Pokróchinta a Karácsony megmentője

1

Férjemmel három hétig hátizsákos turistaként csavarogtunk Kelet-Anatóliában, a kurdok által nagy számban lakott régiókban. Érkezésünk napján ezen a területen a kurdok elraboltak 15 német turistát, ami számunkra csak egy hír volt, de semmit nem érzékeltünk belőle addig, míg bő egy hét múlva Bitlis város felé nem utaztunk. Távolsági buszunk útközben mindenféle katonai ellenőrzésen és rendőri igazoltatáson esett át. Este fél 9-kor végre elértük Bitlist. Ahhoz képest, hogy tartományi székhely, vasárnap este szokatlanul sötét és kihat képet mutatott. Mint itthon egy pár ezer lakosú község. A buszsofőr igyekezett meggyőzni bennünket, hogy nincs itt semmi látnivaló, inkább menjünk vele tovább Diyarbakirba (még 200 km), de mi tartottuk magunkat, hogy először Bitlis esedékes. Így hát két járókelőre bízott, hogy a szállodához kísérjenek. El is indultak velünk - a legsötétebb irányba. Váratlan módon nem azt kérdezték tőlünk, hogy hová valók vagyunk, hanem hogy németek vagyunk-e. Az út egyre koszlottabb és elhagyatottabb benyomást keltett, semmit sem világosodott – pedig állítólag a város közepe volt, és egy háromcsillagos szállodát kellett megtalálnunk. Menet közben egy pillanatra megtorpantam; azon nyomban a mellettünk lévő épületből egy rendőr ugrott ki, és kérdőre vonta kísérőinket. Válaszukat hallva szó nélkül visszavonult az épületbe. Kisvártatva tényleg látszott a szálloda felirata, de erre a funkcióra a feliraton kívül semmi nem utalt se kívül, se belül. Az elvarázsolt épületben három emeletet mentünk fölfelé, s minden szinten más-más igazgatóság, hivatal, posta működött. Tényleg lesz itt egy szálloda? Tényleg volt. Hétfőn korán fölkerekedtünk, és megnéztük, ami a városban és közvetlen környékén érdekes volt számunkra. A szállodába visszaérkezve „ingyen cirkusz” nézői lehettünk. A város egyetlen, 2x1 sávos főútján egy parkoló taxira ráejtettek egy áruval megrakott hatalmas konténert. A helybeliek azonnal összecsődültek az „arénában”, sőt, fölmentek a lapostetős épületek tetejére is, és ott kis székekre telepedve követték az eseményeket. Egy idő múlva daru érkezett, és az árut átpakolták egy másik járműre. Mindez órákig tartott, azalatt megszűnt a forgalom mindkét irányban, míg csak föl nem szabadították az utat. A nézők a forgalom megindulása után is maradtak, és nem hiába, mert még hosszú időbe tellett, míg váltakozó irányban elhaladtak a feltorlódott járművek. Teherautók, autóbuszok, élő állatot szállító járművek, tartálykocsik, személykocsik végtelen sora vonult át a városon. Másnap reggel a szálloda portáján ült egy kis kreol emberke. Ránk várt, hadarva közölte velünk, hogy rendőr, és biztonságunkra kell vigyázzon. Az elrabolt turistákra hivatkozott. Igazolványt nem mutatott, civilben volt, az átlagnál rosszabbul öltözve. Jött velünk, nem hatotta meg, hogy épp tovább utazunk a városból. A buszváróban mellénk ült. Szólni nem szólt hozzánk, még azt sem tudtuk meg tőle, hogy velünk utazik-e, vagy csak föltesz a buszra. Miért éppen két nap után, és miért éppen a buszos cég irodájában vagyunk veszélyben? Tegnap reggeltől estig föl-alá mászkáltunk mindenféle helyeken, mégse törődött velünk senki. A jövő-menő emberek között többen ismerték, és beszédbe elegyedtek vele – kezdtük elhinni, hogy tényleg rendőr. Nekünk nem volt kedvünk még egymáshoz sem szólni. A busz, amire méreg drága jegyünk szólt, csak nem akart jönni. Nagy sokára megtudtuk, hogy valami baleset történt útközben. Nyolcvan perc elmúltával a kényelmes, tágas Mercedes busz helyett egy kis pár személyes dolmuş érkezett. Arra feltuszkoltak bennünket néhány emberrel együtt, akiknek szintén Diyarbakirba volt buszjegyük. Négy óra zötykölődés várt ránk, de legalább rendőri kíséret nélkül. Szabadulásunknak annyira örültünk, hogy elfelejtettük kérni a jegyár különbözetét.

