1
2024
A nagy költözés
Budapest, Magyarország
A vidéki, kisvárosi lány a „nagyfaluba” költözik? Sose hittem volna, hogy egyszer tényleg Budapesten fogok élni. Álom volt, mely elérhetetlennek tűnt és kicsit sem valószerűnek, de mégis megtörtént.
2024 februárjában néhány nappal a felvételi jelentkezés határideje előtt, egy hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztem az egyetemre mesterképzésre. Nem tudtam miért, de megtettem, majd júliusban kiderült, hogy felvettek, szóval költözni kell a fővárosba. Ekkorra már határtalan volt az örömöm, a barátom is Budapesten lakott, végre nem kellett 3 órát vonatozni egy pusziért! A búcsúkoccintások hosszú sora után eljött augusztus 23, amikor a megpakolt autóval nyakunkba vettük a 6-os utat és elköltöztem.
Még nagyobb volt az öröm, amikor megérkeztem, hiszen sok szempontot szem előtt tartva a döntés arra esett, hogy a barátomhoz költözök. Csupán abba nem gondoltunk bele, hogy a szobájában lévő 90cm-es ágy és a kitörött lábú hullámzó kanapé közül egyiken sem fogunk tudni hosszú távon kipihenten kelni. Így egy kellemes szeptemberi napon, amikor már mindenünk fájt a kényelmetlen, alvásnak nem nevezhető éjszakai forgolódástól, a reggeli kávémtól inspirálva úgy döntöttem, hogy mi most bizony beülünk az autóba és elmegyünk a soroksári Ikeába, mert ott éppen minden darabja van raktáron az ágynak, amit kinéztünk. Nagy mosollyal, listával és cikkszámokkal a kézben megpakoltuk a kocsikat és megvettünk mindent, kitoltuk az autóhoz a szerzeményeket, majd rájöttem, hogy nem teherautóm van. Hirtelen lehervadt a mosoly az arcomról és elgondolkoztam, hogy miért nem kértem házhozszállítást... De semmi vész, a férfiak mindent megoldanak, ugye? Főleg, ha legók között nőttek fel.
1
2024
Ülök egy vulkánon, a kürtőt nézem a szélben és eláraszt a nyugalom.
Catania, Szicília, Magyarország
2024. június elején lediplomáztam, ezért egy különleges helyen szerettem volna megünnepelni, hogy a sok nehézség ellenére sikerült, néprajz alapszakos bölcsész lettem. Mi is lehetne jobb alkalom egy utazásra, mint az ünneplés, így hát elindultunk Szicíliára. Elsődleges célunk (az aperol, tészta és strandolás mellett) az Etna megmászása volt. Sikerült lefoglalnom egy egész napos túrát a világ legaranyosabb olasz idegenvezetőjével, Giovannival, aki a kis autójával felvitt minket a hegyre. Útközben több helyen megálltunk, végig mesélt a kilátásról, a hegyről, az illatokról, a láváról, addigi élete tudását adta át nekünk. Természetesen meglátogattuk a kötelező turistás helyeket, majd feljebb sétáltunk egy kürtőhöz. Mielőtt felmentünk volna a peremére, rám szólt, hogy kapaszkodjak össze a barátommal, mert ez a szél engem simán felborít, ami ilyen magasságban nem a legjobb dolog, majd elindultunk. Nagy nehezen felszenvedtük magunkat a köveken, ahol csodálatos panoráma fogadott. Ültünk a köveken a szélben, néztük az alattunk elterülő kürtőket, a távoli tengert és körbevett minket a nyugalom, az erő, az izgalom és a természet furcsa kombinációja. Egyszerűen csodálatos élmény volt itt megpihenni és kikapcsolni, élvezni a pillanatot.
