Jánoshegyi kalandok

1

A képen három testvéremmel vagyok valamikor 2004 tájékán. A zene gyermekkorunktól kezdve meghatározó volt, szüleinkkel már ekkor sokat jártunk koncertekre, zenei táborokba. Így következett, hogy általános iskola elején mindannyiunkat zeneiskolába írattak különböző vonós hangszerekre. Hárman foglalkozunk aktívan ma is népzenével, közös zenekart alkotva. Ugyan amikor a kép készült még egyikőnk sem tanult zenét, viszont úgy tűnik, a közös muzsikálás iránti vágy már ekkor is megvolt mindannyiunkban.

2

A képek 2025-ben készültek. A családom legelevenebb és legcsintalanabb macskájáról. Nem véletlenül Hiszti a neve. Mindig próbálja magára felhívni a figyelmet. A képeken is ezt történt, a szobámba nem jöhet be, mert törékeny tárgyak vannak benne. Azonban Hiszti ezt az egészet kalandnak, játéknak fogta fel, hogy nem szabad bejönnie. Amint lehetősége volt az ajtón besurrant, és a szekrényem tetejére mászott fel. Hiába próbáltuk lecsalogatni, ő ott maradt és elaludt. Csakis akkor ment ki a szobámból, amikor felébredt. Számomra is végül egyfajta játtákká és kalanddá vált ez az eset a macskánkkal, mert közben mulatságos volt, hogy ő ezt az egészet úgy fogja fel, mintha direkt játszanánk vele: mikor tud minket kicselezni. Számunkra ez egy olyan játék és kaland, amely spontán lett az. Jól érzékelteti, hogy a kis kedvencek még a hétköznapi dolgainkat is játékká tudják varázsolni.

1

2025. december 6-án vettem részt életem első Fantasy Expoján/kiállításán. Ezen a popkultúrának egyik szegmensét ünnepeljük és az emberi kreativitást, amely ezt létrehozta. Budapesten zajlott a Bálnában. Lényegében az egész esemény nagyon hasonló, mint ami az Amerikai Egyesült Államokban zajlik: vannak cosplay versenyek (beöltözős jelmezes versenyek), melyeken a résztvevők beöltöznek egy-egy popkulturális karakter bőrébe, és azt díjazzák a zsűrik. Közben egyéb programok zajlanak. Meghívnak még színészeket vagy szinkronszínészeket is a legutóbbi legnépszerűbb popkulturális alkotások ismertetéséhez. Van vásártér, kézműves foglalkozások és előadások. A fotót az egyik ilyen helyen készítettem: a Kitsuko kávéházban, amely a japán animék világát idézte meg. A felszolgáló pincérnők is japán anime világára jellemző ruhákban voltak. A kép tárgya egy pohár hibiszkusz tea és egy „thank you” süti. Mivel áltában még kirándulásokon is ritkán és kevés fényképet szoktam készíteni, így itt is ez történt. Csakis ez az egyetlen képet készítettem el emlékbe és a családom számára. Tetszett, hogy a keresztnevemet felírták a pohárra, ahogyan a japán popkultúrát megidézték. Nem utolsó sorban a helynek a kellemes és a vidám hangulata. Ez a kép számomra az egész rendezvény szellemiségét és hangulatát fejezi ki.

2

2025-ben vettem magamnak meg életem első 1000-darabos puzzle-ját. A családom segítsége is kellett, mert nem volt benne tapasztalatom. Édesanyám segített keresni alátétet, ahol tudom rakni. Az alátét pedig egy nagy fa rajztábla lett. Utólag jó döntés volt a nagy rajztábla, mert tényleg nem kevés idő kell majd kirakni. A kirakó az egyik hobbimhoz, a gaminghez is kötődik, mert egy videójáték karaktert ábrázol: Lilith-et, a Diablo IV gonoszát. Tehát a puzzle nekem fontos értékkel bír. A játékból végül több személyes kaland és játék lett: anyukám is csatlakozott a kirakásához. Így tehát egyszerre játék és kaland, mert a családom egyik tagja is részt vesz benne. Végezetül pedig az identitásomat fejezi ki, mert szeretem a régi hobbijaimat (pl.: videójátékok), de újakat is kipróbálni: puzzlek.

3

2025 novemberének utolsó napjaiban hazautaztam vidékre és mivel szép idő ígérkezett kitaláltuk a szüleimmel, hogy kimegyünk a Zemplénbe túrázni egyet. A Pest megyei túraútvonalak sűrűn látogatottsága addig távol tartott a természetben tett sétáktól, a Zemplén hegységben azonban szinte még a madár sem jár, ez nagyon motivált, hogy kimozduljak. Autóval bementünk Telkibányáig és onnan gyalog célba vettük a Gönc és Telkibánya között található Pálos kolostor romjait. Az idő már jócskán őszies volt: a fákon egy szál levél sem volt, minden csupa sár és a hőfok is alig ugrotta meg a 15 celsiust. Minket ez nem tántorított el, sőt inkább romantikusnak találtuk az novemberi táj kihívásait és kiélveztük a szinte csípősen friss levegőt. Több akadályba is botlottunk (mint például a jeges patak, amin át kellett kelnünk), melyek megugrása után megérkeztünk a domboldalban árválkodó romokhoz. Kísérteties, de egyben bájos volt a XIV. századi romok közt mászkálni, kedves kis részlet volt a falmaradványok vakolatába vésett nevek sokasága, némelyik egészen a XIX. századból származott a keltezés szerint. A romok mellett megpihenve elrágcsáltuk a magunkkal hozott kakaós csigánkat, majd hosszú léptekkel hazaindultunk, hogy még sötétedés előtt megtaláljuk a kocsit. Bár mindannyian jártunk már ott, azért búcsúzóul mégis újra lefotóztuk a kedvenc részleteinket. Újra átkeltünk a sártengeren és visszafelé még egy rövid hógolyózásra is sort kerítettünk a maradék rejtőzködő hópacákból.

