Homokszínű Lada

3

Tompa utcai, kilencedik kerületi nagy lakásból alakítottunk ki egy fotóműtermet, ahol divat és reklámfotózásokat készítettük. Az első fényképen egy magazin címlapját készítettük, saját kezűleg festett háttér előtt. A következő fényképen a fodrász, Koczka egy modern-Marcel hullámot készített a modellnek. Az utolsó fényképen életem párja saját magán (ahol majd a modell fog állni) méri a fényt (a gégent ).

1

A gyermek apja hátát látva halad előre. A mondás szerint a gyermek az apja hátát látva halad előre. Ez a fénykép 1998-ban készült, egy kukoricatáblában, ahol akkoriban a mindennapjaim döntései és a gyerekeim világa egyszerre volt jelen. Én éppen gondterhelten morfondírozom. A fejemben a kérdés: vajon elegendő lesz-e csak a kétszikű gyomok elleni vegyszeres gyomirtás, vagy az egyszikűeket is írtani kellene? A tábla alsó végéről már visszafelé tartunk – a parcella közel 470 méter hosszú –, közben gyomfelvételezést végzünk, számoljuk, hol és miből mennyi fordul elő. A döntés körvonalazódik: mielőbb védekezni kell, majd azt sorközművelésnek kell követnie, hogy az itt-ott felbukkanó egyszikűeket is ki lehessen takarítani a sorok közül. Vegyszerek fajtái, a kijuttatás időpontja, – ezek járnak a fejemben. A fiam gondolatai egészen máshol járnak. Megkérdezi, miért keléshiányos éppen ezen a részen az állomány. Elmondom neki, hogy valaha itt egy tanya állt, és a föld még emlékezik rá: más a talaj pH-ja, más a szerkezete, másként tartja a vizet. Nem biztos, hogy minden magyarázatot teljes egészében megértett, de kezében egy tégladarabot forgat – a hajdani épület maradványát, kézzelfogható bizonyítékát annak, amit meséltem. Látom rajta, ahogy elképzeli a házat: milyen lehetett, kik lakták, miért tűnt el, és miért maradt utána mindössze ennyi. A kislányom, az ő öt évével, nem kutatja ilyen mélyen a dolgok eredetét. Két szál szarkalábat szorongat a kezében, és boldogan lépked az édesanyja felé – a fényképezőgép irányába. Az egyik virág neki szól. Gyermeki mosollyal örül a jó időnek, az ígéretesen zöldellő kukoricának, a virágoknak, amelyeket kincsként talált. Fiammal csípőre tett kézzel állunk. A fiam mozdulata, tökéletes másolata az enyémnek: ugyanaz a tartás, ugyanaz az ösztönös gesztus. Ha apa így áll, az csak jó lehet – gondolja a fiú –, akkor én is így teszem. És már halad is előre, látva a hátamat.