1
1999
A zöld kanapé
Brassó, Románia
Nagyszüleim konyhájában áll egy harmincéves sarokkanapé. Színe zöld, funkciója változó. Van, hogy pihenőhely, máskor cigi és kávézó zóna. Kiváló hely az olvasáshoz és kézimunkához. Néha terápiás tér, de a legjobb történetek is itt hangzanak el.
Ám régebben, még gyermekkoromban, a sarokkanapé színpaddá és a legszórakoztatóbb játszótérré alakult. Itt tanultam meg az első dalokat, miközben egy zseblámpát tartottam mikrofonként a kezemben. Itt gyakoroltam az óvodai ünnepélyen elszavalt verseimet, és itt sajátítottam el a csárdás és a keringő lépéseit.
Mindezt nagytatám társaságában, aki hol a családtagokból álló nézőközönségben tapsolt, hol játszótársként szegődött mellém. Ilyenkor előkerültek nagymama szekrényéből a ruhák: kötött mellények, ingek, sálak, fejkendők, bundakabátok, bundasapkák, napszemüvegek és bőrkesztyűk. A ruhadarabokkal együtt napvilágot láttak különböző történetek gyermekkorról, fiatalkorról, boldogságról, szerelemről, bánatról és veszteségről. Megjelentek karakterek: a pökhendi dáma, a morcos vénasszony, a bohókás bohóc, a pénzes úriember. De előbújtak az elhunyt dédszüleim is, akikkel én már nem találkozhattam. Visszatekintve úgy érzem, hogy a játékainkon keresztül ismerhettem meg igazán nagytatámat.
A zöld sarokkanapé azóta is megtartotta funkcióját. Van, hogy pihenőhely, máskor cigi és kávézó zóna. Kiváló az olvasáshoz és a kézimunkázáshoz. Néha terápiás tér is, de a legjobb történetek is itt hangzanak el. Azonban már jó pár éve nem változik át színpaddá. Felnőttek az unokák, és most inkább römi sarokként használják.
Ha belépünk a nagyszüleim udvarára, a konyhai ablakon keresztül már láthatjuk a sarokkanapét. Általában vagy mama szürcsölgeti rajta a kávéját, vagy tata - ölbe tett kézzel - várja az érkezésünket. Ha meglátnak, csillogó szemmel sietnek ajtót nyitni. A zöld sarokkanapé pedig talán az új generáció érkezését várja, amely újra színpaddá varázsolja őt.
1
1999
Volt egyszer egy tengerpart
Brassó, Románia
Forró nyári nap a Cenk lábánál fekvő városban. Az óváros labirintusában, a fő sétálóutca egyik belső udvarán azt játsszuk Bibivel, a szomszéd lánnyal, hogy a tengerparton vakációzunk. Fürdőruhába öltözünk, és naptejjel kenjük be az arcunkat, miközben egy óriás esernyő véd a napsugarak ellen. Egy kis pokrócot terítünk a kövezetre. A kemény felületet puha homoknak képzeljük el, amelyben négy kis lyukat ásunk. Ezekbe elhelyezzük a pokróc négy sarkát, elfedjük a feltúrt homokkal, végül pedig ráhelyezzük a szandáljainkat a négy elásott sarokra. Mindezt azért, hogy ne fújja el a pokrócot a hullámokat szülő szél.
Ezt a technikát már másfél évesen sikerült elsajátítanom, az egy évvel ezelőtti családi üdülésünkön, amikor életemben először jártam a Fekete-tenger partján. Ezenkívül azt is memorizáltam, hogy miközben az ember sütteti magát vagy elmegy egyet úszni, a táskát, a fényképezőgépet, a pénztárcát - vagyis bármilyen értékesebb tárgyat - tanácsos egy törülközővel letakarni, így azok láthatatlanná válnak a tolvajok számára. Gyerekként nem esett nehezemre elhinni mindezt, olyannyira, hogy a mai napig használom ezt a trükköt - abszolút sikerrel.
