Húsvéti esküvőre igyekezve

5

2025.január 25-én, nyaralásunk 20. napján kis motorcsónakkal indultunk az Amazonason, először egy kis tóhoz ahol megcsodáltuk a növény és állat világot, pl rózsaszín delfin, rája. Később kikötöttünk, ahol egy több száz éves hatalmas fát néztünk meg. Tovább csónakáztunk a Terapoto Nemzeti Parkhoz., ami az Amazonas legnagyobb tava. Itt fürödni is lehetett a tóban. Ebédre vissza mentünk a faluba, Puerto Marinoba ahol a délutánt töltöttük. Isteni kézműves fagyit ettünk, a fagyi választékot megtalálod? Majd elgyalogoltunk a szállásra, Alto de Aguilaba.

3

2025 nyarán a családommal Olaszországba látogattam és van egy plüss kabalaállatkám, és úgy döntöttem hogy magammal hozom az útra. Minden alkalommal mikor egy újabb helyet látogattunk meg, a nyuszit is lefotóztam ott, így lett egy egész montázsom a nyaralásról és a plüssállatomról. Általában nem viszem magammal mindenhova de a nyaralás előtti héten láttam az énekest, aki ezt a nyuszit képviseli, ezért mindenképpen szerettem volna elhozni.

2

Idén nyáron egyik barátnőm elhívott engem és 2 másik osztálytársunkat, hogy menjünk vele és a családjával badacsonytomajba kempingezni. Már tavaly is mondta, hogy menjünk velük de csak idénre sikerült rendesen megszervezni. Mi, tehát a 4 lány vonattal mentünk, mivel nem fértünk volna el a család kocsiába. A vonatról leszállva kb. 200 métert kellett csak sétálni ahhoz, hogy odaérjünk a kemping helyszinéhez. Úgy készültünk, hogy többen is sátorban fogunk aludni, azonban végül csak mi lányok tettünk így. Miután megérkeztünk, bemutatkoztunk a családnak és elkezdtük felépíteni a sátrat amit a kemping hátsó részében helyeztünk el. Miután sikerült bepakolnunk mindent, az első teendőnk az volt, hogy fürdőruhába öltözünk és megmártózunk a balatonba. A víz nagyon hideg volt de a forró napsütésben még jól is esett. Összesen 4 napot töltöttünk itt el és az egyik célunk az volt, hogy megismerkedjünk a többi gyerekkel akik szintén ott nyaraltak. Ez a 3. Nap végére sikerült is. Nagyon kedves barátokra tettünk itt szert akikkel jövő nyáron is szívesen találkoznék.

1

November közepén elkirándultam én és a legjobb barátom az Obiba. Eredetileg mást kerestünk de végül a kert részében kötöttünk ki, ezt már kirándulásnak veszem. Volt egy karácsonyi rész is ahol csinálunk egy pár szuper fotót. A világítás is tökéletes volt, az elkészült fotók a legjobb közös fotóink közé tartoznak. Tudtad hogy van karácsonyi Obi-hód?

1

Szeptemberben, jó barátommal kitaláltuk hogy milyen jó lenne ha náluk tölteném az éjszakát. Át is mentem hozzá de kiderült hogy egyedül leszünk másnap reggelig. Ennek nagyon megörültünk és úgy döntöttünk hogy milyen jó lenne hajnali 3 kor elmenni a helyi 24 órás edzőterembe. 3 kor el is indultunk, az utat élveztük bár egy kicsit hideg volt, ahogy megérkeztünk az fogadott hogy több ember is van az edzőterembe. Edzettünk egy jót és reggel 5 re haza is értünk

1

Ezen a borús szeptemberi napon az iskola a 9. osztályos tanulóknak egy nem mindennapi iskolát szervezett a Szigethalmi Vadasparkban. Ezen a napon a tököli parkerdőt tanulmányoztuk, tanultunk róla érdekes dolgokat, megtanultunk érdekes képeket készíteni a természetről és még egy nagyon érdekes programon vehettünk részt, megtanultunk tájékozódni különféle különleges módokon.

5

2025. november huszonötödikén az utolsó napunkon Pokharából visszarepültünk Katmanduba. Sikerült néhány szép felvételt készíteni, és elkölteni a maradék pénzünket. Megtaláltuk a buszpályaudvart, ahova rengeteg gyereket hoztak, olyan volt mint valami vásár. Megvacsoráztunk, és korán reggel haza indultunk.

5

Ma hajnalban, ( 2025.november tizenhetedikén) kimentünk a városszéli hegyre napfelkeltét fotózni. Gyönyörű volt a Himalája az első napsugarakban. Délután megnéztünk két kolostort, és szabad program, amit vásárlással töltöttünk. Elköszöntünk a sofőrünktől, aki segítette utunkat Katmandutól, Nepál fővárosától.

5

2025.november nyolcadikán Nepálba utaztunk. Éjszaka, egy kis Indiai kitérő után megérkeztünk a fővárosba, Katmanduba, ahol viragfüzérrel vártak minket. Másnap, november kilencedikén a város felfedezésére indultunk, majom templom, királyi palota, kolostor, rengeteg vásárlás és új élmény fogadott minket! 😄

5

Ma ismét egy királyi városban, Patanban kezdtük a napot. Utána Pashupatinath temetkezési helyre mentünk. Itt a halottakat levitték a folyóhoz, megmosták a lábát, az arcára is folyóvizet locsolták, majd hordágyra tették és narancs színű leplekkel betakarták. Majd a máglyához vitték, ahol szertartás keretében meggyújtották a máglyát. Még egy katonai tiszteletadást is láttunk, egy magasrangú ember máglyagyújtásánál. Itt voltak hindu szentemberek akik megáldottak, és piros pöttyöt kaptunk a homlokunkra. Utána Nepál legnagyobb Stupájához, Budha Stupához mentünk. Végül Schen Monestery kolostort, és iskolát néztük meg.

5

Valamikor 2004 vagy 2005 környékén az egyik nyári hétvégén fogtuk magunkat édesanyámmal, nagymamámmal és unokatestvéreimmel, majd elmentünk a Marcali melletti vadasparkba, hogy állatokat lássunk. Indulás előtt felkaptam a napraforgó sárga szettemet, a hozzáillő sapkával és megindultunk. Amikor megérkeztünk és kifizettünk a belépőket anyukám első dolga volt, hogy valami állatok számára fogyasztható nasit vegyen hármunknak, amellyel etetni tudjuk a vadaspark lakóit. Az első állat amivel találkoztunk, valami szarvas féleség volt, anyukám csak mini szarvasnak hívta. Rajta kívül találkoztunk még normál méretű szarvasokkal, őzekkel, vaddisznókkal, láttunk rókákat és kis rókákat is, akik zavartalanul játszottak egymással. A nagy séta közepette megálltunk pihenni is, egy gerendákból összeállított vityillóban. Mi gyerekek aktívan vártuk, hogy mikor indulunk tovább, viszont édesanyám és nagymám mindenképp nyugodtan, ülve akartak rágyújtani. (Nagymamám révén már ilyen korán elkezdtük a passzív dohányzást. Nehezebb róla olyan képet találni ahol nem dohányzik, mint ahol igen.) A vadaspark kijáratához közeledve ki volt alakítva egy simogató, ahol többnyire kecskéket lehetett simogatni és etetni, egy kisebb részben pedig csincsillák hada volt található. Ezt nagyon élveztem és alig lehetett engem elrángatni. Amikor elhagytuk a parkot mindig nagyon szomorú lettem, néha bőgtem is, és csak akkor higgadtam le igazán, amikor hazaérve esti mesét nézhettem végül.

1

Nem is olyan rég Németországban jártam, és a nagybatyámékkal együtt megnéztük a közeli karácsonyi vásárt. Gyönyörű fények, és hihetetlen jó hangulat volt. Kis árusokkal volt teli, egyedi dolgokkal találkoztam. A karácsonyi vásár egy jó hosszú sétáló utcában helyezkedett el, és mellette voltak más üzletek is, mint például egy könyvesbolt ahová belehetett ülni inni egy kávét vagy forró csokit. Száz százalék, hogy maradandó emlék marad.

1

Pár napja a barátaimmal/osztálytársaimmal közösen csináltunk almás pitét. Ezt úgy kell elképzelni, hogy online mindenki felment videó hivásba aki ráért aznap délután és együtt sütöttünk almás pitét, miközben megbeszéltük az élet nagy dolgait. Másnap mindenki hozott be egy kis kockát vagy szeletet az almás pitéjéből és megkóstoltuk majd értékeltük egymásét egy 1-10es skálán. Persze mindenki almás pitéje nagyon finom volt és mindenki nagyon élvezte a hirtelen jött eseményt, nagyon jó volt.

2

Történetem úgy indult hogy haza értem iskolákból, mint mindig. Utána elmentem vadászni, mint mindig, de elém ugrott egy Zsömle nevezetű kutya, aki nem engedett tovább. Szerencsémre pont ott volt egy 5 star lucky drop és megmentett engem. Ezután tárgyaltam az erdőt őrző redmenta megoldásokkal és utána lelőttem prédámat: a kopasz fehér fejet ami egy széken van.

3

A barátaimmal estére elmentünk Majosházára, hogy az egyikünknél töltsük az éjszakát. Másnap reggel az ottani Dunára ébredtünk, majd hamar ki is ültünk a stégre horgászni. Sajnos nem volt nagy kapás, de nem is az a lényeg. Utána elmentünk az erdőbe fát vágni az estére. Kellett a fa, mert már lassan kifogytunk belőle és este bográcsozni akartunk. Jó időt elvett a fa visszaszállítása és felaprítása, majdnem sötétedésig, de egyszer csak vége lett. Aztán már csak a babgulyás maradt. Tüzet gyújtottunk majd beletettük a hozzávalókat és hagytuk főni. A tűz körül beszélgettünk míg el nem készült és a kajakóma által hozott elégedettséggel fejeztük be a napot.

1

2025. Október 30-án úgy döntöttünk a barátainkkal, hogy összegyűlünk a Halloweeni ünnepre szórakozni egy nagyot. Már eléggé jártasak voltunk itt, szóval az első éjjel egy hatalmas vacsorával leptük meg vendéglátóinkat, akik ezt nagy örömmel fogadták. Mivel nem éppen kicsi a család (egészen pontosan 8 fős), egy jó ideig tevékenykedtünk a konyhában, ám a zenével, és magával a hangulattal rendkívül jól ráhangolódtunk az ünnepre. Ezután a második napon kiegészítettük az egyik bajtársunk öltözékét egy saját készítésű fakarddal, amit igazán élvezetes volt megalkotni. Aznap éjjel megrohamoztuk a 'jelmezes dobozt', és megpróbáltuk a legkirívóbb, és legviccesebb öltözékeket összeállítani. Ezután kiszabadultunk Szigetszentmiklós sötét utcáira, és meglátogattunk egy-két házat, ahol csokival díjazták ezt. Ezután elindultunk egyik osztálytársunk otthona felé, akit sikerült kicsit meglepni. Ott beszélgettünk egy pár órát, majd hazamentünk, és nekiláttunk az igazi ünnepi vacsorának, amit ezúttal a ház népe készített. Egyértelműen jobb volt, mint a mi kis szösszenetünk, mivel a barátunk édesanyja, és nővére készítette ezt, akik igen tehetséges konyhaművészek.

3

Az erdei iskola utolsó napja. Ezen a napon az osztállyal egy kiránduláson vettünk részt Dobogókőn. A helyszínre való megérkezés után egy vendéglőben megebédeltünk, majd ezután megkezdődött a túra. A túra végén egy sziklákkal körülvett völgyecskében kötöttünk ki, ahol a diákoknak egy prezentációt kellett tartani a hét eseményeiről. Hat csoportba voltunk osztva és a többi csapat bemutatója közben a völgy körüli sziklákon egy kis felfedezőútra mentem. Aztán miután a bemutatók után visszatértünk a buszhoz, a hazaút kellemes hangulatban telt el.

1

Idén szeptemberben voltunk erdei iskolában az egész osztállyal. A 2. napon mentünk ki az osztallyal a Szigethalmi Vadaspark mellé. Ott minden egyes tanulónak csopotokban kellett végighallgatni egy nagyon izgalmas foglalkozást, ahol rengeteg izgalmas feladatot kellett megcsinálni. A nap végén mindenki fáradtan ment haza.

1

Apukám régóta sokat jár a Bestiába. Oda viszik az ügyfeleiket, Anyával is sokat jártak, én viszont még nem voltam soha. Végül elmentünk, és nagyon jó staket ettünk. Utána a mellette lévő karácsonyi vásárban töltöttünk el egy órácskát. Végül elmentünk az Alleeba. Kávéztunk, kávégépet vettünk. Meggyőztem a szüleimet, hogy ugorjunk be a Libribe, ahol kiderült, hogy a kedvenc írómnak megjelent a legújabb könyve. Jó nap volt.

1

A fénykép akár egy cipősdobozból is előkerülhetett volna, de hazudnék ha ez írnám. Egy messenger beszélgetésben kerestem vissza az egyik gyerekkori barátommal folytatott chatben. Furcsa, hogy nincs fotóalbumom az albérletemben, nem tárolok kifejezetten papírképeket a lakásomban, pedig minden szeglet képeslapokkal, papírképekkel van körülvéve. Ezek mostmár csak és kizárólag ünnepek idején kerülnek elő és szinte mindig apukám hozza őket, az ő fényképalbumaiban van a legtöbb ilyen fotó, ahogy a vhs-ek is mind nála vannak. Az itt látható privátfotó, valószínűsíthetően szintén apukám műve, huszonkét évvel ezelőtt 2003-ban készíthette, nálam ekkor volt esedékes a fogváltás, a fiatalabb húgomnál a dackorszak. Szeretem ezt a fényképet mert jól átsüt róla mindkettőnk személyisége, én nyílt vagyok de kissé kócos, megviselt. Foghíjas mosolyommal inkább szerencsétlen, mintsem jólfésült kislány kinézetem van, a húgom ennek pont az ellentétpárja: kisangyal. A csendes a kisebb, az angyali, akinek a koronája ugyan félrecsúszott, de ettől még kedvesen néz a kamerába. A fotó hátterén a családi házunk ahol (részben) felnőttünk, Wekerlén. Kertes ház, háttérben fenyőfa által beárnyékolt szoba, plüssjátékok, fiókosszekrény, üvegajtó (később ebbe szaladok bele fejjel előre, spoiler: széttörik.)

