Ski trip

1

2022 karácsony este 11 óra után kaptam a szomszédomtól egy sms-t, hogy nincs-e kedvem velük tartani egy éjféli misére. Egy görög katolikus templomba indultunk, bár egyikünk sem tartozik ehhez a felekezethez. Kerékpárral mentünk; az idő szerencsére enyhe volt, az utcák pedig üresek, így bátran tekertünk az út közepén. A szertartásra kissé késve érkeztünk, de még tartott: a templomi tér, a fények, és az orgonával kísért énekek miatt nosztalgikus hangulom lett. A mise után nem azonnal indultunk haza, J. javaslatára megnéztük a templom kertkapuját, és mivel nyitva volt, bementünk az udvarba. Az templom mögé kerülve a sekrestye ajtón bekopogtunk és egy idősebb úr – akiről kiderült, hogy a sekrestyés – örömmel fogadott bennünket. J. jól ismerte. A helyiség – a sekrestye előszobája –  elég kaotikus volt, de egyben valahogy otthonos is: különféle templomi használati tárgyak, eszközök voltak itt-ott. Itt tűnt fel egy szokatlan tárgy: egy nejlonszatyor, amelyet többszörösen körbetekercseltek ezüstszínű duct tape-pel. A rétegek egymásra épültek, jelezve, hogy a táska eredeti anyaga idővel meggyengülhetett vagy elszakadhatott. A javítás azonban nem egyszeri beavatkozásnak tűnt, hanem ismétlődő megerősítések sorozata. Az eredmény egy sűrűn burkolt, szinte futurisztikus, ezüst tárgy lett. Ez a tárgy értelmezhető az upcycling egy sajátos példájaként: a használat fenntartása érdekében folyamatosan hozzáadott anyag végül meghaladt az eredeti tárgy javítási igényét. A funkcionalitás megőrzése és a javításra szánt anyaghasználat aránya között így meglepő ellentmondás jött létre. Ugyanakkor éppen ez az ellentmondás adja a tárgy különös esztétikáját: hétköznapi eszközből egyfajta akaratlan, mégis figyelemfelkeltő objektummá – szerintem műtárggyá – vált. 

4

A Bereg-kút meghatározó öröksége a Kókai múltnak és közösségnek. A török-kor óta vannak róla feljegyzések, eredetileg Ferenceseké volt. Ha tisztitásra volt szükség, akkor az önkéntes tűzoltók oldották meg, de sajnos idén a klímaváltozás miatt kiszáradt. Régen Kókát is ez látta el vízzel. Katasztrofális állapotok uralkodnak most ott.

5

A fényképeken egy ötéves kislány látható. Túrázik, botokat gyűjt, kövekre mászik, felfedezi az erdőt és az ösvényeket. Első pillantásra olyan, mint bármelyik gyerek, aki kíváncsian ismerkedik a környezetével. A képeken azonban van még valaki: a babája, akit hordozóba kötve visz magával mindenhová. Amikor először figyeltem ezt a jelenetet, azon kezdtem gondolkodni, vajon honnan ered ez a késztetés. Miért akar egy kisgyermek „felnőtteset” játszani? Miért fordítja ki a világot úgy, hogy ő maga lesz a gondoskodó, a vigyázó, a szülő? Miért fontos számára, hogy ne egyszerűen maga mellett húzza vagy a kezében vigye a babáját, hanem ugyanúgy testközelben hordozza, ahogyan valaha őt is hordozták? Talán azért, mert a hordozás nem pusztán egy praktikus módja a közlekedésnek. A hordozás kapcsolat. Testközelség, biztonság, összetartozás. Egy olyan élmény, amely a legkorábbi emlékeinknél is mélyebbre épül be. Lehet, hogy egy ötéves gyermek már nem emlékszik tudatosan arra, hogyan ringott a szülei mellkasán, hogyan figyelte onnan a világot, hogyan hallgatta a lépteket, a szívverést, a hangokat. De a test talán emlékszik. A képeken látható kislány nem egyszerűen szerepet játszik. Nem csak utánoz. Miközben botokat gyűjt, meredek kövekre kapaszkodik vagy hosszú sétákra indul, a saját tapasztalatait szervezi történetté. Felfedező és gondoskodó egyszerre. A világ megismerése számára nem magányos kaland. Amit lát, azt a babájával együtt látja. Ahová eljut, oda a baba is eljut. Amit összegyűjt, azt vele együtt gyűjti. A hordozó nem akadályozza a játékot, hanem része annak. Olyan természetesen simul bele a mozdulatokba, ahogyan a valódi hordozás is beleillik az emberi kultúrák mindennapjaiba évezredek óta. Ezek a fényképek számomra azt mutatják meg, hogy ez a kapcsolat mennyire mélyen gyökerezik bennünk. Olyannyira, hogy még a játékainkban is tovább él. Egy ötéves kislány nem kulturális hagyományokról vagy kötődéselméletről gondolkodik. Egyszerűen azt teszi, ami számára természetesnek tűnik: magával viszi azt, akiről gondoskodik. Talán a gyermekjátékok egyik legfontosabb szerepe éppen ez. Segítenek kipróbálni a világban elfoglalt helyünket. Hol gyermekként, hol szülőként, hol felfedezőként, hol védelmezőként. A játék során a szerepek felcserélődnek, a világ kifordul önmagából, és a gyerekek egy időre azok lehetnek, akiket nap mint nap maguk körül látnak. Ezeken a képeken ezért nemcsak egy kislányt látok, aki a babáját hordozza. Egy folytonosságot látok. A gondoskodás továbbadását, és miközben felfedezi a világot, magával viszi azt is, amit a világról eddig megtanult: hogy az utakat néha együtt járjuk be, hogy a közelség biztonságot ad, és hogy a legnagyobb kalandok sem feltétlenül egyedül történnek.