Volt egyszer egy tengerpart

1

Nagyszüleim konyhájában áll egy harmincéves sarokkanapé. Színe zöld, funkciója változó. Van, hogy pihenőhely, máskor cigi és kávézó zóna. Kiváló hely az olvasáshoz és kézimunkához. Néha terápiás tér, de a legjobb történetek is itt hangzanak el. Ám régebben, még gyermekkoromban, a sarokkanapé színpaddá és a legszórakoztatóbb játszótérré alakult. Itt tanultam meg az első dalokat, miközben egy zseblámpát tartottam mikrofonként a kezemben. Itt gyakoroltam az óvodai ünnepélyen elszavalt verseimet, és itt sajátítottam el a csárdás és a keringő lépéseit. Mindezt nagytatám társaságában, aki hol a családtagokból álló nézőközönségben tapsolt, hol játszótársként szegődött mellém. Ilyenkor előkerültek nagymama szekrényéből a ruhák: kötött mellények, ingek, sálak, fejkendők, bundakabátok, bundasapkák, napszemüvegek és bőrkesztyűk. A ruhadarabokkal együtt napvilágot láttak különböző történetek gyermekkorról, fiatalkorról, boldogságról, szerelemről, bánatról és veszteségről. Megjelentek karakterek: a pökhendi dáma, a morcos vénasszony, a bohókás bohóc, a pénzes úriember. De előbújtak az elhunyt dédszüleim is, akikkel én már nem találkozhattam. Visszatekintve úgy érzem, hogy a játékainkon keresztül ismerhettem meg igazán nagytatámat. A zöld sarokkanapé azóta is megtartotta funkcióját. Van, hogy pihenőhely, máskor cigi és kávézó zóna. Kiváló az olvasáshoz és a kézimunkázáshoz. Néha terápiás tér is, de a legjobb történetek is itt hangzanak el. Azonban már jó pár éve nem változik át színpaddá. Felnőttek az unokák, és most inkább römi sarokként használják. Ha belépünk a nagyszüleim udvarára, a konyhai ablakon keresztül már láthatjuk a sarokkanapét. Általában vagy mama szürcsölgeti rajta a kávéját, vagy tata - ölbe tett kézzel - várja az érkezésünket. Ha meglátnak, csillogó szemmel sietnek ajtót nyitni. A zöld sarokkanapé pedig talán az új generáció érkezését várja, amely újra színpaddá varázsolja őt.

1

A képen az anyukám és én integetünk a fényképezőgép felé. 1998-at írunk, s épp a tengerparti nyaralásunktól búcsúzunk. A kirándulásos, vakációs, túrázós fényképek egyik tipikus jelenete az, amikor az alanyok egy helységtábla előtt állnak. Ez lehet a település kezdetét vagy végét jelző tábla: az előbbi a „megérkeztem”, az utóbbi az „elindultam” üzenetét hordozza. A digitális kor előtti időkben, amikor minden fényképet meg kellett gondolni, az utolsó felvételt gyakran az áthúzott helységtáblára tartogatták. Ez a rituális gesztus nem csupán pillanatképet készített, hanem szimbolikusan is lezárta a vakáció és a szabadság idejét. Az így született kép lett az üdülés vagy kirándulás albumának záróképévé, az adott időszak, az élmények és a kalandok végső illusztrációjává. Mindez nálunk is így történt. Mi is a filmtekercs utolsó képét használtuk fel ehhez a fotóhoz, hogy az első tengerrel való találkozásom emlékét őrző albumnak záró(képe)gondolata legyen. Ugyanakkor ez a kép egy hosszas, gyönyörű barátság kezdetét is magában foglalja, hiszen ezek után minden évben meglátogattam a Fekete-tengert, ami életem egyik kardinális pontjává vált. A képen látható E 87 út, a napraforgómező, a horizonton felbukkanó tenger – mind a második otthon nosztalgikus jelei. Viszont eddig soha nem tűnt fel a kép bal oldalán megbúvó katonaautó. Érdekes, ahogy az ember számtalanszor megnézi ugyanazt a képet, és mindig mást lát rajta, ezáltal az emlékek is új értelmmel bővülnek folyton.

2

A történetemhez két képet választottam, amiken a barátaimmal kártyázunk. A képeket egy barátnőm készítette, aki megnyerte a kártyajátékot, amit játszottunk, így előbb kiszállt abból. Azért esett erre a két képre a választásom, mert úgy gondolom, hogy a privát fotó egy sajátos csoportjába esnek. Nem dokumentálás vagy emlékezés céljából készültek, nem is azért, hogy meg legyenek osztva valamilyen platformon (egészen eddig ez nem is történt meg), hanem csupán a játék céljából. A telefonnal való fotózás lehetőséget teremt a fotózással való játékra, talán ez az egyik különbség a digitális és az analóg fotó között. Míg az egyik a mai napig bizonyos költségeket jelent, így bizonyos szempontból megfontoljuk, hogy mi az, ami ,,érdemes” arra, hogy lefotózzuk, addig a digitális fotókkal nem kell takarékosan bánnunk. Néha ez talán hátrány, mert elönt minket a fotók tömkelege, talán feleslegesen van több 10 ezer fotó a telefonunkon, ha sohasem használjuk őket. De vannak előnyei is annak, hogy ennyire elérhetővé vált számunkra a pillanatképek megörökítése: olyan dolgokat fotózunk le, amiket máskülönben sosem tennénk, mert jelentéktelennek tűnnek. Nem szépek, nem különlegesek, mindennapiak. És talán pont ez a mindennapiság az, ami mégis különlegessé teszi ezeket a fotókat: gyakran előfordul, hogy azok a dolgok válnak később különlegessé a szemünkbe, amik egykor magától értetődőek voltak. Hiszen nem ilyen tárgyakkal van tele (részben) a Néprajzi Múzeum is? Mindennapi, közönséges tárgyakkal? Persze ma már sok tárgy ezek közül egyáltalán nem mindennapi, pont emiatt nem lepődünk meg, hogy múzeumban találjuk? De honnan tudhatnánk ma, hogy 100 év múlva mi marad mindennapi, és mi válik különlegessé? Kicsit erről szól a MaDok program műanyagprojektje is. Fontos megjegyeznem, hogy a ,,mindennapi” fotókból sokáig kevesebb volt a Néprajzi Múzeumban. Ennek elsősorban az az oka, hogy az analóg fotózás időigényessége, anyagára miatt nem volt erre lehetőség. A telefonnal készített digitális fotók viszont radikálisan átalakították a fotózás lehetőségeit. Úgy gondolom, hogy részben a Jelen Archívum is ilyen fotók készítésére invitál minket: mindennapi életképekre. Valamikor a 2025-ös nyár folyamán tűnt fel, hogy rengeteget játszunk a barátaimmal. Az együtt töltött időnk nagy részében van a kezünkben valamilyen ,,Játékeszköz”, vagy éppen, hogy nincs, mert mi magunk vagyunk a játék: a kezünk vagy a szánk. Nekem ezek a játékok nem az unaloműzésről szólnak, játék közben kicsit újra gyereknek érezhetem magamat, ilyenkor erőt tud venni rajtam valamiféle olyan lelkesedés, ami általában a gyerekkor velejárója. Van egyfajta szabadság a játékban, ami magával ragadja az embert, egyre többet és többet akar játszani, mint ahogyan a gyerekek is képtelenek abbahagyni a játékot. Már-már játékfüggővé válunk, ahogy az egyik barátom fogalmazott. Azt hiszem gyakran elfeledkezünk a játékok közösség szervező erejéről. És ez alatt az erő alatt nem csupán azt értem, hogy amikor egy-egy játékot bizonyos emberek szeretnek játszani, a közös játék hatására jó kapcsolatot alakítanak ki egymással. Úgy gondolom, hogy a játék bizonyos esetekben egy közösségi rítus funkcióival rendelkezhet. A barátaimmal az egyik legkedvesebb játékunk a makakuke. Már magának a névnek is közösség szervező, pontosabban jelölő funkciója van, ugyanis a játéknak nem ez az eredeti neve. Hogy pontosan mi arról fogalmam sincs, két barátunk tanulta a kapolcsi tábortűz mellett, és mivel egy olyan játékról van szó, ami mellett , remekül lehet szotyizni, makakuke lett (a szotyi tájnyelvi megnevezése makuka Borsod megyében). Azért mondom, hogy a névnek jelölő funkciója van, mert sokáig nem ismertem ezt a történetet, mivel a körülöttem levő emberek – tágabb és szűkebb értelemben is – mind így hivatkoztak a játékra. A barkochbához hasonlatos játék, ha makakuke néven fut, akkor kijelöl egyfajta közösséget, vagy közösségek láncolatát, akik egymástól, ezen a néven tanulták meg a játékot. A játéknak nagyon fontos része az asszociáció. A csoport egyik tagja gondol egy szóra, aminek elmondja az első betűjét, a többieknek pedig az lesz a feladata, hogy kitalálják ezt a gondolt szót. Ezt úgy tudják megtenni, ha a gondolt szó első betűjével kezdődő szavakat írnak körül egymásnak, amikor ezekre sikerül rájönniük egytől tízig beszámol valaki, és egyszerre kimondja a szót a körülíróval, még a gondoló előtt, akkor a játékosok megkapják a következő betűt a gondoló szavából. Innentől kezdve pedig már a meglévő két betűvel kezdődő szavakat kell körülírniuk. A gondoló úgy tud védekezni, ha előbb rájön a körülírt szóra, és bekiabálja azt, mielőtt a tízig számolás végén ezt egy másik játékos tenné meg. Minél szorosabb a csoport kohézió, annál több lehetőség van a bonyolultabb asszociációkra. Fontos szabály, hogy a körülírásnál figyelni kell arra, hogy a gondoló legyen esélye kitalálni a körülírt szót (tehát pl. nem lehet olyan dolgokra hivatkozni, aminél csak két ember volt ott, és senki más). Ha sikerül egymás – sokszor nagyon bonyolult – körülírását megfejtenünk az valahol egy olyan kapcsolódás érzést teremt a csoporttagok között, amik egy átlag beszélgetés alatt nem jönnének létre. Az asszociációkból gyakran alakulnak ki olyan mondatok vagy szavak, amik játék után is velünk maradnak. Különösen akkor, ha ,,viccesen gondolunk”. Egy idő után elfogynak az azonos kezdetű szavak, ilyenkor lehet viccesen gondolni. Például a szó kezdete: ,,mét”, ha erre azt mondom, hogy fel lehet rá mászni viccesen, abból lesz a ,,métra” (létra). A játék mindezek mellett attól is a saját játékunkká válik, hogy egy idő után saját szabályokat alakítunk ki hozzá (akárcsak a viccesen gondolás, vagy például nem lehet K-val gondolni, bár ezzel a szabállyal nem mindenki ért feltétlenül egyet…) Az alábbi két fotó akkor készült, miközben mi kártyáztunk, és a barátnőm felfigyelt az asztal feletti két lámpára, amik, ha jó szögben tartotta a telefont, és felállt a székre, kitakarták két barátunk fejét. A fotóknak a játék volt a célja, nem egy művészi kép kreálása, csupán csak a játék a látószögekkel. Ez a fajta szemlélet az, ami miatt fontos nekem az, hogy sokat játszunk a barátaimmal: a legváratlanabb helyzetek, tárgyak teremthetnek lehetőséget a játékra. A játék pedig egy olyan oldalát mutatja meg a világnak, amit gyerekként mindannyian jól ismertünk, és talán érdemes lenne felnőttként is újra felfedeznünk azt.

