Hegedűművész kamuflázs

5

Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza egymástól a vizeket! Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt levő vizeket a boltozat felett levő vizektől. És úgy történt. Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek. Így lett este, és lett reggel: második nap. A tűz miatt nem lehetett a lépcsőket használni. Lift sem működött. Volt, akit a tűzoltók hoztak le emelődaruval. A teremtéskor létrejött a magasság. Bábelben felfedezték a lépcsőt, aztán ebből lett a lift. De a tűz miatt a vészkijárat is egy nyomorúság lett, nem működött. A lánglovagok most Prométheuszként nem a tüzet hozták le az égből hanem a fennrekedteket hozták le egyenként. Az égből, az égen kellett őket lehozni. A petárda fénye belobbantotta a lomokat és a tűz leolvasztotta a lépcsőkorlátokat. A korlát védene a magasság iszonytól. A lépcső eleve magasságot akarja áthidalni- kell oda a korlát. Ahogy a tükör a liftbe. Egyik sem működött sem a lift, sem a lépcső. Szétvált a magasság és a mélység.

5

És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte el. Így lett este, és lett reggel: első nap. A nyomok kormosak. A nap felkelt, a tűzoltók még matattak, de a tűz összekormozott mindent. Kormos lett a padló, a falak, az óvszer automata, az ajtók megrepedt vagy épp betört üvegtáblái.

1

A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Előtte sötét volt bár nem igazi sötét, mert a fény próbálkozott mindennel. Tűzijáték, petárda, diszkófények. Petárda. Füst. Tűz. Tömő utca 35-41. Balassa János Kollégium. Szilveszter éjszaka. Begyulladtak a lomtárban levő bútorok az alagsor pincéjében. A lépcsőház , mint kémény szívta felfelé a lángokat. Az aluminium korlát leolvadt két szintnyi magasságban. Én átaludtam. Timothy ébresztett, dörömbölt az ajtón. Egy lány menekülni próbált és leégett a keze, örökre elvesztette ujjait. Adam megijedt kiugrott és összetörte magát, kórházban van. Timmel elmentünk délután meglátogatni. A mentők és tűzoltók ott voltak reggel is, én már csak a füst nyomait láttam. Felkeltem, pár fotót készítettem. Az Illés utcából az utcai telefonról felhívtam pár embert. Talán a szüleimet, nővéremet Németországban, talán a szobatársaimat is. Nincs semmi gond, jól vagyok, semmi nem ment tönkre nálunk a szobában. Onnan elmentem a Blahára Népszabadság vagy valami más újság szerkesztőségébe. Mondom vannak fotóim a kollégiumi tűzről, megveszik? Kérdik: láng látszik-e? Nem, csak a nyomai. Akkor nem érdekel, csak a láng számít, a füst sem érdekes, csak a láng. így került az előhívás után a fiókba, 30 évig. Most beszkennelte Matt. Örültem neki. Így lett belőle Jelenarchívum.

2

"Szeretettel Zsuzsa nénitől, Krisztitől/dizájner, és Zsuzsitól. Balatonlelle 100%" – az album, amiben a képeket találtam. Azt hiszem mindenkiben, aki többször nyaralt már a családjával a Balatonnál, kialakul a kötődés egy adott partszakasz iránt, van egy rész, amit jobban ismer bárkinél, így a tóhoz kötődő gyerekkori emlékeink valahogy egyszerre válnak univerzálissá, és lesznek szórakoztató sajátosságai (például a kajasoron lévő kocsma, ahol évekig engedték, hogy tízszer egymás után a Bubamarát rakd be a zenegépen, vagy a parton mindig ugyanakkor körbejáró árus bácsi a barackos fánkjaival és az este mindig ugyanakkor elsuhanó bulihajó, ami gyereként még a szórakozás csúcsának tűnt). Nekem ez az egész egy másik élménnyel is összekapcsolódik: anyukámmal az általános iskolai éveim során végig ketten voltun, együtt nőttünk fel (amikor ez a két kép készült én kb 8-10 lehettem, ő pedig 29-31), sok időt töltöttem a legjobb barátnői társaságában, ezek az élmények sűrűsödnek össze a balatoni nyaralásainkban. Egyrészt imádtam, hogy csak csajok voltunk (anya, Zsuzsi, a nővére, „a dizájner”, és az anyukájuk), másrészt mindenkit annyira menőnek gondoltam. Anyával nem volt autónk, teljesen tömegközlekedéshez voltam szokva, de Lellére minden évben (kb. 4-5 évig minden nyáron sikerült ugyanarra a szállásra menni) Kriszti szürke autójával mentünk, amit „ezüst nyílnak” kereszteltem, azóta is így emlegetjük. Nem akarom túl hosszúra ereszteni, de nagyon sok élményben volt részem ebben a pár évben anyával és Zsuzsiékkal, mint amikor anya befújta magát vattacukor illatú parfümmel egy esti sétára a vidámpar felé, és egy szúnyograj úgy a nyomunkba eredt, hogy kb. 5 cigit gyújtottak meg a füst miatt, azzal a kezükben futottunk az isten tudja meddig. Vagy a képeken is elcsíphető, átlapolható egyforma nadrágok, amiből mindannyiunknak volt egy, csak más-más színben. Vagy amikor anyáék bementek a városba, és Zsuzsa nénivel titokban végignézhettem az Anakonda c. filmet (nem kellett volna). Vagy amikor este a kezünkben vittük be minden cuccunkat egy stéghez, hogy onnan nézzük a naplementét, de valahogy nagyon bénáztunk közben. Az akkoriban tomboló Megasztár-mániáról (és a tolerált Palcsó Tominak drukkolásomról) nem is beszélve. Különös érzés ezekre most úgy visszagondolni, hogy én is idén töltöttem be a 29-et.

1

Az alábbi fotó 2024 nyarán készült Piranban, egy halra specializálódott étterem teraszán. Az ismeretlen férfi a párjával ebédel, miközben kedvenc csapatának mérkőzését követi. Míg a barátnőjével társalog, csak egy-egy pillanatig tudja figyelni a játékot. A kép készítésekor viszont pár percre egyedül maradt, így teljes figyelmét a meccsnek szentelhette.

2

Csobáncon, a Badacsony környékén kirándulva különös figyelmemet a szőlőfürtök ragadták meg – ahogy a tőkék között sétáltunk, felfedeztem, milyen izgalmas formák és részletek rejlenek bennük. Elkezdtem fotózni őket különféle perspektívákból, mintha egy vizuális meditáció részese lennék. A tájra leereszkedő ködtenger, a párás levegő és a vízcseppek finom jelenléte még különlegesebb, szinte álomszerű hangulatot adott az egész kirándulásnak.

4

Húsvéti esküvőre igyekezve, 2025 Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. Fekete-fehér filmre készített sorozat

4

Húsvéti esküvő fekete fehér filmen, második rész.Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt.

5

Sorozatom darabjai Budapesten készültek, műfajuk streetfotó. A városban mindig látni valami érdekeset, legyen az tükröződés, egy érdekesen futó árnyék, egy építkezésből megmaradt kompozíció. Zebrán átkelő gyalogosok, hétköznapi emberek a fővárosban. Van köztük analóg és digitális is, lenyomatai egy főváros mindennapjainak.

5

Elsuhanók cimű sorozatomban az absztrahálással játszottam. Mindig is nagyon különös hely volt számomra a főváros. Ezeken a felvételeken az expozicióval kísérleteztem, a lassú záridő különös fényhatásokat hoz létre, ami olyan, mintha mozgóképet rögzítene. Közlekedési járműből fotózva pedig csak erősödik a suhanásérzés.

3

Gellért-hegy, Budapest, 2024 fekete-fehér negatív Mindig is nagyon különös hely volt számomra a fővárosban a Gellért-hegy. Egyszerre természetvédelmi terület, panoráma pont a turistáknak, park a helyieknek, lakóhely a leggazdagabbaknak és a legszegényebbeknek, a város középpontjában van, de az egész fölé magasodik.

5

Mindig is nagyon különös hely volt számomra a fővárosban a Gellért-hegy. Egyszerre természetvédelmi terület, panoráma pont a turistáknak, park a helyieknek, lakóhely a leggazdagabbaknak és a legszegényebbeknek, a város középpontjában van, de az egész fölé magasodik. A sorozatom fekete fehér negatívra készült.

5

Gyerekkori ízek. Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. A fényképek családi fotók a 90-es évektől a 2000 évekig, családi pillanatok, nyaralás, iskolai ünnepség.

5

Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. Az itt látható fényképeket fekete fehér filmre készítettem, analóggal, Somlóvásárhelyen és környékén.

5

These photos were taken by me last year during a trip with my boyfriend and his family. We travelled across Spain to get to the coastal town Tarifa. From there we took the ferry to Morocco. It wasn't my first time in Africa, but I hold dear the memories of this day trip. Probably, i have a lot of personal feelings attached to those memories. I was invited to spend time with the family of my partner. I felt accepted and welcomed by his family and it meant a lot to me and made me reflect on my own relationship with my family and reflect on the concept of a family as a whole. It made me think about how different families are. The dynamic of my partner's family was very different from the dynamic of my family, but despite those differences I still felt like a part of his family. I find it fascinating how different people from different backgrounds and with different experiences can find similarities within each other and create something new. "Ezeket a képeket tavaly készítettem a barátommal és a családjával egy utazás során. Spanyolországon keresztül utaztunk, hogy eljussunk a tengerparti Tarifa városába. Onnan kompra szálltunk Marokkóba. Nem először jártam Afrikában, de ennek az egynapos kirándulásnak az emlékeit tisztán fel tudom idézni. Valószínűleg sok személyes érzés kapcsolódik ehhez az emlékhez. Meghívást kaptam, hogy a párom családjánál töltsek időt. Úgy éreztem, hogy a családja elfogadott és befogadott, és ez sokat jelentett nekem, és elgondolkodtatott a saját családommal való kapcsolatomról, valamint a család egészének fogalmáról. Elgondolkodtatott arról, hogy mennyire különbözőek a családok. A párom családjának dinamikája nagyon különbözött az én családom dinamikájától, de e különbségek ellenére mégis úgy éreztem, hogy a családja része vagyok. Lenyűgözőnek találom, hogy különböző háttérrel és tapasztalatokkal rendelkező emberek hogyan találnak hasonlóságot egymásban, és ezzel hogyan jön létre valami új.,,

1

Ez itt én vagyok még nem egészen egy évesként az igen magas apukámmal. A kép az udvarunkon készült, amit azóta benőttek az itt még apró bokrok és fák. A házunk mögött egy hatalmas keresztben álló pajta húzódik, a ház építői kocsisok voltak, kellett a hely a takarmánynak, jószágnak és a kocsinak. Az apukám szobrászművész, amikor megvették a romos házat, ez volt az elsődleges szempont, hogy a pajtából lehet műhely, ahol majd tud faragni. Akkoriban még nem volt disznóólból avanzsált garázsunk, úgyhogy az autóval is ide álltunk be. Ez az első autónk, amire emlékszem: fogkrémzöld színe volt, rendszerint leért az alja, amikor beálltunk a pajtába, ilyenkor mindenki anyázott. Ebben szállítottunk mindent: embert, szobrot, képeket, fotós cuccokat, az egész életünket. Gyerekként sokat aludtam a nyitott csomagtartójában nyári rendezvényeken. Előtte a szüleimnek kispolszkija volt, utána meg ez. Ami azóta is legenda a falunkban, mert a szüleim mindketten magasak voltak és hatalmas dolgokat fuvaroztak a kicsi autóikkal. A kiszállás mindig egy kisebb komédiához hasonlított.

