Cianotípia

2

A látogatás 2019 októberében történt, a Ralph Rugoff által kurált May you live in interesting Times címen nyílt Velencei Biennálé-n. Pécsi középiskolásokkal jutottam el, mentorom Varga Virág meghívására. Különleges volt ez a kirándulás minden szempontból. Egyrészt covid előtt voltunk, ekkor még nem sejthettük, hogy az élet (beleértve a képzőművészeti, kulturális életet is) leáll egy kis időre. Másrészt a Velencei árvízet is megelőztük, 2020 decemberében nem kapcsolták be az olasz Velencét védő Mose zsiliprendszert, ezért a víz elöntötte a Szent Márk teret kedden. A víz bejutott a Szent Márk-székesegyházba is, elmosta a szigeten élők számos tárgyát is. 2019-ben a tenger azonban gyönyörű volt. Emlékszem milyen fantasztikus érzés volt hajnalban kimenni a partra, és az odasodródott medúzák között kagylókat válogatni. Milyen érzés volt Julie Mehretu műveit látni élőben. Az első Biennálé. Az első felnőt barátság. Bizonyos értelemben sorsfordító volt nekem ez az utazás.

5

2019 óta készítek vizuális naplót. Olyan képeket rögzítek, amelyek rezonálnak az aktuális gondolataimmal, érzéseimmel és hétköznapi történésekkel. Ezeket a képeket egy analóg nikon kamerával készítem. A digitálisról analógra váltás segít abban, hogy kilépjek ezekből a helyzetekből, kívülállóként figyelhessem meg őket és fogalmazzam meg képekben. Időközben viszont a fotó napló utazó naplóvá avanzsált. Utazás közben az analóg kamerával egy olyan szabadságot és játékosságot élek meg, ami a formákban, színekben, mozdulatokban, alakokban és megfigyelésekben csúcsosodnak ki. Leggyakrabban tájképeken, részletképeken és portrékon keresztül foglalkozom a külvilággal, amit látok és a belső világgal, amit érzek. Ezekben a helyzetekben rengeteget tanulok nemcsak a világról, hanem a világgal való viszonyomról is. A képeket átlapozva észrevettem viszont, hogy nem egyszer néznek velem szembe állatok. Sokszor olyan érzés fog el, mintha embereket fotóznék. Egy érdekes aspektusa a turista létnek, hogy nem csupán "elugrom" az állatkertbe és személytelenül lefotózom, dokumentálom őket, hanem belépek a privátszférájukba. Habár nem emberek, de helyi lakosok, akik megfigyelik az idegent. Én is figyelem őket, ők is figyelnek engem. Ebből a kölcsönös figyelésből pedig emberi arcok és helyzeteket bontakoznak ki. Máskor pedig csak átsuhannak a látómezőn, tudomást sem véve rólam sietnek tovább dolgukra.