3

Az első képen egy szürke Renault-ban ülünk és éppen a Sümegi vár felé haladunk, a képet a hátsó ülésről készítettem okostelefonnal. Ez a kép csak egy részét mutatja be a történetnek, viszont ez az egyetlen kép amit a napot meghatározó több órás autóút alatt készítettem és a Sümegi vár hirtelen felbukkanása meglepett. Az egész bonyodalom a RAJZSZÖG-Komplex Művészetterápiás Rajziskola dörgicsei rajztáborának második napján kezdődött 2025 július 29.-én, bár rajztábornak nevezni valótlan lenne, inkább a művésztelep megnevezés rá a helytálló kifejezés. Először 2021-ben vettem részt a táborban, ami meghatározó élmény volt a gimnáziumi időszak alatt. Most 2025 nyarán a tábori hagyományhoz híven meglátogattuk a tapolcai bolhapiacot. Az első turnus, aminek én is lelkes tagja voltam, a második nap délelőtt 10 órás indulással nekivágott a piacnak. (Számomra első élmény volt a Tapolcai piac, még nem vásároltam előtte ilyen jellegű piacon semmit.) Azelőtt még sosem jártam használtcikk piacon, de ezt sikeresen bepótolva vettem egy műszőrme bundát aminek az árát sikerült lealkudni, ami szintén első élmény volt. Miután a kocsi utasai összegyűltek a büfé előtti padon, Adél barátnőm észrevette, hogy elhagyta az irattartó tárcáját, úgyhogy elindultunk négyen megkeresni azt. Végigkérdezgettük az összes árust, majd megvártuk, míg elkezdtek összepakolni, de sajnos senki sem látta. Úgyhogy mint a 21. század bajnokai, beírtunk a Tapolca környéki ügyekkel foglalkozó facebook csoportba, hogy a tárca el lett hagyva és keresi gazdáját. Ezek után elindultunk autóval a helyi rendőrségre, hogy bejelentsük az irattárca elvesztését. Az örsön egy rózsaszín post-it-re fel is írták Adél adatait, majd tájékoztatást adtak arról, hogy mi a teendő, ha mégis előkerülnének az iratok. Aztán mivel mindenki megfáradt kicsit, úgy döntöttünk elmegyünk megnézni a táborvezető nyaralóját, hiszen még nem láttuk mindannyian és pont útba is esett. Egy közel 100 éves épületről volt szó, aminek a homlokzatát különösen szép faragások díszítették. Ezután elindultunk vissza Dörgicsére, de útközben hívták Adélt, hogy nem hiányoznak-e az iratai? Mint kiderült, az egyetemének tanulmányi osztály hívta, akik megadták a tárca “megtalálójának” telefonszámát. Felhívva a megadott számot a hölgy, akit hívjunk most Ágnesnek közölte, hogy a megtalált tárcát hazavitte magával Keszthelyre és hogyha érte tudunk menni akkor menjünk most. Gyorsan megbeszéltük, hogy ha már úgyis úton vagyunk és viszonylag közel, elmegyünk érte. Ágnes elmesélte, hogy ő próbált szólni a lakcímkártyán szereplő település rendőrségének, de nem sikerült őket elérnie, így végül diákigazolványon szereplő egyetem tanulmányi osztálynak írt,akik szerencsére nyár közepén éppen akkor dolgoztak így továbbították nekünk az elérhetőséget. Azt viszont egyikünk sem értette, miért nem a Tapolcai rendőrséget értesítette és adta le ott a tárcát… Mivel már úgyis Keszthelyen voltunk, ezért beültünk enni a Peti Pizzába és megnéztünk egy helyi turit is, majd elindultunk Sümeg felé, ahol elkezdtünk viccelődni, hogy hát menjünk már be az ottani állatkertbe és nézzük meg azt, mivel egyikünknek már nagyon elege volt az egész napos autókázásból. Aztán felvetődött a kérdés, hogy voltunk-e már a zalaszántói Béke Sztupában? Megszavaztuk, hogy ha már úgyis itt vagyunk menjünk be. Felmentünk kocsival ameddig tudtunk, így kihagyva a felfelé vezető túrát az idő hiánya miatt, és amennyire gyorsan lehetett megnéztük a helyet. Bementünk a szentélybe, harangot forgattunk és megnéztük az ajándékboltokat. A Sztupa kalandunk utolsó kitérője volt, de részünk volt még egy szürreális időjárási élményben is a hazaúton. Az ég be volt borulva, érezni lehetett a levegőn, hogy esni fog, majd miközben a Belgától szólt az “Egy két há”- című sláger, a semmiből ránk szakadt az eső, de annyira, hogy utána perceken keresztül csak lépésben tudtunk haladni. Majd hirtelen elállt, és sikeresen folytatódott utunk hazafelé. Amint visszaértünk elmeséltük a kalandot és megtartottuk a divatbemutatót a vásárolt kincsekből, majd a Adél a feladatba beépítve gonosz vudubabaként Ágnest is megörökítette.

