Közös üvöltés

1

Ezt a képet a Hargita megyei Kőrispatakon készítettem, egy fotós alkotótábor során. A faluban sétálva megláttam egy udvart tele limlomokkal, ami érdekesen nézett ki, az ott lakó házaspár pedig nagyon barátságosan beinvitált magához, és lelkesen megmutatták igen szerény otthonukat. Sokat panaszkodtak a megélhetési nehézségekre, és az árakra, ugyanakkor nagyon büszkék voltak a munkájukra és legfőképp a gyerekeikre akik már Budapesten tanultak, illetve dolgoztak. Beszélgetésünk közben pillantottam meg ezt a környezetből kissé kilógó tigrist, melynek funkciója azóta is ismeretlen számomra, és szerencsémre a macskájuk is épp ebben a pillanatban rohant át az udvaron.

5

Valahogy Izland elsőre nem hozza lázba az embert. Hideg, szél, kopár tájak és emberek is alig akad. Így voltam vele én is. Viszont a vulkáni tevékenységek és vízesések mégiscsak kicsit vonzottak erre a vidékre. 2018 -ban egy újdonsült ismerős említette, hogy meglátogatja egy ott dolgozó barátját pár napra. Kapva kaptam a lehetőségen és rákérdeztem csatlakozhatnék-e én is hozzájuk. A válasz igen volt így hát hamarosan megérkeztünk együtt Reykjavik-ba, Izland fővárosába. Rögtön feltűnt, hogy a névadáskor valamit felcserélhettek Grönlanddal némi italozás közben mert itt volt inkább minden zöld amott meg jég. No de nem akadtam fenn ilyen kis apróságon inkább belemerültem az itteni lét rejtelmeibe. Várakozásommal ellenkezőleg lenyűgözött az itteni táj és miliő. A kedves barát csodálatos 4 napot tervezett nekünk és vele jártuk be a sziget legszebb részeit amibe rengeteg programot sűrített bele. Voltunk gejzírnél, hatalmas vízeséseknél, koromfekete tengerparton, krátereknél és holdbéli tájakon. Még egy számára is újdonság hotspot-ot azaz termálvizes medencét is sikerült találnunk ami felejthetetlen élmény volt egy lávamező közepén a hegyek ölelésében. Utolsó napunkon pedig az északibb fjordos partvidéket lestük meg ahol fókákat is szemügyre vehettünk. Nem gondoltam, hogy ez a kietlen táj ennyire varázslatos tud lenni. Valóban az ősi elemek mindegyike megtalálható itt a legcsupaszabb formájában. Egyszerűen mágikus ez a vidék!

5

Az Azori-szigetek Portugáliához tartoznak és vulkanikus eredetük miatt sok helyen geotermikus tevékenység zajlik rajtuk folyamatosan. A legnagyobb sziget San Miguel ahol rengeteg termál forrás található és több helyszínen is megfigyelhető, ahogy gőzök és gázok törnek elő a mélyből. 2017 őszén látogattam meg a szigetet egy szervezett kirándulás keretében. A túra célja a sziget körbejárása, az érdekességek meglátogatása és az egyik vizes kanyonjának az úgynevezett kanyoning sport általi leküzdése amely magában foglal némi kötéltechnikát és bátorságot mert helyenként nagy magasságból kell az alant lévő vízbe beleugrani vagy éppen leereszkedni a víz mennyiségétől függően. A sziget valóban csodálatosan burjánzó növényvilággal. Virágokból soha nem láttam még ennyit egyszerre...szinte már már "zavaró" volt a tömény virágillat. A táj pedig igencsak vadregényes, hegyek-völgyek által szabdalt dzsungel tavakkal, kisebb patakokkal, vízesésekkel. Imádnivaló itt a túrázás. A túraszervezők nagyon alapos munkát végeztek, így minden pillanatot kiélveztünk az ottlétünk alatt. Voltunk teaültetvényen, vadonban lévő fürdőben, óceáni melegforrásnál, tehenészetben, kráterstrandon, egy 1000 méternél magasabb csúcson és sikeres bálnalesen is. Egy hét alatt annyi élményt gyűjtöttünk, hogy egy hónapnak érződött inkább ez az időtartam. A társaság is nagyszerű volt, többekkel a túra után is megmaradt a kapcsolat.

4

Ez volt az első Karácsony amire emlékszem is. Mint minden más ünnepnél, ilyenkor is a nagymamámnál ebédeltünk, mindig nagyon izgalmas volt ez az időszak, hogy vajon mi vár majd a fa alatt, de ez a karácsony ilyen szempontból kifejezetten különleges volt. Ugyan is mindhárom unoka, köztük én is. Kaptunk 1-1 mackós, kockás pokrócot. Sosem volt felhőtlen a karácsony, mert a nagyanyám minden alkalommal azon szenvedett, hogy a nagybátyám nem lesz ott egész hétvégén, mert az egész családjával együtt, ilyenkor mindig Ruzsá-ba látogattak. (Marika mamához, az unokatestvéreim másik nagymamájához) Emiatt mindig volt egy enyhe, de érezhető egymásnak feszülés anyám és nagyanyám közt, amit nem minden alkalommal viseltem jól. Mivel ezt jeleztem is, ennek a feszültségnek feloldására együtt meghintáztattak ebben az újonnan kapott mackós pokrócban, ami így oldotta egy kicsit a hangulatot mindenkiben és nekem annyira megtetszett, hogy a mindennapok részévé vált a problémák pokrócban való elringatása. (de néha csak pokróchintáztunk, mert minden esetben nagyon szórakoztató és izgalmas volt)

5

A fapados légitársaságoknak köszönhetően egy belföldi vonatút áráért lehet repülni bizonyos célállomásokra, így kislányommal is több nagyváros meglátogatását kezdtük tervezgetni. Ilyen volt London is amit 2017 májusában kerestünk fel. Ekkor már az időjárás is kedvező volt az utazáshoz már nem volt szükség sok ruhára ami még jobban megkönnyítette az utazást. Szállásunk egy ódon falépcsős kastély jellegű épület közel a központhoz. Már ez a hely is egy múzeumként hatott a csillárok és különleges bútor berendezések miatt, sőt még egy egész testpáncél is ácsorgott az egyik lépcsőfordulóban biztonságérzetünket megerősítve. London felfedezése valóban lebilincselő hiszen látnivalóból nincs hiány. Temérdek múzeum, épület, tér és különböző egyéb attrakciók színesítik a képet. Hajóztunk a Temzén, libegőztünk is felette és rengeteget gyalogoltunk mert úgy még többet meg lehet tudni egy városról. Mindenhol jó sokan voltak a legkülönfélébb népcsoportokból származó emberek. Egy részük turista másik részük helyi lakos. Nagyon sokszínű ez a város tényleg egy kulturális olvasztótégely. Fantasztikus látni egy ilyen világvárost és képet kapni a történelemről. Több napos nyüzsgésünk a hangyabolyban fárasztó volt de nagyon megérte.

5

Egy barátunk invitálására érkeztünk Tenerifére amely Spanyolországhoz tartozik és vulkanikus eredetű sziget az Atlanti-óceánon. Célunk az egyik kedvenc hobbink a sziklamászás gyakorlása a szigeten. Sok lehetőség van, főleg völgyekben alacsonyabb sportutakon, de a magasabban lévő részeken több kötélhosszas mászásokra is van lehetőség. Barátunknál megszállva indultunk neki minden nap, hogy valami új helyet megismerjünk. Kiderült, hogy a sziget egy tucat mikroklímával rendelkezik és ha valahol esik az eső attól még 10 km-rel arrébb szikrázó napsütés lehet. Így szinte minden helyen tudtunk mászni és minden nap jó időben volt részünk. Egyik kedvencünk a deep water solo hely volt ahol a víz feletti kötél nélküli mászásra van lehetőség. Itt ha nem sikerül a mászás akkor vízbe pottyan a próbálkozó. Másik nagy élményünk a Teide vulkán megmászása volt amit már a repülő ablakából is látni lehetett hiszen ez a sziget legmagasabb pontja, sőt Spanyolország legmagasabb hegye is egyben. A 3718 m-es magassága már komolyabb gyaloglást igényel az alatta lévő parkolóból indulva kb. 1500 m szintemelkedést leküzdve. A csúcsmászást úgy időzítettük, hogy napkeltére érjünk fel beleszámolva, hogy a felmenetel nagyjából 4 órát vesz igénybe. Szerencsénkre mindez összejött annak ellenére, hogy azért ez a magasság akklimatizáció nélkül már kissé igénybe veszi a szervezetet. Kisebb szédülés, füldobogás és egy delíriumos állapot kíséretében csodálatos napkeltében volt részünk amely még árnyékot is vetett a hegy másik oldalán. A látvány pedig leírhatatlan, mintha az istenek között lennél. Az egy hét alatt sok részét bejártuk a szigetnek és megismerkedtünk a helyi mászókolónia prominens szereplőivel. Velük kalandozva bejártuk a sziget legszebb részeit, megnéztük a fővárost és a legjobb strandokat is. Azóta pedig rajongok a vulkánokért is már! Köszönet az itt töltött időért!

