Kreatív tutaj

1

Verset is írtam azután, hogy ez a kép kettőnkről megszületett. A képen Vince látható, akinek a családjával a Balatonon nyaraltunk. A piros bója és Vince alakja tükröződik a vízen.

1

A második családi kocsink volt Mandarin, a kispolszki. (Az első egy sötétzöld Volkswagen volt, de azt ellopták.) Itt valahova a Balaton déli partjára utaztunk, és már csak arra emlékszem, hogy egy faházas kempingben szálltunk meg, ahol a Balaton vize először mély volt, majd ahogyan a fürdőző ment beljebb, úgy lett egyre sekélyebb. Eddig nem tudatosult bennem, de amikor anyukámmal beszélgettem a fényképről, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy ennek az autónak az elején volt a csomagtartó. A fotót apukám készítette, aki a fő fotósunk volt a családi nyaralásokon. A családi fotók egy ideig borítékokban sorakoztak egy szekrény legalsó fiókjában, és pár éve állt neki apukám azokat évek szerint, fotóalbumokba rendezni. Ekkor került elő ez a kép is.

4

Idén az ünnepeket Thaiföldön töltöttük. Korábban sosem voltunk ilyen messzi helyen, nagy szó volt ez számunkra és nagyon szerettük volna, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Az ünnepekkel járó káoszból menekültünk, na meg anya megőrülős maratonfőzését is ki akartuk küszöbölni, de persze az utazás előtt jó pár adag töltött káposztával és fasírttal feltankolva hagyta a mamákat Magyarországon. Az egyik legkedvesebb élmény, amit kint szereztünk, az a Krabi tartományában található ún. Tigris Barlang Templom ( Tiger Cave Tample) meglátogatása volt. Jól hangzik, nem? 1200 lépcsőfok, 80%-os páratartalom és három kiköpött tüdő. Utánaolvasás hiányában boldogan indultunk el az egész napos csoportos kirándulásunkra, ami több programot is tartalmazott; erdei tóban fürdés, elefánt-etetés és ez a kedves kis hegyi szentély meglátogatása. Amikor megérkeztünk a bájos helyszínre, közölték a vezetőink, hogy a szűk menetrend miatt 1 óra 20 percünk lesz erre a megállóra. Mit sem sejtve bólogattunk és elindultunk, nem mellesleg az éppen akkor rázendítő, szakadó esőben. Eleinte menedékbe húzódtunk, de pár perc után úgy döntöttünk, felesleges ilyenekre pazarolni az időt. Amikor megérkeztünk a hegy lábához, kikerekedett szemekkel próbáltuk keresni, meddig vezet felfele a lépcső. Elindultunk a kezdetben szokványos lépcsőfokokon, de ezek aranyosan egyre durvulni kezdtek, majd pár perc után közük nem volt az itthon ismertekhez. Amikor már az elején akkorákat kellett lépni, hogy szinte a korláton húztuk fel magunkat, az 55 éves anyukám tekintete vissza-vissza kandikált, de én ránéztem és azt mondtam, szó sem lehet róla. Most vagyunk itt. Most az egyszer (mondtam ezt úgy, hogy nem gondoltam, tényleg ennnnnyire hosszadalmas lesz a felvezető út). Már egy jó ideje mendegéltünk felfele, amikor anya elkezdte kérdezgetni a lefelé jövőket, ugyan mondják már meg, mennyi van még hátra. ,,Oh, you are almost there, keep going"- kaptuk a választ, így bizakodva folytattuk a haláltusánkat. 5 perc elteltével megint csak megállítottunk egy remegő lábbal lefelé jövőt, aki nevetve mondta: ,,Óh, nem fogok hazudni, még a felénél sem vagytok". Haha! Itt a nővéremmel nagyot nyeltünk, anya még nagyobbat, de tudtam, muszáj felmennünk, mert ezt nem hagyhatjuk ki. Teljes Rubint Réka üzemmódba kapcsolva biztattam anyát (és magamat is), hogy már mindjárt ott vagyunk, ne add fel, most vagyunk itt, ne állj meg. Kis idő elteltével azt is észrevettük, hogy számozva van, hanyadik lépcsőfoknál tartunk, így anyát a későbbiekben ez motiválta. Pár szemetesben turkáló, fagyit majszoló majom mellett elhaladva, előttünk lévő turistákkal összehaverkodva vonszoltuk fel magunkat, sőt, még egy idős nénit is kielőztünk, aki egyedül, bottal vállalkozott erre a fiatalokat is meggyötrő útra. Teltek a lépcsőfokok, és egyszer csak megérkeztünk az 1200.-hoz ( az elviekben utolsó lépcsőfokhoz), amikor láttuk, még 80 hátra van. Ssebaj! Egyáltalán nem voltunk idegesek. De azt is megmásztuk. Az első kép a fentről látható kilátást mutatja. Nem adja vissza, tudom, de ez tényleg hihetetlen látvány. A hegyek közt megbújó felhők, a buja növényzet, amit ott látsz, leírhatatlan. De azért is ilyen szép, mert megküzdöttél érte, főleg, hogy az 55 éves anyukád is. Akire iszonyatosan büszke voltam, hogy nem adta fel (a csoportunkból többen visszafordultak) és feljött velünk, mert ez egy életre szóló élmény marad mindannyiunknak. Mivel szent helyen jártunk, így a cipő levétele szükséges volt. Ez azért volt érdekes, mert említettem ugye, hogy az eső végig szakadt. A szentély területe pedig le van csempézve... Így hát végigkorcsolyáztunk a hatalmas Buddha szobor körül (utolsó kép), gyönyörködtünk a kilátásban és abban, hogy ezt tényleg megcsináltuk, noha több, mint egy órába telt. A történet pedig azzal kezdődött, hogy szűk másfél óránk van az egészre. Így idő hiányában visszakaptuk a cipőnket és erős túlzással leszáguldottunk (amennyire az eső és a remegő lábaink ezt engedték). Anya azóta is emlegeti. Isteni volt ezt együtt végigcsinálni.

