Zárókép – avagy: This Is the Beginning of a Beautiful Friendship

1

Ez a homokszínű, 1500-as Lada a 90-es években került Apukámhoz Salgótarjánból, rokonoktól vásárolta meg. Apósa, „Lajos papa” mondta, hogy vegye meg, hiszen a rokonoknál csak állt a garázsban. Ekkor még nem születtem, meg, de már számítottak az érkezésemre, így fontos volt, hogy legyen autó a családban, ami megkönnyíti a teherhordást, a hétköznapi közlekedést. Ahogy Apukám fogalmaz: ,,Bár már túl voltunk a szocializmuson, ez a típus még ekkor is az egyik legjobb, legerősebb autónak számított a korábbi keleti kínálatból: kényelmes volt, jól gyorsult, és megbízható társ a hosszabb utakon is. Sok túrán kísért el minket, jártunk vele a Börzsönyben és az Őrségben, téli, nehéz útviszonyok között is. A motorját egyszer fel kellett újítani, végül a rozsdásodás miatt váltunk meg tőle – de nagyon szeretett, emlékezetes autó maradt."

1

Forró nyári nap a Cenk lábánál fekvő városban. Az óváros labirintusában, a fő sétálóutca egyik belső udvarán az játszuk Bibivel, a szomszéd lánnyal, hogy a tengerparton vakációzunk. Fürdőruhába öltözünk, és naptejjel kenjük be az arcunkat, miközben egy óriás esernyő véd a napsugarak ellen. Egy kis pokrócot terítünk a kövezetre. A kemény felületet puha homoknak képzeljük el, amelyben négy kis lyukat ásunk. Ezekbe elhelyezzük a pokróc négy sarkát, elfedjük a feltúrt homokkal, végül pedig ráhelyezzük a szandáljainkat a négy elásott sarokra. Mindezt azért, hogy ne fújja el a pokrócot a hullámokat szülő szél. Ezt a technikát már másfél évesen sikerült elsajátítanom, az egy évvel ezelőtti családi üdülésünkön, amikor életemben először jártam a Fekete-tenger partján. Ezenkívül azt is memorizáltam, hogy miközben az ember sütteti magát vagy elmegy egyet úszni, a táskát, a fényképezőgépet, a pénztárcát - vagyis bármilyen értékesebb tárygat - tanácsos egy törülközővel letakarni, így azok láthatatlanná válnak a tolvajok számára. Gyerekként nem esett nehezemre elhinni mindezt, olyannyira, hogy a mai napig használom ezt a trükköt - abszolút sikerrel. Az első tengerparti kirándulásomon azt is megtanultam, hogy érteni kell a tenger nyelvét: milyen az, amikor kedves, amikor befogadó, amikor játékos, és milyen hangon szól hozzánk, ha haragos. Egyik nap a megszokottnál nagyobbak voltak a hullámok. Fiatal, mindig is vakmerőségéről ismert apám magával vitt a vízbe. Az ölében, vele együtt élveztem a hullámokkal való játékot, és barátkoztam a bátorsággal. Azonban egyszer csak egy erősebb hullám bekebelezett bennünket, és a víz alá ragadott. Az ég és a tenger kékségége összemosódott, elvesztettem a fent és a lent érzékét, csak azt éreztem, hogy sodródom, s ösztönösen behúnytam a szemem. Végül, arcunkkal a homokot dörzsölve, a hullám kicsapott minket a partra. Apám nem engedte el a karom, ezért egymással szemben értünk a szárazföldre. Amikor kinyitottam a szemem, az ő tekintete nézett vissza rám. Félve fürkészett. Miután látta, hogy épségben vagyok, elkacagta magát, én pedig követtem őt. Együtt nevettünk, miközben nem engedtük el egymás kezét. Ez az egyik első emlékem: ahogy elnyel egy hullám, majd partra vet, de nem félek, mert tudom, apám karjaiban biztonságban vagyok. A tenger, a homok és a sirályok képeinek lenyomata az emlékezetem idővonalának kezdetén található. Így egy évvel az első tengerrel való találkozásom után elő tudtam idézni a hullámok duruzsoló hangját, a homokban épített vár méretét, a kagylók formáját, a víz színét, s végül azt a számomra új érzést, amely hirtelen mindenkit megbabonázott: egy furcsa könnyedséget - mintha repülnék; egy furcsán megmosolyogtató érzést -, amelynek nevét még nem ismerem. ,,Szabadságon vagyok.'' - emlegetik a felnőttek körülöttem. Szabadság... talán ehhez a szóhoz lehet valami köze annak, amit érzek - gondoltam. Bibivel ezt az érzést hívjuk elő, miközben az udavron napozunk, és azt képzeljük, hogy úszni mentünk, amikor vizet locsolgatunk egymásra. Képzeletben érezzük, ahogy a tengeri szél játszik a hajunkkal, és ahogy a hegyi levegő helyett a sósat szívjuk mélyen magunkba. És mindeközben alig várom, hogy idén is apám autójával száguldjunk a tenger felé.

2

1998 Lisszabonban került megrendezésre a Világkiállítás, „Az óceánok, a jövő öröksége” tematika köré épülve. Noha akkor még nem vitt a családom mindenhova fényképezőgépet, erről az alkalomról számos képet őrzünk a családi albumban. A képen Gil, a kiállítás „maszkot” vízcseppje, a nővérem és én, a Tejo folyó partján. Az egész napos program fő szenzációja a játék útlevél volt, amiben a különböző nemzeti pavilonok meglátogassa által lehetett pecséteket gyűjteni. A második képen már önállóan sétálgatok a Torre de Belém lábánál, ahonnan a portugál hajósok elindultak felfedezni a világot. A világkiállítás azért került 1998-ban Portugáliában megrendezésre, mert abban az évben volt a portugál felfedezések 500-ig évfordulója, én pedig azért lehettem ott mert két évvel korábban anyukám a toronnyal szembe lévő padon igennel válaszolt apukám kérdésére.