2

A ló két füle között legszebb a világ. Ezt a közmondást a fénykép készítésekor is megtapasztaltam. A fotó 1998-ban készült a tanyánkon, egy nyári késő délután amikor a Nap súrlófénye világított meg bennünket. A képen a Furiosó–North Star fajtájú kancánk, Holdfény hátán ülünk: elöl az ötéves lányom, mögötte én. A ló homlokán éppen csak sejthető az a fehér, félhold alakú jegy, amelyről a nevét kapta – a fény úgy esik, hogy inkább tudni kell róla, mint látni. Aki laikus, első pillantásra egy idilli jelenetet lát: apa és gyermeke egy szelíd paripa hátán, békés falusi környezetben. A valóság ennél egy árnyalattal összetettebb. Egyvalaki ugyanis kifejezetten nincs elemében: maga a ló. Holdfény nem érti, miért van a megszokottnál legalább tizenöt kilóval több a hátán, miért ülök a nyereg legvégén, felborítva az addig jól ismert egyensúlyt, és miért szegeződik rá egy idegen tárgy – a fényképezőgép – egyetlen pillanatra. A nemtetszését finoman, de félreérthetetlenül jelzi: forgatja a szemét, hátra csapja a fülét. Ezek apró jelek, de egy lónál beszédesek. A kislányom mind ebből mit sem érzékel. Büszkén néz a kamerába, és úgy tartja a szárat, ahogyan tanítottam neki: szabályosan, biztos kézzel. A sarkát leszorítja, a teste egy vonalba kerül – sarok, csípő, váll –, ahogy azt a lovas könyvek rajzai mutatják. Ha kellene, a sarkával pontos jelzést tudna adni, de most nincs rá szükség. Az arcán nincs félelem. Egy ötéves gyerek ül egy hatalmas állat hátán, mégis teljes biztonságban érzi magát, mert tudja: mögötte ott vagyok. Akkor is, most is. Én közben a ló két füle között nézek a naplementébe. A szárat feszesen tartom, a zablát határozottan húzom, jelezve Holdfénynek, hogy most nincs játék, nincs önálló döntés. Nem ijedhet meg egy hirtelen felreppenő fácántól, nem ugorhat félre – ma nemcsak engem visz, hanem a lányomat is. Mezítláb állok a kengyelben. Tudatos döntés volt ez mindig: így közvetlenebb a kapcsolat ló és lovas között. Soha nem használtam pálcát vagy sarkantyút; a kommunikációra mindig elegendő volt a szó, a hajtószár, a sarkam, a súlypont változtatás és a simogatás. Az ülésem kényelmetlen. Olyan, mint amikor az ember egy fotel karfájára telepszik: nem erre találták ki, de egy ideig kibírható. A ló ideges, ingerült. Ennek ellenére harmóniában vagyunk, társ a közös úton, hogy együtt haladjunk. Három tekintet van a képen: a lóé, az enyém és a kislányomé. A lóé türelmetlen és kérdő. Az enyém figyelő és felelős. De a legbeszédesebb a kislányomé. Abban nincs számítás, nincs kérdés. Csak bizalom van. Ez a perspektíva mutatja: a világ valóban a ló két füle között a legszebb.

1

A balatoni nyár számos díszlete látszik a fotón. A sekély vízben állok, mögöttem gumimatracon, gumicsónakban sodródó, , vízbe gázoló emberek. Szinte érzi az ember a meleg vizet, a napfény ragyogását, az emberek zsivaját. Ötéves kislányomat forgatom a vízben. A testemen jól látszik a "parasztos" barnulás: a növénytermesztés, az állattenyésztés során a munka mellett ahol nem fedett ing, megkapott a nap. Ez nem a divat, hanem a munka nyoma. Egészen másképp képzeltem a nyaralást. Kierkegaard "A csábító naplójá"-t készítettem oda. Elterveztem, hogy a fűzfák árnyékában - kizárva külvilágot- lassan, mélázva élvezem a szavak ízét, a történet komótos hömpölygését. A kislányomnak más terve volt amivel szemben nem lehetett kifogás (később, majd, most fáradt vagyok): - Apa, menjünk a vízbe! És mindig menni kellett. A játék egyszerű volt, de számára megunhatatlan. Körbe forgattam és közben megkértem, hogy húzza fel a lábát, mert az általam keltett centrifugális gyorsulása (ő ezt a kifejezést még nagyvonalúan átugrotta) önmagában nem elég ahhoz, hogy a víz fölött maradjon. A fröccsenő vízből is látszik, hogy teljes erőből forgok, körbe-körbe, amit ő végtelenül élvezett. Amikor én már kissé megszédültem, vagy ő fáradt el annyira, hogy nem bírta tovább tartani a lábát, elengedtem. Ilyenkor legalább másfél métert "repült" mielőtt a Balaton vizébe huppant. A landolás pillanatában kitört a kacagás amit a szabad suhanás és a csobbanás öröme váltott ki. A forgás közben olyan volt, mintha egy rugós játékot húznék fel. Alig törölte meg az arcát, már kiáltotta is: Megint, megint! Az egész napos, számtalan forgás, vízbe huppanás után sem érzett fáradtságot. Én sem.

