18 éven át, minden augusztusban 10-15 napot töltöttünk Krk szigetén, Krk városban. A gyerekek még picik voltak, amikor először kezdődött ez a 18 éven át tartó szakasz az életünkben. Ez volt az un. „családi nyaralás”. Hiába mentünk a Balatonhoz, az nem az igazi volt, mondták a gyerekek. Valahol igazuk volt, hiszen a Balaton környékén és Balatonalmádiban nőttem fel és ha oda utaztunk, akkor haza mentünk. Krken Klári barátnőmnek volt egy nyaralója, amit minden évben megkaptunk pár hétre. A 18 év alatt kicsit sajátunkká is vált. Kláriék a maglódi szomszédaink. A nyaralóhoz a halas kulcstartón voltak a kulcsok. Amikor átmentem Klárihoz a kulcsokért már olyan érzés volt, hogy indulunk is Krk-re. De ez azért nem volt egyszerű. Be kellett csomagolni. A lányok több bőröndöt pakoltak össze, tele játékkal és amikor nagyok voltak ruhákkal. A pakolást már előző nap reggel el kellett kezdeni, hogy másnap délután elinduljunk. Ez nem mindig sikerült, ugyanis Zoli a férjem, átnézte a bőröndöket és minden évben elhangzott ez a mondat: „Mi ez a sok cucc?! Nem fog beférni a kocsiba!” kezdődött minden előről. Kidobálta a bőröndök tartalmát és újra bepakolt, eredményesen, hiszen 4 bőröndből lett 2, ami már befért a kocsiba. A másnap reggeli indulás sohasem jött össze, jó, ha délután elindultunk. Indulás előtt megittam a kávémat, ekkor már minden be volt pakolva. Székesfehérvárnál jártunk, amikor elhangzott először a kérdés: „Mami, mikor érünk oda?” és ez még kb. 20-szor ismétlődött meg az út során. Amikor Rijeka magasságában először pillantottuk meg a tengert, a gyerekek mindig ezt a kiabálták: „A tenger!!!” Ugyanez a felkiáltás hangozott el a strandon is, ezzel a felkiáltással rohantak be a vízbe. Amikor áthajtottunk a krki hídon mindig letekertem az ablakot, hogy érezzük a sziget illatát. Megunhatatlan volt ez az érzés, a babér illat rozmaring illattával és sós tenger illatával keveredett. Ezt szinte most is érzem, ahogy írok róla. Ezek voltak az igazi családi nyaralások. Amikor már fiú barátok is feltűntek, ők sem jöhettek velünk, pedig mindig megkérdeztem a lányokat. „Nem, ez családi nyaralás.” hangzott a válasz. A lakás teraszáról csodálatos kilátás nyílt a tengerre, órákig tudtuk nézni, hiszen mindig más arcát mutatta. Az évek során megtanultam a horvát ízekkel főzni és mindig a teraszon vacsoráztunk. Az előző években még éttermekbe jártunk, de mindenkinek jobban ízlett az én „horvát konyhám.” Itthon is próbáltam néha olyan ételeket főzni, de az még sem volt az igazi. Valószínű azért, mert hiányzott a tenger látványa, a babér és a rozmaring illat. Persze azért voltak törzshelyeink, ahova minden évben elmentünk és mindig ugyanazt az ételt ettük. Ez Dobrinjban volt, ami egy kis település a sziget belsejében. A menü marhapörkölthöz hasonló étel volt egy helyi tészta specialitással, a surlicével. Az évek során megismertük a szomszédokat is, sőt én még beszélgettem is velük. Zoli mindig csodálkozott, hogy nem is tudsz horvátul. Mondtam az nem számít, a nyelven kívül más kommunikáció is van. Volt idős horvát bácsi, akivel jókat nevettünk. Az autóink sohasem hagytak cserben, mindig jól működött mindegyik. Aztán jött a COVID. Mindennek vége lett. Nem tudtunk elutazni abban az évben, és a következő nyáron sem. Kláriék úgy döntöttek, hogy eladják a nyaralót. Ők is és mi is nagyon szomorúak lettünk. Valami, ami szép volt véget ért. Azóta nem tértünk vissza a szigetre. Nem tudtuk elképzelni, hogy egy másik lakásban vagy egy szállodai szobában töltsünk el ott napokat. Többször próbálkoztunk a gondolattal azóta, de nem megy. Talán idén? Majd meglátjuk!
Autóval Krk-re
Kulcsszavak
Azonosító szám
AATF.2025.37
Licensz
További történetek
1
A fotó a családi házunk verendáján, a teraszunk előtt készült. 1965- körül épülhetett, ma már nem áll, a kétezres évek elején újat építettek a helyére. Az egész család rajta van a fényképen, több generáció, a ballagóval. A bicikli a képen a kislányomé, ő ezzel érkezett a ballagásra. Azért választottam ezt a képet, mert tetszett nekem a kemping bicikli a falnak támasztva. A képen jól látszik, milyen hangulatos is volt, mikor összejött a rokonság. A ballagó kisdiák a műszaki középiskolában végzett (Cserhátiban) és nagy ünnepséget tartottunk. A másik fotón egy újonnan épült ház látható, ezt a házat 1993-ban építették. Mindig összejött a család, ha valaki ballagott, ilyenkor közösen ünnepeltünk. Tóth Csabáé lehetett a Lada, ez nem volt gyakori jelenség Fityeházán, inkább ritkaságnak számított. Ő Kiskanizsai volt, nem is Fityeházi. A másik fotón egy újjonnan épült ház látható, ez a ház 1993-ban építették. Mindig összejött a család közösen ünnepeltünk, ha egy gyerek elballagot. A ballagásra ajándékként aranyékszert ( karperecet) , pénzt adtunk és virágot. Itt az volt a szokás, hogy Tótszerdahelyre jártunk Jugoszláv termékekért. Például lakodalomra ha kellett, különböző finom alkoholért is kimentünk Jugóba. Ilyenkor a ballagásra házilag készítettük a süteményeket, például kosárkát, ami egy jellegzetes Zala megyei sütemény. Itt a jellegzetes esküvői torta a bárányka. Most már inkább étterembe megyünk a jeles alkalmakkor.
