Gyula bácsi teljes pompája

5

Képeim nem a Balatonról szólnak, hanem arról, ahogy emlékezni próbálok rá. Nem akarom visszahozni azt, ami volt – csak látni, hogyan tűnik el. Arról a vágyakozásról szól, ami minden tiszta nyári fény mögött ott remeg. Azt keresem bennük, ami nem tökéletes, nem végleges, és nem is biztos, hogy valóban megtörtént. Nézőpontom egyféle lassabb látás. Egy világ, ahol a hibák nem eltüntetni való dolgok, hanem emlékezési formák. Az elmosódott partvonal, az ismeretlen vitorla, az elfelejtett mozdulat – ezek a képek a nem-történések nyugalmát hordozzák. A homály nem hiba, hanem tanúságtétel: így néz ki, amikor már nem tudjuk biztosan, hogy mi az. A képeken nincs történet, csak jelenlét. Az idő lassú, a víz halk. És minden elmozdul egy kicsit. Az elfogadás nálam képként jelenik meg: amikor nem akarok már mindent visszahozni, csak hagyom, hogy legyen. Ahogy van. Elmosódva, töredékesen, őszintén. A képeim a törékeny harmóniáról szólnak. Arról a pillanatról, amikor már nem küzdünk semmi ellen, és nem várunk tovább semmire. Inkább emlékeket idézek meg, amelyek lehet, hogy sosem voltak igazak, mégis ismerősek.

6

Balatonfüreden minden évben megrendezésre kerül a concours d'elegance nevü veterán autós találkozó. Ideén sikeresen én is elzarándokoltam erre az eseményre. Imádom a régi autókat és a régi tárgyak műszaki megoldásait. Ámulattal tölt el hogy a régebbi korok, korszakok emberei milyen furmányos módon oldottak meg problémákat. Az alkalomhoz illően két fényképezőt vittem magammal egy 1960-as évek beli Japán Zenza Bronica S2A középformátúmú gépet és egy Keletnémet 1980-as években gyártott Prakticát. Analóg fotósoknál bevett szokás hogy két géppel rohangálnak mivel az egyik gépben fekete fehér a másikban színes film van be töltve attól függően hogy a téma mit kíván meg. Így cselekedtem én is. A zenzát egy fekete fehér Fomapan 100-as filmel töltöttem míg a praktica egy Harman Phoenix 200-as filmet kapott. Az esemény alatt ahogy jártam keltem és kattintgattam a gépeimmel a sok szép és gyönyörű állapotban lévő autó csodákat a tekintetem össze akadt két idős feltehetően elég régi motoros fotóssal akik a kezemben lévő gépet megpillantva összenéztek majd felém irányított elégedett bólintással jelezték hogy jó gépet választotam. Az esemény lezártával haza utaztam és az elkészült tekercseket szinte azonnal eljutattam az egyik laborba. Nagyon izgatott voltam és kb két hét idegeskedés után kézhez kaptam az elkészült negatívokat és szkenneket amikből most egy kis csokrot állítottam össze.

4

Korai nyár, meleg szellő, születésnapozás, beszélgetés, gyermekkacaj. Szokás szerint három generáció gyűlt össze több, nagyjából egy időszakra eső születésnapot megünnepelni. Az adott napnak, valamint a családi összejövetelek jellegzetes melegségét próbáltam néhány (fél) képkockában megörökíteni, analóg technikával.

4

Egyetlen egyszer voltam bikaviadalon. Kettős érzések kavarognak bennem, ha rá gondolok. Magával ragadó középkorból eredő tradíció, talán az ősi vadászösztön kap lángra a nézőtéren is, amikor együtt tör fel az „Olé” a torkokból. A társadalom kiemelten megbecsült hősei voltak a matadorok. Gyönyörű hímzéssel díszített teljesen testhez simuló a ruhájuk, de nem csak ettől lesznek igazán elegánsak, hanem a tartásuktól és a kecses, precíz mozdulatoktól, amit éveken át tanulnak és gyakorolnak, hogy végre szembenézhessenek egy vad bikával. A bika az arénában lát életében először testközelben embert, ezért tapasztalatlanul minden mozdulatra támad. Szó szerint borzasztóan izgalmas, mert nem tudja az ember kit féltsen jobban! Ember és állatbarát vagyok, ezért volt ez nekem az egyetlen alkalom. Nagyon egyenlőtlen a küzdelem, még is valamikor a bika győz. Ilyet csak az esti TV híradóban láttam, sajnos nem egyet. A személyes élményem nagyon különlegesnek mondható a spanyol barátaim szerint, mert az egyik bika átugrotta a nézőteret elválasztó palánkot, nem kis riadalmat okozva. Egy másikat tévedésből nem ahhoz a matadorhoz engedtek be, akihez kisorsolták. Ilyenkor megmenekül, nem kell újra ringbe szállnia, de az a legszebb, ahogy kivezetik a megvadult állatot: tehenekből álló csordát engednek be a küzdőtérre, azok közrefogják, és békésen kisétálnak vele. Kint aztán a tarkóján okozott sebeket is gyógykezelik. Érthető, hogy aktivisták százai tiltakoznak a megkínzott bikák miatt, a bikaviadalok betiltását követelve, amik még egyelőre kulturális örökségnek számítanak.

2

It was almost sunset and sun was bright and harsh but cozy and calm. It was just such a beautiful moment. I had this film camera with me that I was taking pictures the entire trip. I wasn’t using my digital one. These are just a few on my phone. I took a lot of special photos in my film camera but turns out I put the film roll wrong so they never got captured. Since I wasn’t using my digital camera or phone to capture every little thing on the trip, I was able to experience that moments with my partner. I lost the special pictures but I experienced the special moment. Már majdnem lenyugodott a nap, a fény mégis kemény, átütő de mégis hangulatos és nyugodt volt. Olyan gyönyörű pillanat volt. Nálam volt egy a filmes fényképezőgép, amivel végig fotóztam az egész utat, így nem használtam a digitális fényképezőgépemet. Ez csak néhány a telefonomon készült. Sok különleges képet készítettem a filmes fényképezőgépemmel, de kiderült, hogy rosszul tettem be a filmtekercset, így azok sosem kerültek rögzítésre. Mivel nem használtam a digitális fényképezőgépemet vagy a telefonomat, hogy minden apró dolgot megörökítsek az utazás során, így a párommal sokkal több időt tudtunk szentelni egymásra, és nagyobb figyelmet arra, hogy együtt éljük át ezeket a pillanatokat. A különleges képeket elvesztettem, de a pillanatok különlegessége miatt örülök, hogy így alakult.

1

This was the first time I have ever did a hike almost and this place was burning down. I mean the area was having bush fires so we actually weren't sure if it will be possible to go here but we ended up doing it. To go to the top you had pass narrow rock paths walk over weird stairs and everything was unbelievable playful and magical. I have never seen anywhere like this before and never did anything similar.This has become one of the most vivid memories for me and its extremely special to me so seeing myself in it. It is like waving at my past self and re-living this memory, this is exactly why I love photographs!!!! Ez volt az első alkalom, hogy egy olyan túrára indultam, ahol az útvonal leégett. Úgy értem, hogy az útvonal környéken bozóttüzek voltak, így nem voltunk biztosak benne a barátaimmal, hogy lehet-e ide menni, de végül mégis megtettük az utat. Ahhoz, hogy feljussunk a csúcsra, szűk sziklaszurdokokon kellett átmenni, furcsa lépcsőkön sétálni, és mindez hihetetlenül játékos és varázslatos volt. Soha nem láttam még sehol ilyet, és soha nem csináltam semmi ehhez foghatót. Végül is ez az út lett az egyik legélénkebb emlék számomra, és rendkívül különleges számomra, így látni magam utólag benne a fényképen. Olyan, mintha integetnék a múltbéli önmagamnak és újraélném ezt az emléket, pontosan ezért szeretem a fényképeket !!!

2

2025 tavaszán az első jó idő beköszöntével egy egész napos biciklitúrát csináltunk a Duna vonalán, Budapesttől Szobig. Már több éve nem bicikliztünk, így ez nagyon különleges alkalom volt, és meglepően jó tempót diktáltunk. Külön vicces volt, hogy az egyik a gyerekkori biciklim volt, így mérete miatt extrém energia kellett, de megérte. A legjobb a májkrém és a kifli elfogyasztása volt a legvégén.