2

Az egyik képen édesanyám és a húgom látható, a másikon már én is rajta vagyok. Ez volt az első görögországi nyaralásunk, ami nem indult zökkenőmentesen. A görög határ előtt nem sokkal derült ki, hogy az utazási iroda valamit elrontott, és mi bár Thesszaloniki mellé egy üdülőfaluba indultunk, mégis egy Athén felé tartó buszon ültünk. Ezért a görög határon átültettek minket egy már Thesszaloniki felé tartó buszra, azonban ez a busz tele volt. Így a szüleink a fenn maradó kilométereket a lépcsőn ülve töltötték, mi a testvéremmel jobb ellátásban részesültünk. Beülhettünk a buszsofőr mellé, amíg a társa a dobozában aludt. Az utazási iroda egy görög vacsorával kárpótolta a szüleinket, ahol megismerkedtünk az utazási iroda fotósával, Janóval, aki igazi mókamesternek bizonyult. Ezután a testvéremmel igyekeztünk minél több időt Janó mellett tölteni, rengeteg viccet mesélt nekünk, szinte mindig jó kedve volt. A gyönyörű tiszta víz és egy hajókirándulásos nap mellett érdekes módon pontosan emlékszem a félpanziós reggelinket és vacsoránkat felszolgáló pincéreink nevére, Dimitrijre és Vaszilijre. Pár nem beszéltünk akkor még idegennyelveket, de közös nyelv nélkül is fantasztikusan tudtunk kommunikálni ezzel a két fiatalemberrel, akik vérbeli vendéglátósok és végtelenül kedves görög emberek voltak. Nagy szeretettel emlékszem rájuk.

3

A szüleim a 90-es évek közepén ismerték meg egymást. Az első közös utazásuk során Tunéziába látogattak. Napjaikat a tengerben való úszással és napozással kezdték, a szállodába koradélutánonként menekültek vissza a hőség elől. A tengerpart és a szálloda között volt egy elkerített terület, melyen tevéket tartottak. Az egyikkel szüleim összebarátkoztak és minden alkalommal vittek gyümölcsöt neki. Az állat idővel felismerte őket és meghozta a bátorságukat a tevegeléshez.

1

A képen az anyukám és én integetünk a fényképezőgép felé. 1998-at írunk, s épp a tengerparti nyaralásunktól búcsúzunk. A kirándulásos, vakációs, túrázós fényképek egyik tipikus jelenete az, amikor az alanyok egy helységtábla előtt állnak. Ez lehet a település kezdetét vagy végét jelző tábla: az előbbi a „megérkeztem”, az utóbbi az „elindultam” üzenetét hordozza. A digitális kor előtti időkben, amikor minden fényképet meg kellett gondolni, az utolsó felvételt gyakran az áthúzott helységtáblára tartogatták. Ez a rituális gesztus nem csupán pillanatképet készített, hanem szimbolikusan is lezárta a vakáció és a szabadság idejét. Az így született kép lett az üdülés vagy kirándulás albumának záróképévé, az adott időszak, az élmények és a kalandok végső illusztrációjává. Mindez nálunk is így történt. Mi is a filmtekercs utolsó képét használtuk fel ehhez a fotóhoz, hogy az első tengerrel való találkozásom emlékét őrző albumnak záró(képe)gondolata legyen. Ugyanakkor ez a kép egy hosszas, gyönyörű barátság kezdetét is magában foglalja, hiszen ezek után minden évben meglátogattam a Fekete-tengert, ami életem egyik kardinális pontjává vált. A képen látható E 87 út, a napraforgómező, a horizonton felbukkanó tenger – mind a második otthon nosztalgikus jelei. Viszont eddig soha nem tűnt fel a kép bal oldalán megbúvó katonaautó. Érdekes, ahogy az ember számtalanszor megnézi ugyanazt a képet, és mindig mást lát rajta, ezáltal az emlékek is új értelmmel bővülnek folyton.

2

1998 Lisszabonban került megrendezésre a Világkiállítás, „Az óceánok, a jövő öröksége” tematika köré épülve. Noha akkor még nem vitt a családom mindenhova fényképezőgépet, erről az alkalomról számos képet őrzünk a családi albumban. A képen Gil, a kiállítás „maszkot” vízcseppje, a nővérem és én, a Tejo folyó partján. Az egész napos program fő szenzációja a játék útlevél volt, amiben a különböző nemzeti pavilonok meglátogassa által lehetett pecséteket gyűjteni. A második képen már önállóan sétálgatok a Torre de Belém lábánál, ahonnan a portugál hajósok elindultak felfedezni a világot. A világkiállítás azért került 1998-ban Portugáliában megrendezésre, mert abban az évben volt a portugál felfedezések 500-ig évfordulója, én pedig azért lehettem ott mert két évvel korábban anyukám a toronnyal szembe lévő padon igennel válaszolt apukám kérdésére.