1

A horvátországi nyaralások egyik legmeghatározóbb élményei az édesapámmal közös búvárkodások. Számos élénk élmény kapcsolódik hozzá: a halrajak között úszás, a tengeri sünök páncéljainak, az elhullajtott rákollóknak az összegyűjtése (amik később otthon az ablakpárkányon pihentek, ekkor már szárazabb környezetben, felidézve a külföldön szerzett emlékeket) vagy a számos különleges állat, például polip, tintahal in situ megfigyelése. A kép 2006-ban, egy vízálló digitális kamerával készült, apukám látható rajta, a hideg víz miatt elengedhetetlen, jellegzetes neoprén ruhában. A horvát tengerpartot megcélzó utazásaink tehát számos mobilitási eszközzel történtek: az odajutás alatt autóval, komppal, ott, helyben pedig kerékpárral (tandemmel), búváruszonyokkal, a városnézések alkalmával pedig gyalog.

2

Szinte mindig Horvátországba jártunk nyaralni, legelőször alig 9 hónapos koromban, majd 10 év alatt még további 8 alkalommal. Az utazások mindig a családi barátainkkal közösen történtek karavánszerűen, csurig pakolt személyautókkal, mindegyiken több biciklivel. Az első képen látszik a jellegzetes tandem, amellyel édesapámmal számos tengerparti helyet fedeztünk fel, elsősorban alkalmas búvárkodó helyet keresve. A családi barátokkal közös nyaralások meghatározó élménye volt maga a hosszú út is. Emlékszem, egyik alkalommal a családok férfi tagjai beüzemeltek egy Walkie-talkie renszert is, amellyel útközben megbeszéltek minden fontos eseményt, betervezték a megállókat, mivel akkor, a 2000-es évek elején még nem volt egyszerű a külföldön történő kommunikáció. Egy ilyen pihenés alkalmával készült a 2. kép, ugyanis mi, gyerekek minden pihenési alkalmat megragadtunk, hogy játszunk, beszélgessünk az ilyen megállók alkalmával.

1

Tapsifüles Amira 2016. október 30-án lett a családunk tagja. Amikor eldöntöttem, hogy nyuszit szeretnék, mindennek utána jártam, hogy miként érdemes őket tartani, mert kevés előzetes tudásom volt ezügyben. Abban biztos voltam, hogy én nem fogom ketrecben tartani, így kiderítettem, mi kell ahhoz, hogy szabadon garázdálkodhasson majd a lakásban. Ezért elkezdtem böngészni a neten, szétnéztem a közösségi média felületein és hamar rábukkantam azokra a tartalmakra, ahol a nyúltartás praktikáit osztják meg a különböző oldalak és influencer-ek. Ellestem sok-sok ötleteket, így ezen ismereteket alkalmazva kezdtem bele az Amirával közös életbe. Már két éve velünk volt a nyuszi, amikor egyszer csak eszembe jutott, egy augusztusi reggelen, hogy mi lenne, ha elvinnénk a szabadba sétálni? Gyakorta vannak nem hétköznapi ötleteim, ezért, anyukám majdhogynem meg sem lepődött, amikor felvázoltam a haditervet, hogy a Mátyás téri templomkertbe fogjuk vinni Amirát kirándulni. Így beszereztünk neki egy hámot és pórázt, majd vártuk azt a napot, amikor nem lesz kánikula. Ez hamar el is érkezett, így hordozóba raktuk, majd kocsiba szálltunk és elindultunk a helyszínre. Amira azelőtt még nem látott zöld füvet, vagy kinti tájat, így félénken indult el felfedezni a környéket. Az első bátortalan lépések után azonban nagy ugrálásba és szaladgálásokba kezdett, látszott rajta, hogy igazán nagy élmény ez neki. Számunkra is az volt, egymásnak adtuk át a pórázt anyukámmal, hogy mindketten sétáltathassuk a nyuszit és nagyokat nevettünk azon, ahogy Amira reagál a környezetre, fel-fel ágaskodik, hallgatja a szelet vagy a külső zajokat. Abban is egészen biztos vagyok, hogy nem voltunk mindennapi látvány a járókelők számára sem, hiszen egészen megdöbbent arcok néztek vissza ránk, amikor felismerték, hogy miféle élőlény szaladgál a tölgyfák árnyékában.

1

Gyerekkorom nagy részében külföldön éltünk, nyáron tartózkodtunk Magyarországon, ezért nekem a nyár egyenlő a Balatonnal. Azoknak a nyaraknak a rutinjai és ízei jelentik számomra a nyaralást. A barátomnak, vajdaságiként, a Balaton egy tó. Neki a nyár a montenegrói tenger illatával veszi kezdetét. Első közös nyarainkat a COVID-19 világjárvány szabályozásai keretezték. Már ő is megtanulta ezalatt a két év alatt, hogy csak az északi parton szállunk le a vonatról, vacsorára lecsót tunkolunk és tollasütő nélkül értelmetlen lemenni a partra. Ezért nagy öröm volt, amikor végre felkerekedtünk és nagyunkba vehettünk a Balkánt, hogy végre megmutassa az ő gyermekkori nyári emlékeinek színtereit és szokásait. Hogy ne csak a nosztalgia expresszen utazzunk, közös szájízünkre formáltuk a vízhez vezető utat. Bepakoltuk a túra hátizsákjainkat és Szarajevó felé vettük először az irányt. Ott végig pontoztuk a burek és csevap felhozatalt, megkerestük a budapesti Bem mozi ottani megfelelőjét (Kino Bosna), bátrak voltunk és bizalmat szavaztunk egy helyi fodrászüzletnek, rengeteg Wikipedia oldalt olvastunk el a város véres történelméről, hogy aztán inkább a háború hétköznapi, emberi léptékű mementóit, múzeumjait járjuk végig egy helyi idegenvezetővel, rengeteg analóg felvételt készítettünk, amit utána sose hívattunk elő és az Azel France nevű outlet üzletben új ruhatárat vettünk magunknak. Ezután vonatjegyet váltottunk Mostarba, ahol a kötelező turisztikai látványosságokat falva, örökre torkunkon akadt Bruce Lee köztéri szobra. Onnan buszra szálltunk és átkeltünk a montenegrói határon, hogy végre a fürdőruháinkat se cipeljük tovább feleslegesen. És mint az emlékeiben, úgy szegélyezték az erdőtüzek csobbanásainkat, úgy féltünk a tengerisünőktől és úgy száradtak oda a fagylaltok a szájaink szélére.

