Határtalanul

5

2022-ben voltam negyedikes gimnazista, ekkorra már viszonylag sokat hallottunk ismerőseinktől, barátainktól a Gombaszögi Nyári Táborról. Elbeszéléseik alapján egy külön kis világ rajzolódott le bennem, mintha egy fantasy regényből olvastak volna fel, mikor erről a fesztiválról meséltek. Pár barátommal úgy döntöttünk hát, hogy eljött az ideje, hogy elmenjünk az első fesztiválunkra, és úgy találtuk, hogy erre Gombaszög lesz a legalkalmasabb. A jegyeinket már decemberben megvettük, hiszen akkora volt bennünk az elszántság, hogy semmi sem állíthatott volna meg minket, még az sem, ha esetleg nem sikerül az érettségi. Emellett persze így a jegyek is olcsóbbak voltak, ami egy diáknál elég erős szempont tud lenni döntések meghozatalánál. Tehát decembertől számláltuk vissza a napokat, folyamatosan követtük az Instagram és Facebook-oldalukat, hogy milyen újdonságokat posztolnak, kik lesznek a fellépők stb. Mivel ez a fesztivál Szlovákia egy viszonylag keleti részén található, nem messze Rozsnyótól, én pedig barátaimmal a nyugati részen élünk, az utazás volt az első nehézség, amit le kellett küzdenünk. Sajnos ekkor még egyikünkben sem volt meg az a potenciál, hogy elvezessen egészen Rozsnyóig, így alternatív utazási lehetőségek után kellett nézelődnünk. Meg is terveztük, hogy fölutazunk Pozsonyba, majd onnan egy pár óra alatt vonattal elmegyünk Kassára, onnan pedig szintén vonattal tovább utazunk Rozsnyóra, ahol átszállva egy helyi buszra elmegyünk a fesztivál helyszínére. Elméletben minden prímán működött, azonban egy hatszemélyes sátrat is vittünk magunkkal, ami eléggé megnehezítette az utazásunkat, de még a Pozsony-Kassa útvonalon pozitív felfogás kísért minket. Ez viszont nem tartott sokáig, mert a Kassa-Rozsnyó vonal egy részét felújították, így pótlóbusszal kellett tovább haladnunk, mire pedig eljutottunk Rozsnyóba, az elméletben onnan induló busz nem érkezett, így taxival folytattuk kalandunkat. Ezek ellenére, mikor a távolban megpillantottuk a Gombaszög feliratot, újra az izgatottság fénye támadt szemünkben. Annyi inger ért hirtelen, hogy nem tudtam mire figyeljek. Egy festői völgybe érkeztünk, egyáltalán nem hasonlított korábbi koncertélményeim helyszínére, hiszen ez tele volt fákkal, élettel és színekkel. Üdítő volt hallani, hogy mivel erre a fesztiválra zömével szlovákiai magyarok járnak, rengeteg embernek volt tájszólása. Örültünk annak, hogy bár magyarok vesznek minket körül, és viszonylag távol voltunk otthonunktól, nem volt baj, ha becsúszott egy-két szlovák szó is beszédünkbe, nem néztek ránk furcsán. Úgy érzem, számomra az első este volt a legmeghatározóbb. Miután minden mérnöki képességünket bevetve felállítottuk a sátrat, elindultunk az első programunkra, a csurbeszra a Diákhálózat mólójára. Ez egy ivós játék volt, ahol különböző csapatjátékokat játszottunk. Az utolsó aggályaim is végleg elszálltak, hiszen jómagam nem iszom alkoholt, mégis nagyon jól éreztem magam. Rendkívül barátságos volt a környezet, rengeteg embert ismertem meg, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. Ezután pedig elmentünk az első gombaszögi koncertünkre, az Aurevoir zenekarra. Bár őket azon az éven kezdtem csak el hallgatni, mégis életem legjobb koncertje volt. Olyan energiákat közvetített mind a zenekar, mind a közönség, hogy azt nehéz szavakkal leírni. A felszabadultság talán az, amivel leginkább össze tudnám foglalni, hogy mit éreztem akkor. Nem számított, hogy ki vagy, honnan jöttél, csak a boldogság, a közös zene élvezete volt a fontos, de ezt az érzést az egész fesztiválra ki tudom vetíteni. A koncert után pedig egy csoportképet is készíthettünk a fiúkkal, amit azóta is fotóalbumomban őrzök. Bár a koncertekhez legközelebbi kempingben sátoroztunk, mégis azután a mozgalmas nap után könnyedén jött álom a szememre. Következő napokban folytattam a fesztivál helyszíneinek felfedezését. Bejártam a Folkszögletet, ahol hajnalig roptuk a táncot a táncházban, de elmentem a Chillszobába, Labirintus udvarba és a Grendel Lajos sátorba is. Ezeken kívül még voltam a Pajtaszínházban is, az „Ahogy esik úgy puffan” improvizációs előadáson, meg természetesen a hét egyik legviccesebb programpontján, az iszapbirkózáson. Esténként pedig jártuk a különböző koncerteket, Krúbin, Carson Comán, Elefánton és csomó más rendkívül tehetséges, számomra kedves előadónak a fellépésén is táncolhattam önfeledten. Még a koncertek után is volt programlehetőség, hiszen minden éjjel különböző DJ-k szolgáltatták zenét. Bár sajnos az utolsó napra olyan napszúrásom lett, hogy alig érzékeltem, hol vagyok, mégis ez volt az életem egyik legkedvesebb emléke. Azóta is minden éven visszajárok Gombaszögre, és mégis minden éven tud valami újat és varázslatosat adni nekem ez a fesztivál.

1

2024-ben a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum új workshopsorozatára (Dharma Workshop I–IV.) bukkantam, Farkas Aliz szervezésében. A képen épp Kicsiny Martha litofánkészítő workshopján veszünk részt, Buddha útjához kapcsolódó motívumokat karcoltunk viaszba. Ez volt a workshop negyedik alkalma és számomra a legérdekesebb is, melynek egyik hozzáadott értéke volt, hogy megismerhettem a Hopp restaurátori-termét.

1

Portugáliában sárkányt eregettünk egy barátommal és már indulás előtt kiderült hogy a sárkány zsinórja teljesen összegabalyodott. Olyan szinten hogy egyszerűen lehetetlen volt kibogozni hiába próbáltuk percekig. Végül úgy döntöttünk nem hagyjuk hogy ez elrontsa a napot ezért így csomósan vittük ki a partra és reméltük hogy valahogy mégis működni fog. Amikor kiértünk éreztük hogy erős a szél és gondoltuk megpróbáljuk hátha elég lesz ahhoz hogy a sárkány felemelkedjen. És tényleg sikerült pedig minden logika ellenére a zsinór úgy festett mintha egy hosszú fárasztó veszekedés után összekapaszkodott csomóból állna. Amikor felszállt mindketten úgy örültünk mintha valami lehetetlen dolgot sikerült volna megcsinálni és közben azon nevettünk hogy néha a káosz is tud működni ha jókor jön a szél.

2

Cinflicting Times címmel nyílt 2024 januárjában csoportos kiállítás Bécsen, amit egyetemistaként kuráltam. A célom az volt, hogy összefogjam több diák munkáját akik ekkor a Kunstuniveristät Linz valamilyen szakján tanultak és munkáikban foglalkoztak az erőszakkal és a háborúval. A kiállítás elsőként Bécsnen a Contemporary Matters helyszínén, majd Linzben egy kis galériában nyílt meg. A megnyitó pop-up jellegű volt, utolsó pillantaban készültünk el, az utolsó fél órában még a falra fúrtuk fel egy görög művész fémből készült installációját. A performer egy magyar lány volt, aki saját családtörténetét dolgozta fel. Ő nyitotta meg a kiállítást.

1

Tavasszal közösen jógáztunk prászor Zsófi barátnőmmel, akivel együtt végeztük ekkoriban az ELTE művészettörténet képzését. Nagyon jó élmény volt közösen részt venni ezen a resztoratív jógákon és kicsit eltávolodni attól a rohanásról és kapkodástól amit a hétköznapok diktáltak. Bár azóta külön-külön jógázunk ez a fotó mindig szép emléket őriz majd.

1

Az első tapasztalatok, milyen egy saját autó, milyen problémák, milyen megoldások születnek hozzá. Ezzel az Opellel tanultam meg vezetni. Az első vezetésem oktató nélkül ami tele volt izgalommal ő adta meg. Megmutatta hogy vannak csodalatos helyek amiket bármikor megtehetek amikor csak szeretnék. Mellette egy nagyon jó társ volt, segített az esti műszakból haza jutni. Mindig a szívembe lesz ez a kis autó!