3

Másfél éves voltam amikor ez a kép készült. Persze erre én konkrétan nem emlékszem, de már akkor is gyorshajtottam a kismotorral. Akkoriban még a régi házban éltünk Tinnyén, ahol felnőttem. Anyukám a mai napig is háziorvos a faluban, de már senki sem él ott, átalakították az egész házat, orvosi rendelővé. Régen mikor még a rendelővel egybekötött szolgálati lakásban éltünk, a szomszédunk volt Juci néni és anyukám minden nap nála itta meg a reggeli kávéját, az évek során szoros barátság alakult ki közöttük és mire én megszülettem, már szinte családtagnak számított Juci néni, vagy mi számítottunk náluk családtagnak? Nem tudom , ilyen távlatokban ezt már nehéz eldönteni. Na de visszatérve a kismotorra. Amint ráültem áthajtottam Jucihoz, a szüleim nem tudták hol vagyok, de ez nem volt meglepő. Sokszor történt hasonló, se engem se a kismotort nem tudták féken tartani. Olyan emlékem már nekem is van, hogy pár évvel később ugyan ezzel a kismotorral száguldozok le a teraszról a kertbe vezető lépcsőn a szüleim meg pánikszerűen rohannak utánam, hátha valahol megtalálják a féket.

5

Mindenki vegyen elő egy lapot! címmel szerveztünk csoportos kiállítást a Magyar Képzőművészeti Egyetem II.éves hallgatóiként. Azelőtt még soha nem dolgoztam ennyi emberrel, ezért ez a tapasztalat nagyon sokat adott hozzám, és megtanított a csapatmunka alapjaira. Kurátor volt az összes osztályátrsam: Balajthy Boglárka, Bence Bettina, Czvetkó Fruzsina, Cselőtei Boglárka, Domonkos Sára, Geiger Róza, Grisztel Eliza, Horváth Mátyás, Lipka Boróka, Menyhért Júlia, Pető Zsófia, Sárközi Fanni, Sóti Márton – sokkal közülük még ma is tartom a kapcsolatot. A kiállításrendezést megelőzően kutatásba kezdtünk, és az oktatási fordulattól kezdve Thierry de Duve-ig próbáltunk minden fontos művészetelméleti értekezést elolvasni, amely pedagógiával foglalkozott, egyúttal a kiállítást saját közoktatásban szerzett élményeink tükrében is szerettük volna létrehozni, ezért döntöttünk végül úgy, hogy a a röpdolgozatokat megelőző rettegett mondat lesz. Az írásbeli számonkérés, amely egyikünknek sem volt a kedvence, tudtok hogy mások számára is az írásbeli számonkérésének emlékét idézi fel. Az érettségi után két évvel voltunk szinte mindannyian, a történelemkönyvet Asztalos Zsolthoz hasonlóan, hiányosnak tartottuk, torzítottnak és keretezettnek. Végül a csoport döntésének értelmében ezeket a kulcsszavakat használtuk a kiállítás rendezésekor is, mert ezeket tartottuk az egész közoktatásra érvényesnek. A kiállításnak fontos részét formálta a Nemzeti Alaptanterv változtatására irányult intézkedések, a kiállításon bemutatott művek elsősorban a központilag meghatározott tananyag átadására és számonkérésének módjára reflektálnak. Mindezek mellett egy alternatívát kínáló modellt is bemutattunk, ami a kritikai pedagógián alapul. A DemoLab projektje volt számomra a legérdekesebb munka, hiszen ők diákokkal közösen hoztak létre fanzineokat, a brazil Paulo Freire-hez hasonlóan. Kiállító művészeink Asztalos Zsolt, Balogh Viktória, Barna Orsolya és Pálinkás Bence György voltak, valamint Lődi Virág, Pólya Zsombor, Szemző Zsófia, Tóth Márton Emil voltak. A történetem fényképei pedig a kiállítás kapcsán létrejött workshopot jeleníti meg, ahol a kritikai-pedagógia módszerét alkalmazva, a magyar oktatáspolitikával kapcsolatos szavakkal kísérletezett. A Telep Galériában, a kiállításunk terében ezekkel játszottunk 2019 decemberében.

1

Egy kedves barátomnál töltött vacsora, főzése közben találtuk ezt a borsót, a borsós befőttes üvegben. Egyikünk sem látott, még hasonlót soha. Megpróbáltunk kitalálni ennek a borsónak egy történetet, hogy vajon, milyen mutációkon mehetett, át hogy ide jusson a tányérunkra, biztosak, voltunk benne, hogy a mutáns borsónak lehet célja. Ezek után tudomásom szerint, még egy-két hétig ott pihent a borsó a konyhapulton.

3

A képek egy alacsony-tátrai kirándulás során készültek. Az első a tengerszint feletti magasság miatti ritka növényzetet mutatja, háttérben a hegycsúcsokkal. A második képen én vagyok látható, a Gyömbér hegy csúcsa felé vezető úton található M. R. Štefánika menedékház ajtaja előtt. A kép készítésekor havazott, emiatt ilyen a minőség. A harmadik képen barátaim láthatóak. A kamera bár filmes volt, autofókusszal működött, ezen a képen láthatóan csődött mondott, és a háttérben lévő sziklákra fókuszált. Ettől függetlenül kedves emlék.

2

A történetemben egy 2024. februári kéktúrázásról látható két fotó. Az elsőn a két túratársam látható. Ezt a képet egy egyszer használatos analóg géppel készítettem, ezért ilyen különlegesek a színei. A második képen a téli ködbe burkolózó Dunakanyar látható, a metaadatok szerint reggel 7:17-kor készült, ez már a telefonommal.

