Szívem csücske Ibéria, Bikaviadal

1

A fénykép 2002-ben készült egy napsütéses áprilisi napon. A jó idő kicsalogatott bennünket és felkerekedtünk, hogy kirándulni menjünk. Első állomásunk a Kékestető volt, onnan mentünk tovább a Siroki várba. Ugyanakkor ahogy haladtunk A-ból B-be, egyszer csak az autóból figyelmesek lettünk egy hosszan elterülő repceföldre. Amint megálltunk, gyorsan bele is vetettük magunkat a gyönyörű sárga virágok közé a másodunokatestvéremmel. Kicsit elidőztünk ott, kinyújtóztattuk a végtagjainkat és egy-két bújócskát lejátszottunk. Annyi év után is ahányszor elmegyek egy repceföld mellett, mosolyogva emlékszem vissza, hogy milyen jót játszottunk akkor. Na meg persze a felnőttekre, akik alig tudtak minket visszakérlelni az autóba, hogy folytatni tudjuk az utunkat a Siroki várba, ami még messze volt tőlünk és csak ránk várt, hogy felfedezzük.

1

Emlékszem arra a nyári nyaralásra, amikor az anyai nagyanyám elvitt engem közösen az unokaöcsémmel együtt egyfajta „unokák és nagyi” utazásra. Korán reggel indultunk vonattal és három kis bőrönddel. Szállásunkat hamar elfoglalva egyből indultunk is le a mólóra, ahol megcsodáltuk a szebbnél szebb vitorlásokat egy fagylaltozás közben. A fénykép, a nyaralásunk utolsó napján készült. Ezen a napon megkértük nagyit, hogy hadd maradjunk estig a vízben, hogy innen élvezhessük ki a naplemente utolsó fénysugarait mielőtt a nap lenyugvóba megy át. Ekkor már nem volt annyira zsúfolt sem a nagy tó, mint napközben. Így szinte az egész partszakaszon csak mi fürödtünk, és gondtalanul játszhattunk a felfújható labdával. Egy felejthetetlen élmény volt mind hármunk számára, amire sokszor visszaemlékezünk a mai napig.

3

Az első képen egy szürke Renault-ban ülünk és éppen a Sümegi vár felé haladunk, a képet a hátsó ülésről készítettem okostelefonnal. Ez a kép csak egy részét mutatja be a történetnek, viszont ez az egyetlen kép amit a napot meghatározó több órás autóút alatt készítettem és a Sümegi vár hirtelen felbukkanása meglepett. Az egész bonyodalom a RAJZSZÖG-Komplex Művészetterápiás Rajziskola dörgicsei rajztáborának második napján kezdődött 2025 július 29.-én, bár rajztábornak nevezni valótlan lenne, inkább a művésztelep megnevezés rá a helytálló kifejezés. Először 2021-ben vettem részt a táborban, ami meghatározó élmény volt a gimnáziumi időszak alatt. Most 2025 nyarán a tábori hagyományhoz híven meglátogattuk a tapolcai bolhapiacot. Az első turnus, aminek én is lelkes tagja voltam, a második nap délelőtt 10 órás indulással nekivágott a piacnak. (Számomra első élmény volt a Tapolcai piac, még nem vásároltam előtte ilyen jellegű piacon semmit.) Azelőtt még sosem jártam használtcikk piacon, de ezt sikeresen bepótolva vettem egy műszőrme bundát aminek az árát sikerült lealkudni, ami szintén első élmény volt. Miután a kocsi utasai összegyűltek a büfé előtti padon, Adél barátnőm észrevette, hogy elhagyta az irattartó tárcáját, úgyhogy elindultunk négyen megkeresni azt. Végigkérdezgettük az összes árust, majd megvártuk, míg elkezdtek összepakolni, de sajnos senki sem látta. Úgyhogy mint a 21. század bajnokai, beírtunk a Tapolca környéki ügyekkel foglalkozó facebook csoportba, hogy a tárca el lett hagyva és keresi gazdáját. Ezek után elindultunk autóval a helyi rendőrségre, hogy bejelentsük az irattárca elvesztését. Az örsön egy rózsaszín post-it-re fel is írták Adél adatait, majd tájékoztatást adtak arról, hogy mi a teendő, ha mégis előkerülnének az iratok. Aztán mivel mindenki megfáradt kicsit, úgy döntöttünk elmegyünk megnézni a táborvezető nyaralóját, hiszen még nem láttuk mindannyian és pont útba is esett. Egy közel 100 éves épületről volt szó, aminek a homlokzatát különösen szép faragások díszítették. Ezután elindultunk vissza Dörgicsére, de útközben hívták Adélt, hogy nem hiányoznak-e az iratai? Mint kiderült, az egyetemének tanulmányi osztály hívta, akik megadták a tárca “megtalálójának” telefonszámát. Felhívva a megadott számot a hölgy, akit hívjunk most Ágnesnek közölte, hogy a megtalált tárcát hazavitte magával Keszthelyre és hogyha érte tudunk menni akkor menjünk most. Gyorsan megbeszéltük, hogy ha már úgyis úton vagyunk és viszonylag közel, elmegyünk érte. Ágnes elmesélte, hogy ő próbált szólni a lakcímkártyán szereplő település rendőrségének, de nem sikerült őket elérnie, így végül diákigazolványon szereplő egyetem tanulmányi osztálynak írt,akik szerencsére nyár közepén éppen akkor dolgoztak így továbbították nekünk az elérhetőséget. Azt viszont egyikünk sem értette, miért nem a Tapolcai rendőrséget értesítette és adta le ott a tárcát… Mivel már úgyis Keszthelyen voltunk, ezért beültünk enni a Peti Pizzába és megnéztünk egy helyi turit is, majd elindultunk Sümeg felé, ahol elkezdtünk viccelődni, hogy hát menjünk már be az ottani állatkertbe és nézzük meg azt, mivel egyikünknek már nagyon elege volt az egész napos autókázásból. Aztán felvetődött a kérdés, hogy voltunk-e már a zalaszántói Béke Sztupában? Megszavaztuk, hogy ha már úgyis itt vagyunk menjünk be. Felmentünk kocsival ameddig tudtunk, így kihagyva a felfelé vezető túrát az idő hiánya miatt, és amennyire gyorsan lehetett megnéztük a helyet. Bementünk a szentélybe, harangot forgattunk és megnéztük az ajándékboltokat. A Sztupa kalandunk utolsó kitérője volt, de részünk volt még egy szürreális időjárási élményben is a hazaúton. Az ég be volt borulva, érezni lehetett a levegőn, hogy esni fog, majd miközben a Belgától szólt az “Egy két há”- című sláger, a semmiből ránk szakadt az eső, de annyira, hogy utána perceken keresztül csak lépésben tudtunk haladni. Majd hirtelen elállt, és sikeresen folytatódott utunk hazafelé. Amint visszaértünk elmeséltük a kalandot és megtartottuk a divatbemutatót a vásárolt kincsekből, majd a Adél a feladatba beépítve gonosz vudubabaként Ágnest is megörökítette.