5
A kilencvenes években a dobozi családok nagy része zöldségekkel, főleg paprikatermesztéssel foglalkozott. Ez szinte minden család életében visszaköszönt. Ez egy nagyon összetartó közösségi életet eredményezett. Én például gyerekként éltem ezt meg, de sokan, akik most idősek, fiatal háziasszonyként élték meg. Ketlinek hívták, amivel kötözték a zöldségeket, ez amolyan helyi fogalom. Ez pamut anyag volt, vagy régi óráknak szíja. Budapesten is, mikor mentek piacozni, ez a kötözőanyag volt a védjegye a dobozi zöldségeknek. A piacokon, például Debrecenben vagy Budapesten is a nagybani piacon mindenki tudta, hogy a dobozi zöldség a legfinomabb. A településen mindenki életét meghatározta valamilyen formában a zöldségezés. Az első években még házalni is jártak családok, ajtóról-ajtóra járva kopogtatva árultuk a paprikát. Az itt élő emberek többsége a téesznek köszönhetően helyben el tudtak helyezkedni, a zöldségtermesztés múltja is oda nyúlik vissza. A másik munkaadó a gyulai harisnyagyár volt. Akkor még minden háznál jószág is volt, de mivel közel volt a munka, maradt idejük az otthoni munka elvégzésére is. Pedig régen nagy sertéstelep, tehenészet is volt. Nagyon régen, a Rákosi-korszak alatt még gyapotot is termeltek. A Werckheim-család volt helyben az, akik beindították, kialakították az öntözéses gazdálkodást. A család az 1700-as évek végétől volt befolyásos a településen. A település határában bolgárkertészek, kertészek is működtek. Erre az időszakra azért emlékszünk szívesen, mert az volt a jellemző, hogy a szomszédok, szinte az egész közösség megszervezte maguk között a munkát, kooperáltak. Sokszor együtt vacsoráztunk, együtt mentünk kötni a zöldséget, stb. A mostani irigységnek, rossz hangulatnak nyoma sem volt. A helyi kisebbséggel, a cigányokkal is együtt dolgoztunk, nem volt különbségtétel a közösségben, mint ami más településekben jellemző volt. Ősszel például nem lehetett mesterembert találni, mert a nyári munka után akkor tudott mindenki a sok gyümölcsből, zöldségekből költeni. Eleinte piacra hordtuk a paprikát, majd “ide jött a piac” - a településre kamionokkal érkeztek, nagy mennyiséget például külföldre, például Szlovákiába vittek ki. Mindenki büszke volt erre. Ez egy olyan élmény, amihez egy teljes generáció tud csatlakozni. A közösségben mostmár nincs ekkora összetartás jellemzően. Dobozon a téesz rendszer feloszlása után szépen lassan felbomlott ez a mezőgazdasági élet. A helyre mostanában jellemző a klímaváltozásból fakadó vízhiány is, ami szintén nagyon megnehezítette a munkát.
1
A férjemmel a megismerkedésünk óta parasztházat szerettünk volna, viszont amiket akkor találtunk, nem tükrözték az elképzeléseinket - csak modern, új építésűek voltak. Amikor ezt a házat megláttuk, nem is volt eladó, csak a tulajdonostól tudtuk kialkudni, hogy adja el nekünk. Se víz, se villany nem volt, mindent magunknak kellett megoldanunk. Egy külön specialista építésztől kértünk tanácsokat arra, hogyan lehetne minél autentikusabb. Ez eredetileg egy sváb parasztház, ennek ellenére nem autentikus sváb, hanem inkább erdélyi, székely mintára újítottuk fel, mert én székely származású vagyok. Így lettek az ablakok például az autentikus méregzöld helyett türkizkék.
1
A fényképen Mamával vagyok, dédnagymamámmal, az ő otthonukban. Mint ahogy a másik történetben írtam az ő alakja nagyon sokféle színezetet kapott és főleg az a két meghatározó tónus érdekes, ami anyám és a nagymamám olvashatából tűnik ki. Pont amiatt mert ez a két olvasat nagyon ellentétes egymással. Az anyám olvasata egy idealizált kép, benne úgy jelenik meg ő mint egy példakép. Lehet, hogy anyám nem volt boldog otthon, de valószínűleg Mamáéknál sem volt az. Lehet, hogy legalább voltak szabályok amik megtartották, ott sem kapott melegséget és szeretetet, viszont legalább nem szorongott a folyamatos káosztól és bizonytalanságtól, ami otthon lehetett. A nagymamám olvassata egészen más és mindig az erős hiányérzet határozza meg, ami gyerekkora óta nem töltődött be. Anyját keménynek és hidegnek festi le, amit érthető is. Ahhoz, hogy Mama túléljen valószínűleg az összes érzésétől és megélésétől el kellett távolódnia. Ez azt jelenti, hogy nem lehetek közel a gyengéd érzéseimhez sem, ha le akarom szakítani magamról a fájdalmamat.