2

A performatív előadások szervezése és koreografálása mindig is a szenvedélyem volt. Kezdetben kísérletező közös alkotásokban vettem részt, majd mások performanszaiban is szerepeltem. Részt vettem egy nyári táborban, amit a School of Disobedience hozott létre. Életem legszebb pár napja volt. Inspiráló és nyitott nemzetközi résztvevőkkel kreatívkodtunk.

3

2023 telén részt vettem az Engedetlenség Leányiskolájának több hónapos Masterclass képzésén, ahol többek között tanultam különböző táncműfajokat, breathworkot, meditációkat, továbbá tanulhattam a public performance-ról, gyakorolhattam a kreatív írást, tarthattam és koreografálhattam különböző performanszokat csoportosan és önállóan, részt vettem a III. Vadvirágok fesztivál szervezésében, amin aktív és passzív meditációs workshopokat is tartottam. A Masterclass képzés záróvizsgájaként létrehoztam első három átfogó workshopomat, önismereti, mélyreható témákban melyeket önállóan szerveztem és tartottam.

1

Saját képzeletünk a felszabadulásunk legfőbb támogatója. Épp ezért gondoljuk úgy, hogy a szabad asszociációs és kreatív készségeink segítségével, képesek vagyunk felfedezni azokat az értékes lehetőségeket önmagunkban, amiket eddig talán nem ismertünk és amik által megtapasztalhatjuk az önkifejezés szabadságát és mélységét. Az aktív, mozgással ötvözött meditáció segíti növelni a testtudatot és általa egyfajta „belső látást” hozhatunk elő, ami elvezethet megszokott világunk, új, még felfedezetlen területeire.

1

Az RMC táncos közösség foglalkozásai során javaslatokat kapnak a résztvevők, amelyek által elindulhatnak az önismereti úton, rátekinthetnek a lelki folyamataikra, és tudatalattijuk működésére. Megkereshetik motivációjuk forrását, inspirálódhatnak, megnyílhatnak az őszinte kapcsolódás és kommunikáció felé. Végső célunk, hogy a résztvevők megtalálják autentikus énjüket, tisztán éljék meg érzelmeiket, tudatosan és felszabadultan legyenek jelen életükben.

1

Az Release Movement Circle (továbbiakban RMC) Szomatikus Mozgásszínházi közösség tagjai kisebb és nagyobb közösségek, csoportosulások részére tart mozgásra és önismeretre ösztönző foglalkozásokat. Célja a szomatikus tudatosság, az önismeret és az önreflexió fejlesztése, amely egyaránt támogatja a lelki egészséget és a művészi önkifejezést. A foglalkozásainkon egy-egy témát körbejárva, közösen gondolkodunk előítéletmentes, megtartó közegben. Az órák lényegi elemei, a teljesség igénye nélkül, a szomatikus megközelítés, a testtudati fókuszú mozgás, az imagináció, a szabadtánc, az írás, a rajz általi reflexió és a beszélgetések általi élmény- és gondolatmegosztás.

1

Az RMC közösség tagjaként, foglalkozom improvizatív, kontakt és autentikus tánccal. Az óráinkon elsősorban a mozgáson van a hangsúly, de rengeteg bodywork, aktív meditáció, rajz, művészetterápia és érintésterápia is helyet kap az alkalmainkon. Nyilvános, havonta rendezett fellépéseinken egyedi módon egyesítjük az önsimereti beszélgetés, a szomatikus tánc és a mozgásszínház világát. Közös célunk, hogy közösen merüljünk el az önismeret mélyebb rétegeiben és szabadon fejezzük ki önmagunkat a test, a lélek és a mozgásszínház szövedékében.

3

Mikor létrehoztam ezt a workshopot azt kutattam, hogy a mozgás és testünk által elmondott történetek, olyan tudatalatti válaszokat és működési mechanizmusokat, érzelmeket hozhatnak felszínre, amikről nem is sejtjettük, hogy bennünk vannak. Ezen felül segítenek szélesebb perspektívából szemlélni saját életünk folyamatait, és tudatosabb, teljesebb életet létrehozni.

4

A tavaly megtartott egyik workshop témám ez volt: Hogyan lehetne mozgásban elmesélni az életünk különböző szakaszait? Napjaink rohanó világában, az emberek tudat alatt átugranak az egyik szakaszból a másikba... Hogyan tudnánk megállni és megragadni az életünk pillanatait? Mi történik, amikor nem vagyunk felkészülve az eljövendő életszakaszainkra, és a változások elől menekülünk? Vajon hogyan lehetne megérteni és elfogadni, hogy az élet során mindannyian átalakulunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell az elménk, az intellektusunk és fizikai adottságaink terén? Úgy gondolom, sokan nem tudjuk elfogadni vagy megérteni, hogy a felnövekedés során, szinte mindenben változunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell: az elménk, az intellektusunk, a fizikai adottságaink, ezek az idővel mind folyamatosan átalakulnak… Fontos lenne tudatosítanunk ezt a változást az életszakaszaink között, hogy megértsük, hogyan formált minket át a múltunk, hogy melyik életszakasz mit adott vagy mit vett el... Ezzel együtt, közösen kutathatjuk azt is, hogy a jövőben, mire számíthatunk, mit akarunk igazán az élettől. Felelősséget kell vállalnunk, el kell kezdenünk magunkban kutatni egy teljesebb jövőért.

