megszokott kereteinkből, és egy teljesen új módon tanultunk mozogni vagy akár önmagunkról gondolkodni, alkotni. A résztvevőket így egy új testi érzékelés és mozgásforma felfedezésével vezettem végig ebben az improvizációs folyamatban, melynek célja az volt, hogy szorosabb és elfogadóbb kapcsolatba kerüljenek saját testükkel. Ezt követően a vizuális területeken való alkotás és kísérletezés kapta meg a fő szerepet. A résztvevőknek lehetősége nyílt önmaguk megformálására és olyan művészeti kifejezési formák felfedezésére, amelyek segítettek feltárni személyiségük rejtett rétegeit. A foglalkozások során egy önismereti és terápiás hatású élményt élhettünk át.

1

Te talán tudod , de mi történik, ha Olaszországban megbüntettek minket a buszon és nem fizetjük be? – írtam rá pánikolva a világutazó nagybátyámra, akitől azt reméltem talán tudja a választ. A barátnőimmel mikor Pennabilliben jártunk egy performatív fesztiválon( Artisti In Piazza | Festival Internazionale di Arti Performative) csak nem vettünk buszjegyet és 60 euróra megbírságoltak minket fejenként, amely akkor megfelelt a havi fizetésem felének. Sári barátnőm, aki ott lakott már vagy egy fél éve, esküdött rá, a helyi olaszok sose vesznek buszjegyet, ő sem vett soha. Így hát mi sem vettünk, gondolva jó lesz még a készpénzünk a fesztiválra. Diákként kicsit sem volt könnyű ezt a bírságot megfizetni, ez mégsem szegte kedvünket. Hajtott minket a felfedezés, a wunderlust és a kiváncsiság vágya, és ami a legfontosabb az új élmények és a találkozás lehetősége, ami a covid karanténnal töltött órái után felbecsülhetetlen volt. A festőnek tanuló barátnőm Pennabilli városát választotta Erasmusa színhelyéül, és mi egy másik barátnőmmel tervebe vettük, hogy meglátogatjuk őt. Ki is néztünk egy repülőjegyet a születésnapja dátumának a környékére. Összesen három napot töltöttünk Pennabilliben, egyet pedig Riminiben. Szállásunk nem volt, így a fesztivál mellett a csodálatos olasz kisváros egy félreeső hegyi útvonalának a lépcsőin hajtottuk álomra a fejünket, ahol megbeszéltük a felnőtt élet viszontagságait, a pályakezdés nehézségeit és a szakmai csalódásainkat. Másnap is hajnalig koncerteztünk megismertünk vicces olasz fiatalokat, magunkban pedig megállapítottuk, hogy olyan ez a fesztivál, mint a magyar Művészetek Völgye. A felhőtlen boldogságunkat, csak az utolsó nap postai bírságbefizetés árnyékolhatta, ahol 180 Eurot ott kellett hagynunk. Ennek ellenére az utazást soha nem felejtem el, életem egyik legmeghatározóbb nyári emléke marad. Azóta minden évben igyekszünk a többi művész/ művészettörténész barátommal meglátogatni a fesztivált, amely egyszerre emlékeztet a Völgyre, másrészt megidézi egy középkori kisváros hangulatát.

