Szepezd

4

2021 februárjában a nővéremmel és a kereszttestvéremmel elmentünk egy hétvégére Szigligetre, a keresztszüleim nyaralójába. A Balaton-felvidék nagyon közel áll a szívemhez, gyerekkoromban sok időt töltöttem ott. Azon a hétvégén 25 C° volt és gyönyörű napsütés, egészen különleges élmény volt ez a tél végén. A falu ilyenkor nagyon csöndes, szinte senki nem járt rajtunk kívül az utcán. Éjszaka nagyon hideg volt a házban, de a Szent-György hegyen találtunk egy nyitva tartó pincészetet, így finom borok segítettek nekünk hideg leküzdésében.

1

2025. december 6-án vettem részt életem első Fantasy Expoján/kiállításán. Ezen a popkultúrának egyik szegmensét ünnepeljük és az emberi kreativitást, amely ezt létrehozta. Budapesten zajlott a Bálnában. Lényegében az egész esemény nagyon hasonló, mint ami az Amerikai Egyesült Államokban zajlik: vannak cosplay versenyek (beöltözős jelmezes versenyek), melyeken a résztvevők beöltöznek egy-egy popkulturális karakter bőrébe, és azt díjazzák a zsűrik. Közben egyéb programok zajlanak. Meghívnak még színészeket vagy szinkronszínészeket is a legutóbbi legnépszerűbb popkulturális alkotások ismertetéséhez. Van vásártér, kézműves foglalkozások és előadások. A fotót az egyik ilyen helyen készítettem: a Kitsuko kávéházban, amely a japán animék világát idézte meg. A felszolgáló pincérnők is japán anime világára jellemző ruhákban voltak. A kép tárgya egy pohár hibiszkusz tea és egy „thank you” süti. Mivel áltában még kirándulásokon is ritkán és kevés fényképet szoktam készíteni, így itt is ez történt. Csakis ez az egyetlen képet készítettem el emlékbe és a családom számára. Tetszett, hogy a keresztnevemet felírták a pohárra, ahogyan a japán popkultúrát megidézték. Nem utolsó sorban a helynek a kellemes és a vidám hangulata. Ez a kép számomra az egész rendezvény szellemiségét és hangulatát fejezi ki.

4

A Déli-Kárpátokhoz tartozó Retyezát hegység a családi- és a személyes kronológiám keresztmetszetében helyezkedik el. A szüleim gimnazista éveikben sokat jártak ide, később pedig velem és a testvéreimmel is vissza-vissza térnek. Gyermekként elemi erővel hat rám minden, amit egy-egy ilyen kiránduláson látok, hallok és érzek. A menedékházak biztonsága, állandó félelem a medvéktől, pár fokos patakvízben gátépítés, frissen szedett áfonya cukorral megszórva, amit egy román néni ad nekem. Aztán ahogy növünk, egy időre megszakadnak ezek a kirándulások. Bennem pedig pár éve bekapcsolt, hogy vissza kell menjek felnőttfejjel, és megkeresnem az emlékeim helyét. Édesapámat nem volt nehéz rábeszélni egy apa-lánya hegymászásra. Mivel nagyjából a szezon utolsó hetében indultunk el, zord körülmények fogadtak minket a magasban. Mínusz fokokban aludtunk napokig, és a menedékházba bevezetett pár fokos patakvízzel fürödtünk. Az egész napos hóban, szélben túrázás után minden este örömmel fogadtuk el a krumplilevest és a túrós puliszkát a menedékház morcos vezetőjétől. Esténként apukám egy otthagyott gitáron játszott nekem, hogy kicsit elfeledtesse velem mennyire fázok. Ez után 2025 augusztusában – hosszú évek után – újra az egész családom vágott neki, hogy térerő nélkül, napokig együtt legyen ezek között a hegyek között. A szüleim a nehezebb szakaszokon már nem tartottak velünk, a négy gyermekük pedig nélkülük mászott fel azokra a helyekre, ahol ők 40 évvel ezelőtt, még tinédzserként ismerkedtek egymással.