Az első tengerparti kirándulásomon azt is megtanultam, hogy érteni kell a tenger nyelvét: milyen az, amikor kedves, amikor befogadó, amikor játékos, és milyen hangon szól hozzánk, ha haragos. Egyik nap a megszokottnál nagyobbak voltak a hullámok. Fiatal, mindig is vakmerőségéről ismert apám magával vitt a vízbe. Az ölében, vele együtt élveztem a hullámokkal való játékot, és barátkoztam a bátorsággal. Azonban egyszer csak egy erősebb hullám bekebelezett bennünket, és a víz alá ragadott. Az ég és a tenger kékségége összemosódott, elvesztettem a fent és a lent érzékét, csak azt éreztem, hogy sodródom, s ösztönösen behunytam a szemem.
Végül, arcunkkal a homokot dörzsölve, a hullám kicsapott minket a partra. Apám nem engedte el a karom, ezért egymással szemben értünk a szárazföldre. Amikor kinyitottam a szemem, az ő tekintete nézett vissza rám. Félve fürkészett. Miután látta, hogy épségben vagyok, elkacagta magát, én pedig követtem őt. Együtt nevettünk, miközben nem engedtük el egymás kezét. Ez az egyik első emlékem: ahogy elnyel egy hullám, majd partra vet, de nem félek, mert tudom, apám karjaiban biztonságban vagyok.
A tenger, a homok és a sirályok képeinek lenyomata az emlékezetem idővonalának kezdetén található. Így egy évvel az első tengerrel való találkozásom után elő tudtam idézni a hullámok duruzsoló hangját, a homokban épített vár méretét, a kagylók formáját, a víz színét, s végül azt a számomra új érzést, amely hirtelen mindenkit megbabonázott: egy furcsa könnyedséget - mintha repülnék; egy furcsán megmosolyogtató érzést -, amelynek nevét még nem ismerem. ,,Szabadságon vagyok.'' - emlegetik a felnőttek körülöttem. Szabadság... talán ehhez a szóhoz lehet valami köze annak, amit érzek - gondoltam.
Bibivel ezt az érzést hívjuk elő, miközben az udavron napozunk, és azt képzeljük, hogy úszni mentünk, amikor vizet locsolgatunk egymásra. Képzeletben érezzük, ahogy a tengeri szél játszik a hajunkkal, és ahogy a hegyi levegő helyett a sósat szívjuk mélyen magunkba. És mindeközben alig várom, hogy idén is apám autójával száguldjunk a tenger felé.
1
2024
Dugás a patakban
Mátra, Magyarország
Biológus, agykutató barátunk érdekfeszítő kutatásai mellett megcsinált egy gombaszakellenőri képzést is mellékesen. Ezen felbuzdulva el is mentünk gombászni egy jó gombapörkölt reményében. Be is ültünk az autóba, és elindultunk a Mátrába. Felkerestünk számos helyszínt, többek között ismert, már bizonyított gombalelőhelyeket is, de nem találtunk sehol se fogyasztható példányt. Pedig esett is a napokban előtte, az őszi szezon is adott volt, talán nem is voltunk elkésve, még nem rabolhatta le a többi gyűjtögető… Délutánra, nagy csalódottságunk tetőfokán, találtunk rá egy nagyon szépen kanyargó patakra, ahol, hogy legyen végre valami pozitív élmény, szinte automatikusan nekikezdtünk egy kis gát építésének az ott megtalálható kövekből. Ekkor került szóba erdélyi származási barátom története a dugással, arrafelé ugyanis így nevezik a gátat. Elmesélte az általános iskolai történetét, amikoris a kedves nyári emlék kérdése a patakban lévő dugás került szóba, a tanító néni nagy meglepettségére. Ez azóta is meghatározó szava, anekdotája a társaságunknak. Így, ha gombával nem is, ezzel a vicces történettel, és a gyermeki felhőtlen játékosság pár percre történő újbóli megtapasztalásával mindenképpen gazdagabbak lettünk a kirándulás végére. A gombapörköltről se kellett lemondanunk, bár végül bolti gombából készült el a késői ebéd.
