Távlatok a karanténban

1

Gyerekkorom nagy részében külföldön éltünk, nyáron tartózkodtunk Magyarországon, ezért nekem a nyár egyenlő a Balatonnal. Azoknak a nyaraknak a rutinjai és ízei jelentik számomra a nyaralást. A barátomnak, vajdaságiként, a Balaton egy tó. Neki a nyár a montenegrói tenger illatával veszi kezdetét. Első közös nyarainkat a COVID-19 világjárvány szabályozásai keretezték. Már ő is megtanulta ezalatt a két év alatt, hogy csak az északi parton szállunk le a vonatról, vacsorára lecsót tunkolunk és tollasütő nélkül értelmetlen lemenni a partra. Ezért nagy öröm volt, amikor végre felkerekedtünk és nagyunkba vehettünk a Balkánt, hogy végre megmutassa az ő gyermekkori nyári emlékeinek színtereit és szokásait. Hogy ne csak a nosztalgia expresszen utazzunk, közös szájízünkre formáltuk a vízhez vezető utat. Bepakoltuk a túra hátizsákjainkat és Szarajevó felé vettük először az irányt. Ott végig pontoztuk a burek és csevap felhozatalt, megkerestük a budapesti Bem mozi ottani megfelelőjét (Kino Bosna), bátrak voltunk és bizalmat szavaztunk egy helyi fodrászüzletnek, rengeteg Wikipedia oldalt olvastunk el a város véres történelméről, hogy aztán inkább a háború hétköznapi, emberi léptékű mementóit, múzeumjait járjuk végig egy helyi idegenvezetővel, rengeteg analóg felvételt készítettünk, amit utána sose hívattunk elő és az Azel France nevű outlet üzletben új ruhatárat vettünk magunknak. Ezután vonatjegyet váltottunk Mostarba, ahol a kötelező turisztikai látványosságokat falva, örökre torkunkon akadt Bruce Lee köztéri szobra. Onnan buszra szálltunk és átkeltünk a montenegrói határon, hogy végre a fürdőruháinkat se cipeljük tovább feleslegesen. És mint az emlékeiben, úgy szegélyezték az erdőtüzek csobbanásainkat, úgy féltünk a tengerisünőktől és úgy száradtak oda a fagylaltok a szájaink szélére.

1

A fénykép 2002-ben készült egy napsütéses áprilisi napon. A jó idő kicsalogatott bennünket és felkerekedtünk, hogy kirándulni menjünk. Első állomásunk a Kékestető volt, onnan mentünk tovább a Siroki várba. Ugyanakkor ahogy haladtunk A-ból B-be, egyszer csak az autóból figyelmesek lettünk egy hosszan elterülő repceföldre. Amint megálltunk, gyorsan bele is vetettük magunkat a gyönyörű sárga virágok közé a másodunokatestvéremmel. Kicsit elidőztünk ott, kinyújtóztattuk a végtagjainkat és egy-két bújócskát lejátszottunk. Annyi év után is ahányszor elmegyek egy repceföld mellett, mosolyogva emlékszem vissza, hogy milyen jót játszottunk akkor. Na meg persze a felnőttekre, akik alig tudtak minket visszakérlelni az autóba, hogy folytatni tudjuk az utunkat a Siroki várba, ami még messze volt tőlünk és csak ránk várt, hogy felfedezzük.

1

Emlékszem arra a nyári nyaralásra, amikor az anyai nagyanyám elvitt engem közösen az unokaöcsémmel együtt egyfajta „unokák és nagyi” utazásra. Korán reggel indultunk vonattal és három kis bőrönddel. Szállásunkat hamar elfoglalva egyből indultunk is le a mólóra, ahol megcsodáltuk a szebbnél szebb vitorlásokat egy fagylaltozás közben. A fénykép, a nyaralásunk utolsó napján készült. Ezen a napon megkértük nagyit, hogy hadd maradjunk estig a vízben, hogy innen élvezhessük ki a naplemente utolsó fénysugarait mielőtt a nap lenyugvóba megy át. Ekkor már nem volt annyira zsúfolt sem a nagy tó, mint napközben. Így szinte az egész partszakaszon csak mi fürödtünk, és gondtalanul játszhattunk a felfújható labdával. Egy felejthetetlen élmény volt mind hármunk számára, amire sokszor visszaemlékezünk a mai napig.

1

Életem első autóját az apai nagyszüleimtől kaptam. Nagyapám, nagymamámmal közösen 2004-ben vették meg a SEAT Toledot, amely a mai napig Leyla becenéven ismert. A fénykép nem sokkal azután készült, hogy átadták nekem hivatalosan is a kocsi kulcsát. Ezen a napon még nagyapám javaslatára átruccantunk Horvátországba is, hogy megszokjam az új kocsi használatát. Mivel Taranyhoz elég közel van a határátkelőhely, időnként átszoktunk menni kirándulni. Napjainkban a határátkelés itt, a 681-es főúton egész gyorsan történik, mert már nincs határellenőrzés. Így hamar átmentünk rajta. Az út során nagyapámmal konstatáltuk azt, hogy megtörtént a generációváltás a kocsinál. Leylaval azóta már megjártam sok utat és igyekszem olyan becsben tartani, mint a nagyszüleim tették annak idején mikor megvásárolták.

1

Ezt a fényképet 2022 nyarán a párom készítette telefonnal Szegeden a Tiszán kajakozás közben. Egészen kiskoromtól része az életemnek a kenuzás, a vízitúrázás, azonban valahogy a kajakozás sokáig kimaradt. 2022 júniusában Szegeden adódott a lehetőség, hogy a párom családja jóvoltából, akiknek volt két egyszemélyes kajakjuk, kipróbáljam ezt a műfajt. Így elhatároztuk, hogy lemegyünk a Tiszára evezni egyet. Mivel autónk, illetve semmiféle húzható kocsink nem volt, amire felrakva könnyen levihettük volna a két hajót a partra, kénytelenek voltunk a kezünkben, vállunkon lecipelnünk őket. A part azonban meglehetősen messze volt, szó szerint árkon-bokron át jutottunk csak el a Tiszáig. Én persze eléggé izgultam, hogy teljesen egyedül kell egy kajakot irányítanom, de hamar kiderült, hogy nagyon élvezetes és nem is olyan nehéz, hamar belejöttem. Már egy ideje eveztünk kellemesen ringatóztunk a vízen, amikoris arra lettünk figyelmesek, hogy egy motorcsónak tart felénk. Hamar kiderült, hogy egy rendőrségi motorcsónak. Ez eddig nem is lett volna különös, ugyanis a határ mentén voltunk, ahol rendszeresen járőröztek. A motorcsónak azonban megállt mellettünk, és felszólítottak, hogy igazoljuk magunkat. Az volt a szerencsénk, hogy minden iratunk nálunk volt, a gond csak az volt, hogy csak egyikünknek volt mentőmellénye, ami nem szabályos. Mivel azonban valószínűleg nem néztünk ki sem menekültnek, sem pedig törvényszegőknek, sokkal inkább „csóró egyetemistáknak”, így nem büntettek meg, csak a lelkünkre kötötték, hogy máskor nehogy eszünkbe jusson mentőmellény nélkül vízre szállni.

1

Ezen a fotón keresztanyukámmal (szemből jobb oldalon), anyukámmal (szemből bal oldalon) és a kishúgommal szerepelünk együtt 2004 farsangján, amikor egybeesett mindkettőnk születésnapja, és az ovis farsang, a legnagyobb farkas ordító tél és báli/farsangi szezon időszaka. Mindketten királylánynak öltöztünk, a kis ruhánk - amik azóta is megvannak a padláson -, anya esküvői ruhájából készültek. Ránézve erre a fotóra a terek viszonylagos nagysága és a színkavalkád jut eszembe, ami jellemezte a 2000-es évek eleji esztétikát - az óvoda anyagi körülményei ellenére. Akkoriban voltak divatosak az illatos plüssök, a képen látható kosaras kacsák(??), a gyermek fagyikészítő gépek, mindezt ötvözve a szabad óvónői cigarettázással, és a szocializmusból megmaradt vörös bőr gyermek székekkel.

5

Valamikor 2004 vagy 2005 környékén az egyik nyári hétvégén fogtuk magunkat édesanyámmal, nagymamámmal és unokatestvéreimmel, majd elmentünk a Marcali melletti vadasparkba, hogy állatokat lássunk. Indulás előtt felkaptam a napraforgó sárga szettemet, a hozzáillő sapkával és megindultunk. Amikor megérkeztünk és kifizettünk a belépőket anyukám első dolga volt, hogy valami állatok számára fogyasztható nasit vegyen hármunknak, amellyel etetni tudjuk a vadaspark lakóit. Az első állat amivel találkoztunk, valami szarvas féleség volt, anyukám csak mini szarvasnak hívta. Rajta kívül találkoztunk még normál méretű szarvasokkal, őzekkel, vaddisznókkal, láttunk rókákat és kis rókákat is, akik zavartalanul játszottak egymással. A nagy séta közepette megálltunk pihenni is, egy gerendákból összeállított vityillóban. Mi gyerekek aktívan vártuk, hogy mikor indulunk tovább, viszont édesanyám és nagymám mindenképp nyugodtan, ülve akartak rágyújtani. (Nagymamám révén már ilyen korán elkezdtük a passzív dohányzást. Nehezebb róla olyan képet találni ahol nem dohányzik, mint ahol igen.) A vadaspark kijáratához közeledve ki volt alakítva egy simogató, ahol többnyire kecskéket lehetett simogatni és etetni, egy kisebb részben pedig csincsillák hada volt található. Ezt nagyon élveztem és alig lehetett engem elrángatni. Amikor elhagytuk a parkot mindig nagyon szomorú lettem, néha bőgtem is, és csak akkor higgadtam le igazán, amikor hazaérve esti mesét nézhettem végül.

5

A nővérem a férjével és a kisfiukkal a korona vírus után kiköltöztek Amerikába, Washington államba, abba a városba, ahol a férje felnőtt. 2022. nyarán anyukámmal meglátogattuk őket és egy hónapot töltöttünk el náluk. Ez volt az első alkalom, hogy a tengerentúlra repültem. Kilenc és fél órát töltöttünk egyhuzamban a levegőben az átszállás után, és sajnos én nem sokat aludtam ez idő alatt, ezért elgémberedtek a lábaim a sok üléstől és csak arra tudtam gondolni mikor jön a következő étkezés. A leszállás után egy órán át várakoztunk a vámvizsgálatnál, ezért a nap végére (a 9 óra időeltolódással) olyan fáradságot éreztem (kb. 24 óra ébrenléttel), amit talán előtte még nem tapasztaltam. Először olyan volt, mintha belecsöppentem volna egy amerikai filmbe, a széles utak, a nagy autók, a könnyű szerkezetes házak, az óceán és a közvetlen emberek egyszerre már nem csak egy képernyőn jelentek meg előttem, hanem egy rövid időre a valóságommá váltak. Sosem vágytam igazán Amerikába, de még is volt egyfajta varázsa, és volt egy lista a fejemben milyen tipikus élményeket lenne jó átélni az Egyesült Államokban. Természetesen nem maradhatott ki egy hagyományos diner-ben a reggeli, ahol áfonyás amerikai palacsintát kértem, amit juharsziruppal és vajjal tálaltak. Az mondjuk egy kicsit meglepett, hogy a palacsinta mellé még járt egy adag tojásrántotta is, amit szintén édesebbnek éreztem a megszokottnál. Az evés vonalán maradva a másik elmaradhatatlan étel a hamburger, sült krumplival és eper shake-kel. Bár ezután sem szerettem meg jobban a hamburgert, de még is finomabbnak éreztem, mint az itthon ismert társait, főleg az eper shake édes hidegsége nyerte el tetszésemet, és az a barátságos park, ahol elfogyasztottuk az ebédünket. Felhőkarcolókat is ezen a nyáron láttam először élőben, amikor Seattleben töltöttünk el egy délutánt. Az időzítésünk nem volt a legjobb, mert egy rendezvény miatt rengeteg turista volt a városban, illetve az unokaöcsémnek sem volt túl jó hangulata aznap. Egy másik alkalommal azonban már viselhetőbb volt a tömeg, így sikerült jobban átélnem az egyes pillanatokat. Az egyik pont, ami a listámon szerepelt egy helyi középiskola felfedezése volt, ami csupán tíz percre volt autóval a nővéremék házától. Kamaszkorom kedvenc filmje a 10 dolog, amit utálok benned című remekmű egyik forgatási helyszíne volt a kastélyszerű épület. Sajnos a sportpálya lelátóján nem tudtam végigsétálni, de még így is alig hittem el, és boldogság töltött el, hogy ott lehetek, ahol a fiatal Heath Ledger lecsúszott a rúdon és elénekelte a Can’t Take My Eyes off You című dalt. Az Amerikában töltött idő nagy részében otthon voltunk, segítettünk a háztartásban és vigyáztunk anyukámmal az unokaöcsémre, ameddig a nővérem dolgozott. Sokat sétáltunk az utcákon, helyi parkokban, jártam sok játszótéren és boltban, gyakran furcsa is volt belegondolni abba, hogy több ezer kilométerre vagyunk Magyarországtól, a mi kis valóságunktól. Szeretem nézegetni az ott készült fotóimat, felidézni az átélt pillanatokat és néha elcsodálkozni azon, hogy milyen távol kerültem a közelinek érzett emlékektől.

