Közel a tenger

5

Apostag község Bács-Kiskun vármegyében, a Kunszentmiklós környékén helyezkedik el. Életem első igazi kamasz tábora, ahova szülők nélkül mehettem el. A tábort ebben az évben tizedik alkalommal szervezték meg a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola tanárai. Már az őskor korai időszakában is éltek itt emberek, a Duna mellé települt első lakosok , a mai Apostag területén a zselízi kultúra népességéhez tartoztak. Számos régészeti emlék került elő, amelyek a zselízi tárgykultúra bizonyítékai. A községben található egy zsidó temető is, amelyet a helyiek nem látogatnak, teljesen benőtte a gaz, a sírokat nem látogatja senki. Mi kamaszként a Kibuci Bucik nyári táborban arra tettünk kísérletet, hogy felújítsuk a temetőt 2012-ben. A táborban egy hétig együtt éltünk az iskolai tanárainkkal, iskolatársainkkal és ismerkedünk a zsidó tradíciókkal, a zsidó történelemmel. Megpróbáltuk rendbe tenni a falu elhagyatottan álló zsidó temetőjét. Pénteken az esti szombatfogadásra készültünk, ünnepi vacsorát főztünk. A falu lakóival beszélgettünk az egykor itt élt zsidó közösségről és a falu mai életéről, fotózunk, interjúkat készítettünk. A tábor még a kétezres évek elején indult a Lauder Javne Zsidó Közösségi iskola pár tanárának a kezdeményezésére. Nekem nagyon jól esik visszanézni ezeket a képeket, mert a mai napig legfontosabb barátaimmal ülünk a coop előtt, vagy vizsgáljuk a zsidó síron található héber feliratokat, szimbólumokat. A képeket a matektanárunk készítette, aki szinte soha nem engedte el a kamerát a kezéből, még temetőtakarítás közben sem. A mai napig hálás vagyok az Iskolának a táborért, ahol évente egy-egy zsidó temetőt hoztunk helyre, közben megismertük a helyszínt és kutattuk a zsidó történelmet. Apostag egy nagyon csendes falu volt, ahol szinte alig volt mozgás nyáron, olyan érzés volt, mintha az egész falu a miénk lett volna. Imádtunk este, vagy hajnalban barangolni a falu utcáin, itt barátkoztunk össze egy helyi nénivel, akinek kiskacsái voltak. Még a temetőtakarítást is kalandként éltem meg, megtanulni a temető sírkövein szereplő szimbólumokat nagyon izgalmas volt, még azzal együtt is, hogy előtte tanultunk az iskolában judaisztikát. Emlékszem volt, hogy kiültünk a temetőbe és lefestettük, lerajzoltuk a kedvenc sírköveineket. Itt bonatkoztak ki az első szerelmek, és az évekig tartó barátságok is. Az apostagi táborpólóm a mai napig megvan otthon, és a többi barátnőmnek is. Később 2024-ben a Mózes Ház Zsidó Közösségi Ház szervezőjeként (igaz már nem tábor formájában) újra szerveztem a barátaimmal és Vári Gyurival temetőrenováló napokat, így hoztuk rendbe a tatai és a tahitótfalui zsidó temetőket.

3

Tanárképzős fiatalok voltunk Szegeden, alig pár éven a rendszerváltás után. A „profilváltott" képzésünk jóvoltából újságírást tanulhattunk a helyi napilap szerkesztőségében. Kinyílt a világ számunkra a hajnalig tartó, nálunk idősebb, széles kapcsolatrendszerrel rendelkező újságírókkal folytatott beszélgetések nyomán. Nem ismertük a határainkon túli világot, a szomszédban kirobbanóban volt a délszláv háború, a határközeli vajdasági, és délebbi bánáti településeken csend honolt. Bennünk óriási vágy volt a határainkon túli magyar területek megismerésére és a káoszos tanárképzés óráiról rendszeresen meglógtunk, napokra, hetekre. Első utunk Jugoszláviába vezetett. Nem túl közeli célpontot választottunk, és szinte nem is létezett vonatos vagy buszos összeköttetés Szeged és a délebbi városok között. Egyik csoporttársam az indulás előtt nem sokkal vásárolt egy Skodát (1000MB), pirosat (ami a képeken nem látszik). Már akkor sem számított fiatalnak, feltűnően szép autó volt, utánunk fordultak az utcán. Ezzel indultunk útnak Nagybecskerek, Versec felé. Ismeretlen falvakon, elképesztő tájakon vágtunk át. Az első sivatag az életemben a Delibláti dombság volt, homokdűnéin a borókabokrokon kívül alig emlékszem más növényre. Egyetlen, keskeny egyenes út vágott át rajta, a végtelenbe futó országúton úgy éreztük, Texasban járunk. Filmélmények jutottak eszünkbe, szabadság, időtlenség kapott el minket. Az életérzés felejthetetlen. Három sráccal utaztam, engem fiúsítottak (már korábban), ezért gond nélkül bevettek a csapatba. Nos, itt készültek a felvételek. Két analóg fényképezőgép is volt nálunk. Mindent dokumentáltunk, de leginkább magunkat a tájban, magunkat az autóval. A skoda a végtelen országúton, a skoda és mi, a skoda simogatása. A négyes csoportkép késleltetett expozícióval készült, a gépet letettük az aszfaltra. A képeket magam laboráltam az albérleti fürdőszobában. Szemcsések, életlenek, alá-, vagy túlexponáltak, de minden benne van ebben a néhány képben, ami az első, legfontosabb utazásomról elmondható.

1

Több, mint húsz éve minden évben legalább egyszer elhaladunk emellett a napraforgó föld mellet, amikor a családommal a bakonyi házunk fele tartunk. Amikor gyerekek voltunk a Nővéremmel és türelmetlenkedtünk, hogy mikor érünk oda, Édesanyám felosztotta az utat három részre, hogy mindig pontosan meg tudja mondani, hogy hol tartunk. Tekintve, hogy a térkép olvasás piciként még nem volt az eszköztárunkban, az út három részét azzal azonosítottuk be, amit a kocsiból kinézve láthattunk. Ez a napraforgó föld az út második részének a végén található, ami mindig azt jelezte, hogy már közeledünk. Bár ma már fejből tudom, hogy melyik falu követi a másikat a bakonyi kisházunk felé, ez a gyönyörű látvány, ami a képen található, mindig ugyanolyan nyugalommal és izgatottsággal tölt el, hogy beléptünk az út utolsó és végső szakaszába, jelezve hogy közeledünk a végcélhoz, mint amikor gyerekként kinézve a kocsi ablakán, megláttam a tengernyi napraforgót.