Gyermekkorom

1

A kép 2002 nyarán készült, amikor szüleim hirtelen felindulásból vagy gyermekagyam számára felfoghatatlan okokból úgy döntöttek, hogy autóba ülünk és elutazunk az olasz Adriához. Ez az utazás volt az egyetlen, amin mind a két szülőm és a külföldön élő féltestvérem is jelen volt. Nagy öröm volt ez mind a négyünknek és a mi napig nem értem, hogy miért nem mentünk többször. A legtöbb emlék, ami megmaradt bennem életem legelső olaszországi útjából csupán néhány érzés és képfoszlány. Az biztos, hogy hatása alá kerített a turisták számára létrehozott infrastruktúra és szolgáltatóipar. Ez a kép Lignano Sabbiadoro egyik főutcáján készült, ahol egy pénzbedobással működő robotzsiráf hátán ülök. Emlékszem erre a rövid észak-olasz szafari élményre. Egyszerre voltam lenyűgözve a színek, hangok és lehetőségek kavalkádjától, és rettegtem a gépzsiráf ismeretlen természetétől. Tisztán él bennem a nehézkes mászással megtett út a fényes festékkel lefújt fémkosárba, a rettentő kényelmetlen ülésen történő csúszkálás, és az ijesztő, gépiesen recsegő állathangok emlékei. Szerencsére ennél gyakrabban szokott eszembe jutni az addig még számomra ismeretlen nagyvonalúsággal kikanalazott gelato gombóc mérete, és a döbbenet, amit éreztem, mikor megérkeztünk a Szent Márk térre.

3

2025 novemberének utolsó napjaiban hazautaztam vidékre és mivel szép idő ígérkezett kitaláltuk a szüleimmel, hogy kimegyünk a Zemplénbe túrázni egyet. A Pest megyei túraútvonalak sűrűn látogatottsága addig távol tartott a természetben tett sétáktól, a Zemplén hegységben azonban szinte még a madár sem jár, ez nagyon motivált, hogy kimozduljak. Autóval bementünk Telkibányáig és onnan gyalog célba vettük a Gönc és Telkibánya között található Pálos kolostor romjait. Az idő már jócskán őszies volt: a fákon egy szál levél sem volt, minden csupa sár és a hőfok is alig ugrotta meg a 15 celsiust. Minket ez nem tántorított el, sőt inkább romantikusnak találtuk az novemberi táj kihívásait és kiélveztük a szinte csípősen friss levegőt. Több akadályba is botlottunk (mint például a jeges patak, amin át kellett kelnünk), melyek megugrása után megérkeztünk a domboldalban árválkodó romokhoz. Kísérteties, de egyben bájos volt a XIV. századi romok közt mászkálni, kedves kis részlet volt a falmaradványok vakolatába vésett nevek sokasága, némelyik egészen a XIX. századból származott a keltezés szerint. A romok mellett megpihenve elrágcsáltuk a magunkkal hozott kakaós csigánkat, majd hosszú léptekkel hazaindultunk, hogy még sötétedés előtt megtaláljuk a kocsit. Bár mindannyian jártunk már ott, azért búcsúzóul mégis újra lefotóztuk a kedvenc részleteinket. Újra átkeltünk a sártengeren és visszafelé még egy rövid hógolyózásra is sort kerítettünk a maradék rejtőzködő hópacákból.

1

A képen én vagyok látható egy hófotelben, a 17. kerületi kertvárosi házunk előtt, 2003-ban, 4 évesen. Természetesen nem egymagam, hanem a szüleimmel és a szomszéd kisfiúval közösen építettünk, számos hóember mellett, két szánkózás között. A házunk sarkán elhaladva az utcán a mai napig minden alkalommal eszembe jut ez a boldog délután és ez a kép. Többek között azért fontos és kedves számomra ez a fotó, mert nem vagyunk egy nagy történetmesélős család, de ebből a képből olyan közös anekdota lett, amit minden télen emlegetünk. Nem vagyok benne biztos, hogy azért vannak-e emlékeim erről a napról, mert tényleg vannak róla emlékeim, vagy azért, mert sokszor visszanéztük és emlegettük ezt a napot. Még ha nem is valódi, akkor is ez az egyik legkedvesebb emlékem. Persze emellett arra is gondolok, hogy valószínűleg ez volt az egyik utolsó ilyen telünk, amikor ezt meg tudtuk tenni. Elgondolkodtat, hogy vajon a saját gyermekeimnek lesznek-e ilyen élményei, vagy már teljesen a szélsőséges időjárások korába fognak beleszokni? Azóta se szánkózni, se fotelt építeni nem tudtunk, talán ez a 2026 elején megadatott hómennyiség majd alkalmas lesz rá.

2

1998 Lisszabonban került megrendezésre a Világkiállítás, „Az óceánok, a jövő öröksége” tematika köré épülve. Noha akkor még nem vitt a családom mindenhova fényképezőgépet, erről az alkalomról számos képet őrzünk a családi albumban. A képen Gil, a kiállítás „maszkot” vízcseppje, a nővérem és én, a Tejo folyó partján. Az egész napos program fő szenzációja a játék útlevél volt, amiben a különböző nemzeti pavilonok meglátogassa által lehetett pecséteket gyűjteni. A második képen már önállóan sétálgatok a Torre de Belém lábánál, ahonnan a portugál hajósok elindultak felfedezni a világot. A világkiállítás azért került 1998-ban Portugáliában megrendezésre, mert abban az évben volt a portugál felfedezések 500-ig évfordulója, én pedig azért lehettem ott mert két évvel korábban anyukám a toronnyal szembe lévő padon igennel válaszolt apukám kérdésére.