1

7 éves koromban kaptam a nagyapámtól egy Minolta Hi-Matic F, félautomata gépet (technika: Minolta Hi-Matic F / Forte 100). Életem első tekercsét egy agárdi nyaraláson lőttem, 1992-ben. Hullámpala tetős ház, a pokróc mintája, a szomszéd kutya a fűben, anyám és húgom a ház előtt, apám újságot olvas, nagybátyám arca alulnézetből. Az egyik kép a Velencei-tó felé útközben készült: kiszálltam, a Daciát akartam lefényképezni, de ott van az autóban a család is.

5

2019 óta készítek vizuális naplót. Olyan képeket rögzítek, amelyek rezonálnak az aktuális gondolataimmal, érzéseimmel és hétköznapi történésekkel. Ezeket a képeket egy analóg nikon kamerával készítem. A digitálisról analógra váltás segít abban, hogy kilépjek ezekből a helyzetekből, kívülállóként figyelhessem meg őket és fogalmazzam meg képekben. Időközben viszont a fotó napló utazó naplóvá avanzsált. Utazás közben az analóg kamerával egy olyan szabadságot és játékosságot élek meg, ami a formákban, színekben, mozdulatokban, alakokban és megfigyelésekben csúcsosodnak ki. Leggyakrabban tájképeken, részletképeken és portrékon keresztül foglalkozom a külvilággal, amit látok és a belső világgal, amit érzek. Ezekben a helyzetekben rengeteget tanulok nemcsak a világról, hanem a világgal való viszonyomról is. A képeket átlapozva észrevettem viszont, hogy nem egyszer néznek velem szembe állatok. Sokszor olyan érzés fog el, mintha embereket fotóznék. Egy érdekes aspektusa a turista létnek, hogy nem csupán "elugrom" az állatkertbe és személytelenül lefotózom, dokumentálom őket, hanem belépek a privátszférájukba. Habár nem emberek, de helyi lakosok, akik megfigyelik az idegent. Én is figyelem őket, ők is figyelnek engem. Ebből a kölcsönös figyelésből pedig emberi arcok és helyzeteket bontakoznak ki. Máskor pedig csak átsuhannak a látómezőn, tudomást sem véve rólam sietnek tovább dolgukra.

5

Egy évre kiköltöztem Svájcba egy barátomhoz, mivel azt éreztem, hogy otthon megfulladok a személyes, családi, politikai feszültségek miatt . Nehéz volt a beilleszkedés kint és nagyon magányosnak éreztem magam. Sokat segített nekem az érzelmeim értelmezésében, hogy végig naplóztam őket. Ez a kaland leginkább befelé történt kapaszkodókat keresve.

1

1991-ben a barátainkkal és egy piros Dáciával elindultunk Görögországba, a cél 1800 km-re volt. Az autószerelő tesóm szerint bátor vállalkozás volt. 1 hétig rengeteg helyen jártunk, rengeteg élménnyel gazdagodtunk, ott aludtunk, ahol az este ért bennünket. Az akkor háborús Jugoszlávián szerencsésen túl jutottunk, Thesszalonikiben a 4 sávos úton felforrt a hűtővíz az autóban, mert nem kapcsolt be a ventillátor. Kis pihentetés, bütykölés és mentünk tovább. Az Olümposzt gyalogosan másztuk meg , mikor visszaértünk a faluba, több óráig kerestük az autónkat, de nem vitte el senki, csak minden ház, utca egyforma volt... A Meteorákra rácsodálkoztunk, Athénban belecseppentünk egy tüntetésbe, ahol a motoros rendőr a falhoz állított bennünket, lövések dördültek a levegőbe, égtek a kukák. Ilyet még nem láttunk, de azért másnap az Akropoliszt is megnéztük. A Korintoszi-csatornán átkelve várt bennünket a jól megérdemelt 1 hét csak a tengerparton. A szállásunkon derült ki, hogy a 2 "room", az a konyha és a szoba, a hűtő nem működött, a kinti levegő 40 fok volt. De mindez nem számított 20-on évesen, mert a tenger gyönyörű és persze sós volt. Hazafelé az 1800 km-t váltott vezetéssel tettük meg, Szegednél a Dácia fék tűzforró lett, pihentetés, óvatos sebesség még 200 km-en. A lakhelyünktől 20 km-re megállított bennünket a körzeti megbízott, mert nem égett az egyik tompított lámpája az autónak. Kerestük az égő készletet, kipakoltunk mindent a csomagtartóból, aztán a kesztyűtartóban meg is találtuk, kicseréltük. Hulla fáradtan, de örök életre szóló élményekkel értünk haza

1

A második családi autónk egy fehér Suzuki Swift volt, amely jelentős előrelépés volt a Trabantunkhoz képest, hiszen ez már ötajtós volt és csak az elektromos ablakemelő választotta el álmaim járművétől (bár be kell hogy valljam, az jobban tetszett, hogy a Trabi hátsóülésén nem volt biztonsági öv). Ezzel a kocsival mentünk első és egyetlen külföldi családi nyaralásunkra: 2000 nyarán két hetet töltöttem a szüleimmel Horvátországban. A fotó Baška Vodaban készült a tengerparton, ahol (ha jól emlékszem németül) gyümölcsöt vásárolok egy kereskedőtől, aki minden délután felkereste a strandolókat csónakjával. Akkoriban a határ átlépése számomra igen jelentős esemény volt, Horvátország pedig maga volt a nyugat (még akkor is, ha a délszláv háború pusztításának nyomai még láthatóak voltak a tájban). A képre tekintve talán a tenger illata jut eszembe először amellett, hogy legtöbbünk legnagyobb örömére már a múlté a fecske fürdőnadrág… Ezt nagyon nem szerettem.

1

Rönócska A családban sosem volt autónk. Amikor az 1980-as évek elején – mindenki számára emlékezetes második vizsgára – megszereztem a jogosítványomat, szívbe markoló álom volt csupán, hogy valaha nekem is legyen autóm. Negyvenes éveim elején (2000-es évek) aztán mégis lett, az első és utolsó – mondom most, 25 év elteltével. A kocsivásárlás gyökere huszonéves korom derekára nyúlik vissza. Algériában dolgoztam egy évig francia tolmácsként, és a francia fővállalkozótól szolgálati autóként egy Renault 4-est bocsátottak a magyar alvállalkozók rendelkezésére. Első autóvezetési gyakorlatomat ugyan egy Renault kamionon kezdtem a sivatagban, amellyel olykor még munkásokat is szállítottam, de kicsit többet a kis Renault személykocsival gyakorolhattam. Amikor felvetődött, hogy egyáltalán autóm legyen, nem volt kérdés, hogy csakis ez a típusú Renault legyen, amelynek némi nagyzással mondva megszoktam a kormányváltóját. Úgynevezett dobozos változatot, vagyis furgont szerettem volna, hiszen nem mindennapi használatra, hanem kifejezetten túrázásra, mozgó hotelként kívántam használni, fiatalkori, a szabadságot megtestesítő, csavargós álmaim beteljesítésére. Némi keresés után így került horogra egy fehér Renault4 F6-os (a hosszabb furgonváltozat), stílusosan egy másik „csavargótól”, egy horgásztól. Sokat sejtetett, hogy a rendszáma nem holmi nehezen megjegyezhető betűzagyvalék, hanem HIT volt. Rögtön családtaggá vált, az általános, formája után ráragasztott Bakancs becenév helyett a Rönócska nevet kapta. Hátsó üléseit kiszedtem, padlójára műanyag borítást szabtam, és a csomagtér elé, valamint a hátsó ablak lefedésére keresztbe kihúztam egy gumipókot, amelyre külön neki varrt fekete függönyt húztam. A kocsi oldalsó hosszú, egyébként kihúzható ablakai eleve sötétítettek voltak. Ünnepek alkalmával ő is kapott valami hasznos vagy szépítő ajándékot. Belefért két bicaj, sátor és alváshoz szükséges dolgok, szerény háztartás és tisztálkodási felszerelés, valamint később egy felfújható kajak. Az egyik dédelgetett álom Franciaország bejárása volt. Oda két útra mentünk vele, az egyiken a Loire-menti kastélyokat és Normandiát látogattuk. Sajátos élmény volt a nappal turistáktól és járművektől hemzsegő Mont Saint Michel környékén, parkolójában egyedül maradni este-éjjel-hajnalban, és egyedül körbejárni a szigetet. A másik úton délen a Lot és Vézère folyók mentét jártuk, őskori magánbarlangot (!) is meglátogatva. Óriási élmény volt persze szabadon közlekedni, ott éjszakázni, ahol tetszett (és lehetett), olykor pökhendien beállva a hatalmas német luxus lakóautók közé. A csehországi út is emlékezetes volt, Český Krumlovban a folyó mentén, kacsák közt parkolni, vagy kétszer a feketetói vásárt is megjárni, persze mindannyiszor benne alvással. Azért voltak vele kalandok, de érdekes módon mindig Magyarországon, külföldön megemberelte magát, amiért sok dicséretet is kapott. Egyszer a szerelőtől hazafelé robogva, másnapi franciaországi útra indulás előtt megállt az Erzsébet hídon, onnan kellett letolni. De betolták már benzinkutasok, és félretolták balesetnél helyszínelő rendőrök is, mert épp akkor és ott fogyott ki belőle a benzin. S szerelte meg egy traktoros valahol a nagy magyar pampákon, aki azon az úton rajtam kívül az egyedüli másik közlekedő volt, és aki integetésemre készségesen megállt. Fehér (!) kesztyűt húzott, felemelte a motorháztetőt, belevetett egy pillantást és egy mozdulattal megjavította. Még az is emlékezetes volt, amikor a hátsó kerekével becsúszott egy árokba, s a kiemelésére nekiveselkedett négy férfi majd feldobta a levegőbe – ugyanis a Rönócska igen könnyű kocsi, s ha elkapart a sivatagi homokban, egyszerűen arrébb lehetett tenni. Utólag is hálás köszönetem a több névtelen segítőnek! Nem gondoltam volna, de ezzel a sokszor javításra, szépítgetésre szoruló autóval egyszersmind bekerültem egy autóbuheráló körbe is, Budapest külvárosaiban dolgozó Renault 4-es szakértőtől kezdve a Citroen 2CV-es (becenevén Kacsa) értő karosszérialakatosig. Akinél végül is Rönócskám kilehelte a lelkét, illetve otthagyta a porhüvelyét, mert több évi kínlódás után kiderült, hogy a Kacsához alvázat sorozatban gyártó lakatos minden ígérete és igyekezete ellenére mégsem képes új alvázat készíteni hozzá. Azóta csak megbámulom és lefotózom az egyre ritkábban látható hasonló kocsikat, s továbbra is úgy gondolom, hogy habár az aerodimanikára fittyet hányó formában, annak a kocsinak lelke volt. Némi pátosszal: az enyém.