1

A fénykép akár egy cipősdobozból is előkerülhetett volna, de hazudnék ha ez írnám. Egy messenger beszélgetésben kerestem vissza az egyik gyerekkori barátommal folytatott chatben. Furcsa, hogy nincs fotóalbumom az albérletemben, nem tárolok kifejezetten papírképeket a lakásomban, pedig minden szeglet képeslapokkal, papírképekkel van körülvéve. Ezek mostmár csak és kizárólag ünnepek idején kerülnek elő és szinte mindig apukám hozza őket, az ő fényképalbumaiban van a legtöbb ilyen fotó, ahogy a vhs-ek is mind nála vannak. Az itt látható privátfotó, valószínűsíthetően szintén apukám műve, huszonkét évvel ezelőtt 2003-ban készíthette, nálam ekkor volt esedékes a fogváltás, a fiatalabb húgomnál a dackorszak. Szeretem ezt a fényképet mert jól átsüt róla mindkettőnk személyisége, én nyílt vagyok de kissé kócos, megviselt. Foghíjas mosolyommal inkább szerencsétlen, mintsem jólfésült kislány kinézetem van, a húgom ennek pont az ellentétpárja: kisangyal. A csendes a kisebb, az angyali, akinek a koronája ugyan félrecsúszott, de ettől még kedvesen néz a kamerába. A fotó hátterén a családi házunk ahol (részben) felnőttünk, Wekerlén. Kertes ház, háttérben fenyőfa által beárnyékolt szoba, plüssjátékok, fiókosszekrény, üvegajtó (később ebbe szaladok bele fejjel előre, spoiler: széttörik.)

5

2022-ben voltam negyedikes gimnazista, ekkorra már viszonylag sokat hallottunk ismerőseinktől, barátainktól a Gombaszögi Nyári Táborról. Elbeszéléseik alapján egy külön kis világ rajzolódott le bennem, mintha egy fantasy regényből olvastak volna fel, mikor erről a fesztiválról meséltek. Pár barátommal úgy döntöttünk hát, hogy eljött az ideje, hogy elmenjünk az első fesztiválunkra, és úgy találtuk, hogy erre Gombaszög lesz a legalkalmasabb. A jegyeinket már decemberben megvettük, hiszen akkora volt bennünk az elszántság, hogy semmi sem állíthatott volna meg minket, még az sem, ha esetleg nem sikerül az érettségi. Emellett persze így a jegyek is olcsóbbak voltak, ami egy diáknál elég erős szempont tud lenni döntések meghozatalánál. Tehát decembertől számláltuk vissza a napokat, folyamatosan követtük az Instagram és Facebook-oldalukat, hogy milyen újdonságokat posztolnak, kik lesznek a fellépők stb. Mivel ez a fesztivál Szlovákia egy viszonylag keleti részén található, nem messze Rozsnyótól, én pedig barátaimmal a nyugati részen élünk, az utazás volt az első nehézség, amit le kellett küzdenünk. Sajnos ekkor még egyikünkben sem volt meg az a potenciál, hogy elvezessen egészen Rozsnyóig, így alternatív utazási lehetőségek után kellett nézelődnünk. Meg is terveztük, hogy fölutazunk Pozsonyba, majd onnan egy pár óra alatt vonattal elmegyünk Kassára, onnan pedig szintén vonattal tovább utazunk Rozsnyóra, ahol átszállva egy helyi buszra elmegyünk a fesztivál helyszínére. Elméletben minden prímán működött, azonban egy hatszemélyes sátrat is vittünk magunkkal, ami eléggé megnehezítette az utazásunkat, de még a Pozsony-Kassa útvonalon pozitív felfogás kísért minket. Ez viszont nem tartott sokáig, mert a Kassa-Rozsnyó vonal egy részét felújították, így pótlóbusszal kellett tovább haladnunk, mire pedig eljutottunk Rozsnyóba, az elméletben onnan induló busz nem érkezett, így taxival folytattuk kalandunkat. Ezek ellenére, mikor a távolban megpillantottuk a Gombaszög feliratot, újra az izgatottság fénye támadt szemünkben. Annyi inger ért hirtelen, hogy nem tudtam mire figyeljek. Egy festői völgybe érkeztünk, egyáltalán nem hasonlított korábbi koncertélményeim helyszínére, hiszen ez tele volt fákkal, élettel és színekkel. Üdítő volt hallani, hogy mivel erre a fesztiválra zömével szlovákiai magyarok járnak, rengeteg embernek volt tájszólása. Örültünk annak, hogy bár magyarok vesznek minket körül, és viszonylag távol voltunk otthonunktól, nem volt baj, ha becsúszott egy-két szlovák szó is beszédünkbe, nem néztek ránk furcsán. Úgy érzem, számomra az első este volt a legmeghatározóbb. Miután minden mérnöki képességünket bevetve felállítottuk a sátrat, elindultunk az első programunkra, a csurbeszra a Diákhálózat mólójára. Ez egy ivós játék volt, ahol különböző csapatjátékokat játszottunk. Az utolsó aggályaim is végleg elszálltak, hiszen jómagam nem iszom alkoholt, mégis nagyon jól éreztem magam. Rendkívül barátságos volt a környezet, rengeteg embert ismertem meg, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. Ezután pedig elmentünk az első gombaszögi koncertünkre, az Aurevoir zenekarra. Bár őket azon az éven kezdtem csak el hallgatni, mégis életem legjobb koncertje volt. Olyan energiákat közvetített mind a zenekar, mind a közönség, hogy azt nehéz szavakkal leírni. A felszabadultság talán az, amivel leginkább össze tudnám foglalni, hogy mit éreztem akkor. Nem számított, hogy ki vagy, honnan jöttél, csak a boldogság, a közös zene élvezete volt a fontos, de ezt az érzést az egész fesztiválra ki tudom vetíteni. A koncert után pedig egy csoportképet is készíthettünk a fiúkkal, amit azóta is fotóalbumomban őrzök. Bár a koncertekhez legközelebbi kempingben sátoroztunk, mégis azután a mozgalmas nap után könnyedén jött álom a szememre. Következő napokban folytattam a fesztivál helyszíneinek felfedezését. Bejártam a Folkszögletet, ahol hajnalig roptuk a táncot a táncházban, de elmentem a Chillszobába, Labirintus udvarba és a Grendel Lajos sátorba is. Ezeken kívül még voltam a Pajtaszínházban is, az „Ahogy esik úgy puffan” improvizációs előadáson, meg természetesen a hét egyik legviccesebb programpontján, az iszapbirkózáson. Esténként pedig jártuk a különböző koncerteket, Krúbin, Carson Comán, Elefánton és csomó más rendkívül tehetséges, számomra kedves előadónak a fellépésén is táncolhattam önfeledten. Még a koncertek után is volt programlehetőség, hiszen minden éjjel különböző DJ-k szolgáltatták zenét. Bár sajnos az utolsó napra olyan napszúrásom lett, hogy alig érzékeltem, hol vagyok, mégis ez volt az életem egyik legkedvesebb emléke. Azóta is minden éven visszajárok Gombaszögre, és mégis minden éven tud valami újat és varázslatosat adni nekem ez a fesztivál.

3

Június közepén a barátaimmal kitaláltuk, hoy menjünk fel a Bélkő-hegyre mely a Bükkfennsík része és töltsünk ott egy éjszakát. Kocsival kiutaztunk Egerből Bélapátfalvára és megtettük a túrát a hegycsúcsra. Naplementére értünk fel, ezért csodálatos látvány tárult elénk, az ég alja pirosan izzodt, míg a fák zölden virítottak. Ennek a túrának az érdekessége, hogy régen a Bélkő egy kőfejtőként üzemelt így a hangulata egészen olyan, mintha a marson járnánk, fennsík de mégis vannak pici "hegyek" amiket meg lehet mászni, rétegzett, izgalmas textúrák vesznek körül. És hogy mi történt azután, hogy ránk sötétedett? Egy óriási tüzet raktunk ami egészen varázslatos volt, mindenkiből valamiféle ősi energia szabadult fel és csak táncoltunk, ugráltunk és kiabáltunk a tűz körül. Felszabadító volt a semmi közepén, csak mi voltunk és a tűz ami biztosította a fényt és a meleget. Ugyanis, június ellenére meglehetősen hideg volt és óriási szél. De olyan szél, amit még soha nem tapasztaltam. Rá tudtunk feküdni a levegőre és simán megtartott. Egy pont után már ijesztővé vált a természet erejet ami elől nem tudtunk elbújni, így inkább élveztük és próbáltunk adaptálódni. Hajnalban a pirkadat hozta el csendet, elűzte a süvítő szelet, mi pedig csodálhattuk ahogy a hegyek mögül szépen lassan felkel a nap.

5

Felfelé a hegyre, ugyanaz a folyamat, mint amikor a boldogság katartikus pillanata felé tartunk: élvezettel, küzdelemmel, fáradsággal vagy tele energiával haladunk előre utunkon meg-megállva, megpihenve, de mindig folytatva utunkat. Majd egyszer csak felérünk a tetőre, körbenézünk és megszusszanunk egy pillanatra. Ebben a pillanatban eláraszt bennünket a katarzis, minden szép. Majd továbbindulunk le a völgybe, fel a hegyre.

3

2025 nyarán úgy éreztem itt az ideje megismerni nem is olyan messze található szomszédját és barátját Magyarországnak, Lengyelországot. Krakkó egy gyönyörű város , tele történelemmel, csodálatos, szép de ugyanakkor tragikus történeteket mesélhetne a város. Nem kell messzire utazni, néha csak szomszédba átlátogatni és kellemes meglepetés várhat minket ott is.