2

A történetemhez két képet választottam, amiken a barátaimmal kártyázunk. A képeket egy barátnőm készítette, aki megnyerte a kártyajátékot, amit játszottunk, így előbb kiszállt abból. Azért esett erre a két képre a választásom, mert úgy gondolom, hogy a privát fotó egy sajátos csoportjába esnek. Nem dokumentálás vagy emlékezés céljából készültek, nem is azért, hogy meg legyenek osztva valamilyen platformon (egészen eddig ez nem is történt meg), hanem csupán a játék céljából. A telefonnal való fotózás lehetőséget teremt a fotózással való játékra, talán ez az egyik különbség a digitális és az analóg fotó között. Míg az egyik a mai napig bizonyos költségeket jelent, így bizonyos szempontból megfontoljuk, hogy mi az, ami ,,érdemes” arra, hogy lefotózzuk, addig a digitális fotókkal nem kell takarékosan bánnunk. Néha ez talán hátrány, mert elönt minket a fotók tömkelege, talán feleslegesen van több 10 ezer fotó a telefonunkon, ha sohasem használjuk őket. De vannak előnyei is annak, hogy ennyire elérhetővé vált számunkra a pillanatképek megörökítése: olyan dolgokat fotózunk le, amiket máskülönben sosem tennénk, mert jelentéktelennek tűnnek. Nem szépek, nem különlegesek, mindennapiak. És talán pont ez a mindennapiság az, ami mégis különlegessé teszi ezeket a fotókat: gyakran előfordul, hogy azok a dolgok válnak később különlegessé a szemünkbe, amik egykor magától értetődőek voltak. Hiszen nem ilyen tárgyakkal van tele (részben) a Néprajzi Múzeum is? Mindennapi, közönséges tárgyakkal? Persze ma már sok tárgy ezek közül egyáltalán nem mindennapi, pont emiatt nem lepődünk meg, hogy múzeumban találjuk? De honnan tudhatnánk ma, hogy 100 év múlva mi marad mindennapi, és mi válik különlegessé? Kicsit erről szól a MaDok program műanyagprojektje is. Fontos megjegyeznem, hogy a ,,mindennapi” fotókból sokáig kevesebb volt a Néprajzi Múzeumban. Ennek elsősorban az az oka, hogy az analóg fotózás időigényessége, anyagára miatt nem volt erre lehetőség. A telefonnal készített digitális fotók viszont radikálisan átalakították a fotózás lehetőségeit. Úgy gondolom, hogy részben a Jelen Archívum is ilyen fotók készítésére invitál minket: mindennapi életképekre. Valamikor a 2025-ös nyár folyamán tűnt fel, hogy rengeteget játszunk a barátaimmal. Az együtt töltött időnk nagy részében van a kezünkben valamilyen ,,Játékeszköz”, vagy éppen, hogy nincs, mert mi magunk vagyunk a játék: a kezünk vagy a szánk. Nekem ezek a játékok nem az unaloműzésről szólnak, játék közben kicsit újra gyereknek érezhetem magamat, ilyenkor erőt tud venni rajtam valamiféle olyan lelkesedés, ami általában a gyerekkor velejárója. Van egyfajta szabadság a játékban, ami magával ragadja az embert, egyre többet és többet akar játszani, mint ahogyan a gyerekek is képtelenek abbahagyni a játékot. Már-már játékfüggővé válunk, ahogy az egyik barátom fogalmazott. Azt hiszem gyakran elfeledkezünk a játékok közösség szervező erejéről. És ez alatt az erő alatt nem csupán azt értem, hogy amikor egy-egy játékot bizonyos emberek szeretnek játszani, a közös játék hatására jó kapcsolatot alakítanak ki egymással. Úgy gondolom, hogy a játék bizonyos esetekben egy közösségi rítus funkcióival rendelkezhet. A barátaimmal az egyik legkedvesebb játékunk a makakuke. Már magának a névnek is közösség szervező, pontosabban jelölő funkciója van, ugyanis a játéknak nem ez az eredeti neve. Hogy pontosan mi arról fogalmam sincs, két barátunk tanulta a kapolcsi tábortűz mellett, és mivel egy olyan játékról van szó, ami mellett , remekül lehet szotyizni, makakuke lett (a szotyi tájnyelvi megnevezése makuka Borsod megyében). Azért mondom, hogy a névnek jelölő funkciója van, mert sokáig nem ismertem ezt a történetet, mivel a körülöttem levő emberek – tágabb és szűkebb értelemben is – mind így hivatkoztak a játékra. A barkochbához hasonlatos játék, ha makakuke néven fut, akkor kijelöl egyfajta közösséget, vagy közösségek láncolatát, akik egymástól, ezen a néven tanulták meg a játékot. A játéknak nagyon fontos része az asszociáció. A csoport egyik tagja gondol egy szóra, aminek elmondja az első betűjét, a többieknek pedig az lesz a feladata, hogy kitalálják ezt a gondolt szót. Ezt úgy tudják megtenni, ha a gondolt szó első betűjével kezdődő szavakat írnak körül egymásnak, amikor ezekre sikerül rájönniük egytől tízig beszámol valaki, és egyszerre kimondja a szót a körülíróval, még a gondoló előtt, akkor a játékosok megkapják a következő betűt a gondoló szavából. Innentől kezdve pedig már a meglévő két betűvel kezdődő szavakat kell körülírniuk. A gondoló úgy tud védekezni, ha előbb rájön a körülírt szóra, és bekiabálja azt, mielőtt a tízig számolás végén ezt egy másik játékos tenné meg. Minél szorosabb a csoport kohézió, annál több lehetőség van a bonyolultabb asszociációkra. Fontos szabály, hogy a körülírásnál figyelni kell arra, hogy a gondoló legyen esélye kitalálni a körülírt szót (tehát pl. nem lehet olyan dolgokra hivatkozni, aminél csak két ember volt ott, és senki más). Ha sikerül egymás – sokszor nagyon bonyolult – körülírását megfejtenünk az valahol egy olyan kapcsolódás érzést teremt a csoporttagok között, amik egy átlag beszélgetés alatt nem jönnének létre. Az asszociációkból gyakran alakulnak ki olyan mondatok vagy szavak, amik játék után is velünk maradnak. Különösen akkor, ha ,,viccesen gondolunk”. Egy idő után elfogynak az azonos kezdetű szavak, ilyenkor lehet viccesen gondolni. Például a szó kezdete: ,,mét”, ha erre azt mondom, hogy fel lehet rá mászni viccesen, abból lesz a ,,métra” (létra). A játék mindezek mellett attól is a saját játékunkká válik, hogy egy idő után saját szabályokat alakítunk ki hozzá (akárcsak a viccesen gondolás, vagy például nem lehet K-val gondolni, bár ezzel a szabállyal nem mindenki ért feltétlenül egyet…) Az alábbi két fotó akkor készült, miközben mi kártyáztunk, és a barátnőm felfigyelt az asztal feletti két lámpára, amik, ha jó szögben tartotta a telefont, és felállt a székre, kitakarták két barátunk fejét. A fotóknak a játék volt a célja, nem egy művészi kép kreálása, csupán csak a játék a látószögekkel. Ez a fajta szemlélet az, ami miatt fontos nekem az, hogy sokat játszunk a barátaimmal: a legváratlanabb helyzetek, tárgyak teremthetnek lehetőséget a játékra. A játék pedig egy olyan oldalát mutatja meg a világnak, amit gyerekként mindannyian jól ismertünk, és talán érdemes lenne felnőttként is újra felfedeznünk azt.