3

"Életszakaszaink meséje" című workshopom második alkalmán egy mélyreható aktív meditációt gyakorló úton vezettem végig a résztvevőket, ahol mindenki a saját életszakaszaira fókuszáltan vett részt egy szomatikus mozgásalapú kutatásban. A workshopon egy irányított mozgásgyakorlatra és improvizációra hívtam a résztvevőket, aminek célja a múltbéli, jelenlegi és jövőbéli állapotaink eltáncolása volt... A mozgásgyakorlatot követően egyéni alkotófolyamatba merültünk. Ebben a szakaszban a csoport tagjai írtak, rajzoltak, terveztek és szerkesztettek, létrehozva saját életszakaszaikról szóló műveiket. Az alkotás során az egyéni kreativitás és önkifejezés került előtérbe. A workshop záró részében pedig azt gyakorolták, hogyan tudják játékosan és felszabadultan bemutatni saját alkotásaikat. Ez a gyakorlat nem csak a művészi megnyilvánulások színpadi előadását célozta, hanem arra is ösztönözte a résztvevőket, hogy kifejezzék saját kreatív folyamatukat és az alkotások mögötti érzelmeket, történeteket.

5

ÖNTRANSZFORMÁCIÓ... "A rétegzett személyiségünk" című workshopom a @school_of_disobedience Masterclass képzésének záróvizsga feladataként jött létre. Ennek az alkalomnak a középpontjában az önismeretünk mélyítése állt. Ezen napon a résztvevők megalkothatták önmagukat, egy korábban számukra is ismeretlen módon. Olyan eszközökkel és módszerekkel kísérleteztünk, amik segítségével kiléptünk a megszokott kereteinkből, és egy teljesen új módon tanultunk mozogni vagy akár önmagunkról gondolkodni, alkotni. A résztvevőket így egy új testi érzékelés és mozgásforma felfedezésével vezettem végig ebben az improvizációs folyamatban, melynek célja az volt, hogy szorosabb és elfogadóbb kapcsolatba kerüljenek saját testükkel. Ezt követően a vizuális területeken való alkotás és kísérletezés kapta meg a fő szerepet. A résztvevőknek lehetősége nyílt önmaguk megformálására és olyan művészeti kifejezési formák felfedezésére, amelyek segítettek feltárni személyiségük rejtett rétegeit. A foglalkozások során egy önismereti és terápiás hatású élményt élhettünk át.

5

Első emlékek a busójárásról, amikor nyolc évesen a szüleimmel és a legjobb barátaimmal leutaztunk Mohácsra, hogy magunk is megismerjük ezt a tavaszváró téltemető népszokást. Levente és Lili is le voltak nyűgözve, de a legjobban talán engem ejtettek rabul a bárányszőrbe, kosszarvakba bújt (részben) helyiek. Bár mostanra már tudom, hogy nincs történelmi alapja, mégis nagyon megragadott gyerekként, az a népi monda, amelyben magába foglalja a busójárás eredetét, és amelyben a törököket elűző helyiek démonikus maszkokat faragnak és nyelvet öltenek az ellenségre. Az eredetileg sokác (horvát) népszokás, amely farsang utolsó hetére tehető ma már a magyar világörökség része. Poklada néven is ismert busójárás eredete messzire tekint vissza. A török elől a dunai mocsárvilágba elbújó sokácok úgy tervezték meglepni a törököket, hogy ijesztő vérrel és egyéb állati és növényi színezékkel megfestett álarcokba bújtak és birkabőrbe öltöztek. Kereplőkkel és saját készítésű zajkeltő eszközökkel átcsónakáztak az éj leple alatt, és sikeresen elzavarták a törököket, akik fejvesztve menekültek el a városból. A képen a sulis szerelmemmel és a legjobb barátnőmmel állunk pár busónak öltözött férfi mellett, a másikon játékból a fejemre helyezi a busómaszkot. A harmadik fénykép a Mohács felé tartó buszon készült, itt kártyázással mulatjuk az időt. Emlékszem a szüleimet is nagyon lelkesítették a busók, csodálattal telve meséltek nekem a maszkkészítés nehézségeiről. Bár nem szeretem feltétlenül a karnevált, a busójárásban mégis van számomra valami vonzó, az hogy állati/ kitalált lénynek öltöznek az emberek számomra különösen érdekes ebben a népszokásban. Ráadásul a mohácsi busójáráson számos más csapat részt vesz a busójáráson Szerbiából és Lengyelországból, ahol hasonló hagyományok alakultak ki. Emlékszem a 2007-es mohácsi busójárás után sok groteszk maszkot lerajzoltam, és talán újakat is tervezetem. Megragadtak ezek a képzeletbeli lények, és rajtuk keresztül új kompozit figurákat skicceltem fel a papírra. Később elolvastam és a magyar busójárás eredete a bolgár „kukeri”-hez vezethető vissza. A Néprajzi Múzeum új állandó kiállításán is kiemelt szerepet kapnak a Mohácsi busójárás tárgyai az Örökség részben, amelyek nekem minduntalan a 2007-es találkozást juttatják az eszembe.