1

Amikor ezeket a képeket készítettem az volt a célom, hogy az általam a mindennapokban látogatott budapesti helyszíneket részleteikben megfigyeljem, és megtaláljam a megszokottban a szépet és az izgalmasat, kiemelve eddig lényegtelennek tünő mozzanatokat. Így szinte kívülállóként, turista szemmel fedeztem fel újra a várost.

2

Életem első sikóernyőzése, ami Pomázon történt, amikor a húgommal és egy barátjával. A covid alatt történet, amikor nehéz volt találkozni egymással, és minden megkérdőjeleződött. A levegőben való repülés pillanata azonban mégis mindent felülmúlt. Bár hivatalosan nem tartozik az extrém sportok közé, mégis nagyon sok adrenalint váltott ki, szinte azonnal, ahogy felemelkedtünk. A húgom barátja már nagyon rég siklóernyőzik, pontosan tudja, hogy a siklóernyőzés "extrém" voltát nem veszélyessége, sokkal inkább a repülés hétköznapitól eltérő közege adja. A repülés egy kiszolgáltatott helyzetet teremt, ahol a siklóernyős "szabadon" repül, egyedüli eszköze a szél, pont ezért nagyon tisztába kell lennie az időjárási körülményekkel. A képeket Anyukám készítette, aki lentről nézte, ahogy repülünk.

5

Mindenki vegyen elő egy lapot! címmel szerveztünk csoportos kiállítást a Magyar Képzőművészeti Egyetem II.éves hallgatóiként. Azelőtt még soha nem dolgoztam ennyi emberrel, ezért ez a tapasztalat nagyon sokat adott hozzám, és megtanított a csapatmunka alapjaira. Kurátor volt az összes osztályátrsam: Balajthy Boglárka, Bence Bettina, Czvetkó Fruzsina, Cselőtei Boglárka, Domonkos Sára, Geiger Róza, Grisztel Eliza, Horváth Mátyás, Lipka Boróka, Menyhért Júlia, Pető Zsófia, Sárközi Fanni, Sóti Márton – sokkal közülük még ma is tartom a kapcsolatot. A kiállításrendezést megelőzően kutatásba kezdtünk, és az oktatási fordulattól kezdve Thierry de Duve-ig próbáltunk minden fontos művészetelméleti értekezést elolvasni, amely pedagógiával foglalkozott, egyúttal a kiállítást saját közoktatásban szerzett élményeink tükrében is szerettük volna létrehozni, ezért döntöttünk végül úgy, hogy a a röpdolgozatokat megelőző rettegett mondat lesz. Az írásbeli számonkérés, amely egyikünknek sem volt a kedvence, tudtok hogy mások számára is az írásbeli számonkérésének emlékét idézi fel. Az érettségi után két évvel voltunk szinte mindannyian, a történelemkönyvet Asztalos Zsolthoz hasonlóan, hiányosnak tartottuk, torzítottnak és keretezettnek. Végül a csoport döntésének értelmében ezeket a kulcsszavakat használtuk a kiállítás rendezésekor is, mert ezeket tartottuk az egész közoktatásra érvényesnek. A kiállításnak fontos részét formálta a Nemzeti Alaptanterv változtatására irányult intézkedések, a kiállításon bemutatott művek elsősorban a központilag meghatározott tananyag átadására és számonkérésének módjára reflektálnak. Mindezek mellett egy alternatívát kínáló modellt is bemutattunk, ami a kritikai pedagógián alapul. A DemoLab projektje volt számomra a legérdekesebb munka, hiszen ők diákokkal közösen hoztak létre fanzineokat, a brazil Paulo Freire-hez hasonlóan. Kiállító művészeink Asztalos Zsolt, Balogh Viktória, Barna Orsolya és Pálinkás Bence György voltak, valamint Lődi Virág, Pólya Zsombor, Szemző Zsófia, Tóth Márton Emil voltak. A történetem fényképei pedig a kiállítás kapcsán létrejött workshopot jeleníti meg, ahol a kritikai-pedagógia módszerét alkalmazva, a magyar oktatáspolitikával kapcsolatos szavakkal kísérletezett. A Telep Galériában, a kiállításunk terében ezekkel játszottunk 2019 decemberében.

2

A történetemben egy 2024. februári kéktúrázásról látható két fotó. Az elsőn a két túratársam látható. Ezt a képet egy egyszer használatos analóg géppel készítettem, ezért ilyen különlegesek a színei. A második képen a téli ködbe burkolózó Dunakanyar látható, a metaadatok szerint reggel 7:17-kor készült, ez már a telefonommal.

1

Verset is írtam azután, hogy ez a kép kettőnkről megszületett. A képen Vince látható, akinek a családjával a Balatonon nyaraltunk. A piros bója és Vince alakja tükröződik a vízen.

1

Tenerifére mentem két hónapra egyedül barlangban élni. Ott ezt írtam: Két világ közt voltam. Felmentem a csúcsra. Felcipeltem nehéz terheim. Összegeztem eddigi veszteségeim. És aludtam a szélben, éjszaka. Két világ közt állva láttam, hogy múlik el lassan minden, mi engem képez. Láttam, hogy valójában semmi vagyok, ott éjszaka, ott a szélben a hála. A viharban, az óceánban a dőlt parti fákban, minden helyen, ami megvédett engem, ami teret és alvó helyet adott. Rám nőtt a félelem és hála, ez a kettő mozgatott. E két minőség, de szép dolog. Volt rettentő hőség, volt olyan, hogy nem tudtam merre megyek, kidobtam magam az utcára, mint egy lejárt lemezt. És visszatértem, új kiadásban, bölcsességben, egészségben sokkal, de sokkal kevesebb szenvedésben. Így jártam le én a városban élést, a felnőtt életet, így érdekelt, hogy kint lenni az ismeretlenben milyen is lehet. Folytatnám, de nem tudom, szövegem itt ért véget. Levelek, levedlek, veletek. Megkereshettek, de ügyesnek kell lennetek. Meghaltam bennetek.

2

A performatív előadások szervezése és koreografálása mindig is a szenvedélyem volt. Kezdetben kísérletező közös alkotásokban vettem részt, majd mások performanszaiban is szerepeltem. Részt vettem egy nyári táborban, amit a School of Disobedience hozott létre. Életem legszebb pár napja volt. Inspiráló és nyitott nemzetközi résztvevőkkel kreatívkodtunk.

3

2023 telén részt vettem az Engedetlenség Leányiskolájának több hónapos Masterclass képzésén, ahol többek között tanultam különböző táncműfajokat, breathworkot, meditációkat, továbbá tanulhattam a public performance-ról, gyakorolhattam a kreatív írást, tarthattam és koreografálhattam különböző performanszokat csoportosan és önállóan, részt vettem a III. Vadvirágok fesztivál szervezésében, amin aktív és passzív meditációs workshopokat is tartottam. A Masterclass képzés záróvizsgájaként létrehoztam első három átfogó workshopomat, önismereti, mélyreható témákban melyeket önállóan szerveztem és tartottam.

1

Az Release Movement Circle (továbbiakban RMC) Szomatikus Mozgásszínházi közösség tagjai kisebb és nagyobb közösségek, csoportosulások részére tart mozgásra és önismeretre ösztönző foglalkozásokat. Célja a szomatikus tudatosság, az önismeret és az önreflexió fejlesztése, amely egyaránt támogatja a lelki egészséget és a művészi önkifejezést. A foglalkozásainkon egy-egy témát körbejárva, közösen gondolkodunk előítéletmentes, megtartó közegben. Az órák lényegi elemei, a teljesség igénye nélkül, a szomatikus megközelítés, a testtudati fókuszú mozgás, az imagináció, a szabadtánc, az írás, a rajz általi reflexió és a beszélgetések általi élmény- és gondolatmegosztás.