1

A fénykép 2002-ben készült egy napsütéses áprilisi napon. A jó idő kicsalogatott bennünket és felkerekedtünk, hogy kirándulni menjünk. Első állomásunk a Kékestető volt, onnan mentünk tovább a Siroki várba. Ugyanakkor ahogy haladtunk A-ból B-be, egyszer csak az autóból figyelmesek lettünk egy hosszan elterülő repceföldre. Amint megálltunk, gyorsan bele is vetettük magunkat a gyönyörű sárga virágok közé a másodunokatestvéremmel. Kicsit elidőztünk ott, kinyújtóztattuk a végtagjainkat és egy-két bújócskát lejátszottunk. Annyi év után is ahányszor elmegyek egy repceföld mellett, mosolyogva emlékszem vissza, hogy milyen jót játszottunk akkor. Na meg persze a felnőttekre, akik alig tudtak minket visszakérlelni az autóba, hogy folytatni tudjuk az utunkat a Siroki várba, ami még messze volt tőlünk és csak ránk várt, hogy felfedezzük.

1

A fénykép akár egy cipősdobozból is előkerülhetett volna, de hazudnék ha ez írnám. Egy messenger beszélgetésben kerestem vissza az egyik gyerekkori barátommal folytatott chatben. Furcsa, hogy nincs fotóalbumom az albérletemben, nem tárolok kifejezetten papírképeket a lakásomban, pedig minden szeglet képeslapokkal, papírképekkel van körülvéve. Ezek mostmár csak és kizárólag ünnepek idején kerülnek elő és szinte mindig apukám hozza őket, az ő fényképalbumaiban van a legtöbb ilyen fotó, ahogy a vhs-ek is mind nála vannak. Az itt látható privátfotó, valószínűsíthetően szintén apukám műve, huszonkét évvel ezelőtt 2003-ban készíthette, nálam ekkor volt esedékes a fogváltás, a fiatalabb húgomnál a dackorszak. Szeretem ezt a fényképet mert jól átsüt róla mindkettőnk személyisége, én nyílt vagyok de kissé kócos, megviselt. Foghíjas mosolyommal inkább szerencsétlen, mintsem jólfésült kislány kinézetem van, a húgom ennek pont az ellentétpárja: kisangyal. A csendes a kisebb, az angyali, akinek a koronája ugyan félrecsúszott, de ettől még kedvesen néz a kamerába. A fotó hátterén a családi házunk ahol (részben) felnőttünk, Wekerlén. Kertes ház, háttérben fenyőfa által beárnyékolt szoba, plüssjátékok, fiókosszekrény, üvegajtó (később ebbe szaladok bele fejjel előre, spoiler: széttörik.)

3

2025 nyarán úgy éreztem itt az ideje megismerni nem is olyan messze található szomszédját és barátját Magyarországnak, Lengyelországot. Krakkó egy gyönyörű város , tele történelemmel, csodálatos, szép de ugyanakkor tragikus történeteket mesélhetne a város. Nem kell messzire utazni, néha csak szomszédba átlátogatni és kellemes meglepetés várhat minket ott is.