5

Ősszel még a mediterrán régióban elég jó az idő ezért a forróságot elkerülve 2022 októberében kislányommal Majával Nápoly felé vettük az irányt, hogy ezt a csodás várost megismerjük és kicsit kalandozzunk a környéken, megismerve az itteni olaszok életvitelét, szokásait és persze a tájat. A városon túl nekem nagy szerelmem a vulkánok világa, úgyhogy mindenképp a Vezúvra is fel kellett másznunk ahonnan valóban lélegzet elállító kilátás nyílik a környékre. És ha már erre fele járunk akkor Capri szigete sem maradhatott ki ami pedig zsúfoltsága ellenére is egy kis gyöngyszem a tengeren. Nápoly maga az élet. Az olaszok nem sokat alszanak, sőt éjjel nagyobbnak tűnik a pörgés mint nappal. Minden talpalatnyi helyen nyüzsgés és szórakozás. Kis koncertek, evés ivás. Erre mondják, hogy tudnak élni. Persze a kellemes klíma is velük van ebben. Nappal is lüktet a város nem is akárhogyan... egy megállóban állva arra lettem figyelmes, hogy tulajdonképpen egy ép autó sincs a városban. Mindegyiken kisebb karambolok nyomai. Szóval itt nem nagyon aggodalmaskodnak, ez a mindennapok része a nyüzsgés velejárója. Pizzában és tésztákban mennyei a kivitelezés és a választék és az, hogy este 10 után is simán fagyizhatsz az pedig maga a mennyország. Pisztácia-mogyoró "más nekem nem való" ha az olaszoknál járok. Ezért aztán szinte minden nap több fagyit is ettünk ottlétünk alatt. Nem maradhattak ki a specialitások sem. Likőrök és ételek amiket még nem ismertünk. A városi gyönyörű múzeumok és paloták mellett megnéztük a vulkán alatti Pompei város romjait is ami több órán át tartó elfoglaltság de annyira nagy a terület, hogy egy idő után teljesen átérzi az ember az akkori élet lehetőségét és folyását tőle. Határozott élmény. Összességében teljesen kimaxoltuk az ott eltöltött időt. Mindenkinek ajánlott ezt megtapasztalni és példát venni az olaszoktól hogyan kell élvezni az élet drága idejét.

5

Van egy kis baráti társaság akikkel sziklát szoktam mászni rendszeresen. Ez annyit tesz, hogy évente több alkalommal indulunk neki együtt valamelyik szomszédos ország csodás tájainak, hogy ott újabb sziklákon űzhessük egyik kedvenc szenvedélyünket a mászósportot. Ezek már kiépített sziklafalakat jelentenek amikről általában valamilyen formátumú kalauz is megjelent már ami megkönnyíti a tájékozódást. 2021-ben a sokszor emlegetett ausztriai Zillertalra esett a választás. Ez Tyrol tartománya az országnak és óriási hegyek övezik a környéket. A szikla gránitból van ami az egyik legélvezetesebb mászásra ad alkalmat gazdag formakincsével és jól tapadó struktúrájával. Ide is Tódorral a lakóautóval kiegészülve érkeztünk ami egy főhadiszállásként funkcionál és remek beosztásának köszönhetően akár 6 embernek is alvóhelyet biztosít. Lehet benne főzni és a reggeli kávék kiapadhatatlan lelőhelye is egyben. Ebben a formában kempingekben és vadkempingezésekben töltjük az estéket. Most a vadkempingezés mellett döntöttünk és a legjobb helyeket találtuk hozzá erdőszéleken patakok szomszédságában. Nappal a mászásé a főszerep ami itt egy vagy két kötélhosszas utakat jelent amit sportmászásnak hívnak vagy a boulderezést ami az egészen apró 3-4m magasságú tömbökre való feljutást jelenti és általában elég nagy kihívás méretéhez képest. Itt mindkét ágazatot lehet űzni, ráadásul a kisebbek tényleg esszenciális darabok. Némelyike már több mint 20 éves első megmászással rendelkezik és szinte semmi lemászottság vagy kikopás nem tapasztalható rajtuk. Több napos ottlétünk alatt a bőrpihentető napon Andris barátommal az egyik közeli hegyre is felkapaszkodtunk vagy 1200 m szintet, de sajnos a csúcsot nem tudtuk elérni az érkező mennydörgés és vihar következtében, inkább menekülőre fogtuk. Esténként tábortűz és főzés volt a program amit a legjobb sztorizós beszélgetések koronáztak meg. Én ezt az életformát nagyon szeretem és addig szeretnék ilyeneket csinálni amíg csak meg tudok mozdulni.

3

Már lassan hagyomány a baráti körünkben, hogyha beköszönt a tavasz elmegyünk medvehagymát szedni. A fenti képeken látható is a medvehagymaszedés szépsége, az ember még télikabátban nagy kosárral kerekedik neki a Medvehagyma tanösvénynek és hosszú órákon át szedi a medvehagymát. Az utolsó kép egy barátnőm konyhájában készült, amin látszik mennyi minden készíthető a medvehagymából, köztük pesztó, a virágából pedig fermentált savanyúság.

3

Az analóg képeket a barátom, Gergely készítette, több kirándulás képei összesűrítve. Van köztük Budaörs, Normafa, Nagymarosi folyópart is. Amiért feltöltöm ezeket a képeket, mert nagyon tetszik a hangulatok ez a melankolikus, búskomor hangulat ami jól leírja az őszi időszakot, annak minden nehézségével és szépségével együtt.

1

Éppen egy osztálykirándulásra mentünk a Balatonhoz. Vonatra szálltunk és kora reggel útnak is indultunk. Nem szeretek korán kelni, de ha az ember utazni készül, valahogy a reggelnek egészen más a hangulata, mint a hétköznapokon. Két osztálytársam lekéste a vonatot, így ők a következő járattal jöttek utánunk. Jókat beszélgettünk és kártyáztunk útközben. Hallgattuk az osztályfőnök érdekes történeteit Indonéziáról, ugyanis ő élete egy részét ott töltötte. A képen a kabin pici asztalára helyezett vizespalack látszik a vonat piszkos ablaka előtt.

5

2022 májusában összeszokott kis csapatunk most keleti irányban indult meg a hegyek felé. Célunk egyik kedvenc elfoglaltságunk gyakorlása és ez nem más mint a sziklamászás. Herkulesfürdőről már sokat hallottunk de eddig még nem volt szerencsénk hozzá. A Romániában található helység nem csak a környező szép hegyekről és völgyekről nevezetes hanem arról is, hogy itt termálforrások színesítik a tájat. Egy hosszú hétvégére ékeztünk, szállásunk egy kis panzió volt a völgy oldalában. A vadregényes tájban elhelyezkedő mászóhelyek mellett igen szépséges és változatos építészeti jelenségeket is láthattunk. A vasútállomás épülete például neoreneszánsz stílusban épült és úgy néz ki mint egy kastély részlete. Több ilyen fenséges épület is van a környéken sajnos eléggé leromlott állapotban. A monarchia-beli pompán túl azonban újszerű és fura épületek is tarkítják a tájat ami elég kontrasztos így egybevéve. Mászókalandokból a legérdekesebb volt a közeli egyik hatalmas vízesés melletti sziklafal ahonnan fantasztikus panoráma tárult a völgyre mászás közben. Minden este felkerestünk egy egy termál forrást is amik ingyenesen igénybe vehetők minimális kiépítettséggel. Több olyan is volt ami közvetlen a folyóparton volt és így szinte csak egy kőrakás választotta el a meleget a hideg víztől. Ezekben óriási élmény elfáradva elnyújtózni egy jó sportos nap után egy medve nevű helyi sörrel a kézben. Igazi szabadság érzés ez.

1

This is a photo I took in a small town near Amsterdam in my interail I did in 2022 with my best friend. It was a long trip we visited so many cities and discovered new places. We traveled all over Europe for a good three long weeks with only a heavy backpack on our shoulders. I admit one of the best experiences ever in that I discovered new things about myself and at the same time got to know my friendship better with my best friend.

5

Azon a nyáron elutaztunk a leghosszabb közös nyaralásunkra az akkori barátommal. Másfél hét Montenegró. Autót béreltünk és nekivágtunk a Kotori-öbölnek. Igazán csodás vidék, ahogy a hegyek körbeölelik az öblöt, mindezt megfűszerezi a mediterrán, balkáni hangulat, ami kellemes otthonos érzést kölcsönöz a környéknek. Na meg a finom ételek és a helyi mentalitás, miszerint semmit sem kell túlaggódni, jól van az úgy. Körbejártunk a partokat, kompoztunk meg kirándultunk. Elhagyott erődökbe másztunk be és rengeteg fügét szedtünk az út menti fákról. A nap végén pedig hazafelé, Beirut-ot hallgatva az autóban megnéztük, ahogy eltűnik a nap a hegyek között.

4

Egy szeptemberi hétvégén a barátommal a Bükk-fennsíktól nem messze, egy erdészházban szálltunk meg. Teljes nyugalom várt minket, a kapuból kilépve pedit már indult is a turistajelzés a lábunk alatt. Nagyon jó volt ott lenni, kicsit távol mindentől, egész nap az erdőben sétálni. Túrázás közben óriási őzlábgombákat is találtunk!

1

Törökbálinton nőttem fel. Egy házban laktam az apukámmal, anyukámmal, a bátyámmal és a nagyszüleimmel. A szomszédban lakott a három unkatestvérem, a szüleik és az ő nagyszüleik. A két kertet egy létra kötötte össze amin mindennap átjártunk egymáshoz játszani. Az idősebbek inkább a kerítésen keresztül beszélgettek egymással. A középkorosztály éppen ahogy kedvük volt. Mindennapos kérdés volt, hogy mit játszunk. Levi, mint legidősebb diktált, de miután megunta a négy lányt - én és az legidősebb unokatestvérem lettünk a rangidősek. Nyáron a nagypapám által kiépített kis medence volt a játék tere. Ugyan abba az óvodába is jártunk. Az iskolát már máshol kezdtük el. Ez volt első elszakadás.

1

Több, mint húsz éve minden évben legalább egyszer elhaladunk emellett a napraforgó föld mellet, amikor a családommal a bakonyi házunk fele tartunk. Amikor gyerekek voltunk a Nővéremmel és türelmetlenkedtünk, hogy mikor érünk oda, Édesanyám felosztotta az utat három részre, hogy mindig pontosan meg tudja mondani, hogy hol tartunk. Tekintve, hogy a térkép olvasás piciként még nem volt az eszköztárunkban, az út három részét azzal azonosítottuk be, amit a kocsiból kinézve láthattunk. Ez a napraforgó föld az út második részének a végén található, ami mindig azt jelezte, hogy már közeledünk. Bár ma már fejből tudom, hogy melyik falu követi a másikat a bakonyi kisházunk felé, ez a gyönyörű látvány, ami a képen található, mindig ugyanolyan nyugalommal és izgatottsággal tölt el, hogy beléptünk az út utolsó és végső szakaszába, jelezve hogy közeledünk a végcélhoz, mint amikor gyerekként kinézve a kocsi ablakán, megláttam a tengernyi napraforgót.

2

1991-ben Madrid külvárosában, Parquesurban voltam először nyugati hipermarketben. Hatalmas árukészlet, akciós termékek a sorok végére rendezve. A bevásárlóközponthoz piac, élménystrand, éttermek és egyéb üzletek is tartoztak. Emlékszem a bőség zavarára. Magyarországon néhány évvel később nyíltak csak meg a super és hipermarketek. A fényképek érdekessége, hogy az oszlopok tükrében megörökítettem anyukámat és apukámat is, amire már nem is emlékeztem.