4

A tavaly megtartott egyik workshop témám ez volt: Hogyan lehetne mozgásban elmesélni az életünk különböző szakaszait? Napjaink rohanó világában, az emberek tudat alatt átugranak az egyik szakaszból a másikba... Hogyan tudnánk megállni és megragadni az életünk pillanatait? Mi történik, amikor nem vagyunk felkészülve az eljövendő életszakaszainkra, és a változások elől menekülünk? Vajon hogyan lehetne megérteni és elfogadni, hogy az élet során mindannyian átalakulunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell az elménk, az intellektusunk és fizikai adottságaink terén? Úgy gondolom, sokan nem tudjuk elfogadni vagy megérteni, hogy a felnövekedés során, szinte mindenben változunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell: az elménk, az intellektusunk, a fizikai adottságaink, ezek az idővel mind folyamatosan átalakulnak… Fontos lenne tudatosítanunk ezt a változást az életszakaszaink között, hogy megértsük, hogyan formált minket át a múltunk, hogy melyik életszakasz mit adott vagy mit vett el... Ezzel együtt, közösen kutathatjuk azt is, hogy a jövőben, mire számíthatunk, mit akarunk igazán az élettől. Felelősséget kell vállalnunk, el kell kezdenünk magunkban kutatni egy teljesebb jövőért.

5

1996-ban, Korfun a nászutunkon rengeteget kirándultunk főleg motorral. Még a déli részekre is elmentünk, ahol nem nagyon voltak turisták. Először robogót bérelünk a közlekedéshez. De az kicsi volt és gyenge. Utána nagyobb, erősebb túramotorra váltottunk. Honda Enduro motorokat béreltünk, ami jó választás volt, mert mindenhova elvitt minket gond nélkül. Bejartuk az egész szigetet. Elmentünk a Pantokratorra, ami Korfu legmagasabb pontja. Ott állt rá a feleségem, Eszter egy oszlopra. Így ő volt Korfu legmagasabb pontja. 😅 Az egyik hegyi faluban még egy szamár jött keresztben az úton. Gazdája meg sehol. Korfun, a nászutunkon 1996-ban bejártuk az egész szigetet motorral. Az utolsó fotó azt a jelenetet örökíti meg, miután meglátogattunk egy ortodox, görög katolikus szerzetes rendet. Ott fotózkodtunk az egyik szerzetessel. Nőknek csak úgy lehetett belépni a szerzetes rend területére, hogy a fedetlen vállakat, karokat, le kellett takarni valami ruhával.

2

A covid időszakában felerősödött a Wunderlust, vagyis a kirándulás / utazásra ösztönző vágy. Szüntelenül ki akartunk törni a lakásunk/ házunk falai közül. A kirándulásokon, bejáratott útvonalakon sokszor nagyobb tömegekkel találkozhattunk, mint a bevásárlóközpontokban. Bár többször jártam a Dunakanyarban, és ott élő barátaim már mutattak számos túraútvonalat, számos ösvényt. Számomra a perspektívák, a madártávlat volt különösen jelentős ebben a családi kirándulásban, ahová apukámmal és a húgommal egy lakókocsival utaztunk el. Ha jól emlékszem, Apukám egyik barátjától kapta kölcsönbe a lakóautót, és azért mentünk azzal mert abban könyebben elfértünk hárman és negyedikként még a családi kutyánk is jött. Március végén, április elején voltunk, mikor az erdő újra életre kell. Vége a végtelen latyaknak, eltűnik a hó, és újjáéled az erdő. Még nincs teljesen tavasz, de már nincs tél. A leveleken átsüt a napfény, de az avar azért még ropog a lépteink alatt. A környezetünk amely a digitális világra volt kihegyezve, hirtelen teljesen más megvilágításba került. A Prédikálószéki kilátóig kirándultunk el, Dömösre. A Visegrádi 639 méteres csúcsa olyan távlatból engedte láttatni a környező tájat, amely teljesen szürreálisnak tűnt a covid hétköznapjaiból. Mindkét képet a húgom lőtte, az elsőn egy ismeretlen család áll (háttal) hozzánk hasonlóan a kilátásban gyönyörködtek. A második képen Apukám és én apró pontokként nézünk fel a magasba. Szeretem ezt a fotót, mert jól érzékelhetőek rajta a távlatok. Ezért is adtam neki ezt címnek. A magasból a kilátóból nézve minden nagyon aprónak tűnik, sikerül átérezni hogy mennyire aprók is vagyunk mi magunk a természethez képest, és problémáink is apróbbnak tűnnek. Maga a bezártság is.

1

2021 őszén egy kerékpáros Tiszató kerülő túrán voltam, amikor egyszercsak cseng a telefonom. Enikő barátnőm hív, hogy gyorsan-gyorsan szaladjak, és parkoljak át a Városligeti fasorról, ahol ők és én is parkolni szoktunk, mert a pápalátogatás miatt elszállítják az autókat. Wuh! Szuper! Az autókulcs nálam, de én csak két nap múlva megyek haza. Néhány óráig szorongtam, mert a hazaérkezésem után rögtön indultam volna tovább, autóval. De ahelyett, hogy hazaindultam volna, inkább elkezdtem kimatekolni, hogy hogy tudom visszaszerezni majd az autóm. Bár fogalmam sem volt, hogy ilyen esetekben hova szállítják a járműveket. Másnapra elfelejtettem az egészet, és már csak akkor gondoltam rá, amikor közeledtünk Budapest felé. A fuvar a lakásom előtt tett ki, felrohantam a cuccokkal, és vissza a Városligeti fasorra. Ekkor már egyre nagyobb tömeg hömpölygött az utakon, minden lezárva, csak gyalog lehetett használni a városrészt – ami egyébként nagyon klassz érzés. A pápalátogatás mondjuk nekem nem program, de százezreknek igen. Ferenc pápa 2021. szeptember 12-én, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárónapján érkezett Budapestre, mert ő celebrálta a rendezvény zárómiséjét Budapesten, a Hősök terén. Odaértem a fasorra, ahol már messziről láttam, hogy sehol egy autó, csak rendőrségi furgonok. Már fogalmaztam magamban a „felháborodott állampolgár kérdőmondatot”, amikor észrevettem az autóm. Az egyetlent az utcában, egy rendőrfurgon előtt, a napsütésben, az emberek tömegében. Örültem nagyon, biztos nevettem is, mert viccesen nézett ki, ahogy ott állt egyedül. Ekkor csináltam a telefonommal a fotót. És ugyanebben a pillanatban kinyílt a rendőrfurgon ajtaja, kilépett a sofőr, és azt kérdezte: Öné az autó? Igen, válaszoltam vigyorogva. Örülök, hogy megvan, tettem még hozzá. Köszönöm, hogy vigyáztak rá, toltam még oda. Mondjuk ez nyilván cinikusan hangzott, mégha nem is annak szántam. Méregetett a rendőr, majd csak annyit mondott: Most már ne álljon el innen. (Mondjuk nem is tudtam volna, mert mindenhol le voltak zárva az utak.) A kis Clio az őrző-védő flotta tagja lett, én pedig megúsztam, hogy elvigye az autómat a tréler.

2

Mindkét kép egy számomra nagyon kedves helyen, szülővárosom közvetlen közelében, a szentesi Tisza-strandon készült. Az első képen apukám, nagymamám és én vagyok látható. Szentesi és igazi természetes víz rajongó létünkre nyaranta sűrűn megyünk le csobbanni egyet a nap végén. Rengeteg emlék, kalandos nap/este és nagy gondolat köt minket a strandhoz. Mióta az eszemet tudom így hármasban megyünk úszni, csöpögtetünk homokvárat, labdázunk és sörözünk "Mangecnél", a helyi fura figuránál, aki évtizedek óta viszi a nagyon illegális, kis vízparti kocsmát. Apa és én árral szembe úszunk, mert "az az igazi edzés", míg mama már csak lefelé tud csorogni, azt is azután, hogy karonfogva átsegítjük a ragacsos, iszapos terepen. Szerintem mindannyiónk nevében mondhatom, hogy ezek a nyári délutánok, esték, amikor a legboldogabbak vagyunk, a családdal együtt, tokától bokáig homokosan. (Készült: 2023. június 23., digitális/telefonnal készült) A fotó mindhármunknak megvan bekeretezve. A második képen épp barátnőm kisfiát ismertetem a vízzel/ússzással. Igazi szentesiként, hol máshol ússzon először, mint a Tiszában? Vannak napok, mikor barátnőmmel összeszedjük a bandát, a testvéreit és az utcabeli kispajtásokat és így, sokan együtt tekerünk le a strandra. Barátnőm a biztonságot felügyeli, én a játékfelelős vagyok. Agyagcsúszdát gyúrunk, kosarazunk, kergetőzünk, lubickolunk. Ilyen egy tökéletes nap... (Készült: 2020. június, analóg)

