1
2012
Közel a tenger
Horvátország- autópálya, Horvátország
Hosszú az út Debrecenből a horvát tengerig. Kocsival fárasztó is. Gyerekekkel még inkább. De annál jobb érzés nem sok van mint mikor kijössz a hegyek közűl és a hegy túloldalán még hegyi levegő volt, mikor átérsz az alagúton meg szembe süt a ragyogó masszív tengeri fény és érzed, hogy igen, megérkeztünk, pár kanyar és meg is látod a kék tengert amit jelzi, igen, megérkeztél.
1
1991
Kurdok között
Bitlis város, Törökország
Férjemmel három hétig hátizsákos turistaként csavarogtunk Kelet-Anatóliában, a kurdok által nagy számban lakott régiókban. Érkezésünk napján ezen a területen a kurdok elraboltak 15 német turistát, ami számunkra csak egy hír volt, de semmit nem érzékeltünk belőle addig, míg bő egy hét múlva Bitlis város felé nem utaztunk. Távolsági buszunk útközben mindenféle katonai ellenőrzésen és rendőri igazoltatáson esett át.
Este fél 9-kor végre elértük Bitlist. Ahhoz képest, hogy tartományi székhely, vasárnap este szokatlanul sötét és kihat képet mutatott. Mint itthon egy pár ezer lakosú község. A buszsofőr igyekezett meggyőzni bennünket, hogy nincs itt semmi látnivaló, inkább menjünk vele tovább Diyarbakirba (még 200 km), de mi tartottuk magunkat, hogy először Bitlis esedékes. Így hát két járókelőre bízott, hogy a szállodához kísérjenek.
El is indultak velünk - a legsötétebb irányba. Váratlan módon nem azt kérdezték tőlünk, hogy hová valók vagyunk, hanem hogy németek vagyunk-e. Az út egyre koszlottabb és elhagyatottabb benyomást keltett, semmit sem világosodott – pedig állítólag a város közepe volt, és egy háromcsillagos szállodát kellett megtalálnunk. Menet közben egy pillanatra megtorpantam; azon nyomban a mellettünk lévő épületből egy rendőr ugrott ki, és kérdőre vonta kísérőinket. Válaszukat hallva szó nélkül visszavonult az épületbe. Kisvártatva tényleg látszott a szálloda felirata, de erre a funkcióra a feliraton kívül semmi nem utalt se kívül, se belül. Az elvarázsolt épületben három emeletet mentünk fölfelé, s minden szinten más-más igazgatóság, hivatal, posta működött. Tényleg lesz itt egy szálloda? Tényleg volt.
Hétfőn korán fölkerekedtünk, és megnéztük, ami a városban és közvetlen környékén érdekes volt számunkra. A szállodába visszaérkezve „ingyen cirkusz” nézői lehettünk. A város egyetlen, 2x1 sávos főútján egy parkoló taxira ráejtettek egy áruval megrakott hatalmas konténert. A helybeliek azonnal összecsődültek az „arénában”, sőt, fölmentek a lapostetős épületek tetejére is, és ott kis székekre telepedve követték az eseményeket. Egy idő múlva daru érkezett, és az árut átpakolták egy másik járműre. Mindez órákig tartott, azalatt megszűnt a forgalom mindkét irányban, míg csak föl nem szabadították az utat. A nézők a forgalom megindulása után is maradtak, és nem hiába, mert még hosszú időbe tellett, míg váltakozó irányban elhaladtak a feltorlódott járművek. Teherautók, autóbuszok, élő állatot szállító járművek, tartálykocsik, személykocsik végtelen sora vonult át a városon.
Másnap reggel a szálloda portáján ült egy kis kreol emberke. Ránk várt, hadarva közölte velünk, hogy rendőr, és biztonságunkra kell vigyázzon. Az elrabolt turistákra hivatkozott. Igazolványt nem mutatott, civilben volt, az átlagnál rosszabbul öltözve. Jött velünk, nem hatotta meg, hogy épp tovább utazunk a városból. A buszváróban mellénk ült. Szólni nem szólt hozzánk, még azt sem tudtuk meg tőle, hogy velünk utazik-e, vagy csak föltesz a buszra. Miért éppen két nap után, és miért éppen a buszos cég irodájában vagyunk veszélyben? Tegnap reggeltől estig föl-alá mászkáltunk mindenféle helyeken, mégse törődött velünk senki. A jövő-menő emberek között többen ismerték, és beszédbe elegyedtek vele – kezdtük elhinni, hogy tényleg rendőr. Nekünk nem volt kedvünk még egymáshoz sem szólni.