5

A most már csak egykori Waldorfeszt sokak számára fesztivált, kevesebbeknek tábort, még kevesebbeknek pedig közösséget jelent. Nem Waldorfos voltam, de egy társasággal én is elkeveredtem az egyik fesztiválra, még 21-ben. Amint átléptem a bejáratot éreztem, hogy a hangulat itt egészen más, mint a többi fesztiválon, ahol odáig voltam. Rá egy évvel már egy éjszaka helyett 10 napot töltöttem az Verebic-völgyi helyszínen, segíteni megépíteni majd lebontani a helyszínt, létrehozni három nap kalandot, táncot, varázst ami alatt megismertem nem csak azokat az embereket, de azt az életmódot és létérzetet is ami azóta is fontos részemet képezi. A pillanat, amikor egy hét teljes csend után megszólalt a nagyszínpad hangosítása. Amikor megérkeztek az első vendégek, amikor a második este közepén kellett kialakítani egy új táborozóhelyet és a fél fesztiválozó-sereget odaköltöztetni. Tömött erdőkben és tágas tisztásokon táncolni amíg megy le a nap. Két hét után először látni az arcod egy tükörben. Az első napi partikás krumpliban keresni az állatformájú krumplikat. A naplementés helyről felfutni a dombra megnézni azt mégegyszer. Mindig, mindig valahogyan kávéhoz jutni. Wish you were here-t énekelni a tábortűznél, miután bejelentette Balázs, hogy ez lesz az utolsó. Mind felejthetetlen pillanatokként élnek bennem. Felsorolhatatlanul sokan. Különös érzés nem Waldorfeszttel kezdeni a nyarat. Hiányoznak az emberek, a hely, a zenék, a váratlan. Abban, hogy ez valamilyen más formában viszont folytatódni fog, ahogy azt máris tette a Waldorfesztábor keretén belül, csak remélni tudom. Én ott leszek. Ezért a rengeteg élményért pedig, amiben biztos vagyok hogy sok más emberrel osztozok, mélyen hálás vagyok és minden valaha volt fesztiválozó nevében is szeretném megköszönni a szervezőknek.

5

1991.08.10-én Spanyolország felé vettük az irányt szüleimmel, otthon hagyva öcsémet, aki ebben az időben középiskolásként ígéretes válogatott vízilabdázó volt. Ezen az úton még nővérem is velünk tartott, bár Ő hamar visszatért Magyarországra a főiskolai tanulmányai miatt. 1 évre költöztünk ki. Apukám sörfőzőmester volt, új sörgyárakat üzemelt be Madridban és környékén. Így anyuval együtt négyen ültünk a Skodában, amire a sok csomag mellett még a piros biciklim is felkapaszkodott. Apukám imádott világot látni, autót vezetni, ezért a tengerparti útvonalat követve haladtunk Madrid felé és álltunk meg nagyobb városokban: Velence, Monaco, Cannes, Avignon, Barcelona. 1-2 órát töltöttünk csak egy-egy városban és az autóban aludtunk. Étteremben nem ettünk, de emlékszem a friss francia baguette ízére. Illatos, ropogós, omlós.

4

Az egyik leggondtalanabb családi nyaralásunk volt, amikor anyával és az öcséimmel Montenegróba utaztunk, a kotori öbölhöz. Busszal mentünk, és már az első este megvolt a kaland: vacsora után derült ki, hogy a csapvíz nem iható, úgyhogy éjjel le kellett sétálnunk a benzinkútra vodkáért, megelőzve a későbbi rosszullétet. (Sikerült.) A többi nap nyugalomban telt, kirándultunk, hajóztunk, felfedeztünk pár közeli várost.

5

2022 augusztusának végén azzal a céllal látogattunk Rigába, hogy elmenjünk a leghíresebb ukrán rockzenekar, az Okean Elzy (ukránul: Океан Ельзи) koncertjére. A szokásunktól eltérően ezúttal nem autóval, hanem repülővel utaztunk, így ez volt életem első repülése is. Annyira megragadott a balti környezet és Lettország, hogy szeptembertől kezdve két féléven át tanultam lettül az egyetemen.

2

Szentendre elég sűrűn a családi kirándulások célpontja, az egyik leglelkesebb részvevő pedig a család legfiatalabb tagja, a kutyusunk. Az idei ritka napsütésen felbuzdulva egy különösen nagy kört tettünk a városban és követve alacsony termetű kapitányunk orrát, olyan szegleteit is felfedezhettük a környéknek, amit korábban nem is ismertünk.

1

Kirándulást tettünk a gánti bauxitbányához, mivel korábban már felfedeztük, hogy ez a táj egészen különleges élményt kínál. A vöröses, marsbéli felszín szinte egy másik dimenzióba repített minket – olyan érzésünk volt, mintha nem is a Földön járnánk. Alaposan bejártuk a területet, minden apró részletre figyeltünk, és sajnos sok elhagyott szemetet is találtunk, ami árnyalta az élményt.

4

Húsvéti esküvőre igyekezve, 2025 Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. Fekete-fehér filmre készített sorozat

4

Húsvéti esküvő fekete fehér filmen, második rész.Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt.

2

Nagyon régóta vágytam komolyabb hegyek közé, igazi hegyi tavakkal és patakokkal. 40. születésnapomra utazást kaptam a nővéremtől, de pont a születésnapomon covidos lettem, aztán hosszú ideig utazni se lehetett a covid járvány miatt. 2022-ben aztán végre elindulhattunk a fiammal, és Szlovéniába mentünk a Bledi-tóhoz. Annyira meglepő volt számomra, hogy csupán néhány órás autóúttal ilyen csodálatos helyekre juthatunk! Magasak voltak a hegyek és kristálytiszták a vizek! Nagyon szép kirándulás volt, jó visszaemlékezni rá!

1

Felnőttként alig jártam már a Gellért-hegyre, de fiammal újból felfedeztem, hiszen vele nagyon sokat jártunk. Nagyon jó, hogy egy ilyen nagyvárosban ennyire változatos zöld felületek vannak! Kisgyerekkel igazi kirándulás, és sok helyen meg lehet állni, vagy a kilátást élvezni, vagy valamelyik szuper játszótéren órákig játszani! És a Gellért-hegy telis-tele van kanyargós ösvényekkel, meredek lépcsőkkel, titokzatos beugrókkal. Lenézve a Duna hömpölyög szélesen, körbe pedig ez a csodaszép város éli mindennapjait. Mindig jó ide eljönni!

1

Bármekkorára is nőttek a gyerekek, az év fénypontja a családi nyaralás. Általában már magán a vakáción elkezdjük tervezni a következő évit, ami az indulásig tucatszor módosul. Persze a desztináció, a szállás, a látnivalók és a gasztronómia is fontos, azonban a végtelenül vicces és kínos történetek, közös kalandok és szenvedések, veszekedések és kibékülések ismétlődése miatt igazán emlékezetes valamennyi utazás. Ezeknek pedig a legfontosabb helyszíne a személygépkocsi, mivel az egyre kisebb autóinkban egyre kevésbé férnek el az egyre nagyobb gyerekek. Igaz, már nincs csetepaté, de még mindig nagyon sok vita folyik a kimetszett hely nagyságán. Hiába, az idők változnak, a legkisebb gyermek végül győzedelmeskedett ebben a sokáig számára állandó veszteséget jelentő küzdelemben: ő nőtt a legnagyobbra, mélyen alszik, és erről bombabiztos fülhallgatóval is gondoskodik. A képzeletetekre bízom, mit szólnak ehhez a lányok!

2

2024 januárjában Szenegálba látogatott a családunk, mivel az idősebbik fiam már hosszabb ideje Afrikában dolgozott egy humanitárius szervezetnél. Béreltünk egy leharcolt terepjárót, hogy egy kicsit bejárjuk az országot. A vezetés Dakarból St. Louis-ba, a régi fővárosba a korábbi rutinhoz képest teljesen új kihívásokat tartogatott. A városokban az utakon és a kereszteződésekben minden oldalról, és minden irányból jött valamilyen jármű, teherautók, ütött-kopott személyautók, a lépcsőkön is lógó utasokkal zsúfolt, színesre dekorált buszok, motorosok, lovaskocsik vagy az úton átvágó gyerekek és gyalogosok. A közlekedők semmilyen elsőbbségi szabályt nem vettek figyelembe. Amint egy kis helyet észleltek, vagy akár anélkül is, azonnal benyomult valaki a pillanatnyi résbe. Esetleg rövid kis dudálással jelezték egymásnak, hogy hahó, itt vagyok, jövök én is. Ennek ellenére senki nem volt ideges, vagy agresszív, vidáman vigyorogtak és figyeltek egymásra. Az indexet is gyakran kint hagyták, mintha csak integetnének egymásnak, és nem csak az irányváltás jelzésére használnák. Folyamatos volt a haladás, és egyetlen balesetet sem észleltünk. Az volt az érzésem, mintha egy nagy halraj része lennék, amelynek tagjai folyamatosan kommunikálnak egymással. Ez egy teljesen új közösségi és vezetési élmény volt számomra.

5

Hát nem az ember a legérdekesebb minden sztoriból? A volán mögött pedig minden országban emberek ülnek, még akkor is, ha vezetési szokásaik, habitusuk és tárgykultúrájuk nagyon különböző. A következő képek családi fotóink afrikai utazásunkról. Mint sokak számára, számomra is a családi emlékezet, azon belül is a saját családom emlékezete érdekes. Mi itt láttuk először gyerekként a tengert, nem voltunk olyan helyzetben, hogy a Balatonnál messzibbre utazzunk. Sőt nem is a tengert az óceánt láttuk itt először. Az itt látható öt képen hol a szafarin ülünk a szüleimmel, hol a húsom látható anyukámmal, hol pedig én mosolygok mert nem tudom befogadni azt a sok csodát ami elém tárul. Apukám volt aki a képeket készítette, sőt később egy nagyobb lélegzetvételű beszámolót is írt, ami azonban a fiókban maradt, bár a fényképeket a családi ünnepeken elővesszük, nézegetjük. Az egyik fotón kenyai nők fonják a hajunkat a húgommal, a másikon a sofőrünk Sammy mosolyog.

5

We usually go skiing with my family. I usually ski with my brother because we try out almost all the slopes. Then, as a break, we go together in a dining room to have lunch. When we rest in the middle of the ski slopse, my brothers and I always have snow battles, which makes skiing even more exciting. Általában a családommal megyünk síelni. Gyakran a bátyámmal síelek, mert vele szinte az összes pályát kipróbáljuk. Aztán szünetként együtt megyünk be egy étkezőbe ebédelni. Amikor a sípálya közepén pihenünk, a testvéreimmel mindig hócsatázunk, ami még izgalmasabbá teszi a síelést.

4

Tavaly nyáron nyolcan a baráti társaságunkból egy hétre Szlovénia északnyugati részébe, a Júliai-Alpokba utaztunk kempingezni. A Triglav Nemzeti Park területén, Bovec, Mojstrana, Srpenica és az Isonzó folyó környékén kirándultunk. Első nap már majdnem sötétben érkeztünk meg a boveci kempingbe. Felállítottuk a sátrakat, majd lefeküdtünk aludni anélkül, hogy láttuk volna a körülöttünk lévő tájat. Reggel, amikor kiléptünk a sátorból, akkor pillantottuk meg először a ránk magasodó hegyeket – azokat a lehetetlenül magas, szürkés-sötétkék árnyalatú vonulatokat, amiket mintha csak valaki felfestett volna az égre. Az alatt az egy hét alatt sok mindent átéltünk: fürödtünk az Isonzó folyóban és a Predil-tóban, vízeséseket fedeztünk fel, canyoningoltunk, és sokat túráztunk. Legtöbbször remegő lábakkal, izzadva értem el a célpontjainkat, de amikor végre megálltunk, és ott volt előttünk a látvány, mindig arra gondoltam, hogy megérte. Mégis, minden alkalommal, amikor felnéztem a hegyekre, valahogy megleptek. Nem tudtam megszokni őket. Túl szépek voltak, és túl nagynak, túl kitaláltnak tűntek. Amikor az itt készült képekre nézek, Kant gondolata jut eszembe a fenségesről – hogy vannak dolgok, amik egyszerre ébresztenek bennünk tiszteletet és valami megnevezhetetlen nyugtalanságot. Amikor a természet nagysága túl nagy a képzeletünknek, az eszünk mégis felismeri és elfogadja, csak nem úgy, ahogy megszoktuk.

