5
2022
Magyrakúti Művésztelep II.
Magyarkút, Magyarország
A Magyarkúti Művésztelep volt MKE-s hallgatók kezdeményezésére alakult. A szobrász, festő és grafika szakos diákok a covid alatt elzártan alkottak, saját szűkös albérleteikben, vagy családi házaikban próbáltak megfelelni a Képzőművészeti rendszer követelményeinek. Minden ami igazán fontos: az alkotóközösség, az egymás alkotásaira érkező reakciók, a művészetelméleti viták, kimaradtak a covid időszakából. A menetrend tíznapos, Glauser Lisa (volt szobrász hallgató) a házigazda, és idén lesz ötödik éve, hogy otthont ad az alkotótelepnek. Az alkotótelep a covid utáni közösség hiányában alakult, nagyon fontosnak tartjuk a közös szakmai munkát, és az egymás alkotásaira érkező reflexiókat. Az első évben teljesen önerőből működtük, később a 2022-es évben egy NKA-pályázat is támogatott minket. Ami közös minden nyári alkotótábor végén, hogy a tizedik napon szervezünk egy kiállítást az erdőbe. Előtte közös tervezés előzi meg az alkotótábort, sokszor télen kezdjük el megfogalmazni azt az adott témát, amit szeretnénk a következő művésztelepnek.
A 2022-es év azért is volt különleges, mert egyre több az MKE-n tanuló volt Erasmusos hallgató is csatlakozott hozzánk, főként olasz, skóciai diákok. Szakmai előadásokra meghívtuk volt oktatóinkat, hogy tartsanak számunkra előadást a dunakanyari művésztelepekről, (Mélyi Józsefet és Sinkó Istvánt).
A közösségen túl a természet közelsége és az efemer alkotás lehetőségét tudnám kiemelni, mint kulcsfogalmakat a magyarkúti művésztelepünkön. Ami szuperfontos még, hogy a helyi közösség és a pesti barátaink is el szoktak jönni a megnyitóinkra, megtekinteni a művésztelepen született munkákból a kiállítást. A Gorka Géza Kerámiamúzeumban 2022-ben ősszel még egy white-cube-os, klasszikus értelembe vett kiállítás is nyílt a műveinkből.
2
2022
Az Engedetlenség Leányiskolája
Budapest, Magyarország
Az engedetlenség leányiskolája ötvözi az elméletet és a gyakorlatot, egy non-formális oktatás keretein belül, amiben minden diákját arra ösztönzi, hogy megkérdőjelezzék a társadalmi normákat, a konvenciókat, szembesüljenek a sztereotípiákkal, és foglalkozzanak a minket körülvevő rendszerekkel.
Eleinte eseményfotósként kapcsolódtam az iskola programjába, mely egy nyári kreatív írótábor volt, melynek végeredményeképp létrehoztunk egy, írott szövegeinken alapoló közösségi performansz sorozatot Az ISBN könyvgalériában és kültéren egyaránt.