1

Gyermekkorom óta a Mátra mindig biztos kirándulóhelynek bizonyult. Családdal és barátokkal egyaránt kedvelt úti céllá vált az évek során. Legelső kirándulásom is ide kötődik, Ágasvárhoz; azóta minden évben ellátogatunk a hegység valamely részére. Ez a kép 2024 nyarán, a Nyikom-bérc közelében készült.

1

A calm evening in Pokhara. Tourists are wandering around and walking around the beautiful lake. Suddenly they realize a child playing alone in a small boat. The boy couldn't have been more than seven, his bare feet dangling over the edge of the wooden vessel as he trailed his fingers through the water. The setting sun painted the Annapurna range in shades of gold and rose, but he seemed oblivious to the grandeur behind him. Instead, he was absorbed in making ripples, watching them spread outward in perfect circles.

1

Growing up as a gay man in Indonesia has always meant constantly negotiating between my sexuality and social norms. In 2021, I had the privilege of moving abroad for work, living far away from my family, and that’s when I began to express myself more freely. In 2024, I attended my first Pride parade in Bangkok. It was heartwarming to see that, somewhere not far from where I grew up, people could be themselves and love whomever they chose to love. We often think of Pride parades as celebrations that only happen in the “Global North,” but no, it’s happening here, too. Then, in 2025, Thailand passed the same-sex marriage law, becoming the first country in Southeast Asia to do so. I guess love (also) wins here.

3

Már lassan hagyomány a baráti körünkben, hogyha beköszönt a tavasz elmegyünk medvehagymát szedni. A fenti képeken látható is a medvehagymaszedés szépsége, az ember még télikabátban nagy kosárral kerekedik neki a Medvehagyma tanösvénynek és hosszú órákon át szedi a medvehagymát. Az utolsó kép egy barátnőm konyhájában készült, amin látszik mennyi minden készíthető a medvehagymából, köztük pesztó, a virágából pedig fermentált savanyúság.

1

Éppen egy osztálykirándulásra mentünk a Balatonhoz. Vonatra szálltunk és kora reggel útnak is indultunk. Nem szeretek korán kelni, de ha az ember utazni készül, valahogy a reggelnek egészen más a hangulata, mint a hétköznapokon. Két osztálytársam lekéste a vonatot, így ők a következő járattal jöttek utánunk. Jókat beszélgettünk és kártyáztunk útközben. Hallgattuk az osztályfőnök érdekes történeteit Indonéziáról, ugyanis ő élete egy részét ott töltötte. A képen a kabin pici asztalára helyezett vizespalack látszik a vonat piszkos ablaka előtt.

5

Eszterrel 16 évesen kezdtünk el stoppolni. 2010-et írtunk, már rég lement a beat-nemzedék stoppos romantikájának sokadik hulláma is. Jártuk keresztül-kasul az országot, aztán Erdélyt. Később külön-külön stoppoltunk külföldön is. Volt egy kakitérképünk, amin bejelöltünk minden falut és várost, ahol megkönnyebbültünk. Cece, Kolozsvár, Kapolcs, Veszprém, Gyimesközéplok… Az autósok állandóan pénzt adtak vonatjegyre, mert annyira féltettek minket, de általában abból fesztiváloztunk. A legtöbbször nem kellett sokat várnunk, ha mégis, ugráltunk meg hülyéskedtünk. Nagyon korán megtanultuk, hogy autópályán TILOS stoppolni, és hogy az a legnagyobb szívás, ha egy város közepén tesznek ki, de nekünk még tovább kell utaznunk, akkor “irányba kerülni” legalább egy óra. Eszter próbált meggyőzni, hogy a löncshús tejföllel és kiflivel jó. Elképesztő kalandokat éltünk át, de reméljük, hogy a saját gyerekünknek nem jut eszébe ilyen.

5

Ezt a túraútvonalat legkevesebb 5 alkalommal besétáltam. 36-38 km Szentendréről indulva keresztül a hegyeken egészen Visegrádig majd vissza. Az autóban felejtettem a térképet, kb 2 km után vettem észre. Végül úgy döntöttem, nem fordulok vissza biztosan emlékezni fogok az útvonalra. Szerencsére igazam lett, csak kicsit volt hosszabb mint korábban. Menjetek túrázni!

3

Nővéremmel mindig örömmel osztjuk meg egymással az élményeinket, különösen nyaralás közben. Gyakran küldünk egymásnak képeket az utazásainkról. Ezeket a fotókat tavaly kaptam tőle, amikor először indultak el ezzel a kisbusszal egy hosszabb kirándulásra. A járművet a barátja újította fel, amibe én is besegítettem.

1

Több, mint húsz éve minden évben legalább egyszer elhaladunk emellett a napraforgó föld mellet, amikor a családommal a bakonyi házunk fele tartunk. Amikor gyerekek voltunk a Nővéremmel és türelmetlenkedtünk, hogy mikor érünk oda, Édesanyám felosztotta az utat három részre, hogy mindig pontosan meg tudja mondani, hogy hol tartunk. Tekintve, hogy a térkép olvasás piciként még nem volt az eszköztárunkban, az út három részét azzal azonosítottuk be, amit a kocsiból kinézve láthattunk. Ez a napraforgó föld az út második részének a végén található, ami mindig azt jelezte, hogy már közeledünk. Bár ma már fejből tudom, hogy melyik falu követi a másikat a bakonyi kisházunk felé, ez a gyönyörű látvány, ami a képen található, mindig ugyanolyan nyugalommal és izgatottsággal tölt el, hogy beléptünk az út utolsó és végső szakaszába, jelezve hogy közeledünk a végcélhoz, mint amikor gyerekként kinézve a kocsi ablakán, megláttam a tengernyi napraforgót.

2

Egy este a Bakáts téren álltunk meg, hogy Baltazár barátunk visszakaphassa kölcsönadott masináját egy másik cimborától. Az eset érdekessége, hogy amikor megérkezett az eszköz és a kövezetre helyezték, egyre több ismeretlen ember gyűlt oda hozzánk kíváncsian, hogy mi is ez az ismeretlen masina. Balti viccből nem deklarálta az igazságot, hanem felkérte a jelenlévőket, hogy tippeljék meg mi lehet ez. Volt aki tanácstalan volt, egyesek lézeres szerkezetnek hitték, mások többen azt gondolták, hogy valamifajta spiritiszta eszköz és épp energetikai szeánsz készülődik. De amikor lelepleződött, hogy a masina valójában csak egy famunkákhoz használt láncmaró gép, többen kissé felháborodva kereket oldottak.

5

2024 őszi szünetében a családommal ellátogattunk az ausztriai Ybbs folyó völgyébe. Waidhofen am der Ybbs városában volt a főhadiszállás, onnan bicikliztünk fel s alá. A végig kiépített, a táj arcát követő bicikliút kiváló minősége és a táj szépsége mind lenyűgöztek. Az útmenti kis vendéglők is nagyban hozzátettek az élményhez.

1

Az alábbi fotó 2024 nyarán készült Piranban, egy halra specializálódott étterem teraszán. Az ismeretlen férfi a párjával ebédel, miközben kedvenc csapatának mérkőzését követi. Míg a barátnőjével társalog, csak egy-egy pillanatig tudja figyelni a játékot. A kép készítésekor viszont pár percre egyedül maradt, így teljes figyelmét a meccsnek szentelhette.

2

Csobáncon, a Badacsony környékén kirándulva különös figyelmemet a szőlőfürtök ragadták meg – ahogy a tőkék között sétáltunk, felfedeztem, milyen izgalmas formák és részletek rejlenek bennük. Elkezdtem fotózni őket különféle perspektívákból, mintha egy vizuális meditáció részese lennék. A tájra leereszkedő ködtenger, a párás levegő és a vízcseppek finom jelenléte még különlegesebb, szinte álomszerű hangulatot adott az egész kirándulásnak.

4

Húsvéti esküvőre igyekezve, 2025 Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. Fekete-fehér filmre készített sorozat

3

Gellért-hegy, Budapest, 2024 fekete-fehér negatív Mindig is nagyon különös hely volt számomra a fővárosban a Gellért-hegy. Egyszerre természetvédelmi terület, panoráma pont a turistáknak, park a helyieknek, lakóhely a leggazdagabbaknak és a legszegényebbeknek, a város középpontjában van, de az egész fölé magasodik.