1

A fent látható képet a telefonom segítségével készítettem, 2024 szeptemberében a Koppenhágában töltött utolsó esténk hangulatos vacsorája alatt. Egyetemi tanulmányaim megkezdésével a főszakom mellé kellett választanom egy minort is, amiről úgy gondoltam a dán lesz. Egy évig tanultam is a nyelvet, de a továbbiakban a főszakom és a dán minor órarendje összeegyeztethetetlenné vált, ezért mást kellett választanom. Viszont a tanszék minden másodév szeptemberében tanulmányutat szervez Dániába, amin nekem is lehetőségem volt részt venni, amiért azóta is hálás vagyok. Egy hetet töltöttünk kint Koppenhágában a csoporttal, egy rendkívül kalandos utazáson. Semmiképp nem voltunk felkészülve arra, legalábbis én biztosan nem, hogy az időjárás és az élelmiszerárak merőben mások, mint nálunk és a sajtos szendvicset úgy reklámozzák, mint nálunk a gyrost. A kint töltött hét tételmondata: a folyamatos kultúrsokk összekovácsolja a barátokat, és a legnyomorultabb helyzeteket is túlélhetővé teszi. A nyomorult burgonyás szalámi, amit együtt esztek toast kenyérrel a hideg diákszállón, a zacskós leves, ami valamiért nem fő meg rendesen és az íze is undorító, a kaktuszfüge, aminek a tüskéi minden elővigyázatosság ellenére is a kezedbe fúródnak, a városnézés zuhogó esőben, amikor az esőkabátotok átázik, és csorog az arcotokon a víz, aztán napokig szárad a vizes ruhátok, mert a szálláson szeptemberben még nincsen fűtés. Szóval a közös ‘szenvedés’ és az eltelő idő megszépíti az emlékeket és szorosabbá fűzi a barátságokat. Így született meg a Souvenirgruppe Messenger csoport és egy azóta is összejáró baráti társaság. A képen látható kenyér abban a pillanatban úgy éreztem életem legjobb kenyere volt, amit valaha ettem. Utolsó napunkon egy templomból étteremmé átalakított vendéglátóipari egységben vacsoráztunk, ahol szombat este drag show-t tartanak, ami összességében elég dán érzést nyújtott. A napok óta rendes tápanyagot nem igazán látott szervezetünknek a babos pörkölt jellegű étel, rizzsel, spenóttal és azzal a mennyei kovászos hajdina kenyérrel a világot jelentette. Azóta sem ettem olyan finom kenyeret, és Dániában sem jártam, de az út nem vette el a kedvemet és vissza szeretnék még menni megnézi a Grundtvig’s templomot, ami a Shrek rajzfilmbeli templomot is ihlette, illetve a street art is lenyűgöző látványt nyújtott, amit egy kevésbé programokkal táblázott látogatás során szívesen felfedeznék újra.

1

2025. Október 30-án úgy döntöttünk a barátainkkal, hogy összegyűlünk a Halloweeni ünnepre szórakozni egy nagyot. Már eléggé jártasak voltunk itt, szóval az első éjjel egy hatalmas vacsorával leptük meg vendéglátóinkat, akik ezt nagy örömmel fogadták. Mivel nem éppen kicsi a család (egészen pontosan 8 fős), egy jó ideig tevékenykedtünk a konyhában, ám a zenével, és magával a hangulattal rendkívül jól ráhangolódtunk az ünnepre. Ezután a második napon kiegészítettük az egyik bajtársunk öltözékét egy saját készítésű fakarddal, amit igazán élvezetes volt megalkotni. Aznap éjjel megrohamoztuk a 'jelmezes dobozt', és megpróbáltuk a legkirívóbb, és legviccesebb öltözékeket összeállítani. Ezután kiszabadultunk Szigetszentmiklós sötét utcáira, és meglátogattunk egy-két házat, ahol csokival díjazták ezt. Ezután elindultunk egyik osztálytársunk otthona felé, akit sikerült kicsit meglepni. Ott beszélgettünk egy pár órát, majd hazamentünk, és nekiláttunk az igazi ünnepi vacsorának, amit ezúttal a ház népe készített. Egyértelműen jobb volt, mint a mi kis szösszenetünk, mivel a barátunk édesanyja, és nővére készítette ezt, akik igen tehetséges konyhaművészek.

1

A Labubu őrület 2025-re Magyarországra is elért. A fényképemen látható Labubu,valójában egy Lafufu,vagyis hamis Labubu. Ez a különleges játék vagy kiegészítőként is viselt tágy az egykori Monchici babérjaira tör. Jelen gót ruhás egyedet kollégámnak vettem gratuláció gyanánt. Kiváncsi vagyok hány évig lesz a játékkultúra vagy az öltözködés része.

1

"'91 júniusa volt ugye, leérettségiztünk, és akkor '91 augusztusában megjött a behívó. Akkor nyilván ettől mindenki valamilyen szinten félt, tartott, hogy ugye Úristen, most elvisznek katonának. Próbáltak egyesek, nyilván ilyen-olyan indokokkal kibúvót keresni. Elmentek orvoshoz, hogy nekem ilyen, meg olyan egészségügyi problémám van, vagy bármi, de egy 18 éves fiatalembernek milyen egészségi problémája lehetett?! Nyilván 18 évesen makk egészségesek vagyunk, és reméljük, hogy ez az egészségi állapot sokáig fennmarad. Érdekes volt ez az egész feeling, hogy egyik nap még civil voltál, másik nap meg már mundér volt rajtad, zöld mundér volt rajtunk. 1976, ez volt az alakulatnak a száma, Bem József Légvédelmi Tüzérezred.

5

Eszterrel 16 évesen kezdtünk el stoppolni. 2010-et írtunk, már rég lement a beat-nemzedék stoppos romantikájának sokadik hulláma is. Jártuk keresztül-kasul az országot, aztán Erdélyt. Később külön-külön stoppoltunk külföldön is. Volt egy kakitérképünk, amin bejelöltünk minden falut és várost, ahol megkönnyebbültünk. Cece, Kolozsvár, Kapolcs, Veszprém, Gyimesközéplok… Az autósok állandóan pénzt adtak vonatjegyre, mert annyira féltettek minket, de általában abból fesztiváloztunk. A legtöbbször nem kellett sokat várnunk, ha mégis, ugráltunk meg hülyéskedtünk. Nagyon korán megtanultuk, hogy autópályán TILOS stoppolni, és hogy az a legnagyobb szívás, ha egy város közepén tesznek ki, de nekünk még tovább kell utaznunk, akkor “irányba kerülni” legalább egy óra. Eszter próbált meggyőzni, hogy a löncshús tejföllel és kiflivel jó. Elképesztő kalandokat éltünk át, de reméljük, hogy a saját gyerekünknek nem jut eszébe ilyen.

1

Alapvetően nem rajongok különösebben az autókért. Sosem vágytam drága autóra és most is csak néha érzem azt, hogy jó lenne néha a városon belül autóval közlekedni, vagy hétvègente azzal hazajönni. Ez a BMW azonban más volt. Ennek az autónak a története mindig is érdekes volt számomra. Az ahogyan apa nagybátyjától a rendőr nyomozó Miska bátyától hozzánk került. Érdekes visszagondolni arra is, hogy apa ezzel járt a temetőbe felmérni a munkákat a 90-es èvek elejèn. Ez az autó volt Lontiék esküvői autója, amire akkor az egyik babámat ragasztottuk fel. Ezzel az autóval szenvedett Lonti balesetet, amikor a recski kanyarban lévő feszület fogta meg a megpördült autót valamikor a 90-es években. Erre a képre nem emlékszem mikor készült, csak arra, hogy mennyire szerettem azt a hangot hallgatni, amikor egy hosszú egyenesben ki tudott teljesülni ez a az erős motor. Mindig mondtam apának olyankor, hogy kakaót neki. Miután eladtuk sokszor láttam a környéken és sokszor a hang alapján felismertem mielőtt láttam volna. Egy ikonikus autó volt a családban.

1

Sokat változott a világ 1991 óta. Olyan biztonsági intézkedések váltak szükségessé a 2011-es merényletet követően, amik lehetetlenné teszik, hogy bárkivel olyan kaland történjék, ami velem. Addig kétszer repültem összesen egy londoni oda-vissza úton, de komoly tapasztalatot mutatva hangosan jelentettem ki a Madrid-Budapest gépbe beszállva: „Milyen kicsi ez a gép!” Akkoriban a felszálló utasokat a pilóták is üdvözölték a légiutaskísérők mellett. Helyünket elfoglalva zökkenő mentesen értük el az utazósebességet és a magasságot. Az önérzetében megsértett pilóta az utasok között hátra sétált, majd visszafelé az ülésem mellett megállva nekem szegezte a kérdést: „Még mindig úgy gondolja, hogy kicsi ez a gép? Jöjjön, megmutatom elölről!” Nem volt kérdés, hogy megyek-e. Néhány pillanat múlva a pilótafülkében találtam magam. Sajnos az első és másodpilóta nevére sem emlékszem, pedig udvariasan bemutatkoztak és minden kérdésemre készséggel válaszoltak, meséltek és magyarázták mit látok a műszerfalon és az alattunk elnyúló földrészen. Felhívták a figyelmem a messziről látható, de számomra alig észrevehető leszállópályára is. Biztosan hallott már mindenki huncut pilótatörténeteket, de az én pilótám talpig úriember volt. Neki köszönhetően elmondhatom, hogy még a leszállást is a pilótafülkében állva nézhettem és tapasztalhattam meg, amit soha nem felejtek. Hihetetlen, ugye? Innen is nagyon köszönöm neki, remélem nem nagyon dorgálták meg érte!