2
2024
A játék
Visegrád, Magyarország
A történetemhez két képet választottam, amiken a barátaimmal kártyázunk. A képeket egy barátnőm készítette, aki megnyerte a kártyajátékot, amit játszottunk, így előbb kiszállt abból. Azért esett erre a két képre a választásom, mert úgy gondolom, hogy a privát fotó egy sajátos csoportjába esnek. Nem dokumentálás vagy emlékezés céljából készültek, nem is azért, hogy meg legyenek osztva valamilyen platformon (egészen eddig ez nem is történt meg), hanem csupán a játék céljából. A telefonnal való fotózás lehetőséget teremt a fotózással való játékra, talán ez az egyik különbség a digitális és az analóg fotó között. Míg az egyik a mai napig bizonyos költségeket jelent, így bizonyos szempontból megfontoljuk, hogy mi az, ami ,,érdemes” arra, hogy lefotózzuk, addig a digitális fotókkal nem kell takarékosan bánnunk. Néha ez talán hátrány, mert elönt minket a fotók tömkelege, talán feleslegesen van több 10 ezer fotó a telefonunkon, ha sohasem használjuk őket.
De vannak előnyei is annak, hogy ennyire elérhetővé vált számunkra a pillanatképek megörökítése: olyan dolgokat fotózunk le, amiket máskülönben sosem tennénk, mert jelentéktelennek tűnnek. Nem szépek, nem különlegesek, mindennapiak. És talán pont ez a mindennapiság az, ami mégis különlegessé teszi ezeket a fotókat: gyakran előfordul, hogy azok a dolgok válnak később különlegessé a szemünkbe, amik egykor magától értetődőek voltak. Hiszen nem ilyen tárgyakkal van tele (részben) a Néprajzi Múzeum is? Mindennapi, közönséges tárgyakkal? Persze ma már sok tárgy ezek közül egyáltalán nem mindennapi, pont emiatt nem lepődünk meg, hogy múzeumban találjuk? De honnan tudhatnánk ma, hogy 100 év múlva mi marad mindennapi, és mi válik különlegessé? Kicsit erről szól a MaDok program műanyagprojektje is. Fontos megjegyeznem, hogy a ,,mindennapi” fotókból sokáig kevesebb volt a Néprajzi Múzeumban. Ennek elsősorban az az oka, hogy az analóg fotózás időigényessége, anyagára miatt nem volt erre lehetőség. A telefonnal készített digitális fotók viszont radikálisan átalakították a fotózás lehetőségeit. Úgy gondolom, hogy részben a Jelen Archívum is ilyen fotók készítésére invitál minket: mindennapi életképekre.
Valamikor a 2025-ös nyár folyamán tűnt fel, hogy rengeteget játszunk a barátaimmal. Az együtt töltött időnk nagy részében van a kezünkben valamilyen ,,Játékeszköz”, vagy éppen, hogy nincs, mert mi magunk vagyunk a játék: a kezünk vagy a szánk. Nekem ezek a játékok nem az unaloműzésről szólnak, játék közben kicsit újra gyereknek érezhetem magamat, ilyenkor erőt tud venni rajtam valamiféle olyan lelkesedés, ami általában a gyerekkor velejárója. Van egyfajta szabadság a játékban, ami magával ragadja az embert, egyre többet és többet akar játszani, mint ahogyan a gyerekek is képtelenek abbahagyni a játékot. Már-már játékfüggővé válunk, ahogy az egyik barátom fogalmazott.