1

Családi fényképalbumunkban ez az egyik első kép, ahol a kilencvenes években egy autó bukkan fel. Balatonszárszón készült a nagymamám készítette, még a 90-es években, mielőtt születtem volna. A képen apukám látható, és a barátja Bálint László autója. Sárga Zsiguli (Lada 1200). A képen nem Bálint László látható apukámmal, hanem a szomszéd gyerek. Kecskeméti Lacika. A balatoni nyaraknak kiemelt szereplője volt az autó, hiszen a család összes tagja elfért benne, és a nyári holmik leutaztatására is alkalmassá vált a mi családunknak is, Budapestről Balatonra.

1

Talán az egyik legkedvesebb, repetatívan visszatérő kisgyerekkori játékom a puzzle mellett a memóriajáték volt, amit rendszeresen magyar kártyával játszottunk vagy játszottam. Hogy azért játszottuk magyar kártyával, mert nem volt szokás külön kártyás vagy kockás memóriajátékot vásárolni, vagy annyira benne volt a mindennapjainkban a kártya, hogy eszünkbe sem jutott mást használni, mára nem tudnám pontosan megmondani. A 32 kártyával ugyebár 4X8-as téglalapot vagy kissé elcsúsztatva, két lap betoldásával 6X5-ös négyzetszerű formát lehetett kirakni. Még talán az is előfordult, hogy megbeszéltük melyik két kártya maradjon ki, hogy ne bontsuk meg az alakzat rendjét. Emlékeim szerint, ahogyan más kártyajátékokban is, jellemző, hogy a zöldek voltak a pirosak párjai, a tökök pedig a makkoké. Tehát ha sikerült két felsőt felfordítva összepárosítani, akkor Tell Vilmos párja a Stüszi Vadász volt, és Geszler Herrmann-é pedig Rudenz Ulrich. Talán a párosítás, kirakás élménye miatt voltak az ilyen játékok számomra megnyerők, de a magyar és később francia kártyával is szerettem bármilyen játékot megtanulni. Manapság sem fekszenek annyira az olyan kártyajátékok, mint az Uno, mivel túl korlátozottnak tartom abban az értelemben, hogy csak egyféleképpen lehet játszani vele, még akkor is, ha rengeteg változata van. A számos variációjú magyar és francia kártyajátékok között felbukkannak olyanok, amelyek alkalmas arra, hogy az ember egyedül leüljön, szórakozzon (lásd. Windows rendszeralapjátékok között pl. a pasziánsz) és akár az idővel vetekedve fejlessze memóriakészségét. A fotó nem 1990-ben készült, hanem 2025-ben, de mivel gyermekkoromra emlékeztet így ezt az évszámot adtam meg.