1

Emlékszem arra a nyári nyaralásra, amikor az anyai nagyanyám elvitt engem közösen az unokaöcsémmel együtt egyfajta „unokák és nagyi” utazásra. Korán reggel indultunk vonattal és három kis bőrönddel. Szállásunkat hamar elfoglalva egyből indultunk is le a mólóra, ahol megcsodáltuk a szebbnél szebb vitorlásokat egy fagylaltozás közben. A fénykép, a nyaralásunk utolsó napján készült. Ezen a napon megkértük nagyit, hogy hadd maradjunk estig a vízben, hogy innen élvezhessük ki a naplemente utolsó fénysugarait mielőtt a nap lenyugvóba megy át. Ekkor már nem volt annyira zsúfolt sem a nagy tó, mint napközben. Így szinte az egész partszakaszon csak mi fürödtünk, és gondtalanul játszhattunk a felfújható labdával. Egy felejthetetlen élmény volt mind hármunk számára, amire sokszor visszaemlékezünk a mai napig.

3

Az első képen egy szürke Renault-ban ülünk és éppen a Sümegi vár felé haladunk, a képet a hátsó ülésről készítettem okostelefonnal. Ez a kép csak egy részét mutatja be a történetnek, viszont ez az egyetlen kép amit a napot meghatározó több órás autóút alatt készítettem és a Sümegi vár hirtelen felbukkanása meglepett. Az egész bonyodalom a RAJZSZÖG-Komplex Művészetterápiás Rajziskola dörgicsei rajztáborának második napján kezdődött 2025 július 29.-én, bár rajztábornak nevezni valótlan lenne, inkább a művésztelep megnevezés rá a helytálló kifejezés. Először 2021-ben vettem részt a táborban, ami meghatározó élmény volt a gimnáziumi időszak alatt. Most 2025 nyarán a tábori hagyományhoz híven meglátogattuk a tapolcai bolhapiacot. Az első turnus, aminek én is lelkes tagja voltam, a második nap délelőtt 10 órás indulással nekivágott a piacnak. (Számomra első élmény volt a Tapolcai piac, még nem vásároltam előtte ilyen jellegű piacon semmit.) Azelőtt még sosem jártam használtcikk piacon, de ezt sikeresen bepótolva vettem egy műszőrme bundát aminek az árát sikerült lealkudni, ami szintén első élmény volt. Miután a kocsi utasai összegyűltek a büfé előtti padon, Adél barátnőm észrevette, hogy elhagyta az irattartó tárcáját, úgyhogy elindultunk négyen megkeresni azt. Végigkérdezgettük az összes árust, majd megvártuk, míg elkezdtek összepakolni, de sajnos senki sem látta. Úgyhogy mint a 21. század bajnokai, beírtunk a Tapolca környéki ügyekkel foglalkozó facebook csoportba, hogy a tárca el lett hagyva és keresi gazdáját. Ezek után elindultunk autóval a helyi rendőrségre, hogy bejelentsük az irattárca elvesztését. Az örsön egy rózsaszín post-it-re fel is írták Adél adatait, majd tájékoztatást adtak arról, hogy mi a teendő, ha mégis előkerülnének az iratok. Aztán mivel mindenki megfáradt kicsit, úgy döntöttünk elmegyünk megnézni a táborvezető nyaralóját, hiszen még nem láttuk mindannyian és pont útba is esett. Egy közel 100 éves épületről volt szó, aminek a homlokzatát különösen szép faragások díszítették. Ezután elindultunk vissza Dörgicsére, de útközben hívták Adélt, hogy nem hiányoznak-e az iratai? Mint kiderült, az egyetemének tanulmányi osztály hívta, akik megadták a tárca “megtalálójának” telefonszámát. Felhívva a megadott számot a hölgy, akit hívjunk most Ágnesnek közölte, hogy a megtalált tárcát hazavitte magával Keszthelyre és hogyha érte tudunk menni akkor menjünk most. Gyorsan megbeszéltük, hogy ha már úgyis úton vagyunk és viszonylag közel, elmegyünk érte. Ágnes elmesélte, hogy ő próbált szólni a lakcímkártyán szereplő település rendőrségének, de nem sikerült őket elérnie, így végül diákigazolványon szereplő egyetem tanulmányi osztálynak írt,akik szerencsére nyár közepén éppen akkor dolgoztak így továbbították nekünk az elérhetőséget. Azt viszont egyikünk sem értette, miért nem a Tapolcai rendőrséget értesítette és adta le ott a tárcát… Mivel már úgyis Keszthelyen voltunk, ezért beültünk enni a Peti Pizzába és megnéztünk egy helyi turit is, majd elindultunk Sümeg felé, ahol elkezdtünk viccelődni, hogy hát menjünk már be az ottani állatkertbe és nézzük meg azt, mivel egyikünknek már nagyon elege volt az egész napos autókázásból. Aztán felvetődött a kérdés, hogy voltunk-e már a zalaszántói Béke Sztupában? Megszavaztuk, hogy ha már úgyis itt vagyunk menjünk be. Felmentünk kocsival ameddig tudtunk, így kihagyva a felfelé vezető túrát az idő hiánya miatt, és amennyire gyorsan lehetett megnéztük a helyet. Bementünk a szentélybe, harangot forgattunk és megnéztük az ajándékboltokat. A Sztupa kalandunk utolsó kitérője volt, de részünk volt még egy szürreális időjárási élményben is a hazaúton. Az ég be volt borulva, érezni lehetett a levegőn, hogy esni fog, majd miközben a Belgától szólt az “Egy két há”- című sláger, a semmiből ránk szakadt az eső, de annyira, hogy utána perceken keresztül csak lépésben tudtunk haladni. Majd hirtelen elállt, és sikeresen folytatódott utunk hazafelé. Amint visszaértünk elmeséltük a kalandot és megtartottuk a divatbemutatót a vásárolt kincsekből, majd a Adél a feladatba beépítve gonosz vudubabaként Ágnest is megörökítette.

