A performatív előadások szervezése és koreografálása mindig is a szenvedélyem volt. Kezdetben kísérletező közös alkotásokban vettem részt, majd mások performanszaiban is szerepeltem. Részt vettem egy nyári táborban, amit a School of Disobedience hozott létre. Életem legszebb pár napja volt. Inspiráló és nyitott nemzetközi résztvevőkkel kreatívkodtunk.
Az Engedetlenség Leányiskolája

Dátum
2022
Feltöltő
Helyszín
Balaton, Magyarország
Gyűjtemény
Kulcsszavak
Azonosító szám
JKK.2025.84
Licensz
További történetek

A most már csak egykori Waldorfeszt sokak számára fesztivált, kevesebbeknek tábort, még kevesebbeknek pedig közösséget jelent. Nem Waldorfos voltam, de egy társasággal én is elkeveredtem az egyik fesztiválra, még 21-ben. Amint átléptem a bejáratot éreztem, hogy a hangulat itt egészen más, mint a többi fesztiválon, ahol odáig voltam. Rá egy évvel már egy éjszaka helyett 10 napot töltöttem az Verebic-völgyi helyszínen, segíteni megépíteni majd lebontani a helyszínt, létrehozni három nap kalandot, táncot, varázst ami alatt megismertem nem csak azokat az embereket, de azt az életmódot és létérzetet is ami azóta is fontos részemet képezi. A pillanat, amikor egy hét teljes csend után megszólalt a nagyszínpad hangosítása. Amikor megérkeztek az első vendégek, amikor a második este közepén kellett kialakítani egy új táborozóhelyet és a fél fesztiválozó-sereget odaköltöztetni. Tömött erdőkben és tágas tisztásokon táncolni amíg megy le a nap. Két hét után először látni az arcod egy tükörben. Az első napi partikás krumpliban keresni az állatformájú krumplikat. A naplementés helyről felfutni a dombra megnézni azt mégegyszer. Mindig, mindig valahogyan kávéhoz jutni. Wish you were here-t énekelni a tábortűznél, miután bejelentette Balázs, hogy ez lesz az utolsó. Mind felejthetetlen pillanatokként élnek bennem. Felsorolhatatlanul sokan. Különös érzés nem Waldorfeszttel kezdeni a nyarat. Hiányoznak az emberek, a hely, a zenék, a váratlan. Abban, hogy ez valamilyen más formában viszont folytatódni fog, ahogy azt máris tette a Waldorfesztábor keretén belül, csak remélni tudom. Én ott leszek. Ezért a rengeteg élményért pedig, amiben biztos vagyok hogy sok más emberrel osztozok, mélyen hálás vagyok és minden valaha volt fesztiválozó nevében is szeretném megköszönni a szervezőknek.

Rajz óra után arra lettem figyelmes, hogy egy csinosan öltözött múlt századi úri hölgy ül az iskola kertjében. Gyorsan lerohantam a kertbe hozzá, mert teljességgel megbabonázott. Figyelmesen megkérdeztem Gyulabácsit, hogy megörökíthetem e ezt a nemes pillanatot, amit azóta is tisztelettel és hálásan köszönök! Gyula egyébként professzionális modell szerepét tölti be az iskolánkban, amit mindig hatalmas szívvel és teljes beleadással végez. Így készült el ez a közös projekt is!

Egyetlen egyszer voltam bikaviadalon. Kettős érzések kavarognak bennem, ha rá gondolok. Magával ragadó középkorból eredő tradíció, talán az ősi vadászösztön kap lángra a nézőtéren is, amikor együtt tör fel az „Olé” a torkokból. A társadalom kiemelten megbecsült hősei voltak a matadorok. Gyönyörű hímzéssel díszített teljesen testhez simuló a ruhájuk, de nem csak ettől lesznek igazán elegánsak, hanem a tartásuktól és a kecses, precíz mozdulatoktól, amit éveken át tanulnak és gyakorolnak, hogy végre szembenézhessenek egy vad bikával. A bika az arénában lát életében először testközelben embert, ezért tapasztalatlanul minden mozdulatra támad. Szó szerint borzasztóan izgalmas, mert nem tudja az ember kit féltsen jobban! Ember és állatbarát vagyok, ezért volt ez nekem az egyetlen alkalom. Nagyon egyenlőtlen a küzdelem, még is valamikor a bika győz. Ilyet csak az esti TV híradóban láttam, sajnos nem egyet. A személyes élményem nagyon különlegesnek mondható a spanyol barátaim szerint, mert az egyik bika átugrotta a nézőteret elválasztó palánkot, nem kis riadalmat okozva. Egy másikat tévedésből nem ahhoz a matadorhoz engedtek be, akihez kisorsolták. Ilyenkor megmenekül, nem kell újra ringbe szállnia, de az a legszebb, ahogy kivezetik a megvadult állatot: tehenekből álló csordát engednek be a küzdőtérre, azok közrefogják, és békésen kisétálnak vele. Kint aztán a tarkóján okozott sebeket is gyógykezelik. Érthető, hogy aktivisták százai tiltakoznak a megkínzott bikák miatt, a bikaviadalok betiltását követelve, amik még egyelőre kulturális örökségnek számítanak.

2022 augusztusának végén azzal a céllal látogattunk Rigába, hogy elmenjünk a leghíresebb ukrán rockzenekar, az Okean Elzy (ukránul: Океан Ельзи) koncertjére. A szokásunktól eltérően ezúttal nem autóval, hanem repülővel utaztunk, így ez volt életem első repülése is. Annyira megragadott a balti környezet és Lettország, hogy szeptembertől kezdve két féléven át tanultam lettül az egyetemen.

Sorozatom darabjai Budapesten készültek, műfajuk streetfotó. A városban mindig látni valami érdekeset, legyen az tükröződés, egy érdekesen futó árnyék, egy építkezésből megmaradt kompozíció. Zebrán átkelő gyalogosok, hétköznapi emberek a fővárosban. Van köztük analóg és digitális is, lenyomatai egy főváros mindennapjainak.

Elsuhanók cimű sorozatomban az absztrahálással játszottam. Mindig is nagyon különös hely volt számomra a főváros. Ezeken a felvételeken az expozicióval kísérleteztem, a lassú záridő különös fényhatásokat hoz létre, ami olyan, mintha mozgóképet rögzítene. Közlekedési járműből fotózva pedig csak erősödik a suhanásérzés.