5

1998-ban fél évet Rómában laktam, azt hiszem, ez volt életem egyik legnagyobb kalandja, több okból is. Az egyetem után nemigen tudtam elképzelni, hogy munkába állok, és amúgy is olaszul akartam beszélgetni olaszokkal. Utazni is akartam, világot látni, nyilván. Akkoriban nem volt még napi gyakorlat egy-két félévet vagy egy egész képzést külföldi egyetemen tölteni, ha nem voltak gazdag szüleid, kint élő rokonaid, keresett szakmád vagy egy jó ösztöndíjad, bébiszitterként lehetett hosszabb időre külföldre menni (ennek is van egy jó-rossz (társadalom)története), így aztán elvégeztem egy gyermekfelügyelői tanfolyamot. Az ügynökségnél azonban nem volt legális olasz meló, csak Angliába, meg Németországba közvetítettek ki hivatalosan szittereket, végül egy ismerősön keresztül jutottam ki Rómába. Minden szabadidőmet a város felfedezésével töltöttem, és bár szuper jó volt egyedül, önállónak és szabadnak érezni magamat egy másik országban, hiányzott, hogy valakinek megmutassam, amit látok. Így kezdtem el fényképezni apám Praktica L gépével, kézi beállításokkal, fekete-fehér filmre. Addig soha nem fényképeztem, nem is emlékszem, hogy egyáltalán érdekelt-e. Internet nem lévén a filmtekercs papírdobozának belsejére nyomtatott információkból és egy régi fényképészeti kézikönyvből próbáltam elsajátítani az alapokat a DIN-ASA-ISO tengelyen, fényérzékenység, zársebesség, rekeszidő és hasonlók társaságában. Szinte mindent túlexponáltam, kivéve, amit alul. De magával ragadott a mediterrán fény-árnyék, az éles kontrasztok, az épületek világos és sötét felületeinek váltakozásából kialakuló szinte konstruktivista képek. Órákon át elbűvölve néztem a Pantheonban, hogyan vonul végig a sötét templombelsőn a kupola hatalmas kerek nyílásán behatoló napfény reflektora. Tízperceket álltam, vártam, hogy ne legyenek a képeken turisták. (Ez azért Rómában a diszkont légitársaságok kora előtt is kihívást jelentett.) Nem mintha az emberek és robogók kavalkádja, a piac forgataga az akkor még itthon ismeretlen rukolával és egyéb csodálatos levélzöldségekkel, a szökőkutak, szobrok, szűk utcák, kis terek és legfőképp az egymásra rakodó romok és idők rétegei nem lettek volna elképesztően izgalmasak. Éppen, hogy annyira színesek, élettel teliek voltak, hogy csak mozgásban, ott és akkor, minden érzékszervemmel tudtam megtapasztalni, nem sikerült vagy nem is akartam fekete-fehér fotókra rögzíteni. Igazából nem volt saját élményem és elképzelésem arról, mit „kell” fényképezni. Persze, hogy mit fotóztam végül, csak akkor láttam meg, amikor otthon egy barátommal a házi sötétkamrában lenagyítottuk a papírképeket. Ő tanított meg rá, ez is nagy kaland volt, utazás a fizika és a kémia birodalmába, a Magnifaxtól a fixírig. Az előhívás izgalma az elfüggönyözött helyiségben. A vacakolás, állítgatás, az egymásra következő lépések, a tálcák és fázisok sora. Az analóg tempó, ami a képkészítés teljes folyamatán túl az egész akkori világunkra és életünkre is jellemző volt. Nosztalgiával gondolok erre. Nem mintha „jobbak” lettek volna a képek, mindenesetre nem született annyi felesleges, felhőbe fellőtt fotó, megnézni, törölni sincs idő. Nem tudom, hogy ezek privátfotók-e, nem művészi céllal készültek. Mégis, amikor hazajöttem, csináltam belőlük egy kis kiállítást (nem pont ezekből a képekből). Egy privátfotón kell, hogy legyenek emberek? (Később felkerültek az én képeimre is, de az már egy másik történet.) Ezeken nemigen vannak, és pláne nem rokonok, mint egy klasszikus családi albumban. Otthon mégis kis albumokba rendezve állnak, néha megnézegetem őket. De benne vannak a fejemben is, emlékszem rájuk. (Érdekes, hogy a színes-forgatagos el nem készített képek ugyanígy.) Az életem részei, mondhatjuk: családtagjaim, kiindulópontjai fényképezésem (máig tartó) történetének.

2

Történeteim főhőse egy Trabant, melynek szüleim voltak a tulajdonosai a 2000-es évek elején. Az első mese szintén ez idő tájt játszódott: óvodából hazafele menet mindig arra kértük apukánkat, hogy egy útba eső emelkedőn menjünk fel autóval. Ugyanis gyerekként ez az emelkedő egy hatalmas hegynek tűnt és a világ legizgalmasabb dolgának számított felérni a tetejére. Nos, ez a mulatság csak addig tartott, míg egy téli, fagyos napon vissza nem csúsztunk az autóval. Természetesen nem lett bajunk, de megtanultok, hogy a Trabant nem egy csodajárgány. Egy másik kedves történet, amire húgom úgy emlékszik vissza, hogy egyszer ennek a csodaautónak kiesett a vezetőoldal melletti ajtaja és apukánk kénytelen volt úgy hazavezetni, hogy egyszerre fogta az ajtót, kormányzott és váltott. Míg szerintem nem kiesett az ajtó, hanem csak nem csukódott be és napokig kénytelen volt így vezetni. Bár mindketten másképp emlékszünk rá, az biztos, hogy amikor visszagondolunk a Trabant kalandjaira, mindig eszünkbe jut, milyen szabadnak éreztük magunkat gyerekként, csak nevettünk és élveztük az utazást.

1

Férjemmel három hétig hátizsákos turistaként csavarogtunk Kelet-Anatóliában, a kurdok által nagy számban lakott régiókban. Érkezésünk napján ezen a területen a kurdok elraboltak 15 német turistát, ami számunkra csak egy hír volt, de semmit nem érzékeltünk belőle addig, míg bő egy hét múlva Bitlis város felé nem utaztunk. Távolsági buszunk útközben mindenféle katonai ellenőrzésen és rendőri igazoltatáson esett át. Este fél 9-kor végre elértük Bitlist. Ahhoz képest, hogy tartományi székhely, vasárnap este szokatlanul sötét és kihat képet mutatott. Mint itthon egy pár ezer lakosú község. A buszsofőr igyekezett meggyőzni bennünket, hogy nincs itt semmi látnivaló, inkább menjünk vele tovább Diyarbakirba (még 200 km), de mi tartottuk magunkat, hogy először Bitlis esedékes. Így hát két járókelőre bízott, hogy a szállodához kísérjenek. El is indultak velünk - a legsötétebb irányba. Váratlan módon nem azt kérdezték tőlünk, hogy hová valók vagyunk, hanem hogy németek vagyunk-e. Az út egyre koszlottabb és elhagyatottabb benyomást keltett, semmit sem világosodott – pedig állítólag a város közepe volt, és egy háromcsillagos szállodát kellett megtalálnunk. Menet közben egy pillanatra megtorpantam; azon nyomban a mellettünk lévő épületből egy rendőr ugrott ki, és kérdőre vonta kísérőinket. Válaszukat hallva szó nélkül visszavonult az épületbe. Kisvártatva tényleg látszott a szálloda felirata, de erre a funkcióra a feliraton kívül semmi nem utalt se kívül, se belül. Az elvarázsolt épületben három emeletet mentünk fölfelé, s minden szinten más-más igazgatóság, hivatal, posta működött. Tényleg lesz itt egy szálloda? Tényleg volt. Hétfőn korán fölkerekedtünk, és megnéztük, ami a városban és közvetlen környékén érdekes volt számunkra. A szállodába visszaérkezve „ingyen cirkusz” nézői lehettünk. A város egyetlen, 2x1 sávos főútján egy parkoló taxira ráejtettek egy áruval megrakott hatalmas konténert. A helybeliek azonnal összecsődültek az „arénában”, sőt, fölmentek a lapostetős épületek tetejére is, és ott kis székekre telepedve követték az eseményeket. Egy idő múlva daru érkezett, és az árut átpakolták egy másik járműre. Mindez órákig tartott, azalatt megszűnt a forgalom mindkét irányban, míg csak föl nem szabadították az utat. A nézők a forgalom megindulása után is maradtak, és nem hiába, mert még hosszú időbe tellett, míg váltakozó irányban elhaladtak a feltorlódott járművek. Teherautók, autóbuszok, élő állatot szállító járművek, tartálykocsik, személykocsik végtelen sora vonult át a városon. Másnap reggel a szálloda portáján ült egy kis kreol emberke. Ránk várt, hadarva közölte velünk, hogy rendőr, és biztonságunkra kell vigyázzon. Az elrabolt turistákra hivatkozott. Igazolványt nem mutatott, civilben volt, az átlagnál rosszabbul öltözve. Jött velünk, nem hatotta meg, hogy épp tovább utazunk a városból. A buszváróban mellénk ült. Szólni nem szólt hozzánk, még azt sem tudtuk meg tőle, hogy velünk utazik-e, vagy csak föltesz a buszra. Miért éppen két nap után, és miért éppen a buszos cég irodájában vagyunk veszélyben? Tegnap reggeltől estig föl-alá mászkáltunk mindenféle helyeken, mégse törődött velünk senki. A jövő-menő emberek között többen ismerték, és beszédbe elegyedtek vele – kezdtük elhinni, hogy tényleg rendőr. Nekünk nem volt kedvünk még egymáshoz sem szólni. A busz, amire méreg drága jegyünk szólt, csak nem akart jönni. Nagy sokára megtudtuk, hogy valami baleset történt útközben. Nyolcvan perc elmúltával a kényelmes, tágas Mercedes busz helyett egy kis pár személyes dolmuş érkezett. Arra feltuszkoltak bennünket néhány emberrel együtt, akiknek szintén Diyarbakirba volt buszjegyük. Négy óra zötykölődés várt ránk, de legalább rendőri kíséret nélkül. Szabadulásunknak annyira örültünk, hogy elfelejtettük kérni a jegyár különbözetét.