1

A koronajárvány első évében tanultam vissza az autóvezetést – húsz év kihagyás után. Egyszerre volt könnyű és nehéz: könnyű, mert nem kellett hivatalos körökkel vacakolnom, de nehéz, mert lényegében totál elfelejtettem mindent. Úgyhogy gyakorlatilag nulláról indultam. Néhány hónap múlva, 2020 decemberében, Mikuláskor, azonban mégiscsak vettem ez öreg Renault: egy 2003-as Cliót. Online hirdetésen találtuk, egy autókölcsönző cég hirdette, mint később kiderült, azért, mert a koronában bedőlt a személygépkocsi bérlés. Így az alku is könnyebben ment. Vizsga és kuplungcsere után december 20-án végre tényleg az enyém volt. Karácsonykor volt az első utam, Budapestről Zalába, és az ünnepi alkalom tiszteletére lemostam. Fiatalkoromban ugyan volt autóm, autót azonban még sosem mostam. Nem vagyok egy nagy „autósimogató”. Így aztán az első igazi kaland volt. Nemcsak azért, mert szuper egzotikusan azok a megnevezések, amelyek közül a mosóautomatánál választani kell, hanem azért is, mert Árpád barátommal voltam, aki a leghatározottabban képviseli, hogy minél kevesebből minél többet kell kihozni – mégha az csak egy autómosás is. Minden rendszer kijátszható! Így aztán minden fázisra nagyjából 1 percem maradt: mosás, habozás, waxolás, öblítés, cseppmentes szárítás. És az egész mosás olyan volt, mint valami kreatív ügyességi verseny, amit csak megnyerni lehet – a mosóautomata és a rendszer ellen. Így aztán a körbe-körbe rohangálásban észre sem vettem, hogy erről kép is készült. De lám, lám. Gyakran jut eszembe egy-egy kép kapcsán, vajon elkészült volna-e, ha nem telefonnak fotóznánk? Hiszen a telefon állandóan velünk van, és ezzel a vizuális naplózás az életünk része lett. Szóval a telefonos korszak előtt egy ilyen versenyfutásról sem időben, sem jelentőségét tekintve nem készült volna kép – valószínűleg.

4

Réka és Áron utazása 2017 augusztusa Hova menjünk? Valahova messzire, én veszem meg a jegyeket a repülőre úgy, hogy jól jöjjön ki a matek, így aztán úgy alakult, hogy 20 napot fogunk ott tölteni. Meglepetés! Áron kicsit meglepődik, hogy ennyire azért nem gondolt, de klassz lesz! Akkor tervezzük meg az utat! Ne csak egy hely legyen, akkor legyen egy kisebb körút. Megérkezünk Lisszabonba, ott laknak Andrisék, tőlük tudunk kérni egy kocsit, és azzal lemegyünk a parton végig Faroig. Lisszabonba megnéztük, amit kell, ettünk pates de natat, elmentünk hajós múzeumba, állandóan tengeri kütyüket ettünk, és szörfözni tanultunk. Aztán bepattantunk a régi BMW-be. Drifteltünk egy poros parkolóba. Kaptunk egy kétszemélyes sátrat, valami pokrócokat és indulás. Liszabonból Sesimbra, Setúbal, Sines, közben meg-megálltunk, campingekben aludtunk, bementünk parafaerdőkbe, hatalmas, gyönyörű, öreg fák, amikről időnként lefejtik a felső rétegeket, narancsos a színük. Út közben narancsot vettünk. Fürödtünk. Halat ettünk salátával. Aztán Sagres, a legnyugatibb pontja Európának, naplemente, a világ végén. Azon gondolkodtunk, hogy mennyire más egy ilyen helyen felnőni, hogy belelátsz a végtelenbe, nincs korlát, nincs határ. Aztán elmentünk Faroig, nagyon meleg volt és én rossz kedvel ettem a fagyit, mert itt a vége.

1

A fotót Palermóban készítettem 2019. szeptemberében, a kb. egyetlen luxusomnak számító iPhone-ommal. Ekkor voltam először Szicíliában, és nagyon-nagyon remélem még sokszor eljutok oda. Sokat nevettünk az út során, hogy receptre kellene felírni ezt a helyet (ahogy talán egész Olaszországot is), amolyan idegnyugtatóként magyar honfitársainknak. Egyszer szemtanúi voltunk, ahogyan az utca közepén megállt egy autó, a sofőrje kiszállt a kocsiból, elintézett ezt azt - és mindeközben egy egész kocsisor állt mögötte (merthogy ez egy egy sávos utcácska volt) - ééés, senki nem dudált ez idő alatt. Vagy: a helyi járatos buszon első rémületünkre azt hittük, a buszsofőr hangosan veszekszik az egyik utassal. Ez még külső hallgatóként is megvisel, ezért egy percig kínosan feszengtünk. Aztán rájöttünk, hogy valójában csak beszélgetnek. Mindehhez egy tömött buszt képzeljünk el, ahol a sofőrrel beszélgetésbe elegyedő utas a busz közepén áll! Nagyszerű volt a rácsodálkozás, hogy lehet így is, működhet így is! Talán valami ilyesmi volt a fejemben, amikor ezt a két, parkoló autót lefotóztam. Emlékszem mennyit nevettünk, amikor felfedeztük őket, hogy ez is "csak itt" fordulhat elő kerek e világon, sehol másutt. Amikor most képeket keresgéltem, ez jutott elsőként az eszembe, valahogy olyan emblematikus maradt. Egy kicsit talányosra sikeredett, mert nem látszik, hogy mögöttük mennyi hely van. Úgyhogy örökre rejtély marad, hogyan tudtak innen kiállni. Bevallom, nem tudom milyen típusú autók állnak rajta - de a köztük lévő mintegy három centi távolság önmagáért beszél.

1

2008-ban megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, aminek az volt a fődíja, hogy elutazhattam Kenyába a családommal. A képen én és a húgom vagyunk láthatóak, egy az indai óceán partjain megismert maszáj férfival. A maszáj férfin kívül ( akinek már sajnos nem emlékszem a nevére) csomó új barátot és népszokást megismertünk.

1

A covid alatt a baráti körrel és húgommal elkezdtünk kísérletezni a szuper nyolcas filmmel, az analóggal és más kísérleti technikákkal. Jelen fotón a húgom látható, ahogy épp nyújtja az analóg filmet. Ez a nap azért emlékezetes számomra, mert bár nem maradt meg semmi a kísérleti filmen, ( valószínűleg az exponálás miatt) mi azért nagyon jól éreztük magunkat öten Szentendrén barangolva.

4

Egy hosszúhétvégét töltöttünk az Alacsony-Tátrában mentett kutyusunkkal, aki 11 évesen hatalmasat kirándult. Csodálatos napfényes őszi időnk volt pazar kilátással. A növényzet még csak épphogy elkezdett színesedni, a legérdekesebb a rengeteg légyölő galóca volt. A faluból felmentünk a hegygerincre, majd vissza.

5

Afrika valahogy máshogy hívogat hiszen az emberiség története a jelenlegi kutatások alapján erről a kontinensről indulhatott el valamikor réges-régen. Misztikus és egyben csodálatos ez a föld amely sok érdekességet és természeti szépséget tartogat az embernek. Marokkó ugyan az egyik legközelebbi Európához de már nagyon más világ sokféle tájjal. Vannak magas hegyek, romantikus tengerpartok.és sivatag is. Biztonság szempontjából elfogadható és viszonylag kiszámítható az ittlét. Adódott, hogy ez legyen az első ország ezen a kontinensen amit meglátogat az ember. Így esett a választás erre az országra és persze, hogy elérhető árú fapados repjegyek álltak rendelkezésre. A fővárosba érkezés máris kulturális sokk-ként hatott. Hemzsegett az élet éjjel nappal és itt bele is harap az emberbe ha sokat tűnődik. Sajnos nem igazán hagynak békén a helyiek, mindenki a pénzt látja a fehér emberben. Kicsit nehéz így felhőtlenül szabadnak érezni magadat de azért hozzá lehet szokni és alkalmazkodni kell. A város megtekintése után átkeltünk az Atlasz hegységen ami szürreálisan kontrasztos volt. Sivatagból a havas hegyeken át újra a sivatagba érkeztünk és ott sárból épített erődöket néztünk meg amelyek varázslatosan néznek ki a sivatagi buckák között. Ezek után egy hosszabb de nagyon látványos buszos utazással Agadír partvidékére érkeztünk és egy éjszakai tartózkodás után tovább is álltunk Taghazout tengerparti településre ami egy szörfös paradicsom. Ezen a fantasztikusan hangulatos csöpp településen töltöttük utolsó napjainkat kiélvezve a tengert és a társaságot. Nagyon barátságos és kedves emberekkel volt tele ez a hely a világ minden pontjáról összeverődve. Esténként beszélgetések és dínomdánom a gyönyörűbbnél gyönyörűbb kiskocsmákban. Jó ízelítő volt ez a kontinensből és Marokkóból is bár csak igen kicsi részét láthattuk.