5

Őszintén, fogalmam sem volt, hogy léteznek posztmodern TSZ-ek, viszont azt gondoltam, hogy Észtországban is léteznek nyugdíjasok. De egyszerre szembesülni a kettővel egy egészen szürreális élménnyé fajult. A tallinni építészeti múzeumban voltam gyakornok és a legkedvesebb munkatársam Sandra volt, aki a múzeum archívumában dolgozott sok-sok építészeti tervrajz, makett és archív fotó között. Na ő mesélt nekem egy nagyon radikális neoavantgarde Tallinn 10 nevű építészcsoportról, akik a szigorú államszocialista gigatervezővállaltokba kényszerülve és ezekben kiégve olyan radikális építészeti irányt képvisletek, ami szinte csak papíron létezhetett, vagy vidéki tsz épületekként ölthetett formát. Szóval a Tallinn 10 építészei legradikálisabb elképzelésieket végül is Észtország vidéki tanyáin és kisvárosaiban valósíthatták meg. Nagyon izgalmasnak találtam ezt a kontrasztot és teljesen rápörögtem. Egyik átlagos jéghideg tallinni napomon kaptam azt a hírt, hogy lehetőségem van megnézni a kedvenc vidéki TSZ épületeim és művházaim egy szervezett túrán belül, amit egy építészettörténész srác szervezett. A múzeum beszervezett, így elindultam egy korai jéghideg tallinni reggelen egy busznyi nyugdíjassal és az építészettörténésszel. Az első állomás egy kissé kopott művház volt, szemben vele egy romos kastély, amihez egy óriási gazdaság tartozott. Én csak követtem a tömeget és beletörődve csapódtam, mivel mindenki észtül beszélt és persze én voltam az egyetlen külföldi. A művházban már vártak ránk, a díszteremben minden jóval terített asztalokkal készültek, a művház igazgatónője, akinek emlékeim szerint nagyon szőke és nagyon tupíros haja volt beszédet intézett hozzánk. Valahogy minden olyan zavarbaejtő volt. Utána egy kicsit sután kiállva, olyan igazi könyvektől teli táska súlya alatt meghajlott bölcsész háttal kiállt az építészettörténész és csak beszélt és beszélt a posztmodern építészetről és a Tallinn 10 építészeiről kb 45 percet a nyugdíjasoknak. Mivel egy szót sem értettem és eluntam magam ezért felfedező utat tettem az analóg kamerámmal a furcsán 89-ben ragadt művházban: kifakult művirágok, helyi amatőr festők képei, vázák, rózsaszín korlátok, kontrasztos neonzöldek között, ami egész otthonosan hatott nekem egyszer csak megéreztem az előadás végét és visszatoppantam a díszterembe. De amire visszaértem egy észt mulatós koncertre érkeztem. Az eddig unott tekintetű nyugdíjasok teljesen bepörögtek, vidáman tapsoltak és az arcuk is kipirult. Rám ez nagyon kellemetlenül hatott eleinte, de én is átszellemültem és megéreztem, hogy ez a legjobb dolog ami történhet itt. Úgy éreztem az épület minden egyes formája tükröződik a zenében, az épület betölti funkcióját és ebben a szent pillanatban minden egyes elmélet értelmet nyer. Utána folytatódott az utunk, a következő állomás egy leromlott állapotú TSZ volt, aminek a közösségi épületében tettünk látogatást. Ott egy nyugdíjas aerobik csoport előadását néztük végig. Látszott az építészettörténész arcán, hogy ezeket a külön produkciókat nem egyeztették vele. Az egész túra alatt azt éreztem, hogy ezek a halottnak hitt épületek jobban élnek, mint valaha. Kivéve a legszebbet, a Rapla KEK nevű korában nagyon menőnek számító sportcentrumot, ami egy földre szállt ufónak tűnik. Mert amúgy a Tallinn 10 építészei nagyon benne voltak egyfajta spiri újhullámos dimenziókapus elméletben, egyik oszlopos tagjuk Vilen Künnapu mindig tervezett az épületei tetejére adóvevő antennákat. Az út végén úgy éreztem az egyik legviccesebb napomat töltöttem Észtországban, ahol valamit sikerült megértenem szavak nélkül is a neovanatgarde észt építészetből.

