Víz fölötti repülés

2

Az egyik képen édesanyám és a húgom látható, a másikon már én is rajta vagyok. Ez volt az első görögországi nyaralásunk, ami nem indult zökkenőmentesen. A görög határ előtt nem sokkal derült ki, hogy az utazási iroda valamit elrontott, és mi bár Thesszaloniki mellé egy üdülőfaluba indultunk, mégis egy Athén felé tartó buszon ültünk. Ezért a görög határon átültettek minket egy már Thesszaloniki felé tartó buszra, azonban ez a busz tele volt. Így a szüleink a fenn maradó kilométereket a lépcsőn ülve töltötték, mi a testvéremmel jobb ellátásban részesültünk. Beülhettünk a buszsofőr mellé, amíg a társa a dobozában aludt. Az utazási iroda egy görög vacsorával kárpótolta a szüleinket, ahol megismerkedtünk az utazási iroda fotósával, Janóval, aki igazi mókamesternek bizonyult. Ezután a testvéremmel igyekeztünk minél több időt Janó mellett tölteni, rengeteg viccet mesélt nekünk, szinte mindig jó kedve volt. A gyönyörű tiszta víz és egy hajókirándulásos nap mellett érdekes módon pontosan emlékszem a félpanziós reggelinket és vacsoránkat felszolgáló pincéreink nevére, Dimitrijre és Vaszilijre. Pár nem beszéltünk akkor még idegennyelveket, de közös nyelv nélkül is fantasztikusan tudtunk kommunikálni ezzel a két fiatalemberrel, akik vérbeli vendéglátósok és végtelenül kedves görög emberek voltak. Nagy szeretettel emlékszem rájuk.

3

A szüleim a 90-es évek közepén ismerték meg egymást. Az első közös utazásuk során Tunéziába látogattak. Napjaikat a tengerben való úszással és napozással kezdték, a szállodába koradélutánonként menekültek vissza a hőség elől. A tengerpart és a szálloda között volt egy elkerített terület, melyen tevéket tartottak. Az egyikkel szüleim összebarátkoztak és minden alkalommal vittek gyümölcsöt neki. Az állat idővel felismerte őket és meghozta a bátorságukat a tevegeléshez.

1

Ez a homokszínű, 1500-as Lada a 90-es években került Apukámhoz Salgótarjánból, rokonoktól vásárolta meg. Apósa, „Lajos papa” mondta, hogy vegye meg, hiszen a rokonoknál csak állt a garázsban. Ekkor még nem születtem, meg, de már számítottak az érkezésemre, így fontos volt, hogy legyen autó a családban, ami megkönnyíti a teherhordást, a hétköznapi közlekedést. Ahogy Apukám fogalmaz: ,,Bár már túl voltunk a szocializmuson, ez a típus még ekkor is az egyik legjobb, legerősebb autónak számított a korábbi keleti kínálatból: kényelmes volt, jól gyorsult, és megbízható társ a hosszabb utakon is. Sok túrán kísért el minket, jártunk vele a Börzsönyben és az Őrségben, téli, nehéz útviszonyok között is. A motorját egyszer fel kellett újítani, végül a rozsdásodás miatt váltunk meg tőle – de nagyon szeretett, emlékezetes autó maradt."