5

Kedves barátokkal elhatároztuk, hogy az évek során megmásszuk a Magas-Tátra turistautakon megközelíthető csúcsait amiből akkoriban hét darabot számoltunk össze. A 2017-es nyári szezon már a második volt a sorban és ebben az évben is mint az előzőben egy hétvége alatt két csúcs megmászása volt a terv. Ez azért jó vállalás mert a csúcsok megmászása egyenként is 1000-1500 méter szintet jelent fel és le is. Összeszokott kis csapatunk Unicum meghajtással és fáradhatatlan lendülettel vette célba a Nagyszalóki csúcsot (2452m) és a Kis Viszókát (2428m). Légvonalban kb. 5 km lehet a kettő közötti távolság, de a megmászásuk egy egy napot igényel, így az estét egy hegyi házban töltöttük. Hagyományosan ilyenkor rengeteget kell inni a folyadékpótlást illetően és ezt hagyományosan a helyi sörökkel lehet csak precízen végrehajtani. Ezek az esték csodálatosak és felejthetetlenek, különböző kártyajátékokkal és sztorizgatással kiegészítve. A Tátra pedig gyönyörűséges tájaival és túraútvonalaival mindegyikünk szíve csücske.

3

Másfél éves voltam amikor ez a kép készült. Persze erre én konkrétan nem emlékszem, de már akkor is gyorshajtottam a kismotorral. Akkoriban még a régi házban éltünk Tinnyén, ahol felnőttem. Anyukám a mai napig is háziorvos a faluban, de már senki sem él ott, átalakították az egész házat, orvosi rendelővé. Régen mikor még a rendelővel egybekötött szolgálati lakásban éltünk, a szomszédunk volt Juci néni és anyukám minden nap nála itta meg a reggeli kávéját, az évek során szoros barátság alakult ki közöttük és mire én megszülettem, már szinte családtagnak számított Juci néni, vagy mi számítottunk náluk családtagnak? Nem tudom , ilyen távlatokban ezt már nehéz eldönteni. Na de visszatérve a kismotorra. Amint ráültem áthajtottam Jucihoz, a szüleim nem tudták hol vagyok, de ez nem volt meglepő. Sokszor történt hasonló, se engem se a kismotort nem tudták féken tartani. Olyan emlékem már nekem is van, hogy pár évvel később ugyan ezzel a kismotorral száguldozok le a teraszról a kertbe vezető lépcsőn a szüleim meg pánikszerűen rohannak utánam, hátha valahol megtalálják a féket.

3

Ezen az késő nyári napon apukámmal felkirándultunk a jánoshegyi kilátóhoz és a felfelé vezető út közben a gyűjtöttem mindenféle dolgot amit az út szélén közben mozdíthatónak láttam, majd egy varázsbotot készítettem ezekből a szalagokból és abból a nagy sétabotból amit találtam. Ez kísérte a lefelé vezető utunkat és vigyázott ránk, vándorokra, Apukám ritkán töltött velem együtt minőségi időt, de nagyon szeretett fotózni, ezért azokról az alkalmakról viszont elég sok kép van, amikor együtt elmentünk valahova.

5

Egy évet tanult barátnőm 2016 -ban Írországban építészetet és ennek apropóján lehetőség nyílt a szigetországot kicsit jobban szemügyre venni. Látogatásom tavaszra esett és a fővárosba érkeztem Dublinba. Az időjárás ilyenkor változékony és hideg de ez nem zavartatta a helyieket és az éjszakai városban is előfordultak viszonylag lengén felöltözött emberek annak ellenére, hogy 5-6 celsius fokot mutatott a hőmérő. Csodálatos épületek és pubok jellemezték a belvárost ahol egy több szintes pubba betérve egy ukulele estbe csöppentünk. Egészen szürreális volt ahogy 20-30 ember ukulelén játszik pop és rock slágereket egyszerre. A fővárosi látnivalók végeztével útnak eredtünk és átszelve a szigetet a nyugati oldalon elhelyezkedő Galway városát céloztuk meg, mert innen lehet átkelni az igen hangulatos Aran szigetekre. Ezek a kicsi szigetek lenyűgöző sziklás tájakat tartogatnak és mivel lakosságuk kb. 1000 fő ezért nagyon nyugalmasak is. Emberekkel alig találkozni viszont annyi kőrakás van kerítésként, hogy azt gondolná az emeber, hogy ezeket vagy nagyon sokáig építették vagy rengetegen. Néhány napot a szigeteken töltöttünk és bringára pattanva fedeztük fel a mesés tájakat. Megtaláltuk többek között azt a híres sziklamedencét is ahol korábban a Red Bull szervezett vízbe ugró versenyt.

5

Születésem óta voltak kecskéink. Nekem már kiskoromban is természetes volt, hogy állatok vesznek körül. Pár éves koromban, anya már az ölembe nyomta a kecskegidákat. Így nőtem fel, közösen futkároztunk, őket babusgattam a játékbabák helyett. A családommal úgy tekintünk rájuk, mintha a társaink lennének és a velük való közösség határtalan örömet okoz. Természetesen nem vágjuk le az állatokat, nem eszünk húst, úgy gondoljuk, hogy lehet hús nélkül is egészségesen élni. Amikor egy állat az ősbizalmával megajándékoz minket, a kezünkbe helyezi az életét és bízik bennünk, hogy biztonságban van velünk, ezzel nem akarunk visszaélni. Tulajdonképpen Jeddyvel már megéltem a játékot, kalandot és a kirándulást is. Egy napos korában került hozzám, cumin neveltük. Amikor pár nap után folyton követett úgy döntött, hogy bejön velem a konyhába és csatlakozik a családi-tesós hangszórós ételkészítős partynkhoz, akkor szerettem igazán belé. Hatalmas partyarc volt, már akkor sem félt. Látszott, hogy vezéregyéniség lesz. Észre vettem, hogy mennyire intelligens és elkezdtem vele foglalkozni, nevelni, hogy kihozzam belőle a legtöbbet, mert nagyon okos kecske. Ennek tudatában tanítottam neki trükköket, így megtanult vezényszóra és jelre pacsit adni, pitizni, forogni, nyolcast írni a lépéseivel, hátrafelé menni, lábat nyújtva lépegetni, két lábra ágaskodni, dobogón forogni, körülöttem forogni, puszit adni. Anyuval amióta az eszemet tudom visszük a kecskéket, kutyákkal együtt sétálni és legeltetni, bár sokszor a fű helyett inkább a lombokba harapnak bele. Egyszer az út szélén megállt egy öt fős társaság, akik közül az egyik fiú különösen szimpatikus volt neki és szószerint lepacsizott vele. Amikor a Dunapartra épp túristák jönnek és mi arra visszük Jeddyt, sokszor kérnek meg minket, hogy hagy csináljanak közös képet vele. Szülinapján mindig feldíszítem őt, különleges csemegékkel készülök neki. Hálás vagyok, hogy a sors lehetőséget adott rá, hogy egymást választhattuk.