2

1991-ben Madrid külvárosában, Parquesurban voltam először nyugati hipermarketben. Hatalmas árukészlet, akciós termékek a sorok végére rendezve. A bevásárlóközponthoz piac, élménystrand, éttermek és egyéb üzletek is tartoztak. Emlékszem a bőség zavarára. Magyarországon néhány évvel később nyíltak csak meg a super és hipermarketek. A fényképek érdekessége, hogy az oszlopok tükrében megörökítettem anyukámat és apukámat is, amire már nem is emlékeztem.

1

Rajz óra után arra lettem figyelmes, hogy egy csinosan öltözött múlt századi úri hölgy ül az iskola kertjében. Gyorsan lerohantam a kertbe hozzá, mert teljességgel megbabonázott. Figyelmesen megkérdeztem Gyulabácsit, hogy megörökíthetem e ezt a nemes pillanatot, amit azóta is tisztelettel és hálásan köszönök! Gyula egyébként professzionális modell szerepét tölti be az iskolánkban, amit mindig hatalmas szívvel és teljes beleadással végez. Így készült el ez a közös projekt is!

5

1991.08.10-én Spanyolország felé vettük az irányt szüleimmel, otthon hagyva öcsémet, aki ebben az időben középiskolásként ígéretes válogatott vízilabdázó volt. Ezen az úton még nővérem is velünk tartott, bár Ő hamar visszatért Magyarországra a főiskolai tanulmányai miatt. 1 évre költöztünk ki. Apukám sörfőzőmester volt, új sörgyárakat üzemelt be Madridban és környékén. Így anyuval együtt négyen ültünk a Skodában, amire a sok csomag mellett még a piros biciklim is felkapaszkodott. Apukám imádott világot látni, autót vezetni, ezért a tengerparti útvonalat követve haladtunk Madrid felé és álltunk meg nagyobb városokban: Velence, Monaco, Cannes, Avignon, Barcelona. 1-2 órát töltöttünk csak egy-egy városban és az autóban aludtunk. Étteremben nem ettünk, de emlékszem a friss francia baguette ízére. Illatos, ropogós, omlós.

5

Sorozatom darabjai Budapesten készültek, műfajuk streetfotó. A városban mindig látni valami érdekeset, legyen az tükröződés, egy érdekesen futó árnyék, egy építkezésből megmaradt kompozíció. Zebrán átkelő gyalogosok, hétköznapi emberek a fővárosban. Van köztük analóg és digitális is, lenyomatai egy főváros mindennapjainak.

5

Elsuhanók cimű sorozatomban az absztrahálással játszottam. Mindig is nagyon különös hely volt számomra a főváros. Ezeken a felvételeken az expozicióval kísérleteztem, a lassú záridő különös fényhatásokat hoz létre, ami olyan, mintha mozgóképet rögzítene. Közlekedési járműből fotózva pedig csak erősödik a suhanásérzés.

1

Felnőttként alig jártam már a Gellért-hegyre, de fiammal újból felfedeztem, hiszen vele nagyon sokat jártunk. Nagyon jó, hogy egy ilyen nagyvárosban ennyire változatos zöld felületek vannak! Kisgyerekkel igazi kirándulás, és sok helyen meg lehet állni, vagy a kilátást élvezni, vagy valamelyik szuper játszótéren órákig játszani! És a Gellért-hegy telis-tele van kanyargós ösvényekkel, meredek lépcsőkkel, titokzatos beugrókkal. Lenézve a Duna hömpölyög szélesen, körbe pedig ez a csodaszép város éli mindennapjait. Mindig jó ide eljönni!

5

We usually go skiing with my family. I usually ski with my brother because we try out almost all the slopes. Then, as a break, we go together in a dining room to have lunch. When we rest in the middle of the ski slopse, my brothers and I always have snow battles, which makes skiing even more exciting. Általában a családommal megyünk síelni. Gyakran a bátyámmal síelek, mert vele szinte az összes pályát kipróbáljuk. Aztán szünetként együtt megyünk be egy étkezőbe ebédelni. Amikor a sípálya közepén pihenünk, a testvéreimmel mindig hócsatázunk, ami még izgalmasabbá teszi a síelést.

1

Ez itt én vagyok még nem egészen egy évesként az igen magas apukámmal. A kép az udvarunkon készült, amit azóta benőttek az itt még apró bokrok és fák. A házunk mögött egy hatalmas keresztben álló pajta húzódik, a ház építői kocsisok voltak, kellett a hely a takarmánynak, jószágnak és a kocsinak. Az apukám szobrászművész, amikor megvették a romos házat, ez volt az elsődleges szempont, hogy a pajtából lehet műhely, ahol majd tud faragni. Akkoriban még nem volt disznóólból avanzsált garázsunk, úgyhogy az autóval is ide álltunk be. Ez az első autónk, amire emlékszem: fogkrémzöld színe volt, rendszerint leért az alja, amikor beálltunk a pajtába, ilyenkor mindenki anyázott. Ebben szállítottunk mindent: embert, szobrot, képeket, fotós cuccokat, az egész életünket. Gyerekként sokat aludtam a nyitott csomagtartójában nyári rendezvényeken. Előtte a szüleimnek kispolszkija volt, utána meg ez. Ami azóta is legenda a falunkban, mert a szüleim mindketten magasak voltak és hatalmas dolgokat fuvaroztak a kicsi autóikkal. A kiszállás mindig egy kisebb komédiához hasonlított.

5

Tavaly meglátogattuk az egyik barátnőmet Lesbos szigetén, aki Erasmuson volt kint. Afrikából érkező sivatagi homok lepte el Athént érkezésünk napján (onnan indult a kisrepülő Lesbos szigetére). Teljesen szürreális élmény volt, kb. olyan volt, mintha a Dűne című filmben lettünk volna: sárga köd volt mindenfele. Lesboson is érezhető volt a homokvihar hatása, napokig nem láttuk a napot, csak a sárga ködfelhőn túl, halványan. Az első kép a homokköd lepte Lesbost mutatja. Egyik nap végül átkompoztunk Törökországba, és újra láttuk a napot. Az amúgy is színes Törökország még színesebbnek tűnt így, hogy nem egy ködfelhőn keresztül kell megismernünk a várost. Ayvalikban és Izmirben kirándultunk. Annyira mások a színek és a fények, az emberek és az épületek, hogy egész nap csak fotóztam, rettentő izgalmasnak találtam a két várost és a tájat. Nagyon jó lenne visszamenni, hatalmas kaland volt.

5

2019 óta készítek vizuális naplót. Olyan képeket rögzítek, amelyek rezonálnak az aktuális gondolataimmal, érzéseimmel és hétköznapi történésekkel. Ezeket a képeket egy analóg nikon kamerával készítem. A digitálisról analógra váltás segít abban, hogy kilépjek ezekből a helyzetekből, kívülállóként figyelhessem meg őket és fogalmazzam meg képekben. Időközben viszont a fotó napló utazó naplóvá avanzsált. Utazás közben az analóg kamerával egy olyan szabadságot és játékosságot élek meg, ami a formákban, színekben, mozdulatokban, alakokban és megfigyelésekben csúcsosodnak ki. Leggyakrabban tájképeken, részletképeken és portrékon keresztül foglalkozom a külvilággal, amit látok és a belső világgal, amit érzek. Ezekben a helyzetekben rengeteget tanulok nemcsak a világról, hanem a világgal való viszonyomról is. A képeket átlapozva észrevettem viszont, hogy nem egyszer néznek velem szembe állatok. Sokszor olyan érzés fog el, mintha embereket fotóznék. Egy érdekes aspektusa a turista létnek, hogy nem csupán "elugrom" az állatkertbe és személytelenül lefotózom, dokumentálom őket, hanem belépek a privátszférájukba. Habár nem emberek, de helyi lakosok, akik megfigyelik az idegent. Én is figyelem őket, ők is figyelnek engem. Ebből a kölcsönös figyelésből pedig emberi arcok és helyzeteket bontakoznak ki. Máskor pedig csak átsuhannak a látómezőn, tudomást sem véve rólam sietnek tovább dolgukra.