1

Alapvetően nem rajongok különösebben az autókért. Sosem vágytam drága autóra és most is csak néha érzem azt, hogy jó lenne néha a városon belül autóval közlekedni, vagy hétvègente azzal hazajönni. Ez a BMW azonban más volt. Ennek az autónak a története mindig is érdekes volt számomra. Az ahogyan apa nagybátyjától a rendőr nyomozó Miska bátyától hozzánk került. Érdekes visszagondolni arra is, hogy apa ezzel járt a temetőbe felmérni a munkákat a 90-es èvek elejèn. Ez az autó volt Lontiék esküvői autója, amire akkor az egyik babámat ragasztottuk fel. Ezzel az autóval szenvedett Lonti balesetet, amikor a recski kanyarban lévő feszület fogta meg a megpördült autót valamikor a 90-es években. Erre a képre nem emlékszem mikor készült, csak arra, hogy mennyire szerettem azt a hangot hallgatni, amikor egy hosszú egyenesben ki tudott teljesülni ez a az erős motor. Mindig mondtam apának olyankor, hogy kakaót neki. Miután eladtuk sokszor láttam a környéken és sokszor a hang alapján felismertem mielőtt láttam volna. Egy ikonikus autó volt a családban.

1

A kép 2002-ben készült az unokatestvéremmel a negyedik születésnapunkon. Anyáink, akik folyton együtt képzelték el ezeket a családi ünnepeket, bevárták, amíg a 1999-ben született Olivér is egyidős lesz velem, aki 1998 novemberi vagyok. A gyermekkoromat jelentős mértékben meghatározták ezek a családi ünnepek, pontosan emlékszem a mesefilmekre, a ruhákra, és azokra a díszekre és analóg fotókra (mert a nagynéném ebben az időben sok analóg képet készített) a lakásukban. A fotók között volt olyan, amin az árnyékaink voltak láthatók, Olivéré és az enyém. A MOME-ra kellett egy vizsgafeladathoz a nagynénémnek. Erről a bizonyos árnyék-felvételről nagyon sokat beszélgettünk és most nagyon örülnék ha meglenne. Amíg nincs meg, addig be kell érnem a többi közös képpel az unokatesóimmal. Nagyon jó volt együtt játszani velük, hol repülőgépszerencsétlenséget, hol KiMitTudot, mindig kitaláltunk valami őrült jó ötletet. A fenti fotón fogócskázunk, háttérben nagynénémék családi fényképgyűjteménye.

2

1991-ben Madrid külvárosában, Parquesurban voltam először nyugati hipermarketben. Hatalmas árukészlet, akciós termékek a sorok végére rendezve. A bevásárlóközponthoz piac, élménystrand, éttermek és egyéb üzletek is tartoztak. Emlékszem a bőség zavarára. Magyarországon néhány évvel később nyíltak csak meg a super és hipermarketek. A fényképek érdekessége, hogy az oszlopok tükrében megörökítettem anyukámat és apukámat is, amire már nem is emlékeztem.

4

Az egyik leggondtalanabb családi nyaralásunk volt, amikor anyával és az öcséimmel Montenegróba utaztunk, a kotori öbölhöz. Busszal mentünk, és már az első este megvolt a kaland: vacsora után derült ki, hogy a csapvíz nem iható, úgyhogy éjjel le kellett sétálnunk a benzinkútra vodkáért, megelőzve a későbbi rosszullétet. (Sikerült.) A többi nap nyugalomban telt, kirándultunk, hajóztunk, felfedeztünk pár közeli várost.

5

Gyerekkori ízek. Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. A fényképek családi fotók a 90-es évektől a 2000 évekig, családi pillanatok, nyaralás, iskolai ünnepség.

1

Bármekkorára is nőttek a gyerekek, az év fénypontja a családi nyaralás. Általában már magán a vakáción elkezdjük tervezni a következő évit, ami az indulásig tucatszor módosul. Persze a desztináció, a szállás, a látnivalók és a gasztronómia is fontos, azonban a végtelenül vicces és kínos történetek, közös kalandok és szenvedések, veszekedések és kibékülések ismétlődése miatt igazán emlékezetes valamennyi utazás. Ezeknek pedig a legfontosabb helyszíne a személygépkocsi, mivel az egyre kisebb autóinkban egyre kevésbé férnek el az egyre nagyobb gyerekek. Igaz, már nincs csetepaté, de még mindig nagyon sok vita folyik a kimetszett hely nagyságán. Hiába, az idők változnak, a legkisebb gyermek végül győzedelmeskedett ebben a sokáig számára állandó veszteséget jelentő küzdelemben: ő nőtt a legnagyobbra, mélyen alszik, és erről bombabiztos fülhallgatóval is gondoskodik. A képzeletetekre bízom, mit szólnak ehhez a lányok!

2

2024 januárjában Szenegálba látogatott a családunk, mivel az idősebbik fiam már hosszabb ideje Afrikában dolgozott egy humanitárius szervezetnél. Béreltünk egy leharcolt terepjárót, hogy egy kicsit bejárjuk az országot. A vezetés Dakarból St. Louis-ba, a régi fővárosba a korábbi rutinhoz képest teljesen új kihívásokat tartogatott. A városokban az utakon és a kereszteződésekben minden oldalról, és minden irányból jött valamilyen jármű, teherautók, ütött-kopott személyautók, a lépcsőkön is lógó utasokkal zsúfolt, színesre dekorált buszok, motorosok, lovaskocsik vagy az úton átvágó gyerekek és gyalogosok. A közlekedők semmilyen elsőbbségi szabályt nem vettek figyelembe. Amint egy kis helyet észleltek, vagy akár anélkül is, azonnal benyomult valaki a pillanatnyi résbe. Esetleg rövid kis dudálással jelezték egymásnak, hogy hahó, itt vagyok, jövök én is. Ennek ellenére senki nem volt ideges, vagy agresszív, vidáman vigyorogtak és figyeltek egymásra. Az indexet is gyakran kint hagyták, mintha csak integetnének egymásnak, és nem csak az irányváltás jelzésére használnák. Folyamatos volt a haladás, és egyetlen balesetet sem észleltünk. Az volt az érzésem, mintha egy nagy halraj része lennék, amelynek tagjai folyamatosan kommunikálnak egymással. Ez egy teljesen új közösségi és vezetési élmény volt számomra.