3

Másfél éves voltam amikor ez a kép készült. Persze erre én konkrétan nem emlékszem, de már akkor is gyorshajtottam a kismotorral. Akkoriban még a régi házban éltünk Tinnyén, ahol felnőttem. Anyukám a mai napig is háziorvos a faluban, de már senki sem él ott, átalakították az egész házat, orvosi rendelővé. Régen mikor még a rendelővel egybekötött szolgálati lakásban éltünk, a szomszédunk volt Juci néni és anyukám minden nap nála itta meg a reggeli kávéját, az évek során szoros barátság alakult ki közöttük és mire én megszülettem, már szinte családtagnak számított Juci néni, vagy mi számítottunk náluk családtagnak? Nem tudom , ilyen távlatokban ezt már nehéz eldönteni. Na de visszatérve a kismotorra. Amint ráültem áthajtottam Jucihoz, a szüleim nem tudták hol vagyok, de ez nem volt meglepő. Sokszor történt hasonló, se engem se a kismotort nem tudták féken tartani. Olyan emlékem már nekem is van, hogy pár évvel később ugyan ezzel a kismotorral száguldozok le a teraszról a kertbe vezető lépcsőn a szüleim meg pánikszerűen rohannak utánam, hátha valahol megtalálják a féket.

4

Ez volt az első Karácsony amire emlékszem is. Mint minden más ünnepnél, ilyenkor is a nagymamámnál ebédeltünk, mindig nagyon izgalmas volt ez az időszak, hogy vajon mi vár majd a fa alatt, de ez a karácsony ilyen szempontból kifejezetten különleges volt. Ugyan is mindhárom unoka, köztük én is. Kaptunk 1-1 mackós, kockás pokrócot. Sosem volt felhőtlen a karácsony, mert a nagyanyám minden alkalommal azon szenvedett, hogy a nagybátyám nem lesz ott egész hétvégén, mert az egész családjával együtt, ilyenkor mindig Ruzsá-ba látogattak. (Marika mamához, az unokatestvéreim másik nagymamájához) Emiatt mindig volt egy enyhe, de érezhető egymásnak feszülés anyám és nagyanyám közt, amit nem minden alkalommal viseltem jól. Mivel ezt jeleztem is, ennek a feszültségnek feloldására együtt meghintáztattak ebben az újonnan kapott mackós pokrócban, ami így oldotta egy kicsit a hangulatot mindenkiben és nekem annyira megtetszett, hogy a mindennapok részévé vált a problémák pokrócban való elringatása. (de néha csak pokróchintáztunk, mert minden esetben nagyon szórakoztató és izgalmas volt)

3

A képek egy alacsony-tátrai kirándulás során készültek. Az első a tengerszint feletti magasság miatti ritka növényzetet mutatja, háttérben a hegycsúcsokkal. A második képen én vagyok látható, a Gyömbér hegy csúcsa felé vezető úton található M. R. Štefánika menedékház ajtaja előtt. A kép készítésekor havazott, emiatt ilyen a minőség. A harmadik képen barátaim láthatóak. A kamera bár filmes volt, autofókusszal működött, ezen a képen láthatóan csődött mondott, és a háttérben lévő sziklákra fókuszált. Ettől függetlenül kedves emlék.

2

A történetemben egy 2024. februári kéktúrázásról látható két fotó. Az elsőn a két túratársam látható. Ezt a képet egy egyszer használatos analóg géppel készítettem, ezért ilyen különlegesek a színei. A második képen a téli ködbe burkolózó Dunakanyar látható, a metaadatok szerint reggel 7:17-kor készült, ez már a telefonommal.

1

Verset is írtam azután, hogy ez a kép kettőnkről megszületett. A képen Vince látható, akinek a családjával a Balatonon nyaraltunk. A piros bója és Vince alakja tükröződik a vízen.

5

Ezek a fotók 1995 nyarán, a történelmi hangulatú francia kisvárosban, Annecy-ben készültek. Svájcban, Genfben voltunk vendégségben keresztanyámnál, Klárinál. A vendégségnek két célja volt, egyrészt kifestettük a lakását és segítettünk a felújításában, másrészt közösen kirándultunk. Az egyik kirandulásunk célja a Genftől délre eső francia város volt. Genfet tulajdonképpen szinte körbe veszi Franciaország. Észak kivételével bármelyik irányba indulsz, Franciaországban találod magad. Az utolsó két fénykép 1995 nyarán készültek svájci barangolásunk alkalmából. Alpokban valahol egy hegyi pataknál kirándulunk Eszterrel, akit egy év múlva feleségül vettem.

1

A második családi kocsink volt Mandarin, a kispolszki. (Az első egy sötétzöld Volkswagen volt, de azt ellopták.) Itt valahova a Balaton déli partjára utaztunk, és már csak arra emlékszem, hogy egy faházas kempingben szálltunk meg, ahol a Balaton vize először mély volt, majd ahogyan a fürdőző ment beljebb, úgy lett egyre sekélyebb. Eddig nem tudatosult bennem, de amikor anyukámmal beszélgettem a fényképről, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy ennek az autónak az elején volt a csomagtartó. A fotót apukám készítette, aki a fő fotósunk volt a családi nyaralásokon. A családi fotók egy ideig borítékokban sorakoztak egy szekrény legalsó fiókjában, és pár éve állt neki apukám azokat évek szerint, fotóalbumokba rendezni. Ekkor került elő ez a kép is.

3

Tanárképzős fiatalok voltunk Szegeden, alig pár éven a rendszerváltás után. A „profilváltott" képzésünk jóvoltából újságírást tanulhattunk a helyi napilap szerkesztőségében. Kinyílt a világ számunkra a hajnalig tartó, nálunk idősebb, széles kapcsolatrendszerrel rendelkező újságírókkal folytatott beszélgetések nyomán. Nem ismertük a határainkon túli világot, a szomszédban kirobbanóban volt a délszláv háború, a határközeli vajdasági, és délebbi bánáti településeken csend honolt. Bennünk óriási vágy volt a határainkon túli magyar területek megismerésére és a káoszos tanárképzés óráiról rendszeresen meglógtunk, napokra, hetekre. Első utunk Jugoszláviába vezetett. Nem túl közeli célpontot választottunk, és szinte nem is létezett vonatos vagy buszos összeköttetés Szeged és a délebbi városok között. Egyik csoporttársam az indulás előtt nem sokkal vásárolt egy Skodát (1000MB), pirosat (ami a képeken nem látszik). Már akkor sem számított fiatalnak, feltűnően szép autó volt, utánunk fordultak az utcán. Ezzel indultunk útnak Nagybecskerek, Versec felé. Ismeretlen falvakon, elképesztő tájakon vágtunk át. Az első sivatag az életemben a Delibláti dombság volt, homokdűnéin a borókabokrokon kívül alig emlékszem más növényre. Egyetlen, keskeny egyenes út vágott át rajta, a végtelenbe futó országúton úgy éreztük, Texasban járunk. Filmélmények jutottak eszünkbe, szabadság, időtlenség kapott el minket. Az életérzés felejthetetlen. Három sráccal utaztam, engem fiúsítottak (már korábban), ezért gond nélkül bevettek a csapatba. Nos, itt készültek a felvételek. Két analóg fényképezőgép is volt nálunk. Mindent dokumentáltunk, de leginkább magunkat a tájban, magunkat az autóval. A skoda a végtelen országúton, a skoda és mi, a skoda simogatása. A négyes csoportkép késleltetett expozícióval készült, a gépet letettük az aszfaltra. A képeket magam laboráltam az albérleti fürdőszobában. Szemcsések, életlenek, alá-, vagy túlexponáltak, de minden benne van ebben a néhány képben, ami az első, legfontosabb utazásomról elmondható.