1

1991-ben a barátainkkal és egy piros Dáciával elindultunk Görögországba, a cél 1800 km-re volt. Az autószerelő tesóm szerint bátor vállalkozás volt. 1 hétig rengeteg helyen jártunk, rengeteg élménnyel gazdagodtunk, ott aludtunk, ahol az este ért bennünket. Az akkor háborús Jugoszlávián szerencsésen túl jutottunk, Thesszalonikiben a 4 sávos úton felforrt a hűtővíz az autóban, mert nem kapcsolt be a ventillátor. Kis pihentetés, bütykölés és mentünk tovább. Az Olümposzt gyalogosan másztuk meg , mikor visszaértünk a faluba, több óráig kerestük az autónkat, de nem vitte el senki, csak minden ház, utca egyforma volt... A Meteorákra rácsodálkoztunk, Athénban belecseppentünk egy tüntetésbe, ahol a motoros rendőr a falhoz állított bennünket, lövések dördültek a levegőbe, égtek a kukák. Ilyet még nem láttunk, de azért másnap az Akropoliszt is megnéztük. A Korintoszi-csatornán átkelve várt bennünket a jól megérdemelt 1 hét csak a tengerparton. A szállásunkon derült ki, hogy a 2 "room", az a konyha és a szoba, a hűtő nem működött, a kinti levegő 40 fok volt. De mindez nem számított 20-on évesen, mert a tenger gyönyörű és persze sós volt. Hazafelé az 1800 km-t váltott vezetéssel tettük meg, Szegednél a Dácia fék tűzforró lett, pihentetés, óvatos sebesség még 200 km-en. A lakhelyünktől 20 km-re megállított bennünket a körzeti megbízott, mert nem égett az egyik tompított lámpája az autónak. Kerestük az égő készletet, kipakoltunk mindent a csomagtartóból, aztán a kesztyűtartóban meg is találtuk, kicseréltük. Hulla fáradtan, de örök életre szóló élményekkel értünk haza

2

Történeteim főhőse egy Trabant, melynek szüleim voltak a tulajdonosai a 2000-es évek elején. Az első mese szintén ez idő tájt játszódott: óvodából hazafele menet mindig arra kértük apukánkat, hogy egy útba eső emelkedőn menjünk fel autóval. Ugyanis gyerekként ez az emelkedő egy hatalmas hegynek tűnt és a világ legizgalmasabb dolgának számított felérni a tetejére. Nos, ez a mulatság csak addig tartott, míg egy téli, fagyos napon vissza nem csúsztunk az autóval. Természetesen nem lett bajunk, de megtanultok, hogy a Trabant nem egy csodajárgány. Egy másik kedves történet, amire húgom úgy emlékszik vissza, hogy egyszer ennek a csodaautónak kiesett a vezetőoldal melletti ajtaja és apukánk kénytelen volt úgy hazavezetni, hogy egyszerre fogta az ajtót, kormányzott és váltott. Míg szerintem nem kiesett az ajtó, hanem csak nem csukódott be és napokig kénytelen volt így vezetni. Bár mindketten másképp emlékszünk rá, az biztos, hogy amikor visszagondolunk a Trabant kalandjaira, mindig eszünkbe jut, milyen szabadnak éreztük magunkat gyerekként, csak nevettünk és élveztük az utazást.

1

Férjemmel három hétig hátizsákos turistaként csavarogtunk Kelet-Anatóliában, a kurdok által nagy számban lakott régiókban. Érkezésünk napján ezen a területen a kurdok elraboltak 15 német turistát, ami számunkra csak egy hír volt, de semmit nem érzékeltünk belőle addig, míg bő egy hét múlva Bitlis város felé nem utaztunk. Távolsági buszunk útközben mindenféle katonai ellenőrzésen és rendőri igazoltatáson esett át. Este fél 9-kor végre elértük Bitlist. Ahhoz képest, hogy tartományi székhely, vasárnap este szokatlanul sötét és kihat képet mutatott. Mint itthon egy pár ezer lakosú község. A buszsofőr igyekezett meggyőzni bennünket, hogy nincs itt semmi látnivaló, inkább menjünk vele tovább Diyarbakirba (még 200 km), de mi tartottuk magunkat, hogy először Bitlis esedékes. Így hát két járókelőre bízott, hogy a szállodához kísérjenek. El is indultak velünk - a legsötétebb irányba. Váratlan módon nem azt kérdezték tőlünk, hogy hová valók vagyunk, hanem hogy németek vagyunk-e. Az út egyre koszlottabb és elhagyatottabb benyomást keltett, semmit sem világosodott – pedig állítólag a város közepe volt, és egy háromcsillagos szállodát kellett megtalálnunk. Menet közben egy pillanatra megtorpantam; azon nyomban a mellettünk lévő épületből egy rendőr ugrott ki, és kérdőre vonta kísérőinket. Válaszukat hallva szó nélkül visszavonult az épületbe. Kisvártatva tényleg látszott a szálloda felirata, de erre a funkcióra a feliraton kívül semmi nem utalt se kívül, se belül. Az elvarázsolt épületben három emeletet mentünk fölfelé, s minden szinten más-más igazgatóság, hivatal, posta működött. Tényleg lesz itt egy szálloda? Tényleg volt. Hétfőn korán fölkerekedtünk, és megnéztük, ami a városban és közvetlen környékén érdekes volt számunkra. A szállodába visszaérkezve „ingyen cirkusz” nézői lehettünk. A város egyetlen, 2x1 sávos főútján egy parkoló taxira ráejtettek egy áruval megrakott hatalmas konténert. A helybeliek azonnal összecsődültek az „arénában”, sőt, fölmentek a lapostetős épületek tetejére is, és ott kis székekre telepedve követték az eseményeket. Egy idő múlva daru érkezett, és az árut átpakolták egy másik járműre. Mindez órákig tartott, azalatt megszűnt a forgalom mindkét irányban, míg csak föl nem szabadították az utat. A nézők a forgalom megindulása után is maradtak, és nem hiába, mert még hosszú időbe tellett, míg váltakozó irányban elhaladtak a feltorlódott járművek. Teherautók, autóbuszok, élő állatot szállító járművek, tartálykocsik, személykocsik végtelen sora vonult át a városon. Másnap reggel a szálloda portáján ült egy kis kreol emberke. Ránk várt, hadarva közölte velünk, hogy rendőr, és biztonságunkra kell vigyázzon. Az elrabolt turistákra hivatkozott. Igazolványt nem mutatott, civilben volt, az átlagnál rosszabbul öltözve. Jött velünk, nem hatotta meg, hogy épp tovább utazunk a városból. A buszváróban mellénk ült. Szólni nem szólt hozzánk, még azt sem tudtuk meg tőle, hogy velünk utazik-e, vagy csak föltesz a buszra. Miért éppen két nap után, és miért éppen a buszos cég irodájában vagyunk veszélyben? Tegnap reggeltől estig föl-alá mászkáltunk mindenféle helyeken, mégse törődött velünk senki. A jövő-menő emberek között többen ismerték, és beszédbe elegyedtek vele – kezdtük elhinni, hogy tényleg rendőr. Nekünk nem volt kedvünk még egymáshoz sem szólni. A busz, amire méreg drága jegyünk szólt, csak nem akart jönni. Nagy sokára megtudtuk, hogy valami baleset történt útközben. Nyolcvan perc elmúltával a kényelmes, tágas Mercedes busz helyett egy kis pár személyes dolmuş érkezett. Arra feltuszkoltak bennünket néhány emberrel együtt, akiknek szintén Diyarbakirba volt buszjegyük. Négy óra zötykölődés várt ránk, de legalább rendőri kíséret nélkül. Szabadulásunknak annyira örültünk, hogy elfelejtettük kérni a jegyár különbözetét.