5

Létezik egy hely, a Dunakanyar szívében, Kismaros és Nagymaros-Visegrád vonatmegállók között, ami a béke szigete. A Mezítlábas Duna-parti pihenőhelyre a folyót követve juthatunk el. A hely egyszerre kemping és lovas és kecske udvar, de találunk vietnámi törpemalacot és nyulakat is. A partból szemből látszik a Szigetcsúcs és a visegrádi vár. Vadregényes szabadstrand, tanyasi állat-kert, kenu-kölcsönző és éjszakai szórakozóhely. A neve Nomád bár. 2025 májusában a barátaimmal úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk újra a Nomádbárt, mindannyian egy kis friss levegőre vágytunk. Bár pont egy hidegebb napot választottunk és még az eső is esett, csodálatos érzés volt újra a természet mellett lenni, és ezt együtt élvezni az állatokkal. Az utazásra velünk tartott fél éves kiskutyám is, Pocok aki nagyon belelovallta magát a kecskekergetésbe, olyannyira, hogy a végén a Nomád bár pulija megleckéztette, megmarta. Még ez sem vett el a hely varázsából, éppen csak helyrerakta a hely sajátos logikáját: itt nagy a szabadság, de csak bizonyos határokon belül. A helyszín mindig kicsit mágikus, velünk volt a barátnőm is, akinek a Nomád bár mellett tartottuk a leánybúcsúját, most épp babát vár nyolcadik hónapban van. Szintén velünk tartott egy kamaszkori barátnőm, aki most vált munkahelyet, óvoda asszisztensből egy független emberjogi és kisebbségi szervezetnél fog dolgozni. Én is most állok fordulópontnál, már csak egy hónap választ el attól, hogy elvégezzem a mesterképzésem, és művészettörténész legyek. Az új élethelyzeteket még mindhármunknak ízlelgetnünk kell, csakúgy mint a gödölyéknek a Nomád bár gyepét. A képet mobillal fotóztam, véletlenül jól sikerült.

5

Amikor túl sokat vagyok a négy fal között, mindig megszólal bennem a „természet hívó szava”. Így történt, hogy 2023 őszén egy nap, a valahanyadik irodában töltött óra után ráírtam a legjobb barátnőmre, hogy el kéne menni túrázni egyet. Méghozzá nem itthon, mert én most havas hegycsúcsokat és átlátszó kék vízű patakokat szeretnék látni. Így esett a választás Szlovéniára, azon belül is a Mostnica-szurdokot néztem ki fő úticélnak. A szállásunkról csodálatos volt a kilátás, ez látható az első képen. A szállásadók is nagyon kedvesek voltak, elláttak minket tippekkel. Hamar megtapasztaltuk, hogy a novemberi utazásnak megvannak az előnyei és a hátrányai is, könnyen találtunk jó szállást, illetve mivel szezonon kívül voltunk, nem kellett belépőt fizetni a szurdokba, viszont hamar sötétedett, így korlátozottabb, hogy egy napba mi fér bele. A szurdok gyönyörű volt, meglepően meleg időnk volt, és az enyhe idő miatt a fák is még gyönyörű színekben pompáztak. Tényleg meseszerű volt a sziklák között kanyargó, néha szürreálisan kék vízű patak. A túránk egy vízesésnél ért véget, ahova egy nagyon hangulatos kis völgyön át vezetett az út, télire elhagyatott pásztorszállások között. Másnap egy a szálláshoz közeli vízesés meglátogatásával kezdtük a napot, itt örömömre nagyon sok formás kavicsot találtam, haza is hoztam egy-kettőt a gyűjteményembe. Mivel a hazaút miatt nem lett volna időnk rendesen kirándulni, a Bledi-tónál néztünk körül. A várból szép kilátás nyílt a tóra, na meg a környező hegyekre, és onnan föntről a sok turista is csak apró pötty lett. Ez a kis szlovéniai kiruccanás valóban segített kicsit feltöltődni még így a téli hónapok előtt, nem csak a gyönyörű természet, hanem a legjobb barátnőmmel kettesben megélt élmények miatt is.

5

2019 óta készítek vizuális naplót. Olyan képeket rögzítek, amelyek rezonálnak az aktuális gondolataimmal, érzéseimmel és hétköznapi történésekkel. Ezeket a képeket egy analóg nikon kamerával készítem. A digitálisról analógra váltás segít abban, hogy kilépjek ezekből a helyzetekből, kívülállóként figyelhessem meg őket és fogalmazzam meg képekben. Időközben viszont a fotó napló utazó naplóvá avanzsált. Utazás közben az analóg kamerával egy olyan szabadságot és játékosságot élek meg, ami a formákban, színekben, mozdulatokban, alakokban és megfigyelésekben csúcsosodnak ki. Leggyakrabban tájképeken, részletképeken és portrékon keresztül foglalkozom a külvilággal, amit látok és a belső világgal, amit érzek. Ezekben a helyzetekben rengeteget tanulok nemcsak a világról, hanem a világgal való viszonyomról is. A képeket átlapozva észrevettem viszont, hogy nem egyszer néznek velem szembe állatok. Sokszor olyan érzés fog el, mintha embereket fotóznék. Egy érdekes aspektusa a turista létnek, hogy nem csupán "elugrom" az állatkertbe és személytelenül lefotózom, dokumentálom őket, hanem belépek a privátszférájukba. Habár nem emberek, de helyi lakosok, akik megfigyelik az idegent. Én is figyelem őket, ők is figyelnek engem. Ebből a kölcsönös figyelésből pedig emberi arcok és helyzeteket bontakoznak ki. Máskor pedig csak átsuhannak a látómezőn, tudomást sem véve rólam sietnek tovább dolgukra.

1

A második családi autónk egy fehér Suzuki Swift volt, amely jelentős előrelépés volt a Trabantunkhoz képest, hiszen ez már ötajtós volt és csak az elektromos ablakemelő választotta el álmaim járművétől (bár be kell hogy valljam, az jobban tetszett, hogy a Trabi hátsóülésén nem volt biztonsági öv). Ezzel a kocsival mentünk első és egyetlen külföldi családi nyaralásunkra: 2000 nyarán két hetet töltöttem a szüleimmel Horvátországban. A fotó Baška Vodaban készült a tengerparton, ahol (ha jól emlékszem németül) gyümölcsöt vásárolok egy kereskedőtől, aki minden délután felkereste a strandolókat csónakjával. Akkoriban a határ átlépése számomra igen jelentős esemény volt, Horvátország pedig maga volt a nyugat (még akkor is, ha a délszláv háború pusztításának nyomai még láthatóak voltak a tájban). A képre tekintve talán a tenger illata jut eszembe először amellett, hogy legtöbbünk legnagyobb örömére már a múlté a fecske fürdőnadrág… Ezt nagyon nem szerettem.

1

2024 nyarán többéves spórolás után sikerült eljutni az USA-ba, pontosabban Philadelphiába. A sógorom, az unokaöcsém és unokahúgom ott tartózkodtak már féléve, amikor tesómmal kiutaztunk hozzájuk. Egy nappal az érkezés után olyan beteg lettem, hogy megmozdulni sem tudtam, vettünk tesztet és kiderült, hogy Covidos vagyok magas lázzal és fullasztó köhögéssel. Így se New York, se road trip Michigan-be, - amit persze a legjobban vártam- , ehelyett iszonyú mennyiségű fokhagyma elfogyasztása és a 41 C fokban való izzadás várt rám egyedül egy philadelphiai házban. Tesómék viszont elindultak a road tripre egy bérelt Nissan SUV-ban, és úgy értek vissza, hogy még egy nap maradt az autóbérlés idejéből. Akkorra már valamennyire összeszedtem magam, így elmentünk, most már öten, az óceánhoz. Ott készítettem ezt a képet mobillal, és annyira végtelenül értékeltem, az autót, ami elvitt minket, az óceánt, a társaságot, a sós párát, a szelet és a napsütést. Szeretem ezt a képet, mert dinamikus, párhuzamban azzal, ahogy én is újra aktívnak érezhettem magam, háttérben pedig látszik a gyógyító sós pára.

5

18 éven át, minden augusztusban 10-15 napot töltöttünk Krk szigetén, Krk városban. A gyerekek még picik voltak, amikor először kezdődött ez a 18 éven át tartó szakasz az életünkben. Ez volt az un. „családi nyaralás”. Hiába mentünk a Balatonhoz, az nem az igazi volt, mondták a gyerekek. Valahol igazuk volt, hiszen a Balaton környékén és Balatonalmádiban nőttem fel és ha oda utaztunk, akkor haza mentünk. Krken Klári barátnőmnek volt egy nyaralója, amit minden évben megkaptunk pár hétre. A 18 év alatt kicsit sajátunkká is vált. Kláriék a maglódi szomszédaink. A nyaralóhoz a halas kulcstartón voltak a kulcsok. Amikor átmentem Klárihoz a kulcsokért már olyan érzés volt, hogy indulunk is Krk-re. De ez azért nem volt egyszerű. Be kellett csomagolni. A lányok több bőröndöt pakoltak össze, tele játékkal és amikor nagyok voltak ruhákkal. A pakolást már előző nap reggel el kellett kezdeni, hogy másnap délután elinduljunk. Ez nem mindig sikerült, ugyanis Zoli a férjem, átnézte a bőröndöket és minden évben elhangzott ez a mondat: „Mi ez a sok cucc?! Nem fog beférni a kocsiba!” kezdődött minden előről. Kidobálta a bőröndök tartalmát és újra bepakolt, eredményesen, hiszen 4 bőröndből lett 2, ami már befért a kocsiba. A másnap reggeli indulás sohasem jött össze, jó, ha délután elindultunk. Indulás előtt megittam a kávémat, ekkor már minden be volt pakolva. Székesfehérvárnál jártunk, amikor elhangzott először a kérdés: „Mami, mikor érünk oda?” és ez még kb. 20-szor ismétlődött meg az út során. Amikor Rijeka magasságában először pillantottuk meg a tengert, a gyerekek mindig ezt a kiabálták: „A tenger!!!” Ugyanez a felkiáltás hangozott el a strandon is, ezzel a felkiáltással rohantak be a vízbe. Amikor áthajtottunk a krki hídon mindig letekertem az ablakot, hogy érezzük a sziget illatát. Megunhatatlan volt ez az érzés, a babér illat rozmaring illattával és sós tenger illatával keveredett. Ezt szinte most is érzem, ahogy írok róla. Ezek voltak az igazi családi nyaralások. Amikor már fiú barátok is feltűntek, ők sem jöhettek velünk, pedig mindig megkérdeztem a lányokat. „Nem, ez családi nyaralás.” hangzott a válasz. A lakás teraszáról csodálatos kilátás nyílt a tengerre, órákig tudtuk nézni, hiszen mindig más arcát mutatta. Az évek során megtanultam a horvát ízekkel főzni és mindig a teraszon vacsoráztunk. Az előző években még éttermekbe jártunk, de mindenkinek jobban ízlett az én „horvát konyhám.” Itthon is próbáltam néha olyan ételeket főzni, de az még sem volt az igazi. Valószínű azért, mert hiányzott a tenger látványa, a babér és a rozmaring illat. Persze azért voltak törzshelyeink, ahova minden évben elmentünk és mindig ugyanazt az ételt ettük. Ez Dobrinjban volt, ami egy kis település a sziget belsejében. A menü marhapörkölthöz hasonló étel volt egy helyi tészta specialitással, a surlicével. Az évek során megismertük a szomszédokat is, sőt én még beszélgettem is velük. Zoli mindig csodálkozott, hogy nem is tudsz horvátul. Mondtam az nem számít, a nyelven kívül más kommunikáció is van. Volt idős horvát bácsi, akivel jókat nevettünk. Az autóink sohasem hagytak cserben, mindig jól működött mindegyik. Aztán jött a COVID. Mindennek vége lett. Nem tudtunk elutazni abban az évben, és a következő nyáron sem. Kláriék úgy döntöttek, hogy eladják a nyaralót. Ők is és mi is nagyon szomorúak lettünk. Valami, ami szép volt véget ért. Azóta nem tértünk vissza a szigetre. Nem tudtuk elképzelni, hogy egy másik lakásban vagy egy szállodai szobában töltsünk el ott napokat. Többször próbálkoztunk a gondolattal azóta, de nem megy. Talán idén? Majd meglátjuk!