5

Hát nem az ember a legérdekesebb minden sztoriból? A volán mögött pedig minden országban emberek ülnek, még akkor is, ha vezetési szokásaik, habitusuk és tárgykultúrájuk nagyon különböző. A következő képek családi fotóink afrikai utazásunkról. Mint sokak számára, számomra is a családi emlékezet, azon belül is a saját családom emlékezete érdekes. Mi itt láttuk először gyerekként a tengert, nem voltunk olyan helyzetben, hogy a Balatonnál messzibbre utazzunk. Sőt nem is a tengert az óceánt láttuk itt először. Az itt látható öt képen hol a szafarin ülünk a szüleimmel, hol a húsom látható anyukámmal, hol pedig én mosolygok mert nem tudom befogadni azt a sok csodát ami elém tárul. Apukám volt aki a képeket készítette, sőt később egy nagyobb lélegzetvételű beszámolót is írt, ami azonban a fiókban maradt, bár a fényképeket a családi ünnepeken elővesszük, nézegetjük. Az egyik fotón kenyai nők fonják a hajunkat a húgommal, a másikon a sofőrünk Sammy mosolyog.

1

Ez itt én vagyok még nem egészen egy évesként az igen magas apukámmal. A kép az udvarunkon készült, amit azóta benőttek az itt még apró bokrok és fák. A házunk mögött egy hatalmas keresztben álló pajta húzódik, a ház építői kocsisok voltak, kellett a hely a takarmánynak, jószágnak és a kocsinak. Az apukám szobrászművész, amikor megvették a romos házat, ez volt az elsődleges szempont, hogy a pajtából lehet műhely, ahol majd tud faragni. Akkoriban még nem volt disznóólból avanzsált garázsunk, úgyhogy az autóval is ide álltunk be. Ez az első autónk, amire emlékszem: fogkrémzöld színe volt, rendszerint leért az alja, amikor beálltunk a pajtába, ilyenkor mindenki anyázott. Ebben szállítottunk mindent: embert, szobrot, képeket, fotós cuccokat, az egész életünket. Gyerekként sokat aludtam a nyitott csomagtartójában nyári rendezvényeken. Előtte a szüleimnek kispolszkija volt, utána meg ez. Ami azóta is legenda a falunkban, mert a szüleim mindketten magasak voltak és hatalmas dolgokat fuvaroztak a kicsi autóikkal. A kiszállás mindig egy kisebb komédiához hasonlított.