1

Erről a fényképről amin Apukám és az öcsém látható, mindig az jut eszembe, hogy gyerekként azt gondoltam az örökbefogadás az állatkertben tényleges örökbefogadásról szól, haza lehet vinni a szenegáli fülesmakit, a bengáli tigrist, és a kengurut is. Azonban a szüleim egy idő után felvilágosítottak, hogy nem, nem. Az örökbefogadás arról szól, hogy az állatkertet támogatod, és ezen keresztül persze az örökbefogadott állatot is, de nem lehet hazavinni. Ez szomorúsággal töltött el. Biztos voltam benne, öt évesen, hogy mind az kenguru mind az én életem sokkal izgalmasabban telne, ha együtt játszanánk egész nap és nem külön-külön. Szerintem az öcsém is hasonlóan gondolhatta, akivel tizenhárom év van köztünk és aki a fent látható fényképen épp az első kengurusimijét hajtja végre. Éppen, hogy csak tudott járni itt még, de sem az eleséstől, sem a kenguruktól nem félt.

2

Első GYIK (Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti Műhely) nyári táborom, amelyet az Epreskertben tartottunk Varga Virággal és Kara Dáviddal. A gyerekekkel egy cianotípiás feladatot készítettünk, a tábor első napján hétfőn, mely során egy 19.századi manuális képalkotási technikával ismerkedünk meg, amely a napfény - UV fény segítségével egy kémiai reakció útján készít fotóhoz hasonló képeket. Workshopunk során felelevenítjük a cianotípia felhasználási módját. Saját képeket alkotunk, egyrészt az Ökológiai Kutatóközpont, Ökológiai és Botanikai Intézetből hozott préselt növényekkel, másrészt a műhelyünkön található más izgalmas eszközeiből, akár növényekből, kavicsokból, melyek lenyomatai jelentek meg papírjainkon. Ez a képalkotási technika magában rejti a manuális technikák kézzelfoghatóságát, ami bensőséges kapcsolódást teremt köztünk és az alkotás között ,és a kémiai reakció folyamatának titokzatosságát. Mindig kedves élmény az is, ahogy a gyerekeket a cianoítpia jellegzetes kék színe ámulatba ejti.

5

A Magyarkúti Művésztelep volt MKE-s hallgatók kezdeményezésére alakult. A szobrász, festő és grafika szakos diákok a covid alatt elzártan alkottak, saját szűkös albérleteikben, vagy családi házaikban próbáltak megfelelni a Képzőművészeti rendszer követelményeinek. Minden ami igazán fontos: az alkotóközösség, az egymás alkotásaira érkező reakciók, a művészetelméleti viták, kimaradtak a covid időszakából. A menetrend tíznapos, Glauser Lisa (volt szobrász hallgató) a házigazda, és idén lesz ötödik éve, hogy otthont ad az alkotótelepnek. Az alkotótelep a covid utáni közösség hiányában alakult, nagyon fontosnak tartjuk a közös szakmai munkát, és az egymás alkotásaira érkező reflexiókat. Az első évben teljesen önerőből működtük, később a 2022-es évben egy NKA-pályázat is támogatott minket. Ami közös minden nyári alkotótábor végén, hogy a tizedik napon szervezünk egy kiállítást az erdőbe. Előtte közös tervezés előzi meg az alkotótábort, sokszor télen kezdjük el megfogalmazni azt az adott témát, amit szeretnénk a következő művésztelepnek. A 2022-es év azért is volt különleges, mert egyre több az MKE-n tanuló volt Erasmusos hallgató is csatlakozott hozzánk, főként olasz, skóciai diákok. Szakmai előadásokra meghívtuk volt oktatóinkat, hogy tartsanak számunkra előadást a dunakanyari művésztelepekről, (Mélyi Józsefet és Sinkó Istvánt). A közösségen túl a természet közelsége és az efemer alkotás lehetőségét tudnám kiemelni, mint kulcsfogalmakat a magyarkúti művésztelepünkön. Ami szuperfontos még, hogy a helyi közösség és a pesti barátaink is el szoktak jönni a megnyitóinkra, megtekinteni a művésztelepen született munkákból a kiállítást. A Gorka Géza Kerámiamúzeumban 2022-ben ősszel még egy white-cube-os, klasszikus értelembe vett kiállítás is nyílt a műveinkből.

1

Egy hétig tudtam részt venni barátaimmal nyáron egy óriási kalandon, ahol Gödről a Fekete-tengerig vállalkoztunk lekenuzni. Megígértük egymásnak azt is, hogy ezúttal csak egymásra figyelünk, nem vesszük elő a mobiltelefonjainkat. Teló nélkül az élet. Most más a lét. Jelen vagyok. Van időm elég. Van elég időm azokra a dolgokra, amikre máskor soha. Benne vagyok a történetekben. A fejekben. Érzem a várost. Egy vagyok a várossal. Érdekes. Nem választom el magam. Megterveztem mindent...A túrán el is felejtettem, milyen az élet. Milyen sok a szükséglet... Kit mi éltet? Mi mozgat? Ki hogy alszik? Hogyan kel? Mi esik jól és miért nem? Figyelni azt, ahogy a többiek átalakulnak. Levedlik önmagukat. Ez a túra valami teljesen újat mutat. Egészen átalakít a tudat. Egy új színt, ami az igaz természetből adódott. Otthagytam őket, mint egy parány vakfoltot. Az életemben. Vissza kell mennem.

1

Kreatív írókört tartott Ádám Anna az Engedetlenség leányiskolájában. ,,ENGEDETLENSÉG LEÁNYISKOLÁJA Az "Engedetlenség Leányiskolája" egy experimentális művészeti iskola, ami a szabad és kritikus gondolkodás képességének elsajátításáról szól, hogy a végén meg tudd fogalmazni miért akarsz művész lenni, milyen művész akarsz lenni, kinek akarsz művészetet csinálni, mit akarsz a művészeteddel mondani, elérni... Bár logikus kérdések, mégsem egyszerűek, főleg ha épp most vágnál bele, és emellett még ezer más kérdésre sem tudod a választ. Az “Engedetlenség Leányiskolájában” nem választasz médiumot, kipróbálsz ezt is-azt is, itt az órákat közös élmények és tapasztalatok váltják fel, nem csak ülünk egy teremben, hanem kirándulunk is, felfedezünk, megfigyelünk, megismerünk, átélünk, megbeszélünk, megnézünk, letesztelünk, kipróbálunk... ​​Több reflexió, hosszabb kutatófolyamat, átgondoltabb és tudatosabb alkotás, felelősségteljesebb, etikusabb és szolidárisabb módszertan, empátia és kritika, elfogadás és támogatás, egy újragondolt, befogadható és mindenki számára elérhető, fenntartható, független és bátor kortárs művészetért.,, Annak a szövegemnek a részleteit osztom meg a fotóval, ami a workshop alatt született: Ki vagyok én? Derű vagyok ború vagyok állapot vagyok állapot változás állapot váltás keresés vagyok .... Vagyok, mert lenni vágyok. Vagyok, mert vágyak hajtanak. Több szóban több színben több mondatban több ember több fülében több rímben több fejében több szemében vagyok benne. Benned vagyok benne. Benne vagyok benned. Általad vagyok, belőled vagyok az akaratodból vágyva lettem azzá amivé vágytál engem. Üres ház, porlepte testem. Elvágyódok innen, más vagyok, mint hittem. Torz nyúlt arcom takarom, megmérgez a hatalom. Ki vagyok, keress meg ha mered. Kísérj el az úton kísérőm. Kísérő vagyok látom kívülről belülről. Érzés vagyok, kölcsönös, ösztönös. Ház vagyok. Tetőző. Súlytalan kérődző. Szomorú légzőcső. Körözött merénylő. Addig amíg be nem temet az idő.

1

Saját képzeletünk a felszabadulásunk legfőbb támogatója. Épp ezért gondoljuk úgy, hogy a szabad asszociációs és kreatív készségeink segítségével, képesek vagyunk felfedezni azokat az értékes lehetőségeket önmagunkban, amiket eddig talán nem ismertünk és amik által megtapasztalhatjuk az önkifejezés szabadságát és mélységét. Az aktív, mozgással ötvözött meditáció segíti növelni a testtudatot és általa egyfajta „belső látást” hozhatunk elő, ami elvezethet megszokott világunk, új, még felfedezetlen területeire.

1

Az RMC közösség tagjaként, foglalkozom improvizatív, kontakt és autentikus tánccal. Az óráinkon elsősorban a mozgáson van a hangsúly, de rengeteg bodywork, aktív meditáció, rajz, művészetterápia és érintésterápia is helyet kap az alkalmainkon. Nyilvános, havonta rendezett fellépéseinken egyedi módon egyesítjük az önsimereti beszélgetés, a szomatikus tánc és a mozgásszínház világát. Közös célunk, hogy közösen merüljünk el az önismeret mélyebb rétegeiben és szabadon fejezzük ki önmagunkat a test, a lélek és a mozgásszínház szövedékében.