1

A fent látható képet a telefonom segítségével készítettem, 2024 szeptemberében a Koppenhágában töltött utolsó esténk hangulatos vacsorája alatt. Egyetemi tanulmányaim megkezdésével a főszakom mellé kellett választanom egy minort is, amiről úgy gondoltam a dán lesz. Egy évig tanultam is a nyelvet, de a továbbiakban a főszakom és a dán minor órarendje összeegyeztethetetlenné vált, ezért mást kellett választanom. Viszont a tanszék minden másodév szeptemberében tanulmányutat szervez Dániába, amin nekem is lehetőségem volt részt venni, amiért azóta is hálás vagyok. Egy hetet töltöttünk kint Koppenhágában a csoporttal, egy rendkívül kalandos utazáson. Semmiképp nem voltunk felkészülve arra, legalábbis én biztosan nem, hogy az időjárás és az élelmiszerárak merőben mások, mint nálunk és a sajtos szendvicset úgy reklámozzák, mint nálunk a gyrost. A kint töltött hét tételmondata: a folyamatos kultúrsokk összekovácsolja a barátokat, és a legnyomorultabb helyzeteket is túlélhetővé teszi. A nyomorult burgonyás szalámi, amit együtt esztek toast kenyérrel a hideg diákszállón, a zacskós leves, ami valamiért nem fő meg rendesen és az íze is undorító, a kaktuszfüge, aminek a tüskéi minden elővigyázatosság ellenére is a kezedbe fúródnak, a városnézés zuhogó esőben, amikor az esőkabátotok átázik, és csorog az arcotokon a víz, aztán napokig szárad a vizes ruhátok, mert a szálláson szeptemberben még nincsen fűtés. Szóval a közös ‘szenvedés’ és az eltelő idő megszépíti az emlékeket és szorosabbá fűzi a barátságokat. Így született meg a Souvenirgruppe Messenger csoport és egy azóta is összejáró baráti társaság. A képen látható kenyér abban a pillanatban úgy éreztem életem legjobb kenyere volt, amit valaha ettem. Utolsó napunkon egy templomból étteremmé átalakított vendéglátóipari egységben vacsoráztunk, ahol szombat este drag show-t tartanak, ami összességében elég dán érzést nyújtott. A napok óta rendes tápanyagot nem igazán látott szervezetünknek a babos pörkölt jellegű étel, rizzsel, spenóttal és azzal a mennyei kovászos hajdina kenyérrel a világot jelentette. Azóta sem ettem olyan finom kenyeret, és Dániában sem jártam, de az út nem vette el a kedvemet és vissza szeretnék még menni megnézi a Grundtvig’s templomot, ami a Shrek rajzfilmbeli templomot is ihlette, illetve a street art is lenyűgöző látványt nyújtott, amit egy kevésbé programokkal táblázott látogatás során szívesen felfedeznék újra.

1

Ezen a családi fényképen (mely egy fénykép-sorozat egyik darabja), melyet valószínűleg édesanyám vagy édesapám készített egy egyszerűbb digitális fényképezőgéppel 2004-ben, az látható, ahogy tipegőként „világgá megyek”. 2004-ben 2 éves voltam, amikor szüleimmel és úton lévő öcsémmel kiköltöztünk Budapest belvárosából Kismaros-Börzsönyligetre, ami akkor még nyaraló övezet volt. Ez azt is jelentette, hogy az utcában rajtunk kívül csak egy másik család, illetve egy idős néni élt állandó jelleggel. (Mára már azonban nagyon sokan kiköltöztek ide a városból, és sűrűn lakott környékké vált.) Akkor azonban a házunkat körül ölelte az erdő, a pár utcával lejjebb lévő ciszterci monostorból fölszűrődött a hárfa dallamos hangja, a madarak pedig hangosan énekeltek mellé. Kislányként is valószínűleg megéreztem a természet, e csodaszép környezet hívogatását, a szabadságot, és elhatároztam, hogy "világgá megyek". Összepakoltam hát a legfontosabb holmijaimat, tehát a plüssállataimat a kis piros hátizsákomba, karomba fogtam kalandor társamat, Marci babámat, és búcsút intve szüleimnek, útnak indultam. Ez a kép-sorozat, melynek egyike ez a kép is, a családunkban azóta ikonikussá vált, mindenki csak úgy hivatkozik rá: "amikor Emma világgá ment". Világgá ugyan nem mentem, csak az utca végéig...de nekem akkor, és még sokáig, míg fel nem nőttem, ez a hely jelentette a világot.

1

Ezen a fotón keresztanyukámmal (szemből jobb oldalon), anyukámmal (szemből bal oldalon) és a kishúgommal szerepelünk együtt 2004 farsangján, amikor egybeesett mindkettőnk születésnapja, és az ovis farsang, a legnagyobb farkas ordító tél és báli/farsangi szezon időszaka. Mindketten királylánynak öltöztünk, a kis ruhánk - amik azóta is megvannak a padláson -, anya esküvői ruhájából készültek. Ránézve erre a fotóra a terek viszonylagos nagysága és a színkavalkád jut eszembe, ami jellemezte a 2000-es évek eleji esztétikát - az óvoda anyagi körülményei ellenére. Akkoriban voltak divatosak az illatos plüssök, a képen látható kosaras kacsák(??), a gyermek fagyikészítő gépek, mindezt ötvözve a szabad óvónői cigarettázással, és a szocializmusból megmaradt vörös bőr gyermek székekkel.

5

Valamikor 2004 vagy 2005 környékén az egyik nyári hétvégén fogtuk magunkat édesanyámmal, nagymamámmal és unokatestvéreimmel, majd elmentünk a Marcali melletti vadasparkba, hogy állatokat lássunk. Indulás előtt felkaptam a napraforgó sárga szettemet, a hozzáillő sapkával és megindultunk. Amikor megérkeztünk és kifizettünk a belépőket anyukám első dolga volt, hogy valami állatok számára fogyasztható nasit vegyen hármunknak, amellyel etetni tudjuk a vadaspark lakóit. Az első állat amivel találkoztunk, valami szarvas féleség volt, anyukám csak mini szarvasnak hívta. Rajta kívül találkoztunk még normál méretű szarvasokkal, őzekkel, vaddisznókkal, láttunk rókákat és kis rókákat is, akik zavartalanul játszottak egymással. A nagy séta közepette megálltunk pihenni is, egy gerendákból összeállított vityillóban. Mi gyerekek aktívan vártuk, hogy mikor indulunk tovább, viszont édesanyám és nagymám mindenképp nyugodtan, ülve akartak rágyújtani. (Nagymamám révén már ilyen korán elkezdtük a passzív dohányzást. Nehezebb róla olyan képet találni ahol nem dohányzik, mint ahol igen.) A vadaspark kijáratához közeledve ki volt alakítva egy simogató, ahol többnyire kecskéket lehetett simogatni és etetni, egy kisebb részben pedig csincsillák hada volt található. Ezt nagyon élveztem és alig lehetett engem elrángatni. Amikor elhagytuk a parkot mindig nagyon szomorú lettem, néha bőgtem is, és csak akkor higgadtam le igazán, amikor hazaérve esti mesét nézhettem végül.