A busz, amire méreg drága jegyünk szólt, csak nem akart jönni. Nagy sokára megtudtuk, hogy valami baleset történt útközben. Nyolcvan perc elmúltával a kényelmes, tágas Mercedes busz helyett egy kis pár személyes dolmuş érkezett. Arra feltuszkoltak bennünket néhány emberrel együtt, akiknek szintén Diyarbakirba volt buszjegyük. Négy óra zötykölődés várt ránk, de legalább rendőri kíséret nélkül. Szabadulásunknak annyira örültünk, hogy elfelejtettük kérni a jegyár különbözetét.
3
2001
Hupikék kismotor
Tinnye, Magyarország
Másfél éves voltam amikor ez a kép készült. Persze erre én konkrétan nem emlékszem, de már akkor is gyorshajtottam a kismotorral. Akkoriban még a régi házban éltünk Tinnyén, ahol felnőttem. Anyukám a mai napig is háziorvos a faluban, de már senki sem él ott, átalakították az egész házat, orvosi rendelővé. Régen mikor még a rendelővel egybekötött szolgálati lakásban éltünk, a szomszédunk volt Juci néni és anyukám minden nap nála itta meg a reggeli kávéját, az évek során szoros barátság alakult ki közöttük és mire én megszülettem, már szinte családtagnak számított Juci néni, vagy mi számítottunk náluk családtagnak? Nem tudom , ilyen távlatokban ezt már nehéz eldönteni. Na de visszatérve a kismotorra. Amint ráültem áthajtottam Jucihoz, a szüleim nem tudták hol vagyok, de ez nem volt meglepő. Sokszor történt hasonló, se engem se a kismotort nem tudták féken tartani. Olyan emlékem már nekem is van, hogy pár évvel később ugyan ezzel a kismotorral száguldozok le a teraszról a kertbe vezető lépcsőn a szüleim meg pánikszerűen rohannak utánam, hátha valahol megtalálják a féket.
4
2003
Pokróchinta a Karácsony megmentője
Zsámbék, Magyarország
Ez volt az első Karácsony amire emlékszem is. Mint minden más ünnepnél, ilyenkor is a nagymamámnál ebédeltünk, mindig nagyon izgalmas volt ez az időszak, hogy vajon mi vár majd a fa alatt, de ez a karácsony ilyen szempontból kifejezetten különleges volt. Ugyan is mindhárom unoka, köztük én is. Kaptunk 1-1 mackós, kockás pokrócot. Sosem volt felhőtlen a karácsony, mert a nagyanyám minden alkalommal azon szenvedett, hogy a nagybátyám nem lesz ott egész hétvégén, mert az egész családjával együtt, ilyenkor mindig Ruzsá-ba látogattak. (Marika mamához, az unokatestvéreim másik nagymamájához) Emiatt mindig volt egy enyhe, de érezhető egymásnak feszülés anyám és nagyanyám közt, amit nem minden alkalommal viseltem jól. Mivel ezt jeleztem is, ennek a feszültségnek feloldására együtt meghintáztattak ebben az újonnan kapott mackós pokrócban, ami így oldotta egy kicsit a hangulatot mindenkiben és nekem annyira megtetszett, hogy a mindennapok részévé vált a problémák pokrócban való elringatása. (de néha csak pokróchintáztunk, mert minden esetben nagyon szórakoztató és izgalmas volt)
1
2024
RMC I.
Budapest, Magyarország
Az RMC közösség tagjaként, foglalkozom improvizatív, kontakt és autentikus tánccal. Az óráinkon elsősorban a mozgáson van a hangsúly, de rengeteg bodywork, aktív meditáció, rajz, művészetterápia és érintésterápia is helyet kap az alkalmainkon. Nyilvános, havonta rendezett fellépéseinken egyedi módon egyesítjük az önsimereti beszélgetés, a szomatikus tánc és a mozgásszínház világát. Közös célunk, hogy közösen merüljünk el az önismeret mélyebb rétegeiben és szabadon fejezzük ki önmagunkat a test, a lélek és a mozgásszínház szövedékében.