Nagyon régóta vágytam komolyabb hegyek közé, igazi hegyi tavakkal és patakokkal. 40. születésnapomra utazást kaptam a nővéremtől, de pont a születésnapomon covidos lettem, aztán hosszú ideig utazni se lehetett a covid járvány miatt. 2022-ben aztán végre elindulhattunk a fiammal, és Szlovéniába mentünk a Bledi-tóhoz. Annyira meglepő volt számomra, hogy csupán néhány órás autóúttal ilyen csodálatos helyekre juthatunk! Magasak voltak a hegyek és kristálytiszták a vizek! Nagyon szép kirándulás volt, jó visszaemlékezni rá!

Felnőttként alig jártam már a Gellért-hegyre, de fiammal újból felfedeztem, hiszen vele nagyon sokat jártunk. Nagyon jó, hogy egy ilyen nagyvárosban ennyire változatos zöld felületek vannak! Kisgyerekkel igazi kirándulás, és sok helyen meg lehet állni, vagy a kilátást élvezni, vagy valamelyik szuper játszótéren órákig játszani! És a Gellért-hegy telis-tele van kanyargós ösvényekkel, meredek lépcsőkkel, titokzatos beugrókkal. Lenézve a Duna hömpölyög szélesen, körbe pedig ez a csodaszép város éli mindennapjait. Mindig jó ide eljönni!

We usually go skiing with my family. I usually ski with my brother because we try out almost all the slopes. Then, as a break, we go together in a dining room to have lunch. When we rest in the middle of the ski slopse, my brothers and I always have snow battles, which makes skiing even more exciting. Általában a családommal megyünk síelni. Gyakran a bátyámmal síelek, mert vele szinte az összes pályát kipróbáljuk. Aztán szünetként együtt megyünk be egy étkezőbe ebédelni. Amikor a sípálya közepén pihenünk, a testvéreimmel mindig hócsatázunk, ami még izgalmasabbá teszi a síelést.

2019 óta készítek vizuális naplót. Olyan képeket rögzítek, amelyek rezonálnak az aktuális gondolataimmal, érzéseimmel és hétköznapi történésekkel. Ezeket a képeket egy analóg nikon kamerával készítem. A digitálisról analógra váltás segít abban, hogy kilépjek ezekből a helyzetekből, kívülállóként figyelhessem meg őket és fogalmazzam meg képekben. Időközben viszont a fotó napló utazó naplóvá avanzsált. Utazás közben az analóg kamerával egy olyan szabadságot és játékosságot élek meg, ami a formákban, színekben, mozdulatokban, alakokban és megfigyelésekben csúcsosodnak ki. Leggyakrabban tájképeken, részletképeken és portrékon keresztül foglalkozom a külvilággal, amit látok és a belső világgal, amit érzek. Ezekben a helyzetekben rengeteget tanulok nemcsak a világról, hanem a világgal való viszonyomról is. A képeket átlapozva észrevettem viszont, hogy nem egyszer néznek velem szembe állatok. Sokszor olyan érzés fog el, mintha embereket fotóznék. Egy érdekes aspektusa a turista létnek, hogy nem csupán "elugrom" az állatkertbe és személytelenül lefotózom, dokumentálom őket, hanem belépek a privátszférájukba. Habár nem emberek, de helyi lakosok, akik megfigyelik az idegent. Én is figyelem őket, ők is figyelnek engem. Ebből a kölcsönös figyelésből pedig emberi arcok és helyzeteket bontakoznak ki. Máskor pedig csak átsuhannak a látómezőn, tudomást sem véve rólam sietnek tovább dolgukra.

2024 nyarán többéves spórolás után sikerült eljutni az USA-ba, pontosabban Philadelphiába. A sógorom, az unokaöcsém és unokahúgom ott tartózkodtak már féléve, amikor tesómmal kiutaztunk hozzájuk. Egy nappal az érkezés után olyan beteg lettem, hogy megmozdulni sem tudtam, vettünk tesztet és kiderült, hogy Covidos vagyok magas lázzal és fullasztó köhögéssel. Így se New York, se road trip Michigan-be, - amit persze a legjobban vártam- , ehelyett iszonyú mennyiségű fokhagyma elfogyasztása és a 41 C fokban való izzadás várt rám egyedül egy philadelphiai házban. Tesómék viszont elindultak a road tripre egy bérelt Nissan SUV-ban, és úgy értek vissza, hogy még egy nap maradt az autóbérlés idejéből. Akkorra már valamennyire összeszedtem magam, így elmentünk, most már öten, az óceánhoz. Ott készítettem ezt a képet mobillal, és annyira végtelenül értékeltem, az autót, ami elvitt minket, az óceánt, a társaságot, a sós párát, a szelet és a napsütést. Szeretem ezt a képet, mert dinamikus, párhuzamban azzal, ahogy én is újra aktívnak érezhettem magam, háttérben pedig látszik a gyógyító sós pára.

Ez volt az első Karácsony amire emlékszem is. Mint minden más ünnepnél, ilyenkor is a nagymamámnál ebédeltünk, mindig nagyon izgalmas volt ez az időszak, hogy vajon mi vár majd a fa alatt, de ez a karácsony ilyen szempontból kifejezetten különleges volt. Ugyan is mindhárom unoka, köztük én is. Kaptunk 1-1 mackós, kockás pokrócot. Sosem volt felhőtlen a karácsony, mert a nagyanyám minden alkalommal azon szenvedett, hogy a nagybátyám nem lesz ott egész hétvégén, mert az egész családjával együtt, ilyenkor mindig Ruzsá-ba látogattak. (Marika mamához, az unokatestvéreim másik nagymamájához) Emiatt mindig volt egy enyhe, de érezhető egymásnak feszülés anyám és nagyanyám közt, amit nem minden alkalommal viseltem jól. Mivel ezt jeleztem is, ennek a feszültségnek feloldására együtt meghintáztattak ebben az újonnan kapott mackós pokrócban, ami így oldotta egy kicsit a hangulatot mindenkiben és nekem annyira megtetszett, hogy a mindennapok részévé vált a problémák pokrócban való elringatása. (de néha csak pokróchintáztunk, mert minden esetben nagyon szórakoztató és izgalmas volt)