1

2025. Október 30-án úgy döntöttünk a barátainkkal, hogy összegyűlünk a Halloweeni ünnepre szórakozni egy nagyot. Már eléggé jártasak voltunk itt, szóval az első éjjel egy hatalmas vacsorával leptük meg vendéglátóinkat, akik ezt nagy örömmel fogadták. Mivel nem éppen kicsi a család (egészen pontosan 8 fős), egy jó ideig tevékenykedtünk a konyhában, ám a zenével, és magával a hangulattal rendkívül jól ráhangolódtunk az ünnepre. Ezután a második napon kiegészítettük az egyik bajtársunk öltözékét egy saját készítésű fakarddal, amit igazán élvezetes volt megalkotni. Aznap éjjel megrohamoztuk a 'jelmezes dobozt', és megpróbáltuk a legkirívóbb, és legviccesebb öltözékeket összeállítani. Ezután kiszabadultunk Szigetszentmiklós sötét utcáira, és meglátogattunk egy-két házat, ahol csokival díjazták ezt. Ezután elindultunk egyik osztálytársunk otthona felé, akit sikerült kicsit meglepni. Ott beszélgettünk egy pár órát, majd hazamentünk, és nekiláttunk az igazi ünnepi vacsorának, amit ezúttal a ház népe készített. Egyértelműen jobb volt, mint a mi kis szösszenetünk, mivel a barátunk édesanyja, és nővére készítette ezt, akik igen tehetséges konyhaművészek.

5

Eszterrel 16 évesen kezdtünk el stoppolni. 2010-et írtunk, már rég lement a beat-nemzedék stoppos romantikájának sokadik hulláma is. Jártuk keresztül-kasul az országot, aztán Erdélyt. Később külön-külön stoppoltunk külföldön is. Volt egy kakitérképünk, amin bejelöltünk minden falut és várost, ahol megkönnyebbültünk. Cece, Kolozsvár, Kapolcs, Veszprém, Gyimesközéplok… Az autósok állandóan pénzt adtak vonatjegyre, mert annyira féltettek minket, de általában abból fesztiváloztunk. A legtöbbször nem kellett sokat várnunk, ha mégis, ugráltunk meg hülyéskedtünk. Nagyon korán megtanultuk, hogy autópályán TILOS stoppolni, és hogy az a legnagyobb szívás, ha egy város közepén tesznek ki, de nekünk még tovább kell utaznunk, akkor “irányba kerülni” legalább egy óra. Eszter próbált meggyőzni, hogy a löncshús tejföllel és kiflivel jó. Elképesztő kalandokat éltünk át, de reméljük, hogy a saját gyerekünknek nem jut eszébe ilyen.

1

Rajz óra után arra lettem figyelmes, hogy egy csinosan öltözött múlt századi úri hölgy ül az iskola kertjében. Gyorsan lerohantam a kertbe hozzá, mert teljességgel megbabonázott. Figyelmesen megkérdeztem Gyulabácsit, hogy megörökíthetem e ezt a nemes pillanatot, amit azóta is tisztelettel és hálásan köszönök! Gyula egyébként professzionális modell szerepét tölti be az iskolánkban, amit mindig hatalmas szívvel és teljes beleadással végez. Így készült el ez a közös projekt is!

2

Egyetlen egyszer voltam bikaviadalon. Kettős érzések kavarognak bennem, ha rá gondolok. Magával ragadó középkorból eredő tradíció, talán az ősi vadászösztön kap lángra a nézőtéren is, amikor együtt tör fel az „Olé” a torkokból. A társadalom kiemelten megbecsült hősei voltak a matadorok. Gyönyörű hímzéssel díszített teljesen testhez simuló a ruhájuk, de nem csak ettől lesznek igazán elegánsak, hanem a tartásuktól és a kecses, precíz mozdulatoktól, amit éveken át tanulnak és gyakorolnak, hogy végre szembenézhessenek egy vad bikával. A bika az arénában lát életében először testközelben embert, ezért tapasztalatlanul minden mozdulatra támad. Szó szerint borzasztóan izgalmas, mert nem tudja az ember kit féltsen jobban! Ember és állatbarát vagyok, ezért volt ez nekem az egyetlen alkalom. Nagyon egyenlőtlen a küzdelem, még is valamikor a bika győz. Ilyet csak az esti TV híradóban láttam, sajnos nem egyet. A személyes élményem nagyon különlegesnek mondható a spanyol barátaim szerint, mert az egyik bika átugrotta a nézőteret elválasztó palánkot, nem kis riadalmat okozva. Egy másikat tévedésből nem ahhoz a matadorhoz engedtek be, akihez kisorsolták. Ilyenkor megmenekül, nem kell újra ringbe szállnia, de az a legszebb, ahogy kivezetik a megvadult állatot: tehenekből álló csordát engednek be a küzdőtérre, azok közrefogják, és békésen kisétálnak vele. Kint aztán a tarkóján okozott sebeket is gyógykezelik. Érthető, hogy aktivisták százai tiltakoznak a megkínzott bikák miatt, a bikaviadalok betiltását követelve, amik még egyelőre kulturális örökségnek számítanak.