1

Az erdei iskola utolsó napján Pilisre mentünk. Egész nap túráztunk, beszélgettünk és megnéztük a kilátást is. Ebédre rántott sajtot ettünk és tovább indultunk az utunkra. A klánok bemutatták a többieknek az a-heti munkájukat és köszönetüket mondták a tanároknak. Hazafelé a buszokon kálnonként, hogy még jobban összerázódjunk.

1

2023/24 tanévben megnyertük egy pályázatot a határtalanul programba. Egész évben készültra csapatokban és egyénileg is. Mikor eljött a napjana utazásnak mindenki nagyon izgatottan ált a busz mellet reggel 5:30 kor. 6 órakor el is indultunk. Elvileg 8 órás utat több mint 14 óra alatt tettük meg. Ez volt az első rendes ( nem csak benzinkút mosdó lehetőség) megállónák. Az egy hétig tartó kirándulás elején még nem tudtuk milyen élmény vár ránk. Örülök hogy részt vehettünk ezen.

1

Az erdei iskola egy olyan program az iskolánkban, ami 9. osztály elején van és egy munkahétig tart. Csoportokba osztják az évfolyamot, majd különböző programokon vesznek részt. Ez a kép a művészi fotózás nevű programon készült, ahol különböző technikákat mutattak meg. Én azt használtam, aminél a természet anyagaiból magunk csinálunk kompozíciót.

5

2022-ben voltam negyedikes gimnazista, ekkorra már viszonylag sokat hallottunk ismerőseinktől, barátainktól a Gombaszögi Nyári Táborról. Elbeszéléseik alapján egy külön kis világ rajzolódott le bennem, mintha egy fantasy regényből olvastak volna fel, mikor erről a fesztiválról meséltek. Pár barátommal úgy döntöttünk hát, hogy eljött az ideje, hogy elmenjünk az első fesztiválunkra, és úgy találtuk, hogy erre Gombaszög lesz a legalkalmasabb. A jegyeinket már decemberben megvettük, hiszen akkora volt bennünk az elszántság, hogy semmi sem állíthatott volna meg minket, még az sem, ha esetleg nem sikerül az érettségi. Emellett persze így a jegyek is olcsóbbak voltak, ami egy diáknál elég erős szempont tud lenni döntések meghozatalánál. Tehát decembertől számláltuk vissza a napokat, folyamatosan követtük az Instagram és Facebook-oldalukat, hogy milyen újdonságokat posztolnak, kik lesznek a fellépők stb. Mivel ez a fesztivál Szlovákia egy viszonylag keleti részén található, nem messze Rozsnyótól, én pedig barátaimmal a nyugati részen élünk, az utazás volt az első nehézség, amit le kellett küzdenünk. Sajnos ekkor még egyikünkben sem volt meg az a potenciál, hogy elvezessen egészen Rozsnyóig, így alternatív utazási lehetőségek után kellett nézelődnünk. Meg is terveztük, hogy fölutazunk Pozsonyba, majd onnan egy pár óra alatt vonattal elmegyünk Kassára, onnan pedig szintén vonattal tovább utazunk Rozsnyóra, ahol átszállva egy helyi buszra elmegyünk a fesztivál helyszínére. Elméletben minden prímán működött, azonban egy hatszemélyes sátrat is vittünk magunkkal, ami eléggé megnehezítette az utazásunkat, de még a Pozsony-Kassa útvonalon pozitív felfogás kísért minket. Ez viszont nem tartott sokáig, mert a Kassa-Rozsnyó vonal egy részét felújították, így pótlóbusszal kellett tovább haladnunk, mire pedig eljutottunk Rozsnyóba, az elméletben onnan induló busz nem érkezett, így taxival folytattuk kalandunkat. Ezek ellenére, mikor a távolban megpillantottuk a Gombaszög feliratot, újra az izgatottság fénye támadt szemünkben. Annyi inger ért hirtelen, hogy nem tudtam mire figyeljek. Egy festői völgybe érkeztünk, egyáltalán nem hasonlított korábbi koncertélményeim helyszínére, hiszen ez tele volt fákkal, élettel és színekkel. Üdítő volt hallani, hogy mivel erre a fesztiválra zömével szlovákiai magyarok járnak, rengeteg embernek volt tájszólása. Örültünk annak, hogy bár magyarok vesznek minket körül, és viszonylag távol voltunk otthonunktól, nem volt baj, ha becsúszott egy-két szlovák szó is beszédünkbe, nem néztek ránk furcsán. Úgy érzem, számomra az első este volt a legmeghatározóbb. Miután minden mérnöki képességünket bevetve felállítottuk a sátrat, elindultunk az első programunkra, a csurbeszra a Diákhálózat mólójára. Ez egy ivós játék volt, ahol különböző csapatjátékokat játszottunk. Az utolsó aggályaim is végleg elszálltak, hiszen jómagam nem iszom alkoholt, mégis nagyon jól éreztem magam. Rendkívül barátságos volt a környezet, rengeteg embert ismertem meg, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. Ezután pedig elmentünk az első gombaszögi koncertünkre, az Aurevoir zenekarra. Bár őket azon az éven kezdtem csak el hallgatni, mégis életem legjobb koncertje volt. Olyan energiákat közvetített mind a zenekar, mind a közönség, hogy azt nehéz szavakkal leírni. A felszabadultság talán az, amivel leginkább össze tudnám foglalni, hogy mit éreztem akkor. Nem számított, hogy ki vagy, honnan jöttél, csak a boldogság, a közös zene élvezete volt a fontos, de ezt az érzést az egész fesztiválra ki tudom vetíteni. A koncert után pedig egy csoportképet is készíthettünk a fiúkkal, amit azóta is fotóalbumomban őrzök. Bár a koncertekhez legközelebbi kempingben sátoroztunk, mégis azután a mozgalmas nap után könnyedén jött álom a szememre. Következő napokban folytattam a fesztivál helyszíneinek felfedezését. Bejártam a Folkszögletet, ahol hajnalig roptuk a táncot a táncházban, de elmentem a Chillszobába, Labirintus udvarba és a Grendel Lajos sátorba is. Ezeken kívül még voltam a Pajtaszínházban is, az „Ahogy esik úgy puffan” improvizációs előadáson, meg természetesen a hét egyik legviccesebb programpontján, az iszapbirkózáson. Esténként pedig jártuk a különböző koncerteket, Krúbin, Carson Comán, Elefánton és csomó más rendkívül tehetséges, számomra kedves előadónak a fellépésén is táncolhattam önfeledten. Még a koncertek után is volt programlehetőség, hiszen minden éjjel különböző DJ-k szolgáltatták zenét. Bár sajnos az utolsó napra olyan napszúrásom lett, hogy alig érzékeltem, hol vagyok, mégis ez volt az életem egyik legkedvesebb emléke. Azóta is minden éven visszajárok Gombaszögre, és mégis minden éven tud valami újat és varázslatosat adni nekem ez a fesztivál.

1

Ősszel jártam először Rómában, és már az első nap úgy éreztem, mintha egy élő múzeumba csöppentem volna. Bármerre mentem, mindig akadt valami régi, valami hatalmas, valami, ami az élő történelem hangulatát árasztotta. Bejártam a múzeumokat, ahol a szobrok teljes nyugalomban álltak, mintha természetes lenne számukra, hogy évszázadok óta figyelik őket. Rengeteget sétáltam, és közben állandóan megakadt a szemem valami apróságon: egy repedezett falon, egy túldíszített szökőkúton, egy angyalszobron, ami úgy állt ott, mintha csak csendben őrizné a környéket. Róma kicsit kaotikus, néha túl sok, de pont ettől szerethető. Egy idő után csak nézelődtem, és hagytam, hogy a város a maga természetes módján hasson rám.

2

Idén nyáron az augusztusomat Franciaországban töltöttem egy Erasmus+ projekt keretein belül. Ez azt jelenette, hogy 7 országból gyűltek össze fiatal művészek vagy művészlelkek és 3 héten keresztül boldogítottuk egymást és tartottunk egymásnak workshopokat. Lehetett festeni, táncolni, énekelni, zenélni, színdarabot játszani vagy kisfilmet forgatni. Emelett persze a napi mozgás is fontos volt, a jógán és futáson kívül a természet közelségét is ki kellett használnunk. Menet eldugott hely: hegyek és tisztások veszik körbe, a település szélén pedig (a pletyka szerint igen agresszív) tehenek legelnek - mintha egy filmbe cseppennél. A projekt első hetén "csapatépítés" címszó alatt el lehetett menni kirándulni. A merészek reggel 5-kor indultak és egy 15 km-es túrát tettek meg szebbnél-szebb helyeken, fent a magasban. A kevésbé merészek, ámde motiváltak (mi) pedig reggel 7-kor álltak neki vadáfonyát szedni, amiből aztán napokkal később a séfünk pitét készített. A képeken francia, spanyol, magyar és litván bajtársakkal állunk neki az áfonyaszedésnek. Funfact: induláskor egyikőnk megbotlott és a leszedett áfonyát javát kiborította az útra, de ez nem szegte kedvünket: büszkén vittük haza a portékát és az áfonya így is bőven elég volt.

5

Az 1-es villamos nem tartozik Budapest legszebb útvonalai közé, és utazni sem a legkellemesebb rajta. Mégis, szinte minden reggel ezzel járok az egyetemre. Korán indulok vidékről, és a Népligetnél szállok fel a villamosra. Álmosan, kissé kedvetlenül ülök, és azon tűnődöm, hogy még van 20 perc az óra kezdésig, mivel fogom ezt eltölteni. Ekkor tűnt fel a villamos padlóján felvillanó rövid fényjáték a Népliget és az Albert Flórián út megálló között. A hatalmas üvegépületek falairól visszaverődő napfény pillanatok alatt elbűvölő játékot varázsolt a padlóra. Mire feleszméltem, a villamos már megérkezett a megállóba, és a varázslat tovatűnt. Pár percig tétován gondolkodtam, közben a villamos tovább robogott. A következő megállónál leszálltam, visszavillamosoztam a Népligethez, majd újra felszálltam az Albert Flórián út felé tartó járatra, hogy ezúttal felkészülten rögzíthessem a néhány másodperces fényjátékot. Még jó, hogy művészeti szakra járok, így a villamos fényeinek videózás, elfogadott indok a késére.

1

Életember először utaztam tengerhez, és anyukám egy elég kalandos utat tervezett meg. Szlovénián keresztül mentünk, de hogy elkerüljük a nagy forgalmat, mindenféle random kis falun keresztül értünk Horvátországba. (A képen egy random szlovén várrom látható.) 9 órás út, légkondi nélkül, 3 óra alvással. Kicsi kocsi ügyesen ment, de jobb lett volna, ha a csomagtartó nem csak be-, hanem kipakoláskor is kinyílik, hogy ne a hátsó üléseken keresztül kelljen kirángatni a cuccokat. De lehet csak a levegővel volt baja, mert hazafelé be nem tudtunk pakolni, de otthon már újra kinyílt. Ezután anyukám el is vitte szerelőhöz, hogy többet ne járjon így, de akkor persze nem produkálta a problémát, szóval azóta sem lett megjavítva, mert a szerelőnél mindig működik. A nyaralás amúgy szuper volt.

1

Portugáliában a házunk mellett van egy kis patak és a barátomnak egyszer csak az jutott eszébe hogy hazahoz egy nagy darab tököt a vízből. A tök legalább tíz kilós lehetett de valahogy könnyedén emelte, mintha semmi súlya nem lenne, és közben úgy cipelte a fején mint ahogy az afrikai nők szokták vinni a csomagjaikat. Nevettünk ahogy közeledett a ház felé, mert a tök hatalmas volt és majdnem nagyobb volt nála, mégis teljesen természetesen tűnt ahogy viszi. Megérkeztünk és lepakoltuk, majd együtt fogjuk megfőzni.

1

Portugáliába költöztünk és ahogy megérkeztünk kiderült hogy előttünk nem sokkal ért véget egy hetekig tomboló erdőtűz. Szerencsésnek érezzük magunkat hogy mire ideértünk már eloltották de mégis megrázó látni milyen súlyos nyomokat hagyott maga után. Vannak akiknek majdnem teljesen leégett a háza és az egész környéken érezni azt a csendes feszültséget amely egy ilyen katasztrófa után marad. Mégis sokan próbálnak valami apró fényt találni ebben az egészben és hálásak azért hogy ők maguk biztonságban vannak és a házuk legalább részben megmaradt. Ahogy itt járunk kelünk folyamatosan azt érzem milyen törékeny a táj és milyen gyorsan képes minden megváltozni amikor a természet elszabadítja az erejét.

2

Három kanárival élünk együtt és mindegyiküknek teljesen sajátos személyisége van. Az egyiket frizurasnak hívjuk mert mindig úgy néz ki mintha frissen jött volna ki egy fodrászüzletből a másikat elvis presley néven emlegetjük mert valamiért állandóan úgy rázza a fejét mintha egy láthatatlan zenekar játszana neki. A harmadik nevét folyton elfelejtem pedig minden reggel ők hárman együtt ébresztenek minket olyan hangos csipogással hogy néha azt érzem teljesen megsüketülünk tőle. Egy barátom mesélte hogy amikor egyszer költöztek a madarakat csak úgy tudták elhozni hogy az autóban meg kellett fordítani a ketrecet és ettől teljesen összezavarodtak mintha a világuk egy pillanatra fejjel lefelé állt volna. Szerencsére azóta helyrejöttek és minden reggel valamiféle csodás fügyülést adnak elő amiben egyszerre van káosz és öröm. Nagyon kedves teremtmények még akkor is ha a napfényt kifejezetten utálják és úgy félnek tőle mintha valami óriási ellenség közeledne.

2

Elmentünk a partra és hatalmas hullámok fogadtak minket, ami teljesen váratlan volt, mert egyáltalán nem fújt a szél. A hullámok olyan nyolc méter magasak lehettek, ahogy egymás után csaptak fel. Ahogy sétáltunk egy nagy sziklatömbön, feltűnt hogy minden alkalommal amikor a víz felcsap a kő oldalára furcsa beszívó hang hallatszik, mintha valami óriási porszívó működne a mélyben. Rájöttünk hogy ez a hang egy mély kráterből jön amely közvetlenül az óceánnal áll összeköttetésben. Olyan volt a látvány mintha egy bálna fújná ki a vizet a háta közepén, a barlang pedig több helyen is így lélegzett. Közben arra is ráébredtünk hogy ha óvatlanul rálépünk valamelyik nyílásra simán lezuhanhattunk volna mert ezek a mély kürtők tényleg egészen a tengerig vezettek. Mégis volt az egészben valami lenyűgöző és különös és ahogy ott álltam egyre jobban éreztem hogy a szikla és az óceán milyen vad és intim kapcsolatban áll egymással amelyet az ember csak ritkán láthat ilyen közelről.