5

Első emlékek a busójárásról, amikor nyolc évesen a szüleimmel és a legjobb barátaimmal leutaztunk Mohácsra, hogy magunk is megismerjük ezt a tavaszváró téltemető népszokást. Levente és Lili is le voltak nyűgözve, de a legjobban talán engem ejtettek rabul a bárányszőrbe, kosszarvakba bújt (részben) helyiek. Bár mostanra már tudom, hogy nincs történelmi alapja, mégis nagyon megragadott gyerekként, az a népi monda, amelyben magába foglalja a busójárás eredetét, és amelyben a törököket elűző helyiek démonikus maszkokat faragnak és nyelvet öltenek az ellenségre. Az eredetileg sokác (horvát) népszokás, amely farsang utolsó hetére tehető ma már a magyar világörökség része. Poklada néven is ismert busójárás eredete messzire tekint vissza. A török elől a dunai mocsárvilágba elbújó sokácok úgy tervezték meglepni a törököket, hogy ijesztő vérrel és egyéb állati és növényi színezékkel megfestett álarcokba bújtak és birkabőrbe öltöztek. Kereplőkkel és saját készítésű zajkeltő eszközökkel átcsónakáztak az éj leple alatt, és sikeresen elzavarták a törököket, akik fejvesztve menekültek el a városból. A képen a sulis szerelmemmel és a legjobb barátnőmmel állunk pár busónak öltözött férfi mellett, a másikon játékból a fejemre helyezi a busómaszkot. A harmadik fénykép a Mohács felé tartó buszon készült, itt kártyázással mulatjuk az időt. Emlékszem a szüleimet is nagyon lelkesítették a busók, csodálattal telve meséltek nekem a maszkkészítés nehézségeiről. Bár nem szeretem feltétlenül a karnevált, a busójárásban mégis van számomra valami vonzó, az hogy állati/ kitalált lénynek öltöznek az emberek számomra különösen érdekes ebben a népszokásban. Ráadásul a mohácsi busójáráson számos más csapat részt vesz a busójáráson Szerbiából és Lengyelországból, ahol hasonló hagyományok alakultak ki. Emlékszem a 2007-es mohácsi busójárás után sok groteszk maszkot lerajzoltam, és talán újakat is tervezetem. Megragadtak ezek a képzeletbeli lények, és rajtuk keresztül új kompozit figurákat skicceltem fel a papírra. Később elolvastam és a magyar busójárás eredete a bolgár „kukeri”-hez vezethető vissza. A Néprajzi Múzeum új állandó kiállításán is kiemelt szerepet kapnak a Mohácsi busójárás tárgyai az Örökség részben, amelyek nekem minduntalan a 2007-es találkozást juttatják az eszembe.

2

Mindkét kép egy számomra nagyon kedves helyen, szülővárosom közvetlen közelében, a szentesi Tisza-strandon készült. Az első képen apukám, nagymamám és én vagyok látható. Szentesi és igazi természetes víz rajongó létünkre nyaranta sűrűn megyünk le csobbanni egyet a nap végén. Rengeteg emlék, kalandos nap/este és nagy gondolat köt minket a strandhoz. Mióta az eszemet tudom így hármasban megyünk úszni, csöpögtetünk homokvárat, labdázunk és sörözünk "Mangecnél", a helyi fura figuránál, aki évtizedek óta viszi a nagyon illegális, kis vízparti kocsmát. Apa és én árral szembe úszunk, mert "az az igazi edzés", míg mama már csak lefelé tud csorogni, azt is azután, hogy karonfogva átsegítjük a ragacsos, iszapos terepen. Szerintem mindannyiónk nevében mondhatom, hogy ezek a nyári délutánok, esték, amikor a legboldogabbak vagyunk, a családdal együtt, tokától bokáig homokosan. (Készült: 2023. június 23., digitális/telefonnal készült) A fotó mindhármunknak megvan bekeretezve. A második képen épp barátnőm kisfiát ismertetem a vízzel/ússzással. Igazi szentesiként, hol máshol ússzon először, mint a Tiszában? Vannak napok, mikor barátnőmmel összeszedjük a bandát, a testvéreit és az utcabeli kispajtásokat és így, sokan együtt tekerünk le a strandra. Barátnőm a biztonságot felügyeli, én a játékfelelős vagyok. Agyagcsúszdát gyúrunk, kosarazunk, kergetőzünk, lubickolunk. Ilyen egy tökéletes nap... (Készült: 2020. június, analóg)

2

Kiskoromban az unokatesómmal nagyon sokat jártunk a Normafára családilag. Kevés emlékem van ötéves koromból, de erre az egyre igazán élesen emlékszem. Azt játszottuk, hogy indiánok vagyunk, és a közös csatakiáltásunkat gyakoroltuk. Sok évvel később 2018-ban az egyik osztálytársam Takáts Márk Dávid szervezett egy közösségi facebook eseményt, amire 13,8 E ember visszajelzett, és még többen jöttek el. Az esemény szövege: Drága spancik! 2016 nem volt egy jó év. Sőt, szerintem minden kétely nélkül kimondhatjuk, hogy egyenesen szar volt. Mindannyiunkban bizonyosan felgyülemlett kurva sok stressz, és kétlem, hogy bármelyikünk ki tudta volna adni úgy istenigazából. Mert ugye üvölteni nem szép dolog, én sem szeretem ha üvöltenek körülöttem. De csak emiatt nem szabad elfelejtenünk az üvöltés mágikusan terapeutikus hatásait. Ha egyedül üvöltesz, az gáz. Ha mások is üvöltenek veled, az menő. Jöjjünk össze és üvöltsünk egy nagyot. Együtt. Jól fog esni. Believe me folks, believe me. P.S.: Az event 100%ig komoly, nem egyike a humoros kamu eventeknek, amiknek mostanában oly nagy a népszerűsége A 444. híroldal később ezt a cikket hozta le: Közös üvöltésre hívta a Normafára tíz barátját egy stresszes gimnazista fiú a Facebookon, de nagyon hamar több mint 12 ezer ember csatlakozott az eseményhez.