Születésem óta voltak kecskéink. Nekem már kiskoromban is természetes volt, hogy állatok vesznek körül. Pár éves koromban, anya már az ölembe nyomta a kecskegidákat. Így nőtem fel, közösen futkároztunk, őket babusgattam a játékbabák helyett. A családommal úgy tekintünk rájuk, mintha a társaink lennének és a velük való közösség határtalan örömet okoz. Természetesen nem vágjuk le az állatokat, nem eszünk húst, úgy gondoljuk, hogy lehet hús nélkül is egészségesen élni. Amikor egy állat az ősbizalmával megajándékoz minket, a kezünkbe helyezi az életét és bízik bennünk, hogy biztonságban van velünk, ezzel nem akarunk visszaélni. Tulajdonképpen Jeddyvel már megéltem a játékot, kalandot és a kirándulást is. Egy napos korában került hozzám, cumin neveltük. Amikor pár nap után folyton követett úgy döntött, hogy bejön velem a konyhába és csatlakozik a családi-tesós hangszórós ételkészítős partynkhoz, akkor szerettem igazán belé. Hatalmas partyarc volt, már akkor sem félt. Látszott, hogy vezéregyéniség lesz. Észre vettem, hogy mennyire intelligens és elkezdtem vele foglalkozni, nevelni, hogy kihozzam belőle a legtöbbet, mert nagyon okos kecske. Ennek tudatában tanítottam neki trükköket, így megtanult vezényszóra és jelre pacsit adni, pitizni, forogni, nyolcast írni a lépéseivel, hátrafelé menni, lábat nyújtva lépegetni, két lábra ágaskodni, dobogón forogni, körülöttem forogni, puszit adni. Anyuval amióta az eszemet tudom visszük a kecskéket, kutyákkal együtt sétálni és legeltetni, bár sokszor a fű helyett inkább a lombokba harapnak bele. Egyszer az út szélén megállt egy öt fős társaság, akik közül az egyik fiú különösen szimpatikus volt neki és szószerint lepacsizott vele. Amikor a Dunapartra épp túristák jönnek és mi arra visszük Jeddyt, sokszor kérnek meg minket, hogy hagy csináljanak közös képet vele. Szülinapján mindig feldíszítem őt, különleges csemegékkel készülök neki. Hálás vagyok, hogy a sors lehetőséget adott rá, hogy egymást választhattuk.

Amikor Freiburgban gimnazista voltam, egyik hétvégén elmentünk páran a helyi vásárra. Elég stresszes időszakot éltünk, az érettségire készülés és a jövőnk kitalálása mellett kevés időnk maradt bármi másra. Viszont azt is tudtuk, habár keveset beszéltünk róla, hogy pár hónap múlva, amikor már leérettségiztünk, bizonytalan hogy mikor látjuk majd újra egymást. Ez így is lett - többen a tengeren túlra mentek továbbtanulni, páran hazamentek a saját országukba, és mindenki szétszóródott a nagyvilágban. Ez a kora tavaszi vurstlis este egy nagyon kedves emlék maradt a gimiből. Itt még együtt volt a nagy baráti társaság, és olyan 15-en elmentünk hullámvasutazni, körhintázni, fura formájú nyalókákat és (magyar!) lángost enni. Mindettől egyébként irtó rosszul lettem és másnap végig émelyegtem, viszont a vidámparkokról azóta is ez az este jut eszembe.

Az evezőtáborba az egyik barátnőm hívott, a sokadik fárasztó egyetemi nap után. Szinte a semmiből az egyik duplaóránk utáni szünetben ezt kérdezte: ,,Van kedved evezni egy hétig? Velem meg pár barátommal? Vicces lesz! Mivel sosem voltam még hasonlón igent mondtam. A táborra szinte alig volt felkészülési időnk, igyekeztem minden kézikönyvet elolvasni, ruhát és ételt pakolni az útra. Elérkezett a nagy nap. A Keleti pályaudvarról indultunk, az egyik fiú már foglalt nekünk kajakokat. Menetrend: napközben evezés, éjszaka alvás. Az Ipoly folyón haladva Magyarországról Szlovákiába. Ipolyszalka vagy Szalka (szlovákul Salka) község Szlovákiában, ahol az evezőtáborunk során megálltunk egy egész napra megpihenni szombaton. Külön örültünk a település nevének mert egy harmadik közös barátnőnk vezetékneve megegyezett a falu nevével. Itt betértünk a helyi fogadóshoz, aki egészen hajnalig szóval tartott minket. Soha nem felejtem el, hogy az este egy pontján még legkedvesebb házipálinkáját is elővette és megkínált bennünket vendégeket, majd táncra perdült. Mi, evezősök nagyot nevettünk. Az evezés egyébként elképesztően szép volt, de tapasztalatlanságomból fakadóan nem használtam elég naptejet és nagyon megégtem. Az evezőtársaim közül párral még ma is tartjuk a kapcsolatot, nagyon jó közösségi élmény volt.

Életem első sikóernyőzése, ami Pomázon történt, amikor a húgommal és egy barátjával. A covid alatt történet, amikor nehéz volt találkozni egymással, és minden megkérdőjeleződött. A levegőben való repülés pillanata azonban mégis mindent felülmúlt. Bár hivatalosan nem tartozik az extrém sportok közé, mégis nagyon sok adrenalint váltott ki, szinte azonnal, ahogy felemelkedtünk. A húgom barátja már nagyon rég siklóernyőzik, pontosan tudja, hogy a siklóernyőzés "extrém" voltát nem veszélyessége, sokkal inkább a repülés hétköznapitól eltérő közege adja. A repülés egy kiszolgáltatott helyzetet teremt, ahol a siklóernyős "szabadon" repül, egyedüli eszköze a szél, pont ezért nagyon tisztába kell lennie az időjárási körülményekkel. A képeket Anyukám készítette, aki lentről nézte, ahogy repülünk.