1

Rönócska A családban sosem volt autónk. Amikor az 1980-as évek elején – mindenki számára emlékezetes második vizsgára – megszereztem a jogosítványomat, szívbe markoló álom volt csupán, hogy valaha nekem is legyen autóm. Negyvenes éveim elején (2000-es évek) aztán mégis lett, az első és utolsó – mondom most, 25 év elteltével. A kocsivásárlás gyökere huszonéves korom derekára nyúlik vissza. Algériában dolgoztam egy évig francia tolmácsként, és a francia fővállalkozótól szolgálati autóként egy Renault 4-est bocsátottak a magyar alvállalkozók rendelkezésére. Első autóvezetési gyakorlatomat ugyan egy Renault kamionon kezdtem a sivatagban, amellyel olykor még munkásokat is szállítottam, de kicsit többet a kis Renault személykocsival gyakorolhattam. Amikor felvetődött, hogy egyáltalán autóm legyen, nem volt kérdés, hogy csakis ez a típusú Renault legyen, amelynek némi nagyzással mondva megszoktam a kormányváltóját. Úgynevezett dobozos változatot, vagyis furgont szerettem volna, hiszen nem mindennapi használatra, hanem kifejezetten túrázásra, mozgó hotelként kívántam használni, fiatalkori, a szabadságot megtestesítő, csavargós álmaim beteljesítésére. Némi keresés után így került horogra egy fehér Renault4 F6-os (a hosszabb furgonváltozat), stílusosan egy másik „csavargótól”, egy horgásztól. Sokat sejtetett, hogy a rendszáma nem holmi nehezen megjegyezhető betűzagyvalék, hanem HIT volt. Rögtön családtaggá vált, az általános, formája után ráragasztott Bakancs becenév helyett a Rönócska nevet kapta. Hátsó üléseit kiszedtem, padlójára műanyag borítást szabtam, és a csomagtér elé, valamint a hátsó ablak lefedésére keresztbe kihúztam egy gumipókot, amelyre külön neki varrt fekete függönyt húztam. A kocsi oldalsó hosszú, egyébként kihúzható ablakai eleve sötétítettek voltak. Ünnepek alkalmával ő is kapott valami hasznos vagy szépítő ajándékot. Belefért két bicaj, sátor és alváshoz szükséges dolgok, szerény háztartás és tisztálkodási felszerelés, valamint később egy felfújható kajak. Az egyik dédelgetett álom Franciaország bejárása volt. Oda két útra mentünk vele, az egyiken a Loire-menti kastélyokat és Normandiát látogattuk. Sajátos élmény volt a nappal turistáktól és járművektől hemzsegő Mont Saint Michel környékén, parkolójában egyedül maradni este-éjjel-hajnalban, és egyedül körbejárni a szigetet. A másik úton délen a Lot és Vézère folyók mentét jártuk, őskori magánbarlangot (!) is meglátogatva. Óriási élmény volt persze szabadon közlekedni, ott éjszakázni, ahol tetszett (és lehetett), olykor pökhendien beállva a hatalmas német luxus lakóautók közé. A csehországi út is emlékezetes volt, Český Krumlovban a folyó mentén, kacsák közt parkolni, vagy kétszer a feketetói vásárt is megjárni, persze mindannyiszor benne alvással. Azért voltak vele kalandok, de érdekes módon mindig Magyarországon, külföldön megemberelte magát, amiért sok dicséretet is kapott. Egyszer a szerelőtől hazafelé robogva, másnapi franciaországi útra indulás előtt megállt az Erzsébet hídon, onnan kellett letolni. De betolták már benzinkutasok, és félretolták balesetnél helyszínelő rendőrök is, mert épp akkor és ott fogyott ki belőle a benzin. S szerelte meg egy traktoros valahol a nagy magyar pampákon, aki azon az úton rajtam kívül az egyedüli másik közlekedő volt, és aki integetésemre készségesen megállt. Fehér (!) kesztyűt húzott, felemelte a motorháztetőt, belevetett egy pillantást és egy mozdulattal megjavította. Még az is emlékezetes volt, amikor a hátsó kerekével becsúszott egy árokba, s a kiemelésére nekiveselkedett négy férfi majd feldobta a levegőbe – ugyanis a Rönócska igen könnyű kocsi, s ha elkapart a sivatagi homokban, egyszerűen arrébb lehetett tenni. Utólag is hálás köszönetem a több névtelen segítőnek! Nem gondoltam volna, de ezzel a sokszor javításra, szépítgetésre szoruló autóval egyszersmind bekerültem egy autóbuheráló körbe is, Budapest külvárosaiban dolgozó Renault 4-es szakértőtől kezdve a Citroen 2CV-es (becenevén Kacsa) értő karosszérialakatosig. Akinél végül is Rönócskám kilehelte a lelkét, illetve otthagyta a porhüvelyét, mert több évi kínlódás után kiderült, hogy a Kacsához alvázat sorozatban gyártó lakatos minden ígérete és igyekezete ellenére mégsem képes új alvázat készíteni hozzá. Azóta csak megbámulom és lefotózom az egyre ritkábban látható hasonló kocsikat, s továbbra is úgy gondolom, hogy habár az aerodimanikára fittyet hányó formában, annak a kocsinak lelke volt. Némi pátosszal: az enyém.

5

18 éven át, minden augusztusban 10-15 napot töltöttünk Krk szigetén, Krk városban. A gyerekek még picik voltak, amikor először kezdődött ez a 18 éven át tartó szakasz az életünkben. Ez volt az un. „családi nyaralás”. Hiába mentünk a Balatonhoz, az nem az igazi volt, mondták a gyerekek. Valahol igazuk volt, hiszen a Balaton környékén és Balatonalmádiban nőttem fel és ha oda utaztunk, akkor haza mentünk. Krken Klári barátnőmnek volt egy nyaralója, amit minden évben megkaptunk pár hétre. A 18 év alatt kicsit sajátunkká is vált. Kláriék a maglódi szomszédaink. A nyaralóhoz a halas kulcstartón voltak a kulcsok. Amikor átmentem Klárihoz a kulcsokért már olyan érzés volt, hogy indulunk is Krk-re. De ez azért nem volt egyszerű. Be kellett csomagolni. A lányok több bőröndöt pakoltak össze, tele játékkal és amikor nagyok voltak ruhákkal. A pakolást már előző nap reggel el kellett kezdeni, hogy másnap délután elinduljunk. Ez nem mindig sikerült, ugyanis Zoli a férjem, átnézte a bőröndöket és minden évben elhangzott ez a mondat: „Mi ez a sok cucc?! Nem fog beférni a kocsiba!” kezdődött minden előről. Kidobálta a bőröndök tartalmát és újra bepakolt, eredményesen, hiszen 4 bőröndből lett 2, ami már befért a kocsiba. A másnap reggeli indulás sohasem jött össze, jó, ha délután elindultunk. Indulás előtt megittam a kávémat, ekkor már minden be volt pakolva. Székesfehérvárnál jártunk, amikor elhangzott először a kérdés: „Mami, mikor érünk oda?” és ez még kb. 20-szor ismétlődött meg az út során. Amikor Rijeka magasságában először pillantottuk meg a tengert, a gyerekek mindig ezt a kiabálták: „A tenger!!!” Ugyanez a felkiáltás hangozott el a strandon is, ezzel a felkiáltással rohantak be a vízbe. Amikor áthajtottunk a krki hídon mindig letekertem az ablakot, hogy érezzük a sziget illatát. Megunhatatlan volt ez az érzés, a babér illat rozmaring illattával és sós tenger illatával keveredett. Ezt szinte most is érzem, ahogy írok róla. Ezek voltak az igazi családi nyaralások. Amikor már fiú barátok is feltűntek, ők sem jöhettek velünk, pedig mindig megkérdeztem a lányokat. „Nem, ez családi nyaralás.” hangzott a válasz. A lakás teraszáról csodálatos kilátás nyílt a tengerre, órákig tudtuk nézni, hiszen mindig más arcát mutatta. Az évek során megtanultam a horvát ízekkel főzni és mindig a teraszon vacsoráztunk. Az előző években még éttermekbe jártunk, de mindenkinek jobban ízlett az én „horvát konyhám.” Itthon is próbáltam néha olyan ételeket főzni, de az még sem volt az igazi. Valószínű azért, mert hiányzott a tenger látványa, a babér és a rozmaring illat. Persze azért voltak törzshelyeink, ahova minden évben elmentünk és mindig ugyanazt az ételt ettük. Ez Dobrinjban volt, ami egy kis település a sziget belsejében. A menü marhapörkölthöz hasonló étel volt egy helyi tészta specialitással, a surlicével. Az évek során megismertük a szomszédokat is, sőt én még beszélgettem is velük. Zoli mindig csodálkozott, hogy nem is tudsz horvátul. Mondtam az nem számít, a nyelven kívül más kommunikáció is van. Volt idős horvát bácsi, akivel jókat nevettünk. Az autóink sohasem hagytak cserben, mindig jól működött mindegyik. Aztán jött a COVID. Mindennek vége lett. Nem tudtunk elutazni abban az évben, és a következő nyáron sem. Kláriék úgy döntöttek, hogy eladják a nyaralót. Ők is és mi is nagyon szomorúak lettünk. Valami, ami szép volt véget ért. Azóta nem tértünk vissza a szigetre. Nem tudtuk elképzelni, hogy egy másik lakásban vagy egy szállodai szobában töltsünk el ott napokat. Többször próbálkoztunk a gondolattal azóta, de nem megy. Talán idén? Majd meglátjuk!