1

A fénykép 2002-ben készült egy napsütéses áprilisi napon. A jó idő kicsalogatott bennünket és felkerekedtünk, hogy kirándulni menjünk. Első állomásunk a Kékestető volt, onnan mentünk tovább a Siroki várba. Ugyanakkor ahogy haladtunk A-ból B-be, egyszer csak az autóból figyelmesek lettünk egy hosszan elterülő repceföldre. Amint megálltunk, gyorsan bele is vetettük magunkat a gyönyörű sárga virágok közé a másodunokatestvéremmel. Kicsit elidőztünk ott, kinyújtóztattuk a végtagjainkat és egy-két bújócskát lejátszottunk. Annyi év után is ahányszor elmegyek egy repceföld mellett, mosolyogva emlékszem vissza, hogy milyen jót játszottunk akkor. Na meg persze a felnőttekre, akik alig tudtak minket visszakérlelni az autóba, hogy folytatni tudjuk az utunkat a Siroki várba, ami még messze volt tőlünk és csak ránk várt, hogy felfedezzük.

1

Emlékszem arra a nyári nyaralásra, amikor az anyai nagyanyám elvitt engem közösen az unokaöcsémmel együtt egyfajta „unokák és nagyi” utazásra. Korán reggel indultunk vonattal és három kis bőrönddel. Szállásunkat hamar elfoglalva egyből indultunk is le a mólóra, ahol megcsodáltuk a szebbnél szebb vitorlásokat egy fagylaltozás közben. A fénykép, a nyaralásunk utolsó napján készült. Ezen a napon megkértük nagyit, hogy hadd maradjunk estig a vízben, hogy innen élvezhessük ki a naplemente utolsó fénysugarait mielőtt a nap lenyugvóba megy át. Ekkor már nem volt annyira zsúfolt sem a nagy tó, mint napközben. Így szinte az egész partszakaszon csak mi fürödtünk, és gondtalanul játszhattunk a felfújható labdával. Egy felejthetetlen élmény volt mind hármunk számára, amire sokszor visszaemlékezünk a mai napig.

5

Vettem egy kamerát 500 forintért vidéken egy bolhapiacon. Nem tudtam él-e, hal-e, 500 forintot megért kideríteni, majd szétszedem, ha rossz. Nagymamám halála után kipakoltunk a házából, és előkerültek régi filmtekercsek. Zsebre is vágtam őket azonnal. Mondjuk a szavatosságuk lejárt 2016-ban, de ennek is adtam egy esélyt. Ki vagyok én, hogy problémázzak? A képeket egy esküvőn készítettem 2022 augusztusában. Nagymamám valahol a világban, körülbelül 13 éve. A napokban hívattam őket elő, fenn állt a veszélye, hogy rossz a kamera, vagy rossz a film. Vagy, hogy amikor kibontottam a wc-n kiégett amúgy. De hál'istennek használhatóak, sőt! A kamera ugyan beengedi a fényt, attól piros néhány helyen. A boltban a srác megkérdezte, hogy tudom-e, hogy néhány kép dupla expós. És én, aki befűzni sem tudom a szalagot youtube videó nélkül, és amúgy azt se tudom mi az az exponálás, rögtön rávágtam hogy "Ch, direkt". Mert ugye nagy az arcom és nem álművészkedni jöttem az analógommal. Szóval ott voltam a Blahán, életem művét nézegettem és rá kellett jönnöm, hogy nagyon nem tudom, mi van ezeken a fotókon. Ismeretlen épületek és tehenek, a tehenekről rögtön tudtam, hogy ezek bizony nagymamám képei lesznek. Kezdtem összerakni a történetet. A felismerés után jött a fotó, amin a Nagymamám van és én az akkori barátommal a háttérben homályosan ott vagyunk. Na itt már madarat lehetett velem fogatni, jöttek egymás után a fantasztikus képek. Persze a minőség nagyon megoszlik. Van, ahol a régi kép dominál, valahol az újabb, valami ki is égett, valami meg csak sima tehén. A nagymamám képei között nagy számban akadnak közös kirándulós képek. Van pár, ami egy hajón készült, 6-7 éves lehettem, és alig emlékszem rá. Viszont van egy kép, ahol ugyanazon a hajón ülök, csak 20 évesen. Mamámmal hacsak egy röpke pillanatra is, de újra láttuk egymást az időben.

1

A Labubu őrület 2025-re Magyarországra is elért. A fényképemen látható Labubu,valójában egy Lafufu,vagyis hamis Labubu. Ez a különleges játék vagy kiegészítőként is viselt tágy az egykori Monchici babérjaira tör. Jelen gót ruhás egyedet kollégámnak vettem gratuláció gyanánt. Kiváncsi vagyok hány évig lesz a játékkultúra vagy az öltözködés része.

5

Azon a nyáron elutaztunk a leghosszabb közös nyaralásunkra az akkori barátommal. Másfél hét Montenegró. Autót béreltünk és nekivágtunk a Kotori-öbölnek. Igazán csodás vidék, ahogy a hegyek körbeölelik az öblöt, mindezt megfűszerezi a mediterrán, balkáni hangulat, ami kellemes otthonos érzést kölcsönöz a környéknek. Na meg a finom ételek és a helyi mentalitás, miszerint semmit sem kell túlaggódni, jól van az úgy. Körbejártunk a partokat, kompoztunk meg kirándultunk. Elhagyott erődökbe másztunk be és rengeteg fügét szedtünk az út menti fákról. A nap végén pedig hazafelé, Beirut-ot hallgatva az autóban megnéztük, ahogy eltűnik a nap a hegyek között.

5

Nem terveztünk, csak mentünk, amerre jónak láttuk. A szigeten találkoztunk és autót béreltünk. Éjszakánként az autóban aludtunk a tengernél. Reggel kecskékkel reggeliztünk. Egész más oldalát is megismertük Mallorcának a turista rengetegen túl. Többnyire nem voltak zsúfoltak a partok, mert kifogtuk május leghidegebb hetét. Az összes ruhánkat magunkra aggattuk, hogy ne fagyjunk meg. Azért a tengerbe persze így is bemerészkedtünk, ha már ott voltunk. Bár a leghínárosabb részen sikerült mindezt, derékig ért, mire végre áttörtük a jéghideg hínárerdőt és dideregve, de boldogan úszkáltunk legalább 5 percig. Hálistennek a végére volt egy meleg napunk is, hogy azért érezzük a nyarat és a zsúfoltságot is megtapasztalhassuk. Kirándulni viszont tökéletes volt az időjárás és többnyire még az esőt is megúsztuk!

6

Balatonfüreden minden évben megrendezésre kerül a concours d'elegance nevű veterán autós találkozó. Idén sikeresen én is elzarándokoltam erre az eseményre. Imádom a régi autókat és a régi tárgyak műszaki megoldásait. Ámulattal tölt el hogy a régebbi korok, korszakok emberei milyen furmányos módon oldottak meg problémákat. Az alkalomhoz illően két fényképezőt vittem magammal egy 1960-as évek-beli Japán Zenza Bronica S2A közép formátumú gépet és egy Keletnémet 1980-as években gyártott Prakticát. Analóg fotósoknál bevett szokás hogy két géppel rohangálnak mivel az egyik gépben fekete fehér a másikban színes film van be töltve attól függően hogy a téma mit kíván meg. Így cselekedtem én is. A zenzát egy fekete fehér Fomapan 100-as filmmel töltöttem míg a praktica egy Harman Phoenix 200-as filmet kapott. Az esemény alatt ahogy jártam keltem és kattintgattam a gépeimmel a sok szép és gyönyörű állapotban lévő autó csodákat a tekintetem össze akadt két idős feltehetően elég régi motoros fotóssal akik a kezemben lévő gépet megpillantva összenéztek majd felém irányított elégedett bólintással jelezték hogy jó gépet választottam. Az esemény lezártával haza utaztam és az elkészült tekercseket szinte azonnal eljutattam az egyik laborba. Nagyon izgatott voltam és kb két hét idegeskedés után kézhez kaptam az elkészült negatívokat és szkenneket amikből most egy kis csokrot állítottam össze.

1

Rajz óra után arra lettem figyelmes, hogy egy csinosan öltözött múlt századi úri hölgy ül az iskola kertjében. Gyorsan lerohantam a kertbe hozzá, mert teljességgel megbabonázott. Figyelmesen megkérdeztem Gyulabácsit, hogy megörökíthetem e ezt a nemes pillanatot, amit azóta is tisztelettel és hálásan köszönök! Gyula egyébként professzionális modell szerepét tölti be az iskolánkban, amit mindig hatalmas szívvel és teljes beleadással végez. Így készült el ez a közös projekt is!

2

Egyetlen egyszer voltam bikaviadalon. Kettős érzések kavarognak bennem, ha rá gondolok. Magával ragadó középkorból eredő tradíció, talán az ősi vadászösztön kap lángra a nézőtéren is, amikor együtt tör fel az „Olé” a torkokból. A társadalom kiemelten megbecsült hősei voltak a matadorok. Gyönyörű hímzéssel díszített teljesen testhez simuló a ruhájuk, de nem csak ettől lesznek igazán elegánsak, hanem a tartásuktól és a kecses, precíz mozdulatoktól, amit éveken át tanulnak és gyakorolnak, hogy végre szembenézhessenek egy vad bikával. A bika az arénában lát életében először testközelben embert, ezért tapasztalatlanul minden mozdulatra támad. Szó szerint borzasztóan izgalmas, mert nem tudja az ember kit féltsen jobban! Ember és állatbarát vagyok, ezért volt ez nekem az egyetlen alkalom. Nagyon egyenlőtlen a küzdelem, még is valamikor a bika győz. Ilyet csak az esti TV híradóban láttam, sajnos nem egyet. A személyes élményem nagyon különlegesnek mondható a spanyol barátaim szerint, mert az egyik bika átugrotta a nézőteret elválasztó palánkot, nem kis riadalmat okozva. Egy másikat tévedésből nem ahhoz a matadorhoz engedtek be, akihez kisorsolták. Ilyenkor megmenekül, nem kell újra ringbe szállnia, de az a legszebb, ahogy kivezetik a megvadult állatot: tehenekből álló csordát engednek be a küzdőtérre, azok közrefogják, és békésen kisétálnak vele. Kint aztán a tarkóján okozott sebeket is gyógykezelik. Érthető, hogy aktivisták százai tiltakoznak a megkínzott bikák miatt, a bikaviadalok betiltását követelve, amik még egyelőre kulturális örökségnek számítanak.