Mindenki vegyen elő egy lapot! címmel szerveztünk csoportos kiállítást a Magyar Képzőművészeti Egyetem II.éves hallgatóiként. Azelőtt még soha nem dolgoztam ennyi emberrel, ezért ez a tapasztalat nagyon sokat adott hozzám, és megtanított a csapatmunka alapjaira. Kurátor volt az összes osztályátrsam: Balajthy Boglárka, Bence Bettina, Czvetkó Fruzsina, Cselőtei Boglárka, Domonkos Sára, Geiger Róza, Grisztel Eliza, Horváth Mátyás, Lipka Boróka, Menyhért Júlia, Pető Zsófia, Sárközi Fanni, Sóti Márton – sokkal közülük még ma is tartom a kapcsolatot. A kiállításrendezést megelőzően kutatásba kezdtünk, és az oktatási fordulattól kezdve Thierry de Duve-ig próbáltunk minden fontos művészetelméleti értekezést elolvasni, amely pedagógiával foglalkozott, egyúttal a kiállítást saját közoktatásban szerzett élményeink tükrében is szerettük volna létrehozni, ezért döntöttünk végül úgy, hogy a a röpdolgozatokat megelőző rettegett mondat lesz. Az írásbeli számonkérés, amely egyikünknek sem volt a kedvence, tudtok hogy mások számára is az írásbeli számonkérésének emlékét idézi fel. Az érettségi után két évvel voltunk szinte mindannyian, a történelemkönyvet Asztalos Zsolthoz hasonlóan, hiányosnak tartottuk, torzítottnak és keretezettnek. Végül a csoport döntésének értelmében ezeket a kulcsszavakat használtuk a kiállítás rendezésekor is, mert ezeket tartottuk az egész közoktatásra érvényesnek. A kiállításnak fontos részét formálta a Nemzeti Alaptanterv változtatására irányult intézkedések, a kiállításon bemutatott művek elsősorban a központilag meghatározott tananyag átadására és számonkérésének módjára reflektálnak. Mindezek mellett egy alternatívát kínáló modellt is bemutattunk, ami a kritikai pedagógián alapul. A DemoLab projektje volt számomra a legérdekesebb munka, hiszen ők diákokkal közösen hoztak létre fanzineokat, a brazil Paulo Freire-hez hasonlóan. Kiállító művészeink Asztalos Zsolt, Balogh Viktória, Barna Orsolya és Pálinkás Bence György voltak, valamint Lődi Virág, Pólya Zsombor, Szemző Zsófia, Tóth Márton Emil voltak. A történetem fényképei pedig a kiállítás kapcsán létrejött workshopot jeleníti meg, ahol a kritikai-pedagógia módszerét alkalmazva, a magyar oktatáspolitikával kapcsolatos szavakkal kísérletezett. A Telep Galériában, a kiállításunk terében ezekkel játszottunk 2019 decemberében.

A Magyarkúti Művésztelep volt MKE-s hallgatók kezdeményezésére alakult. A szobrász, festő és grafika szakos diákok a covid alatt elzártan alkottak, saját szűkös albérleteikben, vagy családi házaikban próbáltak megfelelni a Képzőművészeti rendszer követelményeinek. Minden ami igazán fontos: az alkotóközösség, az egymás alkotásaira érkező reakciók, a művészetelméleti viták, kimaradtak a covid időszakából. A menetrend tíznapos, Glauser Lisa (volt szobrász hallgató) a házigazda, és idén lesz ötödik éve, hogy otthont ad az alkotótelepnek. Az alkotótelep a covid utáni közösség hiányában alakult, nagyon fontosnak tartjuk a közös szakmai munkát, és az egymás alkotásaira érkező reflexiókat. Az első évben teljesen önerőből működtük, később a 2022-es évben egy NKA-pályázat is támogatott minket. Ami közös minden nyári alkotótábor végén, hogy a tizedik napon szervezünk egy kiállítást az erdőbe. Előtte közös tervezés előzi meg az alkotótábort, sokszor télen kezdjük el megfogalmazni azt az adott témát, amit szeretnénk a következő művésztelepnek. A 2022-es év azért is volt különleges, mert egyre több az MKE-n tanuló volt Erasmusos hallgató is csatlakozott hozzánk, főként olasz, skóciai diákok. Szakmai előadásokra meghívtuk volt oktatóinkat, hogy tartsanak számunkra előadást a dunakanyari művésztelepekről, (Mélyi Józsefet és Sinkó Istvánt). A közösségen túl a természet közelsége és az efemer alkotás lehetőségét tudnám kiemelni, mint kulcsfogalmakat a magyarkúti művésztelepünkön. Ami szuperfontos még, hogy a helyi közösség és a pesti barátaink is el szoktak jönni a megnyitóinkra, megtekinteni a művésztelepen született munkákból a kiállítást. A Gorka Géza Kerámiamúzeumban 2022-ben ősszel még egy white-cube-os, klasszikus értelembe vett kiállítás is nyílt a műveinkből.

Ádám Anna írókörén vettem részt az Engedetlenség Leányiskolájában. ,,ENGEDETLENSÉG LEÁNYISKOLÁJA Az "Engedetlenség Leányiskolája" egy experimentális művészeti iskola, ami a szabad és kritikus gondolkodás képességének elsajátításáról szól, hogy a végén meg tudd fogalmazni miért akarsz művész lenni, milyen művész akarsz lenni, kinek akarsz művészetet csinálni, mit akarsz a művészeteddel mondani, elérni... Bár logikus kérdések, mégsem egyszerűek, főleg ha épp most vágnál bele, és emellett még ezer más kérdésre sem tudod a választ. Az “Engedetlenség Leányiskolájában” nem választasz médiumot, kipróbálsz ezt is-azt is, itt az órákat közös élmények és tapasztalatok váltják fel, nem csak ülünk egy teremben, hanem kirándulunk is, felfedezünk, megfigyelünk, megismerünk, átélünk, megbeszélünk, megnézünk, letesztelünk, kipróbálunk... Több reflexió, hosszabb kutatófolyamat, átgondoltabb és tudatosabb alkotás, felelősségteljesebb, etikusabb és szolidárisabb módszertan, empátia és kritika, elfogadás és támogatás, egy újragondolt, befogadható és mindenki számára elérhető, fenntartható, független és bátor kortárs művészetért.,,