5

Indonézia meglátogatása felejthetetlen élmény. Ázsia iránti vonzódásomon túl itt minden megtalálható ami a szívemnek kedves. Tenger, hegyek, vízesések, vulkánok és az élet nagybetűs zsongása. Két barátommal Gáborral és Barnával érkeztünk Bali szigetére Denpasar-ba a téli időszakban. Azonnal robogót béreltünk és az első szállásunk elérése alatt máris szénné égtünk a napon mert erre azért nem voltunk elkészülve. Hatalmas volt a kontraszt az otthoni pár fok, téli szürkeség és az itteni meglehetősen forró klíma között. Fél óra a tűző napon már végzetes a fehér bőröknek. Akklimatizációnk így intenzív és tanulságos volt. Körülbelül másfél hetet töltöttünk a szigeten bejárva a látványosságokat amiből volt bőven. Templomok, termálfürdő, Ubud a kézműves város, Batur vulkán, vízesések és a csodaszép tengerpartok voltak a listán. Intimebb, a helyiekkel szorosabb élményekből is akadt pár. Egyik ilyen volt Gábor 10 éve ott élő szintén magyar ismerősének köszönhető autentikus halászélményünk is. Beszállhattunk egy helyi halász mellé az itt használatos katamarán szerű kenuba, hogy aztán kora hajnalban bepillantást nyerjünk az itteni halfogás rejtelmeibe. A halász egy 150 horogból álló vontatózsinórral átvágott az érkező makréla halrajon és 15 hal megakadt a horgokon. Ámultunk a napkeltében, hogy reggel 8-ra meg is van az ennivaló az egész családnak és némi eladásra való is. Barnus barátom szintén érdekelt a halfogásban, úgyhogy ő is kipróbálta a hazai legyezőhorgász módszereket de akkor ez nem volt eredményes. Utána a családdal tölthettünk egy kis időt, ahogy reggeli szertartásaikat végzik és pl. áldozatot hoznak az isteneknek. Az estét pedig a magyar kis családdal töltöttük a birtokukon amit a dzsungelban építettek az elmondások szerint nem túl sok szerszámmal, de a végeredmény lenyűgöző volt. A közeli Nusa Penida szigetére is átjutottunk és ott egy sikeres rája leső túrára mentünk el ahol egy kisebb termetű kb. 2m fesztávú ördögráján túl egyéb más elsősorban ragadozó halakat lehetett közelebbről szemügyre venni. Ennek a kis szigetnek különleges atmoszférája van és ezt a túrát is kár lett volna kihagyni. A következő két hetünket a 4 óra kompútra lévő Lombok szigetén töltöttük ami már más képet mutatott. Itt muszlim vallású népek élnek, kevesebb az infrastruktúra és sokkal nyugalmasabb a rendszeres müezzinektől eltekintve. Ide is motorral érkeztünk úgyhogy alaposan bejártuk ezt a szigetet is. Itt több vízesés és érintetlen tengerpartok fogadtak. Az északi partokhoz közeli parányi szigetekre is átmentünk. Illetve csak az egyikre, a gili Air -re ami akkora volt, hogy 20 perc alatt körbe lehetett sétálni. A partja viszont olyan volt amit eddig csak katalógusokban láttunk megphotoshoppolva. Virágba borult bokrok, pálmák, fehér homok, vad kék víz és eszeveszett napsütés. A sziget mellett pedig találkoztam életem első nagy méretű teknősével a víz alatt. Úgy egy méteres lehetett és eszegette a növényzetet. Sokáig nem hittem, hogy látni fogok egyet is mert semmi mozgás nem volt tapasztalható a felszínen. Később megtudtam, hogy akár egy órát is képesek egy szusszal a víz alatt tölteni és csak röviden tartózkodnak a felszínen napközben. Ez a sziget is fantasztikus élményekkel gazdagított minket és itt is akadt bőven interakció a helyiekkel. Barnus és Gábor is többször vett videóra helyieket megkérve őket dalok előadására és közös zenélésre. Összességébe véve egy hónapot töltöttünk ezen a két nagy szigeten és úgy éreztük hogy Indonézia egyfajta paradicsomi állapota az életnek.

5

A Vörös tenger neve és híresen szép élővilága is régóta birizgálta a fantáziámat, valamint kíváncsisággal töltött el, hogy milyen lehet ott a táj és az emberek. Időnként ránéztem az utazási lehetőségekre és 2019 telén annyira olcsó repjegyeket találtam Eliatba, hogy azonnal meg is vásároltam belőle kettőt, egyet kislányomnak Majának és egyet magamnak. Már megérkezésünk estéjén a tengerparton teremtünk és csaptunk egy éjszakai mártózást, mert itt a tél ellenére 25-26 fokos volt a tengervíz és a levegő hőmérséklete is nyárias. Nagyon élveztük a hirtelen éghajlatváltozást. Eilat felfedezése után a környező kopár hegyeken kirándultunk ahonnan meseszép kilátás nyílt a tengeröbölre. A következő napon pedig a kicsit távolabbi Vörös kanyont látogattuk meg. Ez nagyon hasonlatos az Amerikai rokonához bár arról csak képeket láttunk. A megközelítése is kalandos volt busszal, stoppolva és gyalog. Maga a túra pedig vadregényes. Elképesztő tájak mintha nem is ezen a bolygón lennél. A tengerpartokból is sokfélét igyekeztünk meglátogatni a város közelében, a városban és a várostól messzebbi partokat is. Mindegyikben közös volt, hogy valóban a víz alatti világ pompázatosan színpompás. Halak és egyéb élőlények sokasága, korallok és a színek ezernyi árnyalata fogadja az embert a fenti kopárság kontrasztjaként odalent. A város is tele volt virággal és sok helyen festették meg a falakat és az utakat is. Végre színek az otthoni téli szürkeség után, nagyon jólesik az embernek. Csak néhány napot töltöttünk el mégis jóval hosszabbnak tűnt a rengeteg élmény miatt. Izrael itt is egy kicsit drága volt az otthoni árakhoz képest, de okosan azért meg lehet találni a pénztárcakímélő ennivalókat és szállásokat ha szemfüles az ember. A helyiek kedvesek és segítőkészek voltak, a tájak pedig lenyűgözőek. Nagyon jól éreztük magunkat ezen a téli nyári helyen.