1

A képen Szófiában ülünk kissé elgyötörve Bandi barátommal, immáron hazafelé tartva életünk egyik meghatározó kalandjáról a csodálatos Görög tengerpartról, ahol is heteket töltöttünk egy kizárólag általunk lakott öbölben, ahol nagyrészt a tengerből szigonnyal fogott állatkákat, javarészt halat és polipot ettünk, néha fákról gyümölcsöt szedtünk, gránátalmát amit addig csak hírből ismertünk, és négynaponta jártunk vízért, borért, zöldségért, „ünnepnapokon” megengedtünk magunknak egy giroszt. Aztán Mariann egy közös barátunk utánunk jött az utolsó hétre, de nem akárhogyan: szervezett magának Budapestről egy ingyen oda- vissza utat, ahol mi Bandival csatlakoztunk a visszaúthoz, én 5 hét ( Bandi még több) után. Egy kikötés volt, hazafelé megalszunk Szófiában, csakhogy nekünk nem volt szállásunk, mint ahogyan akkoriban általában sosem mikor utazásra adtuk a fejünket. Annakidején nem igazán volt pénzünk - a 20-as éveink elején jártunk- viszont minden lehetőséget megragadtunk az utazásra, miután mindenhol és mindenkitől azt hallottuk a környezetünkben, milyen drága utazni, meg hol fogtok aludni, meg mit fogtok enni, meg veszélyes stoppolni és különben is....így nem lehet... Szóval hazafelé félúton megálltunk Szófiában és itt a képen látható kereszteződésben rövid időre elváltunk útitársainktól, akik megkeresték a szállásukat, mi meg ott maradtunk a város közepén a paradicsomban töltött emlékeinkkel, amit megörökítettem az utolsó kockák egyikével, ami maradt a 6x6 -os Yashicában.

1

Épp Budapesten voltam látogatóban egyik barátnőmnél, amikor kitört a pánik és értetlenség a COVID-19 vírus miatt Magyarországon is. Nem tudtuk mivel állunk szemben vagy, hogy hogyan fog kinézni az előttünk álló jó pár hónap. Sokan vidékre készültek, akadtak, akik már el is hagyták a várost, mások csak nem mozdultak ki otthonról, mi pedig eldöntöttük, hogy az utolsó együtt töltött napunkat biciklizéssel töltjük. Mindig is szerettem biciklizni, viszont kisvárosban nőttem fel majd Dániába, a biciklis infrastruktúra fellegvárába költöztem, ezért a budapesti biciklizéstől rettegtem, kaotikusnak és veszélyesnek tartottam. Nagy szerencsémre a vírus miatt lelassult és kiürült város remeknek bizonyult a felfedezésre. Nem volt forgalom az utakon, bátran karikázhattunk fel és alá, minden féle veszély nélkül. A felfedezőcsapatot Peti ismerősünk vezette, ő akkor már évek óta biciklizett Pesten, ismerte a járást, a társaságot továbbá Blanka és Verus barátnőm erősítette. A program egésznapos kirándulássá nőtte ki magát, végigmentünk a Duna parton, a pesti és a budai oldalon és a Margit-szigeten is áttekertünk. Részünkről egész jól indult a karantén-időszak. (Készült: 2020 tavaszán, Akvárium klub felett/mellett, analóg fotó)

2

Mindkét kép egy számomra nagyon kedves helyen, szülővárosom közvetlen közelében, a szentesi Tisza-strandon készült. Az első képen apukám, nagymamám és én vagyok látható. Szentesi és igazi természetes víz rajongó létünkre nyaranta sűrűn megyünk le csobbanni egyet a nap végén. Rengeteg emlék, kalandos nap/este és nagy gondolat köt minket a strandhoz. Mióta az eszemet tudom így hármasban megyünk úszni, csöpögtetünk homokvárat, labdázunk és sörözünk "Mangecnél", a helyi fura figuránál, aki évtizedek óta viszi a nagyon illegális, kis vízparti kocsmát. Apa és én árral szembe úszunk, mert "az az igazi edzés", míg mama már csak lefelé tud csorogni, azt is azután, hogy karonfogva átsegítjük a ragacsos, iszapos terepen. Szerintem mindannyiónk nevében mondhatom, hogy ezek a nyári délutánok, esték, amikor a legboldogabbak vagyunk, a családdal együtt, tokától bokáig homokosan. (Készült: 2023. június 23., digitális/telefonnal készült) A fotó mindhármunknak megvan bekeretezve. A második képen épp barátnőm kisfiát ismertetem a vízzel/ússzással. Igazi szentesiként, hol máshol ússzon először, mint a Tiszában? Vannak napok, mikor barátnőmmel összeszedjük a bandát, a testvéreit és az utcabeli kispajtásokat és így, sokan együtt tekerünk le a strandra. Barátnőm a biztonságot felügyeli, én a játékfelelős vagyok. Agyagcsúszdát gyúrunk, kosarazunk, kergetőzünk, lubickolunk. Ilyen egy tökéletes nap... (Készült: 2020. június, analóg)

5

A fotók 1993 júniusban készültek az Újszilváson. Két motorral, négyen érkeztünk az alföldi községbe, hogy részt vegyünk életünk első motorostalálkozóján. Az egyik motor egy boxer motoros Ural volt, ami birkabőrökkel volt beterítve, hogy vagányabbnak nézzen ki, a másik motorral meg én jöttem, ami egy legendás Honda 900F Bold’Or volt. Remek programnak ígérkezett. Ott is aludtunk, de ezt előre nem gondoltuk át alaposan. Nyár volt, napközben meleg volt, ezért sátrat nem vittünk, csak valami vékony takarófélét. Gondoltuk, hogy éjszaka simán elalszunk a szabad ég alatt… Mivel nyílt terület volt, végtelen alföldi puszta, a szél akadálytalanul járt. Hajnalban már nagyon hideg volt majd megfagytunk, annyira fáztunk. Mindent magunkra terítettünk, amit találtunk. Tábortüzet ugyan csináltunk este, de azt folyamatosan rakni kellett volna, hogy melegítsen. Semmi tüzelő, fa, ilyesmi nem volt a környéken, így a tűz hamar leégett és hajnalig dideregtünk. A találkozó ettől függetlenül nagy élmény volt. Volt napközben közös motorosfelvonulás, ahol a több ezer motor hatalmas hangerővel robogott végig a község utcáin. Este pedig rock koncertek szórakoztatták a látogatókat. Én kék farmerdzsekiben és farmernadrágban és fekete halálfejes pólóban vagyok. 😊

2

A Soli Deo Gloria kórus erdélyi körútja 1991-ben. A kórus egyik vezetője a férjem, Bódiss Tamás volt. Erdélyi körútra indultak, több fellépésük volt. A kórusban ennyi autót tudtak összeszedni. A férjemé a bordó Skoda 120-as volt, a képen látható piros Lada pedig egy átalakított gázos autó volt. Az egyik autó nincs a képen, mert később indult utánuk Nagybányára, és út közben egy petrence rúd átdöfte a szélvédőt, így az Nagybányán maradt, ezért csak 4 autóval lehetett tovább menni. A második fotón a hídon az említett Skoda.

2

A fotó 1995 októberében készült, és ezen a napon a nagyszüleim aranylakodalmát ünnepelte az egész család. A pontos napra már nem emlékszem, de a nap hangulatára annál inkább. Ott volt az egész család. Egész nap nagy volt a pörgés. A kép, azt hiszem, a komoly képek után készülhetett, miután minden fontos dolgot már dokumentált a bátyám. Jellemző volt, hogy sok fotó készült egy családi eseményen, de azt hiszem, ez volt az egyik legjobban dokumentált ilyen esemény. A fotón bátyám autója előtt állunk édesapámmal és nagypapámmal. Sok ehhez hasonló hangulatú fotó készült rólam, ahogyan próbálom a komoly beállításokat, komoly fotózásokat elviccelni. Apukám és nagypapám próbálták megőrizni a képen a komolyságukat, de ha jobban megnézzük a képet, és látjuk az aranylakodalom ünnepélyességéhez kicsit sem illeszkedő grimaszomat, láthatjuk, hogy ez nem igazán sikerült. Az élethez, azt hiszem, részben megmaradt ez a hozzáállásom: nem kell sem az életet, sem pedig magunkat mindig túl komolyan vennünk.

3

Minden autóknak van neve. A Wartburgot Rozinak hívták, majd a Trabantot Süninek, az akkori autónkat egy Daewo Lanos-t, pedig Lizinek. Most a szüleimnek egy Sárája van. Nem tudom pontosan miért mindig lányok az autók, de a Süni nevet azt hiszem én adtam a Trabantunknak, mert hasonlított egy sündisznóra. A szüleim mindig azt mondták nekem, hogy a tárgyaknak lelke van, ezért az autóknak is. Szóval a Daewo Lanosunkkal, Lizivel indultunk útnak Közép-Olaszország egy hegyes és eldugott régiójába egy kis településre, amit Dogliolának hívnak. Természetesen Apukám volt sofőr, Anyukám meg navigált, én csak bezuhantam az autónkba és egész úton aludtam vagy zenét hallgattam. Utazás közben nem szeretek beszélgetni, sem olvasni, csak zenét hallgatva álmodozni szeretek. Amikor a gyerekkoromra gondolok, inkább az ábrándozásim jutnak eszembe, mint ami valójában történt velem. Azt hiszem 12-15 óra volt az út és olyan volt mintha végig félálomban lettem volna, arra emlékszem amikor megláttam Ravenna tornyait, aztán a loreto-i bazilika látványára is,( amit többek között Bramante tervezett).   Aztán újra elaludtam. Amikor legközelebb felkeltem már hajnalodott. Égett szagot éreztem, meg kátrányszagot, bozót tüzek nyomát és gyárakat láttam. Iszonyúan izgatott lettem, olyan táj volt előttem, amit sohasem láttam, egy olyan helyre mentem, ahol még sohasem voltam. A képeim is álmosak lettek: alulexponáltak, meg figyelmetlenek és dekomponáltak. A képeket analóg lejárt filmre lőttem, azt hiszem egy Olympussal.   Apukám szokása volt, és még mindig az, ha utazunk valahova akkor úgy ébreszt, hogy azt kiáltja, hogy „Ballabórabé!!”. Nem tudom mit jelent, de mindig ideges leszek és egyszerre izgatott és segít felkelni. Elég mágikus. Utána pedig elkezd youtube dj-zni és azokat a dalokat válogatja össze, ami a legjobban idegesít, és ennek fokozatai vannak. Először lejátsza a Vörös Csepelt majd a szessönt Postás Józsi egyik dalával zárja. Az a vég. 2020, Közép-Olaszország, Dogliola