2

"Szeretettel Zsuzsa nénitől, Krisztitől/dizájner, és Zsuzsitól. Balatonlelle 100%" – az album, amiben a képeket találtam. Azt hiszem mindenkiben, aki többször nyaralt már a családjával a Balatonnál, kialakul a kötődés egy adott partszakasz iránt, van egy rész, amit jobban ismer bárkinél, így a tóhoz kötődő gyerekkori emlékeink valahogy egyszerre válnak univerzálissá, és lesznek szórakoztató sajátosságai (például a kajasoron lévő kocsma, ahol évekig engedték, hogy tízszer egymás után a Bubamarát rakd be a zenegépen, vagy a parton mindig ugyanakkor körbejáró árus bácsi a barackos fánkjaival és az este mindig ugyanakkor elsuhanó bulihajó, ami gyereként még a szórakozás csúcsának tűnt). Nekem ez az egész egy másik élménnyel is összekapcsolódik: anyukámmal az általános iskolai éveim során végig ketten voltun, együtt nőttünk fel (amikor ez a két kép készült én kb 8-10 lehettem, ő pedig 29-31), sok időt töltöttem a legjobb barátnői társaságában, ezek az élmények sűrűsödnek össze a balatoni nyaralásainkban. Egyrészt imádtam, hogy csak csajok voltunk (anya, Zsuzsi, a nővére, „a dizájner”, és az anyukájuk), másrészt mindenkit annyira menőnek gondoltam. Anyával nem volt autónk, teljesen tömegközlekedéshez voltam szokva, de Lellére minden évben (kb. 4-5 évig minden nyáron sikerült ugyanarra a szállásra menni) Kriszti szürke autójával mentünk, amit „ezüst nyílnak” kereszteltem, azóta is így emlegetjük. Nem akarom túl hosszúra ereszteni, de nagyon sok élményben volt részem ebben a pár évben anyával és Zsuzsiékkal, mint amikor anya befújta magát vattacukor illatú parfümmel egy esti sétára a vidámpar felé, és egy szúnyograj úgy a nyomunkba eredt, hogy kb. 5 cigit gyújtottak meg a füst miatt, azzal a kezükben futottunk az isten tudja meddig. Vagy a képeken is elcsíphető, átlapolható egyforma nadrágok, amiből mindannyiunknak volt egy, csak más-más színben. Vagy amikor anyáék bementek a városba, és Zsuzsa nénivel titokban végignézhettem az Anakonda c. filmet (nem kellett volna). Vagy amikor este a kezünkben vittük be minden cuccunkat egy stéghez, hogy onnan nézzük a naplementét, de valahogy nagyon bénáztunk közben. Az akkoriban tomboló Megasztár-mániáról (és a tolerált Palcsó Tominak drukkolásomról) nem is beszélve. Különös érzés ezekre most úgy visszagondolni, hogy én is idén töltöttem be a 29-et.

5

Tavaly meglátogattuk az egyik barátnőmet Lesbos szigetén, aki Erasmuson volt kint. Afrikából érkező sivatagi homok lepte el Athént érkezésünk napján (onnan indult a kisrepülő Lesbos szigetére). Teljesen szürreális élmény volt, kb. olyan volt, mintha a Dűne című filmben lettünk volna: sárga köd volt mindenfele. Lesboson is érezhető volt a homokvihar hatása, napokig nem láttuk a napot, csak a sárga ködfelhőn túl, halványan. Az első kép a homokköd lepte Lesbost mutatja. Egyik nap végül átkompoztunk Törökországba, és újra láttuk a napot. Az amúgy is színes Törökország még színesebbnek tűnt így, hogy nem egy ködfelhőn keresztül kell megismernünk a várost. Ayvalikban és Izmirben kirándultunk. Annyira mások a színek és a fények, az emberek és az épületek, hogy egész nap csak fotóztam, rettentő izgalmasnak találtam a két várost és a tájat. Nagyon jó lenne visszamenni, hatalmas kaland volt.

5

2019 óta készítek vizuális naplót. Olyan képeket rögzítek, amelyek rezonálnak az aktuális gondolataimmal, érzéseimmel és hétköznapi történésekkel. Ezeket a képeket egy analóg nikon kamerával készítem. A digitálisról analógra váltás segít abban, hogy kilépjek ezekből a helyzetekből, kívülállóként figyelhessem meg őket és fogalmazzam meg képekben. Időközben viszont a fotó napló utazó naplóvá avanzsált. Utazás közben az analóg kamerával egy olyan szabadságot és játékosságot élek meg, ami a formákban, színekben, mozdulatokban, alakokban és megfigyelésekben csúcsosodnak ki. Leggyakrabban tájképeken, részletképeken és portrékon keresztül foglalkozom a külvilággal, amit látok és a belső világgal, amit érzek. Ezekben a helyzetekben rengeteget tanulok nemcsak a világról, hanem a világgal való viszonyomról is. A képeket átlapozva észrevettem viszont, hogy nem egyszer néznek velem szembe állatok. Sokszor olyan érzés fog el, mintha embereket fotóznék. Egy érdekes aspektusa a turista létnek, hogy nem csupán "elugrom" az állatkertbe és személytelenül lefotózom, dokumentálom őket, hanem belépek a privátszférájukba. Habár nem emberek, de helyi lakosok, akik megfigyelik az idegent. Én is figyelem őket, ők is figyelnek engem. Ebből a kölcsönös figyelésből pedig emberi arcok és helyzeteket bontakoznak ki. Máskor pedig csak átsuhannak a látómezőn, tudomást sem véve rólam sietnek tovább dolgukra.