Kreatív írókört tartott Ádám Anna az Engedetlenség leányiskolájában. ,,ENGEDETLENSÉG LEÁNYISKOLÁJA Az "Engedetlenség Leányiskolája" egy experimentális művészeti iskola, ami a szabad és kritikus gondolkodás képességének elsajátításáról szól, hogy a végén meg tudd fogalmazni miért akarsz művész lenni, milyen művész akarsz lenni, kinek akarsz művészetet csinálni, mit akarsz a művészeteddel mondani, elérni... Bár logikus kérdések, mégsem egyszerűek, főleg ha épp most vágnál bele, és emellett még ezer más kérdésre sem tudod a választ. Az “Engedetlenség Leányiskolájában” nem választasz médiumot, kipróbálsz ezt is-azt is, itt az órákat közös élmények és tapasztalatok váltják fel, nem csak ülünk egy teremben, hanem kirándulunk is, felfedezünk, megfigyelünk, megismerünk, átélünk, megbeszélünk, megnézünk, letesztelünk, kipróbálunk... Több reflexió, hosszabb kutatófolyamat, átgondoltabb és tudatosabb alkotás, felelősségteljesebb, etikusabb és szolidárisabb módszertan, empátia és kritika, elfogadás és támogatás, egy újragondolt, befogadható és mindenki számára elérhető, fenntartható, független és bátor kortárs művészetért.,, Annak a szövegemnek a részleteit osztom meg a fotóval, ami a workshop alatt született: Ki vagyok én? Derű vagyok ború vagyok állapot vagyok állapot változás állapot váltás keresés vagyok .... Vagyok, mert lenni vágyok. Vagyok, mert vágyak hajtanak. Több szóban több színben több mondatban több ember több fülében több rímben több fejében több szemében vagyok benne. Benned vagyok benne. Benne vagyok benned. Általad vagyok, belőled vagyok az akaratodból vágyva lettem azzá amivé vágytál engem. Üres ház, porlepte testem. Elvágyódok innen, más vagyok, mint hittem. Torz nyúlt arcom takarom, megmérgez a hatalom. Ki vagyok, keress meg ha mered. Kísérj el az úton kísérőm. Kísérő vagyok látom kívülről belülről. Érzés vagyok, kölcsönös, ösztönös. Ház vagyok. Tetőző. Súlytalan kérődző. Szomorú légzőcső. Körözött merénylő. Addig amíg be nem temet az idő.

Az engedetlenség leányiskolája ötvözi az elméletet és a gyakorlatot, egy non-formális oktatás keretein belül, amiben minden diákját arra ösztönzi, hogy megkérdőjelezzék a társadalmi normákat, a konvenciókat, szembesüljenek a sztereotípiákkal, és foglalkozzanak a minket körülvevő rendszerekkel. Eleinte eseményfotósként kapcsolódtam az iskola programjába, mely egy nyári kreatív írótábor volt, melynek végeredményeképp létrehoztunk egy, írott szövegeinken alapoló közösségi performansz sorozatot Az ISBN könyvgalériában és kültéren egyaránt.

2023 telén részt vettem az Engedetlenség Leányiskolájának több hónapos Masterclass képzésén, ahol többek között tanultam különböző táncműfajokat, breathworkot, meditációkat, továbbá tanulhattam a public performance-ról, gyakorolhattam a kreatív írást, tarthattam és koreografálhattam különböző performanszokat csoportosan és önállóan, részt vettem a III. Vadvirágok fesztivál szervezésében, amin aktív és passzív meditációs workshopokat is tartottam. A Masterclass képzés záróvizsgájaként létrehoztam első három átfogó workshopomat, önismereti, mélyreható témákban melyeket önállóan szerveztem és tartottam.

Saját képzeletünk a felszabadulásunk legfőbb támogatója. Épp ezért gondoljuk úgy, hogy a szabad asszociációs és kreatív készségeink segítségével, képesek vagyunk felfedezni azokat az értékes lehetőségeket önmagunkban, amiket eddig talán nem ismertünk és amik által megtapasztalhatjuk az önkifejezés szabadságát és mélységét. Az aktív, mozgással ötvözött meditáció segíti növelni a testtudatot és általa egyfajta „belső látást” hozhatunk elő, ami elvezethet megszokott világunk, új, még felfedezetlen területeire.

Az RMC táncos közösség foglalkozásai során javaslatokat kapnak a résztvevők, amelyek által elindulhatnak az önismereti úton, rátekinthetnek a lelki folyamataikra, és tudatalattijuk működésére. Megkereshetik motivációjuk forrását, inspirálódhatnak, megnyílhatnak az őszinte kapcsolódás és kommunikáció felé. Végső célunk, hogy a résztvevők megtalálják autentikus énjüket, tisztán éljék meg érzelmeiket, tudatosan és felszabadultan legyenek jelen életükben.

Az Release Movement Circle (továbbiakban RMC) Szomatikus Mozgásszínházi közösség tagjai kisebb és nagyobb közösségek, csoportosulások részére tart mozgásra és önismeretre ösztönző foglalkozásokat. Célja a szomatikus tudatosság, az önismeret és az önreflexió fejlesztése, amely egyaránt támogatja a lelki egészséget és a művészi önkifejezést. A foglalkozásainkon egy-egy témát körbejárva, közösen gondolkodunk előítéletmentes, megtartó közegben. Az órák lényegi elemei, a teljesség igénye nélkül, a szomatikus megközelítés, a testtudati fókuszú mozgás, az imagináció, a szabadtánc, az írás, a rajz általi reflexió és a beszélgetések általi élmény- és gondolatmegosztás.

Az RMC közösség tagjaként, foglalkozom improvizatív, kontakt és autentikus tánccal. Az óráinkon elsősorban a mozgáson van a hangsúly, de rengeteg bodywork, aktív meditáció, rajz, művészetterápia és érintésterápia is helyet kap az alkalmainkon. Nyilvános, havonta rendezett fellépéseinken egyedi módon egyesítjük az önsimereti beszélgetés, a szomatikus tánc és a mozgásszínház világát. Közös célunk, hogy közösen merüljünk el az önismeret mélyebb rétegeiben és szabadon fejezzük ki önmagunkat a test, a lélek és a mozgásszínház szövedékében.

Mikor létrehoztam ezt a workshopot azt kutattam, hogy a mozgás és testünk által elmondott történetek, olyan tudatalatti válaszokat és működési mechanizmusokat, érzelmeket hozhatnak felszínre, amikről nem is sejtjettük, hogy bennünk vannak. Ezen felül segítenek szélesebb perspektívából szemlélni saját életünk folyamatait, és tudatosabb, teljesebb életet létrehozni.