2

1990 augusztus eleje. Diplomázás után – 21 évesen – munkába állás előtt Apukámmal utaztam ki hozzá 3 hétre Németországba, Essenbe. Ő 1983-ban disszidált Nyugat-Németországba. Ez volt az utolsó olyan lehetőségem, amikor hosszan kint lehettem nála. Az élet furcsa fintora, hogy azóta nem jártam ott. Az út 12 óra volt. Éjjel is utaztunk, és Apu már fáradt volt, ezért betértünk egy autópálya melletti parkolóba megpihenni. Sajnos a jogosítvány vizsgám éppen az utazás előtt nem sikerült, ezért kellett Apunak vezetni végig, pedig nagyon számított rá, hogy felváltva ülünk a volánnál. Hajnali 6-kor ilyen gyűrött fejjel néztem ki az autóból. Apu kedvenc autómárkája a Mercedes volt. Ehhez hűséges volt évtizedekig. A kint töltött 3 hét volt az alapozás a későbbi önálló életemhez, mert nekem kellett háztartást vezetni és főzni. És itt próbáltam ki először különböző koktélokat Apu egyik fiatal kollégájának útmutatása szerint, mikor néha elmentünk kilazítani a napot. Ennél az utazásnál döntöttem el, hogy szürke egérből színes egyéniség leszek. Első lépésként vettem egy tűzpiros pulóvert.

5

A fotók 1990-ben készültek egy orosz fényképező géppel. Sokszor önkioldóval csináltam a közös fotókat. Bulgáriában. Éppen csak betöltöttük a tizennyolcat. Általános iskolai barátommal Simivel (Simon László) elhatároztuk, hogy Bulgáriába fogunk nyaralni, legalább egy hetet. Bulgária nagyon olcsó volt, még a szocialista országok közt is. Várna és Burgasz, két tengerparti város volt a cél. Először Várnába mentünk, ahol remek szállást találtunk a „Fekete Tenger” hotelben. Két bolgár lánnyal is összeismerkedtünk, akik Szófiából, a fővárosból jöttek a tengerpartra nyaralni. Remekül teltek a napok, sétáltunk, táncoltunk, vacsorázni jártunk a lányokkal. Kevéske orosz nyelvtudásunkkal jól megértettük egymást. Pár nap után elhatároztuk, hogy megnézzük délen a másik nagy tengerparti várost, Burgaszt is. Felszálltunk egy buszra, de csak félútig, Obzorig jutottunk, ahol valamit meg akartunk nézni, amiből nem lett semmi. Éjszaka az obzori tengerparton aludtunk a homokba. Délelőtt strandoltunk egy kicsit, majd elhatároztuk, hogy inkább visszamegyünk Várnába. Mert azt már ismerjük, ott remek szállásunk van és a bolgár lányok is örülni fognak, ha visszatérünk. Így is lett. Az ott tartózkodásunk alatt, a kiváltott valutánkat nem tudtuk elkölteni. Üzletekben semmi jó dolgot nem árultak, elavult, gyatra minőségű holmikat lehetett csak kapni. Az élelmiszer üzletek üresek voltak, csak konzerveket árultak, hegyekben. Vásárfiaként csak egy táskányi bolgár konyakot és fehér rumot hoztunk haza, mert az még viszonylag jó volt. Az ott töltött kb 8-10 nap alatt fantasztikusan éreztük magunkat Bulgáriában, csodálatos nyaralás volt. A képek között van olyan amely Várnában, és van amelyik Obzoron készült.

1

A fotó Balatonszárszón készült a kilencven nyarán, apám készítette a vízben állva. Egy különbejarátú, mások által nem nagyon használt öblön keresztül megyünk be a Balatonba, anyám, öcsém és én, na meg persze ő, akinek a kezében a kamera. Pénzünk nem nagyon volt csónakra, mégis szeretünk volna saját vízi járműt. Ezért csináltunk gyorsan egy rögtönzött tutajt. Két gépkocsi belső, amit összekötöttünk egy nagyobb gyúródeszkával. És kész is volt a "tutaj" 😅

5

A fotók 1990-ban Gávavencsellőn készültek, tizenévesek voltunk akkor. (Gávavencsellő nagyközség a korábban önálló Gáva és Vencsellő települések egyesítésével jött létre) Általános iskolai barátom Simi (Simon László) anyja, Zsóka néni újraházasodott egy itt élő idősebb férfivel és odaköltözött hozzá. Nyáron meghívott minket nyaralni a kis Tisza menti településre. Hárman mentünk: Simi, Varga Zsolt (Kacsa) és én. (Érdekesség, hogy Zsolt egy évvel fiatalabb volt nálunk, mégis ő nézett ki idősebbnek) . Városi gyerekként nagyon jól éreztük magunkat ott. Kisvasúttal utaztunk, mindennap fürödtünk a közeli Tisza folyóban. Parti halászcsárdába is benéztünk néha, ahol helyi romák hegedültek. Este pedig véget nem érő kártyacsatákat játszottunk, és közben ment a zene az első hordozható sztereó magnómról. Remek nyaralás volt. A három viccessebb fotóhoz pedig külön történet is kapcsolódik: A Tiszába fürödtünk, az iszap a dagonyáztunk. Közben jött egy tehéncsorda inni a vízhez. Beöltöztettem Simit és Zsoltot a takaróinkba, mintha tehén pásztorok lennének.

1

A képen nem látszik sem autó, sem tenger. A földön látható szerszámok mégis egy rendszerváltást követő autós tapasztalathoz kapcsolódnak, és autózással, utazással és mobilitással kapcsolatos történeteket idéznek. A kép főszereplője a szíjas olajszűrő-leszedő – a jobb oldali szerszám. Aki nem autószerelő, vagy egyáltalán nem érdekli az autószerelés, annak teljesen mindegy, hogy mi ez. Engem teljesen lenyűgöz. Megnevezése is egzotikussá teszi – pláne, ha hangosan kimondjuk: szí-jas-o-laj-szű-rő-le-sze-dő. De most nem a szómágiáról, hanem a hétköznapi tapasztalatokról szeretnék mesélni. Ugyanis vannak autók, melyeknek, ha kinyitom a motorháztetőjét, alapszinten eligazodom benne. Ezeket az autókat nem is autónak nevezem, hanem kocsinak. 1991-ben szereztem meg a jogosítványom. Egy piros Skodán tanultam vezetni, Pécsen. Még az autós iskola előtt gyakoroltam anyukám kocsijával, egy alul indítós Polski Fiattal. Az ezt követő években további két ikonikus darabon gyakoroltam: egy Skoda sportkupéval, és egy 500-as Fiattal. Ebben az időben egy fiúval éltem, aki roppant mód vonzódott a hatvanas-hetvenes évek klasszikusaihoz. Ezek a kocsik az életem izgalmas epizódjaihoz kötődtek. Nem állítom, hogy leértem volna velük a tengerre, de a nyári Tisza-túrák idején tudták a Pécs-Záhony vagy a Pécs-Tiszafüred útvonalat. Meleg nyári napok, légkondi nélkül, csutkára letekert ablakokkal, maximum nyolcvannal vagy kilencvennel. Általában teltházzal. Szorosan. A Polski Fiat kulcsszerszáma a tízfilléres volt: aminek a vastagsága megegyezett annak a csavarnak vájatával, amivel az alapjáratot lehetett állítani – ha pöfögve, túl alacsony alapjáraton indult. A piros 500-as Fiatból pedig arra a lovas matricára emlékszem leginkább, ami a vezetőülés ajtajára volt belülről ragasztva: az előző tulajdonos egy zsoké volt. Ezzel a kocsival érdemes volt lejtőn lefelé parkolni, mert az indításkor gyakran kellett futni vele. Ezek mind-mind olyan emlékfoszlányok, amelyek nem állnak össze egyetlen nagy autós utazás történetévé, viszont a mai napig formálják az autóról – pontosabban: a kocsiról – való gondolkodásomat. Húsz év kihagyás után 2020-ban a korona évében tanultam meg újra vezetni. Emlékeztem rá, hogy régebben szerettem vezetni, de lassan, hónapok alatt tanultam meg, szinte a nulláról. Négy év vezetés után pedig érzem már azt az automatizmust, amire korábbról emlékeztem. Viszonylag gyorsan vettem egy saját autót, hogy ne másokét trimboljam. Olcsó kocsival kezdtem, mert mi van, ha mégsem akarok majd vezetni? Aztán majd, gondoltam, váltok. Végül megmaradtam az első választásnál: egy 2003-as Renault Cliónál. Mert ismerős volt a tapasztalat. Vicces, hogy tulajdonképpen ugyanabban az időintervallumban maradtam, mint a kilencvenes években: akkor a hetvenes évek modelljei ugyanúgy húsz év távolságban voltak tőlem, mint ma egy 2000-es évek elejéről származó autó. És hogy ebben mi a jó? Fogalmam sincs róla. Csak azt érzem, hogy így otthonos. Használt, de jól működő tárgy. Ha kinyitom a motorháztetőt, akkor felismerem a tartalmát. Szeretem, hogy van kuplung és sebváltó – hiszen ez a vezetés legklasszabb része; és bármennyire gáz, imádok tankolni; fel sem merül bennem, hogy különösebben vigyázni kellene rá, csak bátran használom; olcsó bele az alkatrész, és legtöbbet meg lehet szerezni bontásból. Mindebből kiolvasható, hogy státusszimbólumként nem működik. És nem olyan menő, mint a régi Skoda sportkupé volt. De legalább két dolgot nagyon tud: úgy teremt mindennapi otthonosságot, hogy régi, ismerős autóvezetési tapasztalatokat mozgósít. Jó kocsi! (Így azt csak zárójelben és halkan mondom, hogy azért ma is van egy veterán favorit, amire titkon vágyom: ez pedig egy Saab 900 Turbo, amit a filmkedvelők a Haruki Murakami novellájából készült Drive My Car című filmből ismerhetnek, én a Hunyadi tér (Budapest) környékéről, ahol mindig parkol egy.) És akkor miért is indultam a szíjas olajszűrő-leszedőtől? Mert amikor ki kellett cserélni az olajat és az olajszűrőt a Clióban, akkor megrohantak az emlékek. Ott feküdtek a szerszámok a kavicson, és csak arra tudtam gondolni, hogy szeretem a szerelhető, átlátható, mechanikus dolgokat. Ugyanúgy, ahogy a kilencvenes éveket is nagyon. És ezt az érzést nem a nosztalgia mozgatja, hanem a praktikum. Amikor a telefonommal exponáltam, és elkészítettem ezt a képet, melyen nem egy autó vagy a tenger, hanem random szerszámok láthatók, beindult az emlékezetspirál.