1

Ezt a képet a Hargita megyei Kőrispatakon készítettem, egy fotós alkotótábor során. A faluban sétálva megláttam egy udvart tele limlomokkal, ami érdekesen nézett ki, az ott lakó házaspár pedig nagyon barátságosan beinvitált magához, és lelkesen megmutatták igen szerény otthonukat. Sokat panaszkodtak a megélhetési nehézségekre, és az árakra, ugyanakkor nagyon büszkék voltak a munkájukra és legfőképp a gyerekeikre akik már Budapesten tanultak, illetve dolgoztak. Beszélgetésünk közben pillantottam meg ezt a környezetből kissé kilógó tigrist, melynek funkciója azóta is ismeretlen számomra, és szerencsémre a macskájuk is épp ebben a pillanatban rohant át az udvaron.

2

Az evezőtáborba az egyik barátnőm hívott, a sokadik fárasztó egyetemi nap után. Szinte a semmiből az egyik duplaóránk utáni szünetben ezt kérdezte: ,,Van kedved evezni egy hétig? Velem meg pár barátommal? Vicces lesz! Mivel sosem voltam még hasonlón igent mondtam. A táborra szinte alig volt felkészülési időnk, igyekeztem minden kézikönyvet elolvasni, ruhát és ételt pakolni az útra. Elérkezett a nagy nap. A Keleti pályaudvarról indultunk, az egyik fiú már foglalt nekünk kajakokat. Menetrend: napközben evezés, éjszaka alvás. Az Ipoly folyón haladva Magyarországról Szlovákiába. Ipolyszalka vagy Szalka (szlovákul Salka) község Szlovákiában, ahol az evezőtáborunk során megálltunk egy egész napra megpihenni szombaton. Külön örültünk a település nevének mert egy harmadik közös barátnőnk vezetékneve megegyezett a falu nevével. Itt betértünk a helyi fogadóshoz, aki egészen hajnalig szóval tartott minket. Soha nem felejtem el, hogy az este egy pontján még legkedvesebb házipálinkáját is elővette és megkínált bennünket vendégeket, majd táncra perdült. Mi, evezősök nagyot nevettünk. Az evezés egyébként elképesztően szép volt, de tapasztalatlanságomból fakadóan nem használtam elég naptejet és nagyon megégtem. Az evezőtársaim közül párral még ma is tartjuk a kapcsolatot, nagyon jó közösségi élmény volt.

1

Sokszor azt gondoljuk, nagyon messzi egzotikus tájakra kell utaznunk, ahhoz hogy új dolgokat tanuljunk, kikapcsolódjunk. Vagy ahhoz, hogy egyszerűen a csíkszentmihályi-fogalommal élve flow-ba kerüljünk. Sokszor ennek az eléréséhez a képzőművészeti alkotómunka is elég. Az 1975-óta működő GYIK (Gyeremek és Ifjúsági Képzőművészeti Műhelyben) 2019 óta dolgozom tanárként. A műhely célja, hogy a kortárs művészet kérdéseit beépítse az alkotói folyamatokba és gondozza a tehetségeket. A GyIK tanárai művészek és művésztanárok. A Műhely a számára otthont adó Magyar Nemzeti Galéria épületében 1991-től alapítványi, 1998-tól közhasznú, 2014-től kiemelten közhasznú alapítvány formában működik. Ez önálló gazdálkodást és működő kapcsolatrendszer kiépítésének munkáját rója nem csak a Műhely mindenkori vezetőjére (1983-tól 1993-ig Szemadám Györgyre, 1993-tól Sinkó Istvánra, 2011-től Eplényi Annára ), hanem a csoportvezető tanárokra is. Szoros együttműködésre törekszünk a támogatóinkkal, pedagógusokkal, iskolákkal és módszertani központokkal. A Műhely jelenőségét támasztja alá, hogy immáron második generációs GyIK-os gyerekek ismerkednek meg kortárs művészetpedagógiával, művészeti neveléssel, tehetséggondozással és ezzel párhuzamosan személyiség-fejlesztéssel és alkotáslélektannal. A GYIK tanárai művészek és művésztanárok, én 2019-től csatlakoztam Varga Virág és Kara Dávid Örökmozgó csoportjába, ahol közösen Melykó Ricsivel és Menyhért Jucival asszisztensként működtünk. Meghatározó élmény volt az első árnyszínház, amelyben a gyerekeknek a falra vetítettük a világűr képét, majd a papírból és hurkapálcából készített alkotásainkból benépesítettük a galaxist. Innen már csak egy ugrásra volt a 42.