5

Nyaralás a családom egy részével rendhagyó módon mert Montenegróba a nemrég vásárolt majdnem 30 éves lakóautóval indultunk neki. Első ilyen nagy túrája volt ez velünk a jobb időket megélt öreg vasnak. Két gyermekem Maja, Móric és barátunk Géza volt a legénység még rajtam kívül. Az autó pedig egy Peugeot alkóvos, 4 fekvőhelyes 2,5 literes szívódízel, komoly 70 lóerővel a 2 tonnához. Nem autópályán közelítettünk hanem sima autóutakon hiszen úgyis csak max. 90 km/h sebességgel tudtunk haladni ezzel a terheléssel. Így viszont minden hegyet meg kellett mászni szegény háznak és ez néha annyira megviselte szegényt, hogy a vizet is felforralta mérgében. Ettől eltekintve nem lehetett panaszunk rá egyszer se hagyott minket cserben. Hol eszeveszetten kelepelve, hol finoman suhanva falta a kilométereket. Szerbia fővárosát Belgrádot ejtettük útba elsőként és megnéztük a belvárosi részt, aztán a híres Mostar következett a magyarok által felújított nevezetes híddal. Itt egy vízbe ugrást is megcsodálhattunk ami nagy népszerűségnek örvend mert a híd 24 méter magas és igen látványos, ahogy a gyakorlott ugrók némi kalapozásért cserébe belevetik magukat a tetejéről a folyóba. Következő állomásunk Európa legmélyebb kanyonja a Tara (1300m) ahol lenyűgöző kilátások mellett kirándultunk egyet és egy zip line-t is kipróbáltunk ami a kanyon feletti átcsúszást jelentette. Izgalmas és nagyon látványos volt a hatalmas mélység felett csúszni egy bowdenen. Majdan megérkeztünk Montenegró tengerparti részére. Budva városa meseszép, partja és óvárosa is varázslatos volt. Innen aztán kisvártatva mégis továbbálltunk és megkerestük gy barátunk ajánlására a Kotori-öböl legtündéribb kempingjét ahol a maradék napjainkat eltöltöttük . Itt csodálatos sziklás part volt sok ugróhellyel és napozási lehetőséggel a sziklateraszokon. A kempingben nagyon jó kis bár és étterem is működött és a fás bokros részei remek menedéket adtak a napközbeni kánikulában. Egyszóval valóban érdemes volt idáig elmennünk és csodás nyáridőt sikerült itt eltöltenünk. Montenegró klassz hely változatos tájjal és kedves emberekkel.

4

Egy hosszúhétvégét töltöttünk az Alacsony-Tátrában mentett kutyusunkkal, aki 11 évesen hatalmasat kirándult. Csodálatos napfényes őszi időnk volt pazar kilátással. A növényzet még csak épphogy elkezdett színesedni, a legérdekesebb a rengeteg légyölő galóca volt. A faluból felmentünk a hegygerincre, majd vissza.

5

Kedves barátokkal elhatároztuk, hogy az évek során megmásszuk a Magas-Tátra turistautakon megközelíthető csúcsait amiből akkoriban hét darabot számoltunk össze. A 2017-es nyári szezon már a második volt a sorban és ebben az évben is mint az előzőben egy hétvége alatt két csúcs megmászása volt a terv. Ez azért jó vállalás mert a csúcsok megmászása egyenként is 1000-1500 méter szintet jelent fel és le is. Összeszokott kis csapatunk Unicum meghajtással és fáradhatatlan lendülettel vette célba a Nagyszalóki csúcsot (2452m) és a Kis Viszókát (2428m). Légvonalban kb. 5 km lehet a kettő közötti távolság, de a megmászásuk egy egy napot igényel, így az estét egy hegyi házban töltöttük. Hagyományosan ilyenkor rengeteget kell inni a folyadékpótlást illetően és ezt hagyományosan a helyi sörökkel lehet csak precízen végrehajtani. Ezek az esték csodálatosak és felejthetetlenek, különböző kártyajátékokkal és sztorizgatással kiegészítve. A Tátra pedig gyönyörűséges tájaival és túraútvonalaival mindegyikünk szíve csücske.

5

Születésem óta voltak kecskéink. Nekem már kiskoromban is természetes volt, hogy állatok vesznek körül. Pár éves koromban, anya már az ölembe nyomta a kecskegidákat. Így nőtem fel, közösen futkároztunk, őket babusgattam a játékbabák helyett. A családommal úgy tekintünk rájuk, mintha a társaink lennének és a velük való közösség határtalan örömet okoz. Természetesen nem vágjuk le az állatokat, nem eszünk húst, úgy gondoljuk, hogy lehet hús nélkül is egészségesen élni. Amikor egy állat az ősbizalmával megajándékoz minket, a kezünkbe helyezi az életét és bízik bennünk, hogy biztonságban van velünk, ezzel nem akarunk visszaélni. Tulajdonképpen Jeddyvel már megéltem a játékot, kalandot és a kirándulást is. Egy napos korában került hozzám, cumin neveltük. Amikor pár nap után folyton követett úgy döntött, hogy bejön velem a konyhába és csatlakozik a családi-tesós hangszórós ételkészítős partynkhoz, akkor szerettem igazán belé. Hatalmas partyarc volt, már akkor sem félt. Látszott, hogy vezéregyéniség lesz. Észre vettem, hogy mennyire intelligens és elkezdtem vele foglalkozni, nevelni, hogy kihozzam belőle a legtöbbet, mert nagyon okos kecske. Ennek tudatában tanítottam neki trükköket, így megtanult vezényszóra és jelre pacsit adni, pitizni, forogni, nyolcast írni a lépéseivel, hátrafelé menni, lábat nyújtva lépegetni, két lábra ágaskodni, dobogón forogni, körülöttem forogni, puszit adni. Anyuval amióta az eszemet tudom visszük a kecskéket, kutyákkal együtt sétálni és legeltetni, bár sokszor a fű helyett inkább a lombokba harapnak bele. Egyszer az út szélén megállt egy öt fős társaság, akik közül az egyik fiú különösen szimpatikus volt neki és szószerint lepacsizott vele. Amikor a Dunapartra épp túristák jönnek és mi arra visszük Jeddyt, sokszor kérnek meg minket, hogy hagy csináljanak közös képet vele. Szülinapján mindig feldíszítem őt, különleges csemegékkel készülök neki. Hálás vagyok, hogy a sors lehetőséget adott rá, hogy egymást választhattuk.

2

Életem első sikóernyőzése, ami Pomázon történt, amikor a húgommal és egy barátjával. A covid alatt történet, amikor nehéz volt találkozni egymással, és minden megkérdőjeleződött. A levegőben való repülés pillanata azonban mégis mindent felülmúlt. Bár hivatalosan nem tartozik az extrém sportok közé, mégis nagyon sok adrenalint váltott ki, szinte azonnal, ahogy felemelkedtünk. A húgom barátja már nagyon rég siklóernyőzik, pontosan tudja, hogy a siklóernyőzés "extrém" voltát nem veszélyessége, sokkal inkább a repülés hétköznapitól eltérő közege adja. A repülés egy kiszolgáltatott helyzetet teremt, ahol a siklóernyős "szabadon" repül, egyedüli eszköze a szél, pont ezért nagyon tisztába kell lennie az időjárási körülményekkel. A képeket Anyukám készítette, aki lentről nézte, ahogy repülünk.

5

A Magyarkúti Művésztelep volt MKE-s hallgatók kezdeményezésére alakult. A szobrász, festő és grafika szakos diákok a covid alatt elzártan alkottak, saját szűkös albérleteikben, vagy családi házaikban próbáltak megfelelni a Képzőművészeti rendszer követelményeinek. Minden ami igazán fontos: az alkotóközösség, az egymás alkotásaira érkező reakciók, a művészetelméleti viták, kimaradtak a covid időszakából. A menetrend tíznapos, Glauser Lisa (volt szobrász hallgató) a házigazda, és idén lesz ötödik éve, hogy otthont ad az alkotótelepnek. Az alkotótelep a covid utáni közösség hiányában alakult, nagyon fontosnak tartjuk a közös szakmai munkát, és az egymás alkotásaira érkező reflexiókat. Az első évben teljesen önerőből működtük, később a 2022-es évben egy NKA-pályázat is támogatott minket. Ami közös minden nyári alkotótábor végén, hogy a tizedik napon szervezünk egy kiállítást az erdőbe. Előtte közös tervezés előzi meg az alkotótábort, sokszor télen kezdjük el megfogalmazni azt az adott témát, amit szeretnénk a következő művésztelepnek. A 2022-es év azért is volt különleges, mert egyre több az MKE-n tanuló volt Erasmusos hallgató is csatlakozott hozzánk, főként olasz, skóciai diákok. Szakmai előadásokra meghívtuk volt oktatóinkat, hogy tartsanak számunkra előadást a dunakanyari művésztelepekről, (Mélyi Józsefet és Sinkó Istvánt). A közösségen túl a természet közelsége és az efemer alkotás lehetőségét tudnám kiemelni, mint kulcsfogalmakat a magyarkúti művésztelepünkön. Ami szuperfontos még, hogy a helyi közösség és a pesti barátaink is el szoktak jönni a megnyitóinkra, megtekinteni a művésztelepen született munkákból a kiállítást. A Gorka Géza Kerámiamúzeumban 2022-ben ősszel még egy white-cube-os, klasszikus értelembe vett kiállítás is nyílt a műveinkből.

2

A performatív előadások szervezése és koreografálása mindig is a szenvedélyem volt. Kezdetben kísérletező közös alkotásokban vettem részt, majd mások performanszaiban is szerepeltem. Részt vettem egy nyári táborban, amit a School of Disobedience hozott létre. Életem legszebb pár napja volt. Inspiráló és nyitott nemzetközi résztvevőkkel kreatívkodtunk.

2

Az engedetlenség leányiskolája ötvözi az elméletet és a gyakorlatot, egy non-formális oktatás keretein belül, amiben minden diákját arra ösztönzi, hogy megkérdőjelezzék a társadalmi normákat, a konvenciókat, szembesüljenek a sztereotípiákkal, és foglalkozzanak a minket körülvevő rendszerekkel. Eleinte eseményfotósként kapcsolódtam az iskola programjába, mely egy nyári kreatív írótábor volt, melynek végeredményeképp létrehoztunk egy, írott szövegeinken alapoló közösségi performansz sorozatot Az ISBN könyvgalériában és kültéren egyaránt.