Azt hiszem gyakran elfeledkezünk a játékok közösség szervező erejéről. És ez alatt az erő alatt nem csupán azt értem, hogy amikor egy-egy játékot bizonyos emberek szeretnek játszani, a közös játék hatására jó kapcsolatot alakítanak ki egymással. Úgy gondolom, hogy a játék bizonyos esetekben egy közösségi rítus funkcióival rendelkezhet. A barátaimmal az egyik legkedvesebb játékunk a makakuke. Már magának a névnek is közösség szervező, pontosabban jelölő funkciója van, ugyanis a játéknak nem ez az eredeti neve. Hogy pontosan mi arról fogalmam sincs, két barátunk tanulta a kapolcsi tábortűz mellett, és mivel egy olyan játékról van szó, ami mellett , remekül lehet szotyizni, makakuke lett (a szotyi tájnyelvi megnevezése makuka Borsod megyében). Azért mondom, hogy a névnek jelölő funkciója van, mert sokáig nem ismertem ezt a történetet, mivel a körülöttem levő emberek – tágabb és szűkebb értelemben is – mind így hivatkoztak a játékra. A barkochbához hasonlatos játék, ha makakuke néven fut, akkor kijelöl egyfajta közösséget, vagy közösségek láncolatát, akik egymástól, ezen a néven tanulták meg a játékot.
A játéknak nagyon fontos része az asszociáció. A csoport egyik tagja gondol egy szóra, aminek elmondja az első betűjét, a többieknek pedig az lesz a feladata, hogy kitalálják ezt a gondolt szót. Ezt úgy tudják megtenni, ha a gondolt szó első betűjével kezdődő szavakat írnak körül egymásnak, amikor ezekre sikerül rájönniük egytől tízig beszámol valaki, és egyszerre kimondja a szót a körülíróval, még a gondoló előtt, akkor a játékosok megkapják a következő betűt a gondoló szavából. Innentől kezdve pedig már a meglévő két betűvel kezdődő szavakat kell körülírniuk. A gondoló úgy tud védekezni, ha előbb rájön a körülírt szóra, és bekiabálja azt, mielőtt a tízig számolás végén ezt egy másik játékos tenné meg. Minél szorosabb a csoport kohézió, annál több lehetőség van a bonyolultabb asszociációkra. Fontos szabály, hogy a körülírásnál figyelni kell arra, hogy a gondoló legyen esélye kitalálni a körülírt szót (tehát pl. nem lehet olyan dolgokra hivatkozni, aminél csak két ember volt ott, és senki más). Ha sikerül egymás – sokszor nagyon bonyolult – körülírását megfejtenünk az valahol egy olyan kapcsolódás érzést teremt a csoporttagok között, amik egy átlag beszélgetés alatt nem jönnének létre. Az asszociációkból gyakran alakulnak ki olyan mondatok vagy szavak, amik játék után is velünk maradnak. Különösen akkor, ha ,,viccesen gondolunk”. Egy idő után elfogynak az azonos kezdetű szavak, ilyenkor lehet viccesen gondolni. Például a szó kezdete: ,,mét”, ha erre azt mondom, hogy fel lehet rá mászni viccesen, abból lesz a ,,métra” (létra). A játék mindezek mellett attól is a saját játékunkká válik, hogy egy idő után saját szabályokat alakítunk ki hozzá (akárcsak a viccesen gondolás, vagy például nem lehet K-val gondolni, bár ezzel a szabállyal nem mindenki ért feltétlenül egyet…)
Az alábbi két fotó akkor készült, miközben mi kártyáztunk, és a barátnőm felfigyelt az asztal feletti két lámpára, amik, ha jó szögben tartotta a telefont, és felállt a székre, kitakarták két barátunk fejét. A fotóknak a játék volt a célja, nem egy művészi kép kreálása, csupán csak a játék a látószögekkel. Ez a fajta szemlélet az, ami miatt fontos nekem az, hogy sokat játszunk a barátaimmal: a legváratlanabb helyzetek, tárgyak teremthetnek lehetőséget a játékra. A játék pedig egy olyan oldalát mutatja meg a világnak, amit gyerekként mindannyian jól ismertünk, és talán érdemes lenne felnőttként is újra felfedeznünk azt.