3

2004 - 17 éves vagyok, először utazom egyedül külföldre, egy hétre Londonba. Apám visz ki a reptérre ezüst Suzuki Ignisével. Fontos, hogy olyan autója legyen, amivel könnyen és gyorsan tud közlekedni a városban. A Vörösvári úton elhangzik az egyik legfontosabb mondat, amit szülő a gyerekének mondhat: "Ha bármi baj van szólj, beülök a Suzukiba és megyek érted!" Azóta sokat mondjuk egymásnak a családban, mindenki érti. 2014 - Vőlegényemmel az esküvőnkre készülünk, diplomázunk, az élet gyors és mámoros. Apám, mintha a jó házasság záloga volna, nekünk ajándékozza az ezüst Suzukit. Kinyílik a világ! Ebbe az autóba belefér a férjem dobszerkója és az egész kempingfelszerelésünk is. 2018 - Két éves kisfiunkat először hagyjuk a nagyszülőknél, mi pedig hajnalig mulatunk a Bánkitó Fesztiválon. A kocsiban alszunk, délelőtt az egyik barátunk ébreszt minket, készít rólunk egy fotót. 2022 - A Bánkitó Fesztiválon dolgozom színházi programszervezőként. A férjem ebben az évben úgy zenél, ahogy még sosem láttam-hallottam, elviszi a vállán az egész világot. 2023 - Az élet egy nagy pakolás. Kislányunk fél éves, épphogy, de még beférünk a Suzukiba. Be kell látni, kinőttük. Ozoráról hazafelé egy dunaújvárosi autókereskedésben férjem szakadt ingben, két koszos kisgyerekkel az oldalán új autót vásárol. Először kineveti az eladó, később bevallja: komolyanvehetetlen társaságnak tűntünk. A 23 éves Suzukit áruljuk, van egy érdeklődő: a disznóit tartaná benne. Végül egy anyuka veszi meg, egy olyan autóra van szüksége, amivel könnyen és gyorsan tudja a gyerekeit szállítani a városban. 2024 - Apám új kocsival közlekedik: automata Suzuki Splash. Kánikula van, keveset is aludt előző éjjel: Szentendre előtt egy pillanatra lehunyja a szemét, csattanás, az autó szinte totálkáros, ő szerencsésen megússza. Ezután sokáig tömegközlekedéssel jár, hezitál, hogy kell-e neki autó. Végül gondos kezek kikupálják a Splash-t, nincs mese, vissza kell ülni a lóra. 2025 tavasz - 38 éves vagyok. Hívom apámat. „Baj van!” Azonnal beül a régi-új Suzukijába, értem jön. 2025 nyár - Kisfiam 9 éves, először megy táborozni egyedül, egy hétre a Balatonra. A Déli pályaudvaron mondom neki: "Ha bármi baj van szólj, beülök a Suzukiba és megyek érted!" Ismeri a történetet, nevet, de ő precíz ember, ezért pontosít: "Jó, jó, de nincs is Suzukid." Ő nyaralni megy, én meg elindulok az utolsó Bánkitóra. És így tovább.

5

1991.08.10-én Spanyolország felé vettük az irányt szüleimmel, otthon hagyva öcsémet, aki ebben az időben középiskolásként ígéretes válogatott vízilabdázó volt. Ezen az úton még nővérem is velünk tartott, bár Ő hamar visszatért Magyarországra a főiskolai tanulmányai miatt. 1 évre költöztünk ki. Apukám sörfőzőmester volt, új sörgyárakat üzemelt be Madridban és környékén. Így anyuval együtt négyen ültünk a Skodában, amire a sok csomag mellett még a piros biciklim is felkapaszkodott. Apukám imádott világot látni, autót vezetni, ezért a tengerparti útvonalat követve haladtunk Madrid felé és álltunk meg nagyobb városokban: Velence, Monaco, Cannes, Avignon, Barcelona. 1-2 órát töltöttünk csak egy-egy városban és az autóban aludtunk. Étteremben nem ettünk, de emlékszem a friss francia baguette ízére. Illatos, ropogós, omlós.

5

Sorozatom darabjai Budapesten készültek, műfajuk streetfotó. A városban mindig látni valami érdekeset, legyen az tükröződés, egy érdekesen futó árnyék, egy építkezésből megmaradt kompozíció. Zebrán átkelő gyalogosok, hétköznapi emberek a fővárosban. Van köztük analóg és digitális is, lenyomatai egy főváros mindennapjainak.

5

Elsuhanók cimű sorozatomban az absztrahálással játszottam. Mindig is nagyon különös hely volt számomra a főváros. Ezeken a felvételeken az expozicióval kísérleteztem, a lassú záridő különös fényhatásokat hoz létre, ami olyan, mintha mozgóképet rögzítene. Közlekedési járműből fotózva pedig csak erősödik a suhanásérzés.

1

Felnőttként alig jártam már a Gellért-hegyre, de fiammal újból felfedeztem, hiszen vele nagyon sokat jártunk. Nagyon jó, hogy egy ilyen nagyvárosban ennyire változatos zöld felületek vannak! Kisgyerekkel igazi kirándulás, és sok helyen meg lehet állni, vagy a kilátást élvezni, vagy valamelyik szuper játszótéren órákig játszani! És a Gellért-hegy telis-tele van kanyargós ösvényekkel, meredek lépcsőkkel, titokzatos beugrókkal. Lenézve a Duna hömpölyög szélesen, körbe pedig ez a csodaszép város éli mindennapjait. Mindig jó ide eljönni!

5

We usually go skiing with my family. I usually ski with my brother because we try out almost all the slopes. Then, as a break, we go together in a dining room to have lunch. When we rest in the middle of the ski slopse, my brothers and I always have snow battles, which makes skiing even more exciting. Általában a családommal megyünk síelni. Gyakran a bátyámmal síelek, mert vele szinte az összes pályát kipróbáljuk. Aztán szünetként együtt megyünk be egy étkezőbe ebédelni. Amikor a sípálya közepén pihenünk, a testvéreimmel mindig hócsatázunk, ami még izgalmasabbá teszi a síelést.

4

2024 őszén Albániában jártunk, kocsival utaztunk az egyik településről a másikra: Az autóban ülve úton vagyunk a tenger felé. A jobb oldalunkon már meg-megcsillan a víz felszíne, bal oldalunkon pedig az óriási hegyek húzódnak. Az úton néha leelőznek minket, máskor pedig mi előzünk, ahogy ez lenni szokott. Sőt, van olyan, hogy szamarakon vagy lovakon ügető bácsik, zacskókkal a kézben sétáló nénik ránk mosolyognak, mi is rájuk. Majd elérjük a partot. Előttünk a tenger, mögöttünk a hegyek, felettünk a kék ég. Albániában autó nélkül nem igen lehet közlekedni, vagy legalábbis sokkal tovább tart. Sok a régi, rozsdás kocsi is, amelyeknek néhol új feladatot jelölnek ki, ahogyan a képen látható egyednek is. Ő lett a szerviz bejárata melletti hirdetőtábla.

3

Munka mellett csináltam az alapképzést, az utolsó félév pedig a szakdolgozattal, utolsó vizsgákkal nagyon megterhelő volt. Akkor eldöntöttem, hogy megajándékozom magam életem első angliai (pontosabban londoni) útjával. Az angol tagozatos gimnázium és anglisztika alapképzés ellenére egyszer sem sikerült eljutnom angol nyelvterületre, meg igazából később sehova a suli-munka kettőse miatt. Diploma után elképesztően boldog voltam már a reptérre vezető buszon is. Életem első repülése! A kint töltött idő alatt mindenképp el szerettem volna jutni Brightonba, hogy lássam a tengert és szerezzek parton árult fish&chips-et. Amikor ezt kitaláltam fogalmam sem volt, hogy a barátom és a szülei gyakran fordultak meg itt gyerekkorában (és itt lett egyszer rosszul a parton árult fish&chips-től). Mivel régóta nem járt itt, ugyanakkora lelkesedéssel érkezett meg, mint én, mesélt a leégett nyugati mólóról, a másik mólón található még működő vidámparkban szerzett emlékeiről, a veszedelmes sirályokról és a kis utcákról, ahol az utolsó képen látható kagylós kerítésoszlopot fotóztam. Számomra nagyon kedves nap volt ez, sokkal többet találtam, mint a tenger, az apró felfedezéseken keresztül a barátom történetein keresztül egészen sajátos élményt tapasztalhattam meg.

5

Egy évre kiköltöztem Svájcba egy barátomhoz, mivel azt éreztem, hogy otthon megfulladok a személyes, családi, politikai feszültségek miatt . Nehéz volt a beilleszkedés kint és nagyon magányosnak éreztem magam. Sokat segített nekem az érzelmeim értelmezésében, hogy végig naplóztam őket. Ez a kaland leginkább befelé történt kapaszkodókat keresve.