A tavaly megtartott egyik workshop témám ez volt: Hogyan lehetne mozgásban elmesélni az életünk különböző szakaszait? Napjaink rohanó világában, az emberek tudat alatt átugranak az egyik szakaszból a másikba... Hogyan tudnánk megállni és megragadni az életünk pillanatait? Mi történik, amikor nem vagyunk felkészülve az eljövendő életszakaszainkra, és a változások elől menekülünk? Vajon hogyan lehetne megérteni és elfogadni, hogy az élet során mindannyian átalakulunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell az elménk, az intellektusunk és fizikai adottságaink terén? Úgy gondolom, sokan nem tudjuk elfogadni vagy megérteni, hogy a felnövekedés során, szinte mindenben változunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell: az elménk, az intellektusunk, a fizikai adottságaink, ezek az idővel mind folyamatosan átalakulnak… Fontos lenne tudatosítanunk ezt a változást az életszakaszaink között, hogy megértsük, hogyan formált minket át a múltunk, hogy melyik életszakasz mit adott vagy mit vett el... Ezzel együtt, közösen kutathatjuk azt is, hogy a jövőben, mire számíthatunk, mit akarunk igazán az élettől. Felelősséget kell vállalnunk, el kell kezdenünk magunkban kutatni egy teljesebb jövőért.

"Életszakaszaink meséje" című workshopom második alkalmán egy mélyreható aktív meditációt gyakorló úton vezettem végig a résztvevőket, ahol mindenki a saját életszakaszaira fókuszáltan vett részt egy szomatikus mozgásalapú kutatásban. A workshopon egy irányított mozgásgyakorlatra és improvizációra hívtam a résztvevőket, aminek célja a múltbéli, jelenlegi és jövőbéli állapotaink eltáncolása volt... A mozgásgyakorlatot követően egyéni alkotófolyamatba merültünk. Ebben a szakaszban a csoport tagjai írtak, rajzoltak, terveztek és szerkesztettek, létrehozva saját életszakaszaikról szóló műveiket. Az alkotás során az egyéni kreativitás és önkifejezés került előtérbe. A workshop záró részében pedig azt gyakorolták, hogyan tudják játékosan és felszabadultan bemutatni saját alkotásaikat. Ez a gyakorlat nem csak a művészi megnyilvánulások színpadi előadását célozta, hanem arra is ösztönözte a résztvevőket, hogy kifejezzék saját kreatív folyamatukat és az alkotások mögötti érzelmeket, történeteket.

ÖNTRANSZFORMÁCIÓ... "A rétegzett személyiségünk" című workshopom a @school_of_disobedience Masterclass képzésének záróvizsga feladataként jött létre. Ennek az alkalomnak a középpontjában az önismeretünk mélyítése állt. Ezen napon a résztvevők megalkothatták önmagukat, egy korábban számukra is ismeretlen módon. Olyan eszközökkel és módszerekkel kísérleteztünk, amik segítségével kiléptünk a megszokott kereteinkből, és egy teljesen új módon tanultunk mozogni vagy akár önmagunkról gondolkodni, alkotni. A résztvevőket így egy új testi érzékelés és mozgásforma felfedezésével vezettem végig ebben az improvizációs folyamatban, melynek célja az volt, hogy szorosabb és elfogadóbb kapcsolatba kerüljenek saját testükkel. Ezt követően a vizuális területeken való alkotás és kísérletezés kapta meg a fő szerepet. A résztvevőknek lehetősége nyílt önmaguk megformálására és olyan művészeti kifejezési formák felfedezésére, amelyek segítettek feltárni személyiségük rejtett rétegeit. A foglalkozások során egy önismereti és terápiás hatású élményt élhettünk át.

Te talán tudod , de mi történik, ha Olaszországban megbüntettek minket a buszon és nem fizetjük be? – írtam rá pánikolva a világutazó nagybátyámra, akitől azt reméltem talán tudja a választ. A barátnőimmel mikor Pennabilliben jártunk egy performatív fesztiválon( Artisti In Piazza | Festival Internazionale di Arti Performative) csak nem vettünk buszjegyet és 60 euróra megbírságoltak minket fejenként, amely akkor megfelelt a havi fizetésem felének. Sári barátnőm, aki ott lakott már vagy egy fél éve, esküdött rá, a helyi olaszok sose vesznek buszjegyet, ő sem vett soha. Így hát mi sem vettünk, gondolva jó lesz még a készpénzünk a fesztiválra. Diákként kicsit sem volt könnyű ezt a bírságot megfizetni, ez mégsem szegte kedvünket. Hajtott minket a felfedezés, a wunderlust és a kiváncsiság vágya, és ami a legfontosabb az új élmények és a találkozás lehetősége, ami a covid karanténnal töltött órái után felbecsülhetetlen volt. A festőnek tanuló barátnőm Pennabilli városát választotta Erasmusa színhelyéül, és mi egy másik barátnőmmel tervebe vettük, hogy meglátogatjuk őt. Ki is néztünk egy repülőjegyet a születésnapja dátumának a környékére. Összesen három napot töltöttünk Pennabilliben, egyet pedig Riminiben. Szállásunk nem volt, így a fesztivál mellett a csodálatos olasz kisváros egy félreeső hegyi útvonalának a lépcsőin hajtottuk álomra a fejünket, ahol megbeszéltük a felnőtt élet viszontagságait, a pályakezdés nehézségeit és a szakmai csalódásainkat. Másnap is hajnalig koncerteztünk megismertünk vicces olasz fiatalokat, magunkban pedig megállapítottuk, hogy olyan ez a fesztivál, mint a magyar Művészetek Völgye. A felhőtlen boldogságunkat, csak az utolsó nap postai bírságbefizetés árnyékolhatta, ahol 180 Eurot ott kellett hagynunk. Ennek ellenére az utazást soha nem felejtem el, életem egyik legmeghatározóbb nyári emléke marad. Azóta minden évben igyekszünk a többi művész/ művészettörténész barátommal meglátogatni a fesztivált, amely egyszerre emlékeztet a Völgyre, másrészt megidézi egy középkori kisváros hangulatát.