3

2001 eleje, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, Budapesten. Bukás és évismétlés előtt voltam, gyűltek felettem a felhők. Untam az iskolát, mégis jó volt ott lenni, és le akartam fényképezni néhány pillanatot. Az érzésre emlékszem: alig komponálni és szinte vaktában fotózni. A tükörreflexes gép zárjának kattanása. Szünetben trip hop szólt a magnóból, sms-ezés, snake. Aki internetezni akart, felment a negyedikre a számtech-terembe.

5

2001 eleje, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, Budapesten. Bukás és évismétlés előtt voltam, gyűltek felettem a felhők. Untam az iskolát, mégis jó volt ott lenni, és le akartam fényképezni néhány pillanatot. Az érzésre emlékszem: alig komponálni és szinte vaktában fotózni. A tükörreflexes gép zárjának kattanása. Szünetben trip hop szólt a magnóból, sms-ezés, snake. Aki internetezni akart, felment a negyedikre a számtech-terembe.

5

2001 eleje, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban, Budapesten. Bukás és évismétlés előtt voltam, gyűltek felettem a felhők. Untam az iskolát, mégis jó volt ott lenni, és le akartam fényképezni néhány pillanatot. Az érzésre emlékszem: alig komponálni és szinte vaktában fotózni. A tükörreflexes gép zárjának kattanása. Szünetben trip hop szólt a magnóból, sms-ezés, snake. Aki internetezni akart, felment a negyedikre a számtech-terembe.

3

Prága mindig is kedvelt célpont volt a kultúra iránt fogékony magyar utazóközönség számára. A visszatérő vendégek rutinból oldják meg az utazás és az ottlét napjait. Nem kell rákészülni, felesleges előtte híroldalakat és tájékoztatókat olvasni. Minek? Pontosan ilyen hozzáállással indultunk útnak 2002. augusztusában. Simán elengedtük, hogy a nyári forróságot nem a víz jelenlétével csillapítjuk és nem reklámcélú napernyők alá bújunk valamelyik hekkszagú fürdőhelyen. Így is lett, sima érkezés. Szállás: sátor + kemping kombó. A belvárosban érezhető feszültség volt a levegőben és szinte alig volt ember. Üres terek, utcák a főszezon kellős közepén. Mi van itt??? Még nem tudjuk, de meglepő óvárosi fotókat lehet készíteni. Hamar kiderült, hogy a prágaiak minden idők egyik legnagyobb áradását várják, ami kétséget kizáróan 1,5 napon belül megérkezik. Valóban megérkezett. 2002. augusztusában hatalmas károkat okozó árvíz öntötte el Prágát. A városból 60 000 embert kellett kitelepíteni. Az elszenvedett kár több milliárd euró volt. A metrók vízzel teltek meg. Így készülhetett kép a városházáról a szinte üres Staroměstské náměstí tereivel. Hamarosan nekünk is szedni kellett a sátorfát, mert természetesen a kempinget is elöntötte az ár 2 nap múlva. Érdekes és igazi cseh iróniával-humorral átszőtt „átitatott” kép a Károly hídon játszó zenekarról. A háttérben már látszik, ahogy a medréből kilépett Moldva elönti a házakat, a híd hullám- és jégtörői már alig látszottak ki a vízből. Ezreket menekítettek a város különböző pontjairól, míg néhány ember egykedvűen szemléli a hihetetlent, és ahogy Hrabal mondaná: A zenekar közben csak játszott és játszott tovább, mindenféle vidám dallamot….

5

Apukám huszonévesként élete egyik első felnőtt barátaival közösen töltött nyaralását szervezte meg a kilencvenes évek elején. Az öt képpár amik a családi albumban láthatóak, mind ennek az utazásnak a pillanatait rögzítik. Óriási kaland volt ez nekik a tengerparton, Obzorban ahová részben stoppolva jutottak csak el. A közelmúltban láttam a Kék Pelikán című filmet, ahol vonatjegyeket hamisítottak fiatalok, hogy kiutazhassanak a tengerig. Szerencsére erre apukáméknak nem volt szükségük, de még így sem volt egyszerű kijutniuk.

1

A fénykép valamikor a 90-es évek végén készült Budapesten, a Wekerle-telepen. Egy hatlakásos társasház udvarán, ahol ekkor a szüleim laktak. Apukámnak ekkor egy Volkswagen Golf 2-je volt, amellyel a képen is szerepel. Akkoriban már ez egy régi, kicsit elavult gépkocsinak számított, ennek ellenére nagyon szerette. A háttérben a tipikus kertvárosi kézzel készített sufnik láthatóak, ezek a kocsialkatrészek tárolására és a kertészkedéshez használatos eszközök tárolására egyaránt alkalmasak voltak.

2

A két fénykép 1992-ben készült Egerben egy havas télen. Havas tél, különös, hogy ezt a fogalmat ma már ki kell hangsúlyozni, mert nem magától értetődő a bolygónkat érintő klímaváltozás miatt. A szüleim két budapesti barátja ekkortájt Egerbe költözött. Egy közös kocsmát nyitottak, ami rövid ideig működött csak. Ettől függetlenül az egyikük a város vízilabda csapatában is játszott. Közösen egy nagy, háromszobás albérletet béreltek, ide jártak hétvégeként a szüleim és a pesti baráti kör hozzájuk bulizni, kirándulni, túrázni. Mind a két fotót apukám készítette, az első fotón az érkezés egyik pillanata, kipakolás a kocsiból. Az első képen éppen szánkózni készülődnek, a másodikon már elolvadt a hó. A háttérben a Calipso nevű söröző, ami gyűjtőpontként működött, és ami a baráti társaságból az egyik egri lányé volt. A fotón egy Zsuk furgon látszik, a fénykép jobb szélén pedig egy kombi Lada 1200-es gépkocsi látható.

1

A fotó 1996.10.05-én készült Keszthelyen a Festetics-kastély parkolójában, apukám készítette. Egyik családi barátunknak, Simon Gyurinak itt volt az esküvője. A baráti társaság barátnői csoportképre álltak össze. A balszélen anyukám, Eszter. A parkolóban a bal szélen két Ford Escort gépkocsi látható, jobb szélen egy régi Audi gépkocsi. A vidéki esküvőkre sokan kocsival jutottak csak el.

2

A fotók 1995 nyarán készültek Svájcban és hazafelé Ausztriában, apukám fotózta őket. Anyukámmal indultak látogatóba apukám keresztanyjához Genfbe. Erre a hosszú útra autóval mentek Budapestről. Apukám első autója ez a fotón is jól látható kis piros Renault 5-ös gépkocsi volt. Apukám nagyon kedvelte ezt a járművet, menő autónak számított akkor. Az út hosszú volt hazafelé, mert sok helyen megálltak nézelődni. Volt, hogy az Alpokban aludtak egy parkolóban, de reggel kolompolásra ébredtek. Tehenek voltak kihajtva a legelőre, azok kolompoltak. Az első képen az Ausztria felőli Hegyeshalmi határátkelőnél várakoznak, a hosszú kocsisorban. A fényképet apukám készítette, így csak anyukám látható, aki grimaszol. Vicces, mert sokat grimaszolok én is anyukámhoz hasonlóan. A több órás várakozás nagyrészt a németországi török vendégmunkások miatt volt. Németországból mentek haza a nyári szabadságra. A fényképről még az jut eszembe, hogy mi a húgommal később nagyon sokszor játszottuk a számold meg a piros autókat az autópályán című játékot, amit kocsizás közben kell játszani. Akkor még nem is tudtuk, hogy a szülein egy piros Renault 5-ös gépkocsival jártak.

1

A fotó 1995 nyarán készült Franciaországban, Annecy városában. A szüleim apukám keresztanyját, Kuchta Klárát látogatták meg Svájcban és onnan kirándultak tovább a francia városba. Egy közeli csodaszép történelmi kisvárosba, Annecy –be utaztak. A város egyik kis terén apukám motorokkal szeretett volna egy fénylépet, otthon neki is volt saját. Úgy látta a két Harley-Davidson igazi különlegesség, kár lett volna elszalasztani a pillanatot. A motorok mellett több autó is látható a képen. Többek közt egy kis fekete Renault 5-ös, egy piros Alfa Romeo is. Hátérben pedig egy helyi kis mozi is kivehető.

1

A fotó 1997.11.09-én készült a Börzsönyben. A szüleim kirándultak, a képet Apukám készítette. Ekkortájt sokat mentek mindenfelé. . Anyukám, Eszter van a képen és az autójuk, ami egy homokszínű Lada 1500 gépkocsi volt. Apukám nagyon szerette ezt az autót, sajnálta, hogy később eladta. A motorja tökéletes volt, teljesen fel lett újítva.

2

A két fotó 1993 -1994 évfordulóján készítette apukám. Fiatalkori barátaikkal elhatározták, hogy az 1993 év utolsó napjait a Börzsönybe töltik: túrázás, szánkózás, szilveszteri buli …stb. A második fotón a Nissan Patrol terepjáró hátulján guggol anyukám, Eszter. Éppen szedi elő a nejlonzsákokat amivel a havon csúszkáltak a barátaikkal. (A nejlonzsákokon még gyorsabban lehetett lecsúszkálni, mint akár a szánkókkal.) Az első fotón, pedig már a hazatérés egyik pillanata látható Budapesten. Szüleim az egyik barátjukat, Gábort már kirakták a lakóhelyén, Népfürdő utcai lakótelepen és a maradék társaságról készítette Apukám a csoportképet. A fotón látható az a Nissan Patrol terepjáró is, ami az egyik autó volt, amivel a Börzsönybe kirándultak. A gépkocsi barátjuk, Kancsár Zoltán családjáé volt.

