Első GYIK (Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti Műhely) nyári táborom, amelyet az Epreskertben tartottunk Varga Virággal és Kara Dáviddal. A gyerekekkel egy cianotípiás feladatot készítettünk, a tábor első napján hétfőn, mely során egy 19.századi manuális képalkotási technikával ismerkedünk meg, amely a napfény - UV fény segítségével egy kémiai reakció útján készít fotóhoz hasonló képeket. Workshopunk során felelevenítjük a cianotípia felhasználási módját.
Saját képeket alkotunk, egyrészt az Ökológiai Kutatóközpont, Ökológiai és Botanikai Intézetből hozott préselt növényekkel, másrészt a műhelyünkön található más izgalmas eszközeiből, akár növényekből, kavicsokból, melyek lenyomatai jelentek meg papírjainkon.
Ez a képalkotási technika magában rejti a manuális technikák kézzelfoghatóságát, ami bensőséges kapcsolódást teremt köztünk és az alkotás között ,és a kémiai reakció folyamatának titokzatosságát. Mindig kedves élmény az is, ahogy a gyerekeket a cianoítpia jellegzetes kék színe ámulatba ejti.
Cianotípia
Dátum
2019
Feltöltő
Helyszín
Budapest, Magyarország
Gyűjtemény
Kulcsszavak
Azonosító szám
JKK.2025.96
Licensz
További történetek
1
A legemlékezetesebb október 23-ám, mindig egy egészen apró, mégis különleges emléket idéz fel. Minden évben az október 23-ai hosszú hétvégén útra kelünk a családommal és egy baráti társasággal, kirándulni valahová az országon belül. Ezek az utazások mindig tele vannak nevetéssel, közös élményekkel és olyan pillanatokkal, amelyekre később is szívesen emlékszünk vissza. Tizennégy éves lehettem, amikor szinte rajongtam a napraforgókért. Bármerre jártunk, mindig megcsodáltam őket. Apukám az egyik ilyen kirándulás alkalmával egyszer csak egy gyönyörű, korábban már letört napraforgóval állított elém. Nem volt már a földben, mégis számomra akkor a világ legszebb virága volt. Hazavittük, elszórtuk a magjait, és azóta is minden évben szépen virágzik. Talán másnak ez csak egy egyszerű napraforgó, nekem viszont sokkal többet jelent. Benne van egy közös kirándulás emléke, apukám figyelmessége, és az a gyermeki lelkesedés, amivel akkoriban a világ apró csodáit szemléltem. Azóta már sok október 23-át megéltünk, sokfelé jártunk, rengeteg fénykép készült, de valahányszor meglátom a kertben nyíló napraforgókat, eszembe jut az a nap.
5
A nagymamám, Káldor Ágnes, az év felét a balatoni nyaralónkban tölti. Mostanra kábé hét éve szórakoztatja magát azzal, hogy a badacsonyörsi strandon elkéri emberektől a különböző mintájú, méretű és színű felfújhatós matracaikat, és lefotózkodik velük. Nem úszik velük, csak egy-egy fotót szeretne, meg elkérni és visszaadni.
3
A képek Máriagyűdön készültek 2019.09.08.-án a németek főbúcsúján. Ebben az évben a Borjádi Német Nemzetiségi Tánccsoporttal vonultunk be a misére. A képeken a borjádi viseletben és a dédnagymamámtól örökölt „kindstuch”-ban vagyunk lefényképezve a fiaimmal és a férjemmel. Kisebbik fiam ezen a képen 2 hónapos volt. Ebben a „kindstuch”-ban hordta a dédnagymamám a nagymamámat, aki 1940-ben született Lánycsókon. Nagyon jó érzés, hogy nagymamám vigyázott erre a „kindstuch”-ra, nekem adta, én pedig büszkén viselhetem az őseim emlékére. A felkötés módját is ő tanítottam meg nekem. Én is gondosan őrzöm, és szeretném továbbadni a következő generációnak.
5
A fényképeken egy ötéves kislány látható. Túrázik, botokat gyűjt, kövekre mászik, felfedezi az erdőt és az ösvényeket. Első pillantásra olyan, mint bármelyik gyerek, aki kíváncsian ismerkedik a környezetével. A képeken azonban van még valaki: a babája, akit hordozóba kötve visz magával mindenhová. Amikor először figyeltem ezt a jelenetet, azon kezdtem gondolkodni, vajon honnan ered ez a késztetés. Miért akar egy kisgyermek „felnőtteset” játszani? Miért fordítja ki a világot úgy, hogy ő maga lesz a gondoskodó, a vigyázó, a szülő? Miért fontos számára, hogy ne egyszerűen maga mellett húzza vagy a kezében vigye a babáját, hanem ugyanúgy testközelben hordozza, ahogyan valaha őt is hordozták? Talán azért, mert a hordozás nem pusztán egy praktikus módja a közlekedésnek. A hordozás kapcsolat. Testközelség, biztonság, összetartozás. Egy olyan élmény, amely a legkorábbi emlékeinknél is mélyebbre épül be. Lehet, hogy egy ötéves gyermek már nem emlékszik tudatosan arra, hogyan ringott a szülei mellkasán, hogyan figyelte onnan a világot, hogyan hallgatta a lépteket, a szívverést, a hangokat. De a test talán emlékszik. A képeken látható kislány nem egyszerűen szerepet játszik. Nem csak utánoz. Miközben botokat gyűjt, meredek kövekre kapaszkodik vagy hosszú sétákra indul, a saját tapasztalatait szervezi történetté. Felfedező és gondoskodó egyszerre. A világ megismerése számára nem magányos kaland. Amit lát, azt a babájával együtt látja. Ahová eljut, oda a baba is eljut. Amit összegyűjt, azt vele együtt gyűjti. A hordozó nem akadályozza a játékot, hanem része annak. Olyan természetesen simul bele a mozdulatokba, ahogyan a valódi hordozás is beleillik az emberi kultúrák mindennapjaiba évezredek óta. Ezek a fényképek számomra azt mutatják meg, hogy ez a kapcsolat mennyire mélyen gyökerezik bennünk. Olyannyira, hogy még a játékainkban is tovább él. Egy ötéves kislány nem kulturális hagyományokról vagy kötődéselméletről gondolkodik. Egyszerűen azt teszi, ami számára természetesnek tűnik: magával viszi azt, akiről gondoskodik. Talán a gyermekjátékok egyik legfontosabb szerepe éppen ez. Segítenek kipróbálni a világban elfoglalt helyünket. Hol gyermekként, hol szülőként, hol felfedezőként, hol védelmezőként. A játék során a szerepek felcserélődnek, a világ kifordul önmagából, és a gyerekek egy időre azok lehetnek, akiket nap mint nap maguk körül látnak. Ezeken a képeken ezért nemcsak egy kislányt látok, aki a babáját hordozza. Egy folytonosságot látok. A gondoskodás továbbadását, és miközben felfedezi a világot, magával viszi azt is, amit a világról eddig megtanult: hogy az utakat néha együtt járjuk be, hogy a közelség biztonságot ad, és hogy a legnagyobb kalandok sem feltétlenül egyedül történnek.