1

A képen az anyukám és én integetünk a fényképezőgép felé. 1998-at írunk, s épp a tengerparti nyaralásunktól búcsúzunk. A kirándulásos, vakációs, túrázós fényképek egyik tipikus jelenete az, amikor az alanyok egy helységtábla előtt állnak. Ez lehet a település kezdetét vagy végét jelző tábla: az előbbi a „megérkeztem”, az utóbbi az „elindultam” üzenetét hordozza. A digitális kor előtti időkben, amikor minden fényképet meg kellett gondolni, az utolsó felvételt gyakran az áthúzott helységtáblára tartogatták. Ez a rituális gesztus nem csupán pillanatképet készített, hanem szimbolikusan is lezárta a vakáció és a szabadság idejét. Az így született kép lett az üdülés vagy kirándulás albumának záróképévé, az adott időszak, az élmények és a kalandok végső illusztrációjává. Mindez nálunk is így történt. Mi is a filmtekercs utolsó képét használtuk fel ehhez a fotóhoz, hogy az első tengerrel való találkozásom emlékét őrző albumnak záró(képe)gondolata legyen. Ugyanakkor ez a kép egy hosszas, gyönyörű barátság kezdetét is magában foglalja, hiszen ezek után minden évben meglátogattam a Fekete-tengert, ami életem egyik kardinális pontjává vált. A képen látható E 87 út, a napraforgómező, a horizonton felbukkanó tenger – mind a második otthon nosztalgikus jelei. Viszont eddig soha nem tűnt fel a kép bal oldalán megbúvó katonaautó. Érdekes, ahogy az ember számtalanszor megnézi ugyanazt a képet, és mindig mást lát rajta, ezáltal az emlékek is új értelmmel bővülnek folyton.

2

1998 Lisszabonban került megrendezésre a Világkiállítás, „Az óceánok, a jövő öröksége” tematika köré épülve. Noha akkor még nem vitt a családom mindenhova fényképezőgépet, erről az alkalomról számos képet őrzünk a családi albumban. A képen Gil, a kiállítás „maszkot” vízcseppje, a nővérem és én, a Tejo folyó partján. Az egész napos program fő szenzációja a játék útlevél volt, amiben a különböző nemzeti pavilonok meglátogassa által lehetett pecséteket gyűjteni. A második képen már önállóan sétálgatok a Torre de Belém lábánál, ahonnan a portugál hajósok elindultak felfedezni a világot. A világkiállítás azért került 1998-ban Portugáliában megrendezésre, mert abban az évben volt a portugál felfedezések 500-ig évfordulója, én pedig azért lehettem ott mert két évvel korábban anyukám a toronnyal szembe lévő padon igennel válaszolt apukám kérdésére.

4

Ezeket a képeket az anyukám által gondosan összeállított fénykép albumban lapozgatás közben találtam. Egy Nikon D50 fényképező géppel készültek a képek, majd elő lettek hívva és bekerültek az albumba, így ezek a felvételek csak fizikálisan maradtak meg a digitális másolatuk kilett törölve. Megpróbáltam ugyanőket szépen beszkennelni, de sajnos nem sikerültek túl jól, az eredeti képek sokkal szebbek. Valamikor 2008 nyarán készülhettek ezek a fotók, 6-éves koromban, az első vitorlás táborom alatt. Siófokon a Plázs mellett található Bahart kikötőben vagyunk ahol a Pomucz vitorlásiskolába jártam, sajnos azóta ez a vitorlásiskola megszűnt. Azért ebbe a vitorlástáborba mentem mert szüleim ismerték a tábor szervezőit és tudták, hogy megbízhatóak, mivel a családom évek óta ebben a kikötőben tartotta a hajónkat. A tábor egy hétig tartott, és napközis volt. Ahogy a képeken is látszik kis hajókkal úgy nevezett optimistekkel hajóztunk. Minden hajóban ketten, de inkább többen kellett üljünk, mivel sokan voltunk és kicsik, illetve a feladatokat is felváltva kellett csináljuk. A hét elején megtanultuk a vitorlázás alapjait először elméletben aztán gyakorlatban is, ekkor még nem engedtek ki minket a kikötőből, csak azon belül egy olyan részen gyakoroltunk, ahol alig volt forgalom. Egy idő után ha az oktatók úgy gondolták, hogy megfelelőek az időjárási viszonyok kihúztak minket motorcsónakkal a kikötő mellé, ahol már a nyílt vízen gyakorolhattunk. Mikor épp nem én voltam a kormánynál az volt a feladatom, hogy figyeljem jön-e velünk szembe egy másik hajó, vagy bármi veszélyes, ez azt jelentette, hogy hajóból folyton a vizet kellet néznem, emiatt sokszor láttam vízbe esett bogarakat, különösen sok katicabogarat akiket igyekeztem kimenteni. A hajózás egy idő után olyan jól ment, hogy ha nem volt feladat akkor a többiekkel direkt katicákat mentetünk. A tábor utolsó napján is kivittek minket a kikötő mellé, ahol egy háromszög alakú pályán versenyezni kellet. Az egyik alkalommal mikor nem én voltam a kormánynál észrevettem egy darazsat a vízben vergődni és megsajnáltam, gondoltam magamba pont arra megyünk akkor majd kimentem. Bele is nyúltam a vízbe már a markomban volt mikor egy óriási csípést éreztem a tenyerembe, annyira fájt, hogy fel ugrottam a hajóba ami ezáltal megdőlt, felém át csapódott a baum (vízszintes vitorla rúd), ami meg ütötte a fejem és beestem a vízbe. Torkomszakatából sírni kezdtem, a többiek nem értették mi történt és kihúzni sem tudtak a vízből mert közben tovább mentek, szerencsére az oktató nem volt messze a motorcsónakkal, így hamar kimentettek. Gyorsan kivittek a partra ahol kaptam kalciumot és ecettel lekezelték a csípést. Miután megnyugodtam megkérdezték, hogy szeretnék-e vissza menni még hajózni de ezek után már semmi kedvem nem volt, még szerencse, hogy az utolsó nap történt.