5

Mindig is nagyon különös hely volt számomra a fővárosban a Gellért-hegy. Egyszerre természetvédelmi terület, panoráma pont a turistáknak, park a helyieknek, lakóhely a leggazdagabbaknak és a legszegényebbeknek, a város középpontjában van, de az egész fölé magasodik. A sorozatom fekete fehér negatívra készült.

2

A látogatás 2019 októberében történt, a Ralph Rugoff által kurált May you live in interesting Times címen nyílt Velencei Biennálé-n. Pécsi középiskolásokkal jutottam el, mentorom Varga Virág meghívására. Különleges volt ez a kirándulás minden szempontból. Egyrészt covid előtt voltunk, ekkor még nem sejthettük, hogy az élet (beleértve a képzőművészeti, kulturális életet is) leáll egy kis időre. Másrészt a Velencei árvízet is megelőztük, 2020 decemberében nem kapcsolták be az olasz Velencét védő Mose zsiliprendszert, ezért a víz elöntötte a Szent Márk teret kedden. A víz bejutott a Szent Márk-székesegyházba is, elmosta a szigeten élők számos tárgyát is. 2019-ben a tenger azonban gyönyörű volt. Emlékszem milyen fantasztikus érzés volt hajnalban kimenni a partra, és az odasodródott medúzák között kagylókat válogatni. Milyen érzés volt Julie Mehretu műveit látni élőben. Az első Biennálé. Az első felnőt barátság. Bizonyos értelemben sorsfordító volt nekem ez az utazás.

1

Bármekkorára is nőttek a gyerekek, az év fénypontja a családi nyaralás. Általában már magán a vakáción elkezdjük tervezni a következő évit, ami az indulásig tucatszor módosul. Persze a desztináció, a szállás, a látnivalók és a gasztronómia is fontos, azonban a végtelenül vicces és kínos történetek, közös kalandok és szenvedések, veszekedések és kibékülések ismétlődése miatt igazán emlékezetes valamennyi utazás. Ezeknek pedig a legfontosabb helyszíne a személygépkocsi, mivel az egyre kisebb autóinkban egyre kevésbé férnek el az egyre nagyobb gyerekek. Igaz, már nincs csetepaté, de még mindig nagyon sok vita folyik a kimetszett hely nagyságán. Hiába, az idők változnak, a legkisebb gyermek végül győzedelmeskedett ebben a sokáig számára állandó veszteséget jelentő küzdelemben: ő nőtt a legnagyobbra, mélyen alszik, és erről bombabiztos fülhallgatóval is gondoskodik. A képzeletetekre bízom, mit szólnak ehhez a lányok!

2

2024 januárjában Szenegálba látogatott a családunk, mivel az idősebbik fiam már hosszabb ideje Afrikában dolgozott egy humanitárius szervezetnél. Béreltünk egy leharcolt terepjárót, hogy egy kicsit bejárjuk az országot. A vezetés Dakarból St. Louis-ba, a régi fővárosba a korábbi rutinhoz képest teljesen új kihívásokat tartogatott. A városokban az utakon és a kereszteződésekben minden oldalról, és minden irányból jött valamilyen jármű, teherautók, ütött-kopott személyautók, a lépcsőkön is lógó utasokkal zsúfolt, színesre dekorált buszok, motorosok, lovaskocsik vagy az úton átvágó gyerekek és gyalogosok. A közlekedők semmilyen elsőbbségi szabályt nem vettek figyelembe. Amint egy kis helyet észleltek, vagy akár anélkül is, azonnal benyomult valaki a pillanatnyi résbe. Esetleg rövid kis dudálással jelezték egymásnak, hogy hahó, itt vagyok, jövök én is. Ennek ellenére senki nem volt ideges, vagy agresszív, vidáman vigyorogtak és figyeltek egymásra. Az indexet is gyakran kint hagyták, mintha csak integetnének egymásnak, és nem csak az irányváltás jelzésére használnák. Folyamatos volt a haladás, és egyetlen balesetet sem észleltünk. Az volt az érzésem, mintha egy nagy halraj része lennék, amelynek tagjai folyamatosan kommunikálnak egymással. Ez egy teljesen új közösségi és vezetési élmény volt számomra.

4

It all began with my father and I eating some chicken we had prepared at home. My brother was not there with us at the moment, he was busy doing more productive stuff like his intership in another country, so I didn't have my usual companion. I had a lot of assigments and works to do, but I was too stressed out and I felt like I couldn't continue fi I didn't take a break so I decided to take my father on a little adventure. We got in the car, opened google maps, and then decided to go to a mountain nearby to find a beer brewery hidden high up. We were driving very confidently until we got to a point in which we had to make a desition between left, right and forward. We lost connection, but as far as we knew, it was to the right. We kept on going for quite some time until que noticed the road kept getting thinner and thinner and grass was growing on it, we knew we took a wrong turn, but where? Instead of turning back, we just kept going. Along the way we found an eagle nesting on top of a lightpost, a giant hotel straight out of a horror movie, and a place where they kept bulls for runs. At the end we met a dead end where we got to know we entered a private road, so we just turned back. We kept looking for the brewery but we never found it, but instead we discovered a berry shop and a fish shop hidden among the trees with some of the best tasting products I've ever had. ,,Az egész ÚGY kezdődött, hogy apámmal együtt csirkét ettünk, amit otthon készítettünk. A bátyám éppen nem volt ott velünk, elfoglalt volt produktívabb dolgokkal, például a szakmai gyakorlatával egy másik országban, így hiányzott a szokásos társam. Rengeteg feladatom és munkám volt akkor, de túlságosan stresszes voltam, és úgy éreztem, hogy nem tudnám folytatni, ha nem tartanék szünetet, ezért úgy döntöttem, hogy elviszem apámat egy kis kalandra. Beültünk a kocsiba, megnyitottuk a google maps-et, majd úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy közeli hegyre, hogy keressünk egy magasan elrejtett sörfőzdét. Nagyon magabiztosan vezettünk, amíg el nem értünk egy olyan ponthoz, ahol választani kellett a balra, jobbra és előre között. Elvesztettük a kapcsolatot, de amennyire tudtuk, jobbra volt. Egy jó darabig mentünk tovább, amíg egyszer csak észrevette, hogy az út egyre vékonyabb és vékonyabb lett, és fű nőtt rajta, tudtuk, hogy rossz irányba fordultunk, de hová? Ahelyett, hogy visszafordultunk volna, csak mentünk tovább. Útközben találtunk egy sast, amely egy villanyoszlop tetején fészkelt, egy óriási szállodát, ami olyan volt, mintha egyenesen egy horrorfilmből került volna elénk, és egy olyan területet ahol bikákat tartottak futószáron. A végén egy zsákutcába értünk, ahol megtudtuk, hogy egy magánútra léptünk, így egyszerűen visszafordultunk. Tovább kerestük a sörfőzdét, de nem találtuk meg, helyette egy bogyósboltot és egy halasboltot fedeztünk fel a fák között megbújva, ahol az egyik legfinomabb ízű termék volt, amit valaha ettem."

4

2024 őszén Albániában jártunk, kocsival utaztunk az egyik településről a másikra: Az autóban ülve úton vagyunk a tenger felé. A jobb oldalunkon már meg-megcsillan a víz felszíne, bal oldalunkon pedig az óriási hegyek húzódnak. Az úton néha leelőznek minket, máskor pedig mi előzünk, ahogy ez lenni szokott. Sőt, van olyan, hogy szamarakon vagy lovakon ügető bácsik, zacskókkal a kézben sétáló nénik ránk mosolyognak, mi is rájuk. Majd elérjük a partot. Előttünk a tenger, mögöttünk a hegyek, felettünk a kék ég. Albániában autó nélkül nem igen lehet közlekedni, vagy legalábbis sokkal tovább tart. Sok a régi, rozsdás kocsi is, amelyeknek néhol új feladatot jelölnek ki, ahogyan a képen látható egyednek is. Ő lett a szerviz bejárata melletti hirdetőtábla.