1

1991-ben a barátainkkal és egy piros Dáciával elindultunk Görögországba, a cél 1800 km-re volt. Az autószerelő tesóm szerint bátor vállalkozás volt. 1 hétig rengeteg helyen jártunk, rengeteg élménnyel gazdagodtunk, ott aludtunk, ahol az este ért bennünket. Az akkor háborús Jugoszlávián szerencsésen túl jutottunk, Thesszalonikiben a 4 sávos úton felforrt a hűtővíz az autóban, mert nem kapcsolt be a ventillátor. Kis pihentetés, bütykölés és mentünk tovább. Az Olümposzt gyalogosan másztuk meg , mikor visszaértünk a faluba, több óráig kerestük az autónkat, de nem vitte el senki, csak minden ház, utca egyforma volt... A Meteorákra rácsodálkoztunk, Athénban belecseppentünk egy tüntetésbe, ahol a motoros rendőr a falhoz állított bennünket, lövések dördültek a levegőbe, égtek a kukák. Ilyet még nem láttunk, de azért másnap az Akropoliszt is megnéztük. A Korintoszi-csatornán átkelve várt bennünket a jól megérdemelt 1 hét csak a tengerparton. A szállásunkon derült ki, hogy a 2 "room", az a konyha és a szoba, a hűtő nem működött, a kinti levegő 40 fok volt. De mindez nem számított 20-on évesen, mert a tenger gyönyörű és persze sós volt. Hazafelé az 1800 km-t váltott vezetéssel tettük meg, Szegednél a Dácia fék tűzforró lett, pihentetés, óvatos sebesség még 200 km-en. A lakhelyünktől 20 km-re megállított bennünket a körzeti megbízott, mert nem égett az egyik tompított lámpája az autónak. Kerestük az égő készletet, kipakoltunk mindent a csomagtartóból, aztán a kesztyűtartóban meg is találtuk, kicseréltük. Hulla fáradtan, de örök életre szóló élményekkel értünk haza

5

Indonézia meglátogatása felejthetetlen élmény. Ázsia iránti vonzódásomon túl itt minden megtalálható ami a szívemnek kedves. Tenger, hegyek, vízesések, vulkánok és az élet nagybetűs zsongása. Két barátommal Gáborral és Barnával érkeztünk Bali szigetére Denpasar-ba a téli időszakban. Azonnal robogót béreltünk és az első szállásunk elérése alatt máris szénné égtünk a napon mert erre azért nem voltunk elkészülve. Hatalmas volt a kontraszt az otthoni pár fok, téli szürkeség és az itteni meglehetősen forró klíma között. Fél óra a tűző napon már végzetes a fehér bőröknek. Akklimatizációnk így intenzív és tanulságos volt. Körülbelül másfél hetet töltöttünk a szigeten bejárva a látványosságokat amiből volt bőven. Templomok, termálfürdő, Ubud a kézműves város, Batur vulkán, vízesések és a csodaszép tengerpartok voltak a listán. Intimebb, a helyiekkel szorosabb élményekből is akadt pár. Egyik ilyen volt Gábor 10 éve ott élő szintén magyar ismerősének köszönhető autentikus halászélményünk is. Beszállhattunk egy helyi halász mellé az itt használatos katamarán szerű kenuba, hogy aztán kora hajnalban bepillantást nyerjünk az itteni halfogás rejtelmeibe. A halász egy 150 horogból álló vontatózsinórral átvágott az érkező makréla halrajon és 15 hal megakadt a horgokon. Ámultunk a napkeltében, hogy reggel 8-ra meg is van az ennivaló az egész családnak és némi eladásra való is. Barnus barátom szintén érdekelt a halfogásban, úgyhogy ő is kipróbálta a hazai legyezőhorgász módszereket de akkor ez nem volt eredményes. Utána a családdal tölthettünk egy kis időt, ahogy reggeli szertartásaikat végzik és pl. áldozatot hoznak az isteneknek. Az estét pedig a magyar kis családdal töltöttük a birtokukon amit a dzsungelban építettek az elmondások szerint nem túl sok szerszámmal, de a végeredmény lenyűgöző volt. A közeli Nusa Penida szigetére is átjutottunk és ott egy sikeres rája leső túrára mentünk el ahol egy kisebb termetű kb. 2m fesztávú ördögráján túl egyéb más elsősorban ragadozó halakat lehetett közelebbről szemügyre venni. Ennek a kis szigetnek különleges atmoszférája van és ezt a túrát is kár lett volna kihagyni. A következő két hetünket a 4 óra kompútra lévő Lombok szigetén töltöttük ami már más képet mutatott. Itt muszlim vallású népek élnek, kevesebb az infrastruktúra és sokkal nyugalmasabb a rendszeres müezzinektől eltekintve. Ide is motorral érkeztünk úgyhogy alaposan bejártuk ezt a szigetet is. Itt több vízesés és érintetlen tengerpartok fogadtak. Az északi partokhoz közeli parányi szigetekre is átmentünk. Illetve csak az egyikre, a gili Air -re ami akkora volt, hogy 20 perc alatt körbe lehetett sétálni. A partja viszont olyan volt amit eddig csak katalógusokban láttunk megphotoshoppolva. Virágba borult bokrok, pálmák, fehér homok, vad kék víz és eszeveszett napsütés. A sziget mellett pedig találkoztam életem első nagy méretű teknősével a víz alatt. Úgy egy méteres lehetett és eszegette a növényzetet. Sokáig nem hittem, hogy látni fogok egyet is mert semmi mozgás nem volt tapasztalható a felszínen. Később megtudtam, hogy akár egy órát is képesek egy szusszal a víz alatt tölteni és csak röviden tartózkodnak a felszínen napközben. Ez a sziget is fantasztikus élményekkel gazdagított minket és itt is akadt bőven interakció a helyiekkel. Barnus és Gábor is többször vett videóra helyieket megkérve őket dalok előadására és közös zenélésre. Összességébe véve egy hónapot töltöttünk ezen a két nagy szigeten és úgy éreztük hogy Indonézia egyfajta paradicsomi állapota az életnek.

1

A második családi autónk egy fehér Suzuki Swift volt, amely jelentős előrelépés volt a Trabantunkhoz képest, hiszen ez már ötajtós volt és csak az elektromos ablakemelő választotta el álmaim járművétől (bár be kell hogy valljam, az jobban tetszett, hogy a Trabi hátsóülésén nem volt biztonsági öv). Ezzel a kocsival mentünk első és egyetlen külföldi családi nyaralásunkra: 2000 nyarán két hetet töltöttem a szüleimmel Horvátországban. A fotó Baška Vodaban készült a tengerparton, ahol (ha jól emlékszem németül) gyümölcsöt vásárolok egy kereskedőtől, aki minden délután felkereste a strandolókat csónakjával. Akkoriban a határ átlépése számomra igen jelentős esemény volt, Horvátország pedig maga volt a nyugat (még akkor is, ha a délszláv háború pusztításának nyomai még láthatóak voltak a tájban). A képre tekintve talán a tenger illata jut eszembe először amellett, hogy legtöbbünk legnagyobb örömére már a múlté a fecske fürdőnadrág… Ezt nagyon nem szerettem.

5

18 éven át, minden augusztusban 10-15 napot töltöttünk Krk szigetén, Krk városban. A gyerekek még picik voltak, amikor először kezdődött ez a 18 éven át tartó szakasz az életünkben. Ez volt az un. „családi nyaralás”. Hiába mentünk a Balatonhoz, az nem az igazi volt, mondták a gyerekek. Valahol igazuk volt, hiszen a Balaton környékén és Balatonalmádiban nőttem fel és ha oda utaztunk, akkor haza mentünk. Krken Klári barátnőmnek volt egy nyaralója, amit minden évben megkaptunk pár hétre. A 18 év alatt kicsit sajátunkká is vált. Kláriék a maglódi szomszédaink. A nyaralóhoz a halas kulcstartón voltak a kulcsok. Amikor átmentem Klárihoz a kulcsokért már olyan érzés volt, hogy indulunk is Krk-re. De ez azért nem volt egyszerű. Be kellett csomagolni. A lányok több bőröndöt pakoltak össze, tele játékkal és amikor nagyok voltak ruhákkal. A pakolást már előző nap reggel el kellett kezdeni, hogy másnap délután elinduljunk. Ez nem mindig sikerült, ugyanis Zoli a férjem, átnézte a bőröndöket és minden évben elhangzott ez a mondat: „Mi ez a sok cucc?! Nem fog beférni a kocsiba!” kezdődött minden előről. Kidobálta a bőröndök tartalmát és újra bepakolt, eredményesen, hiszen 4 bőröndből lett 2, ami már befért a kocsiba. A másnap reggeli indulás sohasem jött össze, jó, ha délután elindultunk. Indulás előtt megittam a kávémat, ekkor már minden be volt pakolva. Székesfehérvárnál jártunk, amikor elhangzott először a kérdés: „Mami, mikor érünk oda?” és ez még kb. 20-szor ismétlődött meg az út során. Amikor Rijeka magasságában először pillantottuk meg a tengert, a gyerekek mindig ezt a kiabálták: „A tenger!!!” Ugyanez a felkiáltás hangozott el a strandon is, ezzel a felkiáltással rohantak be a vízbe. Amikor áthajtottunk a krki hídon mindig letekertem az ablakot, hogy érezzük a sziget illatát. Megunhatatlan volt ez az érzés, a babér illat rozmaring illattával és sós tenger illatával keveredett. Ezt szinte most is érzem, ahogy írok róla. Ezek voltak az igazi családi nyaralások. Amikor már fiú barátok is feltűntek, ők sem jöhettek velünk, pedig mindig megkérdeztem a lányokat. „Nem, ez családi nyaralás.” hangzott a válasz. A lakás teraszáról csodálatos kilátás nyílt a tengerre, órákig tudtuk nézni, hiszen mindig más arcát mutatta. Az évek során megtanultam a horvát ízekkel főzni és mindig a teraszon vacsoráztunk. Az előző években még éttermekbe jártunk, de mindenkinek jobban ízlett az én „horvát konyhám.” Itthon is próbáltam néha olyan ételeket főzni, de az még sem volt az igazi. Valószínű azért, mert hiányzott a tenger látványa, a babér és a rozmaring illat. Persze azért voltak törzshelyeink, ahova minden évben elmentünk és mindig ugyanazt az ételt ettük. Ez Dobrinjban volt, ami egy kis település a sziget belsejében. A menü marhapörkölthöz hasonló étel volt egy helyi tészta specialitással, a surlicével. Az évek során megismertük a szomszédokat is, sőt én még beszélgettem is velük. Zoli mindig csodálkozott, hogy nem is tudsz horvátul. Mondtam az nem számít, a nyelven kívül más kommunikáció is van. Volt idős horvát bácsi, akivel jókat nevettünk. Az autóink sohasem hagytak cserben, mindig jól működött mindegyik. Aztán jött a COVID. Mindennek vége lett. Nem tudtunk elutazni abban az évben, és a következő nyáron sem. Kláriék úgy döntöttek, hogy eladják a nyaralót. Ők is és mi is nagyon szomorúak lettünk. Valami, ami szép volt véget ért. Azóta nem tértünk vissza a szigetre. Nem tudtuk elképzelni, hogy egy másik lakásban vagy egy szállodai szobában töltsünk el ott napokat. Többször próbálkoztunk a gondolattal azóta, de nem megy. Talán idén? Majd meglátjuk!

