Ezt a közmondást a fénykép készítésekor is megtapasztaltam. A fotó 1998-ban készült a tanyánkon, egy nyári késő délután amikor a Nap súrlófénye világított meg bennünket. A képen a Furiosó–North Star fajtájú kancánk, Holdfény hátán ülünk: elöl az ötéves lányom, mögötte én. A ló homlokán éppen csak sejthető az a fehér, félhold alakú jegy, amelyről a nevét kapta – a fény úgy esik, hogy inkább tudni kell róla, mint látni. Aki laikus, első pillantásra egy idilli jelenetet lát: apa és gyermeke egy szelíd paripa hátán, békés falusi környezetben. A valóság ennél egy árnyalattal összetettebb. Egyvalaki ugyanis kifejezetten nincs elemében: maga a ló. Holdfény nem érti, miért van a megszokottnál legalább tizenöt kilóval több a hátán, miért ülök a nyereg legvégén, felborítva az addig jól ismert egyensúlyt, és miért szegeződik rá egy idegen tárgy – a fényképezőgép – egyetlen pillanatra. A nemtetszését finoman, de félreérthetetlenül jelzi: forgatja a szemét, hátra csapja a fülét. Ezek apró jelek, de egy lónál beszédesek. A kislányom mind ebből mit sem érzékel. Büszkén néz a kamerába, és úgy tartja a szárat, ahogyan tanítottam neki: szabályosan, biztos kézzel. A sarkát leszorítja, a teste egy vonalba kerül – sarok, csípő, váll –, ahogy azt a lovas könyvek rajzai mutatják. Ha kellene, a sarkával pontos jelzést tudna adni, de most nincs rá szükség. Az arcán nincs félelem. Egy ötéves gyerek ül egy hatalmas állat hátán, mégis teljes biztonságban érzi magát, mert tudja: mögötte ott vagyok. Akkor is, most is. Én közben a ló két füle között nézek a naplementébe. A szárat feszesen tartom, a zablát határozottan húzom, jelezve Holdfénynek, hogy most nincs játék, nincs önálló döntés. Nem ijedhet meg egy hirtelen felreppenő fácántól, nem ugorhat félre – ma nemcsak engem visz, hanem a lányomat is. Mezítláb állok a kengyelben. Tudatos döntés volt ez mindig: így közvetlenebb a kapcsolat ló és lovas között. Soha nem használtam pálcát vagy sarkantyút; a kommunikációra mindig elegendő volt a szó, a hajtószár, a sarkam, a súlypont változtatás és a simogatás. Az ülésem kényelmetlen. Olyan, mint amikor az ember egy fotel karfájára telepszik: nem erre találták ki, de egy ideig kibírható. A ló ideges, ingerült. Ennek ellenére harmóniában vagyunk, társ a közös úton, hogy együtt haladjunk. Három tekintet van a képen: a lóé, az enyém és a kislányomé. A lóé türelmetlen és kérdő. Az enyém figyelő és felelős. De a legbeszédesebb a kislányomé. Abban nincs számítás, nincs kérdés. Csak bizalom van. Ez a perspektíva mutatja: a világ valóban a ló két füle között a legszebb.