2

Szentendre elég sűrűn a családi kirándulások célpontja, az egyik leglelkesebb részvevő pedig a család legfiatalabb tagja, a kutyusunk. Az idei ritka napsütésen felbuzdulva egy különösen nagy kört tettünk a városban és követve alacsony termetű kapitányunk orrát, olyan szegleteit is felfedezhettük a környéknek, amit korábban nem is ismertünk.

1

Néhány barátommal Solymárra kirándultunk függőágyazni, és találtunk egy csodás helyet egy vízesés mellett. Véletlenül beleejtettem a függőágy egyik felét a patakba, ami alattunk folyt, de ez sem szegte kedvünket – ugyanúgy belefeküdtünk, élveztük a természet közelségét. A vízesés varázslatos hangulatot árasztott, mintha egy másik világban lennénk. Körülötte kiabáltunk, furcsa hangokat adtunk ki, és majmokat utánozva jártuk és ugráltuk be a folyó mentét. Egy igazán spontán, őrülten vicces kaland volt, tele szabadsággal és játékossággal.

3

Hollókői kirándulásom során egy különleges mesejátszótérre bukkantam, amelynek világa azonnal megérintett. Próbáltam interakcióba lépni a térrel és az ott megjelenő furcsa, meseszerű szereplőkkel – így kerültem egészen szokatlan, mégis izgalmas helyzetekbe. Meglepő módon mélyen tudtam kapcsolódni ezekhez az absztrakt, torz, mégis őszinte figurákhoz. Úgy érzem, vizuális világuk nagyon közel áll a saját rajzstílusomhoz is, mintha ösztönösen értettük volna egymást.

1

Portugáliában az óceán partja egészen varázslatos, és az intenzív időjárási körülmények hatására az ember is elevenebbé, mozgékonyabbá válik. A természet erőteljes jelenléte minket is cselekvésre ösztönzött. Tehát amikor csak a parton voltunk, ösztönösen elkezdtünk mozogni – jógázni, táncolni. Ebben a fokozott testi-érzéki állapotban sokkal mélyebben tudtunk kapcsolódni a tájhoz, a szélhez, a hullámokhoz, az egész időjáráshoz, mintha a testünk lett volna az érzékelés eszköze.

1

Az óceánparton különleges ihletet kaptunk: megfigyeltük az árnyékainkat, és sorra körberajzoltuk őket a homokban. Mindenki elkészítette a sajátját, ami egyfajta közös, mégis személyes szertartásnak hatott. Ezután mozgásba lendültünk, és interakcióba léptünk ezekkel az árnyakkal – mintha élő lényekké váltak volna. Spontán, játékos és mélyen ösztönös élmény volt, ami egészen újfajta kapcsolódást nyitott meg bennünk.

1

Kirándulást tettünk a gánti bauxitbányához, mivel korábban már felfedeztük, hogy ez a táj egészen különleges élményt kínál. A vöröses, marsbéli felszín szinte egy másik dimenzióba repített minket – olyan érzésünk volt, mintha nem is a Földön járnánk. Alaposan bejártuk a területet, minden apró részletre figyeltünk, és sajnos sok elhagyott szemetet is találtunk, ami árnyalta az élményt.

1

Egyhetes kenutúrán vettünk részt a Hernád folyón, ahol a természet közelsége és a folyó változatos arca különleges élményt nyújtott. Megfigyelhettük, hogyan változik a táj a kanyarulatok mentén, és milyen különleges nyugalmat áraszt, amikor teljesen eggyé válunk a környezettel. A nap végén a tábortüzek és a meghitt, családias hangulat mélyítette el az összetartozás élményét.

4

Húsvéti esküvőre igyekezve, 2025 Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. Fekete-fehér filmre készített sorozat

4

Húsvéti esküvő fekete fehér filmen, második rész.Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt.

5

Sorozatom darabjai Budapesten készültek, műfajuk streetfotó. A városban mindig látni valami érdekeset, legyen az tükröződés, egy érdekesen futó árnyék, egy építkezésből megmaradt kompozíció. Zebrán átkelő gyalogosok, hétköznapi emberek a fővárosban. Van köztük analóg és digitális is, lenyomatai egy főváros mindennapjainak.

5

Elsuhanók cimű sorozatomban az absztrahálással játszottam. Mindig is nagyon különös hely volt számomra a főváros. Ezeken a felvételeken az expozicióval kísérleteztem, a lassú záridő különös fényhatásokat hoz létre, ami olyan, mintha mozgóképet rögzítene. Közlekedési járműből fotózva pedig csak erősödik a suhanásérzés.

3

Gellért-hegy, Budapest, 2024 fekete-fehér negatív Mindig is nagyon különös hely volt számomra a fővárosban a Gellért-hegy. Egyszerre természetvédelmi terület, panoráma pont a turistáknak, park a helyieknek, lakóhely a leggazdagabbaknak és a legszegényebbeknek, a város középpontjában van, de az egész fölé magasodik.

5

Mindig is nagyon különös hely volt számomra a fővárosban a Gellért-hegy. Egyszerre természetvédelmi terület, panoráma pont a turistáknak, park a helyieknek, lakóhely a leggazdagabbaknak és a legszegényebbeknek, a város középpontjában van, de az egész fölé magasodik. A sorozatom fekete fehér negatívra készült.

5

Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. Az itt látható fényképeket fekete fehér filmre készítettem, analóggal, Somlóvásárhelyen és környékén.

1

Felnőttként alig jártam már a Gellért-hegyre, de fiammal újból felfedeztem, hiszen vele nagyon sokat jártunk. Nagyon jó, hogy egy ilyen nagyvárosban ennyire változatos zöld felületek vannak! Kisgyerekkel igazi kirándulás, és sok helyen meg lehet állni, vagy a kilátást élvezni, vagy valamelyik szuper játszótéren órákig játszani! És a Gellért-hegy telis-tele van kanyargós ösvényekkel, meredek lépcsőkkel, titokzatos beugrókkal. Lenézve a Duna hömpölyög szélesen, körbe pedig ez a csodaszép város éli mindennapjait. Mindig jó ide eljönni!

5

We usually go skiing with my family. I usually ski with my brother because we try out almost all the slopes. Then, as a break, we go together in a dining room to have lunch. When we rest in the middle of the ski slopse, my brothers and I always have snow battles, which makes skiing even more exciting. Általában a családommal megyünk síelni. Gyakran a bátyámmal síelek, mert vele szinte az összes pályát kipróbáljuk. Aztán szünetként együtt megyünk be egy étkezőbe ebédelni. Amikor a sípálya közepén pihenünk, a testvéreimmel mindig hócsatázunk, ami még izgalmasabbá teszi a síelést.

5

Tavaly meglátogattuk az egyik barátnőmet Lesbos szigetén, aki Erasmuson volt kint. Afrikából érkező sivatagi homok lepte el Athént érkezésünk napján (onnan indult a kisrepülő Lesbos szigetére). Teljesen szürreális élmény volt, kb. olyan volt, mintha a Dűne című filmben lettünk volna: sárga köd volt mindenfele. Lesboson is érezhető volt a homokvihar hatása, napokig nem láttuk a napot, csak a sárga ködfelhőn túl, halványan. Az első kép a homokköd lepte Lesbost mutatja. Egyik nap végül átkompoztunk Törökországba, és újra láttuk a napot. Az amúgy is színes Törökország még színesebbnek tűnt így, hogy nem egy ködfelhőn keresztül kell megismernünk a várost. Ayvalikban és Izmirben kirándultunk. Annyira mások a színek és a fények, az emberek és az épületek, hogy egész nap csak fotóztam, rettentő izgalmasnak találtam a két várost és a tájat. Nagyon jó lenne visszamenni, hatalmas kaland volt.