5

A Vörös tenger neve és híresen szép élővilága is régóta birizgálta a fantáziámat, valamint kíváncsisággal töltött el, hogy milyen lehet ott a táj és az emberek. Időnként ránéztem az utazási lehetőségekre és 2019 telén annyira olcsó repjegyeket találtam Eliatba, hogy azonnal meg is vásároltam belőle kettőt, egyet kislányomnak Majának és egyet magamnak. Már megérkezésünk estéjén a tengerparton teremtünk és csaptunk egy éjszakai mártózást, mert itt a tél ellenére 25-26 fokos volt a tengervíz és a levegő hőmérséklete is nyárias. Nagyon élveztük a hirtelen éghajlatváltozást. Eilat felfedezése után a környező kopár hegyeken kirándultunk ahonnan meseszép kilátás nyílt a tengeröbölre. A következő napon pedig a kicsit távolabbi Vörös kanyont látogattuk meg. Ez nagyon hasonlatos az Amerikai rokonához bár arról csak képeket láttunk. A megközelítése is kalandos volt busszal, stoppolva és gyalog. Maga a túra pedig vadregényes. Elképesztő tájak mintha nem is ezen a bolygón lennél. A tengerpartokból is sokfélét igyekeztünk meglátogatni a város közelében, a városban és a várostól messzebbi partokat is. Mindegyikben közös volt, hogy valóban a víz alatti világ pompázatosan színpompás. Halak és egyéb élőlények sokasága, korallok és a színek ezernyi árnyalata fogadja az embert a fenti kopárság kontrasztjaként odalent. A város is tele volt virággal és sok helyen festették meg a falakat és az utakat is. Végre színek az otthoni téli szürkeség után, nagyon jólesik az embernek. Csak néhány napot töltöttünk el mégis jóval hosszabbnak tűnt a rengeteg élmény miatt. Izrael itt is egy kicsit drága volt az otthoni árakhoz képest, de okosan azért meg lehet találni a pénztárcakímélő ennivalókat és szállásokat ha szemfüles az ember. A helyiek kedvesek és segítőkészek voltak, a tájak pedig lenyűgözőek. Nagyon jól éreztük magunkat ezen a téli nyári helyen.

1

Ezt a képet a Hargita megyei Kőrispatakon készítettem, egy fotós alkotótábor során. A faluban sétálva megláttam egy udvart tele limlomokkal, ami érdekesen nézett ki, az ott lakó házaspár pedig nagyon barátságosan beinvitált magához, és lelkesen megmutatták igen szerény otthonukat. Sokat panaszkodtak a megélhetési nehézségekre, és az árakra, ugyanakkor nagyon büszkék voltak a munkájukra és legfőképp a gyerekeikre akik már Budapesten tanultak, illetve dolgoztak. Beszélgetésünk közben pillantottam meg ezt a környezetből kissé kilógó tigrist, melynek funkciója azóta is ismeretlen számomra, és szerencsémre a macskájuk is épp ebben a pillanatban rohant át az udvaron.

1

Hosszú az út Debrecenből a horvát tengerig. Kocsival fárasztó is. Gyerekekkel még inkább. De annál jobb érzés nem sok van mint mikor kijössz a hegyek közűl és a hegy túloldalán még hegyi levegő volt, mikor átérsz az alagúton meg szembe süt a ragyogó masszív tengeri fény és érzed, hogy igen, megérkeztünk, pár kanyar és meg is látod a kék tengert amit jelzi, igen, megérkeztél.

5

Afrika valahogy máshogy hívogat hiszen az emberiség története a jelenlegi kutatások alapján erről a kontinensről indulhatott el valamikor réges-régen. Misztikus és egyben csodálatos ez a föld amely sok érdekességet és természeti szépséget tartogat az embernek. Marokkó ugyan az egyik legközelebbi Európához de már nagyon más világ sokféle tájjal. Vannak magas hegyek, romantikus tengerpartok.és sivatag is. Biztonság szempontjából elfogadható és viszonylag kiszámítható az ittlét. Adódott, hogy ez legyen az első ország ezen a kontinensen amit meglátogat az ember. Így esett a választás erre az országra és persze, hogy elérhető árú fapados repjegyek álltak rendelkezésre. A fővárosba érkezés máris kulturális sokk-ként hatott. Hemzsegett az élet éjjel nappal és itt bele is harap az emberbe ha sokat tűnődik. Sajnos nem igazán hagynak békén a helyiek, mindenki a pénzt látja a fehér emberben. Kicsit nehéz így felhőtlenül szabadnak érezni magadat de azért hozzá lehet szokni és alkalmazkodni kell. A város megtekintése után átkeltünk az Atlasz hegységen ami szürreálisan kontrasztos volt. Sivatagból a havas hegyeken át újra a sivatagba érkeztünk és ott sárból épített erődöket néztünk meg amelyek varázslatosan néznek ki a sivatagi buckák között. Ezek után egy hosszabb de nagyon látványos buszos utazással Agadír partvidékére érkeztünk és egy éjszakai tartózkodás után tovább is álltunk Taghazout tengerparti településre ami egy szörfös paradicsom. Ezen a fantasztikusan hangulatos csöpp településen töltöttük utolsó napjainkat kiélvezve a tengert és a társaságot. Nagyon barátságos és kedves emberekkel volt tele ez a hely a világ minden pontjáról összeverődve. Esténként beszélgetések és dínomdánom a gyönyörűbbnél gyönyörűbb kiskocsmákban. Jó ízelítő volt ez a kontinensből és Marokkóból is bár csak igen kicsi részét láthattuk.

5

Ciprusra utazni annyira egzotikusan hangzott, hogy a filléres fapados repjegyeket látva azonnal rámozdultunk a lehetőségre akkori barátnőmmel Ágival. A Földközi tenger harmadik legnagyobb szigete ugyan földrajzilag Ázsiához tartozik mégis az Európai unió tagországa azaz Európa része, kb. 80% görög és 20% török lakossággal. Mi a nyugati végébe érkeztünk Páfosz városába és a déli partot jártuk be egészen a keleti végéig. Az időjárásra nem volt panasz, februári érkezésünk ellenére is ragyogó napsütés és 20 fokos hőmérséklet fogadott, sőt két helyen még strandoltunk is annyira káprázatos volt a part. A víz ugyan nem volt túl meleg de egy rövid mártózás azért belefért. Nagyon barátságosak voltak a helyiek és szuper vendéglátóhelyek voltak mindenfele. Közlekedésül a helyi tömegközlekedést választottuk ami hihetetlenül olcsónak bizonyult. Az egész partvidéken közlekedő buszra 2-3 euró volt a jegy. Ez a része Ciprusnak nagyrészt síkvidék, csak a keleti végén kezd el sziklásodni és megvadulni a táj. Itt sok tengeri barlang és magas part található. Az üdülővárosok tipikusak és kicsit lepattantak, macskából pedig eszeveszett mennyiség van. Így viszont az egerekkel nemigen lehet összefutni. Ottlétünk minden szempontból nagyon kellemesen telt, igazán pihentető ebben az időszakban a sziget.

1

Férjemmel három hétig hátizsákos turistaként csavarogtunk Kelet-Anatóliában, a kurdok által nagy számban lakott régiókban. Érkezésünk napján ezen a területen a kurdok elraboltak 15 német turistát, ami számunkra csak egy hír volt, de semmit nem érzékeltünk belőle addig, míg bő egy hét múlva Bitlis város felé nem utaztunk. Távolsági buszunk útközben mindenféle katonai ellenőrzésen és rendőri igazoltatáson esett át. Este fél 9-kor végre elértük Bitlist. Ahhoz képest, hogy tartományi székhely, vasárnap este szokatlanul sötét és kihat képet mutatott. Mint itthon egy pár ezer lakosú község. A buszsofőr igyekezett meggyőzni bennünket, hogy nincs itt semmi látnivaló, inkább menjünk vele tovább Diyarbakirba (még 200 km), de mi tartottuk magunkat, hogy először Bitlis esedékes. Így hát két járókelőre bízott, hogy a szállodához kísérjenek. El is indultak velünk - a legsötétebb irányba. Váratlan módon nem azt kérdezték tőlünk, hogy hová valók vagyunk, hanem hogy németek vagyunk-e. Az út egyre koszlottabb és elhagyatottabb benyomást keltett, semmit sem világosodott – pedig állítólag a város közepe volt, és egy háromcsillagos szállodát kellett megtalálnunk. Menet közben egy pillanatra megtorpantam; azon nyomban a mellettünk lévő épületből egy rendőr ugrott ki, és kérdőre vonta kísérőinket. Válaszukat hallva szó nélkül visszavonult az épületbe. Kisvártatva tényleg látszott a szálloda felirata, de erre a funkcióra a feliraton kívül semmi nem utalt se kívül, se belül. Az elvarázsolt épületben három emeletet mentünk fölfelé, s minden szinten más-más igazgatóság, hivatal, posta működött. Tényleg lesz itt egy szálloda? Tényleg volt. Hétfőn korán fölkerekedtünk, és megnéztük, ami a városban és közvetlen környékén érdekes volt számunkra. A szállodába visszaérkezve „ingyen cirkusz” nézői lehettünk. A város egyetlen, 2x1 sávos főútján egy parkoló taxira ráejtettek egy áruval megrakott hatalmas konténert. A helybeliek azonnal összecsődültek az „arénában”, sőt, fölmentek a lapostetős épületek tetejére is, és ott kis székekre telepedve követték az eseményeket. Egy idő múlva daru érkezett, és az árut átpakolták egy másik járműre. Mindez órákig tartott, azalatt megszűnt a forgalom mindkét irányban, míg csak föl nem szabadították az utat. A nézők a forgalom megindulása után is maradtak, és nem hiába, mert még hosszú időbe tellett, míg váltakozó irányban elhaladtak a feltorlódott járművek. Teherautók, autóbuszok, élő állatot szállító járművek, tartálykocsik, személykocsik végtelen sora vonult át a városon. Másnap reggel a szálloda portáján ült egy kis kreol emberke. Ránk várt, hadarva közölte velünk, hogy rendőr, és biztonságunkra kell vigyázzon. Az elrabolt turistákra hivatkozott. Igazolványt nem mutatott, civilben volt, az átlagnál rosszabbul öltözve. Jött velünk, nem hatotta meg, hogy épp tovább utazunk a városból. A buszváróban mellénk ült. Szólni nem szólt hozzánk, még azt sem tudtuk meg tőle, hogy velünk utazik-e, vagy csak föltesz a buszra. Miért éppen két nap után, és miért éppen a buszos cég irodájában vagyunk veszélyben? Tegnap reggeltől estig föl-alá mászkáltunk mindenféle helyeken, mégse törődött velünk senki. A jövő-menő emberek között többen ismerték, és beszédbe elegyedtek vele – kezdtük elhinni, hogy tényleg rendőr. Nekünk nem volt kedvünk még egymáshoz sem szólni. A busz, amire méreg drága jegyünk szólt, csak nem akart jönni. Nagy sokára megtudtuk, hogy valami baleset történt útközben. Nyolcvan perc elmúltával a kényelmes, tágas Mercedes busz helyett egy kis pár személyes dolmuş érkezett. Arra feltuszkoltak bennünket néhány emberrel együtt, akiknek szintén Diyarbakirba volt buszjegyük. Négy óra zötykölődés várt ránk, de legalább rendőri kíséret nélkül. Szabadulásunknak annyira örültünk, hogy elfelejtettük kérni a jegyár különbözetét.