3

A képeket első közös külföldi családi nyaralásunk alatt készítettem a telefonommal 2025 nyarán Krk városban. Főként a húgommal megszavaztuk a városnézést, mert képeket szerettünk volna készíteni, és erre a csodálatos középkori hangulatú szűk utcás Krk város tökéletes helyszínnek bizonyult. Eltöltöttünk egy egész napot a kis utcák felfedezésével, bementünk a templomokba, találkoztunk egy fecskével, hamburgert ettünk egy lejtős utcán, és autentikus szuvenírt vadásztunk. A képek úgy készültek, hogy a rózsaszín murvafürtöt szerettem volna lefotózni, de mindkét testvérem először véletlenül, aztán direkt belesétált a képbe. Akkor megszületett az ötlet, hogy rólam is készüljön egy, és akkor lesz belőle egy sorozatunk. Karácsonykor kinyomtattam ezt a három képet, és már csak a megfelelő képkeretet kell megtalálnom hozzá, hogy kirakhassam a szobám falára.

2

Idén nyáron egyik barátnőm elhívott engem és 2 másik osztálytársunkat, hogy menjünk vele és a családjával badacsonytomajba kempingezni. Már tavaly is mondta, hogy menjünk velük de csak idénre sikerült rendesen megszervezni. Mi, tehát a 4 lány vonattal mentünk, mivel nem fértünk volna el a család kocsiába. A vonatról leszállva kb. 200 métert kellett csak sétálni ahhoz, hogy odaérjünk a kemping helyszinéhez. Úgy készültünk, hogy többen is sátorban fogunk aludni, azonban végül csak mi lányok tettünk így. Miután megérkeztünk, bemutatkoztunk a családnak és elkezdtük felépíteni a sátrat amit a kemping hátsó részében helyeztünk el. Miután sikerült bepakolnunk mindent, az első teendőnk az volt, hogy fürdőruhába öltözünk és megmártózunk a balatonba. A víz nagyon hideg volt de a forró napsütésben még jól is esett. Összesen 4 napot töltöttünk itt el és az egyik célunk az volt, hogy megismerkedjünk a többi gyerekkel akik szintén ott nyaraltak. Ez a 3. Nap végére sikerült is. Nagyon kedves barátokra tettünk itt szert akikkel jövő nyáron is szívesen találkoznék.

4

Ezeket a képeket az anyukám által gondosan összeállított fénykép albumban lapozgatás közben találtam. Egy Nikon D50 fényképező géppel készültek a képek, majd elő lettek hívva és bekerültek az albumba, így ezek a felvételek csak fizikálisan maradtak meg a digitális másolatuk kilett törölve. Megpróbáltam ugyanőket szépen beszkennelni, de sajnos nem sikerültek túl jól, az eredeti képek sokkal szebbek. Valamikor 2008 nyarán készülhettek ezek a fotók, 6-éves koromban, az első vitorlás táborom alatt. Siófokon a Plázs mellett található Bahart kikötőben vagyunk ahol a Pomucz vitorlásiskolába jártam, sajnos azóta ez a vitorlásiskola megszűnt. Azért ebbe a vitorlástáborba mentem mert szüleim ismerték a tábor szervezőit és tudták, hogy megbízhatóak, mivel a családom évek óta ebben a kikötőben tartotta a hajónkat. A tábor egy hétig tartott, és napközis volt. Ahogy a képeken is látszik kis hajókkal úgy nevezett optimistekkel hajóztunk. Minden hajóban ketten, de inkább többen kellett üljünk, mivel sokan voltunk és kicsik, illetve a feladatokat is felváltva kellett csináljuk. A hét elején megtanultuk a vitorlázás alapjait először elméletben aztán gyakorlatban is, ekkor még nem engedtek ki minket a kikötőből, csak azon belül egy olyan részen gyakoroltunk, ahol alig volt forgalom. Egy idő után ha az oktatók úgy gondolták, hogy megfelelőek az időjárási viszonyok kihúztak minket motorcsónakkal a kikötő mellé, ahol már a nyílt vízen gyakorolhattunk. Mikor épp nem én voltam a kormánynál az volt a feladatom, hogy figyeljem jön-e velünk szembe egy másik hajó, vagy bármi veszélyes, ez azt jelentette, hogy hajóból folyton a vizet kellet néznem, emiatt sokszor láttam vízbe esett bogarakat, különösen sok katicabogarat akiket igyekeztem kimenteni. A hajózás egy idő után olyan jól ment, hogy ha nem volt feladat akkor a többiekkel direkt katicákat mentetünk. A tábor utolsó napján is kivittek minket a kikötő mellé, ahol egy háromszög alakú pályán versenyezni kellet. Az egyik alkalommal mikor nem én voltam a kormánynál észrevettem egy darazsat a vízben vergődni és megsajnáltam, gondoltam magamba pont arra megyünk akkor majd kimentem. Bele is nyúltam a vízbe már a markomban volt mikor egy óriási csípést éreztem a tenyerembe, annyira fájt, hogy fel ugrottam a hajóba ami ezáltal megdőlt, felém át csapódott a baum (vízszintes vitorla rúd), ami meg ütötte a fejem és beestem a vízbe. Torkomszakatából sírni kezdtem, a többiek nem értették mi történt és kihúzni sem tudtak a vízből mert közben tovább mentek, szerencsére az oktató nem volt messze a motorcsónakkal, így hamar kimentettek. Gyorsan kivittek a partra ahol kaptam kalciumot és ecettel lekezelték a csípést. Miután megnyugodtam megkérdezték, hogy szeretnék-e vissza menni még hajózni de ezek után már semmi kedvem nem volt, még szerencse, hogy az utolsó nap történt.