1

A JPhoto Archive egy olyan 20. századi zsidó fotóarchívum amely egy honlap formájában fényképekkel mutatja be a 20. századi magyarországi zsidó múltat. Olyan sokrétű zsidó fotógyűjtemény kialakításán dolgoztak létrehozói, amelyet hasonlóan a Jelenarchívumhoz saját képei feltöltésével bárki gyarapíthat. Az így létrejövő privátfotókból építkező archívum a fényképek mellett a zsidósághoz kapcsolódó ismeretterjesztő írásokat is magába foglal. A JPhoto Archive anyagának felhasználásával Menyhért Jucival, KissPál Szabolccsal és Andrádi Eszeterrel hoztuk létre közösen az Efemer Emlékezet kiállítást 2023 novemberében. Szabolcs a művében az emlékezet efemer jellegét vizsgálta, és az archívum valós képeit vetette össze személyes interjúkból építkező mesterséges intelligencia által generált képekkel. Az itt látható képet amit mobiltelefonnal készítettem az installálás egyik pillanatát ábrázolja, amelyben Szabolcs a képek egy nagy részét kettétépte (ezzel is jelezve, hogy ezek az MI által generált képekhez tartoznak). Azt hiszem itt értettem meg milyen végtelen lehetőségei lehetnek az alternatív történetmesélésnek.

1

A Magyarkúti Művésztelep 2020 óta a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatói kezdeményezésére indított alulról szerveződő művésztelep. A hagyományokhoz híven a 2023 augusztusában megvalósult művésztelep is egy szabadtéri kiállítással zárult, amit az erdőben rendeztünk meg, és amely a egy kéthetes, intenzív összművészeti alkotófolyamatot lezárta. A résztvevő alkotók között öt országból (Olaszország, Franciaország, Skócia és Litvánia, valamint Magyarország) érkeztek a szobrászok, festők, grafikusok médiaművészek, kortárs táncosok és kurátorok. alkotófolyamatból, és egy azt lezáró nyilvános szabadtéri kiállításból, és kétnapos kis fesztiválból állt. A művésztelep elsődleges célja a természetközeli fókuszált alkotómunka egy megadott tematika mentén, a kollektív és az egyéni landart mentén inspirálódó megoldások kísérleti jellegű alkalmazása. A képen szereplő pillanat számomra azért kedves, mert az egyik olyan perfromasz előtti pillanatot rögzíti az erdő belsejében , amely még várakozással teli, mégis közösségi.

1

2008-ban megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, aminek az volt a fődíja, hogy elutazhattam Kenyába a családommal. A képen én és a húgom vagyunk láthatóak, egy az indai óceán partjain megismert maszáj férfival. A maszáj férfin kívül ( akinek már sajnos nem emlékszem a nevére) csomó új barátot és népszokást megismertünk.

1

A covid időszaka alatt sokat jártunk át vendégségben egymáshoz a legközelebbi barátaimmal, ez a kép is ott készült. Az egyik kedvenc tárgyam a barátnőm lakásában ez a hold alakú lámpa volt, ami olyan fényt tudott hozni, még a járvány legsötétebb időszakaiban is, és hangulatvilágítást adni az esti meghitt beszélgetésekhez, hogy azt nehéz is szavakba önteni. Mindenesetre mindenképp lenyűgözött, hogy ameddig az utazás kvázi lehetetlen volt, ezt az égitestet – a Holdat –a kezembe tudtam fogni. Továbbá egyik kedvenc afrofuturista filmem is eszembe jutott a Space Is the Place (1974) is eszembe jutott, amely arról szól, hogy Sun Ra, aki egyszerre aktivista és zenész esélyegyenlőséget követel az afroamerikaiknak, miután a Földön landol űrhajójával.