A covid időszakában felerősödött a Wunderlust, vagyis a kirándulás / utazásra ösztönző vágy. Szüntelenül ki akartunk törni a lakásunk/ házunk falai közül. A kirándulásokon, bejáratott útvonalakon sokszor nagyobb tömegekkel találkozhattunk, mint a bevásárlóközpontokban. Bár többször jártam a Dunakanyarban, és ott élő barátaim már mutattak számos túraútvonalat, számos ösvényt. Számomra a perspektívák, a madártávlat volt különösen jelentős ebben a családi kirándulásban, ahová apukámmal és a húgommal egy lakókocsival utaztunk el. Ha jól emlékszem, Apukám egyik barátjától kapta kölcsönbe a lakóautót, és azért mentünk azzal mert abban könyebben elfértünk hárman és negyedikként még a családi kutyánk is jött. Március végén, április elején voltunk, mikor az erdő újra életre kell. Vége a végtelen latyaknak, eltűnik a hó, és újjáéled az erdő. Még nincs teljesen tavasz, de már nincs tél. A leveleken átsüt a napfény, de az avar azért még ropog a lépteink alatt. A környezetünk amely a digitális világra volt kihegyezve, hirtelen teljesen más megvilágításba került. A Prédikálószéki kilátóig kirándultunk el, Dömösre. A Visegrádi 639 méteres csúcsa olyan távlatból engedte láttatni a környező tájat, amely teljesen szürreálisnak tűnt a covid hétköznapjaiból. Mindkét képet a húgom lőtte, az elsőn egy ismeretlen család áll (háttal) hozzánk hasonlóan a kilátásban gyönyörködtek. A második képen Apukám és én apró pontokként nézünk fel a magasba. Szeretem ezt a fotót, mert jól érzékelhetőek rajta a távlatok. Ezért is adtam neki ezt címnek. A magasból a kilátóból nézve minden nagyon aprónak tűnik, sikerül átérezni hogy mennyire aprók is vagyunk mi magunk a természethez képest, és problémáink is apróbbnak tűnnek. Maga a bezártság is.

Első emlékek a busójárásról, amikor nyolc évesen a szüleimmel és a legjobb barátaimmal leutaztunk Mohácsra, hogy magunk is megismerjük ezt a tavaszváró téltemető népszokást. Levente és Lili is le voltak nyűgözve, de a legjobban talán engem ejtettek rabul a bárányszőrbe, kosszarvakba bújt (részben) helyiek. Bár mostanra már tudom, hogy nincs történelmi alapja, mégis nagyon megragadott gyerekként, az a népi monda, amelyben magába foglalja a busójárás eredetét, és amelyben a törököket elűző helyiek démonikus maszkokat faragnak és nyelvet öltenek az ellenségre. Az eredetileg sokác (horvát) népszokás, amely farsang utolsó hetére tehető ma már a magyar világörökség része. Poklada néven is ismert busójárás eredete messzire tekint vissza. A török elől a dunai mocsárvilágba elbújó sokácok úgy tervezték meglepni a törököket, hogy ijesztő vérrel és egyéb állati és növényi színezékkel megfestett álarcokba bújtak és birkabőrbe öltöztek. Kereplőkkel és saját készítésű zajkeltő eszközökkel átcsónakáztak az éj leple alatt, és sikeresen elzavarták a törököket, akik fejvesztve menekültek el a városból. A képen a sulis szerelmemmel és a legjobb barátnőmmel állunk pár busónak öltözött férfi mellett, a másikon játékból a fejemre helyezi a busómaszkot. A harmadik fénykép a Mohács felé tartó buszon készült, itt kártyázással mulatjuk az időt. Emlékszem a szüleimet is nagyon lelkesítették a busók, csodálattal telve meséltek nekem a maszkkészítés nehézségeiről. Bár nem szeretem feltétlenül a karnevált, a busójárásban mégis van számomra valami vonzó, az hogy állati/ kitalált lénynek öltöznek az emberek számomra különösen érdekes ebben a népszokásban. Ráadásul a mohácsi busójáráson számos más csapat részt vesz a busójáráson Szerbiából és Lengyelországból, ahol hasonló hagyományok alakultak ki. Emlékszem a 2007-es mohácsi busójárás után sok groteszk maszkot lerajzoltam, és talán újakat is tervezetem. Megragadtak ezek a képzeletbeli lények, és rajtuk keresztül új kompozit figurákat skicceltem fel a papírra. Később elolvastam és a magyar busójárás eredete a bolgár „kukeri”-hez vezethető vissza. A Néprajzi Múzeum új állandó kiállításán is kiemelt szerepet kapnak a Mohácsi busójárás tárgyai az Örökség részben, amelyek nekem minduntalan a 2007-es találkozást juttatják az eszembe.

2022 nyarán Flórával Athénból kihajóztunk egy kis szigetre strandolni. A kikötés után pokoli melegben kellett átsétálni a sziget túloldalára, az „ideális” öbölbe. Az úton kicsit nyűglődtünk, de a hely, ahová érkeztünk, megérte a nyűglődést: nyugis öböl, kies táj, langyos tenger. És kevés ember: inkább helyiek, nem turisták. Gyors lepakolás után mentünk fürdeni. Szaladt utánunk egy ember, hogy halló, halló, figyeljünk, mert medúzák vannak a vízben. Nem tilos fürdeni, csak óvatosan. OK. Első blikkre nem tűnt fenyegetőnek a helyzet. És nem is volt semmi. Ilyenkor hajlamos azt gondolni az ember, hogy ez csak valami helyi lárifári. De nem. Az első fürdések alkalmával színe sem volt medúzának. Aztán egy apró csípő érzés, de semmi komoly. Pont olyan, mint az eredi sétákon a csalán. Lárifári. De nem. Jött egy izmosabb medúza: először csak odapöckölt, de végül a kézfejem elkapta. Én meg őt, de a kézfejemre tapadt egy csápja. Kijjebb evickéltem, és próbáltam ledörgölni a csápja darabjait. Mégsem lárifári, de azért drámainak sem tűnt. (A helyi ember a parti homokból figyelték a műsort.) Á! mondtam Flórának. Megcsípett. Picit őt is. Kiértem a partra, még próbáltam a sós vízzel enyhíteni a csípő érzést, amikor odaszaladt hozzám egy hetvenéves görög bombanő hófehér bikiniben: Jellyfish? kérdezte. Igen. Szaladt vissza a táskájához, kivett belőle valami fehér port, kézbe vette a kávés papírpoharát, visszaszaladt, kimosta a tengerben, benne hagyott egy kis tengervizet, kikeverte a fehér porral és a kezembe adta: hogy kenjem be. Most. Tettem, ahogy kell. A nők mindig helyt állnak, ha segítségre van szükség! A strandon még többször bekentem. A fehér por egyébként szódabikarbóna volt. Eltelt a nap, visszamentünk Athénba, másnapra kicsit lelohadt, olyan volt, mint amikor vasalóval vagy a sütővel égetem meg magam. Egy hét múlva már itthon úsztam a Dunában. Már a vízben is éreztem, hogy furán viszket. Estére már fájt, másnap reggelre meg az egész kézfejem bedurrant és belázasodtam. A patikában vásárolt krém semmit nem használt, így elmentem másnap a háziorvoshoz: aki még sosem látott medúzacsípést, de utána olvasott, és felírt valami tesztoszteronos kenőcsöt. Néhány nap alatt lement róla a gyulladás és besebesedett. Ezekben a napokban kezdtem a neten medúzacsípésekről képeket nézni, és nyomozni, hogy milyen állat lehetett. Egyrészt találtam egy cikket, ami arról szólt, hogy Görögország partjait ellepték a veszélyes medúzák. A cikk és a vízben látott állat alapján azt okoskodtam ki, hogy világító medúza volt. Medúzakutatásaim során találta rá Diana Nyad nevére, aki a nyílt vízi hosszútávúszás híres asszonya – azóta már film is készült róla. Az ő életét is megkeserítettek a medúzák, egy alkalommal a halál küszöbén táncolt – amikor Kuba és Florida közötti távot akarta teljesíteni. Minden veszélyessége ellenére a medúza álomszép állat. Minél veszélyesebb, annál szebb. A világító már elég szép. De szerencsére van nála szebb. Ezt a képet Flóra készítette rólam – telefonnal. Elég nyugis kép. Ekkor még egyáltalán nem gondolom, hogy az aznapi medúzacsípés következményeit majd otthon viselem. Hogy csak egy hét múlva aktiválódik igazán a csalánméreg ereje. Hogy ez az idilli görög sziget lesz az első medúzacsípésem kalandos helyszíne.

