Ugrás a tartalomra

Kérjük, jelentkezz be vagy regisztrálj, hogy megoszthasd fotóidat és történeteidet.

Idén az ünnepeket Thaiföldön töltöttük. Korábban sosem voltunk ilyen messzi helyen, nagy szó volt ez számunkra és nagyon szerettük volna, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Az ünnepekkel járó káoszból menekültünk, na meg anya megőrülős maratonfőzését is ki akartuk küszöbölni, de persze az utazás előtt jó pár adag töltött káposztával és fasírttal feltankolva hagyta a mamákat Magyarországon.

Az egyik legkedvesebb élmény, amit kint szereztünk, az a Krabi tartományában található ún. Tigris Barlang Templom ( Tiger Cave Tample) meglátogatása volt. Jól hangzik, nem? 1200 lépcsőfok, 80%-os páratartalom és három kiköpött tüdő.

Utánaolvasás hiányában boldogan indultunk el az egész napos csoportos kirándulásunkra, ami több programot is tartalmazott; erdei tóban fürdés, elefánt-etetés és ez a kedves kis hegyi szentély meglátogatása. Amikor megérkeztünk a bájos helyszínre, közölték a vezetőink, hogy a szűk menetrend miatt 1 óra 20 percünk lesz erre a megállóra. Mit sem sejtve bólogattunk és elindultunk, nem mellesleg az éppen akkor rázendítő, szakadó esőben. Eleinte menedékbe húzódtunk, de pár perc után úgy döntöttünk, felesleges ilyenekre pazarolni az időt. Amikor megérkeztünk a hegy lábához, kikerekedett szemekkel próbáltuk keresni, meddig vezet felfele a lépcső. Elindultunk a kezdetben szokványos lépcsőfokokon, de ezek aranyosan egyre durvulni kezdtek, majd pár perc után közük nem volt az itthon ismertekhez. Amikor már az elején akkorákat kellett lépni, hogy szinte a korláton húztuk fel magunkat, az 55 éves anyukám tekintete vissza-vissza kandikált, de én ránéztem és azt mondtam, szó sem lehet róla. Most vagyunk itt. Most az egyszer (mondtam ezt úgy, hogy nem gondoltam, tényleg ennnnnyire hosszadalmas lesz a felvezető út).

Már egy jó ideje mendegéltünk felfele, amikor anya elkezdte kérdezgetni a lefelé jövőket, ugyan mondják már meg, mennyi van még hátra. ,,Oh, you are almost there, keep going"- kaptuk a választ, így bizakodva folytattuk a haláltusánkat. 5 perc elteltével megint csak megállítottunk egy remegő lábbal lefelé jövőt, aki nevetve mondta: ,,Óh, nem fogok hazudni, még a felénél sem vagytok". Haha! Itt a nővéremmel nagyot nyeltünk, anya még nagyobbat, de tudtam, muszáj felmennünk, mert ezt nem hagyhatjuk ki. Teljes Rubint Réka üzemmódba kapcsolva biztattam anyát (és magamat is), hogy már mindjárt ott vagyunk, ne add fel, most vagyunk itt, ne állj meg. Kis idő elteltével azt is észrevettük, hogy számozva van, hanyadik lépcsőfoknál tartunk, így anyát a későbbiekben ez motiválta. Pár szemetesben turkáló, fagyit majszoló majom mellett elhaladva, előttünk lévő turistákkal összehaverkodva vonszoltuk fel magunkat, sőt, még egy idős nénit is kielőztünk, aki egyedül, bottal vállalkozott erre a fiatalokat is meggyötrő útra. Teltek a lépcsőfokok, és egyszer csak megérkeztünk az 1200.-hoz ( az elviekben utolsó lépcsőfokhoz), amikor láttuk, még 80 hátra van. Ssebaj! Egyáltalán nem voltunk idegesek. De azt is megmásztuk. Az első kép a fentről látható kilátást mutatja. Nem adja vissza, tudom, de ez tényleg hihetetlen látvány. A hegyek közt megbújó felhők, a buja növényzet, amit ott látsz, leírhatatlan. De azért is ilyen szép, mert megküzdöttél érte, főleg, hogy az 55 éves anyukád is. Akire iszonyatosan büszke voltam, hogy nem adta fel (a csoportunkból többen visszafordultak) és feljött velünk, mert ez egy életre szóló élmény marad mindannyiunknak.

Mivel szent helyen jártunk, így a cipő levétele szükséges volt. Ez azért volt érdekes, mert említettem ugye, hogy az eső végig szakadt. A szentély területe pedig le van csempézve...
Így hát végigkorcsolyáztunk a hatalmas Buddha szobor körül (utolsó kép), gyönyörködtünk a kilátásban és abban, hogy ezt tényleg megcsináltuk, noha több, mint egy órába telt. A történet pedig azzal kezdődött, hogy szűk másfél óránk van az egészre. Így idő hiányában visszakaptuk a cipőnket és erős túlzással leszáguldottunk (amennyire az eső és a remegő lábaink ezt engedték).

Anya azóta is emlegeti. Isteni volt ezt együtt végigcsinálni.