1
2022
A hiányzó buszjegy
Pennabilli, Olaszország
Te talán tudod , de mi történik, ha Olaszországban megbüntettek minket a buszon és nem fizetjük be? – írtam rá pánikolva a világutazó nagybátyámra, akitől azt reméltem talán tudja a választ. A barátnőimmel mikor Pennabilliben jártunk egy performatív fesztiválon( Artisti In Piazza | Festival Internazionale di Arti Performative) csak nem vettünk buszjegyet és 60 euróra megbírságoltak minket fejenként, amely akkor megfelelt a havi fizetésem felének. Sári barátnőm, aki ott lakott már vagy egy fél éve, esküdött rá, a helyi olaszok sose vesznek buszjegyet, ő sem vett soha. Így hát mi sem vettünk, gondolva jó lesz még a készpénzünk a fesztiválra. Diákként kicsit sem volt könnyű ezt a bírságot megfizetni, ez mégsem szegte kedvünket. Hajtott minket a felfedezés, a wunderlust és a kiváncsiság vágya, és ami a legfontosabb az új élmények és a találkozás lehetősége, ami a covid karanténnal töltött órái után felbecsülhetetlen volt. A festőnek tanuló barátnőm Pennabilli városát választotta Erasmusa színhelyéül, és mi egy másik barátnőmmel tervebe vettük, hogy meglátogatjuk őt. Ki is néztünk egy repülőjegyet a születésnapja dátumának a környékére. Összesen három napot töltöttünk Pennabilliben, egyet pedig Riminiben. Szállásunk nem volt, így a fesztivál mellett a csodálatos olasz kisváros egy félreeső hegyi útvonalának a lépcsőin hajtottuk álomra a fejünket, ahol megbeszéltük a felnőtt élet viszontagságait, a pályakezdés nehézségeit és a szakmai csalódásainkat. Másnap is hajnalig koncerteztünk megismertünk vicces olasz fiatalokat, magunkban pedig megállapítottuk, hogy olyan ez a fesztivál, mint a magyar Művészetek Völgye. A felhőtlen boldogságunkat, csak az utolsó nap postai bírságbefizetés árnyékolhatta, ahol 180 Eurot ott kellett hagynunk. Ennek ellenére az utazást soha nem felejtem el, életem egyik legmeghatározóbb nyári emléke marad. Azóta minden évben igyekszünk a többi művész/ művészettörténész barátommal meglátogatni a fesztivált, amely egyszerre emlékeztet a Völgyre, másrészt megidézi egy középkori kisváros hangulatát.
2
2022
Távlatok a karanténban
Dömös, Magyarország
A covid időszakában felerősödött a Wunderlust, vagyis a kirándulás / utazásra ösztönző vágy. Szüntelenül ki akartunk törni a lakásunk/ házunk falai közül. A kirándulásokon, bejáratott útvonalakon sokszor nagyobb tömegekkel találkozhattunk, mint a bevásárlóközpontokban. Bár többször jártam a Dunakanyarban, és ott élő barátaim már mutattak számos túraútvonalat, számos ösvényt. Számomra a perspektívák, a madártávlat volt különösen jelentős ebben a családi kirándulásban, ahová apukámmal és a húgommal egy lakókocsival utaztunk el. Ha jól emlékszem, Apukám egyik barátjától kapta kölcsönbe a lakóautót, és azért mentünk azzal mert abban könyebben elfértünk hárman és negyedikként még a családi kutyánk is jött.
Március végén, április elején voltunk, mikor az erdő újra életre kell. Vége a végtelen latyaknak, eltűnik a hó, és újjáéled az erdő. Még nincs teljesen tavasz, de már nincs tél. A leveleken átsüt a napfény, de az avar azért még ropog a lépteink alatt. A környezetünk amely a digitális világra volt kihegyezve, hirtelen teljesen más megvilágításba került.
A Prédikálószéki kilátóig kirándultunk el, Dömösre. A Visegrádi 639 méteres csúcsa olyan távlatból engedte láttatni a környező tájat, amely teljesen szürreálisnak tűnt a covid hétköznapjaiból. Mindkét képet a húgom lőtte, az elsőn egy ismeretlen család áll (háttal) hozzánk hasonlóan a kilátásban gyönyörködtek. A második képen Apukám és én apró pontokként nézünk fel a magasba. Szeretem ezt a fotót, mert jól érzékelhetőek rajta a távlatok. Ezért is adtam neki ezt címnek. A magasból a kilátóból nézve minden nagyon aprónak tűnik, sikerül átérezni hogy mennyire aprók is vagyunk mi magunk a természethez képest, és problémáink is apróbbnak tűnnek. Maga a bezártság is.