3

Mielőtt elkezdhettem volna a tábori munkámat, előtte Zánkára (tábortüzeskép) kellett mennem egy képzésre, ahol az konkrét feladatkörömet (a Kézművességet), érzékenyítést és a tábori feladatokat/játékok/táncok betanítása volt a középpontban. Ez volt az első egyedüli utam, amit a rossz idő ellenére egy kirándulásnak fogtam fel. Amikor már Fonyódon (másik kettő) dolgoztam, a képzés szoros és komoly hangzású anyagai hamar elfelejtődtek, mivel a tanultakat nem lehetett minden gyerekre vagy helyzetbe tűpontosan ráilleszteni. A lurkók hamar olyanná tudták változtani a foglalkozások légkörét, mintha nem is egy táborban lennék velük, hanem egy hetes kiránduláson a Balatonnál.

5

Képeim nem a Balatonról szólnak, hanem arról, ahogy emlékezni próbálok rá. Nem akarom visszahozni azt, ami volt – csak látni, hogyan tűnik el. Arról a vágyakozásról szól, ami minden tiszta nyári fény mögött ott remeg. Azt keresem bennük, ami nem tökéletes, nem végleges, és nem is biztos, hogy valóban megtörtént. Nézőpontom egyféle lassabb látás. Egy világ, ahol a hibák nem eltüntetni való dolgok, hanem emlékezési formák. Az elmosódott partvonal, az ismeretlen vitorla, az elfelejtett mozdulat – ezek a képek a nem-történések nyugalmát hordozzák. A homály nem hiba, hanem tanúságtétel: így néz ki, amikor már nem tudjuk biztosan, hogy mi az. A képeken nincs történet, csak jelenlét. Az idő lassú, a víz halk. És minden elmozdul egy kicsit. Az elfogadás nálam képként jelenik meg: amikor nem akarok már mindent visszahozni, csak hagyom, hogy legyen. Ahogy van. Elmosódva, töredékesen, őszintén. A képeim a törékeny harmóniáról szólnak. Arról a pillanatról, amikor már nem küzdünk semmi ellen, és nem várunk tovább semmire. Inkább emlékeket idézek meg, amelyek lehet, hogy sosem voltak igazak, mégis ismerősek.