5

Olaszország és a tenger... erről a szókombinációról általában sziklák jutnak eszembe. Különösen igaz ez Szardinia szigetére. Rengeteg és gyönyörű sziklás rész húzódik ezen a szigeten a partok mellett, de jut belőle a belsőbb részekre is. Mivel két kedvenc közegem a víz és a sziklák birodalma adott volt, hogy ezt a szigetet előbb utóbb érdemes felkeresnem. Így is tettem, 2017 őszén megérkeztem Alghero városába. Egy baráttal pár nappal későbbre beszéltünk meg találkozót mert ő csak később tudott elindulni. Tervünk közös sziklamászás volt a népszerűbb itteni sziklákon. Robogót béreltem és egy sátorral vágtam neki a sziget felfedezésének. Csodálatos tájakból nem volt hiány és a sátrazás is bevált. Nagyon jó helyeket találtam hol a parton, hol források közelében, de valamikor egyszerűen csak valami rejtetettebb fás részen. Az időjárás még nagyon kedvező volt és a tenger is igencsak fürdésre alkalmas. A találkozónk előtt egy nappal azonban ellátogattam egy nagyon impozáns és meredek mély kanyonba, a sziget legmélyebb kanyonjába a Gorropu-ba. Ugyan felhívták a veszélyességére a figyelmemet, de sajnos ez nem volt elég és mohó lendületemet egy kis baleset zárta. Részleges bokaszalag szakadást szenvedem és csúnyán bedagadt a bokám, járni is alig bírtam másnap. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem ez volt az első ilyen eset úgyhogy orvosi segítség nélkül is tudtam mi a teendő. Fásli, fájdalomcsillapító és lassan kicsi terhelés mert az nem lehet, hogy elússzon a maradék pár napunk. Nem is úszott el, de jelentősen lelassultak az események. Így is azért sikerült még jó néhány csodálatos tájat meglátogatnunk. Ilyen volt a Capo Testa nevű helyszín ahol olyan sziklaformációk voltak mint a mesében, egyikünk se látott még hasonlót. A sziklamászás nekem sajnos így elmaradt, de kárpótoltak a látott tájak és vidékek.

3

Másfél éves voltam amikor ez a kép készült. Persze erre én konkrétan nem emlékszem, de már akkor is gyorshajtottam a kismotorral. Akkoriban még a régi házban éltünk Tinnyén, ahol felnőttem. Anyukám a mai napig is háziorvos a faluban, de már senki sem él ott, átalakították az egész házat, orvosi rendelővé. Régen mikor még a rendelővel egybekötött szolgálati lakásban éltünk, a szomszédunk volt Juci néni és anyukám minden nap nála itta meg a reggeli kávéját, az évek során szoros barátság alakult ki közöttük és mire én megszülettem, már szinte családtagnak számított Juci néni, vagy mi számítottunk náluk családtagnak? Nem tudom , ilyen távlatokban ezt már nehéz eldönteni. Na de visszatérve a kismotorra. Amint ráültem áthajtottam Jucihoz, a szüleim nem tudták hol vagyok, de ez nem volt meglepő. Sokszor történt hasonló, se engem se a kismotort nem tudták féken tartani. Olyan emlékem már nekem is van, hogy pár évvel később ugyan ezzel a kismotorral száguldozok le a teraszról a kertbe vezető lépcsőn a szüleim meg pánikszerűen rohannak utánam, hátha valahol megtalálják a féket.

4

Ez volt az első Karácsony amire emlékszem is. Mint minden más ünnepnél, ilyenkor is a nagymamámnál ebédeltünk, mindig nagyon izgalmas volt ez az időszak, hogy vajon mi vár majd a fa alatt, de ez a karácsony ilyen szempontból kifejezetten különleges volt. Ugyan is mindhárom unoka, köztük én is. Kaptunk 1-1 mackós, kockás pokrócot. Sosem volt felhőtlen a karácsony, mert a nagyanyám minden alkalommal azon szenvedett, hogy a nagybátyám nem lesz ott egész hétvégén, mert az egész családjával együtt, ilyenkor mindig Ruzsá-ba látogattak. (Marika mamához, az unokatestvéreim másik nagymamájához) Emiatt mindig volt egy enyhe, de érezhető egymásnak feszülés anyám és nagyanyám közt, amit nem minden alkalommal viseltem jól. Mivel ezt jeleztem is, ennek a feszültségnek feloldására együtt meghintáztattak ebben az újonnan kapott mackós pokrócban, ami így oldotta egy kicsit a hangulatot mindenkiben és nekem annyira megtetszett, hogy a mindennapok részévé vált a problémák pokrócban való elringatása. (de néha csak pokróchintáztunk, mert minden esetben nagyon szórakoztató és izgalmas volt)

3

Ezen az késő nyári napon apukámmal felkirándultunk a jánoshegyi kilátóhoz és a felfelé vezető út közben a gyűjtöttem mindenféle dolgot amit az út szélén közben mozdíthatónak láttam, majd egy varázsbotot készítettem ezekből a szalagokból és abból a nagy sétabotból amit találtam. Ez kísérte a lefelé vezető utunkat és vigyázott ránk, vándorokra, Apukám ritkán töltött velem együtt minőségi időt, de nagyon szeretett fotózni, ezért azokról az alkalmakról viszont elég sok kép van, amikor együtt elmentünk valahova.

2

Amikor Freiburgban gimnazista voltam, egyik hétvégén elmentünk páran a helyi vásárra. Elég stresszes időszakot éltünk, az érettségire készülés és a jövőnk kitalálása mellett kevés időnk maradt bármi másra. Viszont azt is tudtuk, habár keveset beszéltünk róla, hogy pár hónap múlva, amikor már leérettségiztünk, bizonytalan hogy mikor látjuk majd újra egymást. Ez így is lett - többen a tengeren túlra mentek továbbtanulni, páran hazamentek a saját országukba, és mindenki szétszóródott a nagyvilágban. Ez a kora tavaszi vurstlis este egy nagyon kedves emlék maradt a gimiből. Itt még együtt volt a nagy baráti társaság, és olyan 15-en elmentünk hullámvasutazni, körhintázni, fura formájú nyalókákat és (magyar!) lángost enni. Mindettől egyébként irtó rosszul lettem és másnap végig émelyegtem, viszont a vidámparkokról azóta is ez az este jut eszembe.

5

Mindenki vegyen elő egy lapot! címmel szerveztünk csoportos kiállítást a Magyar Képzőművészeti Egyetem II.éves hallgatóiként. Azelőtt még soha nem dolgoztam ennyi emberrel, ezért ez a tapasztalat nagyon sokat adott hozzám, és megtanított a csapatmunka alapjaira. Kurátor volt az összes osztályátrsam: Balajthy Boglárka, Bence Bettina, Czvetkó Fruzsina, Cselőtei Boglárka, Domonkos Sára, Geiger Róza, Grisztel Eliza, Horváth Mátyás, Lipka Boróka, Menyhért Júlia, Pető Zsófia, Sárközi Fanni, Sóti Márton – sokkal közülük még ma is tartom a kapcsolatot. A kiállításrendezést megelőzően kutatásba kezdtünk, és az oktatási fordulattól kezdve Thierry de Duve-ig próbáltunk minden fontos művészetelméleti értekezést elolvasni, amely pedagógiával foglalkozott, egyúttal a kiállítást saját közoktatásban szerzett élményeink tükrében is szerettük volna létrehozni, ezért döntöttünk végül úgy, hogy a a röpdolgozatokat megelőző rettegett mondat lesz. Az írásbeli számonkérés, amely egyikünknek sem volt a kedvence, tudtok hogy mások számára is az írásbeli számonkérésének emlékét idézi fel. Az érettségi után két évvel voltunk szinte mindannyian, a történelemkönyvet Asztalos Zsolthoz hasonlóan, hiányosnak tartottuk, torzítottnak és keretezettnek. Végül a csoport döntésének értelmében ezeket a kulcsszavakat használtuk a kiállítás rendezésekor is, mert ezeket tartottuk az egész közoktatásra érvényesnek. A kiállításnak fontos részét formálta a Nemzeti Alaptanterv változtatására irányult intézkedések, a kiállításon bemutatott művek elsősorban a központilag meghatározott tananyag átadására és számonkérésének módjára reflektálnak. Mindezek mellett egy alternatívát kínáló modellt is bemutattunk, ami a kritikai pedagógián alapul. A DemoLab projektje volt számomra a legérdekesebb munka, hiszen ők diákokkal közösen hoztak létre fanzineokat, a brazil Paulo Freire-hez hasonlóan. Kiállító művészeink Asztalos Zsolt, Balogh Viktória, Barna Orsolya és Pálinkás Bence György voltak, valamint Lődi Virág, Pólya Zsombor, Szemző Zsófia, Tóth Márton Emil voltak. A történetem fényképei pedig a kiállítás kapcsán létrejött workshopot jeleníti meg, ahol a kritikai-pedagógia módszerét alkalmazva, a magyar oktatáspolitikával kapcsolatos szavakkal kísérletezett. A Telep Galériában, a kiállításunk terében ezekkel játszottunk 2019 decemberében.