2

Lementünk a partra stoppal, mert nincs autónk, és végül egy amerikai pár vett fel, nagyon kedvesek voltak. A parton a kövek között futó hóka annyira csúszott, hogy gyerekmódra lehetett rajta siklani. Végül csodás napunk lett, pedig az elején azt hittük, hogy nem lesz túl szép, mert teljesen beborult az ég.

5

Sétáim közben szeretem megfigyelni a fákat, illetve azt is, hogy mely fákra figyelek fel "tegnap" , "ma" és mi fog feltűnni "holnap". Rengetek játékosság és önreflexió van ebben a megfigyelésben. Néha a fák csupaszak és betegek. Néha olyan óriásiak, hogy eltakarják, ami mögöttük van. Néha lágyan egybeolvadnak a környezetükkel. Máskor pedig egy plusz felületen keresztül figyelve őket, teljesen eldeformálódnak. Olyan is van viszont, hogy segítséget nyújtanak, hogy fel lehessen mászni rájuk. Ilyenek a hétköznapok is.

5

Felfelé a hegyre, ugyanaz a folyamat, mint amikor a boldogság katartikus pillanata felé tartunk: élvezettel, küzdelemmel, fáradsággal vagy tele energiával haladunk előre utunkon meg-megállva, megpihenve, de mindig folytatva utunkat. Majd egyszer csak felérünk a tetőre, körbenézünk és megszusszanunk egy pillanatra. Ebben a pillanatban eláraszt bennünket a katarzis, minden szép. Majd továbbindulunk le a völgybe, fel a hegyre.

3

Nemezti ünnep alkalmából (október 23.) a családommal kirándulni mentünk a Budaörsi Kopárokra. Eleinte kicsit izgultam, mert kutyástúl mentünk és féltem, hogy konfliktusunk lehet más kutyásokkal, de nem így történt. Nagyon szép kirándulóidő volt és fantasztikus volt a hegyre felérve a látvány. Útközben több kiránduló családdal is összepacsiztunk az utunk végét pedig a Normafán ünnepeltük egy rétessel.

1

Egy őszi hétvégén a párommal és a családjával kirándulni mentünk Királyrétre. Kellemes idő volt, sok túrázó volt aznap. Úgy döntöttünk, hogy teszünk egy nagyobb túrát, közben pedig gombát is szedtünk, kisebb-nagyobb sikerrel, mert a talaj már száraz volt. A túra végén felmentünk a kilátóhoz, ahol ez a kép is készült. Bevallom, nem volt könnyű dolgom, tériszonyos vagyok, és amint elindultunk felfelé a lépcsőkön, már éreztem, hogy remeg a lábam, de a látványért megérte.

1

Nagyon kedves hely számomra Pécs mert itt születtem! Nagyon sok emlékem származik innen, gyermekkorom is itt töltöttem. Sokat látogatok a mai napig haza, az iskolai szünetem nagy részét otthon Pécsett töltöm. Sok kedvenc helyem van pécsen de a legkedvesebb a székesegyház, ami s városban talalható.!

3

2025 nyarán úgy éreztem itt az ideje megismerni nem is olyan messze található szomszédját és barátját Magyarországnak, Lengyelországot. Krakkó egy gyönyörű város , tele történelemmel, csodálatos, szép de ugyanakkor tragikus történeteket mesélhetne a város. Nem kell messzire utazni, néha csak szomszédba átlátogatni és kellemes meglepetés várhat minket ott is.

1

Ez a kép Vácon készült 2025 nyarán, a székesegyház (dóm) tornyában újonnan nyílt kilátó amihez 200 lépcsőfok vezet ilyen kilátással fogadja az oda látogatókat. Vác a Dunakanyar egyik gyöngyszeme, érdemes megnézni hiszen gyönyörű épületekkel és lélegzetelállító Dunaparti hangulatával csábítja a turistákat.

1

I came to Budapest as an exchange student two months ago, my mom came with me to travel around Europe and help me with adaptation. We spent ten days together and she left on September 9th. The evening this photo was taken was my first evening alone in the foreign country, without closed ones. I wanted to study abroad all my life — sudden realization of my dream coming true hit me as I was standing on Danube promenade, admiring the lights of the evening Budapest. It was my personal "I made it moment", moment when I knew that little girl whom I once was, had her dreams came true. I thought how proud she would be of me, imagining telling her that after all the hardwork, she made it here. Even though I didn't have anyone's company with me, I didn't feel alone at all because I felt the presence of my little self. who once dreamed of everything that I now have. I had a mix of feelings — gratitude, excitement, happiness and some kind of euphoria. I carry these feelings no matter where I go, remembering that once it was a dream to stand where I stand, to walk where I walk and do things that I do now.

1

Good afternoon and welcome to my story about this amazing picture that I took this year February in Ireland. Trip to this country was one of my dreams and I’m very proud of myself that they made it this year. I visited not only Dublin but I went to several different areas and I was surprised that everything looked exactly as I saw in the pictures and videos about this country. I was very upset because I was travelling alone as I always do but I was wondering how wonderful it would be to show this beautiful country of my family but I wasn’t able to do so. I have barely enough money to do it by myself, but they promised that one day I will make it happen - a big family trip to Ireland Thank you for your attention! 20/10/2025

4

Egy több országot érintő, autós családi nyaralás végén a kamera elé véletlenül beúszó témák közt külön lehetne csoportosítani azokat a fotókat, amiket nézve éreznünk kell, hogy itt valami összecsúszott időben és térben, mintha a történelem maga hozna létre montázsokat azzal, ahogyan megtart és eltüntet tárgyi elemeket, épületeket, de nagyobb léptékben gondolva eltávolít vagy létrehoz határokat, egymás mellé szerkeszt, összeolvaszt vagy elválaszt népeket, nyelveket és az ember picit átérzi annak az illúziónak a hiábavalóságát, amit az állandóságba vetett hitünk táplál.

3

These pictures were taken on my first week here in Budapest. The one in white shirt it's me, Edoardo. The guy with a black shirt is Leonardo, my friend and also roommate. I used an old digital camera, which used to be my mother's one. I only use it for special moments It was sunday september 7th, around four and five pm. Me and my friend went for a hike, which was organised by ESN Elte, a group of people who organize events for international students here in Budapest. The aim of the hike was to reach the Elizabeth Lookout, passing through the Normafa gardens in the hills of Buda. It was really fun, even though we weren't dressed properly and the weather was very hot it was one of the best days since we got here.

3

These simple sunset pictures were taken in Budapest by me after a long day of working and studying. Also, I’ve been having a hard time as a new student living in Budapest and adjusting to a new culture. I just finished a very intense therapy session and went out to see this amazing view of the sunset, bridge, and river. What made it special was seeing everyone taking pictures of it and standing there to watch. It made me feel at home and normal, and it was a reconnecting moment for life, people, and loving life.

1

At my first evening in Budapest, two girls from my hometown university and I went to watch the sunset. Our destination was the chain bridge. We were very optimistic until we stood in front of the green metal. It was really high, so we were a little embarrassed trying to jump on the bridge, because there were a lot of people watching us. One guy saw us, jumped down and helped us with a „Räuberleiter“ how it is called in Germany. The exact English translation would be „robber ladder“. Now we got up but were still very embarrassed. Fortunately, the sunset was really pretty (as you see on the picture). A few days later, we went there by night and tried going up by ourselves. It worked quite well but looked like we were trying to move like seals. This experience has led me to two conclusions. First: we are not dependent from any men and can do this quite on our own. Second: The jumping on the bridge part does not fit to the romantic sunset atmosphere.

1

Photostory I came to Budapest for my Erasmus semester completely on my own. In a way that was on purpose and I got to know a lot of people, and now can call a few new people my friends but I also noticed very quickly that I miss my clos friends and my family from home. So after a month of being in Budapest on my own and discovering a lot of new things about a completely unknown city and also about myself, one of my closest friends from home came to visit me here. She arrived via train and she travelled for around eight hours just to see me and spend time with me. Only after she left after we had an amazing week together and spend all day everyday together laughing, eating and partying, I realized that I am so lucky to have friends that come to see me, even if I’m so far away just to do everyday things together. After that friend left, my parents came to see me. They also came via train but they had to travel a little over ten hours and I couldn’t spend everyday with them because of Uni and other stuff sadly. But they still came. It is such a crazy experience to be able to show your friends and family a city that they have never been in, in a country that they have never been in. Realizing that home is where the people are that you love and are closest to and that they do indeed matter the most! I’m so happy to be able to experience Budapest and Hungary but I am also so happy that I cant wait to go home and live my life with friends and family again. In the photo you can see my parents and I on our last day together, when we went on a little walk and drove with the old metroline 1, we had such a good time!

1

During vacation in the Balkans, we went to a hiking trip through the Balkans. The story starts in Gusinje, a small village in the South of Montenegro, at the border of Albanie. After 2 hours of hiking through the Balkan mountains, we arrive at the border of Albania. Then we see a police car with 3 police officers. At this moment, we didn't know what was going to happen. When we arrive at the police officers, they asked us a permit to cross to border towards. Unfortunately, we didn't possess this permit. After long minutes of discussions and negotiations, we had to go back to the refuge in Gusinje, head down in disappointment. As we talked to the local people, they said they never heard of police officers controlling the border, they said we have been crazily unlucky to meet this police officers at the border. So, the next day we had to take the car and make 400 more kilometers to go to the refuge we would have normally reached after the first hiking day. It was a big disappointment at the very moment, but the next day the things went back normal. We lived a frustrating moment, but it became a funny memory of these vacations in the Balkans.

2

Two photographs from the 19 March Protests/Uprising, which I participated in during my final year of undergraduate studies in Turkey, were the two most significant events I have ever been part of in my life. This protests began with the president falsely declaring the university diploma of Ekrem İmamoğlu, the Mayor of Istanbul Metropolitan Municipality, who is seen as the only rival in the upcoming elections and the future presidential candidate, to disqualify him from the candidacy and send him to prison. This sparked significant public backlash against the government's oppressive and authoritarian regime, culminating in the 19 March Protests/Uprising. These two photographs are from the protests, in which I also participated as a demonstrator. oppressive, one-man regime government, and the ensuing major clashes between the police forces, acting on government orders, attempting to disperse the people with inhumane violence and methods. These two photographs were taken by me during two different protests in which I participated as an activist. The first photo is from the Action Committee at Middle East Technical University (METU), where I completed my degree this year and was also a member. In this frame, I captured the METU Action Committee, one of the most influential groups at our university, recognised nationwide and formed by students from other universities across the country, discussing the protest action plan decisions to be collectively taken with all students for the night protests to be held at our school. In this frame, all students are seen discussing with the police during the night clashes how to remain anonymous (not be exposed), be less affected by pepper spray, and avoid getting cold. We also see that they are wearing protective masks and listening to the ideas of a student representative who is on the podium at that moment. The main reason this meeting was held at night in the Physics Faculty was that, at that time, the police forces, who had been allowed by the rector to enter the campus illegally, were patrolling outside and arresting all students they saw (especially those they suspected of participating in the protests). The thing that gave us hope during our meeting, which took place in secrecy and fear, was both the presence of our fellow students from our own university, and the news that students from other universities, upon hearing about the unauthorised and illegal random arrests taking place on our campus, had come from their own campuses and were engaging in direct confrontation with the police at the main entrance gate of the campus. It was also the encouraging words of every student striving to improve our protest action plan and achieve a successful outcome. The second photograph shows a student banner I saw during the civil protests in Ankara's main square, Kızılay Square, where I and my colleagues from the department participated. The message on the banner carried a truly significant meaning. The group that made the most noise and had the greatest impact during the 19 March Protests, in which almost the entire population of the capital participated, clashed directly with the police, and defended rights, law, and justice, was Turkey's Gen Z university students, who had previously been looked down upon and whose hopes had been dashed. During the protests, almost everyone held banners containing messages that were either comical, political, or social, expressing their opposition to the government's unlawful and illegal actions. The banner I saw, however, contained a bitter truth that mocked the president's style of speech in a sarcastic manner, reflecting the final stage reached: "We will ta-ke re-ven-ge for the youth you stole from us!"

4

In August I went to Oxford to visit my sister’s friend who’s doing her Master’s there. The city was honestly beautiful — it felt like walking through a movie set. Every building looked so old and full of character, and the whole place had this calm, intelligent energy. Oxford University is one of the most prestigious in the world, and you can really feel its history everywhere — in the libraries, courtyards, and even the quiet streets. We wandered around the Radcliffe Camera, the church with the tall spire, and under the Bridge of Sighs — all those classic Oxford landmarks. The weather was perfect, and the golden stone buildings looked incredible in the sunlight. We ended the day at a small café, watching people go by and soaking up the atmosphere. Oxford really does have something magical about it.

1

Last week, I went to Vienna with my friends. We found a Japanese restaurant, which reminded me of my home country, so we decided to have dinner there. Since I started studying abroad in Hungary in September, I hadn’t been to a Japanese restaurant. I really missed Japanese food. It was quite expensive, but it was worth it. I almost cried while eating. After leaving Japan, I realized how wonderful my country is. In Japan, we can enjoy all kinds of food, such as meat and seafood, for around HUF 2200. I don’t really miss my friends or family so much, but I truly miss Japanese food. However, this is a special opportunity to experience many kinds of European food and culture, so I’d like to enjoy this one year as much as possible.

3

From the dusty paths of rural communities where I held a camera and microphone to amplify unheard voices, to the picturesque streets of Budapest where I now hold a new dream this journey tells the story of growth, resilience, and purpose. From a young age, I knew I wanted to make a difference in my world. I was that child who always looked after others ensuring my friends were okay and standing up for anyone who was treated unfairly. My friends nicknamed me “Comrade,” because even then, I refused to stay silent in the face of injustice. I was sometimes punished for speaking out, but that never stopped me from doing what I believed was right. After completing my bachelor’s degree, I was faced with the inevitable question what next? My answer came through a media internship, where I trained as a journalist and became a community correspondent. I reported on issues that affected everyday people and demanded accountability from local leaders. It was fulfilling work, yet something inside me remained unsettled. I realised I was always reporting problems, but I wanted to be part of the solution. I was a young journalist, deeply rooted in my community, driven by a passion to report the truth and stand for justice. I listened to people’s stories of struggle, strength, and survival and sought to make their voices count. That experience shaped my belief that change begins when we listen, learn, and act with compassion. That drive led me into the civil society space, where I began capturing human stories, amplifying the voices of the voiceless, and helping communities access opportunities to thrive. Soon after, I transitioned into the humanitarian sector, working with people affected by the prolonged insurgency in Nigeria. Through donor-funded interventions, I saw lives transformed and for the first time, I felt a deep sense of fulfilment. I wasn’t just telling stories anymore; I was part of the change I once only reported. After several scholarship rejections and countless moments of doubt, I finally found myself here in Hungary, a new chapter unfolding before me. My first photo of Budapest isn’t just a picture; it’s a reminder of perseverance, purpose, and the power of dreams that refuse to fade.