3

Tanárképzős fiatalok voltunk Szegeden, alig pár éven a rendszerváltás után. A „profilváltott" képzésünk jóvoltából újságírást tanulhattunk a helyi napilap szerkesztőségében. Kinyílt a világ számunkra a hajnalig tartó, nálunk idősebb, széles kapcsolatrendszerrel rendelkező újságírókkal folytatott beszélgetések nyomán. Nem ismertük a határainkon túli világot, a szomszédban kirobbanóban volt a délszláv háború, a határközeli vajdasági, és délebbi bánáti településeken csend honolt. Bennünk óriási vágy volt a határainkon túli magyar területek megismerésére és a káoszos tanárképzés óráiról rendszeresen meglógtunk, napokra, hetekre. Első utunk Jugoszláviába vezetett. Nem túl közeli célpontot választottunk, és szinte nem is létezett vonatos vagy buszos összeköttetés Szeged és a délebbi városok között. Egyik csoporttársam az indulás előtt nem sokkal vásárolt egy Skodát (1000MB), pirosat (ami a képeken nem látszik). Már akkor sem számított fiatalnak, feltűnően szép autó volt, utánunk fordultak az utcán. Ezzel indultunk útnak Nagybecskerek, Versec felé. Ismeretlen falvakon, elképesztő tájakon vágtunk át. Az első sivatag az életemben a Delibláti dombság volt, homokdűnéin a borókabokrokon kívül alig emlékszem más növényre. Egyetlen, keskeny egyenes út vágott át rajta, a végtelenbe futó országúton úgy éreztük, Texasban járunk. Filmélmények jutottak eszünkbe, szabadság, időtlenség kapott el minket. Az életérzés felejthetetlen. Három sráccal utaztam, engem fiúsítottak (már korábban), ezért gond nélkül bevettek a csapatba. Nos, itt készültek a felvételek. Két analóg fényképezőgép is volt nálunk. Mindent dokumentáltunk, de leginkább magunkat a tájban, magunkat az autóval. A skoda a végtelen országúton, a skoda és mi, a skoda simogatása. A négyes csoportkép késleltetett expozícióval készült, a gépet letettük az aszfaltra. A képeket magam laboráltam az albérleti fürdőszobában. Szemcsések, életlenek, alá-, vagy túlexponáltak, de minden benne van ebben a néhány képben, ami az első, legfontosabb utazásomról elmondható.

1

A képen Szófiában ülünk kissé elgyötörve Bandi barátommal, immáron hazafelé tartva életünk egyik meghatározó kalandjáról a csodálatos Görög tengerpartról, ahol is heteket töltöttünk egy kizárólag általunk lakott öbölben, ahol nagyrészt a tengerből szigonnyal fogott állatkákat, javarészt halat és polipot ettünk, néha fákról gyümölcsöt szedtünk, gránátalmát amit addig csak hírből ismertünk, és négynaponta jártunk vízért, borért, zöldségért, „ünnepnapokon” megengedtünk magunknak egy giroszt. Aztán Mariann egy közös barátunk utánunk jött az utolsó hétre, de nem akárhogyan: szervezett magának Budapestről egy ingyen oda- vissza utat, ahol mi Bandival csatlakoztunk a visszaúthoz, én 5 hét ( Bandi még több) után. Egy kikötés volt, hazafelé megalszunk Szófiában, csakhogy nekünk nem volt szállásunk, mint ahogyan akkoriban általában sosem mikor utazásra adtuk a fejünket. Annakidején nem igazán volt pénzünk - a 20-as éveink elején jártunk- viszont minden lehetőséget megragadtunk az utazásra, miután mindenhol és mindenkitől azt hallottuk a környezetünkben, milyen drága utazni, meg hol fogtok aludni, meg mit fogtok enni, meg veszélyes stoppolni és különben is....így nem lehet... Szóval hazafelé félúton megálltunk Szófiában és itt a képen látható kereszteződésben rövid időre elváltunk útitársainktól, akik megkeresték a szállásukat, mi meg ott maradtunk a város közepén a paradicsomban töltött emlékeinkkel, amit megörökítettem az utolsó kockák egyikével, ami maradt a 6x6 -os Yashicában.