5

Mindenki vegyen elő egy lapot! címmel szerveztünk csoportos kiállítást a Magyar Képzőművészeti Egyetem II.éves hallgatóiként. Azelőtt még soha nem dolgoztam ennyi emberrel, ezért ez a tapasztalat nagyon sokat adott hozzám, és megtanított a csapatmunka alapjaira. Kurátor volt az összes osztályátrsam: Balajthy Boglárka, Bence Bettina, Czvetkó Fruzsina, Cselőtei Boglárka, Domonkos Sára, Geiger Róza, Grisztel Eliza, Horváth Mátyás, Lipka Boróka, Menyhért Júlia, Pető Zsófia, Sárközi Fanni, Sóti Márton – sokkal közülük még ma is tartom a kapcsolatot. A kiállításrendezést megelőzően kutatásba kezdtünk, és az oktatási fordulattól kezdve Thierry de Duve-ig próbáltunk minden fontos művészetelméleti értekezést elolvasni, amely pedagógiával foglalkozott, egyúttal a kiállítást saját közoktatásban szerzett élményeink tükrében is szerettük volna létrehozni, ezért döntöttünk végül úgy, hogy a a röpdolgozatokat megelőző rettegett mondat lesz. Az írásbeli számonkérés, amely egyikünknek sem volt a kedvence, tudtok hogy mások számára is az írásbeli számonkérésének emlékét idézi fel. Az érettségi után két évvel voltunk szinte mindannyian, a történelemkönyvet Asztalos Zsolthoz hasonlóan, hiányosnak tartottuk, torzítottnak és keretezettnek. Végül a csoport döntésének értelmében ezeket a kulcsszavakat használtuk a kiállítás rendezésekor is, mert ezeket tartottuk az egész közoktatásra érvényesnek. A kiállításnak fontos részét formálta a Nemzeti Alaptanterv változtatására irányult intézkedések, a kiállításon bemutatott művek elsősorban a központilag meghatározott tananyag átadására és számonkérésének módjára reflektálnak. Mindezek mellett egy alternatívát kínáló modellt is bemutattunk, ami a kritikai pedagógián alapul. A DemoLab projektje volt számomra a legérdekesebb munka, hiszen ők diákokkal közösen hoztak létre fanzineokat, a brazil Paulo Freire-hez hasonlóan. Kiállító művészeink Asztalos Zsolt, Balogh Viktória, Barna Orsolya és Pálinkás Bence György voltak, valamint Lődi Virág, Pólya Zsombor, Szemző Zsófia, Tóth Márton Emil voltak. A történetem fényképei pedig a kiállítás kapcsán létrejött workshopot jeleníti meg, ahol a kritikai-pedagógia módszerét alkalmazva, a magyar oktatáspolitikával kapcsolatos szavakkal kísérletezett. A Telep Galériában, a kiállításunk terében ezekkel játszottunk 2019 decemberében.