1

Te talán tudod , de mi történik, ha Olaszországban megbüntettek minket a buszon és nem fizetjük be? – írtam rá pánikolva a világutazó nagybátyámra, akitől azt reméltem talán tudja a választ. A barátnőimmel mikor Pennabilliben jártunk egy performatív fesztiválon( Artisti In Piazza | Festival Internazionale di Arti Performative) csak nem vettünk buszjegyet és 60 euróra megbírságoltak minket fejenként, amely akkor megfelelt a havi fizetésem felének. Sári barátnőm, aki ott lakott már vagy egy fél éve, esküdött rá, a helyi olaszok sose vesznek buszjegyet, ő sem vett soha. Így hát mi sem vettünk, gondolva jó lesz még a készpénzünk a fesztiválra. Diákként kicsit sem volt könnyű ezt a bírságot megfizetni, ez mégsem szegte kedvünket. Hajtott minket a felfedezés, a wunderlust és a kiváncsiság vágya, és ami a legfontosabb az új élmények és a találkozás lehetősége, ami a covid karanténnal töltött órái után felbecsülhetetlen volt. A festőnek tanuló barátnőm Pennabilli városát választotta Erasmusa színhelyéül, és mi egy másik barátnőmmel tervebe vettük, hogy meglátogatjuk őt. Ki is néztünk egy repülőjegyet a születésnapja dátumának a környékére. Összesen három napot töltöttünk Pennabilliben, egyet pedig Riminiben. Szállásunk nem volt, így a fesztivál mellett a csodálatos olasz kisváros egy félreeső hegyi útvonalának a lépcsőin hajtottuk álomra a fejünket, ahol megbeszéltük a felnőtt élet viszontagságait, a pályakezdés nehézségeit és a szakmai csalódásainkat. Másnap is hajnalig koncerteztünk megismertünk vicces olasz fiatalokat, magunkban pedig megállapítottuk, hogy olyan ez a fesztivál, mint a magyar Művészetek Völgye. A felhőtlen boldogságunkat, csak az utolsó nap postai bírságbefizetés árnyékolhatta, ahol 180 Eurot ott kellett hagynunk. Ennek ellenére az utazást soha nem felejtem el, életem egyik legmeghatározóbb nyári emléke marad. Azóta minden évben igyekszünk a többi művész/ művészettörténész barátommal meglátogatni a fesztivált, amely egyszerre emlékeztet a Völgyre, másrészt megidézi egy középkori kisváros hangulatát.

1

2022 nyarán Flórával Athénból kihajóztunk egy kis szigetre strandolni. A kikötés után pokoli melegben kellett átsétálni a sziget túloldalára, az „ideális” öbölbe. Az úton kicsit nyűglődtünk, de a hely, ahová érkeztünk, megérte a nyűglődést: nyugis öböl, kies táj, langyos tenger. És kevés ember: inkább helyiek, nem turisták. Gyors lepakolás után mentünk fürdeni. Szaladt utánunk egy ember, hogy halló, halló, figyeljünk, mert medúzák vannak a vízben. Nem tilos fürdeni, csak óvatosan. OK. Első blikkre nem tűnt fenyegetőnek a helyzet. És nem is volt semmi. Ilyenkor hajlamos azt gondolni az ember, hogy ez csak valami helyi lárifári. De nem. Az első fürdések alkalmával színe sem volt medúzának. Aztán egy apró csípő érzés, de semmi komoly. Pont olyan, mint az eredi sétákon a csalán. Lárifári. De nem. Jött egy izmosabb medúza: először csak odapöckölt, de végül a kézfejem elkapta. Én meg őt, de a kézfejemre tapadt egy csápja. Kijjebb evickéltem, és próbáltam ledörgölni a csápja darabjait. Mégsem lárifári, de azért drámainak sem tűnt. (A helyi ember a parti homokból figyelték a műsort.) Á! mondtam Flórának. Megcsípett. Picit őt is. Kiértem a partra, még próbáltam a sós vízzel enyhíteni a csípő érzést, amikor odaszaladt hozzám egy hetvenéves görög bombanő hófehér bikiniben: Jellyfish? kérdezte. Igen. Szaladt vissza a táskájához, kivett belőle valami fehér port, kézbe vette a kávés papírpoharát, visszaszaladt, kimosta a tengerben, benne hagyott egy kis tengervizet, kikeverte a fehér porral és a kezembe adta: hogy kenjem be. Most. Tettem, ahogy kell. A nők mindig helyt állnak, ha segítségre van szükség! A strandon még többször bekentem. A fehér por egyébként szódabikarbóna volt. Eltelt a nap, visszamentünk Athénba, másnapra kicsit lelohadt, olyan volt, mint amikor vasalóval vagy a sütővel égetem meg magam. Egy hét múlva már itthon úsztam a Dunában. Már a vízben is éreztem, hogy furán viszket. Estére már fájt, másnap reggelre meg az egész kézfejem bedurrant és belázasodtam. A patikában vásárolt krém semmit nem használt, így elmentem másnap a háziorvoshoz: aki még sosem látott medúzacsípést, de utána olvasott, és felírt valami tesztoszteronos kenőcsöt. Néhány nap alatt lement róla a gyulladás és besebesedett. Ezekben a napokban kezdtem a neten medúzacsípésekről képeket nézni, és nyomozni, hogy milyen állat lehetett. Egyrészt találtam egy cikket, ami arról szólt, hogy Görögország partjait ellepték a veszélyes medúzák. A cikk és a vízben látott állat alapján azt okoskodtam ki, hogy világító medúza volt. Medúzakutatásaim során találta rá Diana Nyad nevére, aki a nyílt vízi hosszútávúszás híres asszonya – azóta már film is készült róla. Az ő életét is megkeserítettek a medúzák, egy alkalommal a halál küszöbén táncolt – amikor Kuba és Florida közötti távot akarta teljesíteni. Minden veszélyessége ellenére a medúza álomszép állat. Minél veszélyesebb, annál szebb. A világító már elég szép. De szerencsére van nála szebb. Ezt a képet Flóra készítette rólam – telefonnal. Elég nyugis kép. Ekkor még egyáltalán nem gondolom, hogy az aznapi medúzacsípés következményeit majd otthon viselem. Hogy csak egy hét múlva aktiválódik igazán a csalánméreg ereje. Hogy ez az idilli görög sziget lesz az első medúzacsípésem kalandos helyszíne.

2

Néhány évvel korábban baráti társasággal kezdtünk rendszeresen belföldön túrázni, ami aztán a covid ideje alatt is a legkedvesebb közös időtöltésünk volt: a bezártságból kiszakadva a jó levegőn egész napokat túráztunk, nagyokat beszélgettünk, napsütötte tisztásokon a fűbe heveredve közösen fogyasztottuk el az otthon csomagolt szendvicseket, gyümölcsöket. Ezeket a túrákat leginkább az együtt töltött idő miatt szerettem. Amikor lett saját autónk, a férjemmel elhatároztuk, hogy újra felfedezzük magunknak a Magas-Tátrát, ahol bár korábban többször is jártunk családi vagy iskolai kirándulások alkalmával, ezek az emlékek megkoptak. A férjemmel első alkalommal egy csodálatos túrán voltunk a Zöld-tavi menedékháznál. Ez volt az első magashegyi túránk: a hegyi levegő, a kristálytiszta vizű hegyi patakok és a tó felett felhőkig magasodó hegyek lenyűgöző látványa. Ott és akkor engem teljesen magával ragadott az a világ, amit ezek között a hegyek között sétálva tapasztal az ember. Itt minden gondod elfelejted és csak az előtted álló út következő kilométerére figyelsz és várod, hogy a köves kaptató után megpihenj és csak csendben figyeld a körülötted magasodó hegyeket. Az eddigi legmeghatározóbb Magas-Tátrai élményem 2024 nyarán a Kapor-csúcs megmászása volt, ami évek óta egy titkos álmom volt. Amikor útnak indultuk, úgy terveztük, hogy a Menguszfalvi-völgyben fekvő Nagy-Hincó-tóig túrázujnk, ami a Tátra szlovák oldalának legnagyobb és legmélyebb tava. Nem indultunk el elég korán a szállásunkról a csúcsmászáshoz, és a Hincó-tavakhoz vezető meredek, köves terep után sem gondoltuk azt, hogy lesz még energiánk tovább merészkedni. A Nagy-Hincó-tóhoz megérkezve az időjárás is szelesre fordult. Szusszantunk egyet, de a hideg szél miatt nem tudtuk igazán élvezni a tízezer éves gleccsertó látványát. Nekem azonban eszembe jutott, hogy ha már itt vagyunk, mi lenne, ha megpróbálnánk feljutni a Kapor-csúcsra. A férjem egy darabig még partner volt, ezért elindultunk a meredeken kígyózó túraösvényen a Felső-Kapor-hágóra. Néhány perccel azután, hogy felértünk, helikopter zajára lettünk figyelmesek és arra, hogy a mellettünk pihenő turisták közül valaki integetve jelzi, hogy ő várja a segítséget. Végignéztük a mentőakciót, ahogy a kificamodott bokájú bajba jutott turista hölgyet elviszik a hegyimentők. A férjem ezen a ponton azt gondolta, hogy itt bizony vissza kellene fordulnunk és a hágóról is már elképesztő kilátás nyílt a völgyre. Én viszont itt már azt éreztem, hogy már túl közel járunk ahhoz, hogy feladjam, hogy most valóra válthatom egy évek óta dédelgetett álmom. Alig kétszáz méter volt hátra, de a csúcsszférában kevésbé tapasztalt túrázóként nem tudtam pontosan, hogy mire is vállalkozom: a sziklás terepen kézzel-lábbal kapaszkodva bizony az a kétszáz méter nagyon is sok tud lenni. A férjemet sikerült meggyőzni, hogy egy darabig még velem tartson, de a sziklás terep egy részén átkelve eluralkodott rajta a tériszony. Utólag nem tűnik ésszerű döntésnek, de azt éreztem, hogy én itt már nem vagyok képes megállni, ezért egyedül folytattam. Az egyre nagyobb sziklákon átkelve aztán elég hamar elbizonytalanodtam és eluralkodott rajtam egy érzés, amit még soha nem éreztem korábban: a halálfélelem. Tudtam, hogy itt egy rossz lépés, egy rossz mozdulat végzetes lehet és könnyen az alattam húzódó szakadékba zuhanhatok. Alig ötven méterre lehettem a csúcs előtt, amikor egy olyan sziklához értem, amin egyszerűen nem találtam fogást, nem tudtam, hogy hogyan is tudnék rajta átkelni. Ekkor utolért egy rutinos lengyel túrázó pár, én pedig csak álltam és figyeltem, hogy hová lépnek, hol kapaszkodnak és lépésről lépésre végül sikerült felkapaszkodnom a csúcsra, ahol az elém táruló látvány felülmúlta minden elképzelésem. Ezt a látványt örökíti meg a fenti fotó. Ilyen az, amikor egy álom valóra válik.