4

It was one of those warm October days in Budapest when you can still feel a bit of summer, but the air already smells like autumn. The sky was bright blue, and the trees around City Park had started to turn yellow and orange. I was there with two of my friends from Germany who had come to visit me for the weekend. We started our walk near Heroes’ Square and crossed a small bridge that led into the park. That’s when I took the first photo. The water below the bridge was calm and clear, reflecting the trees and the light. Everything was quiet for a moment I remember thinking how peaceful it felt, and how different this place was compared to the busy streets in the city center. Living in Budapest has been exciting, but also a bit overwhelming. The city is big and full of people and noise, and sometimes it’s hard to feel at home. So that day with my friends, I felt something I hadn’t felt in a while a kind of calm and connection. After crossing the bridge we came to this beautiful old building with statues on the roof and a big dome. It looked almost like a palace. The sun was shining perfectly on it, and the walls were glowing in a warm color. I took another photo there . I didn’t even know what the building was at first, but later I found out it’s part of the Széchenyi Thermal Bath. We sat on the grass nearby, talking. One of my friends said that autumn always feels like change not in a bad way, but more like a reminder that nothing stays the same forever. I guess that’s true. Since moving here, a lot has changed for me. I’ve had to get used to a new language, new people and a lot of other horrible circumstances. Later, we walked a bit further and came to another building that looked straight out of a fairy tale it was the the Vajdahunyad Castle. The light was soft, and the trees around the castle were half green, half golden. It felt like standing inside a postcard. We stayed there for a while, just walking around and enjoying the view. There were families, couples, and tourists everywhere, but it still felt peaceful. Maybe because of the season everyone seemed slower, calmer, like they were also taking a moment to breathe before winter came. When we left the park, the sun was already going down and the air was getting colder. I remember thinking how nice it was to see Budapest in this light… softer, more quiet, more human. That evening, when we got home, I looked through the photos again reminding me of that day the laughter with my friends, the golden trees, the mix of excitement and peace I felt. It was such a simple day, but it made me realize how moments like this can change how you see a place. For me, autumn in Budapest isn’t just about the weather or the colors. It’s about small changes… in nature, in people, and in myself. So when I called this series “Turning Autumn,” I didn’t only mean the leaves turning. I also meant how we, too, turn and change, often quietly, without even noticing it. Just like the city, we’re always in motion learning, growing, and slowly becoming part of the place we’re in.

5

In the heart of Budapest’s City Park stands a structure that seems to whisper the stories of knights, kings, and scholars from a distant age the Gatehouse Tower of Vajdahunyad Castle. With its red-tiled roofs, Romanesque arches, and Gothic spires, the castle looks like something out of a medieval adventure, yet it was built only a century ago. Designed in 1896 for the Millennial Exhibition, it celebrates a thousand years of Hungarian history by blending architectural styles from various periods Romanesque, Gothic, Renaissance, and Baroque. For international students studying in Budapest, a visit to this castle is like stepping into a living history book. The Gatehouse Tower, in particular, offers a sense of mystery and exploration. Walking beneath its arches, one can almost imagine knights passing through on their way to defend their land or scholars entering to study in ancient halls. The surrounding City Park (Városliget) adds to the atmosphere, filled with trees, lakes, and pathways perfect for relaxing after class or capturing memorable photos with friends. Inside the complex lies the Museum of Hungarian Agriculture the largest agricultural museum in Europe showcasing Hungary’s rural traditions and innovations. Whether you are a history enthusiast, a student seeking inspiration, or simply someone who enjoys peaceful yet magnificent scenery, the Gatehouse Tower and Vajdahunyad Castle offer a glimpse into the soul of Hungary. It is not just a monument, but a meeting point between adventure and reflection, where past and present harmoniously intertwine.

2

This picture was taken on the 27th of September around 7pm near the Batthyány tér metro station. I love this photo because of the funny story behind it. While it’s not my first time in Budapest, I had never properly visited this spot. The last time I was here, we were leaving the city by car after a trip to Szentendre. As we drove past the Parliament near Batthyány tér, we were amazed by the view. I tried to take pictures from inside the moving car, but they were all blurry and unusable. My mom, wanting a good memory, told me to just get out and take a proper photo. The funny part was that I didn’t have my shoes on, and there was not time to put them on in the middle of the traffic. So, I jumped out of the car in my socks and ran to find a good spot. People on the street were looking at me as if I were crazy, but at the end it was pretty funny. At that moment, I thought it would be my last chance to take a photo of this view. Now, I am living in Budapest. When I went to see the Parliament from an apparently perfect spot, I realized it was the exact same place I had once run to in my socks, thinking it was my last opportunity.

1

Ezen a képen a budapesti Parlament látható. Bármely más turista számára ez csak a város egy emblematikus épülete, számomra pedig olyan, mint az otthon. Lehetőségem volt ezt az úti célt választani az Erasmusomhoz, és amikor ezt választottam, fogalmam sem volt, mit jelent majd ez a város számomra. Nemcsak a városba vagyok szerelmes, hanem a Parlamentbe is, függetlenül attól, hogy hányszor láttam már minden perspektívából, különböző időpontokban, különböző napokon, különböző időjárási körülmények között, vagy akár más „hangulatban” is... Mindig, mindig hihetetlennek és csodálatosnak tűnik számomra. Ami a leggyengédebbnek tűnik számomra, az az, hogy az a személy, aki alkotta, akinek megvolt a csodálatos ötlete és eredetisége, hogy ezt az épületet ilyen széppé tegye, megvakult, mielőtt láthatta volna befejezve. Ezért gondolom, hogy én, aki elég szerencsés vagyok ahhoz, hogy minden nap a saját szememmel láthassam, nem akarom elszalasztani a lehetőséget, hogy megnézzem, bámuljam és minden egyes nappal jobban beleszeressek, amikor elhaladok mellette.

5

After living abroad for five years, I finally went back to my home country, Mongolia. I visited my hometown, Selenge, and it felt so good to be back. Everything reminded me of my childhood, the fresh air, the green hills, and the quiet countryside. This trip was very special because my boyfriend came with me. It was his first time in Mongolia, and I was happy to show him where I grew up. We stayed in traditional yurts, spent time in nature, and enjoyed simple things like watching the sunset and riding horses. For me, this trip was a mix of memories and new experiences. It was not just a visit home, but a chance to share a big part of my life with someone I love.

2

Ez a kis béka egy parkban volt ahol dolgoztam a nyáron. Épp egy hatalmas idegroham közepette talált ránk a barátaimmal és cukiságával az egész társaságot megnyugtatta majd közösen kerestünk neki egy biztonságos helyet ahol békésen felnőhet. Később még többször láttuk így mind végig kísértük a fejlődését.

1

Ezt a kést magam kovácsoltam nagypapám egyik régi reszelőjéből. Papám ács volt, így értett a fa megmunkálásához, így mindig ha nyelet kellett készíteni valamelyik szerszámához, azt ő maga csinálta, rendre akác fából, így gondoltam ha már az egyik szerszámából készítem a késem, akkor én is abból a fából faragok nyelet, amit ő is használt volna. A markolat az akácon kívül sárga-és vörösrézből, illetve koriánból készült. Papám régi szerszáma ugyan kicsit más formában, de használatban maradt, és tovább öröklődött.

3

Az analóg képeket a barátom, Gergely készítette, több kirándulás képei összesűrítve. Van köztük Budaörs, Normafa, Nagymarosi folyópart is. Amiért feltöltöm ezeket a képeket, mert nagyon tetszik a hangulatok ez a melankolikus, búskomor hangulat ami jól leírja az őszi időszakot, annak minden nehézségével és szépségével együtt.

1

Éppen egy osztálykirándulásra mentünk a Balatonhoz. Vonatra szálltunk és kora reggel útnak is indultunk. Nem szeretek korán kelni, de ha az ember utazni készül, valahogy a reggelnek egészen más a hangulata, mint a hétköznapokon. Két osztálytársam lekéste a vonatot, így ők a következő járattal jöttek utánunk. Jókat beszélgettünk és kártyáztunk útközben. Hallgattuk az osztályfőnök érdekes történeteit Indonéziáról, ugyanis ő élete egy részét ott töltötte. A képen a kabin pici asztalára helyezett vizespalack látszik a vonat piszkos ablaka előtt.

1

A Labubu őrület 2025-re Magyarországra is elért. A fényképemen látható Labubu,valójában egy Lafufu,vagyis hamis Labubu. Ez a különleges játék vagy kiegészítőként is viselt tágy az egykori Monchici babérjaira tör. Jelen gót ruhás egyedet kollégámnak vettem gratuláció gyanánt. Kiváncsi vagyok hány évig lesz a játékkultúra vagy az öltözködés része.

5

Eszterrel 16 évesen kezdtünk el stoppolni. 2010-et írtunk, már rég lement a beat-nemzedék stoppos romantikájának sokadik hulláma is. Jártuk keresztül-kasul az országot, aztán Erdélyt. Később külön-külön stoppoltunk külföldön is. Volt egy kakitérképünk, amin bejelöltünk minden falut és várost, ahol megkönnyebbültünk. Cece, Kolozsvár, Kapolcs, Veszprém, Gyimesközéplok… Az autósok állandóan pénzt adtak vonatjegyre, mert annyira féltettek minket, de általában abból fesztiváloztunk. A legtöbbször nem kellett sokat várnunk, ha mégis, ugráltunk meg hülyéskedtünk. Nagyon korán megtanultuk, hogy autópályán TILOS stoppolni, és hogy az a legnagyobb szívás, ha egy város közepén tesznek ki, de nekünk még tovább kell utaznunk, akkor “irányba kerülni” legalább egy óra. Eszter próbált meggyőzni, hogy a löncshús tejföllel és kiflivel jó. Elképesztő kalandokat éltünk át, de reméljük, hogy a saját gyerekünknek nem jut eszébe ilyen.

3

Már egy ideje beszippantott a fermentálás, nagyon szeretek ezzel a tartósítási móddal zöldségeket eltenni. A nyári melegben jött az ötlet, hogy kellene fermentált italokat is készíteni, frissítőnek. Ezt végül az ősz elejéig halogattam, mert sokkal körülményesebbnek tűnt, mint a zöldségekkel. Végül elkezdtem a gyömbérkovász nevelgetését, arra számítva, hogy sokadik próbálkozásra fog csak beindulni a folyamat. Tévedtem, már a második nap hatalmas buborékok jelezték, hogy elindult a fermentáció. Mikor összegyűlt elég gyömbérkovász két befőttesüvegnyi italhoz, a kertben kerestem alapanyagokat az ízesítéshez, ismét attól tartva, hogy kudarcba fullad a próbálkozás, nem akartam pazarolni. Végül egy földről felszedett körte és pár szál rozmaring került az egyik üvegbe, a másikba pár szem szeder és bors. Olyan volt ezeket elkészíteni, mint mikor a gyerekek mindent összekotyvasztanak egy üvegbe, majd az berohad. Ahogy teltek a napok és zajlott a folyamat, a folyadékok egyre színesebbek lettek, én pedig egyre kíváncsibb. Végül mindkettő klassz lett, a körtés édes, egy kis csavarral a rozmaring enyhe íze miatt, a szeder nálunk sokkal megosztóbb fanyarsága miatt. Készül a második kör fügével…

5

Az év utolsó meleg hétvégéjét szerettük volna kihasználni, vízparton tölteni. A nyáron nagyon megszerettük a kutyás kempingezést, így most is emellett döntöttünk. Nappal még sütött a nap, lehetett úszni a Dunában, este pedig tábortűznél sütögetni, mivel vége az aszály miatti tűzgyújtási tilalomnak. Így volt alkalmunk kipróbálni végre a nyár elején beszerzett kis kályhánkat/sütőnket is. Szuper vacsora készült, a másnap reggeli padlizsánkrémhez pedig a padlizsánt sütöttük meg.

2

Először vezettem egyedül a kocsit ilyen hosszú távon. Borzasztóan izgultam, csak érjek már Csicsóra! Végül megláttam a falutáblát, majd megálltam a tanárom háza előtt, és egy izgalmas hét kezdődött. Az ötvös nyári gyakorlat témája és inspirációja a természet, és a falu volt; akadt még két társam is a feladathoz, akiket addig kevéssé ismertem. Bejártuk Csicsót az elejétől a végéig, megismertük a helyieket, felkapaszkodtunk a Hegyestűig. Reggel a projekten dolgoztunk, az esték pedig hosszúra nyúltak a verandán... Egy kis kiállítást is szerveztünk a munkákból a műteremben. Ennek is vége lett, a nyár elpárologni látszott, de a kapcsolatok és az élmények mélységet kaptak. Ezen gondolkodtam visszafelé, miközben az ablaktörlő ritmusosan hányta az esőt a szélvédőről.

1

Ezt a képet a kertemben készítettem pár nappal azelőtt, mint hogy ide feltöltöttem. A levendula nem csak azért egy fantasztikus növény, mert nagyon finom az illata, hanem stresszoldó hatása is van, lenyugtatja az idegeket, izomlazító és hangulatjavító is egyben. Depressziós tünetek esetében érdemes rendszeresen alkalmazni akár aromáját kinyerve vagy fürdővízbe keverve.

3

Hosszú, aszályos és élményekben túltelített időszak után, ma reggel elmentem futni. Ébresztőóra. Semmi szundi. Harmatos, nyirkos, hűvös a hajnal. Frissült a világ. Kis nyújtás, aztán az első gondolatok megelőzése, futólépésekben. Bal-jobb, bal-jobb, érzem, ahogy sejtjeim ébredeznek. Ebben a gondolattalan, ritmusos lüktetésben újra felfigyelhettem mindarra, ami az Élet Lényege. Apróságok; lehunyt szememre vetülő fényjátékok, juharlevélről lecsöppenő harmatvíz íze a számban. Érzékeim újra kiélesedtek. Újra valahogy "a nézésen túlra" láttam. Láttam faluszéli kedvenc körtefám csoffadt terméseit, akiket a beteljesüléstől végleg megfosztott az utóbbi idők csapadéktalan neheze. Az ezéjjeli hosszan pergő eső leverte s elkezdte bemosni őket és tápláló részelemeiket a talajélet nyüzsgő áramlásába. Csoda. Hazafelé a nyárasban, ott, ahol fél órája is keresztülfutottam - csak akkor még szűkebb spektrumú figyelemmel - párducgalócák sorai bukkantak elő az erdő gombafonalmátrixából. Termőtestek a mélyből. Csoda. Hazaérve a kéktavi emberekkel kávézacckaparó, álmos mosollyal kacsintunk össze. Lassan bootoló, puhán ébredező, szeretetteljes emberek, amerre látok. Van, ami nehéz, de ugyanannyira szép is - mint a reggeli közös zacckaparás. Közösségben ez sokmindenre igaz, s ebben a közösségben kiváltképp szép a nehéz. Ebben áll a kéktavi csoda. ... Jó dolog futni, na.