5

Angyalisziget. Ez a sziget a Ráckevei-Soroksári dunaágon helyezkedik el és kb. 550 db épített nyaralónak ad otthont, így a folyószakasz egyik legnagyobb lakott szigete. Egyik igen kedves barátom Barnus pedig ezen a szigeten él. Ő egy igazi Tarzan itt. A nagy vadász. És persze a legnagybb hohoho akit ismerek. De nem az üldögélős fajta, hanem a vérbeli ragadózó. Legyezőbotjával szinte mindig sikeres. Zenész is és zenekarának mi lehetne más a neve mint a Peca. Nyaranta, de van úgy, hogy más évszakban is meglátogatom mert nagyon szeretem az itteni hangulatot és persze őt is és még a többi barátot akit rajta keresztül ismertem meg. Ez a romantikus vizi világ csak csónakkal megközelíthető és az elszigeteltsége okán itt az ember visszarepül az időben egyenesen a természet lágy ölébe. Szuper jókat lehet itt evezni, fürdeni, horgászni vagy csak úgy megfigyelni a természet működését. A vadvilág burjánzik és minden a legszebb valójában él. A sziget mindkét oldala csodás, az egyik a napkelte a másik a napnyugta miatt... ezekben az időszakokban a legszebb. Irigylésre méltó aki itt él és ezt minden nap élvezi. Gyakran látogatjuk meg a környező szigeteket is amik sokkal apróbbak mint mondjuk ahol Gábor barátunk szokott nyaralni az Opera-szigetet. Ez olyan keskeny hogy a telke elölről és hátulról is vízparti. Közben pedig a folyó ami elterül körülötte már majdnem a nagy Duna szélességével bír. Nagyszerű az is hogy itt a zsilipeknek köszönhetően lassú a víz és árvízre sem kell készülni. Remélem még sokáig ilyen marad és élvezhetjük ezt az ősi világot!

5

2021 augusztusában a járványhelyzet miatt egy évvel eltolva a repjegyeket átfoglalva tudtunk elutazni kislányommal Majával Görögország egyik csodálatos szigetére Santorini-re. A sziget a nyári időszakban a legforgalmasabb azonban most egész élhetőnek tűnt az emebersűrüség, valószínűleg még a járvány utóhatásainak következtében. Mondjuk így sem tudtunk már motort bérelni, de mint megtudtuk nagyon jó a buszhálózat és így az ottlétünk alatt ezt választottuk fő közlekedési eszköznek. Valóban csodás látványokban volt részünk mert a sziget tulajdonképpen egy vulkáni kaldera ami nyugat fele tekint ezért szinte minden nap fantasztikus naplementékben volt részünk. A sziget minden szegletét bejártuk és felfedeztük az összes strandot és látványosságot. Szállásunk a sziget közepén elhelyezkedő kempingben volt ezért innen mindenfele el tudtunk indulni. Nagyon tetszetős sétákat lehet tenni a kalderán is élvezve a 2-300 méteres magasságot, van egy torony szikla is amire nem túl könnyű a felmászás. Persze a központi kis vulkáni szigetet sem hagytuk ki és egy hajótúra során szép sétát tehettünk rajta valamint egy a tengerben lévő termálvizes fürdőhelyet is kipróbálhattunk. Összességében egy kiváló hetet töltöttünk itt kiélvezve a hely összes adottságát!

5

Azon a nyáron elutaztunk a leghosszabb közös nyaralásunkra az akkori barátommal. Másfél hét Montenegró. Autót béreltünk és nekivágtunk a Kotori-öbölnek. Igazán csodás vidék, ahogy a hegyek körbeölelik az öblöt, mindezt megfűszerezi a mediterrán, balkáni hangulat, ami kellemes otthonos érzést kölcsönöz a környéknek. Na meg a finom ételek és a helyi mentalitás, miszerint semmit sem kell túlaggódni, jól van az úgy. Körbejártunk a partokat, kompoztunk meg kirándultunk. Elhagyott erődökbe másztunk be és rengeteg fügét szedtünk az út menti fákról. A nap végén pedig hazafelé, Beirut-ot hallgatva az autóban megnéztük, ahogy eltűnik a nap a hegyek között.

5

Nem terveztünk, csak mentünk, amerre jónak láttuk. A szigeten találkoztunk és autót béreltünk. Éjszakánként az autóban aludtunk a tengernél. Reggel kecskékkel reggeliztünk. Egész más oldalát is megismertük Mallorcának a turista rengetegen túl. Többnyire nem voltak zsúfoltak a partok, mert kifogtuk május leghidegebb hetét. Az összes ruhánkat magunkra aggattuk, hogy ne fagyjunk meg. Azért a tengerbe persze így is bemerészkedtünk, ha már ott voltunk. Bár a leghínárosabb részen sikerült mindezt, derékig ért, mire végre áttörtük a jéghideg hínárerdőt és dideregve, de boldogan úszkáltunk legalább 5 percig. Hálistennek a végére volt egy meleg napunk is, hogy azért érezzük a nyarat és a zsúfoltságot is megtapasztalhassuk. Kirándulni viszont tökéletes volt az időjárás és többnyire még az esőt is megúsztuk!