2

A covid időszakában felerősödött a Wunderlust, vagyis a kirándulás / utazásra ösztönző vágy. Szüntelenül ki akartunk törni a lakásunk/ házunk falai közül. A kirándulásokon, bejáratott útvonalakon sokszor nagyobb tömegekkel találkozhattunk, mint a bevásárlóközpontokban. Bár többször jártam a Dunakanyarban, és ott élő barátaim már mutattak számos túraútvonalat, számos ösvényt. Számomra a perspektívák, a madártávlat volt különösen jelentős ebben a családi kirándulásban, ahová apukámmal és a húgommal egy lakókocsival utaztunk el. Ha jól emlékszem, Apukám egyik barátjától kapta kölcsönbe a lakóautót, és azért mentünk azzal mert abban könyebben elfértünk hárman és negyedikként még a családi kutyánk is jött. Március végén, április elején voltunk, mikor az erdő újra életre kell. Vége a végtelen latyaknak, eltűnik a hó, és újjáéled az erdő. Még nincs teljesen tavasz, de már nincs tél. A leveleken átsüt a napfény, de az avar azért még ropog a lépteink alatt. A környezetünk amely a digitális világra volt kihegyezve, hirtelen teljesen más megvilágításba került. A Prédikálószéki kilátóig kirándultunk el, Dömösre. A Visegrádi 639 méteres csúcsa olyan távlatból engedte láttatni a környező tájat, amely teljesen szürreálisnak tűnt a covid hétköznapjaiból. Mindkét képet a húgom lőtte, az elsőn egy ismeretlen család áll (háttal) hozzánk hasonlóan a kilátásban gyönyörködtek. A második képen Apukám és én apró pontokként nézünk fel a magasba. Szeretem ezt a fotót, mert jól érzékelhetőek rajta a távlatok. Ezért is adtam neki ezt címnek. A magasból a kilátóból nézve minden nagyon aprónak tűnik, sikerül átérezni hogy mennyire aprók is vagyunk mi magunk a természethez képest, és problémáink is apróbbnak tűnnek. Maga a bezártság is.