2

Történeteim főhőse egy Trabant, melynek szüleim voltak a tulajdonosai a 2000-es évek elején. Az első mese szintén ez idő tájt játszódott: óvodából hazafele menet mindig arra kértük apukánkat, hogy egy útba eső emelkedőn menjünk fel autóval. Ugyanis gyerekként ez az emelkedő egy hatalmas hegynek tűnt és a világ legizgalmasabb dolgának számított felérni a tetejére. Nos, ez a mulatság csak addig tartott, míg egy téli, fagyos napon vissza nem csúsztunk az autóval. Természetesen nem lett bajunk, de megtanultok, hogy a Trabant nem egy csodajárgány. Egy másik kedves történet, amire húgom úgy emlékszik vissza, hogy egyszer ennek a csodaautónak kiesett a vezetőoldal melletti ajtaja és apukánk kénytelen volt úgy hazavezetni, hogy egyszerre fogta az ajtót, kormányzott és váltott. Míg szerintem nem kiesett az ajtó, hanem csak nem csukódott be és napokig kénytelen volt így vezetni. Bár mindketten másképp emlékszünk rá, az biztos, hogy amikor visszagondolunk a Trabant kalandjaira, mindig eszünkbe jut, milyen szabadnak éreztük magunkat gyerekként, csak nevettünk és élveztük az utazást.

1

Férjemmel három hétig hátizsákos turistaként csavarogtunk Kelet-Anatóliában, a kurdok által nagy számban lakott régiókban. Érkezésünk napján ezen a területen a kurdok elraboltak 15 német turistát, ami számunkra csak egy hír volt, de semmit nem érzékeltünk belőle addig, míg bő egy hét múlva Bitlis város felé nem utaztunk. Távolsági buszunk útközben mindenféle katonai ellenőrzésen és rendőri igazoltatáson esett át. Este fél 9-kor végre elértük Bitlist. Ahhoz képest, hogy tartományi székhely, vasárnap este szokatlanul sötét és kihat képet mutatott. Mint itthon egy pár ezer lakosú község. A buszsofőr igyekezett meggyőzni bennünket, hogy nincs itt semmi látnivaló, inkább menjünk vele tovább Diyarbakirba (még 200 km), de mi tartottuk magunkat, hogy először Bitlis esedékes. Így hát két járókelőre bízott, hogy a szállodához kísérjenek. El is indultak velünk - a legsötétebb irányba. Váratlan módon nem azt kérdezték tőlünk, hogy hová valók vagyunk, hanem hogy németek vagyunk-e. Az út egyre koszlottabb és elhagyatottabb benyomást keltett, semmit sem világosodott – pedig állítólag a város közepe volt, és egy háromcsillagos szállodát kellett megtalálnunk. Menet közben egy pillanatra megtorpantam; azon nyomban a mellettünk lévő épületből egy rendőr ugrott ki, és kérdőre vonta kísérőinket. Válaszukat hallva szó nélkül visszavonult az épületbe. Kisvártatva tényleg látszott a szálloda felirata, de erre a funkcióra a feliraton kívül semmi nem utalt se kívül, se belül. Az elvarázsolt épületben három emeletet mentünk fölfelé, s minden szinten más-más igazgatóság, hivatal, posta működött. Tényleg lesz itt egy szálloda? Tényleg volt. Hétfőn korán fölkerekedtünk, és megnéztük, ami a városban és közvetlen környékén érdekes volt számunkra. A szállodába visszaérkezve „ingyen cirkusz” nézői lehettünk. A város egyetlen, 2x1 sávos főútján egy parkoló taxira ráejtettek egy áruval megrakott hatalmas konténert. A helybeliek azonnal összecsődültek az „arénában”, sőt, fölmentek a lapostetős épületek tetejére is, és ott kis székekre telepedve követték az eseményeket. Egy idő múlva daru érkezett, és az árut átpakolták egy másik járműre. Mindez órákig tartott, azalatt megszűnt a forgalom mindkét irányban, míg csak föl nem szabadították az utat. A nézők a forgalom megindulása után is maradtak, és nem hiába, mert még hosszú időbe tellett, míg váltakozó irányban elhaladtak a feltorlódott járművek. Teherautók, autóbuszok, élő állatot szállító járművek, tartálykocsik, személykocsik végtelen sora vonult át a városon. Másnap reggel a szálloda portáján ült egy kis kreol emberke. Ránk várt, hadarva közölte velünk, hogy rendőr, és biztonságunkra kell vigyázzon. Az elrabolt turistákra hivatkozott. Igazolványt nem mutatott, civilben volt, az átlagnál rosszabbul öltözve. Jött velünk, nem hatotta meg, hogy épp tovább utazunk a városból. A buszváróban mellénk ült. Szólni nem szólt hozzánk, még azt sem tudtuk meg tőle, hogy velünk utazik-e, vagy csak föltesz a buszra. Miért éppen két nap után, és miért éppen a buszos cég irodájában vagyunk veszélyben? Tegnap reggeltől estig föl-alá mászkáltunk mindenféle helyeken, mégse törődött velünk senki. A jövő-menő emberek között többen ismerték, és beszédbe elegyedtek vele – kezdtük elhinni, hogy tényleg rendőr. Nekünk nem volt kedvünk még egymáshoz sem szólni. A busz, amire méreg drága jegyünk szólt, csak nem akart jönni. Nagy sokára megtudtuk, hogy valami baleset történt útközben. Nyolcvan perc elmúltával a kényelmes, tágas Mercedes busz helyett egy kis pár személyes dolmuş érkezett. Arra feltuszkoltak bennünket néhány emberrel együtt, akiknek szintén Diyarbakirba volt buszjegyük. Négy óra zötykölődés várt ránk, de legalább rendőri kíséret nélkül. Szabadulásunknak annyira örültünk, hogy elfelejtettük kérni a jegyár különbözetét.

