A fényképezés kalandja

1998-ban fél évet Rómában laktam, azt hiszem, ez volt életem egyik legnagyobb kalandja, több okból is. Az egyetem után nemigen tudtam elképzelni, hogy munkába állok, és amúgy is olaszul akartam beszélgetni olaszokkal. Utazni is akartam, világot látni, nyilván. Akkoriban nem volt még napi gyakorlat egy-két félévet vagy egy egész képzést külföldi egyetemen tölteni, ha nem voltak gazdag szüleid, kint élő rokonaid, keresett szakmád vagy egy jó ösztöndíjad, bébiszitterként lehetett hosszabb időre külföldre menni (ennek is van egy jó-rossz (társadalom)története), így aztán elvégeztem egy gyermekfelügyelői tanfolyamot. Az ügynökségnél azonban nem volt legális olasz meló, csak Angliába, meg Németországba közvetítettek ki hivatalosan szittereket, végül egy ismerősön keresztül jutottam ki Rómába.
Minden szabadidőmet a város felfedezésével töltöttem, és bár szuper jó volt egyedül, önállónak és szabadnak érezni magamat egy másik országban, hiányzott, hogy valakinek megmutassam, amit látok. Így kezdtem el fényképezni apám Praktica L gépével, kézi beállításokkal, fekete-fehér filmre. Addig soha nem fényképeztem, nem is emlékszem, hogy egyáltalán érdekelt-e. Internet nem lévén a filmtekercs papírdobozának belsejére nyomtatott információkból és egy régi fényképészeti kézikönyvből próbáltam elsajátítani az alapokat a DIN-ASA-ISO tengelyen, fényérzékenység, zársebesség, rekeszidő és hasonlók társaságában. Szinte mindent túlexponáltam, kivéve, amit alul. De magával ragadott a mediterrán fény-árnyék, az éles kontrasztok, az épületek világos és sötét felületeinek váltakozásából kialakuló szinte konstruktivista képek. Órákon át elbűvölve néztem a Pantheonban, hogyan vonul végig a sötét templombelsőn a kupola hatalmas kerek nyílásán behatoló napfény reflektora. Tízperceket álltam, vártam, hogy ne legyenek a képeken turisták. (Ez azért Rómában a diszkont légitársaságok kora előtt is kihívást jelentett.) Nem mintha az emberek és robogók kavalkádja, a piac forgataga az akkor még itthon ismeretlen rukolával és egyéb csodálatos levélzöldségekkel, a szökőkutak, szobrok, szűk utcák, kis terek és legfőképp az egymásra rakodó romok és idők rétegei nem lettek volna elképesztően izgalmasak. Éppen, hogy annyira színesek, élettel teliek voltak, hogy csak mozgásban, ott és akkor, minden érzékszervemmel tudtam megtapasztalni, nem sikerült vagy nem is akartam fekete-fehér fotókra rögzíteni. Igazából nem volt saját élményem és elképzelésem arról, mit „kell” fényképezni.
Persze, hogy mit fotóztam végül, csak akkor láttam meg, amikor otthon egy barátommal a házi sötétkamrában lenagyítottuk a papírképeket. Ő tanított meg rá, ez is nagy kaland volt, utazás a fizika és a kémia birodalmába, a Magnifaxtól a fixírig. Az előhívás izgalma az elfüggönyözött helyiségben. A vacakolás, állítgatás, az egymásra következő lépések, a tálcák és fázisok sora. Az analóg tempó, ami a képkészítés teljes folyamatán túl az egész akkori világunkra és életünkre is jellemző volt. Nosztalgiával gondolok erre. Nem mintha „jobbak” lettek volna a képek, mindenesetre nem született annyi felesleges, felhőbe fellőtt fotó, megnézni, törölni sincs idő.
Nem tudom, hogy ezek privátfotók-e, nem művészi céllal készültek. Mégis, amikor hazajöttem, csináltam belőlük egy kis kiállítást (nem pont ezekből a képekből). Egy privátfotón kell, hogy legyenek emberek? (Később felkerültek az én képeimre is, de az már egy másik történet.) Ezeken nemigen vannak, és pláne nem rokonok, mint egy klasszikus családi albumban. Otthon mégis kis albumokba rendezve állnak, néha megnézegetem őket. De benne vannak a fejemben is, emlékszem rájuk. (Érdekes, hogy a színes-forgatagos el nem készített képek ugyanígy.) Az életem részei, mondhatjuk: családtagjaim, kiindulópontjai fényképezésem (máig tartó) történetének.