5

These photos were taken by me last year during a trip with my boyfriend and his family. We travelled across Spain to get to the coastal town Tarifa. From there we took the ferry to Morocco. It wasn't my first time in Africa, but I hold dear the memories of this day trip. Probably, i have a lot of personal feelings attached to those memories. I was invited to spend time with the family of my partner. I felt accepted and welcomed by his family and it meant a lot to me and made me reflect on my own relationship with my family and reflect on the concept of a family as a whole. It made me think about how different families are. The dynamic of my partner's family was very different from the dynamic of my family, but despite those differences I still felt like a part of his family. I find it fascinating how different people from different backgrounds and with different experiences can find similarities within each other and create something new. "Ezeket a képeket tavaly készítettem a barátommal és a családjával egy utazás során. Spanyolországon keresztül utaztunk, hogy eljussunk a tengerparti Tarifa városába. Onnan kompra szálltunk Marokkóba. Nem először jártam Afrikában, de ennek az egynapos kirándulásnak az emlékeit tisztán fel tudom idézni. Valószínűleg sok személyes érzés kapcsolódik ehhez az emlékhez. Meghívást kaptam, hogy a párom családjánál töltsek időt. Úgy éreztem, hogy a családja elfogadott és befogadott, és ez sokat jelentett nekem, és elgondolkodtatott a saját családommal való kapcsolatomról, valamint a család egészének fogalmáról. Elgondolkodtatott arról, hogy mennyire különbözőek a családok. A párom családjának dinamikája nagyon különbözött az én családom dinamikájától, de e különbségek ellenére mégis úgy éreztem, hogy a családja része vagyok. Lenyűgözőnek találom, hogy különböző háttérrel és tapasztalatokkal rendelkező emberek hogyan találnak hasonlóságot egymásban, és ezzel hogyan jön létre valami új.,,

5

Tavaly meglátogattuk az egyik barátnőmet Lesbos szigetén, aki Erasmuson volt kint. Afrikából érkező sivatagi homok lepte el Athént érkezésünk napján (onnan indult a kisrepülő Lesbos szigetére). Teljesen szürreális élmény volt, kb. olyan volt, mintha a Dűne című filmben lettünk volna: sárga köd volt mindenfele. Lesboson is érezhető volt a homokvihar hatása, napokig nem láttuk a napot, csak a sárga ködfelhőn túl, halványan. Az első kép a homokköd lepte Lesbost mutatja. Egyik nap végül átkompoztunk Törökországba, és újra láttuk a napot. Az amúgy is színes Törökország még színesebbnek tűnt így, hogy nem egy ködfelhőn keresztül kell megismernünk a várost. Ayvalikban és Izmirben kirándultunk. Annyira mások a színek és a fények, az emberek és az épületek, hogy egész nap csak fotóztam, rettentő izgalmasnak találtam a két várost és a tájat. Nagyon jó lenne visszamenni, hatalmas kaland volt.

4

Tavaly nyáron nyolcan a baráti társaságunkból egy hétre Szlovénia északnyugati részébe, a Júliai-Alpokba utaztunk kempingezni. A Triglav Nemzeti Park területén, Bovec, Mojstrana, Srpenica és az Isonzó folyó környékén kirándultunk. Első nap már majdnem sötétben érkeztünk meg a boveci kempingbe. Felállítottuk a sátrakat, majd lefeküdtünk aludni anélkül, hogy láttuk volna a körülöttünk lévő tájat. Reggel, amikor kiléptünk a sátorból, akkor pillantottuk meg először a ránk magasodó hegyeket – azokat a lehetetlenül magas, szürkés-sötétkék árnyalatú vonulatokat, amiket mintha csak valaki felfestett volna az égre. Az alatt az egy hét alatt sok mindent átéltünk: fürödtünk az Isonzó folyóban és a Predil-tóban, vízeséseket fedeztünk fel, canyoningoltunk, és sokat túráztunk. Legtöbbször remegő lábakkal, izzadva értem el a célpontjainkat, de amikor végre megálltunk, és ott volt előttünk a látvány, mindig arra gondoltam, hogy megérte. Mégis, minden alkalommal, amikor felnéztem a hegyekre, valahogy megleptek. Nem tudtam megszokni őket. Túl szépek voltak, és túl nagynak, túl kitaláltnak tűntek. Amikor az itt készült képekre nézek, Kant gondolata jut eszembe a fenségesről – hogy vannak dolgok, amik egyszerre ébresztenek bennünk tiszteletet és valami megnevezhetetlen nyugtalanságot. Amikor a természet nagysága túl nagy a képzeletünknek, az eszünk mégis felismeri és elfogadja, csak nem úgy, ahogy megszoktuk.

4

Nekem nincs saját autóm, de mindig nagy álmom volt egy lakóautóval bejárni a világot. Egyelőre egy országba jutottam el így, Írországba, de már ez is elképesztő élmény volt. Szerintem még sosem éreztem magam annyira szabadnak mint ott. A párommal és egy kis bérelt lakóautóval vágtunk neki a csodálatos ír tájnak. Arra mentünk amerre szerettünk volna. Nem kötött minket semmi helyhez, időhöz. Ha megláttunk valamit, ami megtetszett, arra mentünk tovább. Esténként ott aludtunk, ahol az utunk éppen véget ért és a legszebb ír tájak ébredésére keltünk. Utunk során találkoztunk a hegyoldalakban szabadon legelésző állatokkal, az időjárás összes lehetséges formájával és változásával, a hajnalban óceánok mellett szaunázó emberekkel, akik este a híres ír pubokban zenélnek, valamint a végtelen természettel, az alattunk elterülő óceánnal és a felénk magasodó hegyekkel. Leírhatatlan élmény volt. Biztos vagyok benne, hogy amint lehetőségem lesz rá, újra lakóautóba pattanok, hogy egy új helyet fedezzek fel.

2

Első romantikus ajándékom a páromnak, egy gombatúra vezetés volt. A Blunck Réka humánökológussal, PDC okleveles permakultúra kerttervezővel, az ELTE Permakultúra tantárgyának oktatójával és Werlein Anna biológussal, okleveles gombaszakellenőrrel vettünk részt a vezetésen kb. 15 fő társaságában, akikkel azelőtt soha nem találkoztunk. Már az odajutásunk is kalandos volt, egy közös chatcsoportban beszéltünk arról mégis hogyan és miként lehetne stoppolni a gombatúrára, amíg egy kedves kortárs táncos lány felajánlott egy helyet a kocsijában. A gombatúra egy esős napon vette kezdetét, szerencsénkre csak a séta elején és végén esett az eső és még medvehagymát gyűjteni is maradt időnk. Az erdőben mint megtudtam számos gombafajta létezik, közülük van olyan ami csak festésre jó (Tintagomba) és olyan is található köztük ami egész évben nő (Júdásfülgomba) és ehető is. A gombatúra szerintem egyszerre volt vicces és romantikus esemény, mindig büszkén lehetett mutatni egymásnak ki épp milyen gombát talált, közben pedig fel lehetett fedezni a természetet. A terep a számomra azelőtt szintén ismeretlen volt, de az Ökokert Permakultúra munkatársai Anna és Réka nagyon jól kalauzoltak minket benne. Számos ehető vadnövényfajtát is megismerhettünk és begyűjthettünk a medvehagymán kívül. Volt aki végigfalatozta a kirándulást. Mikor kérdeztem Rékát, hogy csak a sétákból tartja-e fent magát az Ökokert, azt válaszolta, hogy nem kertépítést és szaktanácsadást is vállalnak. Tehát ha valaki permakultúrás gazdálkodásba szeretne kezdeni, ők segítenek neki a kezdetektől a tervezéstől a kivitelezésig és akár utólagos szaktanácsadással is segítik a munkáját. Számunkra nagyon jó volt látni, mennyire sok tudást rejt az erdő, a barátom aki diákként cserkészkedett persze egy részét már ismerte ezeknek. A mai napig az egyik legjobb randimként gondolok vissza erre a gomabtúrára. A barátaim körében is folyamatos a gombák iránti rajongás, volt olyan akikkel megosztottam a tudást.

5

2019 óta készítek vizuális naplót. Olyan képeket rögzítek, amelyek rezonálnak az aktuális gondolataimmal, érzéseimmel és hétköznapi történésekkel. Ezeket a képeket egy analóg nikon kamerával készítem. A digitálisról analógra váltás segít abban, hogy kilépjek ezekből a helyzetekből, kívülállóként figyelhessem meg őket és fogalmazzam meg képekben. Időközben viszont a fotó napló utazó naplóvá avanzsált. Utazás közben az analóg kamerával egy olyan szabadságot és játékosságot élek meg, ami a formákban, színekben, mozdulatokban, alakokban és megfigyelésekben csúcsosodnak ki. Leggyakrabban tájképeken, részletképeken és portrékon keresztül foglalkozom a külvilággal, amit látok és a belső világgal, amit érzek. Ezekben a helyzetekben rengeteget tanulok nemcsak a világról, hanem a világgal való viszonyomról is. A képeket átlapozva észrevettem viszont, hogy nem egyszer néznek velem szembe állatok. Sokszor olyan érzés fog el, mintha embereket fotóznék. Egy érdekes aspektusa a turista létnek, hogy nem csupán "elugrom" az állatkertbe és személytelenül lefotózom, dokumentálom őket, hanem belépek a privátszférájukba. Habár nem emberek, de helyi lakosok, akik megfigyelik az idegent. Én is figyelem őket, ők is figyelnek engem. Ebből a kölcsönös figyelésből pedig emberi arcok és helyzeteket bontakoznak ki. Máskor pedig csak átsuhannak a látómezőn, tudomást sem véve rólam sietnek tovább dolgukra.