5

Olaszország és a tenger... erről a szókombinációról általában sziklák jutnak eszembe. Különösen igaz ez Szardinia szigetére. Rengeteg és gyönyörű sziklás rész húzódik ezen a szigeten a partok mellett, de jut belőle a belsőbb részekre is. Mivel két kedvenc közegem a víz és a sziklák birodalma adott volt, hogy ezt a szigetet előbb utóbb érdemes felkeresnem. Így is tettem, 2017 őszén megérkeztem Alghero városába. Egy baráttal pár nappal későbbre beszéltünk meg találkozót mert ő csak később tudott elindulni. Tervünk közös sziklamászás volt a népszerűbb itteni sziklákon. Robogót béreltem és egy sátorral vágtam neki a sziget felfedezésének. Csodálatos tájakból nem volt hiány és a sátrazás is bevált. Nagyon jó helyeket találtam hol a parton, hol források közelében, de valamikor egyszerűen csak valami rejtetettebb fás részen. Az időjárás még nagyon kedvező volt és a tenger is igencsak fürdésre alkalmas. A találkozónk előtt egy nappal azonban ellátogattam egy nagyon impozáns és meredek mély kanyonba, a sziget legmélyebb kanyonjába a Gorropu-ba. Ugyan felhívták a veszélyességére a figyelmemet, de sajnos ez nem volt elég és mohó lendületemet egy kis baleset zárta. Részleges bokaszalag szakadást szenvedem és csúnyán bedagadt a bokám, járni is alig bírtam másnap. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem ez volt az első ilyen eset úgyhogy orvosi segítség nélkül is tudtam mi a teendő. Fásli, fájdalomcsillapító és lassan kicsi terhelés mert az nem lehet, hogy elússzon a maradék pár napunk. Nem is úszott el, de jelentősen lelassultak az események. Így is azért sikerült még jó néhány csodálatos tájat meglátogatnunk. Ilyen volt a Capo Testa nevű helyszín ahol olyan sziklaformációk voltak mint a mesében, egyikünk se látott még hasonlót. A sziklamászás nekem sajnos így elmaradt, de kárpótoltak a látott tájak és vidékek.

3

Másfél éves voltam amikor ez a kép készült. Persze erre én konkrétan nem emlékszem, de már akkor is gyorshajtottam a kismotorral. Akkoriban még a régi házban éltünk Tinnyén, ahol felnőttem. Anyukám a mai napig is háziorvos a faluban, de már senki sem él ott, átalakították az egész házat, orvosi rendelővé. Régen mikor még a rendelővel egybekötött szolgálati lakásban éltünk, a szomszédunk volt Juci néni és anyukám minden nap nála itta meg a reggeli kávéját, az évek során szoros barátság alakult ki közöttük és mire én megszülettem, már szinte családtagnak számított Juci néni, vagy mi számítottunk náluk családtagnak? Nem tudom , ilyen távlatokban ezt már nehéz eldönteni. Na de visszatérve a kismotorra. Amint ráültem áthajtottam Jucihoz, a szüleim nem tudták hol vagyok, de ez nem volt meglepő. Sokszor történt hasonló, se engem se a kismotort nem tudták féken tartani. Olyan emlékem már nekem is van, hogy pár évvel később ugyan ezzel a kismotorral száguldozok le a teraszról a kertbe vezető lépcsőn a szüleim meg pánikszerűen rohannak utánam, hátha valahol megtalálják a féket.

2

Néhány évvel korábban baráti társasággal kezdtünk rendszeresen belföldön túrázni, ami aztán a covid ideje alatt is a legkedvesebb közös időtöltésünk volt: a bezártságból kiszakadva a jó levegőn egész napokat túráztunk, nagyokat beszélgettünk, napsütötte tisztásokon a fűbe heveredve közösen fogyasztottuk el az otthon csomagolt szendvicseket, gyümölcsöket. Ezeket a túrákat leginkább az együtt töltött idő miatt szerettem. Amikor lett saját autónk, a férjemmel elhatároztuk, hogy újra felfedezzük magunknak a Magas-Tátrát, ahol bár korábban többször is jártunk családi vagy iskolai kirándulások alkalmával, ezek az emlékek megkoptak. A férjemmel első alkalommal egy csodálatos túrán voltunk a Zöld-tavi menedékháznál. Ez volt az első magashegyi túránk: a hegyi levegő, a kristálytiszta vizű hegyi patakok és a tó felett felhőkig magasodó hegyek lenyűgöző látványa. Ott és akkor engem teljesen magával ragadott az a világ, amit ezek között a hegyek között sétálva tapasztal az ember. Itt minden gondod elfelejted és csak az előtted álló út következő kilométerére figyelsz és várod, hogy a köves kaptató után megpihenj és csak csendben figyeld a körülötted magasodó hegyeket. Az eddigi legmeghatározóbb Magas-Tátrai élményem 2024 nyarán a Kapor-csúcs megmászása volt, ami évek óta egy titkos álmom volt. Amikor útnak indultuk, úgy terveztük, hogy a Menguszfalvi-völgyben fekvő Nagy-Hincó-tóig túrázujnk, ami a Tátra szlovák oldalának legnagyobb és legmélyebb tava. Nem indultunk el elég korán a szállásunkról a csúcsmászáshoz, és a Hincó-tavakhoz vezető meredek, köves terep után sem gondoltuk azt, hogy lesz még energiánk tovább merészkedni. A Nagy-Hincó-tóhoz megérkezve az időjárás is szelesre fordult. Szusszantunk egyet, de a hideg szél miatt nem tudtuk igazán élvezni a tízezer éves gleccsertó látványát. Nekem azonban eszembe jutott, hogy ha már itt vagyunk, mi lenne, ha megpróbálnánk feljutni a Kapor-csúcsra. A férjem egy darabig még partner volt, ezért elindultunk a meredeken kígyózó túraösvényen a Felső-Kapor-hágóra. Néhány perccel azután, hogy felértünk, helikopter zajára lettünk figyelmesek és arra, hogy a mellettünk pihenő turisták közül valaki integetve jelzi, hogy ő várja a segítséget. Végignéztük a mentőakciót, ahogy a kificamodott bokájú bajba jutott turista hölgyet elviszik a hegyimentők. A férjem ezen a ponton azt gondolta, hogy itt bizony vissza kellene fordulnunk és a hágóról is már elképesztő kilátás nyílt a völgyre. Én viszont itt már azt éreztem, hogy már túl közel járunk ahhoz, hogy feladjam, hogy most valóra válthatom egy évek óta dédelgetett álmom. Alig kétszáz méter volt hátra, de a csúcsszférában kevésbé tapasztalt túrázóként nem tudtam pontosan, hogy mire is vállalkozom: a sziklás terepen kézzel-lábbal kapaszkodva bizony az a kétszáz méter nagyon is sok tud lenni. A férjemet sikerült meggyőzni, hogy egy darabig még velem tartson, de a sziklás terep egy részén átkelve eluralkodott rajta a tériszony. Utólag nem tűnik ésszerű döntésnek, de azt éreztem, hogy én itt már nem vagyok képes megállni, ezért egyedül folytattam. Az egyre nagyobb sziklákon átkelve aztán elég hamar elbizonytalanodtam és eluralkodott rajtam egy érzés, amit még soha nem éreztem korábban: a halálfélelem. Tudtam, hogy itt egy rossz lépés, egy rossz mozdulat végzetes lehet és könnyen az alattam húzódó szakadékba zuhanhatok. Alig ötven méterre lehettem a csúcs előtt, amikor egy olyan sziklához értem, amin egyszerűen nem találtam fogást, nem tudtam, hogy hogyan is tudnék rajta átkelni. Ekkor utolért egy rutinos lengyel túrázó pár, én pedig csak álltam és figyeltem, hogy hová lépnek, hol kapaszkodnak és lépésről lépésre végül sikerült felkapaszkodnom a csúcsra, ahol az elém táruló látvány felülmúlta minden elképzelésem. Ezt a látványt örökíti meg a fenti fotó. Ilyen az, amikor egy álom valóra válik.