1
2024
Souvenirgruppe
Koppenhága, Dánia
A fent látható képet a telefonom segítségével készítettem, 2024 szeptemberében a Koppenhágában töltött utolsó esténk hangulatos vacsorája alatt.
Egyetemi tanulmányaim megkezdésével a főszakom mellé kellett választanom egy minort is, amiről úgy gondoltam a dán lesz. Egy évig tanultam is a nyelvet, de a továbbiakban a főszakom és a dán minor órarendje összeegyeztethetetlenné vált, ezért mást kellett választanom. Viszont a tanszék minden másodév szeptemberében tanulmányutat szervez Dániába, amin nekem is lehetőségem volt részt venni, amiért azóta is hálás vagyok.
Egy hetet töltöttünk kint Koppenhágában a csoporttal, egy rendkívül kalandos utazáson. Semmiképp nem voltunk felkészülve arra, legalábbis én biztosan nem, hogy az időjárás és az élelmiszerárak merőben mások, mint nálunk és a sajtos szendvicset úgy reklámozzák, mint nálunk a gyrost.
A kint töltött hét tételmondata: a folyamatos kultúrsokk összekovácsolja a barátokat, és a legnyomorultabb helyzeteket is túlélhetővé teszi. A nyomorult burgonyás szalámi, amit együtt esztek toast kenyérrel a hideg diákszállón, a zacskós leves, ami valamiért nem fő meg rendesen és az íze is undorító, a kaktuszfüge, aminek a tüskéi minden elővigyázatosság ellenére is a kezedbe fúródnak, a városnézés zuhogó esőben, amikor az esőkabátotok átázik, és csorog az arcotokon a víz, aztán napokig szárad a vizes ruhátok, mert a szálláson szeptemberben még nincsen fűtés. Szóval a közös ‘szenvedés’ és az eltelő idő megszépíti az emlékeket és szorosabbá fűzi a barátságokat. Így született meg a Souvenirgruppe Messenger csoport és egy azóta is összejáró baráti társaság.
A képen látható kenyér abban a pillanatban úgy éreztem életem legjobb kenyere volt, amit valaha ettem. Utolsó napunkon egy templomból étteremmé átalakított vendéglátóipari egységben vacsoráztunk, ahol szombat este drag show-t tartanak, ami összességében elég dán érzést nyújtott. A napok óta rendes tápanyagot nem igazán látott szervezetünknek a babos pörkölt jellegű étel, rizzsel, spenóttal és azzal a mennyei kovászos hajdina kenyérrel a világot jelentette. Azóta sem ettem olyan finom kenyeret, és Dániában sem jártam, de az út nem vette el a kedvemet és vissza szeretnék még menni megnézi a Grundtvig’s templomot, ami a Shrek rajzfilmbeli templomot is ihlette, illetve a street art is lenyűgöző látványt nyújtott, amit egy kevésbé programokkal táblázott látogatás során szívesen felfedeznék újra.
5
2024
Nápoly, a szűk utcák és a kultúra városa
Nápoly, Olaszország
Tavaly az őszi szünetben a szüleimmel és a bácsikámmal Nápolyba mentünk el, 5 napra. Az utazás rövid volt, de annal tartalmasabb, felmásztunk a Vezúvra, bár csak az utolsó par száz metert kellett csak lábbal megtenni, mivel autóval felvittek minket eleg magasra, elmentünk a katasztrófát érte római Pomeibe, körbe jártuk Nápoly szűk, hangulatos utcáit és bementünk a Nemzeti Archeológiai Múzeumba. A vezúvi túra nagyon jó, bár fárasztó volt körbe járni a kraterét, de onnan beláthattuk volna egész Nápolyt, de a mi szerencsénkre felhős volt az idő így "csak" a krátert tudtuk fotózni. Más nap a Pompeit jártuk körbe, aminek csak egy része járható mivel a város egésze el volt takarva hamuval és csak egy részét asták ki, a többire meg már beépültek szóval nem nagyon lehetne kiásni. Harmadnap pedig Nápolyt jártuk be, rengeteg kis szűk utcába jártunk és voltunk pár kastélyban is amikből a már nem felhő fedte Nápolyt láthattuk, elképesztő látvány volt. A nap végére pedig a nemzeti műzeumot jártuk körbe, bár a végére már nem nagyon birtuk a bácsikámmal így leültünk és mágvártuk amíg körbe járták a szüleim azt. Egy tartalmas 5 nap volt, ahol bejárhattuk Olaszoraszág egyik legcsodálatosabb városát.