5

Gyerekkori barátnőmmel 17 éves korunk óta minden nyáron elmegyünk egy közös nyaralásra. 2020 nyarán a járványügyi korlátozások bizonytalanságai miatt úgy döntöttünk, hogy biciklivel indulunk el, keresztül a Dunántúlon. Győrtől a Baranya megyei Beremendig 10 nap alatt, rövidebb és hosszabb megállókkal, dombokon, hegyeken és végtelen hosszúnak tűnő országutakon tettük meg utunkat, ami azthiszem egyik legszebb közös emlékünkké vált.

1

Több, mint húsz éve minden évben legalább egyszer elhaladunk emellett a napraforgó föld mellet, amikor a családommal a bakonyi házunk fele tartunk. Amikor gyerekek voltunk a Nővéremmel és türelmetlenkedtünk, hogy mikor érünk oda, Édesanyám felosztotta az utat három részre, hogy mindig pontosan meg tudja mondani, hogy hol tartunk. Tekintve, hogy a térkép olvasás piciként még nem volt az eszköztárunkban, az út három részét azzal azonosítottuk be, amit a kocsiból kinézve láthattunk. Ez a napraforgó föld az út második részének a végén található, ami mindig azt jelezte, hogy már közeledünk. Bár ma már fejből tudom, hogy melyik falu követi a másikat a bakonyi kisházunk felé, ez a gyönyörű látvány, ami a képen található, mindig ugyanolyan nyugalommal és izgatottsággal tölt el, hogy beléptünk az út utolsó és végső szakaszába, jelezve hogy közeledünk a végcélhoz, mint amikor gyerekként kinézve a kocsi ablakán, megláttam a tengernyi napraforgót.

5

1991.08.10-én Spanyolország felé vettük az irányt szüleimmel, otthon hagyva öcsémet, aki ebben az időben középiskolásként ígéretes válogatott vízilabdázó volt. Ezen az úton még nővérem is velünk tartott, bár Ő hamar visszatért Magyarországra a főiskolai tanulmányai miatt. 1 évre költöztünk ki. Apukám sörfőzőmester volt, új sörgyárakat üzemelt be Madridban és környékén. Így anyuval együtt négyen ültünk a Skodában, amire a sok csomag mellett még a piros biciklim is felkapaszkodott. Apukám imádott világot látni, autót vezetni, ezért a tengerparti útvonalat követve haladtunk Madrid felé és álltunk meg nagyobb városokban: Velence, Monaco, Cannes, Avignon, Barcelona. 1-2 órát töltöttünk csak egy-egy városban és az autóban aludtunk. Étteremben nem ettünk, de emlékszem a friss francia baguette ízére. Illatos, ropogós, omlós.

4

Az egyik leggondtalanabb családi nyaralásunk volt, amikor anyával és az öcséimmel Montenegróba utaztunk, a kotori öbölhöz. Busszal mentünk, és már az első este megvolt a kaland: vacsora után derült ki, hogy a csapvíz nem iható, úgyhogy éjjel le kellett sétálnunk a benzinkútra vodkáért, megelőzve a későbbi rosszullétet. (Sikerült.) A többi nap nyugalomban telt, kirándultunk, hajóztunk, felfedeztünk pár közeli várost.

2

"Szeretettel Zsuzsa nénitől, Krisztitől/dizájner, és Zsuzsitól. Balatonlelle 100%" – az album, amiben a képeket találtam. Azt hiszem mindenkiben, aki többször nyaralt már a családjával a Balatonnál, kialakul a kötődés egy adott partszakasz iránt, van egy rész, amit jobban ismer bárkinél, így a tóhoz kötődő gyerekkori emlékeink valahogy egyszerre válnak univerzálissá, és lesznek szórakoztató sajátosságai (például a kajasoron lévő kocsma, ahol évekig engedték, hogy tízszer egymás után a Bubamarát rakd be a zenegépen, vagy a parton mindig ugyanakkor körbejáró árus bácsi a barackos fánkjaival és az este mindig ugyanakkor elsuhanó bulihajó, ami gyereként még a szórakozás csúcsának tűnt). Nekem ez az egész egy másik élménnyel is összekapcsolódik: anyukámmal az általános iskolai éveim során végig ketten voltun, együtt nőttünk fel (amikor ez a két kép készült én kb 8-10 lehettem, ő pedig 29-31), sok időt töltöttem a legjobb barátnői társaságában, ezek az élmények sűrűsödnek össze a balatoni nyaralásainkban. Egyrészt imádtam, hogy csak csajok voltunk (anya, Zsuzsi, a nővére, „a dizájner”, és az anyukájuk), másrészt mindenkit annyira menőnek gondoltam. Anyával nem volt autónk, teljesen tömegközlekedéshez voltam szokva, de Lellére minden évben (kb. 4-5 évig minden nyáron sikerült ugyanarra a szállásra menni) Kriszti szürke autójával mentünk, amit „ezüst nyílnak” kereszteltem, azóta is így emlegetjük. Nem akarom túl hosszúra ereszteni, de nagyon sok élményben volt részem ebben a pár évben anyával és Zsuzsiékkal, mint amikor anya befújta magát vattacukor illatú parfümmel egy esti sétára a vidámpar felé, és egy szúnyograj úgy a nyomunkba eredt, hogy kb. 5 cigit gyújtottak meg a füst miatt, azzal a kezükben futottunk az isten tudja meddig. Vagy a képeken is elcsíphető, átlapolható egyforma nadrágok, amiből mindannyiunknak volt egy, csak más-más színben. Vagy amikor anyáék bementek a városba, és Zsuzsa nénivel titokban végignézhettem az Anakonda c. filmet (nem kellett volna). Vagy amikor este a kezünkben vittük be minden cuccunkat egy stéghez, hogy onnan nézzük a naplementét, de valahogy nagyon bénáztunk közben. Az akkoriban tomboló Megasztár-mániáról (és a tolerált Palcsó Tominak drukkolásomról) nem is beszélve. Különös érzés ezekre most úgy visszagondolni, hogy én is idén töltöttem be a 29-et.