5

Mindig is tudtam, hogy vannak csillagok, de azt nem, hogy közöm is van hozzájuk. Aztán egy távol-nyugati kisvárosban, ahol a csúcsíves házak tetejét az esőfelhők gyakran nyaldossák; éppen ott ismerkedtem meg velük. Persze láttam korábban már augusztusi égboltot. Hullócsillagot is. Itt azonban, ha úgy esett, hogy elállt és felszáradt az aszfalt, én pedig épp aznap becsatoltam a sisakom, felvettem egy plusz réteget és nekivágtam az éjszakának. A csillagok alatt gurultam. Először csak megpillantottam őket, aztán megismerkedtünk, míg végül támaszaim lettek. Talán éppen úgy voltam velük mint az a baszk ember, egy tizenhatodik századi történetből; amikor a csillagokra néztem még nagyobb tetterőt éreztem magamban. Vagy honvágyat, nem emlékszem már pontosan. Van egyáltalán különbség a kettő között? Sokat mormoltam a sort, visszafogad az ősi rend, kikönyöklök a szeles csillagokra.

5

Egy évre kiköltöztem Svájcba egy barátomhoz, mivel azt éreztem, hogy otthon megfulladok a személyes, családi, politikai feszültségek miatt . Nehéz volt a beilleszkedés kint és nagyon magányosnak éreztem magam. Sokat segített nekem az érzelmeim értelmezésében, hogy végig naplóztam őket. Ez a kaland leginkább befelé történt kapaszkodókat keresve.

5

Régi álmom vált valóra, amikor 2024 nyarán végre eljutottam Skóciába. Hosszú kihagyás után ez volt az elsõ közös utazásunk apukámmal, és a legjobbkor jött, mivel egy viharos idõszak záródott le éppen az életemben. Edinburgh városa varázslatos volt, a ködben úszó, és a középkor óta szilárdan álló épületeivel, de számomra a leginkább feledhetetlen élmény a skót felföld volt - mintha egy tündérmesébe csöppenne az ember a valószínūtlenül zöld dombok között.

5

Marokkó, 2024. Egy hét intenzív szörfözés ismeretlen emberekkel egy ismeretlen országban. Miért ne, gondoltam. Barátságos óceán, barátságos berberek, dromedárok a strandon, tajine vacsorák a naplementében, Ramadan. Az arab kultúra nem ismeretlen számomra, így a Ramadant is ismerem. Tudtam, hogy minden bezár este hatkor és imára indulnak az emberek. És persze, hogy alkoholt szerezni valószínűleg a szesztilalom alatt is egyszerűbb volt, mint ilyenkor, a Ramadan alatt. Az viszont teljesen ismeretlen volt, hogy az eslő müezzin (imára hívás) hajnali négykor szólal meg, aztán fél ötkor, ötkor és fél hatkor. A környező mecsetekből dolby surroundban hallgathatja a gyanútlan túrista. Az első éjszakámon gyakorlatilag felmenőim traumáival együtt riadtam fel, gondolván, hogy menni kell az óvóhelyre. Aztán a harmadik napra már hozzá szokik az ember és szinte kellemes hajnali zeneszóként hat a dolog. Itt még nem sejtettem, hogy a "valóban maradandó" emléket nem a hajnali müezzin és nem is az óceánban szörfözés adja majd nekem. Az egyik napot Imsuane halászfalucskában töltöttük. A világ leghosszabb hullámait lovagolhatja meg itt az ember, akár 1 km-en keresztül is. Innen hazafele megálltunk Tamri környékén a homokdűnéknél, hogy kipróbáljuk a sandboard-ot (homok szörf). Az utolsó képen az látható, hogy annak ellenére, hogy ülve szerettem volna lecsúszni, a többiek unszolásának áldozatául este állva indultam neki a meredek homoklejtőnek. Természetesen az érkezés egy hatalmas csattanás formájában valósult meg. Valójában rosszabbul is járhattam volna, de úgy tűnt, hogy megúsztam kisebb zúzódásokkal. A hazaérkezésem után pár héttel viszont felfedeztem egy nagyobb dudort a bokámon. Nem fájt vagy ilyesmi, ezért nem is vettem észre igazán, hogy ott van. Elmentem vele orvoshoz és mindenféle vizsgálatot elvégeztek, hogy kizárják a súlyosabb kimenetelű sejtéseket. A helyzet végül az lett, hogy még az MRI sem mutatott ki semmilyen elváltozást a dudor helyén. Eltelt egy év és azóta is így élünk mi, én és a "valóban maradandó" emlékem. Az eslő képet a kintlétem utolsó napján készítettem, amikor naívan azt gondoltam, már mindent láttam. Tévedtem...

1

2024 nyarán többéves spórolás után sikerült eljutni az USA-ba, pontosabban Philadelphiába. A sógorom, az unokaöcsém és unokahúgom ott tartózkodtak már féléve, amikor tesómmal kiutaztunk hozzájuk. Egy nappal az érkezés után olyan beteg lettem, hogy megmozdulni sem tudtam, vettünk tesztet és kiderült, hogy Covidos vagyok magas lázzal és fullasztó köhögéssel. Így se New York, se road trip Michigan-be, - amit persze a legjobban vártam- , ehelyett iszonyú mennyiségű fokhagyma elfogyasztása és a 41 C fokban való izzadás várt rám egyedül egy philadelphiai házban. Tesómék viszont elindultak a road tripre egy bérelt Nissan SUV-ban, és úgy értek vissza, hogy még egy nap maradt az autóbérlés idejéből. Akkorra már valamennyire összeszedtem magam, így elmentünk, most már öten, az óceánhoz. Ott készítettem ezt a képet mobillal, és annyira végtelenül értékeltem, az autót, ami elvitt minket, az óceánt, a társaságot, a sós párát, a szelet és a napsütést. Szeretem ezt a képet, mert dinamikus, párhuzamban azzal, ahogy én is újra aktívnak érezhettem magam, háttérben pedig látszik a gyógyító sós pára.

1

Ezt a képet a Hargita megyei Kőrispatakon készítettem, egy fotós alkotótábor során. A faluban sétálva megláttam egy udvart tele limlomokkal, ami érdekesen nézett ki, az ott lakó házaspár pedig nagyon barátságosan beinvitált magához, és lelkesen megmutatták igen szerény otthonukat. Sokat panaszkodtak a megélhetési nehézségekre, és az árakra, ugyanakkor nagyon büszkék voltak a munkájukra és legfőképp a gyerekeikre akik már Budapesten tanultak, illetve dolgoztak. Beszélgetésünk közben pillantottam meg ezt a környezetből kissé kilógó tigrist, melynek funkciója azóta is ismeretlen számomra, és szerencsémre a macskájuk is épp ebben a pillanatban rohant át az udvaron.

4

Egy hosszúhétvégét töltöttünk az Alacsony-Tátrában mentett kutyusunkkal, aki 11 évesen hatalmasat kirándult. Csodálatos napfényes őszi időnk volt pazar kilátással. A növényzet még csak épphogy elkezdett színesedni, a legérdekesebb a rengeteg légyölő galóca volt. A faluból felmentünk a hegygerincre, majd vissza.

5

Egy tanulmányait végző barátunk meghívására utaztunk a föld egyik legnépesebb országába hogy az ott még akkor épp csak kezdődő mászósportnak hódolhassunk. Klaudia nagyon részletes utitervet rakott össze és igencsak csodálatos helyekre jutottunk el vele az országban. Mászhattunk olyan különleges helyeken mint az épp kiépülőben lévő Getu nemzeti park ahol egy akkora barlang is leledzik amin egy kisrepülővel átrepültek vagy Yangshuo különleges karszt hegyein és barlangjaiban melyek formavilága egészen bizarr. Hangzhou rózsaszín gránitszikláin mászni a bammbuszerdőben szintén egyedülálló élmény volt mivel ekkora bambuszokat még nem láttunk azelőtt. A Sárga hegy Nemzeti park meglátogatása is felejthetetlen élmény volt a több millió lépcsővel és a helyi kirándulók tömegeivel akik láthatólag nem voltak felkészülve a megpróbáltatásokra. Az országon belül viszonyag nagy távolságokat tettünk meg, így utazhattunk gyorsvasúttal ami 300 km/h sebességgel száguldott, de volt részünk egy 25 órás vonatozásban is jóval kisebb sebességgel. Városnézésből sem volt hiány, több kisebb (pár millió lakos) város mellett Shanghaj-ban (24 millió lakos akkor) is körülnéztünk. 4 fős kis baráti csapatunk szépen összekovácsolódott a rengeteg élmény és kaland közepette és azt hiszem meghatározóvá vált számunkra ez a látogatás. Azóta én ázsia rajongó lettem és az utazás fontos szerepet tölt be az életemben! Köszönöm barátaimnak hogy ezt össszehoztuk és volt bátorságunk ebbe belevágni!