5

Létezik egy hely, a Dunakanyar szívében, Kismaros és Nagymaros-Visegrád vonatmegállók között, ami a béke szigete. A Mezítlábas Duna-parti pihenőhelyre a folyót követve juthatunk el. A hely egyszerre kemping és lovas és kecske udvar, de találunk vietnámi törpemalacot és nyulakat is. A partból szemből látszik a Szigetcsúcs és a visegrádi vár. Vadregényes szabadstrand, tanyasi állat-kert, kenu-kölcsönző és éjszakai szórakozóhely. A neve Nomád bár. 2025 májusában a barátaimmal úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk újra a Nomádbárt, mindannyian egy kis friss levegőre vágytunk. Bár pont egy hidegebb napot választottunk és még az eső is esett, csodálatos érzés volt újra a természet mellett lenni, és ezt együtt élvezni az állatokkal. Az utazásra velünk tartott fél éves kiskutyám is, Pocok aki nagyon belelovallta magát a kecskekergetésbe, olyannyira, hogy a végén a Nomád bár pulija megleckéztette, megmarta. Még ez sem vett el a hely varázsából, éppen csak helyrerakta a hely sajátos logikáját: itt nagy a szabadság, de csak bizonyos határokon belül. A helyszín mindig kicsit mágikus, velünk volt a barátnőm is, akinek a Nomád bár mellett tartottuk a leánybúcsúját, most épp babát vár nyolcadik hónapban van. Szintén velünk tartott egy kamaszkori barátnőm, aki most vált munkahelyet, óvoda asszisztensből egy független emberjogi és kisebbségi szervezetnél fog dolgozni. Én is most állok fordulópontnál, már csak egy hónap választ el attól, hogy elvégezzem a mesterképzésem, és művészettörténész legyek. Az új élethelyzeteket még mindhármunknak ízlelgetnünk kell, csakúgy mint a gödölyéknek a Nomád bár gyepét. A képet mobillal fotóztam, véletlenül jól sikerült.

2

Húsvéthétfőn a jó idő mellé végre szabadidő is társult. Ezt kihasználva párommal egész délután a kutyusával tudtunk foglalkozni. Átalakítva egy húsvéti hagyományt (a tojás keresést), jutalomfalatokat dugtunk el neki a kertben, azokat kellet megtalálnia. Kisebb, nagyobb segítséggel sikeresen előkerült az összes, igazán jó nyomozó lenne belőle. Ahogy a képeken is látszik a sok keresésben elfáradt és már csak az árnyékban pihent a nap hátralévő részében. Ő a kedvenc fotó "modellem", így kihasználva a lehetőséget elkészítettem a legaranyosabb képet róla, ami jelenleg a kedvenc képem is lett.

5

2019 óta készítek vizuális naplót. Olyan képeket rögzítek, amelyek rezonálnak az aktuális gondolataimmal, érzéseimmel és hétköznapi történésekkel. Ezeket a képeket egy analóg nikon kamerával készítem. A digitálisról analógra váltás segít abban, hogy kilépjek ezekből a helyzetekből, kívülállóként figyelhessem meg őket és fogalmazzam meg képekben. Időközben viszont a fotó napló utazó naplóvá avanzsált. Utazás közben az analóg kamerával egy olyan szabadságot és játékosságot élek meg, ami a formákban, színekben, mozdulatokban, alakokban és megfigyelésekben csúcsosodnak ki. Leggyakrabban tájképeken, részletképeken és portrékon keresztül foglalkozom a külvilággal, amit látok és a belső világgal, amit érzek. Ezekben a helyzetekben rengeteget tanulok nemcsak a világról, hanem a világgal való viszonyomról is. A képeket átlapozva észrevettem viszont, hogy nem egyszer néznek velem szembe állatok. Sokszor olyan érzés fog el, mintha embereket fotóznék. Egy érdekes aspektusa a turista létnek, hogy nem csupán "elugrom" az állatkertbe és személytelenül lefotózom, dokumentálom őket, hanem belépek a privátszférájukba. Habár nem emberek, de helyi lakosok, akik megfigyelik az idegent. Én is figyelem őket, ők is figyelnek engem. Ebből a kölcsönös figyelésből pedig emberi arcok és helyzeteket bontakoznak ki. Máskor pedig csak átsuhannak a látómezőn, tudomást sem véve rólam sietnek tovább dolgukra.

5

1998-ban fél évet Rómában laktam, azt hiszem, ez volt életem egyik legnagyobb kalandja, több okból is. Az egyetem után nemigen tudtam elképzelni, hogy munkába állok, és amúgy is olaszul akartam beszélgetni olaszokkal. Utazni is akartam, világot látni, nyilván. Akkoriban nem volt még napi gyakorlat egy-két félévet vagy egy egész képzést külföldi egyetemen tölteni, ha nem voltak gazdag szüleid, kint élő rokonaid, keresett szakmád vagy egy jó ösztöndíjad, bébiszitterként lehetett hosszabb időre külföldre menni (ennek is van egy jó-rossz (társadalom)története), így aztán elvégeztem egy gyermekfelügyelői tanfolyamot. Az ügynökségnél azonban nem volt legális olasz meló, csak Angliába, meg Németországba közvetítettek ki hivatalosan szittereket, végül egy ismerősön keresztül jutottam ki Rómába. Minden szabadidőmet a város felfedezésével töltöttem, és bár szuper jó volt egyedül, önállónak és szabadnak érezni magamat egy másik országban, hiányzott, hogy valakinek megmutassam, amit látok. Így kezdtem el fényképezni apám Praktica L gépével, kézi beállításokkal, fekete-fehér filmre. Addig soha nem fényképeztem, nem is emlékszem, hogy egyáltalán érdekelt-e. Internet nem lévén a filmtekercs papírdobozának belsejére nyomtatott információkból és egy régi fényképészeti kézikönyvből próbáltam elsajátítani az alapokat a DIN-ASA-ISO tengelyen, fényérzékenység, zársebesség, rekeszidő és hasonlók társaságában. Szinte mindent túlexponáltam, kivéve, amit alul. De magával ragadott a mediterrán fény-árnyék, az éles kontrasztok, az épületek világos és sötét felületeinek váltakozásából kialakuló szinte konstruktivista képek. Órákon át elbűvölve néztem a Pantheonban, hogyan vonul végig a sötét templombelsőn a kupola hatalmas kerek nyílásán behatoló napfény reflektora. Tízperceket álltam, vártam, hogy ne legyenek a képeken turisták. (Ez azért Rómában a diszkont légitársaságok kora előtt is kihívást jelentett.) Nem mintha az emberek és robogók kavalkádja, a piac forgataga az akkor még itthon ismeretlen rukolával és egyéb csodálatos levélzöldségekkel, a szökőkutak, szobrok, szűk utcák, kis terek és legfőképp az egymásra rakodó romok és idők rétegei nem lettek volna elképesztően izgalmasak. Éppen, hogy annyira színesek, élettel teliek voltak, hogy csak mozgásban, ott és akkor, minden érzékszervemmel tudtam megtapasztalni, nem sikerült vagy nem is akartam fekete-fehér fotókra rögzíteni. Igazából nem volt saját élményem és elképzelésem arról, mit „kell” fényképezni. Persze, hogy mit fotóztam végül, csak akkor láttam meg, amikor otthon egy barátommal a házi sötétkamrában lenagyítottuk a papírképeket. Ő tanított meg rá, ez is nagy kaland volt, utazás a fizika és a kémia birodalmába, a Magnifaxtól a fixírig. Az előhívás izgalma az elfüggönyözött helyiségben. A vacakolás, állítgatás, az egymásra következő lépések, a tálcák és fázisok sora. Az analóg tempó, ami a képkészítés teljes folyamatán túl az egész akkori világunkra és életünkre is jellemző volt. Nosztalgiával gondolok erre. Nem mintha „jobbak” lettek volna a képek, mindenesetre nem született annyi felesleges, felhőbe fellőtt fotó, megnézni, törölni sincs idő. Nem tudom, hogy ezek privátfotók-e, nem művészi céllal készültek. Mégis, amikor hazajöttem, csináltam belőlük egy kis kiállítást (nem pont ezekből a képekből). Egy privátfotón kell, hogy legyenek emberek? (Később felkerültek az én képeimre is, de az már egy másik történet.) Ezeken nemigen vannak, és pláne nem rokonok, mint egy klasszikus családi albumban. Otthon mégis kis albumokba rendezve állnak, néha megnézegetem őket. De benne vannak a fejemben is, emlékszem rájuk. (Érdekes, hogy a színes-forgatagos el nem készített képek ugyanígy.) Az életem részei, mondhatjuk: családtagjaim, kiindulópontjai fényképezésem (máig tartó) történetének.