5

1998-ban fél évet Rómában laktam, azt hiszem, ez volt életem egyik legnagyobb kalandja, több okból is. Az egyetem után nemigen tudtam elképzelni, hogy munkába állok, és amúgy is olaszul akartam beszélgetni olaszokkal. Utazni is akartam, világot látni, nyilván. Akkoriban nem volt még napi gyakorlat egy-két félévet vagy egy egész képzést külföldi egyetemen tölteni, ha nem voltak gazdag szüleid, kint élő rokonaid, keresett szakmád vagy egy jó ösztöndíjad, bébiszitterként lehetett hosszabb időre külföldre menni (ennek is van egy jó-rossz (társadalom)története), így aztán elvégeztem egy gyermekfelügyelői tanfolyamot. Az ügynökségnél azonban nem volt legális olasz meló, csak Angliába, meg Németországba közvetítettek ki hivatalosan szittereket, végül egy ismerősön keresztül jutottam ki Rómába. Minden szabadidőmet a város felfedezésével töltöttem, és bár szuper jó volt egyedül, önállónak és szabadnak érezni magamat egy másik országban, hiányzott, hogy valakinek megmutassam, amit látok. Így kezdtem el fényképezni apám Praktica L gépével, kézi beállításokkal, fekete-fehér filmre. Addig soha nem fényképeztem, nem is emlékszem, hogy egyáltalán érdekelt-e. Internet nem lévén a filmtekercs papírdobozának belsejére nyomtatott információkból és egy régi fényképészeti kézikönyvből próbáltam elsajátítani az alapokat a DIN-ASA-ISO tengelyen, fényérzékenység, zársebesség, rekeszidő és hasonlók társaságában. Szinte mindent túlexponáltam, kivéve, amit alul. De magával ragadott a mediterrán fény-árnyék, az éles kontrasztok, az épületek világos és sötét felületeinek váltakozásából kialakuló szinte konstruktivista képek. Órákon át elbűvölve néztem a Pantheonban, hogyan vonul végig a sötét templombelsőn a kupola hatalmas kerek nyílásán behatoló napfény reflektora. Tízperceket álltam, vártam, hogy ne legyenek a képeken turisták. (Ez azért Rómában a diszkont légitársaságok kora előtt is kihívást jelentett.) Nem mintha az emberek és robogók kavalkádja, a piac forgataga az akkor még itthon ismeretlen rukolával és egyéb csodálatos levélzöldségekkel, a szökőkutak, szobrok, szűk utcák, kis terek és legfőképp az egymásra rakodó romok és idők rétegei nem lettek volna elképesztően izgalmasak. Éppen, hogy annyira színesek, élettel teliek voltak, hogy csak mozgásban, ott és akkor, minden érzékszervemmel tudtam megtapasztalni, nem sikerült vagy nem is akartam fekete-fehér fotókra rögzíteni. Igazából nem volt saját élményem és elképzelésem arról, mit „kell” fényképezni. Persze, hogy mit fotóztam végül, csak akkor láttam meg, amikor otthon egy barátommal a házi sötétkamrában lenagyítottuk a papírképeket. Ő tanított meg rá, ez is nagy kaland volt, utazás a fizika és a kémia birodalmába, a Magnifaxtól a fixírig. Az előhívás izgalma az elfüggönyözött helyiségben. A vacakolás, állítgatás, az egymásra következő lépések, a tálcák és fázisok sora. Az analóg tempó, ami a képkészítés teljes folyamatán túl az egész akkori világunkra és életünkre is jellemző volt. Nosztalgiával gondolok erre. Nem mintha „jobbak” lettek volna a képek, mindenesetre nem született annyi felesleges, felhőbe fellőtt fotó, megnézni, törölni sincs idő. Nem tudom, hogy ezek privátfotók-e, nem művészi céllal készültek. Mégis, amikor hazajöttem, csináltam belőlük egy kis kiállítást (nem pont ezekből a képekből). Egy privátfotón kell, hogy legyenek emberek? (Később felkerültek az én képeimre is, de az már egy másik történet.) Ezeken nemigen vannak, és pláne nem rokonok, mint egy klasszikus családi albumban. Otthon mégis kis albumokba rendezve állnak, néha megnézegetem őket. De benne vannak a fejemben is, emlékszem rájuk. (Érdekes, hogy a színes-forgatagos el nem készített képek ugyanígy.) Az életem részei, mondhatjuk: családtagjaim, kiindulópontjai fényképezésem (máig tartó) történetének.