5

Gyerekkori ízek. Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. A fényképek családi fotók a 90-es évektől a 2000 évekig, családi pillanatok, nyaralás, iskolai ünnepség.

1

Bármekkorára is nőttek a gyerekek, az év fénypontja a családi nyaralás. Általában már magán a vakáción elkezdjük tervezni a következő évit, ami az indulásig tucatszor módosul. Persze a desztináció, a szállás, a látnivalók és a gasztronómia is fontos, azonban a végtelenül vicces és kínos történetek, közös kalandok és szenvedések, veszekedések és kibékülések ismétlődése miatt igazán emlékezetes valamennyi utazás. Ezeknek pedig a legfontosabb helyszíne a személygépkocsi, mivel az egyre kisebb autóinkban egyre kevésbé férnek el az egyre nagyobb gyerekek. Igaz, már nincs csetepaté, de még mindig nagyon sok vita folyik a kimetszett hely nagyságán. Hiába, az idők változnak, a legkisebb gyermek végül győzedelmeskedett ebben a sokáig számára állandó veszteséget jelentő küzdelemben: ő nőtt a legnagyobbra, mélyen alszik, és erről bombabiztos fülhallgatóval is gondoskodik. A képzeletetekre bízom, mit szólnak ehhez a lányok!

4

2024 őszén Albániában jártunk, kocsival utaztunk az egyik településről a másikra: Az autóban ülve úton vagyunk a tenger felé. A jobb oldalunkon már meg-megcsillan a víz felszíne, bal oldalunkon pedig az óriási hegyek húzódnak. Az úton néha leelőznek minket, máskor pedig mi előzünk, ahogy ez lenni szokott. Sőt, van olyan, hogy szamarakon vagy lovakon ügető bácsik, zacskókkal a kézben sétáló nénik ránk mosolyognak, mi is rájuk. Majd elérjük a partot. Előttünk a tenger, mögöttünk a hegyek, felettünk a kék ég. Albániában autó nélkül nem igen lehet közlekedni, vagy legalábbis sokkal tovább tart. Sok a régi, rozsdás kocsi is, amelyeknek néhol új feladatot jelölnek ki, ahogyan a képen látható egyednek is. Ő lett a szerviz bejárata melletti hirdetőtábla.

1

7 éves koromban kaptam a nagyapámtól egy Minolta Hi-Matic F, félautomata gépet (technika: Minolta Hi-Matic F / Forte 100). Életem első tekercsét egy agárdi nyaraláson lőttem, 1992-ben. Hullámpala tetős ház, a pokróc mintája, a szomszéd kutya a fűben, anyám és húgom a ház előtt, apám újságot olvas, nagybátyám arca alulnézetből. Az egyik kép a Velencei-tó felé útközben készült: kiszálltam, a Daciát akartam lefényképezni, de ott van az autóban a család is.

1

Több éve járok Waldorfesztre,  ami a mai napig a legkedvesebb kisfesztiválom, ahonnan mindig feltöltődve és új barátokkal megyek haza. Közel áll hozzám a Waldorf pedagógia is, több barátom Waldorfos, vagy Waldorf tanárnak képződik. Az itt látható képen éppen az egyik reggeli pillanatot örökítette meg egy lelkes fotós, pont az tetszik a képen, hogy nagyon jól leírja a hangulatát ennek a nyári törökmezős törökszőnyegeken ülős történetnek. Azért jó minifesztiválokra járni, mert itt szinte automatikusan szövődnek személyes kapcsolatok, és azokkal a barátokkal akikkel együtt megy az ember valóban igazán jól összekovácsolódik. Alig várom, hogy újra találkozzunk, ahogy eddig is minden nyáron, idén is a Waldorffeszten.

3

Munka mellett csináltam az alapképzést, az utolsó félév pedig a szakdolgozattal, utolsó vizsgákkal nagyon megterhelő volt. Akkor eldöntöttem, hogy megajándékozom magam életem első angliai (pontosabban londoni) útjával. Az angol tagozatos gimnázium és anglisztika alapképzés ellenére egyszer sem sikerült eljutnom angol nyelvterületre, meg igazából később sehova a suli-munka kettőse miatt. Diploma után elképesztően boldog voltam már a reptérre vezető buszon is. Életem első repülése! A kint töltött idő alatt mindenképp el szerettem volna jutni Brightonba, hogy lássam a tengert és szerezzek parton árult fish&chips-et. Amikor ezt kitaláltam fogalmam sem volt, hogy a barátom és a szülei gyakran fordultak meg itt gyerekkorában (és itt lett egyszer rosszul a parton árult fish&chips-től). Mivel régóta nem járt itt, ugyanakkora lelkesedéssel érkezett meg, mint én, mesélt a leégett nyugati mólóról, a másik mólón található még működő vidámparkban szerzett emlékeiről, a veszedelmes sirályokról és a kis utcákról, ahol az utolsó képen látható kagylós kerítésoszlopot fotóztam. Számomra nagyon kedves nap volt ez, sokkal többet találtam, mint a tenger, az apró felfedezéseken keresztül a barátom történetein keresztül egészen sajátos élményt tapasztalhattam meg.