4

Szokásunk nagyszülőként, hogy az unokákat minden nyáron elvisszük egy állatkertbe vagy vadasparkba itthon, Magyarországon – így mutatva meg nekik a hazánkat és az állatvilágot. 2023-ban Nyíregyháza volt soron, mivel aránylag távolabb esik otthonunktól, ez több napos projekt lett. Az érkezés és indulás napját egy-egy játszótér meglátogatásával színesítettük, míg a közbülső nap volt az igaz cél megvalósításának időszaka. Azonban rá kell jönnünk, hogy egy-egy szuper kivitelezésű játszótér nagyobb sikert arathat a gyerekeknél, mint az állatkert.

5

Ha tehetem évről évre le járok a völgybe(is), néha csak le ülök s figyelem az embereket, vannak olyanok akiket riaszt, engem feltölt ez a nyüzsgés, rengeteg különféle arc megannyi kis történet, spontán szituációk, és ezekből egy röpke kis idő alatt is van bőven, de mennyi marad meg emlékként mindebből bennem vagy másokban, akár érzelmi szinten, mennyire torzul az emlék később, van akire fél év után is emlékszem, nem folyamatosan csak be ugrik egy egy arc hozzá kapcsolódó szituáció, amikor belekezdtem ebbe a sorozatba, fel merült bennem egy kérdés, hogyan tudnám ezt vizuálisan is megjeleníteni, s nem csak mint egy szimpla normál fotót emberekről, az emlék sem tiszta s tű pontos, idővel torzul, részletek foszlányok arcok érzések illatok egyvelege ami marad......

1

Több, mint húsz éve minden évben legalább egyszer elhaladunk emellett a napraforgó föld mellet, amikor a családommal a bakonyi házunk fele tartunk. Amikor gyerekek voltunk a Nővéremmel és türelmetlenkedtünk, hogy mikor érünk oda, Édesanyám felosztotta az utat három részre, hogy mindig pontosan meg tudja mondani, hogy hol tartunk. Tekintve, hogy a térkép olvasás piciként még nem volt az eszköztárunkban, az út három részét azzal azonosítottuk be, amit a kocsiból kinézve láthattunk. Ez a napraforgó föld az út második részének a végén található, ami mindig azt jelezte, hogy már közeledünk. Bár ma már fejből tudom, hogy melyik falu követi a másikat a bakonyi kisházunk felé, ez a gyönyörű látvány, ami a képen található, mindig ugyanolyan nyugalommal és izgatottsággal tölt el, hogy beléptünk az út utolsó és végső szakaszába, jelezve hogy közeledünk a végcélhoz, mint amikor gyerekként kinézve a kocsi ablakán, megláttam a tengernyi napraforgót.

5

These are just a few photos taken with my friend's analog camera. These photographs were taken last June during my last vacation in Italy (the country where I live). These images are a sweet reminder of my last weeks at home spent with my closest friends before moving here to Budapest. Ez csak néhány kép, amelyet a barátom analóg fényképezőgépével készítettem. Ezek a képek tavaly júniusban készültek az utolsó olaszországi nyaralásom során (az ország, ahol élek). Ezek a képek édes emléket állítanak a legközelebbi barátaimmal együtt töltött utolsó otthoni heteimről, mielőtt ideköltöztem volna Budapestre.

3

Idén az államvizsgámra készülés előtt elvonultunk a barátommal és a kutyánkkal Balatonszárszóra, ahol bár családi nyaralónk van, se internet se térerő nem áll rendelkezésünkre. Nagyon jó volt ebben a teljesen más tér és idő felfogásban olvasni a kötelező olvasmányokat a rossz idő ellenére sikerült kicsit a parton is időt töltenünk.

5

Képeim nem a Balatonról szólnak, hanem arról, ahogy emlékezni próbálok rá. Nem akarom visszahozni azt, ami volt – csak látni, hogyan tűnik el. Arról a vágyakozásról szól, ami minden tiszta nyári fény mögött ott remeg. Azt keresem bennük, ami nem tökéletes, nem végleges, és nem is biztos, hogy valóban megtörtént. Nézőpontom egyféle lassabb látás. Egy világ, ahol a hibák nem eltüntetni való dolgok, hanem emlékezési formák. Az elmosódott partvonal, az ismeretlen vitorla, az elfelejtett mozdulat – ezek a képek a nem-történések nyugalmát hordozzák. A homály nem hiba, hanem tanúságtétel: így néz ki, amikor már nem tudjuk biztosan, hogy mi az. A képeken nincs történet, csak jelenlét. Az idő lassú, a víz halk. És minden elmozdul egy kicsit. Az elfogadás nálam képként jelenik meg: amikor nem akarok már mindent visszahozni, csak hagyom, hogy legyen. Ahogy van. Elmosódva, töredékesen, őszintén. A képeim a törékeny harmóniáról szólnak. Arról a pillanatról, amikor már nem küzdünk semmi ellen, és nem várunk tovább semmire. Inkább emlékeket idézek meg, amelyek lehet, hogy sosem voltak igazak, mégis ismerősek.

6

Balatonfüreden minden évben megrendezésre kerül a concours d'elegance nevű veterán autós találkozó. Idén sikeresen én is elzarándokoltam erre az eseményre. Imádom a régi autókat és a régi tárgyak műszaki megoldásait. Ámulattal tölt el hogy a régebbi korok, korszakok emberei milyen furmányos módon oldottak meg problémákat. Az alkalomhoz illően két fényképezőt vittem magammal egy 1960-as évek-beli Japán Zenza Bronica S2A közép formátumú gépet és egy Keletnémet 1980-as években gyártott Prakticát. Analóg fotósoknál bevett szokás hogy két géppel rohangálnak mivel az egyik gépben fekete fehér a másikban színes film van be töltve attól függően hogy a téma mit kíván meg. Így cselekedtem én is. A zenzát egy fekete fehér Fomapan 100-as filmmel töltöttem míg a praktica egy Harman Phoenix 200-as filmet kapott. Az esemény alatt ahogy jártam keltem és kattintgattam a gépeimmel a sok szép és gyönyörű állapotban lévő autó csodákat a tekintetem össze akadt két idős feltehetően elég régi motoros fotóssal akik a kezemben lévő gépet megpillantva összenéztek majd felém irányított elégedett bólintással jelezték hogy jó gépet választottam. Az esemény lezártával haza utaztam és az elkészült tekercseket szinte azonnal eljutattam az egyik laborba. Nagyon izgatott voltam és kb két hét idegeskedés után kézhez kaptam az elkészült negatívokat és szkenneket amikből most egy kis csokrot állítottam össze.

1

Rajz óra után arra lettem figyelmes, hogy egy csinosan öltözött múlt századi úri hölgy ül az iskola kertjében. Gyorsan lerohantam a kertbe hozzá, mert teljességgel megbabonázott. Figyelmesen megkérdeztem Gyulabácsit, hogy megörökíthetem e ezt a nemes pillanatot, amit azóta is tisztelettel és hálásan köszönök! Gyula egyébként professzionális modell szerepét tölti be az iskolánkban, amit mindig hatalmas szívvel és teljes beleadással végez. Így készült el ez a közös projekt is!

4

Korai nyár, meleg szellő, születésnapozás, beszélgetés, gyermekkacaj. Szokás szerint három generáció gyűlt össze több, nagyjából egy időszakra eső születésnapot megünnepelni. Az adott napnak, valamint a családi összejövetelek jellegzetes melegségét próbáltam néhány (fél) képkockában megörökíteni, analóg technikával.

2

It was almost sunset and sun was bright and harsh but cozy and calm. It was just such a beautiful moment. I had this film camera with me that I was taking pictures the entire trip. I wasn’t using my digital one. These are just a few on my phone. I took a lot of special photos in my film camera but turns out I put the film roll wrong so they never got captured. Since I wasn’t using my digital camera or phone to capture every little thing on the trip, I was able to experience that moments with my partner. I lost the special pictures but I experienced the special moment. Már majdnem lenyugodott a nap, a fény mégis kemény, átütő de mégis hangulatos és nyugodt volt. Olyan gyönyörű pillanat volt. Nálam volt egy a filmes fényképezőgép, amivel végig fotóztam az egész utat, így nem használtam a digitális fényképezőgépemet. Ez csak néhány a telefonomon készült. Sok különleges képet készítettem a filmes fényképezőgépemmel, de kiderült, hogy rosszul tettem be a filmtekercset, így azok sosem kerültek rögzítésre. Mivel nem használtam a digitális fényképezőgépemet vagy a telefonomat, hogy minden apró dolgot megörökítsek az utazás során, így a párommal sokkal több időt tudtunk szentelni egymásra, és nagyobb figyelmet arra, hogy együtt éljük át ezeket a pillanatokat. A különleges képeket elvesztettem, de a pillanatok különlegessége miatt örülök, hogy így alakult.

1

This was the first time I have ever did a hike almost and this place was burning down. I mean the area was having bush fires so we actually weren't sure if it will be possible to go here but we ended up doing it. To go to the top you had pass narrow rock paths walk over weird stairs and everything was unbelievable playful and magical. I have never seen anywhere like this before and never did anything similar.This has become one of the most vivid memories for me and its extremely special to me so seeing myself in it. It is like waving at my past self and re-living this memory, this is exactly why I love photographs!!!! Ez volt az első alkalom, hogy egy olyan túrára indultam, ahol az útvonal leégett. Úgy értem, hogy az útvonal környéken bozóttüzek voltak, így nem voltunk biztosak benne a barátaimmal, hogy lehet-e ide menni, de végül mégis megtettük az utat. Ahhoz, hogy feljussunk a csúcsra, szűk sziklaszurdokokon kellett átmenni, furcsa lépcsőkön sétálni, és mindez hihetetlenül játékos és varázslatos volt. Soha nem láttam még sehol ilyet, és soha nem csináltam semmi ehhez foghatót. Végül is ez az út lett az egyik legélénkebb emlék számomra, és rendkívül különleges számomra, így látni magam utólag benne a fényképen. Olyan, mintha integetnék a múltbéli önmagamnak és újraélném ezt az emléket, pontosan ezért szeretem a fényképeket !!!

5

1991.08.10-én Spanyolország felé vettük az irányt szüleimmel, otthon hagyva öcsémet, aki ebben az időben középiskolásként ígéretes válogatott vízilabdázó volt. Ezen az úton még nővérem is velünk tartott, bár Ő hamar visszatért Magyarországra a főiskolai tanulmányai miatt. 1 évre költöztünk ki. Apukám sörfőzőmester volt, új sörgyárakat üzemelt be Madridban és környékén. Így anyuval együtt négyen ültünk a Skodában, amire a sok csomag mellett még a piros biciklim is felkapaszkodott. Apukám imádott világot látni, autót vezetni, ezért a tengerparti útvonalat követve haladtunk Madrid felé és álltunk meg nagyobb városokban: Velence, Monaco, Cannes, Avignon, Barcelona. 1-2 órát töltöttünk csak egy-egy városban és az autóban aludtunk. Étteremben nem ettünk, de emlékszem a friss francia baguette ízére. Illatos, ropogós, omlós.

2

2025 tavaszán az első jó idő beköszöntével egy egész napos biciklitúrát csináltunk a Duna vonalán, Budapesttől Szobig. Már több éve nem bicikliztünk, így ez nagyon különleges alkalom volt, és meglepően jó tempót diktáltunk. Külön vicces volt, hogy az egyik a gyerekkori biciklim volt, így mérete miatt extrém energia kellett, de megérte. A legjobb a májkrém és a kifli elfogyasztása volt a legvégén.

2

Szentendre elég sűrűn a családi kirándulások célpontja, az egyik leglelkesebb részvevő pedig a család legfiatalabb tagja, a kutyusunk. Az idei ritka napsütésen felbuzdulva egy különösen nagy kört tettünk a városban és követve alacsony termetű kapitányunk orrát, olyan szegleteit is felfedezhettük a környéknek, amit korábban nem is ismertünk.

1

Néhány barátommal Solymárra kirándultunk függőágyazni, és találtunk egy csodás helyet egy vízesés mellett. Véletlenül beleejtettem a függőágy egyik felét a patakba, ami alattunk folyt, de ez sem szegte kedvünket – ugyanúgy belefeküdtünk, élveztük a természet közelségét. A vízesés varázslatos hangulatot árasztott, mintha egy másik világban lennénk. Körülötte kiabáltunk, furcsa hangokat adtunk ki, és majmokat utánozva jártuk és ugráltuk be a folyó mentét. Egy igazán spontán, őrülten vicces kaland volt, tele szabadsággal és játékossággal.

3

Hollókői kirándulásom során egy különleges mesejátszótérre bukkantam, amelynek világa azonnal megérintett. Próbáltam interakcióba lépni a térrel és az ott megjelenő furcsa, meseszerű szereplőkkel – így kerültem egészen szokatlan, mégis izgalmas helyzetekbe. Meglepő módon mélyen tudtam kapcsolódni ezekhez az absztrakt, torz, mégis őszinte figurákhoz. Úgy érzem, vizuális világuk nagyon közel áll a saját rajzstílusomhoz is, mintha ösztönösen értettük volna egymást.

1

Portugáliában az óceán partja egészen varázslatos, és az intenzív időjárási körülmények hatására az ember is elevenebbé, mozgékonyabbá válik. A természet erőteljes jelenléte minket is cselekvésre ösztönzött. Tehát amikor csak a parton voltunk, ösztönösen elkezdtünk mozogni – jógázni, táncolni. Ebben a fokozott testi-érzéki állapotban sokkal mélyebben tudtunk kapcsolódni a tájhoz, a szélhez, a hullámokhoz, az egész időjáráshoz, mintha a testünk lett volna az érzékelés eszköze.