2

Történeteim főhőse egy Trabant, melynek szüleim voltak a tulajdonosai a 2000-es évek elején. Az első mese szintén ez idő tájt játszódott: óvodából hazafele menet mindig arra kértük apukánkat, hogy egy útba eső emelkedőn menjünk fel autóval. Ugyanis gyerekként ez az emelkedő egy hatalmas hegynek tűnt és a világ legizgalmasabb dolgának számított felérni a tetejére. Nos, ez a mulatság csak addig tartott, míg egy téli, fagyos napon vissza nem csúsztunk az autóval. Természetesen nem lett bajunk, de megtanultok, hogy a Trabant nem egy csodajárgány. Egy másik kedves történet, amire húgom úgy emlékszik vissza, hogy egyszer ennek a csodaautónak kiesett a vezetőoldal melletti ajtaja és apukánk kénytelen volt úgy hazavezetni, hogy egyszerre fogta az ajtót, kormányzott és váltott. Míg szerintem nem kiesett az ajtó, hanem csak nem csukódott be és napokig kénytelen volt így vezetni. Bár mindketten másképp emlékszünk rá, az biztos, hogy amikor visszagondolunk a Trabant kalandjaira, mindig eszünkbe jut, milyen szabadnak éreztük magunkat gyerekként, csak nevettünk és élveztük az utazást.

1

Férjemmel három hétig hátizsákos turistaként csavarogtunk Kelet-Anatóliában, a kurdok által nagy számban lakott régiókban. Érkezésünk napján ezen a területen a kurdok elraboltak 15 német turistát, ami számunkra csak egy hír volt, de semmit nem érzékeltünk belőle addig, míg bő egy hét múlva Bitlis város felé nem utaztunk. Távolsági buszunk útközben mindenféle katonai ellenőrzésen és rendőri igazoltatáson esett át. Este fél 9-kor végre elértük Bitlist. Ahhoz képest, hogy tartományi székhely, vasárnap este szokatlanul sötét és kihat képet mutatott. Mint itthon egy pár ezer lakosú község. A buszsofőr igyekezett meggyőzni bennünket, hogy nincs itt semmi látnivaló, inkább menjünk vele tovább Diyarbakirba (még 200 km), de mi tartottuk magunkat, hogy először Bitlis esedékes. Így hát két járókelőre bízott, hogy a szállodához kísérjenek. El is indultak velünk - a legsötétebb irányba. Váratlan módon nem azt kérdezték tőlünk, hogy hová valók vagyunk, hanem hogy németek vagyunk-e. Az út egyre koszlottabb és elhagyatottabb benyomást keltett, semmit sem világosodott – pedig állítólag a város közepe volt, és egy háromcsillagos szállodát kellett megtalálnunk. Menet közben egy pillanatra megtorpantam; azon nyomban a mellettünk lévő épületből egy rendőr ugrott ki, és kérdőre vonta kísérőinket. Válaszukat hallva szó nélkül visszavonult az épületbe. Kisvártatva tényleg látszott a szálloda felirata, de erre a funkcióra a feliraton kívül semmi nem utalt se kívül, se belül. Az elvarázsolt épületben három emeletet mentünk fölfelé, s minden szinten más-más igazgatóság, hivatal, posta működött. Tényleg lesz itt egy szálloda? Tényleg volt. Hétfőn korán fölkerekedtünk, és megnéztük, ami a városban és közvetlen környékén érdekes volt számunkra. A szállodába visszaérkezve „ingyen cirkusz” nézői lehettünk. A város egyetlen, 2x1 sávos főútján egy parkoló taxira ráejtettek egy áruval megrakott hatalmas konténert. A helybeliek azonnal összecsődültek az „arénában”, sőt, fölmentek a lapostetős épületek tetejére is, és ott kis székekre telepedve követték az eseményeket. Egy idő múlva daru érkezett, és az árut átpakolták egy másik járműre. Mindez órákig tartott, azalatt megszűnt a forgalom mindkét irányban, míg csak föl nem szabadították az utat. A nézők a forgalom megindulása után is maradtak, és nem hiába, mert még hosszú időbe tellett, míg váltakozó irányban elhaladtak a feltorlódott járművek. Teherautók, autóbuszok, élő állatot szállító járművek, tartálykocsik, személykocsik végtelen sora vonult át a városon. Másnap reggel a szálloda portáján ült egy kis kreol emberke. Ránk várt, hadarva közölte velünk, hogy rendőr, és biztonságunkra kell vigyázzon. Az elrabolt turistákra hivatkozott. Igazolványt nem mutatott, civilben volt, az átlagnál rosszabbul öltözve. Jött velünk, nem hatotta meg, hogy épp tovább utazunk a városból. A buszváróban mellénk ült. Szólni nem szólt hozzánk, még azt sem tudtuk meg tőle, hogy velünk utazik-e, vagy csak föltesz a buszra. Miért éppen két nap után, és miért éppen a buszos cég irodájában vagyunk veszélyben? Tegnap reggeltől estig föl-alá mászkáltunk mindenféle helyeken, mégse törődött velünk senki. A jövő-menő emberek között többen ismerték, és beszédbe elegyedtek vele – kezdtük elhinni, hogy tényleg rendőr. Nekünk nem volt kedvünk még egymáshoz sem szólni. A busz, amire méreg drága jegyünk szólt, csak nem akart jönni. Nagy sokára megtudtuk, hogy valami baleset történt útközben. Nyolcvan perc elmúltával a kényelmes, tágas Mercedes busz helyett egy kis pár személyes dolmuş érkezett. Arra feltuszkoltak bennünket néhány emberrel együtt, akiknek szintén Diyarbakirba volt buszjegyük. Négy óra zötykölődés várt ránk, de legalább rendőri kíséret nélkül. Szabadulásunknak annyira örültünk, hogy elfelejtettük kérni a jegyár különbözetét.

5

Olaszország és a tenger... erről a szókombinációról általában sziklák jutnak eszembe. Különösen igaz ez Szardinia szigetére. Rengeteg és gyönyörű sziklás rész húzódik ezen a szigeten a partok mellett, de jut belőle a belsőbb részekre is. Mivel két kedvenc közegem a víz és a sziklák birodalma adott volt, hogy ezt a szigetet előbb utóbb érdemes felkeresnem. Így is tettem, 2017 őszén megérkeztem Alghero városába. Egy baráttal pár nappal későbbre beszéltünk meg találkozót mert ő csak később tudott elindulni. Tervünk közös sziklamászás volt a népszerűbb itteni sziklákon. Robogót béreltem és egy sátorral vágtam neki a sziget felfedezésének. Csodálatos tájakból nem volt hiány és a sátrazás is bevált. Nagyon jó helyeket találtam hol a parton, hol források közelében, de valamikor egyszerűen csak valami rejtetettebb fás részen. Az időjárás még nagyon kedvező volt és a tenger is igencsak fürdésre alkalmas. A találkozónk előtt egy nappal azonban ellátogattam egy nagyon impozáns és meredek mély kanyonba, a sziget legmélyebb kanyonjába a Gorropu-ba. Ugyan felhívták a veszélyességére a figyelmemet, de sajnos ez nem volt elég és mohó lendületemet egy kis baleset zárta. Részleges bokaszalag szakadást szenvedem és csúnyán bedagadt a bokám, járni is alig bírtam másnap. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem ez volt az első ilyen eset úgyhogy orvosi segítség nélkül is tudtam mi a teendő. Fásli, fájdalomcsillapító és lassan kicsi terhelés mert az nem lehet, hogy elússzon a maradék pár napunk. Nem is úszott el, de jelentősen lelassultak az események. Így is azért sikerült még jó néhány csodálatos tájat meglátogatnunk. Ilyen volt a Capo Testa nevű helyszín ahol olyan sziklaformációk voltak mint a mesében, egyikünk se látott még hasonlót. A sziklamászás nekem sajnos így elmaradt, de kárpótoltak a látott tájak és vidékek.

3

Másfél éves voltam amikor ez a kép készült. Persze erre én konkrétan nem emlékszem, de már akkor is gyorshajtottam a kismotorral. Akkoriban még a régi házban éltünk Tinnyén, ahol felnőttem. Anyukám a mai napig is háziorvos a faluban, de már senki sem él ott, átalakították az egész házat, orvosi rendelővé. Régen mikor még a rendelővel egybekötött szolgálati lakásban éltünk, a szomszédunk volt Juci néni és anyukám minden nap nála itta meg a reggeli kávéját, az évek során szoros barátság alakult ki közöttük és mire én megszülettem, már szinte családtagnak számított Juci néni, vagy mi számítottunk náluk családtagnak? Nem tudom , ilyen távlatokban ezt már nehéz eldönteni. Na de visszatérve a kismotorra. Amint ráültem áthajtottam Jucihoz, a szüleim nem tudták hol vagyok, de ez nem volt meglepő. Sokszor történt hasonló, se engem se a kismotort nem tudták féken tartani. Olyan emlékem már nekem is van, hogy pár évvel később ugyan ezzel a kismotorral száguldozok le a teraszról a kertbe vezető lépcsőn a szüleim meg pánikszerűen rohannak utánam, hátha valahol megtalálják a féket.