1

A fotó 1992-ben készült az újpesti lakótelep egyik központi részén. A háttérben lévő pavilonsoron egy ötvös üzlet is felfedezhető. Ekkor apukám itt dolgozott, kevés maszek ötvös üzlet volt ekkortájt. Tudni kell, hogy a kilencvenes évek elején –több évtizedes tiltás után– újra engedték, hogy arannyal dolgozhassanak és kereskedhessenek a maszek ötvösök. Virágzott a nemesfémes szakma, apukám szeretett itt dolgozni. Nagyon rendes kollégái voltak és ő arra emlékszik, hogy jól lehetett keresni. Ahogy az fotón is jól látszik az üzletek előtt hatalmas parkoló terül el, ahol az akkoriban megszokott tipikus szocialista autótípusok parkolnak. Előtérben egy romos Zastava, mögötte takarásban egy Skoda 120-as. A kép jobb szélén pedig 2db Lada 1200-es parkol.

1

A fotó egy utca részlet, 1995.07.30-án készült Genfben, a Fűrész utcában (Rue de la Scie). Keresztanyámnál Svájcban voltunk vendégségbe . Segítettünk nekik kifesteni a lakását, közben sokat kirándultunk, megnéztük a várost is. A modern irodaházak, a nyugati típusú autók és épületek egyaránt lenyűgöztek minket. A képen a hátrább lévő régebbi házban található keresztanyjám lakása, melynek a címére a mai napig emlékszem. Az úton egy szép, piros, kabrió Audi gépkocsi mozog, mellette egy fehér színű Volkswagen Golf 2 parkol. Utóbbi keresztanyámnak, Kuchta Klárának az autója volt, aki Rozsnyón született, és csak később lett nyugati állampolgár, miután megházasodott.

1

A fotó 1990-ben készült Balatonszárszón. A nyaralótelken egy régi Alfa Romeo Giulietta gépkocsival apukám pózol, a képet valószínűleg nagymamám készítette. Apukám barátjának, Bálint Lászlónak a tulajdona volt a gépkocsi, azzal jártak le a Balcsira és azzal mentek este szórakozni is, például balatoni diszkókba. Hiába volt régi, szép állapotban volt és még így is kitűnt a sok szocialista autótípus közül. Ráadásul apukámnak ekkor huszonévesként akkoriban nagy élmény volt önállóan autókáznunk egy „nyugati típusú” gépkocsival.

1

A fotó 1990-ben készült Genfben, (Svájc) az apukám keresztanyjának, Kuchta Klára textilművész lakásának első emeleti erkélyéről. Háttérben, az utca végén a genfi tó látható. Apukám ekkor vendégségben volt nála Budapestről. Pont a parkoló autók miatt készült a kép. Ebben az korszakban még éles kontraszt volt az úgy nevezett Nyugati-országok és magyarországi autópark között. Míg hazánkban még nagyrészt a szocialista országok autótípusaival voltak tele az utcák, itt a fotón látható módon, csak úgy, spontán módon parkolnak luxus autók is, például egy piros Ferrari sportkocsi, mellette egy gyönyörű kabrió Mercedes és még egy Honda CBR motor is áll mellettük. Apukámnak ez már akkor kisebb csoda volt, ilyen szép járműveket látni.

1

Családi fényképalbumunkban ez az egyik első kép, ahol a kilencvenes években egy autó bukkan fel. Balatonszárszón készült a nagymamám készítette, még a 90-es években, mielőtt születtem volna. A képen apukám látható, és a barátja Bálint László autója. Sárga Zsiguli (Lada 1200). A képen nem Bálint László látható apukámmal, hanem a szomszéd gyerek. Kecskeméti Lacika. A balatoni nyaraknak kiemelt szereplője volt az autó, hiszen a család összes tagja elfért benne, és a nyári holmik leutaztatására is alkalmassá vált a mi családunknak is, Budapestről Balatonra.

1

A Magyarkúti Művésztelep 2020 óta a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatói kezdeményezésére indított alulról szerveződő művésztelep. A hagyományokhoz híven a 2023 augusztusában megvalósult művésztelep is egy szabadtéri kiállítással zárult, amit az erdőben rendeztünk meg, és amely a egy kéthetes, intenzív összművészeti alkotófolyamatot lezárta. A résztvevő alkotók között öt országból (Olaszország, Franciaország, Skócia és Litvánia, valamint Magyarország) érkeztek a szobrászok, festők, grafikusok médiaművészek, kortárs táncosok és kurátorok. alkotófolyamatból, és egy azt lezáró nyilvános szabadtéri kiállításból, és kétnapos kis fesztiválból állt. A művésztelep elsődleges célja a természetközeli fókuszált alkotómunka egy megadott tematika mentén, a kollektív és az egyéni landart mentén inspirálódó megoldások kísérleti jellegű alkalmazása. A képen szereplő pillanat számomra azért kedves, mert az egyik olyan perfromasz előtti pillanatot rögzíti az erdő belsejében , amely még várakozással teli, mégis közösségi.

1

A covid alatt a baráti körrel és húgommal elkezdtünk kísérletezni a szuper nyolcas filmmel, az analóggal és más kísérleti technikákkal. Jelen fotón a húgom látható, ahogy épp nyújtja az analóg filmet. Ez a nap azért emlékezetes számomra, mert bár nem maradt meg semmi a kísérleti filmen, ( valószínűleg az exponálás miatt) mi azért nagyon jól éreztük magunkat öten Szentendrén barangolva.

1

A képen a MAHART Moszkva típusú folyami személyhajója látható, amint Visegrádról a nagymarosi hajóállomásra érkezik. A „Dunakanyar körjárat” a Visegrád-Nagymaros-Zebegény-Dömös-Visegrád vonalon közlekedik hétvégenként, a nyári időszakban. Mi minden évben megyünk vele egy kört a házassági évfordulónk apropóján. Az esküvőnk Visegrádon volt, a szertartás utáni vacsora pedig egy ugyanilyen sétahajón. A fotót a harmadik évfordulón készítettem színes, nyolcszázas érzékenységű filmre, 2024 nyarán. Ebben az évben egy hónappal korábban mentünk, mert pár nappal később megszületett a fiunk.

1

Piroska a nagymamám piros skodája volt, amivel nagyon sokat ment és vitt engem és nővéremet mindenhova, ameddig bírta és ha hagytuk. Amikor általános iskolás voltam, szinte minden nyáron együtt töltöttünk több hetet Balatonakarattyán, ahonnan Piroska segítségével gyakran ellátogattunk Füredre és Tihanyba. A kép, ha jól emlékszem, Tihanyban, a gödrösi strand közelében készült. Amikor megtaláltam a fotót, egy pillanatra elcsodálkoztam, hogy akkor, tizenhárom évesen már egy egyszerű fényképezőgéppel nyomultam, amibe én töltöttem be a filmet, majd hívattuk elő apukámmal később a képeket.

5

Balatonszepezd – a világ közepe. Legalábbis ezt állítja egy Facebook csoport. Bár földrajzilag talán nem így van, számomra mindig is a világ központját jelentette. Gyerekkorom óta egyetlen nyár sem telt el anélkül, hogy ne töltöttem volna el néhány napot a Balaton gyöngyszemén. A legszebb gyermekkori és ifjúkori emlékeim is ide kötődnek: gondtalan családi nyaralások, fergeteges röplabda bajnokságok a strandon, „kisfröccs-nagyfröccs” kombók a büfében 280 forintért, zsíroskenyér-partik és felejthetetlen születésnapi bulik a legjobb barátokkal. Nyáron Szepezdet megtöltik a nyaralók, de mégis sokkal csendesebb, mint a városi forgatag. Ez a csend pedig még inkább érzékelhető az őszi holtszezonban, amikor szinte kiürül a falu. Ilyenkor igazán megpihenhet, aki a mindennapok rohanásából szeretne kiszakadni. Egy ilyen nyugodt, őszi, borongós napon készítettem ezeket a fotókat, melyeken szinte egyszerre érezni és hallani a csendet. Különleges érzés, nem igaz?

2

A képek egy kellemes februári napon készültek, digitális fényképezőgéppel. A templom látogatása eleinte nem szerepelt a terveink között, egy rögtönzött ötlet volt helyi barátunk javaslatára. Addigra már több híres-neves látványosságnál jártunk, nem igazán hittük, hogy tud még újat mutatni. Amiben viszont más volt, mint a környéken található templomok, az az, hogy ezen a helyen maradtak meg legjobb állapotban a festett felületek. Néhol szinte érintetlennek hatott a színek élénksége. A hieroglifákat egészen mélyen vésték a falakba, ez sem volt igazán jellemző más építményeknél.

3

A Facebook-oldalamon éveken keresztül posztoltam "menő nőket", különböző korú, társadalmi helyzetű, vallású, lakóhelyű, stílusú nőkről, lányokról, asszonyokról, csajokról, nénikről készítettem képet a sokféleség jegyében úgy, hogy egyik irányból a másikba haladnak, mennek, futnak, lépkednek. Az alanyaim legtöbbször nem felismerhetőek, csak én tudom beazonosítani őket, ugyanígy a helyet is csak ritkán jelöltem meg, hiszen a sorozat nem erre fókuszált. Mégis, amikor visszapörgetem ezeket a képeket, ma már egyfajta naplóként érzékelem, ebből tudom, mikor kivel merre utaztam, fel tudom idézni a képek hangulatát. Legkedvesebb alanyom a saját lányom volt. Több éven át készítettem róla különböző képeket, így a menő nő sorozat azt is rögzítette, ahogy felnőtt: léptei nem csak balról jobbra haladnak Európa különböző pontjain, hanem a gyerekkorból elindulva a kamaszkoron át elvezetnek a jelenkorig. 2012 - Menő nő 16., Narbonne, Dél-Franciaország - Aude megye 2013 - Menő nő 41., Chartres, Franciaország - Eure-et-Loir megye 2015 - Menő nő 52., Maranai Nemzeti Park - Észak-Albánia