1

Az óceánparton különleges ihletet kaptunk: megfigyeltük az árnyékainkat, és sorra körberajzoltuk őket a homokban. Mindenki elkészítette a sajátját, ami egyfajta közös, mégis személyes szertartásnak hatott. Ezután mozgásba lendültünk, és interakcióba léptünk ezekkel az árnyakkal – mintha élő lényekké váltak volna. Spontán, játékos és mélyen ösztönös élmény volt, ami egészen újfajta kapcsolódást nyitott meg bennünk.

1

Kirándulást tettünk a gánti bauxitbányához, mivel korábban már felfedeztük, hogy ez a táj egészen különleges élményt kínál. A vöröses, marsbéli felszín szinte egy másik dimenzióba repített minket – olyan érzésünk volt, mintha nem is a Földön járnánk. Alaposan bejártuk a területet, minden apró részletre figyeltünk, és sajnos sok elhagyott szemetet is találtunk, ami árnyalta az élményt.

1

Egyhetes kenutúrán vettünk részt a Hernád folyón, ahol a természet közelsége és a folyó változatos arca különleges élményt nyújtott. Megfigyelhettük, hogyan változik a táj a kanyarulatok mentén, és milyen különleges nyugalmat áraszt, amikor teljesen eggyé válunk a környezettel. A nap végén a tábortüzek és a meghitt, családias hangulat mélyítette el az összetartozás élményét.

4

Húsvéti esküvő fekete fehér filmen, második rész.Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt.

5

Sorozatom darabjai Budapesten készültek, műfajuk streetfotó. A városban mindig látni valami érdekeset, legyen az tükröződés, egy érdekesen futó árnyék, egy építkezésből megmaradt kompozíció. Zebrán átkelő gyalogosok, hétköznapi emberek a fővárosban. Van köztük analóg és digitális is, lenyomatai egy főváros mindennapjainak.

5

Elsuhanók cimű sorozatomban az absztrahálással játszottam. Mindig is nagyon különös hely volt számomra a főváros. Ezeken a felvételeken az expozicióval kísérleteztem, a lassú záridő különös fényhatásokat hoz létre, ami olyan, mintha mozgóképet rögzítene. Közlekedési járműből fotózva pedig csak erősödik a suhanásérzés.

3

Gellért-hegy, Budapest, 2024 fekete-fehér negatív Mindig is nagyon különös hely volt számomra a fővárosban a Gellért-hegy. Egyszerre természetvédelmi terület, panoráma pont a turistáknak, park a helyieknek, lakóhely a leggazdagabbaknak és a legszegényebbeknek, a város középpontjában van, de az egész fölé magasodik.

5

Mindig is nagyon különös hely volt számomra a fővárosban a Gellért-hegy. Egyszerre természetvédelmi terület, panoráma pont a turistáknak, park a helyieknek, lakóhely a leggazdagabbaknak és a legszegényebbeknek, a város középpontjában van, de az egész fölé magasodik. A sorozatom fekete fehér negatívra készült.

5

Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. Az itt látható fényképeket fekete fehér filmre készítettem, analóggal, Somlóvásárhelyen és környékén.

2

A látogatás 2019 októberében történt, a Ralph Rugoff által kurált May you live in interesting Times címen nyílt Velencei Biennálé-n. Pécsi középiskolásokkal jutottam el, mentorom Varga Virág meghívására. Különleges volt ez a kirándulás minden szempontból. Egyrészt covid előtt voltunk, ekkor még nem sejthettük, hogy az élet (beleértve a képzőművészeti, kulturális életet is) leáll egy kis időre. Másrészt a Velencei árvízet is megelőztük, 2020 decemberében nem kapcsolták be az olasz Velencét védő Mose zsiliprendszert, ezért a víz elöntötte a Szent Márk teret kedden. A víz bejutott a Szent Márk-székesegyházba is, elmosta a szigeten élők számos tárgyát is. 2019-ben a tenger azonban gyönyörű volt. Emlékszem milyen fantasztikus érzés volt hajnalban kimenni a partra, és az odasodródott medúzák között kagylókat válogatni. Milyen érzés volt Julie Mehretu műveit látni élőben. Az első Biennálé. Az első felnőt barátság. Bizonyos értelemben sorsfordító volt nekem ez az utazás.

1

Bármekkorára is nőttek a gyerekek, az év fénypontja a családi nyaralás. Általában már magán a vakáción elkezdjük tervezni a következő évit, ami az indulásig tucatszor módosul. Persze a desztináció, a szállás, a látnivalók és a gasztronómia is fontos, azonban a végtelenül vicces és kínos történetek, közös kalandok és szenvedések, veszekedések és kibékülések ismétlődése miatt igazán emlékezetes valamennyi utazás. Ezeknek pedig a legfontosabb helyszíne a személygépkocsi, mivel az egyre kisebb autóinkban egyre kevésbé férnek el az egyre nagyobb gyerekek. Igaz, már nincs csetepaté, de még mindig nagyon sok vita folyik a kimetszett hely nagyságán. Hiába, az idők változnak, a legkisebb gyermek végül győzedelmeskedett ebben a sokáig számára állandó veszteséget jelentő küzdelemben: ő nőtt a legnagyobbra, mélyen alszik, és erről bombabiztos fülhallgatóval is gondoskodik. A képzeletetekre bízom, mit szólnak ehhez a lányok!

2

2024 januárjában Szenegálba látogatott a családunk, mivel az idősebbik fiam már hosszabb ideje Afrikában dolgozott egy humanitárius szervezetnél. Béreltünk egy leharcolt terepjárót, hogy egy kicsit bejárjuk az országot. A vezetés Dakarból St. Louis-ba, a régi fővárosba a korábbi rutinhoz képest teljesen új kihívásokat tartogatott. A városokban az utakon és a kereszteződésekben minden oldalról, és minden irányból jött valamilyen jármű, teherautók, ütött-kopott személyautók, a lépcsőkön is lógó utasokkal zsúfolt, színesre dekorált buszok, motorosok, lovaskocsik vagy az úton átvágó gyerekek és gyalogosok. A közlekedők semmilyen elsőbbségi szabályt nem vettek figyelembe. Amint egy kis helyet észleltek, vagy akár anélkül is, azonnal benyomult valaki a pillanatnyi résbe. Esetleg rövid kis dudálással jelezték egymásnak, hogy hahó, itt vagyok, jövök én is. Ennek ellenére senki nem volt ideges, vagy agresszív, vidáman vigyorogtak és figyeltek egymásra. Az indexet is gyakran kint hagyták, mintha csak integetnének egymásnak, és nem csak az irányváltás jelzésére használnák. Folyamatos volt a haladás, és egyetlen balesetet sem észleltünk. Az volt az érzésem, mintha egy nagy halraj része lennék, amelynek tagjai folyamatosan kommunikálnak egymással. Ez egy teljesen új közösségi és vezetési élmény volt számomra.

5

Hát nem az ember a legérdekesebb minden sztoriból? A volán mögött pedig minden országban emberek ülnek, még akkor is, ha vezetési szokásaik, habitusuk és tárgykultúrájuk nagyon különböző. A következő képek családi fotóink afrikai utazásunkról. Mint sokak számára, számomra is a családi emlékezet, azon belül is a saját családom emlékezete érdekes. Mi itt láttuk először gyerekként a tengert, nem voltunk olyan helyzetben, hogy a Balatonnál messzibbre utazzunk. Sőt nem is a tengert az óceánt láttuk itt először. Az itt látható öt képen hol a szafarin ülünk a szüleimmel, hol a húsom látható anyukámmal, hol pedig én mosolygok mert nem tudom befogadni azt a sok csodát ami elém tárul. Apukám volt aki a képeket készítette, sőt később egy nagyobb lélegzetvételű beszámolót is írt, ami azonban a fiókban maradt, bár a fényképeket a családi ünnepeken elővesszük, nézegetjük. Az egyik fotón kenyai nők fonják a hajunkat a húgommal, a másikon a sofőrünk Sammy mosolyog.

4

2024 őszén Albániában jártunk, kocsival utaztunk az egyik településről a másikra: Az autóban ülve úton vagyunk a tenger felé. A jobb oldalunkon már meg-megcsillan a víz felszíne, bal oldalunkon pedig az óriási hegyek húzódnak. Az úton néha leelőznek minket, máskor pedig mi előzünk, ahogy ez lenni szokott. Sőt, van olyan, hogy szamarakon vagy lovakon ügető bácsik, zacskókkal a kézben sétáló nénik ránk mosolyognak, mi is rájuk. Majd elérjük a partot. Előttünk a tenger, mögöttünk a hegyek, felettünk a kék ég. Albániában autó nélkül nem igen lehet közlekedni, vagy legalábbis sokkal tovább tart. Sok a régi, rozsdás kocsi is, amelyeknek néhol új feladatot jelölnek ki, ahogyan a képen látható egyednek is. Ő lett a szerviz bejárata melletti hirdetőtábla.

5

Létezik egy hely, a Dunakanyar szívében, Kismaros és Nagymaros-Visegrád vonatmegállók között, ami a béke szigete. A Mezítlábas Duna-parti pihenőhelyre a folyót követve juthatunk el. A hely egyszerre kemping és lovas és kecske udvar, de találunk vietnámi törpemalacot és nyulakat is. A partból szemből látszik a Szigetcsúcs és a visegrádi vár. Vadregényes szabadstrand, tanyasi állat-kert, kenu-kölcsönző és éjszakai szórakozóhely. A neve Nomád bár. 2025 májusában a barátaimmal úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk újra a Nomádbárt, mindannyian egy kis friss levegőre vágytunk. Bár pont egy hidegebb napot választottunk és még az eső is esett, csodálatos érzés volt újra a természet mellett lenni, és ezt együtt élvezni az állatokkal. Az utazásra velünk tartott fél éves kiskutyám is, Pocok aki nagyon belelovallta magát a kecskekergetésbe, olyannyira, hogy a végén a Nomád bár pulija megleckéztette, megmarta. Még ez sem vett el a hely varázsából, éppen csak helyrerakta a hely sajátos logikáját: itt nagy a szabadság, de csak bizonyos határokon belül. A helyszín mindig kicsit mágikus, velünk volt a barátnőm is, akinek a Nomád bár mellett tartottuk a leánybúcsúját, most épp babát vár nyolcadik hónapban van. Szintén velünk tartott egy kamaszkori barátnőm, aki most vált munkahelyet, óvoda asszisztensből egy független emberjogi és kisebbségi szervezetnél fog dolgozni. Én is most állok fordulópontnál, már csak egy hónap választ el attól, hogy elvégezzem a mesterképzésem, és művészettörténész legyek. Az új élethelyzeteket még mindhármunknak ízlelgetnünk kell, csakúgy mint a gödölyéknek a Nomád bár gyepét. A képet mobillal fotóztam, véletlenül jól sikerült.

2

Húsvéthétfőn a jó idő mellé végre szabadidő is társult. Ezt kihasználva párommal egész délután a kutyusával tudtunk foglalkozni. Átalakítva egy húsvéti hagyományt (a tojás keresést), jutalomfalatokat dugtunk el neki a kertben, azokat kellet megtalálnia. Kisebb, nagyobb segítséggel sikeresen előkerült az összes, igazán jó nyomozó lenne belőle. Ahogy a képeken is látszik a sok keresésben elfáradt és már csak az árnyékban pihent a nap hátralévő részében. Ő a kedvenc fotó "modellem", így kihasználva a lehetőséget elkészítettem a legaranyosabb képet róla, ami jelenleg a kedvenc képem is lett.

5

2019 óta készítek vizuális naplót. Olyan képeket rögzítek, amelyek rezonálnak az aktuális gondolataimmal, érzéseimmel és hétköznapi történésekkel. Ezeket a képeket egy analóg nikon kamerával készítem. A digitálisról analógra váltás segít abban, hogy kilépjek ezekből a helyzetekből, kívülállóként figyelhessem meg őket és fogalmazzam meg képekben. Időközben viszont a fotó napló utazó naplóvá avanzsált. Utazás közben az analóg kamerával egy olyan szabadságot és játékosságot élek meg, ami a formákban, színekben, mozdulatokban, alakokban és megfigyelésekben csúcsosodnak ki. Leggyakrabban tájképeken, részletképeken és portrékon keresztül foglalkozom a külvilággal, amit látok és a belső világgal, amit érzek. Ezekben a helyzetekben rengeteget tanulok nemcsak a világról, hanem a világgal való viszonyomról is. A képeket átlapozva észrevettem viszont, hogy nem egyszer néznek velem szembe állatok. Sokszor olyan érzés fog el, mintha embereket fotóznék. Egy érdekes aspektusa a turista létnek, hogy nem csupán "elugrom" az állatkertbe és személytelenül lefotózom, dokumentálom őket, hanem belépek a privátszférájukba. Habár nem emberek, de helyi lakosok, akik megfigyelik az idegent. Én is figyelem őket, ők is figyelnek engem. Ebből a kölcsönös figyelésből pedig emberi arcok és helyzeteket bontakoznak ki. Máskor pedig csak átsuhannak a látómezőn, tudomást sem véve rólam sietnek tovább dolgukra.

1

A második családi autónk egy fehér Suzuki Swift volt, amely jelentős előrelépés volt a Trabantunkhoz képest, hiszen ez már ötajtós volt és csak az elektromos ablakemelő választotta el álmaim járművétől (bár be kell hogy valljam, az jobban tetszett, hogy a Trabi hátsóülésén nem volt biztonsági öv). Ezzel a kocsival mentünk első és egyetlen külföldi családi nyaralásunkra: 2000 nyarán két hetet töltöttem a szüleimmel Horvátországban. A fotó Baška Vodaban készült a tengerparton, ahol (ha jól emlékszem németül) gyümölcsöt vásárolok egy kereskedőtől, aki minden délután felkereste a strandolókat csónakjával. Akkoriban a határ átlépése számomra igen jelentős esemény volt, Horvátország pedig maga volt a nyugat (még akkor is, ha a délszláv háború pusztításának nyomai még láthatóak voltak a tájban). A képre tekintve talán a tenger illata jut eszembe először amellett, hogy legtöbbünk legnagyobb örömére már a múlté a fecske fürdőnadrág… Ezt nagyon nem szerettem.