4

Ez volt az első Karácsony amire emlékszem is. Mint minden más ünnepnél, ilyenkor is a nagymamámnál ebédeltünk, mindig nagyon izgalmas volt ez az időszak, hogy vajon mi vár majd a fa alatt, de ez a karácsony ilyen szempontból kifejezetten különleges volt. Ugyan is mindhárom unoka, köztük én is. Kaptunk 1-1 mackós, kockás pokrócot. Sosem volt felhőtlen a karácsony, mert a nagyanyám minden alkalommal azon szenvedett, hogy a nagybátyám nem lesz ott egész hétvégén, mert az egész családjával együtt, ilyenkor mindig Ruzsá-ba látogattak. (Marika mamához, az unokatestvéreim másik nagymamájához) Emiatt mindig volt egy enyhe, de érezhető egymásnak feszülés anyám és nagyanyám közt, amit nem minden alkalommal viseltem jól. Mivel ezt jeleztem is, ennek a feszültségnek feloldására együtt meghintáztattak ebben az újonnan kapott mackós pokrócban, ami így oldotta egy kicsit a hangulatot mindenkiben és nekem annyira megtetszett, hogy a mindennapok részévé vált a problémák pokrócban való elringatása. (de néha csak pokróchintáztunk, mert minden esetben nagyon szórakoztató és izgalmas volt)

3

Ezen az késő nyári napon apukámmal felkirándultunk a jánoshegyi kilátóhoz és a felfelé vezető út közben a gyűjtöttem mindenféle dolgot amit az út szélén közben mozdíthatónak láttam, majd egy varázsbotot készítettem ezekből a szalagokból és abból a nagy sétabotból amit találtam. Ez kísérte a lefelé vezető utunkat és vigyázott ránk, vándorokra, Apukám ritkán töltött velem együtt minőségi időt, de nagyon szeretett fotózni, ezért azokról az alkalmakról viszont elég sok kép van, amikor együtt elmentünk valahova.

2

Amikor Freiburgban gimnazista voltam, egyik hétvégén elmentünk páran a helyi vásárra. Elég stresszes időszakot éltünk, az érettségire készülés és a jövőnk kitalálása mellett kevés időnk maradt bármi másra. Viszont azt is tudtuk, habár keveset beszéltünk róla, hogy pár hónap múlva, amikor már leérettségiztünk, bizonytalan hogy mikor látjuk majd újra egymást. Ez így is lett - többen a tengeren túlra mentek továbbtanulni, páran hazamentek a saját országukba, és mindenki szétszóródott a nagyvilágban. Ez a kora tavaszi vurstlis este egy nagyon kedves emlék maradt a gimiből. Itt még együtt volt a nagy baráti társaság, és olyan 15-en elmentünk hullámvasutazni, körhintázni, fura formájú nyalókákat és (magyar!) lángost enni. Mindettől egyébként irtó rosszul lettem és másnap végig émelyegtem, viszont a vidámparkokról azóta is ez az este jut eszembe.

2

Az evezőtáborba az egyik barátnőm hívott, a sokadik fárasztó egyetemi nap után. Szinte a semmiből az egyik duplaóránk utáni szünetben ezt kérdezte: ,,Van kedved evezni egy hétig? Velem meg pár barátommal? Vicces lesz! Mivel sosem voltam még hasonlón igent mondtam. A táborra szinte alig volt felkészülési időnk, igyekeztem minden kézikönyvet elolvasni, ruhát és ételt pakolni az útra. Elérkezett a nagy nap. A Keleti pályaudvarról indultunk, az egyik fiú már foglalt nekünk kajakokat. Menetrend: napközben evezés, éjszaka alvás. Az Ipoly folyón haladva Magyarországról Szlovákiába. Ipolyszalka vagy Szalka (szlovákul Salka) község Szlovákiában, ahol az evezőtáborunk során megálltunk egy egész napra megpihenni szombaton. Külön örültünk a település nevének mert egy harmadik közös barátnőnk vezetékneve megegyezett a falu nevével. Itt betértünk a helyi fogadóshoz, aki egészen hajnalig szóval tartott minket. Soha nem felejtem el, hogy az este egy pontján még legkedvesebb házipálinkáját is elővette és megkínált bennünket vendégeket, majd táncra perdült. Mi, evezősök nagyot nevettünk. Az evezés egyébként elképesztően szép volt, de tapasztalatlanságomból fakadóan nem használtam elég naptejet és nagyon megégtem. Az evezőtársaim közül párral még ma is tartjuk a kapcsolatot, nagyon jó közösségi élmény volt.

5

Mindenki vegyen elő egy lapot! címmel szerveztünk csoportos kiállítást a Magyar Képzőművészeti Egyetem II.éves hallgatóiként. Azelőtt még soha nem dolgoztam ennyi emberrel, ezért ez a tapasztalat nagyon sokat adott hozzám, és megtanított a csapatmunka alapjaira. Kurátor volt az összes osztályátrsam: Balajthy Boglárka, Bence Bettina, Czvetkó Fruzsina, Cselőtei Boglárka, Domonkos Sára, Geiger Róza, Grisztel Eliza, Horváth Mátyás, Lipka Boróka, Menyhért Júlia, Pető Zsófia, Sárközi Fanni, Sóti Márton – sokkal közülük még ma is tartom a kapcsolatot. A kiállításrendezést megelőzően kutatásba kezdtünk, és az oktatási fordulattól kezdve Thierry de Duve-ig próbáltunk minden fontos művészetelméleti értekezést elolvasni, amely pedagógiával foglalkozott, egyúttal a kiállítást saját közoktatásban szerzett élményeink tükrében is szerettük volna létrehozni, ezért döntöttünk végül úgy, hogy a a röpdolgozatokat megelőző rettegett mondat lesz. Az írásbeli számonkérés, amely egyikünknek sem volt a kedvence, tudtok hogy mások számára is az írásbeli számonkérésének emlékét idézi fel. Az érettségi után két évvel voltunk szinte mindannyian, a történelemkönyvet Asztalos Zsolthoz hasonlóan, hiányosnak tartottuk, torzítottnak és keretezettnek. Végül a csoport döntésének értelmében ezeket a kulcsszavakat használtuk a kiállítás rendezésekor is, mert ezeket tartottuk az egész közoktatásra érvényesnek. A kiállításnak fontos részét formálta a Nemzeti Alaptanterv változtatására irányult intézkedések, a kiállításon bemutatott művek elsősorban a központilag meghatározott tananyag átadására és számonkérésének módjára reflektálnak. Mindezek mellett egy alternatívát kínáló modellt is bemutattunk, ami a kritikai pedagógián alapul. A DemoLab projektje volt számomra a legérdekesebb munka, hiszen ők diákokkal közösen hoztak létre fanzineokat, a brazil Paulo Freire-hez hasonlóan. Kiállító művészeink Asztalos Zsolt, Balogh Viktória, Barna Orsolya és Pálinkás Bence György voltak, valamint Lődi Virág, Pólya Zsombor, Szemző Zsófia, Tóth Márton Emil voltak. A történetem fényképei pedig a kiállítás kapcsán létrejött workshopot jeleníti meg, ahol a kritikai-pedagógia módszerét alkalmazva, a magyar oktatáspolitikával kapcsolatos szavakkal kísérletezett. A Telep Galériában, a kiállításunk terében ezekkel játszottunk 2019 decemberében.

2

A performatív előadások szervezése és koreografálása mindig is a szenvedélyem volt. Kezdetben kísérletező közös alkotásokban vettem részt, majd mások performanszaiban is szerepeltem. Részt vettem egy nyári táborban, amit a School of Disobedience hozott létre. Életem legszebb pár napja volt. Inspiráló és nyitott nemzetközi résztvevőkkel kreatívkodtunk.

3

2023 telén részt vettem az Engedetlenség Leányiskolájának több hónapos Masterclass képzésén, ahol többek között tanultam különböző táncműfajokat, breathworkot, meditációkat, továbbá tanulhattam a public performance-ról, gyakorolhattam a kreatív írást, tarthattam és koreografálhattam különböző performanszokat csoportosan és önállóan, részt vettem a III. Vadvirágok fesztivál szervezésében, amin aktív és passzív meditációs workshopokat is tartottam. A Masterclass képzés záróvizsgájaként létrehoztam első három átfogó workshopomat, önismereti, mélyreható témákban melyeket önállóan szerveztem és tartottam.