1
2022
A csalánméreg ereje
Athén, Görögország
2022 nyarán Flórával Athénból kihajóztunk egy kis szigetre strandolni. A kikötés után pokoli melegben kellett átsétálni a sziget túloldalára, az „ideális” öbölbe. Az úton kicsit nyűglődtünk, de a hely, ahová érkeztünk, megérte a nyűglődést: nyugis öböl, kies táj, langyos tenger. És kevés ember: inkább helyiek, nem turisták. Gyors lepakolás után mentünk fürdeni. Szaladt utánunk egy ember, hogy halló, halló, figyeljünk, mert medúzák vannak a vízben. Nem tilos fürdeni, csak óvatosan. OK. Első blikkre nem tűnt fenyegetőnek a helyzet. És nem is volt semmi. Ilyenkor hajlamos azt gondolni az ember, hogy ez csak valami helyi lárifári. De nem.
Az első fürdések alkalmával színe sem volt medúzának. Aztán egy apró csípő érzés, de semmi komoly. Pont olyan, mint az eredi sétákon a csalán. Lárifári. De nem. Jött egy izmosabb medúza: először csak odapöckölt, de végül a kézfejem elkapta. Én meg őt, de a kézfejemre tapadt egy csápja. Kijjebb evickéltem, és próbáltam ledörgölni a csápja darabjait. Mégsem lárifári, de azért drámainak sem tűnt. (A helyi ember a parti homokból figyelték a műsort.) Á! mondtam Flórának. Megcsípett. Picit őt is. Kiértem a partra, még próbáltam a sós vízzel enyhíteni a csípő érzést, amikor odaszaladt hozzám egy hetvenéves görög bombanő hófehér bikiniben: Jellyfish? kérdezte. Igen. Szaladt vissza a táskájához, kivett belőle valami fehér port, kézbe vette a kávés papírpoharát, visszaszaladt, kimosta a tengerben, benne hagyott egy kis tengervizet, kikeverte a fehér porral és a kezembe adta: hogy kenjem be. Most. Tettem, ahogy kell. A nők mindig helyt állnak, ha segítségre van szükség!
A strandon még többször bekentem. A fehér por egyébként szódabikarbóna volt. Eltelt a nap, visszamentünk Athénba, másnapra kicsit lelohadt, olyan volt, mint amikor vasalóval vagy a sütővel égetem meg magam.
Egy hét múlva már itthon úsztam a Dunában. Már a vízben is éreztem, hogy furán viszket. Estére már fájt, másnap reggelre meg az egész kézfejem bedurrant és belázasodtam. A patikában vásárolt krém semmit nem használt, így elmentem másnap a háziorvoshoz: aki még sosem látott medúzacsípést, de utána olvasott, és felírt valami tesztoszteronos kenőcsöt. Néhány nap alatt lement róla a gyulladás és besebesedett.
Ezekben a napokban kezdtem a neten medúzacsípésekről képeket nézni, és nyomozni, hogy milyen állat lehetett. Egyrészt találtam egy cikket, ami arról szólt, hogy Görögország partjait ellepték a veszélyes medúzák. A cikk és a vízben látott állat alapján azt okoskodtam ki, hogy világító medúza volt. Medúzakutatásaim során találta rá Diana Nyad nevére, aki a nyílt vízi hosszútávúszás híres asszonya – azóta már film is készült róla. Az ő életét is megkeserítettek a medúzák, egy alkalommal a halál küszöbén táncolt – amikor Kuba és Florida közötti távot akarta teljesíteni.
Minden veszélyessége ellenére a medúza álomszép állat. Minél veszélyesebb, annál szebb. A világító már elég szép. De szerencsére van nála szebb.
Ezt a képet Flóra készítette rólam – telefonnal. Elég nyugis kép. Ekkor még egyáltalán nem gondolom, hogy az aznapi medúzacsípés következményeit majd otthon viselem. Hogy csak egy hét múlva aktiválódik igazán a csalánméreg ereje. Hogy ez az idilli görög sziget lesz az első medúzacsípésem kalandos helyszíne.