5

Olaszország és a tenger... erről a szókombinációról általában sziklák jutnak eszembe. Különösen igaz ez Szardinia szigetére. Rengeteg és gyönyörű sziklás rész húzódik ezen a szigeten a partok mellett, de jut belőle a belsőbb részekre is. Mivel két kedvenc közegem a víz és a sziklák birodalma adott volt, hogy ezt a szigetet előbb utóbb érdemes felkeresnem. Így is tettem, 2017 őszén megérkeztem Alghero városába. Egy baráttal pár nappal későbbre beszéltünk meg találkozót mert ő csak később tudott elindulni. Tervünk közös sziklamászás volt a népszerűbb itteni sziklákon. Robogót béreltem és egy sátorral vágtam neki a sziget felfedezésének. Csodálatos tájakból nem volt hiány és a sátrazás is bevált. Nagyon jó helyeket találtam hol a parton, hol források közelében, de valamikor egyszerűen csak valami rejtetettebb fás részen. Az időjárás még nagyon kedvező volt és a tenger is igencsak fürdésre alkalmas. A találkozónk előtt egy nappal azonban ellátogattam egy nagyon impozáns és meredek mély kanyonba, a sziget legmélyebb kanyonjába a Gorropu-ba. Ugyan felhívták a veszélyességére a figyelmemet, de sajnos ez nem volt elég és mohó lendületemet egy kis baleset zárta. Részleges bokaszalag szakadást szenvedem és csúnyán bedagadt a bokám, járni is alig bírtam másnap. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem ez volt az első ilyen eset úgyhogy orvosi segítség nélkül is tudtam mi a teendő. Fásli, fájdalomcsillapító és lassan kicsi terhelés mert az nem lehet, hogy elússzon a maradék pár napunk. Nem is úszott el, de jelentősen lelassultak az események. Így is azért sikerült még jó néhány csodálatos tájat meglátogatnunk. Ilyen volt a Capo Testa nevű helyszín ahol olyan sziklaformációk voltak mint a mesében, egyikünk se látott még hasonlót. A sziklamászás nekem sajnos így elmaradt, de kárpótoltak a látott tájak és vidékek.

4

Ez volt az első Karácsony amire emlékszem is. Mint minden más ünnepnél, ilyenkor is a nagymamámnál ebédeltünk, mindig nagyon izgalmas volt ez az időszak, hogy vajon mi vár majd a fa alatt, de ez a karácsony ilyen szempontból kifejezetten különleges volt. Ugyan is mindhárom unoka, köztük én is. Kaptunk 1-1 mackós, kockás pokrócot. Sosem volt felhőtlen a karácsony, mert a nagyanyám minden alkalommal azon szenvedett, hogy a nagybátyám nem lesz ott egész hétvégén, mert az egész családjával együtt, ilyenkor mindig Ruzsá-ba látogattak. (Marika mamához, az unokatestvéreim másik nagymamájához) Emiatt mindig volt egy enyhe, de érezhető egymásnak feszülés anyám és nagyanyám közt, amit nem minden alkalommal viseltem jól. Mivel ezt jeleztem is, ennek a feszültségnek feloldására együtt meghintáztattak ebben az újonnan kapott mackós pokrócban, ami így oldotta egy kicsit a hangulatot mindenkiben és nekem annyira megtetszett, hogy a mindennapok részévé vált a problémák pokrócban való elringatása. (de néha csak pokróchintáztunk, mert minden esetben nagyon szórakoztató és izgalmas volt)

2

Amikor Freiburgban gimnazista voltam, egyik hétvégén elmentünk páran a helyi vásárra. Elég stresszes időszakot éltünk, az érettségire készülés és a jövőnk kitalálása mellett kevés időnk maradt bármi másra. Viszont azt is tudtuk, habár keveset beszéltünk róla, hogy pár hónap múlva, amikor már leérettségiztünk, bizonytalan hogy mikor látjuk majd újra egymást. Ez így is lett - többen a tengeren túlra mentek továbbtanulni, páran hazamentek a saját országukba, és mindenki szétszóródott a nagyvilágban. Ez a kora tavaszi vurstlis este egy nagyon kedves emlék maradt a gimiből. Itt még együtt volt a nagy baráti társaság, és olyan 15-en elmentünk hullámvasutazni, körhintázni, fura formájú nyalókákat és (magyar!) lángost enni. Mindettől egyébként irtó rosszul lettem és másnap végig émelyegtem, viszont a vidámparkokról azóta is ez az este jut eszembe.

5

Mindenki vegyen elő egy lapot! címmel szerveztünk csoportos kiállítást a Magyar Képzőművészeti Egyetem II.éves hallgatóiként. Azelőtt még soha nem dolgoztam ennyi emberrel, ezért ez a tapasztalat nagyon sokat adott hozzám, és megtanított a csapatmunka alapjaira. Kurátor volt az összes osztályátrsam: Balajthy Boglárka, Bence Bettina, Czvetkó Fruzsina, Cselőtei Boglárka, Domonkos Sára, Geiger Róza, Grisztel Eliza, Horváth Mátyás, Lipka Boróka, Menyhért Júlia, Pető Zsófia, Sárközi Fanni, Sóti Márton – sokkal közülük még ma is tartom a kapcsolatot. A kiállításrendezést megelőzően kutatásba kezdtünk, és az oktatási fordulattól kezdve Thierry de Duve-ig próbáltunk minden fontos művészetelméleti értekezést elolvasni, amely pedagógiával foglalkozott, egyúttal a kiállítást saját közoktatásban szerzett élményeink tükrében is szerettük volna létrehozni, ezért döntöttünk végül úgy, hogy a a röpdolgozatokat megelőző rettegett mondat lesz. Az írásbeli számonkérés, amely egyikünknek sem volt a kedvence, tudtok hogy mások számára is az írásbeli számonkérésének emlékét idézi fel. Az érettségi után két évvel voltunk szinte mindannyian, a történelemkönyvet Asztalos Zsolthoz hasonlóan, hiányosnak tartottuk, torzítottnak és keretezettnek. Végül a csoport döntésének értelmében ezeket a kulcsszavakat használtuk a kiállítás rendezésekor is, mert ezeket tartottuk az egész közoktatásra érvényesnek. A kiállításnak fontos részét formálta a Nemzeti Alaptanterv változtatására irányult intézkedések, a kiállításon bemutatott művek elsősorban a központilag meghatározott tananyag átadására és számonkérésének módjára reflektálnak. Mindezek mellett egy alternatívát kínáló modellt is bemutattunk, ami a kritikai pedagógián alapul. A DemoLab projektje volt számomra a legérdekesebb munka, hiszen ők diákokkal közösen hoztak létre fanzineokat, a brazil Paulo Freire-hez hasonlóan. Kiállító művészeink Asztalos Zsolt, Balogh Viktória, Barna Orsolya és Pálinkás Bence György voltak, valamint Lődi Virág, Pólya Zsombor, Szemző Zsófia, Tóth Márton Emil voltak. A történetem fényképei pedig a kiállítás kapcsán létrejött workshopot jeleníti meg, ahol a kritikai-pedagógia módszerét alkalmazva, a magyar oktatáspolitikával kapcsolatos szavakkal kísérletezett. A Telep Galériában, a kiállításunk terében ezekkel játszottunk 2019 decemberében.

2

A performatív előadások szervezése és koreografálása mindig is a szenvedélyem volt. Kezdetben kísérletező közös alkotásokban vettem részt, majd mások performanszaiban is szerepeltem. Részt vettem egy nyári táborban, amit a School of Disobedience hozott létre. Életem legszebb pár napja volt. Inspiráló és nyitott nemzetközi résztvevőkkel kreatívkodtunk.

3

2023 telén részt vettem az Engedetlenség Leányiskolájának több hónapos Masterclass képzésén, ahol többek között tanultam különböző táncműfajokat, breathworkot, meditációkat, továbbá tanulhattam a public performance-ról, gyakorolhattam a kreatív írást, tarthattam és koreografálhattam különböző performanszokat csoportosan és önállóan, részt vettem a III. Vadvirágok fesztivál szervezésében, amin aktív és passzív meditációs workshopokat is tartottam. A Masterclass képzés záróvizsgájaként létrehoztam első három átfogó workshopomat, önismereti, mélyreható témákban melyeket önállóan szerveztem és tartottam.

1

Saját képzeletünk a felszabadulásunk legfőbb támogatója. Épp ezért gondoljuk úgy, hogy a szabad asszociációs és kreatív készségeink segítségével, képesek vagyunk felfedezni azokat az értékes lehetőségeket önmagunkban, amiket eddig talán nem ismertünk és amik által megtapasztalhatjuk az önkifejezés szabadságát és mélységét. Az aktív, mozgással ötvözött meditáció segíti növelni a testtudatot és általa egyfajta „belső látást” hozhatunk elő, ami elvezethet megszokott világunk, új, még felfedezetlen területeire.

1

Az RMC táncos közösség foglalkozásai során javaslatokat kapnak a résztvevők, amelyek által elindulhatnak az önismereti úton, rátekinthetnek a lelki folyamataikra, és tudatalattijuk működésére. Megkereshetik motivációjuk forrását, inspirálódhatnak, megnyílhatnak az őszinte kapcsolódás és kommunikáció felé. Végső célunk, hogy a résztvevők megtalálják autentikus énjüket, tisztán éljék meg érzelmeiket, tudatosan és felszabadultan legyenek jelen életükben.

1

Az Release Movement Circle (továbbiakban RMC) Szomatikus Mozgásszínházi közösség tagjai kisebb és nagyobb közösségek, csoportosulások részére tart mozgásra és önismeretre ösztönző foglalkozásokat. Célja a szomatikus tudatosság, az önismeret és az önreflexió fejlesztése, amely egyaránt támogatja a lelki egészséget és a művészi önkifejezést. A foglalkozásainkon egy-egy témát körbejárva, közösen gondolkodunk előítéletmentes, megtartó közegben. Az órák lényegi elemei, a teljesség igénye nélkül, a szomatikus megközelítés, a testtudati fókuszú mozgás, az imagináció, a szabadtánc, az írás, a rajz általi reflexió és a beszélgetések általi élmény- és gondolatmegosztás.