5
2019
Észt nyugdíjasok buszos kiránduláson posztmodern TSZ-eket látogatnak
Tallinn, Észtország
Őszintén, fogalmam sem volt, hogy léteznek posztmodern TSZ-ek, viszont azt gondoltam, hogy Észtországban is léteznek nyugdíjasok. De egyszerre szembesülni a kettővel egy egészen szürreális élménnyé fajult.
A tallinni építészeti múzeumban voltam gyakornok és a legkedvesebb munkatársam Sandra volt, aki a múzeum archívumában dolgozott sok-sok építészeti tervrajz, makett és archív fotó között. Na ő mesélt nekem egy nagyon radikális neoavantgarde Tallinn 10 nevű építészcsoportról, akik a szigorú államszocialista gigatervezővállaltokba kényszerülve és ezekben kiégve olyan radikális építészeti irányt képvisletek, ami szinte csak papíron létezhetett, vagy vidéki tsz épületekként ölthetett formát. Szóval a Tallinn 10 építészei legradikálisabb elképzelésieket végül is Észtország vidéki tanyáin és kisvárosaiban valósíthatták meg. Nagyon izgalmasnak találtam ezt a kontrasztot és teljesen rápörögtem.
Egyik átlagos jéghideg tallinni napomon kaptam azt a hírt, hogy lehetőségem van megnézni a kedvenc vidéki TSZ épületeim és művházaim egy szervezett túrán belül, amit egy építészettörténész srác szervezett. A múzeum beszervezett, így elindultam egy korai jéghideg tallinni reggelen egy busznyi nyugdíjassal és az építészettörténésszel. Az első állomás egy kissé kopott művház volt, szemben vele egy romos kastély, amihez egy óriási gazdaság tartozott. Én csak követtem a tömeget és beletörődve csapódtam, mivel mindenki észtül beszélt és persze én voltam az egyetlen külföldi. A művházban már vártak ránk, a díszteremben minden jóval terített asztalokkal készültek, a művház igazgatónője, akinek emlékeim szerint nagyon szőke és nagyon tupíros haja volt beszédet intézett hozzánk. Valahogy minden olyan zavarbaejtő volt. Utána egy kicsit sután kiállva, olyan igazi könyvektől teli táska súlya alatt meghajlott bölcsész háttal kiállt az építészettörténész és csak beszélt és beszélt a posztmodern építészetről és a Tallinn 10 építészeiről kb 45 percet a nyugdíjasoknak. Mivel egy szót sem értettem és eluntam magam ezért felfedező utat tettem az analóg kamerámmal a furcsán 89-ben ragadt művházban: kifakult művirágok, helyi amatőr festők képei, vázák, rózsaszín korlátok, kontrasztos neonzöldek között, ami egész otthonosan hatott nekem egyszer csak megéreztem az előadás végét és visszatoppantam a díszterembe. De amire visszaértem egy észt mulatós koncertre érkeztem. Az eddig unott tekintetű nyugdíjasok teljesen bepörögtek, vidáman tapsoltak és az arcuk is kipirult. Rám ez nagyon kellemetlenül hatott eleinte, de én is átszellemültem és megéreztem, hogy ez a legjobb dolog ami történhet itt.
Úgy éreztem az épület minden egyes formája tükröződik a zenében, az épület betölti funkcióját és ebben a szent pillanatban minden egyes elmélet értelmet nyer.
Utána folytatódott az utunk, a következő állomás egy leromlott állapotú TSZ volt, aminek a közösségi épületében tettünk látogatást. Ott egy nyugdíjas aerobik csoport előadását néztük végig.
Látszott az építészettörténész arcán, hogy ezeket a külön produkciókat nem egyeztették vele.
Az egész túra alatt azt éreztem, hogy ezek a halottnak hitt épületek jobban élnek, mint valaha. Kivéve a legszebbet, a Rapla KEK nevű korában nagyon menőnek számító sportcentrumot, ami egy földre szállt ufónak tűnik. Mert amúgy a Tallinn 10 építészei nagyon benne voltak egyfajta spiri újhullámos dimenziókapus elméletben, egyik oszlopos tagjuk Vilen Künnapu mindig tervezett az épületei tetejére adóvevő antennákat.
Az út végén úgy éreztem az egyik legviccesebb napomat töltöttem Észtországban, ahol valamit sikerült megértenem szavak nélkül is a neovanatgarde észt építészetből.