2

1990 augusztus eleje. Diplomázás után – 21 évesen – munkába állás előtt Apukámmal utaztam ki hozzá 3 hétre Németországba, Essenbe. Ő 1983-ban disszidált Nyugat-Németországba. Ez volt az utolsó olyan lehetőségem, amikor hosszan kint lehettem nála. Az élet furcsa fintora, hogy azóta nem jártam ott. Az út 12 óra volt. Éjjel is utaztunk, és Apu már fáradt volt, ezért betértünk egy autópálya melletti parkolóba megpihenni. Sajnos a jogosítvány vizsgám éppen az utazás előtt nem sikerült, ezért kellett Apunak vezetni végig, pedig nagyon számított rá, hogy felváltva ülünk a volánnál. Hajnali 6-kor ilyen gyűrött fejjel néztem ki az autóból. Apu kedvenc autómárkája a Mercedes volt. Ehhez hűséges volt évtizedekig. A kint töltött 3 hét volt az alapozás a későbbi önálló életemhez, mert nekem kellett háztartást vezetni és főzni. És itt próbáltam ki először különböző koktélokat Apu egyik fiatal kollégájának útmutatása szerint, mikor néha elmentünk kilazítani a napot. Ennél az utazásnál döntöttem el, hogy szürke egérből színes egyéniség leszek. Első lépésként vettem egy tűzpiros pulóvert.

5

A fotók 1990-ban Gávavencsellőn készültek, tizenévesek voltunk akkor. (Gávavencsellő nagyközség a korábban önálló Gáva és Vencsellő települések egyesítésével jött létre) Általános iskolai barátom Simi (Simon László) anyja, Zsóka néni újraházasodott egy itt élő idősebb férfivel és odaköltözött hozzá. Nyáron meghívott minket nyaralni a kis Tisza menti településre. Hárman mentünk: Simi, Varga Zsolt (Kacsa) és én. (Érdekesség, hogy Zsolt egy évvel fiatalabb volt nálunk, mégis ő nézett ki idősebbnek) . Városi gyerekként nagyon jól éreztük magunkat ott. Kisvasúttal utaztunk, mindennap fürödtünk a közeli Tisza folyóban. Parti halászcsárdába is benéztünk néha, ahol helyi romák hegedültek. Este pedig véget nem érő kártyacsatákat játszottunk, és közben ment a zene az első hordozható sztereó magnómról. Remek nyaralás volt. A három viccessebb fotóhoz pedig külön történet is kapcsolódik: A Tiszába fürödtünk, az iszap a dagonyáztunk. Közben jött egy tehéncsorda inni a vízhez. Beöltöztettem Simit és Zsoltot a takaróinkba, mintha tehén pásztorok lennének.

1

A fotó 1993.05.31-én készült Balatonalmádiban, Apukám fotózta. Egy baráti társasággal voltak a városban, akikkel együtt nyaraltak buliztak. A fotón apukám barátja, Győrffy Gergely hegedűművész látható. Egy ferde oszlopnak támaszkodik, feltűrt ujjú pólóban. Mintha ki akarná dönteni. Pólójával szinte beleolvad a mögötte lévő háttérbe. Ez egy poénos kép, azért, mert mindig hencegett az erejével, a kung-fu harc tudásával. Közben meg egy bohém művész volt. Az utcán egy Trabant gépkocsi és egy Lada 1200-es is parkol a háttérben.