1

Az RMC közösség tagjaként, foglalkozom improvizatív, kontakt és autentikus tánccal. Az óráinkon elsősorban a mozgáson van a hangsúly, de rengeteg bodywork, aktív meditáció, rajz, művészetterápia és érintésterápia is helyet kap az alkalmainkon. Nyilvános, havonta rendezett fellépéseinken egyedi módon egyesítjük az önsimereti beszélgetés, a szomatikus tánc és a mozgásszínház világát. Közös célunk, hogy közösen merüljünk el az önismeret mélyebb rétegeiben és szabadon fejezzük ki önmagunkat a test, a lélek és a mozgásszínház szövedékében.

3

Mikor létrehoztam ezt a workshopot azt kutattam, hogy a mozgás és testünk által elmondott történetek, olyan tudatalatti válaszokat és működési mechanizmusokat, érzelmeket hozhatnak felszínre, amikről nem is sejtjettük, hogy bennünk vannak. Ezen felül segítenek szélesebb perspektívából szemlélni saját életünk folyamatait, és tudatosabb, teljesebb életet létrehozni.

4

A tavaly megtartott egyik workshop témám ez volt: Hogyan lehetne mozgásban elmesélni az életünk különböző szakaszait? Napjaink rohanó világában, az emberek tudat alatt átugranak az egyik szakaszból a másikba... Hogyan tudnánk megállni és megragadni az életünk pillanatait? Mi történik, amikor nem vagyunk felkészülve az eljövendő életszakaszainkra, és a változások elől menekülünk? Vajon hogyan lehetne megérteni és elfogadni, hogy az élet során mindannyian átalakulunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell az elménk, az intellektusunk és fizikai adottságaink terén? Úgy gondolom, sokan nem tudjuk elfogadni vagy megérteni, hogy a felnövekedés során, szinte mindenben változunk, és ehhez alkalmazkodnunk kell: az elménk, az intellektusunk, a fizikai adottságaink, ezek az idővel mind folyamatosan átalakulnak… Fontos lenne tudatosítanunk ezt a változást az életszakaszaink között, hogy megértsük, hogyan formált minket át a múltunk, hogy melyik életszakasz mit adott vagy mit vett el... Ezzel együtt, közösen kutathatjuk azt is, hogy a jövőben, mire számíthatunk, mit akarunk igazán az élettől. Felelősséget kell vállalnunk, el kell kezdenünk magunkban kutatni egy teljesebb jövőért.

3

"Életszakaszaink meséje" című workshopom második alkalmán egy mélyreható aktív meditációt gyakorló úton vezettem végig a résztvevőket, ahol mindenki a saját életszakaszaira fókuszáltan vett részt egy szomatikus mozgásalapú kutatásban. A workshopon egy irányított mozgásgyakorlatra és improvizációra hívtam a résztvevőket, aminek célja a múltbéli, jelenlegi és jövőbéli állapotaink eltáncolása volt... A mozgásgyakorlatot követően egyéni alkotófolyamatba merültünk. Ebben a szakaszban a csoport tagjai írtak, rajzoltak, terveztek és szerkesztettek, létrehozva saját életszakaszaikról szóló műveiket. Az alkotás során az egyéni kreativitás és önkifejezés került előtérbe. A workshop záró részében pedig azt gyakorolták, hogyan tudják játékosan és felszabadultan bemutatni saját alkotásaikat. Ez a gyakorlat nem csak a művészi megnyilvánulások színpadi előadását célozta, hanem arra is ösztönözte a résztvevőket, hogy kifejezzék saját kreatív folyamatukat és az alkotások mögötti érzelmeket, történeteket.

5

ÖNTRANSZFORMÁCIÓ... "A rétegzett személyiségünk" című workshopom a @school_of_disobedience Masterclass képzésének záróvizsga feladataként jött létre. Ennek az alkalomnak a középpontjában az önismeretünk mélyítése állt. Ezen napon a résztvevők megalkothatták önmagukat, egy korábban számukra is ismeretlen módon. Olyan eszközökkel és módszerekkel kísérleteztünk, amik segítségével kiléptünk a megszokott kereteinkből, és egy teljesen új módon tanultunk mozogni vagy akár önmagunkról gondolkodni, alkotni. A résztvevőket így egy új testi érzékelés és mozgásforma felfedezésével vezettem végig ebben az improvizációs folyamatban, melynek célja az volt, hogy szorosabb és elfogadóbb kapcsolatba kerüljenek saját testükkel. Ezt követően a vizuális területeken való alkotás és kísérletezés kapta meg a fő szerepet. A résztvevőknek lehetősége nyílt önmaguk megformálására és olyan művészeti kifejezési formák felfedezésére, amelyek segítettek feltárni személyiségük rejtett rétegeit. A foglalkozások során egy önismereti és terápiás hatású élményt élhettünk át.

5

Első emlékek a busójárásról, amikor nyolc évesen a szüleimmel és a legjobb barátaimmal leutaztunk Mohácsra, hogy magunk is megismerjük ezt a tavaszváró téltemető népszokást. Levente és Lili is le voltak nyűgözve, de a legjobban talán engem ejtettek rabul a bárányszőrbe, kosszarvakba bújt (részben) helyiek. Bár mostanra már tudom, hogy nincs történelmi alapja, mégis nagyon megragadott gyerekként, az a népi monda, amelyben magába foglalja a busójárás eredetét, és amelyben a törököket elűző helyiek démonikus maszkokat faragnak és nyelvet öltenek az ellenségre. Az eredetileg sokác (horvát) népszokás, amely farsang utolsó hetére tehető ma már a magyar világörökség része. Poklada néven is ismert busójárás eredete messzire tekint vissza. A török elől a dunai mocsárvilágba elbújó sokácok úgy tervezték meglepni a törököket, hogy ijesztő vérrel és egyéb állati és növényi színezékkel megfestett álarcokba bújtak és birkabőrbe öltöztek. Kereplőkkel és saját készítésű zajkeltő eszközökkel átcsónakáztak az éj leple alatt, és sikeresen elzavarták a törököket, akik fejvesztve menekültek el a városból. A képen a sulis szerelmemmel és a legjobb barátnőmmel állunk pár busónak öltözött férfi mellett, a másikon játékból a fejemre helyezi a busómaszkot. A harmadik fénykép a Mohács felé tartó buszon készült, itt kártyázással mulatjuk az időt. Emlékszem a szüleimet is nagyon lelkesítették a busók, csodálattal telve meséltek nekem a maszkkészítés nehézségeiről. Bár nem szeretem feltétlenül a karnevált, a busójárásban mégis van számomra valami vonzó, az hogy állati/ kitalált lénynek öltöznek az emberek számomra különösen érdekes ebben a népszokásban. Ráadásul a mohácsi busójáráson számos más csapat részt vesz a busójáráson Szerbiából és Lengyelországból, ahol hasonló hagyományok alakultak ki. Emlékszem a 2007-es mohácsi busójárás után sok groteszk maszkot lerajzoltam, és talán újakat is tervezetem. Megragadtak ezek a képzeletbeli lények, és rajtuk keresztül új kompozit figurákat skicceltem fel a papírra. Később elolvastam és a magyar busójárás eredete a bolgár „kukeri”-hez vezethető vissza. A Néprajzi Múzeum új állandó kiállításán is kiemelt szerepet kapnak a Mohácsi busójárás tárgyai az Örökség részben, amelyek nekem minduntalan a 2007-es találkozást juttatják az eszembe.

1

2022 nyarán Flórával Athénból kihajóztunk egy kis szigetre strandolni. A kikötés után pokoli melegben kellett átsétálni a sziget túloldalára, az „ideális” öbölbe. Az úton kicsit nyűglődtünk, de a hely, ahová érkeztünk, megérte a nyűglődést: nyugis öböl, kies táj, langyos tenger. És kevés ember: inkább helyiek, nem turisták. Gyors lepakolás után mentünk fürdeni. Szaladt utánunk egy ember, hogy halló, halló, figyeljünk, mert medúzák vannak a vízben. Nem tilos fürdeni, csak óvatosan. OK. Első blikkre nem tűnt fenyegetőnek a helyzet. És nem is volt semmi. Ilyenkor hajlamos azt gondolni az ember, hogy ez csak valami helyi lárifári. De nem. Az első fürdések alkalmával színe sem volt medúzának. Aztán egy apró csípő érzés, de semmi komoly. Pont olyan, mint az eredi sétákon a csalán. Lárifári. De nem. Jött egy izmosabb medúza: először csak odapöckölt, de végül a kézfejem elkapta. Én meg őt, de a kézfejemre tapadt egy csápja. Kijjebb evickéltem, és próbáltam ledörgölni a csápja darabjait. Mégsem lárifári, de azért drámainak sem tűnt. (A helyi ember a parti homokból figyelték a műsort.) Á! mondtam Flórának. Megcsípett. Picit őt is. Kiértem a partra, még próbáltam a sós vízzel enyhíteni a csípő érzést, amikor odaszaladt hozzám egy hetvenéves görög bombanő hófehér bikiniben: Jellyfish? kérdezte. Igen. Szaladt vissza a táskájához, kivett belőle valami fehér port, kézbe vette a kávés papírpoharát, visszaszaladt, kimosta a tengerben, benne hagyott egy kis tengervizet, kikeverte a fehér porral és a kezembe adta: hogy kenjem be. Most. Tettem, ahogy kell. A nők mindig helyt állnak, ha segítségre van szükség! A strandon még többször bekentem. A fehér por egyébként szódabikarbóna volt. Eltelt a nap, visszamentünk Athénba, másnapra kicsit lelohadt, olyan volt, mint amikor vasalóval vagy a sütővel égetem meg magam. Egy hét múlva már itthon úsztam a Dunában. Már a vízben is éreztem, hogy furán viszket. Estére már fájt, másnap reggelre meg az egész kézfejem bedurrant és belázasodtam. A patikában vásárolt krém semmit nem használt, így elmentem másnap a háziorvoshoz: aki még sosem látott medúzacsípést, de utána olvasott, és felírt valami tesztoszteronos kenőcsöt. Néhány nap alatt lement róla a gyulladás és besebesedett. Ezekben a napokban kezdtem a neten medúzacsípésekről képeket nézni, és nyomozni, hogy milyen állat lehetett. Egyrészt találtam egy cikket, ami arról szólt, hogy Görögország partjait ellepték a veszélyes medúzák. A cikk és a vízben látott állat alapján azt okoskodtam ki, hogy világító medúza volt. Medúzakutatásaim során találta rá Diana Nyad nevére, aki a nyílt vízi hosszútávúszás híres asszonya – azóta már film is készült róla. Az ő életét is megkeserítettek a medúzák, egy alkalommal a halál küszöbén táncolt – amikor Kuba és Florida közötti távot akarta teljesíteni. Minden veszélyessége ellenére a medúza álomszép állat. Minél veszélyesebb, annál szebb. A világító már elég szép. De szerencsére van nála szebb. Ezt a képet Flóra készítette rólam – telefonnal. Elég nyugis kép. Ekkor még egyáltalán nem gondolom, hogy az aznapi medúzacsípés következményeit majd otthon viselem. Hogy csak egy hét múlva aktiválódik igazán a csalánméreg ereje. Hogy ez az idilli görög sziget lesz az első medúzacsípésem kalandos helyszíne.