Mindkét kép egy számomra nagyon kedves helyen, szülővárosom közvetlen közelében, a szentesi Tisza-strandon készült. Az első képen apukám, nagymamám és én vagyok látható. Szentesi és igazi természetes víz rajongó létünkre nyaranta sűrűn megyünk le csobbanni egyet a nap végén. Rengeteg emlék, kalandos nap/este és nagy gondolat köt minket a strandhoz. Mióta az eszemet tudom így hármasban megyünk úszni, csöpögtetünk homokvárat, labdázunk és sörözünk "Mangecnél", a helyi fura figuránál, aki évtizedek óta viszi a nagyon illegális, kis vízparti kocsmát. Apa és én árral szembe úszunk, mert "az az igazi edzés", míg mama már csak lefelé tud csorogni, azt is azután, hogy karonfogva átsegítjük a ragacsos, iszapos terepen. Szerintem mindannyiónk nevében mondhatom, hogy ezek a nyári délutánok, esték, amikor a legboldogabbak vagyunk, a családdal együtt, tokától bokáig homokosan. (Készült: 2023. június 23., digitális/telefonnal készült) A fotó mindhármunknak megvan bekeretezve. A második képen épp barátnőm kisfiát ismertetem a vízzel/ússzással. Igazi szentesiként, hol máshol ússzon először, mint a Tiszában? Vannak napok, mikor barátnőmmel összeszedjük a bandát, a testvéreit és az utcabeli kispajtásokat és így, sokan együtt tekerünk le a strandra. Barátnőm a biztonságot felügyeli, én a játékfelelős vagyok. Agyagcsúszdát gyúrunk, kosarazunk, kergetőzünk, lubickolunk. Ilyen egy tökéletes nap... (Készült: 2020. június, analóg)

Kiskoromban az unokatesómmal nagyon sokat jártunk a Normafára családilag. Kevés emlékem van ötéves koromból, de erre az egyre igazán élesen emlékszem. Azt játszottuk, hogy indiánok vagyunk, és a közös csatakiáltásunkat gyakoroltuk. Sok évvel később 2018-ban az egyik osztálytársam Takáts Márk Dávid szervezett egy közösségi facebook eseményt, amire 13,8 E ember visszajelzett, és még többen jöttek el. Az esemény szövege: Drága spancik! 2016 nem volt egy jó év. Sőt, szerintem minden kétely nélkül kimondhatjuk, hogy egyenesen szar volt. Mindannyiunkban bizonyosan felgyülemlett kurva sok stressz, és kétlem, hogy bármelyikünk ki tudta volna adni úgy istenigazából. Mert ugye üvölteni nem szép dolog, én sem szeretem ha üvöltenek körülöttem. De csak emiatt nem szabad elfelejtenünk az üvöltés mágikusan terapeutikus hatásait. Ha egyedül üvöltesz, az gáz. Ha mások is üvöltenek veled, az menő. Jöjjünk össze és üvöltsünk egy nagyot. Együtt. Jól fog esni. Believe me folks, believe me. P.S.: Az event 100%ig komoly, nem egyike a humoros kamu eventeknek, amiknek mostanában oly nagy a népszerűsége A 444. híroldal később ezt a cikket hozta le: Közös üvöltésre hívta a Normafára tíz barátját egy stresszes gimnazista fiú a Facebookon, de nagyon hamar több mint 12 ezer ember csatlakozott az eseményhez.

2008-ban megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, aminek az volt a fődíja, hogy elutazhattam Kenyába a családommal. A képen én és a húgom vagyunk láthatóak, egy az indai óceán partjain megismert maszáj férfival. A maszáj férfin kívül ( akinek már sajnos nem emlékszem a nevére) csomó új barátot és népszokást megismertünk.

A covid időszaka alatt sokat jártunk át vendégségben egymáshoz a legközelebbi barátaimmal, ez a kép is ott készült. Az egyik kedvenc tárgyam a barátnőm lakásában ez a hold alakú lámpa volt, ami olyan fényt tudott hozni, még a járvány legsötétebb időszakaiban is, és hangulatvilágítást adni az esti meghitt beszélgetésekhez, hogy azt nehéz is szavakba önteni. Mindenesetre mindenképp lenyűgözött, hogy ameddig az utazás kvázi lehetetlen volt, ezt az égitestet – a Holdat –a kezembe tudtam fogni. Továbbá egyik kedvenc afrofuturista filmem is eszembe jutott a Space Is the Place (1974) is eszembe jutott, amely arról szól, hogy Sun Ra, aki egyszerre aktivista és zenész esélyegyenlőséget követel az afroamerikaiknak, miután a Földön landol űrhajójával.

A covid alatt a baráti körrel és húgommal elkezdtünk kísérletezni a szuper nyolcas filmmel, az analóggal és más kísérleti technikákkal. Jelen fotón a húgom látható, ahogy épp nyújtja az analóg filmet. Ez a nap azért emlékezetes számomra, mert bár nem maradt meg semmi a kísérleti filmen, ( valószínűleg az exponálás miatt) mi azért nagyon jól éreztük magunkat öten Szentendrén barangolva.