1

Emlékszem arra a nyári nyaralásra, amikor az anyai nagyanyám elvitt engem közösen az unokaöcsémmel együtt egyfajta „unokák és nagyi” utazásra. Korán reggel indultunk vonattal és három kis bőrönddel. Szállásunkat hamar elfoglalva egyből indultunk is le a mólóra, ahol megcsodáltuk a szebbnél szebb vitorlásokat egy fagylaltozás közben. A fénykép, a nyaralásunk utolsó napján készült. Ezen a napon megkértük nagyit, hogy hadd maradjunk estig a vízben, hogy innen élvezhessük ki a naplemente utolsó fénysugarait mielőtt a nap lenyugvóba megy át. Ekkor már nem volt annyira zsúfolt sem a nagy tó, mint napközben. Így szinte az egész partszakaszon csak mi fürödtünk, és gondtalanul játszhattunk a felfújható labdával. Egy felejthetetlen élmény volt mind hármunk számára, amire sokszor visszaemlékezünk a mai napig.

4

Ezeket a képeket az anyukám által gondosan összeállított fénykép albumban lapozgatás közben találtam. Egy Nikon D50 fényképező géppel készültek a képek, majd elő lettek hívva és bekerültek az albumba, így ezek a felvételek csak fizikálisan maradtak meg a digitális másolatuk kilett törölve. Megpróbáltam ugyanőket szépen beszkennelni, de sajnos nem sikerültek túl jól, az eredeti képek sokkal szebbek. Valamikor 2008 nyarán készülhettek ezek a fotók, 6-éves koromban, az első vitorlás táborom alatt. Siófokon a Plázs mellett található Bahart kikötőben vagyunk ahol a Pomucz vitorlásiskolába jártam, sajnos azóta ez a vitorlásiskola megszűnt. Azért ebbe a vitorlástáborba mentem mert szüleim ismerték a tábor szervezőit és tudták, hogy megbízhatóak, mivel a családom évek óta ebben a kikötőben tartotta a hajónkat. A tábor egy hétig tartott, és napközis volt. Ahogy a képeken is látszik kis hajókkal úgy nevezett optimistekkel hajóztunk. Minden hajóban ketten, de inkább többen kellett üljünk, mivel sokan voltunk és kicsik, illetve a feladatokat is felváltva kellett csináljuk. A hét elején megtanultuk a vitorlázás alapjait először elméletben aztán gyakorlatban is, ekkor még nem engedtek ki minket a kikötőből, csak azon belül egy olyan részen gyakoroltunk, ahol alig volt forgalom. Egy idő után ha az oktatók úgy gondolták, hogy megfelelőek az időjárási viszonyok kihúztak minket motorcsónakkal a kikötő mellé, ahol már a nyílt vízen gyakorolhattunk. Mikor épp nem én voltam a kormánynál az volt a feladatom, hogy figyeljem jön-e velünk szembe egy másik hajó, vagy bármi veszélyes, ez azt jelentette, hogy hajóból folyton a vizet kellet néznem, emiatt sokszor láttam vízbe esett bogarakat, különösen sok katicabogarat akiket igyekeztem kimenteni. A hajózás egy idő után olyan jól ment, hogy ha nem volt feladat akkor a többiekkel direkt katicákat mentetünk. A tábor utolsó napján is kivittek minket a kikötő mellé, ahol egy háromszög alakú pályán versenyezni kellet. Az egyik alkalommal mikor nem én voltam a kormánynál észrevettem egy darazsat a vízben vergődni és megsajnáltam, gondoltam magamba pont arra megyünk akkor majd kimentem. Bele is nyúltam a vízbe már a markomban volt mikor egy óriási csípést éreztem a tenyerembe, annyira fájt, hogy fel ugrottam a hajóba ami ezáltal megdőlt, felém át csapódott a baum (vízszintes vitorla rúd), ami meg ütötte a fejem és beestem a vízbe. Torkomszakatából sírni kezdtem, a többiek nem értették mi történt és kihúzni sem tudtak a vízből mert közben tovább mentek, szerencsére az oktató nem volt messze a motorcsónakkal, így hamar kimentettek. Gyorsan kivittek a partra ahol kaptam kalciumot és ecettel lekezelték a csípést. Miután megnyugodtam megkérdezték, hogy szeretnék-e vissza menni még hajózni de ezek után már semmi kedvem nem volt, még szerencse, hogy az utolsó nap történt.