1

Verset is írtam azután, hogy ez a kép kettőnkről megszületett. A képen Vince látható, akinek a családjával a Balatonon nyaraltunk. A piros bója és Vince alakja tükröződik a vízen.

1

A második családi kocsink volt Mandarin, a kispolszki. (Az első egy sötétzöld Volkswagen volt, de azt ellopták.) Itt valahova a Balaton déli partjára utaztunk, és már csak arra emlékszem, hogy egy faházas kempingben szálltunk meg, ahol a Balaton vize először mély volt, majd ahogyan a fürdőző ment beljebb, úgy lett egyre sekélyebb. Eddig nem tudatosult bennem, de amikor anyukámmal beszélgettem a fényképről, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy ennek az autónak az elején volt a csomagtartó. A fotót apukám készítette, aki a fő fotósunk volt a családi nyaralásokon. A családi fotók egy ideig borítékokban sorakoztak egy szekrény legalsó fiókjában, és pár éve állt neki apukám azokat évek szerint, fotóalbumokba rendezni. Ekkor került elő ez a kép is.

1

A fotó Balatonszárszón készült a kilencven nyarán, apukám készítette a vízben állva. Egy külön bejáratú, mások által nem nagyon használt öblön keresztül megyünk be a Balatonba – mesélte pár hete, mikor a fényképről kérdeztem. A magyar tenger a kilencvenes években is vonzó volt a család számára, csak bepattantak a kocsiba, és másfél óra alatt Balatonszárszón voltak. Nagymamám, nagybátyám, na meg persze ő, akinek a kezében a kamera. Nem készültek fel a nyaralásra, mégis szerettek volna saját vízi járművet. Ezért csináltak gyorsan egy rögtönzött tutajt. Két gépkocsi belső, amit összekötöttek egy nagyobb gyúródeszkával. És kész is volt a "tutaj". 😅

1

A fotó 1993.05.31-én készült Balatonalmádiban apukám készítette. Egy baráti társasággal voltak a városban, akikkel együtt nyaraltak, szórakoztak. Bár a szüleimnek Balatonszárszón volt nyaralója, rendszeresen átjártak Balatonalmádiba bulizni. A fotón apukám barátja, Győrffy Gergely hegedűművész látható. Egy ferde oszlopnak támaszkodik, feltűrt ujjú pólóban. Mintha ki akarná dönteni. Pólójával szinte beleolvad a mögötte lévő háttérbe, a sárga Ladába. Ez egy poénos kép, azért, mert mindig hencegett az erejével, a kung-fu harc tudásával, itt pedig úgy támaszkodik, mint akinek nehéz megtartania magát. Az utcán egy Trabant gépkocsi és egy Lada 1200-es is parkol a háttérben, ebbe olvad bele Gergely is.

1

A fotó 1990-ben készült Balatonszárszón. A nyaralótelken egy régi Alfa Romeo Giulietta gépkocsival apukám pózol, a képet valószínűleg nagymamám készítette. Apukám barátjának, Bálint Lászlónak a tulajdona volt a gépkocsi, azzal jártak le a Balcsira és azzal mentek este szórakozni is, például balatoni diszkókba. Hiába volt régi, szép állapotban volt és még így is kitűnt a sok szocialista autótípus közül. Ráadásul apukámnak ekkor huszonévesként akkoriban nagy élmény volt önállóan autókáznunk egy „nyugati típusú” gépkocsival.

1

Családi fényképalbumunkban ez az egyik első kép, ahol a kilencvenes években egy autó bukkan fel. Balatonszárszón készült a nagymamám készítette, még a 90-es években, mielőtt születtem volna. A képen apukám látható, és a barátja Bálint László autója. Sárga Zsiguli (Lada 1200). A képen nem Bálint László látható apukámmal, hanem a szomszéd gyerek. Kecskeméti Lacika. A balatoni nyaraknak kiemelt szereplője volt az autó, hiszen a család összes tagja elfért benne, és a nyári holmik leutaztatására is alkalmassá vált a mi családunknak is, Budapestről Balatonra.