1

Saját képzeletünk a felszabadulásunk legfőbb támogatója. Épp ezért gondoljuk úgy, hogy a szabad asszociációs és kreatív készségeink segítségével, képesek vagyunk felfedezni azokat az értékes lehetőségeket önmagunkban, amiket eddig talán nem ismertünk és amik által megtapasztalhatjuk az önkifejezés szabadságát és mélységét. Az aktív, mozgással ötvözött meditáció segíti növelni a testtudatot és általa egyfajta „belső látást” hozhatunk elő, ami elvezethet megszokott világunk, új, még felfedezetlen területeire.

1

Az RMC táncos közösség foglalkozásai során javaslatokat kapnak a résztvevők, amelyek által elindulhatnak az önismereti úton, rátekinthetnek a lelki folyamataikra, és tudatalattijuk működésére. Megkereshetik motivációjuk forrását, inspirálódhatnak, megnyílhatnak az őszinte kapcsolódás és kommunikáció felé. Végső célunk, hogy a résztvevők megtalálják autentikus énjüket, tisztán éljék meg érzelmeiket, tudatosan és felszabadultan legyenek jelen életükben.

1

Az Release Movement Circle (továbbiakban RMC) Szomatikus Mozgásszínházi közösség tagjai kisebb és nagyobb közösségek, csoportosulások részére tart mozgásra és önismeretre ösztönző foglalkozásokat. Célja a szomatikus tudatosság, az önismeret és az önreflexió fejlesztése, amely egyaránt támogatja a lelki egészséget és a művészi önkifejezést. A foglalkozásainkon egy-egy témát körbejárva, közösen gondolkodunk előítéletmentes, megtartó közegben. Az órák lényegi elemei, a teljesség igénye nélkül, a szomatikus megközelítés, a testtudati fókuszú mozgás, az imagináció, a szabadtánc, az írás, a rajz általi reflexió és a beszélgetések általi élmény- és gondolatmegosztás.

1

Az RMC közösség tagjaként, foglalkozom improvizatív, kontakt és autentikus tánccal. Az óráinkon elsősorban a mozgáson van a hangsúly, de rengeteg bodywork, aktív meditáció, rajz, művészetterápia és érintésterápia is helyet kap az alkalmainkon. Nyilvános, havonta rendezett fellépéseinken egyedi módon egyesítjük az önsimereti beszélgetés, a szomatikus tánc és a mozgásszínház világát. Közös célunk, hogy közösen merüljünk el az önismeret mélyebb rétegeiben és szabadon fejezzük ki önmagunkat a test, a lélek és a mozgásszínház szövedékében.

3

Mikor létrehoztam ezt a workshopot azt kutattam, hogy a mozgás és testünk által elmondott történetek, olyan tudatalatti válaszokat és működési mechanizmusokat, érzelmeket hozhatnak felszínre, amikről nem is sejtjettük, hogy bennünk vannak. Ezen felül segítenek szélesebb perspektívából szemlélni saját életünk folyamatait, és tudatosabb, teljesebb életet létrehozni.

4

A tavaly megtartott egyik workshop témám ez volt: Hogyan lehetne mozgásban elmesélni az életünk különböző szakaszait? Napjaink rohanó világában, az emberek tudat alatt átugranak az egyik szakaszból a másikba... Hogyan tudnánk megállni és megragadni az életünk pillanatait? Mi történik, amikor nem vagyunk felkészülve az eljövendő életszakaszainkra, és a változások elől menekülünk? Vajon hogyan lehetne megérteni és elfogadni, hogy az élet során mindannyian átalakulunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell az elménk, az intellektusunk és fizikai adottságaink terén? Úgy gondolom, sokan nem tudjuk elfogadni vagy megérteni, hogy a felnövekedés során, szinte mindenben változunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell: az elménk, az intellektusunk, a fizikai adottságaink, ezek az idővel mind folyamatosan átalakulnak… Fontos lenne tudatosítanunk ezt a változást az életszakaszaink között, hogy megértsük, hogyan formált minket át a múltunk, hogy melyik életszakasz mit adott vagy mit vett el... Ezzel együtt, közösen kutathatjuk azt is, hogy a jövőben, mire számíthatunk, mit akarunk igazán az élettől. Felelősséget kell vállalnunk, el kell kezdenünk magunkban kutatni egy teljesebb jövőért.

3

"Életszakaszaink meséje" című workshopom második alkalmán egy mélyreható aktív meditációt gyakorló úton vezettem végig a résztvevőket, ahol mindenki a saját életszakaszaira fókuszáltan vett részt egy szomatikus mozgásalapú kutatásban. A workshopon egy irányított mozgásgyakorlatra és improvizációra hívtam a résztvevőket, aminek célja a múltbéli, jelenlegi és jövőbéli állapotaink eltáncolása volt... A mozgásgyakorlatot követően egyéni alkotófolyamatba merültünk. Ebben a szakaszban a csoport tagjai írtak, rajzoltak, terveztek és szerkesztettek, létrehozva saját életszakaszaikról szóló műveiket. Az alkotás során az egyéni kreativitás és önkifejezés került előtérbe. A workshop záró részében pedig azt gyakorolták, hogyan tudják játékosan és felszabadultan bemutatni saját alkotásaikat. Ez a gyakorlat nem csak a művészi megnyilvánulások színpadi előadását célozta, hanem arra is ösztönözte a résztvevőket, hogy kifejezzék saját kreatív folyamatukat és az alkotások mögötti érzelmeket, történeteket.

5

ÖNTRANSZFORMÁCIÓ... "A rétegzett személyiségünk" című workshopom a @school_of_disobedience Masterclass képzésének záróvizsga feladataként jött létre. Ennek az alkalomnak a középpontjában az önismeretünk mélyítése állt. Ezen napon a résztvevők megalkothatták önmagukat, egy korábban számukra is ismeretlen módon. Olyan eszközökkel és módszerekkel kísérleteztünk, amik segítségével kiléptünk a megszokott kereteinkből, és egy teljesen új módon tanultunk mozogni vagy akár önmagunkról gondolkodni, alkotni. A résztvevőket így egy új testi érzékelés és mozgásforma felfedezésével vezettem végig ebben az improvizációs folyamatban, melynek célja az volt, hogy szorosabb és elfogadóbb kapcsolatba kerüljenek saját testükkel. Ezt követően a vizuális területeken való alkotás és kísérletezés kapta meg a fő szerepet. A résztvevőknek lehetősége nyílt önmaguk megformálására és olyan művészeti kifejezési formák felfedezésére, amelyek segítettek feltárni személyiségük rejtett rétegeit. A foglalkozások során egy önismereti és terápiás hatású élményt élhettünk át.

5

Első emlékek a busójárásról, amikor nyolc évesen a szüleimmel és a legjobb barátaimmal leutaztunk Mohácsra, hogy magunk is megismerjük ezt a tavaszváró téltemető népszokást. Levente és Lili is le voltak nyűgözve, de a legjobban talán engem ejtettek rabul a bárányszőrbe, kosszarvakba bújt (részben) helyiek. Bár mostanra már tudom, hogy nincs történelmi alapja, mégis nagyon megragadott gyerekként, az a népi monda, amelyben magába foglalja a busójárás eredetét, és amelyben a törököket elűző helyiek démonikus maszkokat faragnak és nyelvet öltenek az ellenségre. Az eredetileg sokác (horvát) népszokás, amely farsang utolsó hetére tehető ma már a magyar világörökség része. Poklada néven is ismert busójárás eredete messzire tekint vissza. A török elől a dunai mocsárvilágba elbújó sokácok úgy tervezték meglepni a törököket, hogy ijesztő vérrel és egyéb állati és növényi színezékkel megfestett álarcokba bújtak és birkabőrbe öltöztek. Kereplőkkel és saját készítésű zajkeltő eszközökkel átcsónakáztak az éj leple alatt, és sikeresen elzavarták a törököket, akik fejvesztve menekültek el a városból. A képen a sulis szerelmemmel és a legjobb barátnőmmel állunk pár busónak öltözött férfi mellett, a másikon játékból a fejemre helyezi a busómaszkot. A harmadik fénykép a Mohács felé tartó buszon készült, itt kártyázással mulatjuk az időt. Emlékszem a szüleimet is nagyon lelkesítették a busók, csodálattal telve meséltek nekem a maszkkészítés nehézségeiről. Bár nem szeretem feltétlenül a karnevált, a busójárásban mégis van számomra valami vonzó, az hogy állati/ kitalált lénynek öltöznek az emberek számomra különösen érdekes ebben a népszokásban. Ráadásul a mohácsi busójáráson számos más csapat részt vesz a busójáráson Szerbiából és Lengyelországból, ahol hasonló hagyományok alakultak ki. Emlékszem a 2007-es mohácsi busójárás után sok groteszk maszkot lerajzoltam, és talán újakat is tervezetem. Megragadtak ezek a képzeletbeli lények, és rajtuk keresztül új kompozit figurákat skicceltem fel a papírra. Később elolvastam és a magyar busójárás eredete a bolgár „kukeri”-hez vezethető vissza. A Néprajzi Múzeum új állandó kiállításán is kiemelt szerepet kapnak a Mohácsi busójárás tárgyai az Örökség részben, amelyek nekem minduntalan a 2007-es találkozást juttatják az eszembe.

