Velence

4

Az első kislányom 2020 áprilisában a Covid alatt született. Biológusként tudtam, hogy én hordozni szeretném a babámat, a babakocsitól idegenkedtem, nem is vettem, azt éreztem, hogy nagyon messze lenne tőlem a babám és a természetes közege inkább rajtam van... Nagyon bevált és abszolút természetes, önazonos volt nekem ez az egész. Kicsit később orvosi indoka is lett a hordozásnak, mivel csípőficamot diagnosztizáltak a babámnál. Az orvosa annyit mondott, hogy Pavlik kengyelt is hordozzuk, hordozzuk, hordozzuk. Ennek meg is lett az eredménye, pikk-pakk meggyógyult és most már ügyes kis tornásszá cseperedett. A második kislányom 2 évvel később született, szintén tombolt még a járvány. A kétgyermekes lét elengedhetetlen eszköze lett a hordozás, amíg a naggyal játszótereztem, a kicsi órákat aludt rajtam és volt két szabad kezem. Ekkor éreztem úgy, hogy jó lenne tanulni valamit. Pont meghirdették a hordozási tanácsadó képzést, amit óriási örömmel és lelkesedéssel végeztem el. Azóta ez az épülő vállalkozásom egyik alappillére. A harmadik gyermekem, a kisfiam 2024-ben született, őt már a kórházból is egy megfelelő méretű, biztonságos csatos hordozóban hoztam haza. Amint lehetett, elkezdtem a kisfiammal együtt dolgozni, számtalan hordozási tanácsadást csináltunk meg együtt, amíg bölcsis nem lett. Azóta ez vált a munkámmá és hivatásommá. Folyamatosan képzem magam, hogy minél szélesebb körben tudjam támogatni a családokat ebben a rendkívül érzékeny és fontos időszakban.

1

A kép a solymári Szélhegyen készült, az egyik kereszt talapzatán megpihenve. Mindig nagy élmény volt ha a természetben tudtunk sétálni. Általában Apa hordozott, de ezen a napon pont én voltam a hordozós. A hordozás csodás érzés volt, de a testem, térdem, csípőm nehezen bírta. Ezért volt különleges számomra ez a kép, mert itt sikerült rövidebb ideig, de örömmel hordozni a kisfiamat. A férjem készítette a képet, és nagyon jó emlék ez a délután azóta is.

4

Anyák és gyermekek – négy generáció egy mozdulatban A fotón egy édesanya ül egy széken, ölében a kisgyermekével. Kissé félrehúzódva figyelik a távolabbi asztalt, ahol a család többi tagja a karácsonyi vacsoránál beszélget, eszik, és bontogatja az ajándékokat. Az anya az én menyem, a kisgyermek pedig az unokám. A kép különlegessége azonban nemcsak a családi pillanat, hanem az ülés módja. Ahogyan az anya a gyermekét az ölében tartja, az a testtartás ismerősnek tűnt számomra. Olyan érzésem volt, mintha ezt a jelenetet már láttam volna valahol. Előkerestem hát a régi családi fényképeket. Találtam egy fotót 1937-ből, amelyen a nagyanyám ül egy széken, és ugyanígy tartja az ölében az én édesapámat, aki akkor körülbelül kétéves lehetett. A testtartás, az ülésmód szinte azonos volt. De a történet még régebbre nyúlik vissza. Egy 1902-ben készült fényképen a dédnagyanyám ül ugyanilyen módon egy széken, és az ölében tartja a bő fél éves kisfiát – az én nagyapámat. Ez a kép Nagyváradon készült, a híres Lojanek fényképész műtermében. Így alakult ki egy különös, nem tervezett sorozat a családban. • 1902-ben dédnagyanyám tartotta az ölében nagyapámat. • 1937-ben nagyanyám tartotta az ölében édesapámat. • 2019-ben a menyem tartotta az ölében az unokámat. Mindez teljesen ösztönösen történt. Senki nem mondta előre, hogy így kell ülni, senki nem írta le szabályként, hogy a család nőtagjai ugyanígy örökítsék meg magukat gyermekükkel. Mégis, a mozdulat – mintha generációról generációra öröklődött volna – újra és újra megjelent. Amikor észrevettem ezt az érdekes párhuzamot, úgy döntöttem, folytatom a sort. Tavaly, amikor a lányomnak is unokája született, megkértem, hogy ő is ugyanígy üljön le egy székre, és tartsa az ölében az öthetes kisbabát, hogy elkészülhessen a sorozat következő képe. Így született meg a negyedik fotó. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor már tudatosan, kérésemre készült el a kép. A többi mind spontán, természetesen született meg. Talán éppen ez mutatja meg a legszebben, hogyan öröklődnek a családban a gondoskodás, a figyelem és az egymás iránti szeretet apró gesztusai. Néha nem szavakkal, nem szabályokkal, hanem egyszerű mozdulatokkal adódnak tovább – egyik nemzedéktől a másikig. És így válik egy egyszerű ülésmód négy generáció történetévé.