3

"Életszakaszaink meséje" című workshopom második alkalmán egy mélyreható aktív meditációt gyakorló úton vezettem végig a résztvevőket, ahol mindenki a saját életszakaszaira fókuszáltan vett részt egy szomatikus mozgásalapú kutatásban. A workshopon egy irányított mozgásgyakorlatra és improvizációra hívtam a résztvevőket, aminek célja a múltbéli, jelenlegi és jövőbéli állapotaink eltáncolása volt... A mozgásgyakorlatot követően egyéni alkotófolyamatba merültünk. Ebben a szakaszban a csoport tagjai írtak, rajzoltak, terveztek és szerkesztettek, létrehozva saját életszakaszaikról szóló műveiket. Az alkotás során az egyéni kreativitás és önkifejezés került előtérbe. A workshop záró részében pedig azt gyakorolták, hogyan tudják játékosan és felszabadultan bemutatni saját alkotásaikat. Ez a gyakorlat nem csak a művészi megnyilvánulások színpadi előadását célozta, hanem arra is ösztönözte a résztvevőket, hogy kifejezzék saját kreatív folyamatukat és az alkotások mögötti érzelmeket, történeteket.

1

Talán az egyik legkedvesebb, repetatívan visszatérő kisgyerekkori játékom a puzzle mellett a memóriajáték volt, amit rendszeresen magyar kártyával játszottunk vagy játszottam. Hogy azért játszottuk magyar kártyával, mert nem volt szokás külön kártyás vagy kockás memóriajátékot vásárolni, vagy annyira benne volt a mindennapjainkban a kártya, hogy eszünkbe sem jutott mást használni, mára nem tudnám pontosan megmondani. A 32 kártyával ugyebár 4X8-as téglalapot vagy kissé elcsúsztatva, két lap betoldásával 6X5-ös négyzetszerű formát lehetett kirakni. Még talán az is előfordult, hogy megbeszéltük melyik két kártya maradjon ki, hogy ne bontsuk meg az alakzat rendjét. Emlékeim szerint, ahogyan más kártyajátékokban is, jellemző, hogy a zöldek voltak a pirosak párjai, a tökök pedig a makkoké. Tehát ha sikerült két felsőt felfordítva összepárosítani, akkor Tell Vilmos párja a Stüszi Vadász volt, és Geszler Herrmann-é pedig Rudenz Ulrich. Talán a párosítás, kirakás élménye miatt voltak az ilyen játékok számomra megnyerők, de a magyar és később francia kártyával is szerettem bármilyen játékot megtanulni. Manapság sem fekszenek annyira az olyan kártyajátékok, mint az Uno, mivel túl korlátozottnak tartom abban az értelemben, hogy csak egyféleképpen lehet játszani vele, még akkor is, ha rengeteg változata van. A számos variációjú magyar és francia kártyajátékok között felbukkannak olyanok, amelyek alkalmas arra, hogy az ember egyedül leüljön, szórakozzon (lásd. Windows rendszeralapjátékok között pl. a pasziánsz) és akár az idővel vetekedve fejlessze memóriakészségét. A fotó nem 1990-ben készült, hanem 2025-ben, de mivel gyermekkoromra emlékeztet így ezt az évszámot adtam meg.

5

Első emlékek a busójárásról, amikor nyolc évesen a szüleimmel és a legjobb barátaimmal leutaztunk Mohácsra, hogy magunk is megismerjük ezt a tavaszváró téltemető népszokást. Levente és Lili is le voltak nyűgözve, de a legjobban talán engem ejtettek rabul a bárányszőrbe, kosszarvakba bújt (részben) helyiek. Bár mostanra már tudom, hogy nincs történelmi alapja, mégis nagyon megragadott gyerekként, az a népi monda, amelyben magába foglalja a busójárás eredetét, és amelyben a törököket elűző helyiek démonikus maszkokat faragnak és nyelvet öltenek az ellenségre. Az eredetileg sokác (horvát) népszokás, amely farsang utolsó hetére tehető ma már a magyar világörökség része. Poklada néven is ismert busójárás eredete messzire tekint vissza. A török elől a dunai mocsárvilágba elbújó sokácok úgy tervezték meglepni a törököket, hogy ijesztő vérrel és egyéb állati és növényi színezékkel megfestett álarcokba bújtak és birkabőrbe öltöztek. Kereplőkkel és saját készítésű zajkeltő eszközökkel átcsónakáztak az éj leple alatt, és sikeresen elzavarták a törököket, akik fejvesztve menekültek el a városból. A képen a sulis szerelmemmel és a legjobb barátnőmmel állunk pár busónak öltözött férfi mellett, a másikon játékból a fejemre helyezi a busómaszkot. A harmadik fénykép a Mohács felé tartó buszon készült, itt kártyázással mulatjuk az időt. Emlékszem a szüleimet is nagyon lelkesítették a busók, csodálattal telve meséltek nekem a maszkkészítés nehézségeiről. Bár nem szeretem feltétlenül a karnevált, a busójárásban mégis van számomra valami vonzó, az hogy állati/ kitalált lénynek öltöznek az emberek számomra különösen érdekes ebben a népszokásban. Ráadásul a mohácsi busójáráson számos más csapat részt vesz a busójáráson Szerbiából és Lengyelországból, ahol hasonló hagyományok alakultak ki. Emlékszem a 2007-es mohácsi busójárás után sok groteszk maszkot lerajzoltam, és talán újakat is tervezetem. Megragadtak ezek a képzeletbeli lények, és rajtuk keresztül új kompozit figurákat skicceltem fel a papírra. Később elolvastam és a magyar busójárás eredete a bolgár „kukeri”-hez vezethető vissza. A Néprajzi Múzeum új állandó kiállításán is kiemelt szerepet kapnak a Mohácsi busójárás tárgyai az Örökség részben, amelyek nekem minduntalan a 2007-es találkozást juttatják az eszembe.

1

A második családi kocsink volt Mandarin, a kispolszki. (Az első egy sötétzöld Volkswagen volt, de azt ellopták.) Itt valahova a Balaton déli partjára utaztunk, és már csak arra emlékszem, hogy egy faházas kempingben szálltunk meg, ahol a Balaton vize először mély volt, majd ahogyan a fürdőző ment beljebb, úgy lett egyre sekélyebb. Eddig nem tudatosult bennem, de amikor anyukámmal beszélgettem a fényképről, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy ennek az autónak az elején volt a csomagtartó. A fotót apukám készítette, aki a fő fotósunk volt a családi nyaralásokon. A családi fotók egy ideig borítékokban sorakoztak egy szekrény legalsó fiókjában, és pár éve állt neki apukám azokat évek szerint, fotóalbumokba rendezni. Ekkor került elő ez a kép is.