4

Idén az ünnepeket Thaiföldön töltöttük. Korábban sosem voltunk ilyen messzi helyen, nagy szó volt ez számunkra és nagyon szerettük volna, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Az ünnepekkel járó káoszból menekültünk, na meg anya megőrülős maratonfőzését is ki akartuk küszöbölni, de persze az utazás előtt jó pár adag töltött káposztával és fasírttal feltankolva hagyta a mamákat Magyarországon. Az egyik legkedvesebb élmény, amit kint szereztünk, az a Krabi tartományában található ún. Tigris Barlang Templom ( Tiger Cave Tample) meglátogatása volt. Jól hangzik, nem? 1200 lépcsőfok, 80%-os páratartalom és három kiköpött tüdő. Utánaolvasás hiányában boldogan indultunk el az egész napos csoportos kirándulásunkra, ami több programot is tartalmazott; erdei tóban fürdés, elefánt-etetés és ez a kedves kis hegyi szentély meglátogatása. Amikor megérkeztünk a bájos helyszínre, közölték a vezetőink, hogy a szűk menetrend miatt 1 óra 20 percünk lesz erre a megállóra. Mit sem sejtve bólogattunk és elindultunk, nem mellesleg az éppen akkor rázendítő, szakadó esőben. Eleinte menedékbe húzódtunk, de pár perc után úgy döntöttünk, felesleges ilyenekre pazarolni az időt. Amikor megérkeztünk a hegy lábához, kikerekedett szemekkel próbáltuk keresni, meddig vezet felfele a lépcső. Elindultunk a kezdetben szokványos lépcsőfokokon, de ezek aranyosan egyre durvulni kezdtek, majd pár perc után közük nem volt az itthon ismertekhez. Amikor már az elején akkorákat kellett lépni, hogy szinte a korláton húztuk fel magunkat, az 55 éves anyukám tekintete vissza-vissza kandikált, de én ránéztem és azt mondtam, szó sem lehet róla. Most vagyunk itt. Most az egyszer (mondtam ezt úgy, hogy nem gondoltam, tényleg ennnnnyire hosszadalmas lesz a felvezető út). Már egy jó ideje mendegéltünk felfele, amikor anya elkezdte kérdezgetni a lefelé jövőket, ugyan mondják már meg, mennyi van még hátra. ,,Oh, you are almost there, keep going"- kaptuk a választ, így bizakodva folytattuk a haláltusánkat. 5 perc elteltével megint csak megállítottunk egy remegő lábbal lefelé jövőt, aki nevetve mondta: ,,Óh, nem fogok hazudni, még a felénél sem vagytok". Haha! Itt a nővéremmel nagyot nyeltünk, anya még nagyobbat, de tudtam, muszáj felmennünk, mert ezt nem hagyhatjuk ki. Teljes Rubint Réka üzemmódba kapcsolva biztattam anyát (és magamat is), hogy már mindjárt ott vagyunk, ne add fel, most vagyunk itt, ne állj meg. Kis idő elteltével azt is észrevettük, hogy számozva van, hanyadik lépcsőfoknál tartunk, így anyát a későbbiekben ez motiválta. Pár szemetesben turkáló, fagyit majszoló majom mellett elhaladva, előttünk lévő turistákkal összehaverkodva vonszoltuk fel magunkat, sőt, még egy idős nénit is kielőztünk, aki egyedül, bottal vállalkozott erre a fiatalokat is meggyötrő útra. Teltek a lépcsőfokok, és egyszer csak megérkeztünk az 1200.-hoz ( az elviekben utolsó lépcsőfokhoz), amikor láttuk, még 80 hátra van. Ssebaj! Egyáltalán nem voltunk idegesek. De azt is megmásztuk. Az első kép a fentről látható kilátást mutatja. Nem adja vissza, tudom, de ez tényleg hihetetlen látvány. A hegyek közt megbújó felhők, a buja növényzet, amit ott látsz, leírhatatlan. De azért is ilyen szép, mert megküzdöttél érte, főleg, hogy az 55 éves anyukád is. Akire iszonyatosan büszke voltam, hogy nem adta fel (a csoportunkból többen visszafordultak) és feljött velünk, mert ez egy életre szóló élmény marad mindannyiunknak. Mivel szent helyen jártunk, így a cipő levétele szükséges volt. Ez azért volt érdekes, mert említettem ugye, hogy az eső végig szakadt. A szentély területe pedig le van csempézve... Így hát végigkorcsolyáztunk a hatalmas Buddha szobor körül (utolsó kép), gyönyörködtünk a kilátásban és abban, hogy ezt tényleg megcsináltuk, noha több, mint egy órába telt. A történet pedig azzal kezdődött, hogy szűk másfél óránk van az egészre. Így idő hiányában visszakaptuk a cipőnket és erős túlzással leszáguldottunk (amennyire az eső és a remegő lábaink ezt engedték). Anya azóta is emlegeti. Isteni volt ezt együtt végigcsinálni.

1

Épp Budapesten voltam látogatóban egyik barátnőmnél, amikor kitört a pánik és értetlenség a COVID-19 vírus miatt Magyarországon is. Nem tudtuk mivel állunk szemben vagy, hogy hogyan fog kinézni az előttünk álló jó pár hónap. Sokan vidékre készültek, akadtak, akik már el is hagyták a várost, mások csak nem mozdultak ki otthonról, mi pedig eldöntöttük, hogy az utolsó együtt töltött napunkat biciklizéssel töltjük. Mindig is szerettem biciklizni, viszont kisvárosban nőttem fel majd Dániába, a biciklis infrastruktúra fellegvárába költöztem, ezért a budapesti biciklizéstől rettegtem, kaotikusnak és veszélyesnek tartottam. Nagy szerencsémre a vírus miatt lelassult és kiürült város remeknek bizonyult a felfedezésre. Nem volt forgalom az utakon, bátran karikázhattunk fel és alá, minden féle veszély nélkül. A felfedezőcsapatot Peti ismerősünk vezette, ő akkor már évek óta biciklizett Pesten, ismerte a járást, a társaságot továbbá Blanka és Verus barátnőm erősítette. A program egésznapos kirándulássá nőtte ki magát, végigmentünk a Duna parton, a pesti és a budai oldalon és a Margit-szigeten is áttekertünk. Részünkről egész jól indult a karantén-időszak. (Készült: 2020 tavaszán, Akvárium klub felett/mellett, analóg fotó)