1

A képen Szófiában ülünk kissé elgyötörve Bandi barátommal, immáron hazafelé tartva életünk egyik meghatározó kalandjáról a csodálatos Görög tengerpartról, ahol is heteket töltöttünk egy kizárólag általunk lakott öbölben, ahol nagyrészt a tengerből szigonnyal fogott állatkákat, javarészt halat és polipot ettünk, néha fákról gyümölcsöt szedtünk, gránátalmát amit addig csak hírből ismertünk, és négynaponta jártunk vízért, borért, zöldségért, „ünnepnapokon” megengedtünk magunknak egy giroszt. Aztán Mariann egy közös barátunk utánunk jött az utolsó hétre, de nem akárhogyan: szervezett magának Budapestről egy ingyen oda- vissza utat, ahol mi Bandival csatlakoztunk a visszaúthoz, én 5 hét ( Bandi még több) után. Egy kikötés volt, hazafelé megalszunk Szófiában, csakhogy nekünk nem volt szállásunk, mint ahogyan akkoriban általában sosem mikor utazásra adtuk a fejünket. Annakidején nem igazán volt pénzünk - a 20-as éveink elején jártunk- viszont minden lehetőséget megragadtunk az utazásra, miután mindenhol és mindenkitől azt hallottuk a környezetünkben, milyen drága utazni, meg hol fogtok aludni, meg mit fogtok enni, meg veszélyes stoppolni és különben is....így nem lehet... Szóval hazafelé félúton megálltunk Szófiában és itt a képen látható kereszteződésben rövid időre elváltunk útitársainktól, akik megkeresték a szállásukat, mi meg ott maradtunk a város közepén a paradicsomban töltött emlékeinkkel, amit megörökítettem az utolsó kockák egyikével, ami maradt a 6x6 -os Yashicában.

5

Apukám huszonévesként élete egyik első felnőtt barátaival közösen töltött nyaralását szervezte meg a kilencvenes évek elején. Az öt képpár amik a családi albumban láthatóak, mind ennek az utazásnak a pillanatait rögzítik. Óriási kaland volt ez nekik a tengerparton, Obzorban ahová részben stoppolva jutottak csak el. A közelmúltban láttam a Kék Pelikán című filmet, ahol vonatjegyeket hamisítottak fiatalok, hogy kiutazhassanak a tengerig. Szerencsére erre apukáméknak nem volt szükségük, de még így sem volt egyszerű kijutniuk.

1

2008-ban megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, aminek az volt a fődíja, hogy elutazhattam Kenyába a családommal. A képen én és a húgom vagyunk láthatóak, egy az indai óceán partjain megismert maszáj férfival. A maszáj férfin kívül ( akinek már sajnos nem emlékszem a nevére) csomó új barátot és népszokást megismertünk.

1

A covid időszaka alatt sokat jártunk át vendégségben egymáshoz a legközelebbi barátaimmal, ez a kép is ott készült. Az egyik kedvenc tárgyam a barátnőm lakásában ez a hold alakú lámpa volt, ami olyan fényt tudott hozni, még a járvány legsötétebb időszakaiban is, és hangulatvilágítást adni az esti meghitt beszélgetésekhez, hogy azt nehéz is szavakba önteni. Mindenesetre mindenképp lenyűgözött, hogy ameddig az utazás kvázi lehetetlen volt, ezt az égitestet – a Holdat –a kezembe tudtam fogni. Továbbá egyik kedvenc afrofuturista filmem is eszembe jutott a Space Is the Place (1974) is eszembe jutott, amely arról szól, hogy Sun Ra, aki egyszerre aktivista és zenész esélyegyenlőséget követel az afroamerikaiknak, miután a Földön landol űrhajójával.