2
1991
Szívem csücske Ibéria, Bikaviadal
Madrid, Spanyolország
Egyetlen egyszer voltam bikaviadalon. Kettős érzések kavarognak bennem, ha rá gondolok. Magával ragadó középkorból eredő tradíció, talán az ősi vadászösztön kap lángra a nézőtéren is, amikor együtt tör fel az „Olé” a torkokból. A társadalom kiemelten megbecsült hősei voltak a matadorok. Gyönyörű hímzéssel díszített teljesen testhez simuló a ruhájuk, de nem csak ettől lesznek igazán elegánsak, hanem a tartásuktól és a kecses, precíz mozdulatoktól, amit éveken át tanulnak és gyakorolnak, hogy végre szembenézhessenek egy vad bikával. A bika az arénában lát életében először testközelben embert, ezért tapasztalatlanul minden mozdulatra támad. Szó szerint borzasztóan izgalmas, mert nem tudja az ember kit féltsen jobban! Ember és állatbarát vagyok, ezért volt ez nekem az egyetlen alkalom.
Nagyon egyenlőtlen a küzdelem, még is valamikor a bika győz. Ilyet csak az esti TV híradóban láttam, sajnos nem egyet. A személyes élményem nagyon különlegesnek mondható a spanyol barátaim szerint, mert az egyik bika átugrotta a nézőteret elválasztó palánkot, nem kis riadalmat okozva. Egy másikat tévedésből nem ahhoz a matadorhoz engedtek be, akihez kisorsolták. Ilyenkor megmenekül, nem kell újra ringbe szállnia, de az a legszebb, ahogy kivezetik a megvadult állatot: tehenekből álló csordát engednek be a küzdőtérre, azok közrefogják, és békésen kisétálnak vele. Kint aztán a tarkóján okozott sebeket is gyógykezelik.
Érthető, hogy aktivisták százai tiltakoznak a megkínzott bikák miatt, a bikaviadalok betiltását követelve, amik még egyelőre kulturális örökségnek számítanak.
1
2024
Kinőtt autó
Lengyelország, autópálya, Lengyelország
Bármekkorára is nőttek a gyerekek, az év fénypontja a családi nyaralás. Általában már magán a vakáción elkezdjük tervezni a következő évit, ami az indulásig tucatszor módosul. Persze a desztináció, a szállás, a látnivalók és a gasztronómia is fontos, azonban a végtelenül vicces és kínos történetek, közös kalandok és szenvedések, veszekedések és kibékülések ismétlődése miatt igazán emlékezetes valamennyi utazás. Ezeknek pedig a legfontosabb helyszíne a személygépkocsi, mivel az egyre kisebb autóinkban egyre kevésbé férnek el az egyre nagyobb gyerekek. Igaz, már nincs csetepaté, de még mindig nagyon sok vita folyik a kimetszett hely nagyságán. Hiába, az idők változnak, a legkisebb gyermek végül győzedelmeskedett ebben a sokáig számára állandó veszteséget jelentő küzdelemben: ő nőtt a legnagyobbra, mélyen alszik, és erről bombabiztos fülhallgatóval is gondoskodik. A képzeletetekre bízom, mit szólnak ehhez a lányok!