3

Tanárképzős fiatalok voltunk Szegeden, alig pár éven a rendszerváltás után. A „profilváltott" képzésünk jóvoltából újságírást tanulhattunk a helyi napilap szerkesztőségében. Kinyílt a világ számunkra a hajnalig tartó, nálunk idősebb, széles kapcsolatrendszerrel rendelkező újságírókkal folytatott beszélgetések nyomán. Nem ismertük a határainkon túli világot, a szomszédban kirobbanóban volt a délszláv háború, a határközeli vajdasági, és délebbi bánáti településeken csend honolt. Bennünk óriási vágy volt a határainkon túli magyar területek megismerésére és a káoszos tanárképzés óráiról rendszeresen meglógtunk, napokra, hetekre. Első utunk Jugoszláviába vezetett. Nem túl közeli célpontot választottunk, és szinte nem is létezett vonatos vagy buszos összeköttetés Szeged és a délebbi városok között. Egyik csoporttársam az indulás előtt nem sokkal vásárolt egy Skodát (1000MB), pirosat (ami a képeken nem látszik). Már akkor sem számított fiatalnak, feltűnően szép autó volt, utánunk fordultak az utcán. Ezzel indultunk útnak Nagybecskerek, Versec felé. Ismeretlen falvakon, elképesztő tájakon vágtunk át. Az első sivatag az életemben a Delibláti dombság volt, homokdűnéin a borókabokrokon kívül alig emlékszem más növényre. Egyetlen, keskeny egyenes út vágott át rajta, a végtelenbe futó országúton úgy éreztük, Texasban járunk. Filmélmények jutottak eszünkbe, szabadság, időtlenség kapott el minket. Az életérzés felejthetetlen. Három sráccal utaztam, engem fiúsítottak (már korábban), ezért gond nélkül bevettek a csapatba. Nos, itt készültek a felvételek. Két analóg fényképezőgép is volt nálunk. Mindent dokumentáltunk, de leginkább magunkat a tájban, magunkat az autóval. A skoda a végtelen országúton, a skoda és mi, a skoda simogatása. A négyes csoportkép késleltetett expozícióval készült, a gépet letettük az aszfaltra. A képeket magam laboráltam az albérleti fürdőszobában. Szemcsések, életlenek, alá-, vagy túlexponáltak, de minden benne van ebben a néhány képben, ami az első, legfontosabb utazásomról elmondható.

2

Néhány évvel korábban baráti társasággal kezdtünk rendszeresen belföldön túrázni, ami aztán a covid ideje alatt is a legkedvesebb közös időtöltésünk volt: a bezártságból kiszakadva a jó levegőn egész napokat túráztunk, nagyokat beszélgettünk, napsütötte tisztásokon a fűbe heveredve közösen fogyasztottuk el az otthon csomagolt szendvicseket, gyümölcsöket. Ezeket a túrákat leginkább az együtt töltött idő miatt szerettem. Amikor lett saját autónk, a férjemmel elhatároztuk, hogy újra felfedezzük magunknak a Magas-Tátrát, ahol bár korábban többször is jártunk családi vagy iskolai kirándulások alkalmával, ezek az emlékek megkoptak. A férjemmel első alkalommal egy csodálatos túrán voltunk a Zöld-tavi menedékháznál. Ez volt az első magashegyi túránk: a hegyi levegő, a kristálytiszta vizű hegyi patakok és a tó felett felhőkig magasodó hegyek lenyűgöző látványa. Ott és akkor engem teljesen magával ragadott az a világ, amit ezek között a hegyek között sétálva tapasztal az ember. Itt minden gondod elfelejted és csak az előtted álló út következő kilométerére figyelsz és várod, hogy a köves kaptató után megpihenj és csak csendben figyeld a körülötted magasodó hegyeket. Az eddigi legmeghatározóbb Magas-Tátrai élményem 2024 nyarán a Kapor-csúcs megmászása volt, ami évek óta egy titkos álmom volt. Amikor útnak indultuk, úgy terveztük, hogy a Menguszfalvi-völgyben fekvő Nagy-Hincó-tóig túrázujnk, ami a Tátra szlovák oldalának legnagyobb és legmélyebb tava. Nem indultunk el elég korán a szállásunkról a csúcsmászáshoz, és a Hincó-tavakhoz vezető meredek, köves terep után sem gondoltuk azt, hogy lesz még energiánk tovább merészkedni. A Nagy-Hincó-tóhoz megérkezve az időjárás is szelesre fordult. Szusszantunk egyet, de a hideg szél miatt nem tudtuk igazán élvezni a tízezer éves gleccsertó látványát. Nekem azonban eszembe jutott, hogy ha már itt vagyunk, mi lenne, ha megpróbálnánk feljutni a Kapor-csúcsra. A férjem egy darabig még partner volt, ezért elindultunk a meredeken kígyózó túraösvényen a Felső-Kapor-hágóra. Néhány perccel azután, hogy felértünk, helikopter zajára lettünk figyelmesek és arra, hogy a mellettünk pihenő turisták közül valaki integetve jelzi, hogy ő várja a segítséget. Végignéztük a mentőakciót, ahogy a kificamodott bokájú bajba jutott turista hölgyet elviszik a hegyimentők. A férjem ezen a ponton azt gondolta, hogy itt bizony vissza kellene fordulnunk és a hágóról is már elképesztő kilátás nyílt a völgyre. Én viszont itt már azt éreztem, hogy már túl közel járunk ahhoz, hogy feladjam, hogy most valóra válthatom egy évek óta dédelgetett álmom. Alig kétszáz méter volt hátra, de a csúcsszférában kevésbé tapasztalt túrázóként nem tudtam pontosan, hogy mire is vállalkozom: a sziklás terepen kézzel-lábbal kapaszkodva bizony az a kétszáz méter nagyon is sok tud lenni. A férjemet sikerült meggyőzni, hogy egy darabig még velem tartson, de a sziklás terep egy részén átkelve eluralkodott rajta a tériszony. Utólag nem tűnik ésszerű döntésnek, de azt éreztem, hogy én itt már nem vagyok képes megállni, ezért egyedül folytattam. Az egyre nagyobb sziklákon átkelve aztán elég hamar elbizonytalanodtam és eluralkodott rajtam egy érzés, amit még soha nem éreztem korábban: a halálfélelem. Tudtam, hogy itt egy rossz lépés, egy rossz mozdulat végzetes lehet és könnyen az alattam húzódó szakadékba zuhanhatok. Alig ötven méterre lehettem a csúcs előtt, amikor egy olyan sziklához értem, amin egyszerűen nem találtam fogást, nem tudtam, hogy hogyan is tudnék rajta átkelni. Ekkor utolért egy rutinos lengyel túrázó pár, én pedig csak álltam és figyeltem, hogy hová lépnek, hol kapaszkodnak és lépésről lépésre végül sikerült felkapaszkodnom a csúcsra, ahol az elém táruló látvány felülmúlta minden elképzelésem. Ezt a látványt örökíti meg a fenti fotó. Ilyen az, amikor egy álom valóra válik.