2

A performatív előadások szervezése és koreografálása mindig is a szenvedélyem volt. Kezdetben kísérletező közös alkotásokban vettem részt, majd mások performanszaiban is szerepeltem. Részt vettem egy nyári táborban, amit a School of Disobedience hozott létre. Életem legszebb pár napja volt. Inspiráló és nyitott nemzetközi résztvevőkkel kreatívkodtunk.

3

2023 telén részt vettem az Engedetlenség Leányiskolájának több hónapos Masterclass képzésén, ahol többek között tanultam különböző táncműfajokat, breathworkot, meditációkat, továbbá tanulhattam a public performance-ról, gyakorolhattam a kreatív írást, tarthattam és koreografálhattam különböző performanszokat csoportosan és önállóan, részt vettem a III. Vadvirágok fesztivál szervezésében, amin aktív és passzív meditációs workshopokat is tartottam. A Masterclass képzés záróvizsgájaként létrehoztam első három átfogó workshopomat, önismereti, mélyreható témákban melyeket önállóan szerveztem és tartottam.

1

Saját képzeletünk a felszabadulásunk legfőbb támogatója. Épp ezért gondoljuk úgy, hogy a szabad asszociációs és kreatív készségeink segítségével, képesek vagyunk felfedezni azokat az értékes lehetőségeket önmagunkban, amiket eddig talán nem ismertünk és amik által megtapasztalhatjuk az önkifejezés szabadságát és mélységét. Az aktív, mozgással ötvözött meditáció segíti növelni a testtudatot és általa egyfajta „belső látást” hozhatunk elő, ami elvezethet megszokott világunk, új, még felfedezetlen területeire.

1

Az RMC táncos közösség foglalkozásai során javaslatokat kapnak a résztvevők, amelyek által elindulhatnak az önismereti úton, rátekinthetnek a lelki folyamataikra, és tudatalattijuk működésére. Megkereshetik motivációjuk forrását, inspirálódhatnak, megnyílhatnak az őszinte kapcsolódás és kommunikáció felé. Végső célunk, hogy a résztvevők megtalálják autentikus énjüket, tisztán éljék meg érzelmeiket, tudatosan és felszabadultan legyenek jelen életükben.

1

Az Release Movement Circle (továbbiakban RMC) Szomatikus Mozgásszínházi közösség tagjai kisebb és nagyobb közösségek, csoportosulások részére tart mozgásra és önismeretre ösztönző foglalkozásokat. Célja a szomatikus tudatosság, az önismeret és az önreflexió fejlesztése, amely egyaránt támogatja a lelki egészséget és a művészi önkifejezést. A foglalkozásainkon egy-egy témát körbejárva, közösen gondolkodunk előítéletmentes, megtartó közegben. Az órák lényegi elemei, a teljesség igénye nélkül, a szomatikus megközelítés, a testtudati fókuszú mozgás, az imagináció, a szabadtánc, az írás, a rajz általi reflexió és a beszélgetések általi élmény- és gondolatmegosztás.

1

Az RMC közösség tagjaként, foglalkozom improvizatív, kontakt és autentikus tánccal. Az óráinkon elsősorban a mozgáson van a hangsúly, de rengeteg bodywork, aktív meditáció, rajz, művészetterápia és érintésterápia is helyet kap az alkalmainkon. Nyilvános, havonta rendezett fellépéseinken egyedi módon egyesítjük az önsimereti beszélgetés, a szomatikus tánc és a mozgásszínház világát. Közös célunk, hogy közösen merüljünk el az önismeret mélyebb rétegeiben és szabadon fejezzük ki önmagunkat a test, a lélek és a mozgásszínház szövedékében.

3

Mikor létrehoztam ezt a workshopot azt kutattam, hogy a mozgás és testünk által elmondott történetek, olyan tudatalatti válaszokat és működési mechanizmusokat, érzelmeket hozhatnak felszínre, amikről nem is sejtjettük, hogy bennünk vannak. Ezen felül segítenek szélesebb perspektívából szemlélni saját életünk folyamatait, és tudatosabb, teljesebb életet létrehozni.

4

A tavaly megtartott egyik workshop témám ez volt: Hogyan lehetne mozgásban elmesélni az életünk különböző szakaszait? Napjaink rohanó világában, az emberek tudat alatt átugranak az egyik szakaszból a másikba... Hogyan tudnánk megállni és megragadni az életünk pillanatait? Mi történik, amikor nem vagyunk felkészülve az eljövendő életszakaszainkra, és a változások elől menekülünk? Vajon hogyan lehetne megérteni és elfogadni, hogy az élet során mindannyian átalakulunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell az elménk, az intellektusunk és fizikai adottságaink terén? Úgy gondolom, sokan nem tudjuk elfogadni vagy megérteni, hogy a felnövekedés során, szinte mindenben változunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell: az elménk, az intellektusunk, a fizikai adottságaink, ezek az idővel mind folyamatosan átalakulnak… Fontos lenne tudatosítanunk ezt a változást az életszakaszaink között, hogy megértsük, hogyan formált minket át a múltunk, hogy melyik életszakasz mit adott vagy mit vett el... Ezzel együtt, közösen kutathatjuk azt is, hogy a jövőben, mire számíthatunk, mit akarunk igazán az élettől. Felelősséget kell vállalnunk, el kell kezdenünk magunkban kutatni egy teljesebb jövőért.

3

"Életszakaszaink meséje" című workshopom második alkalmán egy mélyreható aktív meditációt gyakorló úton vezettem végig a résztvevőket, ahol mindenki a saját életszakaszaira fókuszáltan vett részt egy szomatikus mozgásalapú kutatásban. A workshopon egy irányított mozgásgyakorlatra és improvizációra hívtam a résztvevőket, aminek célja a múltbéli, jelenlegi és jövőbéli állapotaink eltáncolása volt... A mozgásgyakorlatot követően egyéni alkotófolyamatba merültünk. Ebben a szakaszban a csoport tagjai írtak, rajzoltak, terveztek és szerkesztettek, létrehozva saját életszakaszaikról szóló műveiket. Az alkotás során az egyéni kreativitás és önkifejezés került előtérbe. A workshop záró részében pedig azt gyakorolták, hogyan tudják játékosan és felszabadultan bemutatni saját alkotásaikat. Ez a gyakorlat nem csak a művészi megnyilvánulások színpadi előadását célozta, hanem arra is ösztönözte a résztvevőket, hogy kifejezzék saját kreatív folyamatukat és az alkotások mögötti érzelmeket, történeteket.