5

Gyerekkori barátnőmmel 17 éves korunk óta minden nyáron elmegyünk egy közös nyaralásra. 2020 nyarán a járványügyi korlátozások bizonytalanságai miatt úgy döntöttünk, hogy biciklivel indulunk el, keresztül a Dunántúlon. Győrtől a Baranya megyei Beremendig 10 nap alatt, rövidebb és hosszabb megállókkal, dombokon, hegyeken és végtelen hosszúnak tűnő országutakon tettük meg utunkat, ami azthiszem egyik legszebb közös emlékünkké vált.

5

Képeim nem a Balatonról szólnak, hanem arról, ahogy emlékezni próbálok rá. Nem akarom visszahozni azt, ami volt – csak látni, hogyan tűnik el. Arról a vágyakozásról szól, ami minden tiszta nyári fény mögött ott remeg. Azt keresem bennük, ami nem tökéletes, nem végleges, és nem is biztos, hogy valóban megtörtént. Nézőpontom egyféle lassabb látás. Egy világ, ahol a hibák nem eltüntetni való dolgok, hanem emlékezési formák. Az elmosódott partvonal, az ismeretlen vitorla, az elfelejtett mozdulat – ezek a képek a nem-történések nyugalmát hordozzák. A homály nem hiba, hanem tanúságtétel: így néz ki, amikor már nem tudjuk biztosan, hogy mi az. A képeken nincs történet, csak jelenlét. Az idő lassú, a víz halk. És minden elmozdul egy kicsit. Az elfogadás nálam képként jelenik meg: amikor nem akarok már mindent visszahozni, csak hagyom, hogy legyen. Ahogy van. Elmosódva, töredékesen, őszintén. A képeim a törékeny harmóniáról szólnak. Arról a pillanatról, amikor már nem küzdünk semmi ellen, és nem várunk tovább semmire. Inkább emlékeket idézek meg, amelyek lehet, hogy sosem voltak igazak, mégis ismerősek.

2

"Szeretettel Zsuzsa nénitől, Krisztitől/dizájner, és Zsuzsitól. Balatonlelle 100%" – az album, amiben a képeket találtam. Azt hiszem mindenkiben, aki többször nyaralt már a családjával a Balatonnál, kialakul a kötődés egy adott partszakasz iránt, van egy rész, amit jobban ismer bárkinél, így a tóhoz kötődő gyerekkori emlékeink valahogy egyszerre válnak univerzálissá, és lesznek szórakoztató sajátosságai (például a kajasoron lévő kocsma, ahol évekig engedték, hogy tízszer egymás után a Bubamarát rakd be a zenegépen, vagy a parton mindig ugyanakkor körbejáró árus bácsi a barackos fánkjaival és az este mindig ugyanakkor elsuhanó bulihajó, ami gyereként még a szórakozás csúcsának tűnt). Nekem ez az egész egy másik élménnyel is összekapcsolódik: anyukámmal az általános iskolai éveim során végig ketten voltun, együtt nőttünk fel (amikor ez a két kép készült én kb 8-10 lehettem, ő pedig 29-31), sok időt töltöttem a legjobb barátnői társaságában, ezek az élmények sűrűsödnek össze a balatoni nyaralásainkban. Egyrészt imádtam, hogy csak csajok voltunk (anya, Zsuzsi, a nővére, „a dizájner”, és az anyukájuk), másrészt mindenkit annyira menőnek gondoltam. Anyával nem volt autónk, teljesen tömegközlekedéshez voltam szokva, de Lellére minden évben (kb. 4-5 évig minden nyáron sikerült ugyanarra a szállásra menni) Kriszti szürke autójával mentünk, amit „ezüst nyílnak” kereszteltem, azóta is így emlegetjük. Nem akarom túl hosszúra ereszteni, de nagyon sok élményben volt részem ebben a pár évben anyával és Zsuzsiékkal, mint amikor anya befújta magát vattacukor illatú parfümmel egy esti sétára a vidámpar felé, és egy szúnyograj úgy a nyomunkba eredt, hogy kb. 5 cigit gyújtottak meg a füst miatt, azzal a kezükben futottunk az isten tudja meddig. Vagy a képeken is elcsíphető, átlapolható egyforma nadrágok, amiből mindannyiunknak volt egy, csak más-más színben. Vagy amikor anyáék bementek a városba, és Zsuzsa nénivel titokban végignézhettem az Anakonda c. filmet (nem kellett volna). Vagy amikor este a kezünkben vittük be minden cuccunkat egy stéghez, hogy onnan nézzük a naplementét, de valahogy nagyon bénáztunk közben. Az akkoriban tomboló Megasztár-mániáról (és a tolerált Palcsó Tominak drukkolásomról) nem is beszélve. Különös érzés ezekre most úgy visszagondolni, hogy én is idén töltöttem be a 29-et.