4

Idén az ünnepeket Thaiföldön töltöttük. Korábban sosem voltunk ilyen messzi helyen, nagy szó volt ez számunkra és nagyon szerettük volna, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Az ünnepekkel járó káoszból menekültünk, na meg anya megőrülős maratonfőzését is ki akartuk küszöbölni, de persze az utazás előtt jó pár adag töltött káposztával és fasírttal feltankolva hagyta a mamákat Magyarországon. Az egyik legkedvesebb élmény, amit kint szereztünk, az a Krabi tartományában található ún. Tigris Barlang Templom ( Tiger Cave Tample) meglátogatása volt. Jól hangzik, nem? 1200 lépcsőfok, 80%-os páratartalom és három kiköpött tüdő. Utánaolvasás hiányában boldogan indultunk el az egész napos csoportos kirándulásunkra, ami több programot is tartalmazott; erdei tóban fürdés, elefánt-etetés és ez a kedves kis hegyi szentély meglátogatása. Amikor megérkeztünk a bájos helyszínre, közölték a vezetőink, hogy a szűk menetrend miatt 1 óra 20 percünk lesz erre a megállóra. Mit sem sejtve bólogattunk és elindultunk, nem mellesleg az éppen akkor rázendítő, szakadó esőben. Eleinte menedékbe húzódtunk, de pár perc után úgy döntöttünk, felesleges ilyenekre pazarolni az időt. Amikor megérkeztünk a hegy lábához, kikerekedett szemekkel próbáltuk keresni, meddig vezet felfele a lépcső. Elindultunk a kezdetben szokványos lépcsőfokokon, de ezek aranyosan egyre durvulni kezdtek, majd pár perc után közük nem volt az itthon ismertekhez. Amikor már az elején akkorákat kellett lépni, hogy szinte a korláton húztuk fel magunkat, az 55 éves anyukám tekintete vissza-vissza kandikált, de én ránéztem és azt mondtam, szó sem lehet róla. Most vagyunk itt. Most az egyszer (mondtam ezt úgy, hogy nem gondoltam, tényleg ennnnnyire hosszadalmas lesz a felvezető út). Már egy jó ideje mendegéltünk felfele, amikor anya elkezdte kérdezgetni a lefelé jövőket, ugyan mondják már meg, mennyi van még hátra. ,,Oh, you are almost there, keep going"- kaptuk a választ, így bizakodva folytattuk a haláltusánkat. 5 perc elteltével megint csak megállítottunk egy remegő lábbal lefelé jövőt, aki nevetve mondta: ,,Óh, nem fogok hazudni, még a felénél sem vagytok". Haha! Itt a nővéremmel nagyot nyeltünk, anya még nagyobbat, de tudtam, muszáj felmennünk, mert ezt nem hagyhatjuk ki. Teljes Rubint Réka üzemmódba kapcsolva biztattam anyát (és magamat is), hogy már mindjárt ott vagyunk, ne add fel, most vagyunk itt, ne állj meg. Kis idő elteltével azt is észrevettük, hogy számozva van, hanyadik lépcsőfoknál tartunk, így anyát a későbbiekben ez motiválta. Pár szemetesben turkáló, fagyit majszoló majom mellett elhaladva, előttünk lévő turistákkal összehaverkodva vonszoltuk fel magunkat, sőt, még egy idős nénit is kielőztünk, aki egyedül, bottal vállalkozott erre a fiatalokat is meggyötrő útra. Teltek a lépcsőfokok, és egyszer csak megérkeztünk az 1200.-hoz ( az elviekben utolsó lépcsőfokhoz), amikor láttuk, még 80 hátra van. Ssebaj! Egyáltalán nem voltunk idegesek. De azt is megmásztuk. Az első kép a fentről látható kilátást mutatja. Nem adja vissza, tudom, de ez tényleg hihetetlen látvány. A hegyek közt megbújó felhők, a buja növényzet, amit ott látsz, leírhatatlan. De azért is ilyen szép, mert megküzdöttél érte, főleg, hogy az 55 éves anyukád is. Akire iszonyatosan büszke voltam, hogy nem adta fel (a csoportunkból többen visszafordultak) és feljött velünk, mert ez egy életre szóló élmény marad mindannyiunknak. Mivel szent helyen jártunk, így a cipő levétele szükséges volt. Ez azért volt érdekes, mert említettem ugye, hogy az eső végig szakadt. A szentély területe pedig le van csempézve... Így hát végigkorcsolyáztunk a hatalmas Buddha szobor körül (utolsó kép), gyönyörködtünk a kilátásban és abban, hogy ezt tényleg megcsináltuk, noha több, mint egy órába telt. A történet pedig azzal kezdődött, hogy szűk másfél óránk van az egészre. Így idő hiányában visszakaptuk a cipőnket és erős túlzással leszáguldottunk (amennyire az eső és a remegő lábaink ezt engedték). Anya azóta is emlegeti. Isteni volt ezt együtt végigcsinálni.

2

Mindkét kép egy számomra nagyon kedves helyen, szülővárosom közvetlen közelében, a szentesi Tisza-strandon készült. Az első képen apukám, nagymamám és én vagyok látható. Szentesi és igazi természetes víz rajongó létünkre nyaranta sűrűn megyünk le csobbanni egyet a nap végén. Rengeteg emlék, kalandos nap/este és nagy gondolat köt minket a strandhoz. Mióta az eszemet tudom így hármasban megyünk úszni, csöpögtetünk homokvárat, labdázunk és sörözünk "Mangecnél", a helyi fura figuránál, aki évtizedek óta viszi a nagyon illegális, kis vízparti kocsmát. Apa és én árral szembe úszunk, mert "az az igazi edzés", míg mama már csak lefelé tud csorogni, azt is azután, hogy karonfogva átsegítjük a ragacsos, iszapos terepen. Szerintem mindannyiónk nevében mondhatom, hogy ezek a nyári délutánok, esték, amikor a legboldogabbak vagyunk, a családdal együtt, tokától bokáig homokosan. (Készült: 2023. június 23., digitális/telefonnal készült) A fotó mindhármunknak megvan bekeretezve. A második képen épp barátnőm kisfiát ismertetem a vízzel/ússzással. Igazi szentesiként, hol máshol ússzon először, mint a Tiszában? Vannak napok, mikor barátnőmmel összeszedjük a bandát, a testvéreit és az utcabeli kispajtásokat és így, sokan együtt tekerünk le a strandra. Barátnőm a biztonságot felügyeli, én a játékfelelős vagyok. Agyagcsúszdát gyúrunk, kosarazunk, kergetőzünk, lubickolunk. Ilyen egy tökéletes nap... (Készült: 2020. június, analóg)

2

A fotó 1995 októberében készült, és ezen a napon a nagyszüleim aranylakodalmát ünnepelte az egész család. A pontos napra már nem emlékszem, de a nap hangulatára annál inkább. Ott volt az egész család. Egész nap nagy volt a pörgés. A kép, azt hiszem, a komoly képek után készülhetett, miután minden fontos dolgot már dokumentált a bátyám. Jellemző volt, hogy sok fotó készült egy családi eseményen, de azt hiszem, ez volt az egyik legjobban dokumentált ilyen esemény. A fotón bátyám autója előtt állunk édesapámmal és nagypapámmal. Sok ehhez hasonló hangulatú fotó készült rólam, ahogyan próbálom a komoly beállításokat, komoly fotózásokat elviccelni. Apukám és nagypapám próbálták megőrizni a képen a komolyságukat, de ha jobban megnézzük a képet, és látjuk az aranylakodalom ünnepélyességéhez kicsit sem illeszkedő grimaszomat, láthatjuk, hogy ez nem igazán sikerült. Az élethez, azt hiszem, részben megmaradt ez a hozzáállásom: nem kell sem az életet, sem pedig magunkat mindig túl komolyan vennünk.

1

A fotó Balatonszárszón készült a kilencven nyarán, apukám készítette a vízben állva. Egy külön bejáratú, mások által nem nagyon használt öblön keresztül megyünk be a Balatonba – mesélte pár hete, mikor a fényképről kérdeztem. A magyar tenger a kilencvenes években is vonzó volt a család számára, csak bepattantak a kocsiba, és másfél óra alatt Balatonszárszón voltak. Nagymamám, nagybátyám, na meg persze ő, akinek a kezében a kamera. Nem készültek fel a nyaralásra, mégis szerettek volna saját vízi járművet. Ezért csináltak gyorsan egy rögtönzött tutajt. Két gépkocsi belső, amit összekötöttek egy nagyobb gyúródeszkával. És kész is volt a "tutaj". 😅

2

Kiskoromban az unokatesómmal nagyon sokat jártunk a Normafára családilag. Kevés emlékem van ötéves koromból, de erre az egyre igazán élesen emlékszem. Azt játszottuk, hogy indiánok vagyunk, és a közös csatakiáltásunkat gyakoroltuk. Sok évvel később 2018-ban az egyik osztálytársam Takáts Márk Dávid szervezett egy közösségi facebook eseményt, amire 13,8 E ember visszajelzett, és még többen jöttek el. Az esemény szövege: Drága spancik! 2016 nem volt egy jó év. Sőt, szerintem minden kétely nélkül kimondhatjuk, hogy egyenesen szar volt. Mindannyiunkban bizonyosan felgyülemlett kurva sok stressz, és kétlem, hogy bármelyikünk ki tudta volna adni úgy istenigazából. Mert ugye üvölteni nem szép dolog, én sem szeretem ha üvöltenek körülöttem. De csak emiatt nem szabad elfelejtenünk az üvöltés mágikusan terapeutikus hatásait. Ha egyedül üvöltesz, az gáz. Ha mások is üvöltenek veled, az menő. Jöjjünk össze és üvöltsünk egy nagyot. Együtt. Jól fog esni. Believe me folks, believe me. P.S.: Az event 100%ig komoly, nem egyike a humoros kamu eventeknek, amiknek mostanában oly nagy a népszerűsége A 444. híroldal később ezt a cikket hozta le: Közös üvöltésre hívta a Normafára tíz barátját egy stresszes gimnazista fiú a Facebookon, de nagyon hamar több mint 12 ezer ember csatlakozott az eseményhez.

1

A fotó 1997.11.09-én készült a Börzsönyben. A szüleim kirándultak, a képet Apukám készítette. Ekkortájt sokat mentek mindenfelé. . Anyukám, Eszter van a képen és az autójuk, ami egy homokszínű Lada 1500 gépkocsi volt. Apukám nagyon szerette ezt az autót, sajnálta, hogy később eladta. A motorja tökéletes volt, teljesen fel lett újítva.

1

Tenerifén kirándultunk, és a barátommal rátaláltunk egy mászóközpont helyszínére, ahol azonban meglehetősen drágának találtuk a felszerelés bérlését egyetlen napra. Így hát úgy döntöttünk, hogy inkább a saját módunkon fedezzük fel a környéket: nekivágtunk a hatalmas völgynek, és a sziklákon kezdtünk mászkálni. Ez igazi bátor vállalkozás volt – egyszerre izgalmas és egy kissé veszélyes is, hiszen a kövek csúszósak voltak. Ennek ellenére, bár féltem, mégis bizalommal követtem a barátomat. Így lépésről lépésre haladtunk, miközben – egyfajta játékos szabályként – kialakítottam magamnak egy saját “mászópályát”, ami segített, hogy magabiztosan haladjak a kövek között. Az egész élmény egyszerre egy félelmetes kihívás és egy felszabadító élmény lett.

1

2008-ban megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, aminek az volt a fődíja, hogy elutazhattam Kenyába a családommal. A képen én és a húgom vagyunk láthatóak, egy az indai óceán partjain megismert maszáj férfival. A maszáj férfin kívül ( akinek már sajnos nem emlékszem a nevére) csomó új barátot és népszokást megismertünk.

1

A covid alatt a baráti körrel és húgommal elkezdtünk kísérletezni a szuper nyolcas filmmel, az analóggal és más kísérleti technikákkal. Jelen fotón a húgom látható, ahogy épp nyújtja az analóg filmet. Ez a nap azért emlékezetes számomra, mert bár nem maradt meg semmi a kísérleti filmen, ( valószínűleg az exponálás miatt) mi azért nagyon jól éreztük magunkat öten Szentendrén barangolva.