2

Mindkét kép egy számomra nagyon kedves helyen, szülővárosom közvetlen közelében, a szentesi Tisza-strandon készült. Az első képen apukám, nagymamám és én vagyok látható. Szentesi és igazi természetes víz rajongó létünkre nyaranta sűrűn megyünk le csobbanni egyet a nap végén. Rengeteg emlék, kalandos nap/este és nagy gondolat köt minket a strandhoz. Mióta az eszemet tudom így hármasban megyünk úszni, csöpögtetünk homokvárat, labdázunk és sörözünk "Mangecnél", a helyi fura figuránál, aki évtizedek óta viszi a nagyon illegális, kis vízparti kocsmát. Apa és én árral szembe úszunk, mert "az az igazi edzés", míg mama már csak lefelé tud csorogni, azt is azután, hogy karonfogva átsegítjük a ragacsos, iszapos terepen. Szerintem mindannyiónk nevében mondhatom, hogy ezek a nyári délutánok, esték, amikor a legboldogabbak vagyunk, a családdal együtt, tokától bokáig homokosan. (Készült: 2023. június 23., digitális/telefonnal készült) A fotó mindhármunknak megvan bekeretezve. A második képen épp barátnőm kisfiát ismertetem a vízzel/ússzással. Igazi szentesiként, hol máshol ússzon először, mint a Tiszában? Vannak napok, mikor barátnőmmel összeszedjük a bandát, a testvéreit és az utcabeli kispajtásokat és így, sokan együtt tekerünk le a strandra. Barátnőm a biztonságot felügyeli, én a játékfelelős vagyok. Agyagcsúszdát gyúrunk, kosarazunk, kergetőzünk, lubickolunk. Ilyen egy tökéletes nap... (Készült: 2020. június, analóg)

2

Kiskoromban az unokatesómmal nagyon sokat jártunk a Normafára családilag. Kevés emlékem van ötéves koromból, de erre az egyre igazán élesen emlékszem. Azt játszottuk, hogy indiánok vagyunk, és a közös csatakiáltásunkat gyakoroltuk. Sok évvel később 2018-ban az egyik osztálytársam Takáts Márk Dávid szervezett egy közösségi facebook eseményt, amire 13,8 E ember visszajelzett, és még többen jöttek el. Az esemény szövege: Drága spancik! 2016 nem volt egy jó év. Sőt, szerintem minden kétely nélkül kimondhatjuk, hogy egyenesen szar volt. Mindannyiunkban bizonyosan felgyülemlett kurva sok stressz, és kétlem, hogy bármelyikünk ki tudta volna adni úgy istenigazából. Mert ugye üvölteni nem szép dolog, én sem szeretem ha üvöltenek körülöttem. De csak emiatt nem szabad elfelejtenünk az üvöltés mágikusan terapeutikus hatásait. Ha egyedül üvöltesz, az gáz. Ha mások is üvöltenek veled, az menő. Jöjjünk össze és üvöltsünk egy nagyot. Együtt. Jól fog esni. Believe me folks, believe me. P.S.: Az event 100%ig komoly, nem egyike a humoros kamu eventeknek, amiknek mostanában oly nagy a népszerűsége A 444. híroldal később ezt a cikket hozta le: Közös üvöltésre hívta a Normafára tíz barátját egy stresszes gimnazista fiú a Facebookon, de nagyon hamar több mint 12 ezer ember csatlakozott az eseményhez.

1

2008-ban megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, aminek az volt a fődíja, hogy elutazhattam Kenyába a családommal. A képen én és a húgom vagyunk láthatóak, egy az indai óceán partjain megismert maszáj férfival. A maszáj férfin kívül ( akinek már sajnos nem emlékszem a nevére) csomó új barátot és népszokást megismertünk.

1

A covid időszaka alatt sokat jártunk át vendégségben egymáshoz a legközelebbi barátaimmal, ez a kép is ott készült. Az egyik kedvenc tárgyam a barátnőm lakásában ez a hold alakú lámpa volt, ami olyan fényt tudott hozni, még a járvány legsötétebb időszakaiban is, és hangulatvilágítást adni az esti meghitt beszélgetésekhez, hogy azt nehéz is szavakba önteni. Mindenesetre mindenképp lenyűgözött, hogy ameddig az utazás kvázi lehetetlen volt, ezt az égitestet – a Holdat –a kezembe tudtam fogni. Továbbá egyik kedvenc afrofuturista filmem is eszembe jutott a Space Is the Place (1974) is eszembe jutott, amely arról szól, hogy Sun Ra, aki egyszerre aktivista és zenész esélyegyenlőséget követel az afroamerikaiknak, miután a Földön landol űrhajójával.

1

A covid alatt a baráti körrel és húgommal elkezdtünk kísérletezni a szuper nyolcas filmmel, az analóggal és más kísérleti technikákkal. Jelen fotón a húgom látható, ahogy épp nyújtja az analóg filmet. Ez a nap azért emlékezetes számomra, mert bár nem maradt meg semmi a kísérleti filmen, ( valószínűleg az exponálás miatt) mi azért nagyon jól éreztük magunkat öten Szentendrén barangolva.