4

Idén az ünnepeket Thaiföldön töltöttük. Korábban sosem voltunk ilyen messzi helyen, nagy szó volt ez számunkra és nagyon szerettük volna, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Az ünnepekkel járó káoszból menekültünk, na meg anya megőrülős maratonfőzését is ki akartuk küszöbölni, de persze az utazás előtt jó pár adag töltött káposztával és fasírttal feltankolva hagyta a mamákat Magyarországon. Az egyik legkedvesebb élmény, amit kint szereztünk, az a Krabi tartományában található ún. Tigris Barlang Templom ( Tiger Cave Tample) meglátogatása volt. Jól hangzik, nem? 1200 lépcsőfok, 80%-os páratartalom és három kiköpött tüdő. Utánaolvasás hiányában boldogan indultunk el az egész napos csoportos kirándulásunkra, ami több programot is tartalmazott; erdei tóban fürdés, elefánt-etetés és ez a kedves kis hegyi szentély meglátogatása. Amikor megérkeztünk a bájos helyszínre, közölték a vezetőink, hogy a szűk menetrend miatt 1 óra 20 percünk lesz erre a megállóra. Mit sem sejtve bólogattunk és elindultunk, nem mellesleg az éppen akkor rázendítő, szakadó esőben. Eleinte menedékbe húzódtunk, de pár perc után úgy döntöttünk, felesleges ilyenekre pazarolni az időt. Amikor megérkeztünk a hegy lábához, kikerekedett szemekkel próbáltuk keresni, meddig vezet felfele a lépcső. Elindultunk a kezdetben szokványos lépcsőfokokon, de ezek aranyosan egyre durvulni kezdtek, majd pár perc után közük nem volt az itthon ismertekhez. Amikor már az elején akkorákat kellett lépni, hogy szinte a korláton húztuk fel magunkat, az 55 éves anyukám tekintete vissza-vissza kandikált, de én ránéztem és azt mondtam, szó sem lehet róla. Most vagyunk itt. Most az egyszer (mondtam ezt úgy, hogy nem gondoltam, tényleg ennnnnyire hosszadalmas lesz a felvezető út). Már egy jó ideje mendegéltünk felfele, amikor anya elkezdte kérdezgetni a lefelé jövőket, ugyan mondják már meg, mennyi van még hátra. ,,Oh, you are almost there, keep going"- kaptuk a választ, így bizakodva folytattuk a haláltusánkat. 5 perc elteltével megint csak megállítottunk egy remegő lábbal lefelé jövőt, aki nevetve mondta: ,,Óh, nem fogok hazudni, még a felénél sem vagytok". Haha! Itt a nővéremmel nagyot nyeltünk, anya még nagyobbat, de tudtam, muszáj felmennünk, mert ezt nem hagyhatjuk ki. Teljes Rubint Réka üzemmódba kapcsolva biztattam anyát (és magamat is), hogy már mindjárt ott vagyunk, ne add fel, most vagyunk itt, ne állj meg. Kis idő elteltével azt is észrevettük, hogy számozva van, hanyadik lépcsőfoknál tartunk, így anyát a későbbiekben ez motiválta. Pár szemetesben turkáló, fagyit majszoló majom mellett elhaladva, előttünk lévő turistákkal összehaverkodva vonszoltuk fel magunkat, sőt, még egy idős nénit is kielőztünk, aki egyedül, bottal vállalkozott erre a fiatalokat is meggyötrő útra. Teltek a lépcsőfokok, és egyszer csak megérkeztünk az 1200.-hoz ( az elviekben utolsó lépcsőfokhoz), amikor láttuk, még 80 hátra van. Ssebaj! Egyáltalán nem voltunk idegesek. De azt is megmásztuk. Az első kép a fentről látható kilátást mutatja. Nem adja vissza, tudom, de ez tényleg hihetetlen látvány. A hegyek közt megbújó felhők, a buja növényzet, amit ott látsz, leírhatatlan. De azért is ilyen szép, mert megküzdöttél érte, főleg, hogy az 55 éves anyukád is. Akire iszonyatosan büszke voltam, hogy nem adta fel (a csoportunkból többen visszafordultak) és feljött velünk, mert ez egy életre szóló élmény marad mindannyiunknak. Mivel szent helyen jártunk, így a cipő levétele szükséges volt. Ez azért volt érdekes, mert említettem ugye, hogy az eső végig szakadt. A szentély területe pedig le van csempézve... Így hát végigkorcsolyáztunk a hatalmas Buddha szobor körül (utolsó kép), gyönyörködtünk a kilátásban és abban, hogy ezt tényleg megcsináltuk, noha több, mint egy órába telt. A történet pedig azzal kezdődött, hogy szűk másfél óránk van az egészre. Így idő hiányában visszakaptuk a cipőnket és erős túlzással leszáguldottunk (amennyire az eső és a remegő lábaink ezt engedték). Anya azóta is emlegeti. Isteni volt ezt együtt végigcsinálni.

1

A fotó Balatonszárszón készült a kilencven nyarán, apukám készítette a vízben állva. Egy külön bejáratú, mások által nem nagyon használt öblön keresztül megyünk be a Balatonba – mesélte pár hete, mikor a fényképről kérdeztem. A magyar tenger a kilencvenes években is vonzó volt a család számára, csak bepattantak a kocsiba, és másfél óra alatt Balatonszárszón voltak. Nagymamám, nagybátyám, na meg persze ő, akinek a kezében a kamera. Nem készültek fel a nyaralásra, mégis szerettek volna saját vízi járművet. Ezért csináltak gyorsan egy rögtönzött tutajt. Két gépkocsi belső, amit összekötöttek egy nagyobb gyúródeszkával. És kész is volt a "tutaj". 😅

5

A fotók 1990-ban Gávavencsellőn készültek, tizenévesek voltunk akkor. (Gávavencsellő nagyközség a korábban önálló Gáva és Vencsellő települések egyesítésével jött létre) Általános iskolai barátom Simi (Simon László) anyja, Zsóka néni újraházasodott egy itt élő idősebb férfivel és odaköltözött hozzá. Nyáron meghívott minket nyaralni a kis Tisza menti településre. Hárman mentünk: Simi, Varga Zsolt (Kacsa) és én. (Érdekesség, hogy Zsolt egy évvel fiatalabb volt nálunk, mégis ő nézett ki idősebbnek) . Városi gyerekként nagyon jól éreztük magunkat ott. Kisvasúttal utaztunk, mindennap fürödtünk a közeli Tisza folyóban. Parti halászcsárdába is benéztünk néha, ahol helyi romák hegedültek. Este pedig véget nem érő kártyacsatákat játszottunk, és közben ment a zene az első hordozható sztereó magnómról. Remek nyaralás volt. A három viccessebb fotóhoz pedig külön történet is kapcsolódik: A Tiszába fürödtünk, az iszap a dagonyáztunk. Közben jött egy tehéncsorda inni a vízhez. Beöltöztettem Simit és Zsoltot a takaróinkba, mintha tehén pásztorok lennének.