2

Csobáncon, a Badacsony környékén kirándulva különös figyelmemet a szőlőfürtök ragadták meg – ahogy a tőkék között sétáltunk, felfedeztem, milyen izgalmas formák és részletek rejlenek bennük. Elkezdtem fotózni őket különféle perspektívákból, mintha egy vizuális meditáció részese lennék. A tájra leereszkedő ködtenger, a párás levegő és a vízcseppek finom jelenléte még különlegesebb, szinte álomszerű hangulatot adott az egész kirándulásnak.

1

A második családi kocsink volt Mandarin, a kispolszki. (Az első egy sötétzöld Volkswagen volt, de azt ellopták.) Itt valahova a Balaton déli partjára utaztunk, és már csak arra emlékszem, hogy egy faházas kempingben szálltunk meg, ahol a Balaton vize először mély volt, majd ahogyan a fürdőző ment beljebb, úgy lett egyre sekélyebb. Eddig nem tudatosult bennem, de amikor anyukámmal beszélgettem a fényképről, ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy ennek az autónak az elején volt a csomagtartó. A fotót apukám készítette, aki a fő fotósunk volt a családi nyaralásokon. A családi fotók egy ideig borítékokban sorakoztak egy szekrény legalsó fiókjában, és pár éve állt neki apukám azokat évek szerint, fotóalbumokba rendezni. Ekkor került elő ez a kép is.

1

A fotó 1993.05.31-én készült Balatonalmádiban apukám készítette. Egy baráti társasággal voltak a városban, akikkel együtt nyaraltak, szórakoztak. Bár a szüleimnek Balatonszárszón volt nyaralója, rendszeresen átjártak Balatonalmádiba bulizni. A fotón apukám barátja, Győrffy Gergely hegedűművész látható. Egy ferde oszlopnak támaszkodik, feltűrt ujjú pólóban. Mintha ki akarná dönteni. Pólójával szinte beleolvad a mögötte lévő háttérbe, a sárga Ladába. Ez egy poénos kép, azért, mert mindig hencegett az erejével, a kung-fu harc tudásával, itt pedig úgy támaszkodik, mint akinek nehéz megtartania magát. Az utcán egy Trabant gépkocsi és egy Lada 1200-es is parkol a háttérben, ebbe olvad bele Gergely is.

1

Családi fényképalbumunkban ez az egyik első kép, ahol a kilencvenes években egy autó bukkan fel. Balatonszárszón készült a nagymamám készítette, még a 90-es években, mielőtt születtem volna. A képen apukám látható, és a barátja Bálint László autója. Sárga Zsiguli (Lada 1200). A képen nem Bálint László látható apukámmal, hanem a szomszéd gyerek. Kecskeméti Lacika. A balatoni nyaraknak kiemelt szereplője volt az autó, hiszen a család összes tagja elfért benne, és a nyári holmik leutaztatására is alkalmassá vált a mi családunknak is, Budapestről Balatonra.