1

A képen Szófiában ülünk kissé elgyötörve Bandi barátommal, immáron hazafelé tartva életünk egyik meghatározó kalandjáról a csodálatos Görög tengerpartról, ahol is heteket töltöttünk egy kizárólag általunk lakott öbölben, ahol nagyrészt a tengerből szigonnyal fogott állatkákat, javarészt halat és polipot ettünk, néha fákról gyümölcsöt szedtünk, gránátalmát amit addig csak hírből ismertünk, és négynaponta jártunk vízért, borért, zöldségért, „ünnepnapokon” megengedtünk magunknak egy giroszt. Aztán Mariann egy közös barátunk utánunk jött az utolsó hétre, de nem akárhogyan: szervezett magának Budapestről egy ingyen oda- vissza utat, ahol mi Bandival csatlakoztunk a visszaúthoz, én 5 hét ( Bandi még több) után. Egy kikötés volt, hazafelé megalszunk Szófiában, csakhogy nekünk nem volt szállásunk, mint ahogyan akkoriban általában sosem mikor utazásra adtuk a fejünket. Annakidején nem igazán volt pénzünk - a 20-as éveink elején jártunk- viszont minden lehetőséget megragadtunk az utazásra, miután mindenhol és mindenkitől azt hallottuk a környezetünkben, milyen drága utazni, meg hol fogtok aludni, meg mit fogtok enni, meg veszélyes stoppolni és különben is....így nem lehet... Szóval hazafelé félúton megálltunk Szófiában és itt a képen látható kereszteződésben rövid időre elváltunk útitársainktól, akik megkeresték a szállásukat, mi meg ott maradtunk a város közepén a paradicsomban töltött emlékeinkkel, amit megörökítettem az utolsó kockák egyikével, ami maradt a 6x6 -os Yashicában.

2

Mindkét kép egy számomra nagyon kedves helyen, szülővárosom közvetlen közelében, a szentesi Tisza-strandon készült. Az első képen apukám, nagymamám és én vagyok látható. Szentesi és igazi természetes víz rajongó létünkre nyaranta sűrűn megyünk le csobbanni egyet a nap végén. Rengeteg emlék, kalandos nap/este és nagy gondolat köt minket a strandhoz. Mióta az eszemet tudom így hármasban megyünk úszni, csöpögtetünk homokvárat, labdázunk és sörözünk "Mangecnél", a helyi fura figuránál, aki évtizedek óta viszi a nagyon illegális, kis vízparti kocsmát. Apa és én árral szembe úszunk, mert "az az igazi edzés", míg mama már csak lefelé tud csorogni, azt is azután, hogy karonfogva átsegítjük a ragacsos, iszapos terepen. Szerintem mindannyiónk nevében mondhatom, hogy ezek a nyári délutánok, esték, amikor a legboldogabbak vagyunk, a családdal együtt, tokától bokáig homokosan. (Készült: 2023. június 23., digitális/telefonnal készült) A fotó mindhármunknak megvan bekeretezve. A második képen épp barátnőm kisfiát ismertetem a vízzel/ússzással. Igazi szentesiként, hol máshol ússzon először, mint a Tiszában? Vannak napok, mikor barátnőmmel összeszedjük a bandát, a testvéreit és az utcabeli kispajtásokat és így, sokan együtt tekerünk le a strandra. Barátnőm a biztonságot felügyeli, én a játékfelelős vagyok. Agyagcsúszdát gyúrunk, kosarazunk, kergetőzünk, lubickolunk. Ilyen egy tökéletes nap... (Készült: 2020. június, analóg)

1

Magyarországon 2024. 04. 14-én az átlagos hőmérséklet elérte a 30 fokot. 2024 tavaszának kiugróan meleg napja volt. Az egyik kedves barátnőmmel részt vettünk volna ezen a napon egy permakultúra témájú túrán, amire már be is fizettünk hetekkel korábban, azonban az összeg befizetése után tudtuk meg, hogy autó nélkül szinte megközelíthetetlen, de legalábbis többórás oda és vissza gyaloglással járt volna számunkra (térképen sem igazán jelölt útvonalakon) a helyszín elérése. Ezen a bizonyos reggelen végül úgy döntöttünk, hogy nem vágunk neki az útnak, hanem inkább elmegyünk Tatára, ami az én lakásomtól viszonylag gyorsan és könnyen megközelíthető. Nagyon kellemesen telt a nap, rengeteg sétával, tartalmas beszélgetésekkel és az otthonról hozott finom ebéddel, amit a tó partján, komótosan fogyasztottunk el. A képen a Tatai várban működő kávézó teraszának egy részletét, valamint az onnan nyíló kilátást örökítettem meg. Ez a kép számomra egy szokatlanul meleg nap és egy fontos emlék lenyomata.

2

Kiskoromban az unokatesómmal nagyon sokat jártunk a Normafára családilag. Kevés emlékem van ötéves koromból, de erre az egyre igazán élesen emlékszem. Azt játszottuk, hogy indiánok vagyunk, és a közös csatakiáltásunkat gyakoroltuk. Sok évvel később 2018-ban az egyik osztálytársam Takáts Márk Dávid szervezett egy közösségi facebook eseményt, amire 13,8 E ember visszajelzett, és még többen jöttek el. Az esemény szövege: Drága spancik! 2016 nem volt egy jó év. Sőt, szerintem minden kétely nélkül kimondhatjuk, hogy egyenesen szar volt. Mindannyiunkban bizonyosan felgyülemlett kurva sok stressz, és kétlem, hogy bármelyikünk ki tudta volna adni úgy istenigazából. Mert ugye üvölteni nem szép dolog, én sem szeretem ha üvöltenek körülöttem. De csak emiatt nem szabad elfelejtenünk az üvöltés mágikusan terapeutikus hatásait. Ha egyedül üvöltesz, az gáz. Ha mások is üvöltenek veled, az menő. Jöjjünk össze és üvöltsünk egy nagyot. Együtt. Jól fog esni. Believe me folks, believe me. P.S.: Az event 100%ig komoly, nem egyike a humoros kamu eventeknek, amiknek mostanában oly nagy a népszerűsége A 444. híroldal később ezt a cikket hozta le: Közös üvöltésre hívta a Normafára tíz barátját egy stresszes gimnazista fiú a Facebookon, de nagyon hamar több mint 12 ezer ember csatlakozott az eseményhez.

5

Apukám huszonévesként élete egyik első felnőtt barátaival közösen töltött nyaralását szervezte meg a kilencvenes évek elején. Az öt képpár amik a családi albumban láthatóak, mind ennek az utazásnak a pillanatait rögzítik. Óriási kaland volt ez nekik a tengerparton, Obzorban ahová részben stoppolva jutottak csak el. A közelmúltban láttam a Kék Pelikán című filmet, ahol vonatjegyeket hamisítottak fiatalok, hogy kiutazhassanak a tengerig. Szerencsére erre apukáméknak nem volt szükségük, de még így sem volt egyszerű kijutniuk.

1

2008-ban megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, aminek az volt a fődíja, hogy elutazhattam Kenyába a családommal. A képen én és a húgom vagyunk láthatóak, egy az indai óceán partjain megismert maszáj férfival. A maszáj férfin kívül ( akinek már sajnos nem emlékszem a nevére) csomó új barátot és népszokást megismertünk.

1

A covid időszaka alatt sokat jártunk át vendégségben egymáshoz a legközelebbi barátaimmal, ez a kép is ott készült. Az egyik kedvenc tárgyam a barátnőm lakásában ez a hold alakú lámpa volt, ami olyan fényt tudott hozni, még a járvány legsötétebb időszakaiban is, és hangulatvilágítást adni az esti meghitt beszélgetésekhez, hogy azt nehéz is szavakba önteni. Mindenesetre mindenképp lenyűgözött, hogy ameddig az utazás kvázi lehetetlen volt, ezt az égitestet – a Holdat –a kezembe tudtam fogni. Továbbá egyik kedvenc afrofuturista filmem is eszembe jutott a Space Is the Place (1974) is eszembe jutott, amely arról szól, hogy Sun Ra, aki egyszerre aktivista és zenész esélyegyenlőséget követel az afroamerikaiknak, miután a Földön landol űrhajójával.

1

A covid alatt a baráti körrel és húgommal elkezdtünk kísérletezni a szuper nyolcas filmmel, az analóggal és más kísérleti technikákkal. Jelen fotón a húgom látható, ahogy épp nyújtja az analóg filmet. Ez a nap azért emlékezetes számomra, mert bár nem maradt meg semmi a kísérleti filmen, ( valószínűleg az exponálás miatt) mi azért nagyon jól éreztük magunkat öten Szentendrén barangolva.