5

ÖNTRANSZFORMÁCIÓ... "A rétegzett személyiségünk" című workshopom a @school_of_disobedience Masterclass képzésének záróvizsga feladataként jött létre. Ennek az alkalomnak a középpontjában az önismeretünk mélyítése állt. Ezen napon a résztvevők megalkothatták önmagukat, egy korábban számukra is ismeretlen módon. Olyan eszközökkel és módszerekkel kísérleteztünk, amik segítségével kiléptünk a megszokott kereteinkből, és egy teljesen új módon tanultunk mozogni vagy akár önmagunkról gondolkodni, alkotni. A résztvevőket így egy új testi érzékelés és mozgásforma felfedezésével vezettem végig ebben az improvizációs folyamatban, melynek célja az volt, hogy szorosabb és elfogadóbb kapcsolatba kerüljenek saját testükkel. Ezt követően a vizuális területeken való alkotás és kísérletezés kapta meg a fő szerepet. A résztvevőknek lehetősége nyílt önmaguk megformálására és olyan művészeti kifejezési formák felfedezésére, amelyek segítettek feltárni személyiségük rejtett rétegeit. A foglalkozások során egy önismereti és terápiás hatású élményt élhettünk át.

5

Első emlékek a busójárásról, amikor nyolc évesen a szüleimmel és a legjobb barátaimmal leutaztunk Mohácsra, hogy magunk is megismerjük ezt a tavaszváró téltemető népszokást. Levente és Lili is le voltak nyűgözve, de a legjobban talán engem ejtettek rabul a bárányszőrbe, kosszarvakba bújt (részben) helyiek. Bár mostanra már tudom, hogy nincs történelmi alapja, mégis nagyon megragadott gyerekként, az a népi monda, amelyben magába foglalja a busójárás eredetét, és amelyben a törököket elűző helyiek démonikus maszkokat faragnak és nyelvet öltenek az ellenségre. Az eredetileg sokác (horvát) népszokás, amely farsang utolsó hetére tehető ma már a magyar világörökség része. Poklada néven is ismert busójárás eredete messzire tekint vissza. A török elől a dunai mocsárvilágba elbújó sokácok úgy tervezték meglepni a törököket, hogy ijesztő vérrel és egyéb állati és növényi színezékkel megfestett álarcokba bújtak és birkabőrbe öltöztek. Kereplőkkel és saját készítésű zajkeltő eszközökkel átcsónakáztak az éj leple alatt, és sikeresen elzavarták a törököket, akik fejvesztve menekültek el a városból. A képen a sulis szerelmemmel és a legjobb barátnőmmel állunk pár busónak öltözött férfi mellett, a másikon játékból a fejemre helyezi a busómaszkot. A harmadik fénykép a Mohács felé tartó buszon készült, itt kártyázással mulatjuk az időt. Emlékszem a szüleimet is nagyon lelkesítették a busók, csodálattal telve meséltek nekem a maszkkészítés nehézségeiről. Bár nem szeretem feltétlenül a karnevált, a busójárásban mégis van számomra valami vonzó, az hogy állati/ kitalált lénynek öltöznek az emberek számomra különösen érdekes ebben a népszokásban. Ráadásul a mohácsi busójáráson számos más csapat részt vesz a busójáráson Szerbiából és Lengyelországból, ahol hasonló hagyományok alakultak ki. Emlékszem a 2007-es mohácsi busójárás után sok groteszk maszkot lerajzoltam, és talán újakat is tervezetem. Megragadtak ezek a képzeletbeli lények, és rajtuk keresztül új kompozit figurákat skicceltem fel a papírra. Később elolvastam és a magyar busójárás eredete a bolgár „kukeri”-hez vezethető vissza. A Néprajzi Múzeum új állandó kiállításán is kiemelt szerepet kapnak a Mohácsi busójárás tárgyai az Örökség részben, amelyek nekem minduntalan a 2007-es találkozást juttatják az eszembe.

3

Tanárképzős fiatalok voltunk Szegeden, alig pár éven a rendszerváltás után. A „profilváltott" képzésünk jóvoltából újságírást tanulhattunk a helyi napilap szerkesztőségében. Kinyílt a világ számunkra a hajnalig tartó, nálunk idősebb, széles kapcsolatrendszerrel rendelkező újságírókkal folytatott beszélgetések nyomán. Nem ismertük a határainkon túli világot, a szomszédban kirobbanóban volt a délszláv háború, a határközeli vajdasági, és délebbi bánáti településeken csend honolt. Bennünk óriási vágy volt a határainkon túli magyar területek megismerésére és a káoszos tanárképzés óráiról rendszeresen meglógtunk, napokra, hetekre. Első utunk Jugoszláviába vezetett. Nem túl közeli célpontot választottunk, és szinte nem is létezett vonatos vagy buszos összeköttetés Szeged és a délebbi városok között. Egyik csoporttársam az indulás előtt nem sokkal vásárolt egy Skodát (1000MB), pirosat (ami a képeken nem látszik). Már akkor sem számított fiatalnak, feltűnően szép autó volt, utánunk fordultak az utcán. Ezzel indultunk útnak Nagybecskerek, Versec felé. Ismeretlen falvakon, elképesztő tájakon vágtunk át. Az első sivatag az életemben a Delibláti dombság volt, homokdűnéin a borókabokrokon kívül alig emlékszem más növényre. Egyetlen, keskeny egyenes út vágott át rajta, a végtelenbe futó országúton úgy éreztük, Texasban járunk. Filmélmények jutottak eszünkbe, szabadság, időtlenség kapott el minket. Az életérzés felejthetetlen. Három sráccal utaztam, engem fiúsítottak (már korábban), ezért gond nélkül bevettek a csapatba. Nos, itt készültek a felvételek. Két analóg fényképezőgép is volt nálunk. Mindent dokumentáltunk, de leginkább magunkat a tájban, magunkat az autóval. A skoda a végtelen országúton, a skoda és mi, a skoda simogatása. A négyes csoportkép késleltetett expozícióval készült, a gépet letettük az aszfaltra. A képeket magam laboráltam az albérleti fürdőszobában. Szemcsések, életlenek, alá-, vagy túlexponáltak, de minden benne van ebben a néhány képben, ami az első, legfontosabb utazásomról elmondható.

2

Néhány évvel korábban baráti társasággal kezdtünk rendszeresen belföldön túrázni, ami aztán a covid ideje alatt is a legkedvesebb közös időtöltésünk volt: a bezártságból kiszakadva a jó levegőn egész napokat túráztunk, nagyokat beszélgettünk, napsütötte tisztásokon a fűbe heveredve közösen fogyasztottuk el az otthon csomagolt szendvicseket, gyümölcsöket. Ezeket a túrákat leginkább az együtt töltött idő miatt szerettem. Amikor lett saját autónk, a férjemmel elhatároztuk, hogy újra felfedezzük magunknak a Magas-Tátrát, ahol bár korábban többször is jártunk családi vagy iskolai kirándulások alkalmával, ezek az emlékek megkoptak. A férjemmel első alkalommal egy csodálatos túrán voltunk a Zöld-tavi menedékháznál. Ez volt az első magashegyi túránk: a hegyi levegő, a kristálytiszta vizű hegyi patakok és a tó felett felhőkig magasodó hegyek lenyűgöző látványa. Ott és akkor engem teljesen magával ragadott az a világ, amit ezek között a hegyek között sétálva tapasztal az ember. Itt minden gondod elfelejted és csak az előtted álló út következő kilométerére figyelsz és várod, hogy a köves kaptató után megpihenj és csak csendben figyeld a körülötted magasodó hegyeket. Az eddigi legmeghatározóbb Magas-Tátrai élményem 2024 nyarán a Kapor-csúcs megmászása volt, ami évek óta egy titkos álmom volt. Amikor útnak indultuk, úgy terveztük, hogy a Menguszfalvi-völgyben fekvő Nagy-Hincó-tóig túrázujnk, ami a Tátra szlovák oldalának legnagyobb és legmélyebb tava. Nem indultunk el elég korán a szállásunkról a csúcsmászáshoz, és a Hincó-tavakhoz vezető meredek, köves terep után sem gondoltuk azt, hogy lesz még energiánk tovább merészkedni. A Nagy-Hincó-tóhoz megérkezve az időjárás is szelesre fordult. Szusszantunk egyet, de a hideg szél miatt nem tudtuk igazán élvezni a tízezer éves gleccsertó látványát. Nekem azonban eszembe jutott, hogy ha már itt vagyunk, mi lenne, ha megpróbálnánk feljutni a Kapor-csúcsra. A férjem egy darabig még partner volt, ezért elindultunk a meredeken kígyózó túraösvényen a Felső-Kapor-hágóra. Néhány perccel azután, hogy felértünk, helikopter zajára lettünk figyelmesek és arra, hogy a mellettünk pihenő turisták közül valaki integetve jelzi, hogy ő várja a segítséget. Végignéztük a mentőakciót, ahogy a kificamodott bokájú bajba jutott turista hölgyet elviszik a hegyimentők. A férjem ezen a ponton azt gondolta, hogy itt bizony vissza kellene fordulnunk és a hágóról is már elképesztő kilátás nyílt a völgyre. Én viszont itt már azt éreztem, hogy már túl közel járunk ahhoz, hogy feladjam, hogy most valóra válthatom egy évek óta dédelgetett álmom. Alig kétszáz méter volt hátra, de a csúcsszférában kevésbé tapasztalt túrázóként nem tudtam pontosan, hogy mire is vállalkozom: a sziklás terepen kézzel-lábbal kapaszkodva bizony az a kétszáz méter nagyon is sok tud lenni. A férjemet sikerült meggyőzni, hogy egy darabig még velem tartson, de a sziklás terep egy részén átkelve eluralkodott rajta a tériszony. Utólag nem tűnik ésszerű döntésnek, de azt éreztem, hogy én itt már nem vagyok képes megállni, ezért egyedül folytattam. Az egyre nagyobb sziklákon átkelve aztán elég hamar elbizonytalanodtam és eluralkodott rajtam egy érzés, amit még soha nem éreztem korábban: a halálfélelem. Tudtam, hogy itt egy rossz lépés, egy rossz mozdulat végzetes lehet és könnyen az alattam húzódó szakadékba zuhanhatok. Alig ötven méterre lehettem a csúcs előtt, amikor egy olyan sziklához értem, amin egyszerűen nem találtam fogást, nem tudtam, hogy hogyan is tudnék rajta átkelni. Ekkor utolért egy rutinos lengyel túrázó pár, én pedig csak álltam és figyeltem, hogy hová lépnek, hol kapaszkodnak és lépésről lépésre végül sikerült felkapaszkodnom a csúcsra, ahol az elém táruló látvány felülmúlta minden elképzelésem. Ezt a látványt örökíti meg a fenti fotó. Ilyen az, amikor egy álom valóra válik.

