Balatonlelle 100%

1

2014-ben született a fiam, és a hordozás szinte azonnal megtalált minket, bár akkor még alig tudtam róla valamit. A legelső eszközöm egy barna rugalmas kendő volt, már nem is emlékszem, hogy kitől kaptuk. Talán egy hetes lehetett Gellért, amikor először beletettem, és annyira megszerettük a kendőzést, hogy onnantól szinte mindenhová azzal mentünk. Aztán hamar nehéz lett az elöl hordozás, így szövött kendőre váltottunk, megtanultam hátra kötni, és onnantól nem volt megállás, a hordozás életforma lett. Ezen a képen már egy éves múlt a kisfiam, épp a Kamaraerdőn kirándultunk egy ismerős anyukával, és a Nagyréten letettük a gyerekeket, hogy kicsit totyogjanak a fűben. A kép azt a pillanatot örökíti meg, amikor újra felvettem, hogy hazainduljunk. Épp feszesre húzom a kendőszárakat a batyuhoz, Gellért pedig láthatóan rutinosan tűri a hátamon a procedúrát. Bár azóta már eltelt bő 10 év, és nincsenek konkrét emlékeim a hazautazásról, de fogadni mernék, hogy mire a villamoshoz értünk a rétről, addigra már aludt is.

2

2004-ben, 4 kis gyermekemmel Jákon éltünk. Szüleim Oszkóban laktak, egy hatalmas kertes házban. Mármint a kert volt hatalmas. Hétvégeken a gyerekekkel sokat jártunk szüleimhez, nagy területük volt, lehetett focizni, szaladgálni. A képen én vagyok, 36 évesen szüleim kertjében, a másikon legnagyobb fiammal, meg egy labdával.

3

A templomtorony csúcsán A fényképen egy klasszikus református templom tornyának csúcsa látható: alul a gömb, fölötte a hajnalcsillag, legfelül pedig a kakas. Ez a hármas dísz szinte minden református templom tornyának jellegzetes eleme. Ennek a toronynak azonban számomra külön története van – mert egyszer fel is másztam oda. Ha a képet jobbról nézzük, profilban még az is kivehető, hogy ott ülök a torony csúcsának közelében. Gyerekkoromban az iskola udvara közvetlenül a templom mellett volt. Sokszor ámulattal figyeltem a bádogos mestert, aki két kötélre erősített kis deszkaülésen ereszkedett le a torony oldalán, és ott festette vagy javította a bádogborítást. Gyermekként lenyűgözött a bátorsága: a kis deszkán ült, miközben a szél időnként ide-oda himbálta. Sok évvel később, 2004-ben ipari alpinisták érkeztek a faluba. A templom tornyát kellett rendbe tenniük: javítani a zsindelyfedést, festeni, szépíteni a szerkezetet. Jó barátságba kerültem velük, és egy alkalommal megkértem őket, vigyenek fel engem is a torony csúcsára. Nevettek rajta, és azt mondták: – Ez nem lift. Ide mindenkinek magának kell feljutnia – ahogy az életben is. Megmutatták a beülőt, a kötelek működését, a karabinerek használatát. Néhány alkalommal még gyakorlást is tartottunk: egy magasabb vasszerkezeten próbáltam ki a mászást, hogy megszokjam a technikát és a felszerelést. Egy forró nyári délután indultunk neki a „csúcshódításnak”. Az adrenalin már jócskán dolgozott bennem. A szél szerencsére csak enyhén fújt, és egy fiatal alpinista lány kísért fel külön kötélen, hogy szükség esetén segíteni tudjon. Eleinte nem volt különösebb gond. Amíg a torony zsindelyei két oldalról takarták a kilátást, az ember nem is érzékelte igazán a magasságot. De ahogy egyre feljebb jutottunk, egyre szélesebb lett a látóhatár, és egyre erősebben érződött, milyen magasra kerül az ember. A szél finoman mozgatta a torony szerkezetét is – így az a stabil alap, amihez a földön hozzászokunk, itt már hiányzott. A mászás technikája egyszerűnek tűnt: a saját súlyát húzza az ember kézzel, lábbal tolja magát felfelé, és így jut egyre magasabbra. Végül elértem a csúcsot fedő lemez alját, a gömb aljáig. Tovább már nem mehettem, mert a kötél csak odáig ért. A legkritikusabb pillanat azonban még hátra volt: amikor a karabinereket át kellett állítani a mászásból a lefelé ereszkedéshez. Én azt gondoltam, egyszerűen kiakasztom és átteszem. A kísérőm azonban azonnal figyelmeztetett: – Ez nem így működik. A biztonság miatt soha nem hagyatkozhatsz csak a kezedre. Megmutatta, hogy három karabinert kell használni, és az utolsót csak akkor lehet kiakasztani, amikor a másik kettő már biztonságosan tart. Ha ő nincs ott, könnyen lehet, hogy túl egyszerűen akartam volna megoldani a dolgot. Amikor végül leértem a földre, a fejem vörös volt, mint a rák. Részben a nagy hőség miatt, de biztosan szerepet játszott benne az is, hogy 70 kilót kellett 35 méter magasra feljuttatni, nem beszélve az izgalomról: vajon sikerül-e feljutni – és onnan épségben visszaérkezni. Azóta is gyakran felnézek a nagyrábéi templom tornyára. Nézem a kakast, a csillagot és a gömböt, és mindig eszembe jut az a nap. Ahogyan akkor fizikailag sikerült elérnem ezt a magas pontot, úgy az életben kitűzött céloknál is sokszor éreztem: feljebb jutni csak erőfeszítéssel lehet. Néha nagyon el kell fáradni, de a végén jó érzés kimondani: sikerült.