3

A képek egy alacsony-tátrai kirándulás során készültek. Az első a tengerszint feletti magasság miatti ritka növényzetet mutatja, háttérben a hegycsúcsokkal. A második képen én vagyok látható, a Gyömbér hegy csúcsa felé vezető úton található M. R. Štefánika menedékház ajtaja előtt. A kép készítésekor havazott, emiatt ilyen a minőség. A harmadik képen barátaim láthatóak. A kamera bár filmes volt, autofókusszal működött, ezen a képen láthatóan csődött mondott, és a háttérben lévő sziklákra fókuszált. Ettől függetlenül kedves emlék.

2

A történetemben egy 2024. februári kéktúrázásról látható két fotó. Az elsőn a két túratársam látható. Ezt a képet egy egyszer használatos analóg géppel készítettem, ezért ilyen különlegesek a színei. A második képen a téli ködbe burkolózó Dunakanyar látható, a metaadatok szerint reggel 7:17-kor készült, ez már a telefonommal.

1

Egy hétig tudtam részt venni barátaimmal nyáron egy óriási kalandon, ahol Gödről a Fekete-tengerig vállalkoztunk lekenuzni. Megígértük egymásnak azt is, hogy ezúttal csak egymásra figyelünk, nem vesszük elő a mobiltelefonjainkat. Teló nélkül az élet. Most más a lét. Jelen vagyok. Van időm elég. Van elég időm azokra a dolgokra, amikre máskor soha. Benne vagyok a történetekben. A fejekben. Érzem a várost. Egy vagyok a várossal. Érdekes. Nem választom el magam. Megterveztem mindent...A túrán el is felejtettem, milyen az élet. Milyen sok a szükséglet... Kit mi éltet? Mi mozgat? Ki hogy alszik? Hogyan kel? Mi esik jól és miért nem? Figyelni azt, ahogy a többiek átalakulnak. Levedlik önmagukat. Ez a túra valami teljesen újat mutat. Egészen átalakít a tudat. Egy új színt, ami az igaz természetből adódott. Otthagytam őket, mint egy parány vakfoltot. Az életemben. Vissza kell mennem.

1

Verset is írtam azután, hogy ez a kép kettőnkről megszületett. A képen Vince látható, akinek a családjával a Balatonon nyaraltunk. A piros bója és Vince alakja tükröződik a vízen.

1

Saját képzeletünk a felszabadulásunk legfőbb támogatója. Épp ezért gondoljuk úgy, hogy a szabad asszociációs és kreatív készségeink segítségével, képesek vagyunk felfedezni azokat az értékes lehetőségeket önmagunkban, amiket eddig talán nem ismertünk és amik által megtapasztalhatjuk az önkifejezés szabadságát és mélységét. Az aktív, mozgással ötvözött meditáció segíti növelni a testtudatot és általa egyfajta „belső látást” hozhatunk elő, ami elvezethet megszokott világunk, új, még felfedezetlen területeire.

1

Az RMC táncos közösség foglalkozásai során javaslatokat kapnak a résztvevők, amelyek által elindulhatnak az önismereti úton, rátekinthetnek a lelki folyamataikra, és tudatalattijuk működésére. Megkereshetik motivációjuk forrását, inspirálódhatnak, megnyílhatnak az őszinte kapcsolódás és kommunikáció felé. Végső célunk, hogy a résztvevők megtalálják autentikus énjüket, tisztán éljék meg érzelmeiket, tudatosan és felszabadultan legyenek jelen életükben.

1

Az Release Movement Circle (továbbiakban RMC) Szomatikus Mozgásszínházi közösség tagjai kisebb és nagyobb közösségek, csoportosulások részére tart mozgásra és önismeretre ösztönző foglalkozásokat. Célja a szomatikus tudatosság, az önismeret és az önreflexió fejlesztése, amely egyaránt támogatja a lelki egészséget és a művészi önkifejezést. A foglalkozásainkon egy-egy témát körbejárva, közösen gondolkodunk előítéletmentes, megtartó közegben. Az órák lényegi elemei, a teljesség igénye nélkül, a szomatikus megközelítés, a testtudati fókuszú mozgás, az imagináció, a szabadtánc, az írás, a rajz általi reflexió és a beszélgetések általi élmény- és gondolatmegosztás.

1

Az RMC közösség tagjaként, foglalkozom improvizatív, kontakt és autentikus tánccal. Az óráinkon elsősorban a mozgáson van a hangsúly, de rengeteg bodywork, aktív meditáció, rajz, művészetterápia és érintésterápia is helyet kap az alkalmainkon. Nyilvános, havonta rendezett fellépéseinken egyedi módon egyesítjük az önsimereti beszélgetés, a szomatikus tánc és a mozgásszínház világát. Közös célunk, hogy közösen merüljünk el az önismeret mélyebb rétegeiben és szabadon fejezzük ki önmagunkat a test, a lélek és a mozgásszínház szövedékében.

3

Mikor létrehoztam ezt a workshopot azt kutattam, hogy a mozgás és testünk által elmondott történetek, olyan tudatalatti válaszokat és működési mechanizmusokat, érzelmeket hozhatnak felszínre, amikről nem is sejtjettük, hogy bennünk vannak. Ezen felül segítenek szélesebb perspektívából szemlélni saját életünk folyamatait, és tudatosabb, teljesebb életet létrehozni.

4

A tavaly megtartott egyik workshop témám ez volt: Hogyan lehetne mozgásban elmesélni az életünk különböző szakaszait? Napjaink rohanó világában, az emberek tudat alatt átugranak az egyik szakaszból a másikba... Hogyan tudnánk megállni és megragadni az életünk pillanatait? Mi történik, amikor nem vagyunk felkészülve az eljövendő életszakaszainkra, és a változások elől menekülünk? Vajon hogyan lehetne megérteni és elfogadni, hogy az élet során mindannyian átalakulunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell az elménk, az intellektusunk és fizikai adottságaink terén? Úgy gondolom, sokan nem tudjuk elfogadni vagy megérteni, hogy a felnövekedés során, szinte mindenben változunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell: az elménk, az intellektusunk, a fizikai adottságaink, ezek az idővel mind folyamatosan átalakulnak… Fontos lenne tudatosítanunk ezt a változást az életszakaszaink között, hogy megértsük, hogyan formált minket át a múltunk, hogy melyik életszakasz mit adott vagy mit vett el... Ezzel együtt, közösen kutathatjuk azt is, hogy a jövőben, mire számíthatunk, mit akarunk igazán az élettől. Felelősséget kell vállalnunk, el kell kezdenünk magunkban kutatni egy teljesebb jövőért.

3

"Életszakaszaink meséje" című workshopom második alkalmán egy mélyreható aktív meditációt gyakorló úton vezettem végig a résztvevőket, ahol mindenki a saját életszakaszaira fókuszáltan vett részt egy szomatikus mozgásalapú kutatásban. A workshopon egy irányított mozgásgyakorlatra és improvizációra hívtam a résztvevőket, aminek célja a múltbéli, jelenlegi és jövőbéli állapotaink eltáncolása volt... A mozgásgyakorlatot követően egyéni alkotófolyamatba merültünk. Ebben a szakaszban a csoport tagjai írtak, rajzoltak, terveztek és szerkesztettek, létrehozva saját életszakaszaikról szóló műveiket. Az alkotás során az egyéni kreativitás és önkifejezés került előtérbe. A workshop záró részében pedig azt gyakorolták, hogyan tudják játékosan és felszabadultan bemutatni saját alkotásaikat. Ez a gyakorlat nem csak a művészi megnyilvánulások színpadi előadását célozta, hanem arra is ösztönözte a résztvevőket, hogy kifejezzék saját kreatív folyamatukat és az alkotások mögötti érzelmeket, történeteket.