2

Néhány évvel korábban baráti társasággal kezdtünk rendszeresen belföldön túrázni, ami aztán a covid ideje alatt is a legkedvesebb közös időtöltésünk volt: a bezártságból kiszakadva a jó levegőn egész napokat túráztunk, nagyokat beszélgettünk, napsütötte tisztásokon a fűbe heveredve közösen fogyasztottuk el az otthon csomagolt szendvicseket, gyümölcsöket. Ezeket a túrákat leginkább az együtt töltött idő miatt szerettem. Amikor lett saját autónk, a férjemmel elhatároztuk, hogy újra felfedezzük magunknak a Magas-Tátrát, ahol bár korábban többször is jártunk családi vagy iskolai kirándulások alkalmával, ezek az emlékek megkoptak. A férjemmel első alkalommal egy csodálatos túrán voltunk a Zöld-tavi menedékháznál. Ez volt az első magashegyi túránk: a hegyi levegő, a kristálytiszta vizű hegyi patakok és a tó felett felhőkig magasodó hegyek lenyűgöző látványa. Ott és akkor engem teljesen magával ragadott az a világ, amit ezek között a hegyek között sétálva tapasztal az ember. Itt minden gondod elfelejted és csak az előtted álló út következő kilométerére figyelsz és várod, hogy a köves kaptató után megpihenj és csak csendben figyeld a körülötted magasodó hegyeket. Az eddigi legmeghatározóbb Magas-Tátrai élményem 2024 nyarán a Kapor-csúcs megmászása volt, ami évek óta egy titkos álmom volt. Amikor útnak indultuk, úgy terveztük, hogy a Menguszfalvi-völgyben fekvő Nagy-Hincó-tóig túrázujnk, ami a Tátra szlovák oldalának legnagyobb és legmélyebb tava. Nem indultunk el elég korán a szállásunkról a csúcsmászáshoz, és a Hincó-tavakhoz vezető meredek, köves terep után sem gondoltuk azt, hogy lesz még energiánk tovább merészkedni. A Nagy-Hincó-tóhoz megérkezve az időjárás is szelesre fordult. Szusszantunk egyet, de a hideg szél miatt nem tudtuk igazán élvezni a tízezer éves gleccsertó látványát. Nekem azonban eszembe jutott, hogy ha már itt vagyunk, mi lenne, ha megpróbálnánk feljutni a Kapor-csúcsra. A férjem egy darabig még partner volt, ezért elindultunk a meredeken kígyózó túraösvényen a Felső-Kapor-hágóra. Néhány perccel azután, hogy felértünk, helikopter zajára lettünk figyelmesek és arra, hogy a mellettünk pihenő turisták közül valaki integetve jelzi, hogy ő várja a segítséget. Végignéztük a mentőakciót, ahogy a kificamodott bokájú bajba jutott turista hölgyet elviszik a hegyimentők. A férjem ezen a ponton azt gondolta, hogy itt bizony vissza kellene fordulnunk és a hágóról is már elképesztő kilátás nyílt a völgyre. Én viszont itt már azt éreztem, hogy már túl közel járunk ahhoz, hogy feladjam, hogy most valóra válthatom egy évek óta dédelgetett álmom. Alig kétszáz méter volt hátra, de a csúcsszférában kevésbé tapasztalt túrázóként nem tudtam pontosan, hogy mire is vállalkozom: a sziklás terepen kézzel-lábbal kapaszkodva bizony az a kétszáz méter nagyon is sok tud lenni. A férjemet sikerült meggyőzni, hogy egy darabig még velem tartson, de a sziklás terep egy részén átkelve eluralkodott rajta a tériszony. Utólag nem tűnik ésszerű döntésnek, de azt éreztem, hogy én itt már nem vagyok képes megállni, ezért egyedül folytattam. Az egyre nagyobb sziklákon átkelve aztán elég hamar elbizonytalanodtam és eluralkodott rajtam egy érzés, amit még soha nem éreztem korábban: a halálfélelem. Tudtam, hogy itt egy rossz lépés, egy rossz mozdulat végzetes lehet és könnyen az alattam húzódó szakadékba zuhanhatok. Alig ötven méterre lehettem a csúcs előtt, amikor egy olyan sziklához értem, amin egyszerűen nem találtam fogást, nem tudtam, hogy hogyan is tudnék rajta átkelni. Ekkor utolért egy rutinos lengyel túrázó pár, én pedig csak álltam és figyeltem, hogy hová lépnek, hol kapaszkodnak és lépésről lépésre végül sikerült felkapaszkodnom a csúcsra, ahol az elém táruló látvány felülmúlta minden elképzelésem. Ezt a látványt örökíti meg a fenti fotó. Ilyen az, amikor egy álom valóra válik.

3

Minden autóknak van neve. A Wartburgot Rozinak hívták, majd a Trabantot Süninek, az akkori autónkat egy Daewo Lanos-t, pedig Lizinek. Most a szüleimnek egy Sárája van. Nem tudom pontosan miért mindig lányok az autók, de a Süni nevet azt hiszem én adtam a Trabantunknak, mert hasonlított egy sündisznóra. A szüleim mindig azt mondták nekem, hogy a tárgyaknak lelke van, ezért az autóknak is. Szóval a Daewo Lanosunkkal, Lizivel indultunk útnak Közép-Olaszország egy hegyes és eldugott régiójába egy kis településre, amit Dogliolának hívnak. Természetesen Apukám volt sofőr, Anyukám meg navigált, én csak bezuhantam az autónkba és egész úton aludtam vagy zenét hallgattam. Utazás közben nem szeretek beszélgetni, sem olvasni, csak zenét hallgatva álmodozni szeretek. Amikor a gyerekkoromra gondolok, inkább az ábrándozásim jutnak eszembe, mint ami valójában történt velem. Azt hiszem 12-15 óra volt az út és olyan volt mintha végig félálomban voltam, arra emlékszem amikor megláttam Ravenna tornyait, aztán a loreto-i bazilika látványa,( amit többek között Bramante tervezett). Aztán újra elaludtam. És amikor legközelebb felkeltem már hajnalodott. Égett szagot éreztem, meg kátrányszagot, bozót tüzek nyomát és gyárakat láttam. És iszonyúan izgatott lettem, olyan táj volt előttem, amit sohasem láttam, egy olyan helyre mentem, ahol még sohasem voltam. A képeim is álmosak lettek: alulexponáltak, meg figyelmetlenek és dekomponáltak. A képeket analóg lejárt filmre lőttem, azt hiszem egy Olympussal. Apukám szokása volt, és még mindig az, ha utazunk valahova akkor úgy ébreszt, hogy azt kiáltja, hogy „Ballabórabé!!”. Nem tudom mit jelent, de mindig ideges leszek és egyszerre izgatott és segít felkelni. Elég mágikus. Utána pedig elkezd youtube dj-zni és azokat a dalokat válogatja össze, ami a legjobban idegesít, és ennek fokozatai vannak. Előszőr lejátssza a Vörös Csepelt majd a szessönt Postás Józsi egyik dalával zárja. Az a vég. 2020, Közép-Olaszország, Dogliola

1

Magyarországon 2024. 04. 14-én az átlagos hőmérséklet elérte a 30 fokot. 2024 tavaszának kiugróan meleg napja volt. Az egyik kedves barátnőmmel részt vettünk volna ezen a napon egy permakultúra témájú túrán, amire már be is fizettünk hetekkel korábban, azonban az összeg befizetése után tudtuk meg, hogy autó nélkül szinte megközelíthetetlen, de legalábbis többórás oda és vissza gyaloglással járt volna számunkra (térképen sem igazán jelölt útvonalakon) a helyszín elérése. Ezen a bizonyos reggelen végül úgy döntöttünk, hogy nem vágunk neki az útnak, hanem inkább elmegyünk Tatára, ami az én lakásomtól viszonylag gyorsan és könnyen megközelíthető. Nagyon kellemesen telt a nap, rengeteg sétával, tartalmas beszélgetésekkel és az otthonról hozott finom ebéddel, amit a tó partján, komótosan fogyasztottunk el. A képen a Tatai várban működő kávézó teraszának egy részletét, valamint az onnan nyíló kilátást örökítettem meg. Ez a kép számomra egy szokatlanul meleg nap és egy fontos emlék lenyomata.

1

Tenerifén kirándultunk, és a barátommal rátaláltunk egy mászóközpont helyszínére, ahol azonban meglehetősen drágának találtuk a felszerelés bérlését egyetlen napra. Így hát úgy döntöttünk, hogy inkább a saját módunkon fedezzük fel a környéket: nekivágtunk a hatalmas völgynek, és a sziklákon kezdtünk mászkálni. Ez igazi bátor vállalkozás volt – egyszerre izgalmas és egy kissé veszélyes is, hiszen a kövek csúszósak voltak. Ennek ellenére, bár féltem, mégis bizalommal követtem a barátomat. Így lépésről lépésre haladtunk, miközben – egyfajta játékos szabályként – kialakítottam magamnak egy saját “mászópályát”, ami segített, hogy magabiztosan haladjak a kövek között. Az egész élmény egyszerre egy félelmetes kihívás és egy felszabadító élmény lett.

1

A covid időszaka alatt sokat jártunk át vendégségben egymáshoz a legközelebbi barátaimmal, ez a kép is ott készült. Az egyik kedvenc tárgyam a barátnőm lakásában ez a hold alakú lámpa volt, ami olyan fényt tudott hozni, még a járvány legsötétebb időszakaiban is, és hangulatvilágítást adni az esti meghitt beszélgetésekhez, hogy azt nehéz is szavakba önteni. Mindenesetre mindenképp lenyűgözött, hogy ameddig az utazás kvázi lehetetlen volt, ezt az égitestet – a Holdat –a kezembe tudtam fogni. Továbbá egyik kedvenc afrofuturista filmem is eszembe jutott a Space Is the Place (1974) is eszembe jutott, amely arról szól, hogy Sun Ra, aki egyszerre aktivista és zenész esélyegyenlőséget követel az afroamerikaiknak, miután a Földön landol űrhajójával.