2

Mindkét kép egy számomra nagyon kedves helyen, szülővárosom közvetlen közelében, a szentesi Tisza-strandon készült. Az első képen apukám, nagymamám és én vagyok látható. Szentesi és igazi természetes víz rajongó létünkre nyaranta sűrűn megyünk le csobbanni egyet a nap végén. Rengeteg emlék, kalandos nap/este és nagy gondolat köt minket a strandhoz. Mióta az eszemet tudom így hármasban megyünk úszni, csöpögtetünk homokvárat, labdázunk és sörözünk "Mangecnél", a helyi fura figuránál, aki évtizedek óta viszi a nagyon illegális, kis vízparti kocsmát. Apa és én árral szembe úszunk, mert "az az igazi edzés", míg mama már csak lefelé tud csorogni, azt is azután, hogy karonfogva átsegítjük a ragacsos, iszapos terepen. Szerintem mindannyiónk nevében mondhatom, hogy ezek a nyári délutánok, esték, amikor a legboldogabbak vagyunk, a családdal együtt, tokától bokáig homokosan. (Készült: 2023. június 23., digitális/telefonnal készült) A fotó mindhármunknak megvan bekeretezve. A második képen épp barátnőm kisfiát ismertetem a vízzel/ússzással. Igazi szentesiként, hol máshol ússzon először, mint a Tiszában? Vannak napok, mikor barátnőmmel összeszedjük a bandát, a testvéreit és az utcabeli kispajtásokat és így, sokan együtt tekerünk le a strandra. Barátnőm a biztonságot felügyeli, én a játékfelelős vagyok. Agyagcsúszdát gyúrunk, kosarazunk, kergetőzünk, lubickolunk. Ilyen egy tökéletes nap... (Készült: 2020. június, analóg)

2

A Soli Deo Gloria kórus erdélyi körútja 1991-ben. A kórus egyik vezetője a férjem, Bódiss Tamás volt. Erdélyi körútra indultak, több fellépésük volt. A kórusban ennyi autót tudtak összeszedni. A férjemé a bordó Skoda 120-as volt, a képen látható piros Lada pedig egy átalakított gázos autó volt. Az egyik autó nincs a képen, mert később indult utánuk Nagybányára, és út közben egy petrence rúd átdöfte a szélvédőt, így az Nagybányán maradt, ezért csak 4 autóval lehetett tovább menni. A második fotón a hídon az említett Skoda.

2

Kiskoromban az unokatesómmal nagyon sokat jártunk a Normafára családilag. Kevés emlékem van ötéves koromból, de erre az egyre igazán élesen emlékszem. Azt játszottuk, hogy indiánok vagyunk, és a közös csatakiáltásunkat gyakoroltuk. Sok évvel később 2018-ban az egyik osztálytársam Takáts Márk Dávid szervezett egy közösségi facebook eseményt, amire 13,8 E ember visszajelzett, és még többen jöttek el. Az esemény szövege: Drága spancik! 2016 nem volt egy jó év. Sőt, szerintem minden kétely nélkül kimondhatjuk, hogy egyenesen szar volt. Mindannyiunkban bizonyosan felgyülemlett kurva sok stressz, és kétlem, hogy bármelyikünk ki tudta volna adni úgy istenigazából. Mert ugye üvölteni nem szép dolog, én sem szeretem ha üvöltenek körülöttem. De csak emiatt nem szabad elfelejtenünk az üvöltés mágikusan terapeutikus hatásait. Ha egyedül üvöltesz, az gáz. Ha mások is üvöltenek veled, az menő. Jöjjünk össze és üvöltsünk egy nagyot. Együtt. Jól fog esni. Believe me folks, believe me. P.S.: Az event 100%ig komoly, nem egyike a humoros kamu eventeknek, amiknek mostanában oly nagy a népszerűsége A 444. híroldal később ezt a cikket hozta le: Közös üvöltésre hívta a Normafára tíz barátját egy stresszes gimnazista fiú a Facebookon, de nagyon hamar több mint 12 ezer ember csatlakozott az eseményhez.

5

Apukám huszonévesként élete egyik első felnőtt barátaival közösen töltött nyaralását szervezte meg a kilencvenes évek elején. Az öt képpár amik a családi albumban láthatóak, mind ennek az utazásnak a pillanatait rögzítik. Óriási kaland volt ez nekik a tengerparton, Obzorban ahová részben stoppolva jutottak csak el. A közelmúltban láttam a Kék Pelikán című filmet, ahol vonatjegyeket hamisítottak fiatalok, hogy kiutazhassanak a tengerig. Szerencsére erre apukáméknak nem volt szükségük, de még így sem volt egyszerű kijutniuk.

1

2008-ban megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, aminek az volt a fődíja, hogy elutazhattam Kenyába a családommal. A képen én és a húgom vagyunk láthatóak, egy az indai óceán partjain megismert maszáj férfival. A maszáj férfin kívül ( akinek már sajnos nem emlékszem a nevére) csomó új barátot és népszokást megismertünk.

1

A covid időszaka alatt sokat jártunk át vendégségben egymáshoz a legközelebbi barátaimmal, ez a kép is ott készült. Az egyik kedvenc tárgyam a barátnőm lakásában ez a hold alakú lámpa volt, ami olyan fényt tudott hozni, még a járvány legsötétebb időszakaiban is, és hangulatvilágítást adni az esti meghitt beszélgetésekhez, hogy azt nehéz is szavakba önteni. Mindenesetre mindenképp lenyűgözött, hogy ameddig az utazás kvázi lehetetlen volt, ezt az égitestet – a Holdat –a kezembe tudtam fogni. Továbbá egyik kedvenc afrofuturista filmem is eszembe jutott a Space Is the Place (1974) is eszembe jutott, amely arról szól, hogy Sun Ra, aki egyszerre aktivista és zenész esélyegyenlőséget követel az afroamerikaiknak, miután a Földön landol űrhajójával.