3

Tanárképzős fiatalok voltunk Szegeden, alig pár éven a rendszerváltás után. A „profilváltott" képzésünk jóvoltából újságírást tanulhattunk a helyi napilap szerkesztőségében. Kinyílt a világ számunkra a hajnalig tartó, nálunk idősebb, széles kapcsolatrendszerrel rendelkező újságírókkal folytatott beszélgetések nyomán. Nem ismertük a határainkon túli világot, a szomszédban kirobbanóban volt a délszláv háború, a határközeli vajdasági, és délebbi bánáti településeken csend honolt. Bennünk óriási vágy volt a határainkon túli magyar területek megismerésére és a káoszos tanárképzés óráiról rendszeresen meglógtunk, napokra, hetekre. Első utunk Jugoszláviába vezetett. Nem túl közeli célpontot választottunk, és szinte nem is létezett vonatos vagy buszos összeköttetés Szeged és a délebbi városok között. Egyik csoporttársam az indulás előtt nem sokkal vásárolt egy Skodát (1000MB), pirosat (ami a képeken nem látszik). Már akkor sem számított fiatalnak, feltűnően szép autó volt, utánunk fordultak az utcán. Ezzel indultunk útnak Nagybecskerek, Versec felé. Ismeretlen falvakon, elképesztő tájakon vágtunk át. Az első sivatag az életemben a Delibláti dombság volt, homokdűnéin a borókabokrokon kívül alig emlékszem más növényre. Egyetlen, keskeny egyenes út vágott át rajta, a végtelenbe futó országúton úgy éreztük, Texasban járunk. Filmélmények jutottak eszünkbe, szabadság, időtlenség kapott el minket. Az életérzés felejthetetlen. Három sráccal utaztam, engem fiúsítottak (már korábban), ezért gond nélkül bevettek a csapatba. Nos, itt készültek a felvételek. Két analóg fényképezőgép is volt nálunk. Mindent dokumentáltunk, de leginkább magunkat a tájban, magunkat az autóval. A skoda a végtelen országúton, a skoda és mi, a skoda simogatása. A négyes csoportkép késleltetett expozícióval készült, a gépet letettük az aszfaltra. A képeket magam laboráltam az albérleti fürdőszobában. Szemcsések, életlenek, alá-, vagy túlexponáltak, de minden benne van ebben a néhány képben, ami az első, legfontosabb utazásomról elmondható.

1

A képen Szófiában ülünk kissé elgyötörve Bandi barátommal, immáron hazafelé tartva életünk egyik meghatározó kalandjáról a csodálatos Görög tengerpartról, ahol is heteket töltöttünk egy kizárólag általunk lakott öbölben, ahol nagyrészt a tengerből szigonnyal fogott állatkákat, javarészt halat és polipot ettünk, néha fákról gyümölcsöt szedtünk, gránátalmát amit addig csak hírből ismertünk, és négynaponta jártunk vízért, borért, zöldségért, „ünnepnapokon” megengedtünk magunknak egy giroszt. Aztán Mariann egy közös barátunk utánunk jött az utolsó hétre, de nem akárhogyan: szervezett magának Budapestről egy ingyen oda- vissza utat, ahol mi Bandival csatlakoztunk a visszaúthoz, én 5 hét ( Bandi még több) után. Egy kikötés volt, hazafelé megalszunk Szófiában, csakhogy nekünk nem volt szállásunk, mint ahogyan akkoriban általában sosem mikor utazásra adtuk a fejünket. Annakidején nem igazán volt pénzünk - a 20-as éveink elején jártunk- viszont minden lehetőséget megragadtunk az utazásra, miután mindenhol és mindenkitől azt hallottuk a környezetünkben, milyen drága utazni, meg hol fogtok aludni, meg mit fogtok enni, meg veszélyes stoppolni és különben is....így nem lehet... Szóval hazafelé félúton megálltunk Szófiában és itt a képen látható kereszteződésben rövid időre elváltunk útitársainktól, akik megkeresték a szállásukat, mi meg ott maradtunk a város közepén a paradicsomban töltött emlékeinkkel, amit megörökítettem az utolsó kockák egyikével, ami maradt a 6x6 -os Yashicában.

2

Mindkét kép egy számomra nagyon kedves helyen, szülővárosom közvetlen közelében, a szentesi Tisza-strandon készült. Az első képen apukám, nagymamám és én vagyok látható. Szentesi és igazi természetes víz rajongó létünkre nyaranta sűrűn megyünk le csobbanni egyet a nap végén. Rengeteg emlék, kalandos nap/este és nagy gondolat köt minket a strandhoz. Mióta az eszemet tudom így hármasban megyünk úszni, csöpögtetünk homokvárat, labdázunk és sörözünk "Mangecnél", a helyi fura figuránál, aki évtizedek óta viszi a nagyon illegális, kis vízparti kocsmát. Apa és én árral szembe úszunk, mert "az az igazi edzés", míg mama már csak lefelé tud csorogni, azt is azután, hogy karonfogva átsegítjük a ragacsos, iszapos terepen. Szerintem mindannyiónk nevében mondhatom, hogy ezek a nyári délutánok, esték, amikor a legboldogabbak vagyunk, a családdal együtt, tokától bokáig homokosan. (Készült: 2023. június 23., digitális/telefonnal készült) A fotó mindhármunknak megvan bekeretezve. A második képen épp barátnőm kisfiát ismertetem a vízzel/ússzással. Igazi szentesiként, hol máshol ússzon először, mint a Tiszában? Vannak napok, mikor barátnőmmel összeszedjük a bandát, a testvéreit és az utcabeli kispajtásokat és így, sokan együtt tekerünk le a strandra. Barátnőm a biztonságot felügyeli, én a játékfelelős vagyok. Agyagcsúszdát gyúrunk, kosarazunk, kergetőzünk, lubickolunk. Ilyen egy tökéletes nap... (Készült: 2020. június, analóg)

2

Kiskoromban az unokatesómmal nagyon sokat jártunk a Normafára családilag. Kevés emlékem van ötéves koromból, de erre az egyre igazán élesen emlékszem. Azt játszottuk, hogy indiánok vagyunk, és a közös csatakiáltásunkat gyakoroltuk. Sok évvel később 2018-ban az egyik osztálytársam Takáts Márk Dávid szervezett egy közösségi facebook eseményt, amire 13,8 E ember visszajelzett, és még többen jöttek el. Az esemény szövege: Drága spancik! 2016 nem volt egy jó év. Sőt, szerintem minden kétely nélkül kimondhatjuk, hogy egyenesen szar volt. Mindannyiunkban bizonyosan felgyülemlett kurva sok stressz, és kétlem, hogy bármelyikünk ki tudta volna adni úgy istenigazából. Mert ugye üvölteni nem szép dolog, én sem szeretem ha üvöltenek körülöttem. De csak emiatt nem szabad elfelejtenünk az üvöltés mágikusan terapeutikus hatásait. Ha egyedül üvöltesz, az gáz. Ha mások is üvöltenek veled, az menő. Jöjjünk össze és üvöltsünk egy nagyot. Együtt. Jól fog esni. Believe me folks, believe me. P.S.: Az event 100%ig komoly, nem egyike a humoros kamu eventeknek, amiknek mostanában oly nagy a népszerűsége A 444. híroldal később ezt a cikket hozta le: Közös üvöltésre hívta a Normafára tíz barátját egy stresszes gimnazista fiú a Facebookon, de nagyon hamar több mint 12 ezer ember csatlakozott az eseményhez.

5

Apukám huszonévesként élete egyik első felnőtt barátaival közösen töltött nyaralását szervezte meg a kilencvenes évek elején. Az öt képpár amik a családi albumban láthatóak, mind ennek az utazásnak a pillanatait rögzítik. Óriási kaland volt ez nekik a tengerparton, Obzorban ahová részben stoppolva jutottak csak el. A közelmúltban láttam a Kék Pelikán című filmet, ahol vonatjegyeket hamisítottak fiatalok, hogy kiutazhassanak a tengerig. Szerencsére erre apukáméknak nem volt szükségük, de még így sem volt egyszerű kijutniuk.

1

2008-ban megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, aminek az volt a fődíja, hogy elutazhattam Kenyába a családommal. A képen én és a húgom vagyunk láthatóak, egy az indai óceán partjain megismert maszáj férfival. A maszáj férfin kívül ( akinek már sajnos nem emlékszem a nevére) csomó új barátot és népszokást megismertünk.

1

A covid időszaka alatt sokat jártunk át vendégségben egymáshoz a legközelebbi barátaimmal, ez a kép is ott készült. Az egyik kedvenc tárgyam a barátnőm lakásában ez a hold alakú lámpa volt, ami olyan fényt tudott hozni, még a járvány legsötétebb időszakaiban is, és hangulatvilágítást adni az esti meghitt beszélgetésekhez, hogy azt nehéz is szavakba önteni. Mindenesetre mindenképp lenyűgözött, hogy ameddig az utazás kvázi lehetetlen volt, ezt az égitestet – a Holdat –a kezembe tudtam fogni. Továbbá egyik kedvenc afrofuturista filmem is eszembe jutott a Space Is the Place (1974) is eszembe jutott, amely arról szól, hogy Sun Ra, aki egyszerre aktivista és zenész esélyegyenlőséget követel az afroamerikaiknak, miután a Földön landol űrhajójával.

1

A covid alatt a baráti körrel és húgommal elkezdtünk kísérletezni a szuper nyolcas filmmel, az analóggal és más kísérleti technikákkal. Jelen fotón a húgom látható, ahogy épp nyújtja az analóg filmet. Ez a nap azért emlékezetes számomra, mert bár nem maradt meg semmi a kísérleti filmen, ( valószínűleg az exponálás miatt) mi azért nagyon jól éreztük magunkat öten Szentendrén barangolva.