5

ÖNTRANSZFORMÁCIÓ... "A rétegzett személyiségünk" című workshopom a @school_of_disobedience Masterclass képzésének záróvizsga feladataként jött létre. Ennek az alkalomnak a középpontjában az önismeretünk mélyítése állt. Ezen napon a résztvevők megalkothatták önmagukat, egy korábban számukra is ismeretlen módon. Olyan eszközökkel és módszerekkel kísérleteztünk, amik segítségével kiléptünk a megszokott kereteinkből, és egy teljesen új módon tanultunk mozogni vagy akár önmagunkról gondolkodni, alkotni. A résztvevőket így egy új testi érzékelés és mozgásforma felfedezésével vezettem végig ebben az improvizációs folyamatban, melynek célja az volt, hogy szorosabb és elfogadóbb kapcsolatba kerüljenek saját testükkel. Ezt követően a vizuális területeken való alkotás és kísérletezés kapta meg a fő szerepet. A résztvevőknek lehetősége nyílt önmaguk megformálására és olyan művészeti kifejezési formák felfedezésére, amelyek segítettek feltárni személyiségük rejtett rétegeit. A foglalkozások során egy önismereti és terápiás hatású élményt élhettünk át.

1

2024 januárjában, tavaly négy barátnőmmel ellátogattunk az egykor német fennhatóság alá tartozó lengyel kisvárosba Wrocław-ba (magyarul: Boroszló). A várost ellepte a hó, pont abban az időszakban, amikor mi is meglátogattuk Sárival, Verával, Eszterrel és Natashával. Az úticélt eredetileg Natasha találta ki, neki legkedvesebb lengyel városa, és mindig ide utazik Berlinből amikor csak teheti. A rengeteg régi műemléken, és a furcsa törpéken kívül a város még egy különleges építészeti látványossággal is büszkélkedhet, az 1913-ban épült Centenáriumi Csarnokkal. A Csarnok 2016-ban felkerült az UNESCO Világörökségi listájára, és a lengyel kisváros egyik legtöbbet fotózott látványossága, az én fényképemre sem fért rá teljesen. A Max Berg által tervezett vasbetonból épült 65 m átmérőjű, 42 m magas építmény korának egyik legnagyobb vasbetontornya volt , a XX. századi építészet egyik legfontosabb alkotása. Erejét tovább fokozza, hogy egy több mint 100 méter magas tűszobor áll, amely horizontális szempontból nem fért bele a képbe, és igencsak lelógva jelenik meg. A képen Natasha fordul hátra kucsmában, éppen izgatottan magyaráz a torony és a Centináriumi csarnok jelentőségéről. Emlékszem, annyira hideg volt, hogy didergett az egész testem, hiába szereztem egy sapkát előző nap, még így is a csontomig fáztam, de a Csarnokot mindenképp meg szerettem volna nézni. Már csak azért is mert a barátom is sokat mesélt róla. A csodálatos utazásunk része volt a Wroclaw Contemporary Museum meglátogatása, amely egy nagyon jó állandó kiállítással bővítette az ismereteinket a városról, és a modernista épületek megcsodálása is. A hazafelé tartó vonatunkat persze lekéstük.

2

Néhány évvel korábban baráti társasággal kezdtünk rendszeresen belföldön túrázni, ami aztán a covid ideje alatt is a legkedvesebb közös időtöltésünk volt: a bezártságból kiszakadva a jó levegőn egész napokat túráztunk, nagyokat beszélgettünk, napsütötte tisztásokon a fűbe heveredve közösen fogyasztottuk el az otthon csomagolt szendvicseket, gyümölcsöket. Ezeket a túrákat leginkább az együtt töltött idő miatt szerettem. Amikor lett saját autónk, a férjemmel elhatároztuk, hogy újra felfedezzük magunknak a Magas-Tátrát, ahol bár korábban többször is jártunk családi vagy iskolai kirándulások alkalmával, ezek az emlékek megkoptak. A férjemmel első alkalommal egy csodálatos túrán voltunk a Zöld-tavi menedékháznál. Ez volt az első magashegyi túránk: a hegyi levegő, a kristálytiszta vizű hegyi patakok és a tó felett felhőkig magasodó hegyek lenyűgöző látványa. Ott és akkor engem teljesen magával ragadott az a világ, amit ezek között a hegyek között sétálva tapasztal az ember. Itt minden gondod elfelejted és csak az előtted álló út következő kilométerére figyelsz és várod, hogy a köves kaptató után megpihenj és csak csendben figyeld a körülötted magasodó hegyeket. Az eddigi legmeghatározóbb Magas-Tátrai élményem 2024 nyarán a Kapor-csúcs megmászása volt, ami évek óta egy titkos álmom volt. Amikor útnak indultuk, úgy terveztük, hogy a Menguszfalvi-völgyben fekvő Nagy-Hincó-tóig túrázujnk, ami a Tátra szlovák oldalának legnagyobb és legmélyebb tava. Nem indultunk el elég korán a szállásunkról a csúcsmászáshoz, és a Hincó-tavakhoz vezető meredek, köves terep után sem gondoltuk azt, hogy lesz még energiánk tovább merészkedni. A Nagy-Hincó-tóhoz megérkezve az időjárás is szelesre fordult. Szusszantunk egyet, de a hideg szél miatt nem tudtuk igazán élvezni a tízezer éves gleccsertó látványát. Nekem azonban eszembe jutott, hogy ha már itt vagyunk, mi lenne, ha megpróbálnánk feljutni a Kapor-csúcsra. A férjem egy darabig még partner volt, ezért elindultunk a meredeken kígyózó túraösvényen a Felső-Kapor-hágóra. Néhány perccel azután, hogy felértünk, helikopter zajára lettünk figyelmesek és arra, hogy a mellettünk pihenő turisták közül valaki integetve jelzi, hogy ő várja a segítséget. Végignéztük a mentőakciót, ahogy a kificamodott bokájú bajba jutott turista hölgyet elviszik a hegyimentők. A férjem ezen a ponton azt gondolta, hogy itt bizony vissza kellene fordulnunk és a hágóról is már elképesztő kilátás nyílt a völgyre. Én viszont itt már azt éreztem, hogy már túl közel járunk ahhoz, hogy feladjam, hogy most valóra válthatom egy évek óta dédelgetett álmom. Alig kétszáz méter volt hátra, de a csúcsszférában kevésbé tapasztalt túrázóként nem tudtam pontosan, hogy mire is vállalkozom: a sziklás terepen kézzel-lábbal kapaszkodva bizony az a kétszáz méter nagyon is sok tud lenni. A férjemet sikerült meggyőzni, hogy egy darabig még velem tartson, de a sziklás terep egy részén átkelve eluralkodott rajta a tériszony. Utólag nem tűnik ésszerű döntésnek, de azt éreztem, hogy én itt már nem vagyok képes megállni, ezért egyedül folytattam. Az egyre nagyobb sziklákon átkelve aztán elég hamar elbizonytalanodtam és eluralkodott rajtam egy érzés, amit még soha nem éreztem korábban: a halálfélelem. Tudtam, hogy itt egy rossz lépés, egy rossz mozdulat végzetes lehet és könnyen az alattam húzódó szakadékba zuhanhatok. Alig ötven méterre lehettem a csúcs előtt, amikor egy olyan sziklához értem, amin egyszerűen nem találtam fogást, nem tudtam, hogy hogyan is tudnék rajta átkelni. Ekkor utolért egy rutinos lengyel túrázó pár, én pedig csak álltam és figyeltem, hogy hová lépnek, hol kapaszkodnak és lépésről lépésre végül sikerült felkapaszkodnom a csúcsra, ahol az elém táruló látvány felülmúlta minden elképzelésem. Ezt a látványt örökíti meg a fenti fotó. Ilyen az, amikor egy álom valóra válik.