5

1998-ban fél évet Rómában laktam, azt hiszem, ez volt életem egyik legnagyobb kalandja, több okból is. Az egyetem után nemigen tudtam elképzelni, hogy munkába állok, és amúgy is olaszul akartam beszélgetni olaszokkal. Utazni is akartam, világot látni, nyilván. Akkoriban nem volt még napi gyakorlat egy-két félévet vagy egy egész képzést külföldi egyetemen tölteni, ha nem voltak gazdag szüleid, kint élő rokonaid, keresett szakmád vagy egy jó ösztöndíjad, bébiszitterként lehetett hosszabb időre külföldre menni (ennek is van egy jó-rossz (társadalom)története), így aztán elvégeztem egy gyermekfelügyelői tanfolyamot. Az ügynökségnél azonban nem volt legális olasz meló, csak Angliába, meg Németországba közvetítettek ki hivatalosan szittereket, végül egy ismerősön keresztül jutottam ki Rómába. Minden szabadidőmet a város felfedezésével töltöttem, és bár szuper jó volt egyedül, önállónak és szabadnak érezni magamat egy másik országban, hiányzott, hogy valakinek megmutassam, amit látok. Így kezdtem el fényképezni apám Praktica L gépével, kézi beállításokkal, fekete-fehér filmre. Addig soha nem fényképeztem, nem is emlékszem, hogy egyáltalán érdekelt-e. Internet nem lévén a filmtekercs papírdobozának belsejére nyomtatott információkból és egy régi fényképészeti kézikönyvből próbáltam elsajátítani az alapokat a DIN-ASA-ISO tengelyen, fényérzékenység, zársebesség, rekeszidő és hasonlók társaságában. Szinte mindent túlexponáltam, kivéve, amit alul. De magával ragadott a mediterrán fény-árnyék, az éles kontrasztok, az épületek világos és sötét felületeinek váltakozásából kialakuló szinte konstruktivista képek. Órákon át elbűvölve néztem a Pantheonban, hogyan vonul végig a sötét templombelsőn a kupola hatalmas kerek nyílásán behatoló napfény reflektora. Tízperceket álltam, vártam, hogy ne legyenek a képeken turisták. (Ez azért Rómában a diszkont légitársaságok kora előtt is kihívást jelentett.) Nem mintha az emberek és robogók kavalkádja, a piac forgataga az akkor még itthon ismeretlen rukolával és egyéb csodálatos levélzöldségekkel, a szökőkutak, szobrok, szűk utcák, kis terek és legfőképp az egymásra rakodó romok és idők rétegei nem lettek volna elképesztően izgalmasak. Éppen, hogy annyira színesek, élettel teliek voltak, hogy csak mozgásban, ott és akkor, minden érzékszervemmel tudtam megtapasztalni, nem sikerült vagy nem is akartam fekete-fehér fotókra rögzíteni. Igazából nem volt saját élményem és elképzelésem arról, mit „kell” fényképezni. Persze, hogy mit fotóztam végül, csak akkor láttam meg, amikor otthon egy barátommal a házi sötétkamrában lenagyítottuk a papírképeket. Ő tanított meg rá, ez is nagy kaland volt, utazás a fizika és a kémia birodalmába, a Magnifaxtól a fixírig. Az előhívás izgalma az elfüggönyözött helyiségben. A vacakolás, állítgatás, az egymásra következő lépések, a tálcák és fázisok sora. Az analóg tempó, ami a képkészítés teljes folyamatán túl az egész akkori világunkra és életünkre is jellemző volt. Nosztalgiával gondolok erre. Nem mintha „jobbak” lettek volna a képek, mindenesetre nem született annyi felesleges, felhőbe fellőtt fotó, megnézni, törölni sincs idő. Nem tudom, hogy ezek privátfotók-e, nem művészi céllal készültek. Mégis, amikor hazajöttem, csináltam belőlük egy kis kiállítást (nem pont ezekből a képekből). Egy privátfotón kell, hogy legyenek emberek? (Később felkerültek az én képeimre is, de az már egy másik történet.) Ezeken nemigen vannak, és pláne nem rokonok, mint egy klasszikus családi albumban. Otthon mégis kis albumokba rendezve állnak, néha megnézegetem őket. De benne vannak a fejemben is, emlékszem rájuk. (Érdekes, hogy a színes-forgatagos el nem készített képek ugyanígy.) Az életem részei, mondhatjuk: családtagjaim, kiindulópontjai fényképezésem (máig tartó) történetének.

1

2024 nyarán többéves spórolás után sikerült eljutni az USA-ba, pontosabban Philadelphiába. A sógorom, az unokaöcsém és unokahúgom ott tartózkodtak már féléve, amikor tesómmal kiutaztunk hozzájuk. Egy nappal az érkezés után olyan beteg lettem, hogy megmozdulni sem tudtam, vettünk tesztet és kiderült, hogy Covidos vagyok magas lázzal és fullasztó köhögéssel. Így se New York, se road trip Michigan-be, - amit persze a legjobban vártam- , ehelyett iszonyú mennyiségű fokhagyma elfogyasztása és a 41 C fokban való izzadás várt rám egyedül egy philadelphiai házban. Tesómék viszont elindultak a road tripre egy bérelt Nissan SUV-ban, és úgy értek vissza, hogy még egy nap maradt az autóbérlés idejéből. Akkorra már valamennyire összeszedtem magam, így elmentünk, most már öten, az óceánhoz. Ott készítettem ezt a képet mobillal, és annyira végtelenül értékeltem, az autót, ami elvitt minket, az óceánt, a társaságot, a sós párát, a szelet és a napsütést. Szeretem ezt a képet, mert dinamikus, párhuzamban azzal, ahogy én is újra aktívnak érezhettem magam, háttérben pedig látszik a gyógyító sós pára.

5

18 éven át, minden augusztusban 10-15 napot töltöttünk Krk szigetén, Krk városban. A gyerekek még picik voltak, amikor először kezdődött ez a 18 éven át tartó szakasz az életünkben. Ez volt az un. „családi nyaralás”. Hiába mentünk a Balatonhoz, az nem az igazi volt, mondták a gyerekek. Valahol igazuk volt, hiszen a Balaton környékén és Balatonalmádiban nőttem fel és ha oda utaztunk, akkor haza mentünk. Krken Klári barátnőmnek volt egy nyaralója, amit minden évben megkaptunk pár hétre. A 18 év alatt kicsit sajátunkká is vált. Kláriék a maglódi szomszédaink. A nyaralóhoz a halas kulcstartón voltak a kulcsok. Amikor átmentem Klárihoz a kulcsokért már olyan érzés volt, hogy indulunk is Krk-re. De ez azért nem volt egyszerű. Be kellett csomagolni. A lányok több bőröndöt pakoltak össze, tele játékkal és amikor nagyok voltak ruhákkal. A pakolást már előző nap reggel el kellett kezdeni, hogy másnap délután elinduljunk. Ez nem mindig sikerült, ugyanis Zoli a férjem, átnézte a bőröndöket és minden évben elhangzott ez a mondat: „Mi ez a sok cucc?! Nem fog beférni a kocsiba!” kezdődött minden előről. Kidobálta a bőröndök tartalmát és újra bepakolt, eredményesen, hiszen 4 bőröndből lett 2, ami már befért a kocsiba. A másnap reggeli indulás sohasem jött össze, jó, ha délután elindultunk. Indulás előtt megittam a kávémat, ekkor már minden be volt pakolva. Székesfehérvárnál jártunk, amikor elhangzott először a kérdés: „Mami, mikor érünk oda?” és ez még kb. 20-szor ismétlődött meg az út során. Amikor Rijeka magasságában először pillantottuk meg a tengert, a gyerekek mindig ezt a kiabálták: „A tenger!!!” Ugyanez a felkiáltás hangozott el a strandon is, ezzel a felkiáltással rohantak be a vízbe. Amikor áthajtottunk a krki hídon mindig letekertem az ablakot, hogy érezzük a sziget illatát. Megunhatatlan volt ez az érzés, a babér illat rozmaring illattával és sós tenger illatával keveredett. Ezt szinte most is érzem, ahogy írok róla. Ezek voltak az igazi családi nyaralások. Amikor már fiú barátok is feltűntek, ők sem jöhettek velünk, pedig mindig megkérdeztem a lányokat. „Nem, ez családi nyaralás.” hangzott a válasz. A lakás teraszáról csodálatos kilátás nyílt a tengerre, órákig tudtuk nézni, hiszen mindig más arcát mutatta. Az évek során megtanultam a horvát ízekkel főzni és mindig a teraszon vacsoráztunk. Az előző években még éttermekbe jártunk, de mindenkinek jobban ízlett az én „horvát konyhám.” Itthon is próbáltam néha olyan ételeket főzni, de az még sem volt az igazi. Valószínű azért, mert hiányzott a tenger látványa, a babér és a rozmaring illat. Persze azért voltak törzshelyeink, ahova minden évben elmentünk és mindig ugyanazt az ételt ettük. Ez Dobrinjban volt, ami egy kis település a sziget belsejében. A menü marhapörkölthöz hasonló étel volt egy helyi tészta specialitással, a surlicével. Az évek során megismertük a szomszédokat is, sőt én még beszélgettem is velük. Zoli mindig csodálkozott, hogy nem is tudsz horvátul. Mondtam az nem számít, a nyelven kívül más kommunikáció is van. Volt idős horvát bácsi, akivel jókat nevettünk. Az autóink sohasem hagytak cserben, mindig jól működött mindegyik. Aztán jött a COVID. Mindennek vége lett. Nem tudtunk elutazni abban az évben, és a következő nyáron sem. Kláriék úgy döntöttek, hogy eladják a nyaralót. Ők is és mi is nagyon szomorúak lettünk. Valami, ami szép volt véget ért. Azóta nem tértünk vissza a szigetre. Nem tudtuk elképzelni, hogy egy másik lakásban vagy egy szállodai szobában töltsünk el ott napokat. Többször próbálkoztunk a gondolattal azóta, de nem megy. Talán idén? Majd meglátjuk!

5

Nyaralás a családom egy részével rendhagyó módon mert Montenegróba a nemrég vásárolt majdnem 30 éves lakóautóval indultunk neki. Első ilyen nagy túrája volt ez velünk a jobb időket megélt öreg vasnak. Két gyermekem Maja, Móric és barátunk Géza volt a legénység még rajtam kívül. Az autó pedig egy Peugeot alkóvos, 4 fekvőhelyes 2,5 literes szívódízel, komoly 70 lóerővel a 2 tonnához. Nem autópályán közelítettünk hanem sima autóutakon hiszen úgyis csak max. 90 km/h sebességgel tudtunk haladni ezzel a terheléssel. Így viszont minden hegyet meg kellett mászni szegény háznak és ez néha annyira megviselte szegényt, hogy a vizet is felforralta mérgében. Ettől eltekintve nem lehetett panaszunk rá egyszer se hagyott minket cserben. Hol eszeveszetten kelepelve, hol finoman suhanva falta a kilométereket. Szerbia fővárosát Belgrádot ejtettük útba elsőként és megnéztük a belvárosi részt, aztán a híres Mostar következett a magyarok által felújított nevezetes híddal. Itt egy vízbe ugrást is megcsodálhattunk ami nagy népszerűségnek örvend mert a híd 24 méter magas és igen látványos, ahogy a gyakorlott ugrók némi kalapozásért cserébe belevetik magukat a tetejéről a folyóba. Következő állomásunk Európa legmélyebb kanyonja a Tara (1300m) ahol lenyűgöző kilátások mellett kirándultunk egyet és egy zip line-t is kipróbáltunk ami a kanyon feletti átcsúszást jelentette. Izgalmas és nagyon látványos volt a hatalmas mélység felett csúszni egy bowdenen. Majdan megérkeztünk Montenegró tengerparti részére. Budva városa meseszép, partja és óvárosa is varázslatos volt. Innen aztán kisvártatva mégis továbbálltunk és megkerestük gy barátunk ajánlására a Kotori-öböl legtündéribb kempingjét ahol a maradék napjainkat eltöltöttük . Itt csodálatos sziklás part volt sok ugróhellyel és napozási lehetőséggel a sziklateraszokon. A kempingben nagyon jó kis bár és étterem is működött és a fás bokros részei remek menedéket adtak a napközbeni kánikulában. Egyszóval valóban érdemes volt idáig elmennünk és csodás nyáridőt sikerült itt eltöltenünk. Montenegró klassz hely változatos tájjal és kedves emberekkel.

5

Egy tanulmányait végző barátunk meghívására utaztunk a föld egyik legnépesebb országába hogy az ott még akkor épp csak kezdődő mászósportnak hódolhassunk. Klaudia nagyon részletes utitervet rakott össze és igencsak csodálatos helyekre jutottunk el vele az országban. Mászhattunk olyan különleges helyeken mint az épp kiépülőben lévő Getu nemzeti park ahol egy akkora barlang is leledzik amin egy kisrepülővel átrepültek vagy Yangshuo különleges karszt hegyein és barlangjaiban melyek formavilága egészen bizarr. Hangzhou rózsaszín gránitszikláin mászni a bammbuszerdőben szintén egyedülálló élmény volt mivel ekkora bambuszokat még nem láttunk azelőtt. A Sárga hegy Nemzeti park meglátogatása is felejthetetlen élmény volt a több millió lépcsővel és a helyi kirándulók tömegeivel akik láthatólag nem voltak felkészülve a megpróbáltatásokra. Az országon belül viszonyag nagy távolságokat tettünk meg, így utazhattunk gyorsvasúttal ami 300 km/h sebességgel száguldott, de volt részünk egy 25 órás vonatozásban is jóval kisebb sebességgel. Városnézésből sem volt hiány, több kisebb (pár millió lakos) város mellett Shanghaj-ban (24 millió lakos akkor) is körülnéztünk. 4 fős kis baráti csapatunk szépen összekovácsolódott a rengeteg élmény és kaland közepette és azt hiszem meghatározóvá vált számunkra ez a látogatás. Azóta én ázsia rajongó lettem és az utazás fontos szerepet tölt be az életemben! Köszönöm barátaimnak hogy ezt össszehoztuk és volt bátorságunk ebbe belevágni!