5

A Magyarkúti Művésztelep volt MKE-s hallgatók kezdeményezésére alakult. A szobrász, festő és grafika szakos diákok a covid alatt elzártan alkottak, saját szűkös albérleteikben, vagy családi házaikban próbáltak megfelelni a Képzőművészeti rendszer követelményeinek. Minden ami igazán fontos: az alkotóközösség, az egymás alkotásaira érkező reakciók, a művészetelméleti viták, kimaradtak a covid időszakából. A menetrend tíznapos, Glauser Lisa (volt szobrász hallgató) a házigazda, és idén lesz ötödik éve, hogy otthont ad az alkotótelepnek. Az alkotótelep a covid utáni közösség hiányában alakult, nagyon fontosnak tartjuk a közös szakmai munkát, és az egymás alkotásaira érkező reflexiókat. Az első évben teljesen önerőből működtük, később a 2022-es évben egy NKA-pályázat is támogatott minket. Ami közös minden nyári alkotótábor végén, hogy a tizedik napon szervezünk egy kiállítást az erdőbe. Előtte közös tervezés előzi meg az alkotótábort, sokszor télen kezdjük el megfogalmazni azt az adott témát, amit szeretnénk a következő művésztelepnek. A 2022-es év azért is volt különleges, mert egyre több az MKE-n tanuló volt Erasmusos hallgató is csatlakozott hozzánk, főként olasz, skóciai diákok. Szakmai előadásokra meghívtuk volt oktatóinkat, hogy tartsanak számunkra előadást a dunakanyari művésztelepekről, (Mélyi Józsefet és Sinkó Istvánt). A közösségen túl a természet közelsége és az efemer alkotás lehetőségét tudnám kiemelni, mint kulcsfogalmakat a magyarkúti művésztelepünkön. Ami szuperfontos még, hogy a helyi közösség és a pesti barátaink is el szoktak jönni a megnyitóinkra, megtekinteni a művésztelepen született munkákból a kiállítást. A Gorka Géza Kerámiamúzeumban 2022-ben ősszel még egy white-cube-os, klasszikus értelembe vett kiállítás is nyílt a műveinkből.

1

A fotót Palermóban készítettem 2019. szeptemberében, a kb. egyetlen luxusomnak számító iPhone-ommal. Ekkor voltam először Szicíliában, és nagyon-nagyon remélem még sokszor eljutok oda. Sokat nevettünk az út során, hogy receptre kellene felírni ezt a helyet (ahogy talán egész Olaszországot is), amolyan idegnyugtatóként magyar honfitársainknak. Egyszer szemtanúi voltunk, ahogyan az utca közepén megállt egy autó, a sofőrje kiszállt a kocsiból, elintézett ezt azt - és mindeközben egy egész kocsisor állt mögötte (merthogy ez egy egy sávos utcácska volt) - ééés, senki nem dudált ez idő alatt. Vagy: a helyi járatos buszon első rémületünkre azt hittük, a buszsofőr hangosan veszekszik az egyik utassal. Ez még külső hallgatóként is megvisel, ezért egy percig kínosan feszengtünk. Aztán rájöttünk, hogy valójában csak beszélgetnek. Mindehhez egy tömött buszt képzeljünk el, ahol a sofőrrel beszélgetésbe elegyedő utas a busz közepén áll! Nagyszerű volt a rácsodálkozás, hogy lehet így is, működhet így is! Talán valami ilyesmi volt a fejemben, amikor ezt a két, parkoló autót lefotóztam. Emlékszem mennyit nevettünk, amikor felfedeztük őket, hogy ez is "csak itt" fordulhat elő kerek e világon, sehol másutt. Amikor most képeket keresgéltem, ez jutott elsőként az eszembe, valahogy olyan emblematikus maradt. Egy kicsit talányosra sikeredett, mert nem látszik, hogy mögöttük mennyi hely van. Úgyhogy örökre rejtély marad, hogyan tudtak innen kiállni. Bevallom, nem tudom milyen típusú autók állnak rajta - de a köztük lévő mintegy három centi távolság önmagáért beszél.

1

A Magyarkúti Művésztelep 2020 óta a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatói kezdeményezésére indított alulról szerveződő művésztelep. A hagyományokhoz híven a 2023 augusztusában megvalósult művésztelep is egy szabadtéri kiállítással zárult, amit az erdőben rendeztünk meg, és amely a egy kéthetes, intenzív összművészeti alkotófolyamatot lezárta. A résztvevő alkotók között öt országból (Olaszország, Franciaország, Skócia és Litvánia, valamint Magyarország) érkeztek a szobrászok, festők, grafikusok médiaművészek, kortárs táncosok és kurátorok. alkotófolyamatból, és egy azt lezáró nyilvános szabadtéri kiállításból, és kétnapos kis fesztiválból állt. A művésztelep elsődleges célja a természetközeli fókuszált alkotómunka egy megadott tematika mentén, a kollektív és az egyéni landart mentén inspirálódó megoldások kísérleti jellegű alkalmazása. A képen szereplő pillanat számomra azért kedves, mert az egyik olyan perfromasz előtti pillanatot rögzíti az erdő belsejében , amely még várakozással teli, mégis közösségi.