4

Idén az ünnepeket Thaiföldön töltöttük. Korábban sosem voltunk ilyen messzi helyen, nagy szó volt ez számunkra és nagyon szerettük volna, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Az ünnepekkel járó káoszból menekültünk, na meg anya megőrülős maratonfőzését is ki akartuk küszöbölni, de persze az utazás előtt jó pár adag töltött káposztával és fasírttal feltankolva hagyta a mamákat Magyarországon. Az egyik legkedvesebb élmény, amit kint szereztünk, az a Krabi tartományában található ún. Tigris Barlang Templom ( Tiger Cave Tample) meglátogatása volt. Jól hangzik, nem? 1200 lépcsőfok, 80%-os páratartalom és három kiköpött tüdő. Utánaolvasás hiányában boldogan indultunk el az egész napos csoportos kirándulásunkra, ami több programot is tartalmazott; erdei tóban fürdés, elefánt-etetés és ez a kedves kis hegyi szentély meglátogatása. Amikor megérkeztünk a bájos helyszínre, közölték a vezetőink, hogy a szűk menetrend miatt 1 óra 20 percünk lesz erre a megállóra. Mit sem sejtve bólogattunk és elindultunk, nem mellesleg az éppen akkor rázendítő, szakadó esőben. Eleinte menedékbe húzódtunk, de pár perc után úgy döntöttünk, felesleges ilyenekre pazarolni az időt. Amikor megérkeztünk a hegy lábához, kikerekedett szemekkel próbáltuk keresni, meddig vezet felfele a lépcső. Elindultunk a kezdetben szokványos lépcsőfokokon, de ezek aranyosan egyre durvulni kezdtek, majd pár perc után közük nem volt az itthon ismertekhez. Amikor már az elején akkorákat kellett lépni, hogy szinte a korláton húztuk fel magunkat, az 55 éves anyukám tekintete vissza-vissza kandikált, de én ránéztem és azt mondtam, szó sem lehet róla. Most vagyunk itt. Most az egyszer (mondtam ezt úgy, hogy nem gondoltam, tényleg ennnnnyire hosszadalmas lesz a felvezető út). Már egy jó ideje mendegéltünk felfele, amikor anya elkezdte kérdezgetni a lefelé jövőket, ugyan mondják már meg, mennyi van még hátra. ,,Oh, you are almost there, keep going"- kaptuk a választ, így bizakodva folytattuk a haláltusánkat. 5 perc elteltével megint csak megállítottunk egy remegő lábbal lefelé jövőt, aki nevetve mondta: ,,Óh, nem fogok hazudni, még a felénél sem vagytok". Haha! Itt a nővéremmel nagyot nyeltünk, anya még nagyobbat, de tudtam, muszáj felmennünk, mert ezt nem hagyhatjuk ki. Teljes Rubint Réka üzemmódba kapcsolva biztattam anyát (és magamat is), hogy már mindjárt ott vagyunk, ne add fel, most vagyunk itt, ne állj meg. Kis idő elteltével azt is észrevettük, hogy számozva van, hanyadik lépcsőfoknál tartunk, így anyát a későbbiekben ez motiválta. Pár szemetesben turkáló, fagyit majszoló majom mellett elhaladva, előttünk lévő turistákkal összehaverkodva vonszoltuk fel magunkat, sőt, még egy idős nénit is kielőztünk, aki egyedül, bottal vállalkozott erre a fiatalokat is meggyötrő útra. Teltek a lépcsőfokok, és egyszer csak megérkeztünk az 1200.-hoz ( az elviekben utolsó lépcsőfokhoz), amikor láttuk, még 80 hátra van. Ssebaj! Egyáltalán nem voltunk idegesek. De azt is megmásztuk. Az első kép a fentről látható kilátást mutatja. Nem adja vissza, tudom, de ez tényleg hihetetlen látvány. A hegyek közt megbújó felhők, a buja növényzet, amit ott látsz, leírhatatlan. De azért is ilyen szép, mert megküzdöttél érte, főleg, hogy az 55 éves anyukád is. Akire iszonyatosan büszke voltam, hogy nem adta fel (a csoportunkból többen visszafordultak) és feljött velünk, mert ez egy életre szóló élmény marad mindannyiunknak. Mivel szent helyen jártunk, így a cipő levétele szükséges volt. Ez azért volt érdekes, mert említettem ugye, hogy az eső végig szakadt. A szentély területe pedig le van csempézve... Így hát végigkorcsolyáztunk a hatalmas Buddha szobor körül (utolsó kép), gyönyörködtünk a kilátásban és abban, hogy ezt tényleg megcsináltuk, noha több, mint egy órába telt. A történet pedig azzal kezdődött, hogy szűk másfél óránk van az egészre. Így idő hiányában visszakaptuk a cipőnket és erős túlzással leszáguldottunk (amennyire az eső és a remegő lábaink ezt engedték). Anya azóta is emlegeti. Isteni volt ezt együtt végigcsinálni.

2

A Soli Deo Gloria kórus erdélyi körútja 1991-ben. A kórus egyik vezetője a férjem, Bódiss Tamás volt. Erdélyi körútra indultak, több fellépésük volt. A kórusban ennyi autót tudtak összeszedni. A férjemé a bordó Skoda 120-as volt, a képen látható piros Lada pedig egy átalakított gázos autó volt. Az egyik autó nincs a képen, mert később indult utánuk Nagybányára, és út közben egy petrence rúd átdöfte a szélvédőt, így az Nagybányán maradt, ezért csak 4 autóval lehetett tovább menni. A második fotón a hídon az említett Skoda.

4

Réka és Áron utazása 2017 augusztusa Hova menjünk? Valahova messzire, én veszem meg a jegyeket a repülőre úgy, hogy jól jöjjön ki a matek, így aztán úgy alakult, hogy 20 napot fogunk ott tölteni. Meglepetés! Áron kicsit meglepődik, hogy ennyire azért nem gondolt, de klassz lesz! Akkor tervezzük meg az utat! Ne csak egy hely legyen, akkor legyen egy kisebb körút. Megérkezünk Lisszabonba, ott laknak Andrisék, tőlük tudunk kérni egy kocsit, és azzal lemegyünk a parton végig Faroig. Lisszabonba megnéztük, amit kell, ettünk pates de natat, elmentünk hajós múzeumba, állandóan tengeri kütyüket ettünk, és szörfözni tanultunk. Aztán bepattantunk a régi BMW-be. Drifteltünk egy poros parkolóba. Kaptunk egy kétszemélyes sátrat, valami pokrócokat és indulás. Liszabonból Sesimbra, Setúbal, Sines, közben meg-megálltunk, campingekben aludtunk, bementünk parafaerdőkbe, hatalmas, gyönyörű, öreg fák, amikről időnként lefejtik a felső rétegeket, narancsos a színük. Út közben narancsot vettünk. Fürödtünk. Halat ettünk salátával. Aztán Sagres, a legnyugatibb pontja Európának, naplemente, a világ végén. Azon gondolkodtunk, hogy mennyire más egy ilyen helyen felnőni, hogy belelátsz a végtelenbe, nincs korlát, nincs határ. Aztán elmentünk Faroig, nagyon meleg volt és én rossz kedvel ettem a fagyit, mert itt a vége.

1

Magyarországon 2024. 04. 14-én az átlagos hőmérséklet elérte a 30 fokot. 2024 tavaszának kiugróan meleg napja volt. Az egyik kedves barátnőmmel részt vettünk volna ezen a napon egy permakultúra témájú túrán, amire már be is fizettünk hetekkel korábban, azonban az összeg befizetése után tudtuk meg, hogy autó nélkül szinte megközelíthetetlen, de legalábbis többórás oda és vissza gyaloglással járt volna számunkra (térképen sem igazán jelölt útvonalakon) a helyszín elérése. Ezen a bizonyos reggelen végül úgy döntöttünk, hogy nem vágunk neki az útnak, hanem inkább elmegyünk Tatára, ami az én lakásomtól viszonylag gyorsan és könnyen megközelíthető. Nagyon kellemesen telt a nap, rengeteg sétával, tartalmas beszélgetésekkel és az otthonról hozott finom ebéddel, amit a tó partján, komótosan fogyasztottunk el. A képen a Tatai várban működő kávézó teraszának egy részletét, valamint az onnan nyíló kilátást örökítettem meg. Ez a kép számomra egy szokatlanul meleg nap és egy fontos emlék lenyomata.

1

Tenerifén kirándultunk, és a barátommal rátaláltunk egy mászóközpont helyszínére, ahol azonban meglehetősen drágának találtuk a felszerelés bérlését egyetlen napra. Így hát úgy döntöttünk, hogy inkább a saját módunkon fedezzük fel a környéket: nekivágtunk a hatalmas völgynek, és a sziklákon kezdtünk mászkálni. Ez igazi bátor vállalkozás volt – egyszerre izgalmas és egy kissé veszélyes is, hiszen a kövek csúszósak voltak. Ennek ellenére, bár féltem, mégis bizalommal követtem a barátomat. Így lépésről lépésre haladtunk, miközben – egyfajta játékos szabályként – kialakítottam magamnak egy saját “mászópályát”, ami segített, hogy magabiztosan haladjak a kövek között. Az egész élmény egyszerre egy félelmetes kihívás és egy felszabadító élmény lett.