2

A covid időszakában felerősödött a Wunderlust, vagyis a kirándulás / utazásra ösztönző vágy. Szüntelenül ki akartunk törni a lakásunk/ házunk falai közül. A kirándulásokon, bejáratott útvonalakon sokszor nagyobb tömegekkel találkozhattunk, mint a bevásárlóközpontokban. Bár többször jártam a Dunakanyarban, és ott élő barátaim már mutattak számos túraútvonalat, számos ösvényt. Számomra a perspektívák, a madártávlat volt különösen jelentős ebben a családi kirándulásban, ahová apukámmal és a húgommal egy lakókocsival utaztunk el. Ha jól emlékszem, Apukám egyik barátjától kapta kölcsönbe a lakóautót, és azért mentünk azzal mert abban könyebben elfértünk hárman és negyedikként még a családi kutyánk is jött. Március végén, április elején voltunk, mikor az erdő újra életre kell. Vége a végtelen latyaknak, eltűnik a hó, és újjáéled az erdő. Még nincs teljesen tavasz, de már nincs tél. A leveleken átsüt a napfény, de az avar azért még ropog a lépteink alatt. A környezetünk amely a digitális világra volt kihegyezve, hirtelen teljesen más megvilágításba került. A Prédikálószéki kilátóig kirándultunk el, Dömösre. A Visegrádi 639 méteres csúcsa olyan távlatból engedte láttatni a környező tájat, amely teljesen szürreálisnak tűnt a covid hétköznapjaiból. Mindkét képet a húgom lőtte, az elsőn egy ismeretlen család áll (háttal) hozzánk hasonlóan a kilátásban gyönyörködtek. A második képen Apukám és én apró pontokként nézünk fel a magasba. Szeretem ezt a fotót, mert jól érzékelhetőek rajta a távlatok. Ezért is adtam neki ezt címnek. A magasból a kilátóból nézve minden nagyon aprónak tűnik, sikerül átérezni hogy mennyire aprók is vagyunk mi magunk a természethez képest, és problémáink is apróbbnak tűnnek. Maga a bezártság is.

3

Tanárképzős fiatalok voltunk Szegeden, alig pár éven a rendszerváltás után. A „profilváltott" képzésünk jóvoltából újságírást tanulhattunk a helyi napilap szerkesztőségében. Kinyílt a világ számunkra a hajnalig tartó, nálunk idősebb, széles kapcsolatrendszerrel rendelkező újságírókkal folytatott beszélgetések nyomán. Nem ismertük a határainkon túli világot, a szomszédban kirobbanóban volt a délszláv háború, a határközeli vajdasági, és délebbi bánáti településeken csend honolt. Bennünk óriási vágy volt a határainkon túli magyar területek megismerésére és a káoszos tanárképzés óráiról rendszeresen meglógtunk, napokra, hetekre. Első utunk Jugoszláviába vezetett. Nem túl közeli célpontot választottunk, és szinte nem is létezett vonatos vagy buszos összeköttetés Szeged és a délebbi városok között. Egyik csoporttársam az indulás előtt nem sokkal vásárolt egy Skodát (1000MB), pirosat (ami a képeken nem látszik). Már akkor sem számított fiatalnak, feltűnően szép autó volt, utánunk fordultak az utcán. Ezzel indultunk útnak Nagybecskerek, Versec felé. Ismeretlen falvakon, elképesztő tájakon vágtunk át. Az első sivatag az életemben a Delibláti dombság volt, homokdűnéin a borókabokrokon kívül alig emlékszem más növényre. Egyetlen, keskeny egyenes út vágott át rajta, a végtelenbe futó országúton úgy éreztük, Texasban járunk. Filmélmények jutottak eszünkbe, szabadság, időtlenség kapott el minket. Az életérzés felejthetetlen. Három sráccal utaztam, engem fiúsítottak (már korábban), ezért gond nélkül bevettek a csapatba. Nos, itt készültek a felvételek. Két analóg fényképezőgép is volt nálunk. Mindent dokumentáltunk, de leginkább magunkat a tájban, magunkat az autóval. A skoda a végtelen országúton, a skoda és mi, a skoda simogatása. A négyes csoportkép késleltetett expozícióval készült, a gépet letettük az aszfaltra. A képeket magam laboráltam az albérleti fürdőszobában. Szemcsések, életlenek, alá-, vagy túlexponáltak, de minden benne van ebben a néhány képben, ami az első, legfontosabb utazásomról elmondható.

1

A képen Szófiában ülünk kissé elgyötörve Bandi barátommal, immáron hazafelé tartva életünk egyik meghatározó kalandjáról a csodálatos Görög tengerpartról, ahol is heteket töltöttünk egy kizárólag általunk lakott öbölben, ahol nagyrészt a tengerből szigonnyal fogott állatkákat, javarészt halat és polipot ettünk, néha fákról gyümölcsöt szedtünk, gránátalmát amit addig csak hírből ismertünk, és négynaponta jártunk vízért, borért, zöldségért, „ünnepnapokon” megengedtünk magunknak egy giroszt. Aztán Mariann egy közös barátunk utánunk jött az utolsó hétre, de nem akárhogyan: szervezett magának Budapestről egy ingyen oda- vissza utat, ahol mi Bandival csatlakoztunk a visszaúthoz, én 5 hét ( Bandi még több) után. Egy kikötés volt, hazafelé megalszunk Szófiában, csakhogy nekünk nem volt szállásunk, mint ahogyan akkoriban általában sosem mikor utazásra adtuk a fejünket. Annakidején nem igazán volt pénzünk - a 20-as éveink elején jártunk- viszont minden lehetőséget megragadtunk az utazásra, miután mindenhol és mindenkitől azt hallottuk a környezetünkben, milyen drága utazni, meg hol fogtok aludni, meg mit fogtok enni, meg veszélyes stoppolni és különben is....így nem lehet... Szóval hazafelé félúton megálltunk Szófiában és itt a képen látható kereszteződésben rövid időre elváltunk útitársainktól, akik megkeresték a szállásukat, mi meg ott maradtunk a város közepén a paradicsomban töltött emlékeinkkel, amit megörökítettem az utolsó kockák egyikével, ami maradt a 6x6 -os Yashicában.

4

Idén az ünnepeket Thaiföldön töltöttük. Korábban sosem voltunk ilyen messzi helyen, nagy szó volt ez számunkra és nagyon szerettük volna, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Az ünnepekkel járó káoszból menekültünk, na meg anya megőrülős maratonfőzését is ki akartuk küszöbölni, de persze az utazás előtt jó pár adag töltött káposztával és fasírttal feltankolva hagyta a mamákat Magyarországon. Az egyik legkedvesebb élmény, amit kint szereztünk, az a Krabi tartományában található ún. Tigris Barlang Templom ( Tiger Cave Tample) meglátogatása volt. Jól hangzik, nem? 1200 lépcsőfok, 80%-os páratartalom és három kiköpött tüdő. Utánaolvasás hiányában boldogan indultunk el az egész napos csoportos kirándulásunkra, ami több programot is tartalmazott; erdei tóban fürdés, elefánt-etetés és ez a kedves kis hegyi szentély meglátogatása. Amikor megérkeztünk a bájos helyszínre, közölték a vezetőink, hogy a szűk menetrend miatt 1 óra 20 percünk lesz erre a megállóra. Mit sem sejtve bólogattunk és elindultunk, nem mellesleg az éppen akkor rázendítő, szakadó esőben. Eleinte menedékbe húzódtunk, de pár perc után úgy döntöttünk, felesleges ilyenekre pazarolni az időt. Amikor megérkeztünk a hegy lábához, kikerekedett szemekkel próbáltuk keresni, meddig vezet felfele a lépcső. Elindultunk a kezdetben szokványos lépcsőfokokon, de ezek aranyosan egyre durvulni kezdtek, majd pár perc után közük nem volt az itthon ismertekhez. Amikor már az elején akkorákat kellett lépni, hogy szinte a korláton húztuk fel magunkat, az 55 éves anyukám tekintete vissza-vissza kandikált, de én ránéztem és azt mondtam, szó sem lehet róla. Most vagyunk itt. Most az egyszer (mondtam ezt úgy, hogy nem gondoltam, tényleg ennnnnyire hosszadalmas lesz a felvezető út). Már egy jó ideje mendegéltünk felfele, amikor anya elkezdte kérdezgetni a lefelé jövőket, ugyan mondják már meg, mennyi van még hátra. ,,Oh, you are almost there, keep going"- kaptuk a választ, így bizakodva folytattuk a haláltusánkat. 5 perc elteltével megint csak megállítottunk egy remegő lábbal lefelé jövőt, aki nevetve mondta: ,,Óh, nem fogok hazudni, még a felénél sem vagytok". Haha! Itt a nővéremmel nagyot nyeltünk, anya még nagyobbat, de tudtam, muszáj felmennünk, mert ezt nem hagyhatjuk ki. Teljes Rubint Réka üzemmódba kapcsolva biztattam anyát (és magamat is), hogy már mindjárt ott vagyunk, ne add fel, most vagyunk itt, ne állj meg. Kis idő elteltével azt is észrevettük, hogy számozva van, hanyadik lépcsőfoknál tartunk, így anyát a későbbiekben ez motiválta. Pár szemetesben turkáló, fagyit majszoló majom mellett elhaladva, előttünk lévő turistákkal összehaverkodva vonszoltuk fel magunkat, sőt, még egy idős nénit is kielőztünk, aki egyedül, bottal vállalkozott erre a fiatalokat is meggyötrő útra. Teltek a lépcsőfokok, és egyszer csak megérkeztünk az 1200.-hoz ( az elviekben utolsó lépcsőfokhoz), amikor láttuk, még 80 hátra van. Ssebaj! Egyáltalán nem voltunk idegesek. De azt is megmásztuk. Az első kép a fentről látható kilátást mutatja. Nem adja vissza, tudom, de ez tényleg hihetetlen látvány. A hegyek közt megbújó felhők, a buja növényzet, amit ott látsz, leírhatatlan. De azért is ilyen szép, mert megküzdöttél érte, főleg, hogy az 55 éves anyukád is. Akire iszonyatosan büszke voltam, hogy nem adta fel (a csoportunkból többen visszafordultak) és feljött velünk, mert ez egy életre szóló élmény marad mindannyiunknak. Mivel szent helyen jártunk, így a cipő levétele szükséges volt. Ez azért volt érdekes, mert említettem ugye, hogy az eső végig szakadt. A szentély területe pedig le van csempézve... Így hát végigkorcsolyáztunk a hatalmas Buddha szobor körül (utolsó kép), gyönyörködtünk a kilátásban és abban, hogy ezt tényleg megcsináltuk, noha több, mint egy órába telt. A történet pedig azzal kezdődött, hogy szűk másfél óránk van az egészre. Így idő hiányában visszakaptuk a cipőnket és erős túlzással leszáguldottunk (amennyire az eső és a remegő lábaink ezt engedték). Anya azóta is emlegeti. Isteni volt ezt együtt végigcsinálni.

2

Mindkét kép egy számomra nagyon kedves helyen, szülővárosom közvetlen közelében, a szentesi Tisza-strandon készült. Az első képen apukám, nagymamám és én vagyok látható. Szentesi és igazi természetes víz rajongó létünkre nyaranta sűrűn megyünk le csobbanni egyet a nap végén. Rengeteg emlék, kalandos nap/este és nagy gondolat köt minket a strandhoz. Mióta az eszemet tudom így hármasban megyünk úszni, csöpögtetünk homokvárat, labdázunk és sörözünk "Mangecnél", a helyi fura figuránál, aki évtizedek óta viszi a nagyon illegális, kis vízparti kocsmát. Apa és én árral szembe úszunk, mert "az az igazi edzés", míg mama már csak lefelé tud csorogni, azt is azután, hogy karonfogva átsegítjük a ragacsos, iszapos terepen. Szerintem mindannyiónk nevében mondhatom, hogy ezek a nyári délutánok, esték, amikor a legboldogabbak vagyunk, a családdal együtt, tokától bokáig homokosan. (Készült: 2023. június 23., digitális/telefonnal készült) A fotó mindhármunknak megvan bekeretezve. A második képen épp barátnőm kisfiát ismertetem a vízzel/ússzással. Igazi szentesiként, hol máshol ússzon először, mint a Tiszában? Vannak napok, mikor barátnőmmel összeszedjük a bandát, a testvéreit és az utcabeli kispajtásokat és így, sokan együtt tekerünk le a strandra. Barátnőm a biztonságot felügyeli, én a játékfelelős vagyok. Agyagcsúszdát gyúrunk, kosarazunk, kergetőzünk, lubickolunk. Ilyen egy tökéletes nap... (Készült: 2020. június, analóg)

2

A fotó 1995 októberében készült, és ezen a napon a nagyszüleim aranylakodalmát ünnepelte az egész család. A pontos napra már nem emlékszem, de a nap hangulatára annál inkább. Ott volt az egész család. Egész nap nagy volt a pörgés. A kép, azt hiszem, a komoly képek után készülhetett, miután minden fontos dolgot már dokumentált a bátyám. Jellemző volt, hogy sok fotó készült egy családi eseményen, de azt hiszem, ez volt az egyik legjobban dokumentált ilyen esemény. A fotón bátyám autója előtt állunk édesapámmal és nagypapámmal. Sok ehhez hasonló hangulatú fotó készült rólam, ahogyan próbálom a komoly beállításokat, komoly fotózásokat elviccelni. Apukám és nagypapám próbálták megőrizni a képen a komolyságukat, de ha jobban megnézzük a képet, és látjuk az aranylakodalom ünnepélyességéhez kicsit sem illeszkedő grimaszomat, láthatjuk, hogy ez nem igazán sikerült. Az élethez, azt hiszem, részben megmaradt ez a hozzáállásom: nem kell sem az életet, sem pedig magunkat mindig túl komolyan vennünk.

4

Réka és Áron utazása 2017 augusztusa Hova menjünk? Valahova messzire, én veszem meg a jegyeket a repülőre úgy, hogy jól jöjjön ki a matek, így aztán úgy alakult, hogy 20 napot fogunk ott tölteni. Meglepetés! Áron kicsit meglepődik, hogy ennyire azért nem gondolt, de klassz lesz! Akkor tervezzük meg az utat! Ne csak egy hely legyen, akkor legyen egy kisebb körút. Megérkezünk Lisszabonba, ott laknak Andrisék, tőlük tudunk kérni egy kocsit, és azzal lemegyünk a parton végig Faroig. Lisszabonba megnéztük, amit kell, ettünk pates de natat, elmentünk hajós múzeumba, állandóan tengeri kütyüket ettünk, és szörfözni tanultunk. Aztán bepattantunk a régi BMW-be. Drifteltünk egy poros parkolóba. Kaptunk egy kétszemélyes sátrat, valami pokrócokat és indulás. Liszabonból Sesimbra, Setúbal, Sines, közben meg-megálltunk, campingekben aludtunk, bementünk parafaerdőkbe, hatalmas, gyönyörű, öreg fák, amikről időnként lefejtik a felső rétegeket, narancsos a színük. Út közben narancsot vettünk. Fürödtünk. Halat ettünk salátával. Aztán Sagres, a legnyugatibb pontja Európának, naplemente, a világ végén. Azon gondolkodtunk, hogy mennyire más egy ilyen helyen felnőni, hogy belelátsz a végtelenbe, nincs korlát, nincs határ. Aztán elmentünk Faroig, nagyon meleg volt és én rossz kedvel ettem a fagyit, mert itt a vége.