Dátum

2024

Feltöltő

Czeczon Csenge

Helyszín

Krabi, Thaiföld

Azonosító szám

JKK.2025.59

Licensz
Néprajzi Múzeum

További történetek

Egy családom van - 2026-11-09 06:18 - Szepesi Anna 3
2026
Egy családom van
Budapest, Magyarország

Fiatal budapesti lányként megütköztem azon a kifejezés módon, amikor vidéken élő rokonaim úgy vették számba gyermekeiket, hogy két vagy három családom van. Még akkoriban nem igen érdekelt a családalapítás, a gyereknevelés, nem ebben a perspektívában gondolkoztam. Később viszont fontossá vált, hogy gyerekem, gyerekünk legyen a párommal. De a gyermek az gyermek, és még mindig nem értettem, hogy miért kellene a gyermekemet családnak nevezni, amikor én vagyok a család központjában az anya, a család mi vagyunk, amelynek része a gyermek. Nem értettem, hogy milyen érzelmi pluszt tartalmaz az egy családom van kifejezés. Most a nagyszülői perspektívából értettem meg. És nagyon boldog vagyok, hogy van egy fiatal családom, ahol a picikéket ölelhetem.

Kaláka - 2026-10-23 12:06 - Csüllög Zsófia 1
1990
Kaláka
Gyomaendrőd, Magyarország

1990-re készült el a családi házunk. A házunkat kalákában építettük, a rokonok segítettek benne: déditata, unokatestvérek, nagybátyám volt az ácsmester, illetve fogadott munkások is dolgoztak rajta. Ez egy nagy családi ház, előtte egy vályogház állt ott, egy nagy tornácos parasztház, amit lebontottak. A régi anyagokat, amik megmaradtak abból, azt felhasználtuk az építkezéshez - például a garázsban is. 3 évig építkeztünk, végig a család segítségével. Anyukám 14 éves korában már megvették neki a telket, hogy majd ide építkezzen. A helyszín a Révzugi-holtág, ami régen a folyószabályozások előtt egy kompátkelő volt. A ház maga 120 négyzetméter. Egy híresebb gyomai tervező tervezte meg, Hainfahrt Márton, az édesapámmal együttműködve. A tervező a nagymamám varrónőjének fia volt. Nagyon sajnálom, hogy nem voltam ott az építkezésen, hiszen még nem születtem meg. Elmesélés alapján nagyon jó hangulatú volt, vannak olyan képek, ahol a háttérben a nagymama főz, vagy a horgász nagypapám halat süt. Jó erre visszanézni, hogy így készült ez a ház, ami egész életemben a családi életem meghatározó helyszíne lesz. A szüleim számára nagyon fontos volt, hogy készen legyen a ház, mire a bátyám megérkezik, emiatt is haladtak ennyire jó ütemben az építkezéssel. Az elején még veteményest is gondoztak, de az építkezés mellett nagyon kevés energiájuk maradt, így végül kiszedték a növényeket. Idősebb korukra, most hogy több idejük van, újra sokat gondozzák a kertet. A ház egyébként "atombiztosra" épült. Gyoma legjobb kőművesét sikerült felkérni az építkezésre, aki csak a legminőségibb alapanyagokból volt hajlandó dolgozni, csakis a Bélapátfalvai cementből. Ehhez három családnak kellett összefogni, platós kocsikkal mentek, amit megraktak cementtel. Ez a száz, vagy nem tudjuk hány mázsa cement, amit bevásároltunk, horror összegbe került. Kézzel ásták ki a ház alapját, amibe a bátyám most belefér, annyira mély. Azóta sincs egy repedés sem rajta.

2024. okt. 22. - állami megemlékezés, Műegyetem  - 2026-10-22 13:16 - Bodor András Péter 1
2024
2024. okt. 22. - állami megemlékezés, Műegyetem
Budapest, Magyarország

2024 október 22-én a Műegyetemi Szimfonikus Zenekar tagjaként felléptem a Műegyetem aulájában rendezett állami megemlékezésen, melyen Gulyás Gergely, akkori miniszterelnökséget vezető miniszter is beszédet mondott. A HírTv közvetítéséből származó képen ő, valamint - a jobb alsó sarokban - jómagam szereplünk. Ahogy látszik, kissé elbóbiskoltam, ugyanis Gulyás miniszter úr a kb. 30 perces beszédében Brüsszeltől kezdve a háborún át az 56-os forradalmat leverő ukránokig (???) mindenről beszélt, csak október 23. valódi örökségéről nem, így nem igazán sikerült megragadnia a figyelmemet. Számomra 2026, a forradalom 70. évfordulója többek közt azt a reménysugarat jelenti, hogy az 56-os események okozta nemzeti traumát is sikerülhet egyszer feldolgoznunk. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy ne politikai kommunikációs eszközként tekintsünk erre a napra, ugyanis október 23-át eddig csak két nagyon szélsőséges oldalról ismertük, itt az ideje, hogy objektíven, felismerve a forradalom gyönyörét és hibáit egyaránt beszéljünk ezen a napon 56-ról. Azt gondolom, sosem voltunk ilyen közel ehhez az állapothoz, mint ma, a forradalom 70. évfordulóján. Jobb később, mint soha.

Nagymama - 2026-10-16 16:47 - Kovács Márton 1
2000
Nagymama
Visegrád, Magyarország

Nagymamámmal és testvéreimmel vagyunk ezen a fényképen a Dunakanyarnál. Nagymamám fokozatosan Alzheimer-kóros lett, az idő előrehaladtával egyre jobban elfelejtett minket, amit nagyon megrázó volt végigkövetni. Ezen a képen a visegrádi dunakanyarnál vagyunk, ezért alapvetően ez egy nagyon boldog emlék számomra.