5

Indonézia meglátogatása felejthetetlen élmény. Ázsia iránti vonzódásomon túl itt minden megtalálható ami a szívemnek kedves. Tenger, hegyek, vízesések, vulkánok és az élet nagybetűs zsongása. Két barátommal Gáborral és Barnával érkeztünk Bali szigetére Denpasar-ba a téli időszakban. Azonnal robogót béreltünk és az első szállásunk elérése alatt máris szénné égtünk a napon mert erre azért nem voltunk elkészülve. Hatalmas volt a kontraszt az otthoni pár fok, téli szürkeség és az itteni meglehetősen forró klíma között. Fél óra a tűző napon már végzetes a fehér bőröknek. Akklimatizációnk így intenzív és tanulságos volt. Körülbelül másfél hetet töltöttünk a szigeten bejárva a látványosságokat amiből volt bőven. Templomok, termálfürdő, Ubud a kézműves város, Batur vulkán, vízesések és a csodaszép tengerpartok voltak a listán. Intimebb, a helyiekkel szorosabb élményekből is akadt pár. Egyik ilyen volt Gábor 10 éve ott élő szintén magyar ismerősének köszönhető autentikus halászélményünk is. Beszállhattunk egy helyi halász mellé az itt használatos katamarán szerű kenuba, hogy aztán kora hajnalban bepillantást nyerjünk az itteni halfogás rejtelmeibe. A halász egy 150 horogból álló vontatózsinórral átvágott az érkező makréla halrajon és 15 hal megakadt a horgokon. Ámultunk a napkeltében, hogy reggel 8-ra meg is van az ennivaló az egész családnak és némi eladásra való is. Barnus barátom szintén érdekelt a halfogásban, úgyhogy ő is kipróbálta a hazai legyezőhorgász módszereket de akkor ez nem volt eredményes. Utána a családdal tölthettünk egy kis időt, ahogy reggeli szertartásaikat végzik és pl. áldozatot hoznak az isteneknek. Az estét pedig a magyar kis családdal töltöttük a birtokukon amit a dzsungelban építettek az elmondások szerint nem túl sok szerszámmal, de a végeredmény lenyűgöző volt. A közeli Nusa Penida szigetére is átjutottunk és ott egy sikeres rája leső túrára mentünk el ahol egy kisebb termetű kb. 2m fesztávú ördögráján túl egyéb más elsősorban ragadozó halakat lehetett közelebbről szemügyre venni. Ennek a kis szigetnek különleges atmoszférája van és ezt a túrát is kár lett volna kihagyni. A következő két hetünket a 4 óra kompútra lévő Lombok szigetén töltöttük ami már más képet mutatott. Itt muszlim vallású népek élnek, kevesebb az infrastruktúra és sokkal nyugalmasabb a rendszeres müezzinektől eltekintve. Ide is motorral érkeztünk úgyhogy alaposan bejártuk ezt a szigetet is. Itt több vízesés és érintetlen tengerpartok fogadtak. Az északi partokhoz közeli parányi szigetekre is átmentünk. Illetve csak az egyikre, a gili Air -re ami akkora volt, hogy 20 perc alatt körbe lehetett sétálni. A partja viszont olyan volt amit eddig csak katalógusokban láttunk megphotoshoppolva. Virágba borult bokrok, pálmák, fehér homok, vad kék víz és eszeveszett napsütés. A sziget mellett pedig találkoztam életem első nagy méretű teknősével a víz alatt. Úgy egy méteres lehetett és eszegette a növényzetet. Sokáig nem hittem, hogy látni fogok egyet is mert semmi mozgás nem volt tapasztalható a felszínen. Később megtudtam, hogy akár egy órát is képesek egy szusszal a víz alatt tölteni és csak röviden tartózkodnak a felszínen napközben. Ez a sziget is fantasztikus élményekkel gazdagított minket és itt is akadt bőven interakció a helyiekkel. Barnus és Gábor is többször vett videóra helyieket megkérve őket dalok előadására és közös zenélésre. Összességébe véve egy hónapot töltöttünk ezen a két nagy szigeten és úgy éreztük hogy Indonézia egyfajta paradicsomi állapota az életnek.

1

A második családi autónk egy fehér Suzuki Swift volt, amely jelentős előrelépés volt a Trabantunkhoz képest, hiszen ez már ötajtós volt és csak az elektromos ablakemelő választotta el álmaim járművétől (bár be kell hogy valljam, az jobban tetszett, hogy a Trabi hátsóülésén nem volt biztonsági öv). Ezzel a kocsival mentünk első és egyetlen külföldi családi nyaralásunkra: 2000 nyarán két hetet töltöttem a szüleimmel Horvátországban. A fotó Baška Vodaban készült a tengerparton, ahol (ha jól emlékszem németül) gyümölcsöt vásárolok egy kereskedőtől, aki minden délután felkereste a strandolókat csónakjával. Akkoriban a határ átlépése számomra igen jelentős esemény volt, Horvátország pedig maga volt a nyugat (még akkor is, ha a délszláv háború pusztításának nyomai még láthatóak voltak a tájban). A képre tekintve talán a tenger illata jut eszembe először amellett, hogy legtöbbünk legnagyobb örömére már a múlté a fecske fürdőnadrág… Ezt nagyon nem szerettem.

5

1998-ban fél évet Rómában laktam, azt hiszem, ez volt életem egyik legnagyobb kalandja, több okból is. Az egyetem után nemigen tudtam elképzelni, hogy munkába állok, és amúgy is olaszul akartam beszélgetni olaszokkal. Utazni is akartam, világot látni, nyilván. Akkoriban nem volt még napi gyakorlat egy-két félévet vagy egy egész képzést külföldi egyetemen tölteni, ha nem voltak gazdag szüleid, kint élő rokonaid, keresett szakmád vagy egy jó ösztöndíjad, bébiszitterként lehetett hosszabb időre külföldre menni (ennek is van egy jó-rossz (társadalom)története), így aztán elvégeztem egy gyermekfelügyelői tanfolyamot. Az ügynökségnél azonban nem volt legális olasz meló, csak Angliába, meg Németországba közvetítettek ki hivatalosan szittereket, végül egy ismerősön keresztül jutottam ki Rómába. Minden szabadidőmet a város felfedezésével töltöttem, és bár szuper jó volt egyedül, önállónak és szabadnak érezni magamat egy másik országban, hiányzott, hogy valakinek megmutassam, amit látok. Így kezdtem el fényképezni apám Praktica L gépével, kézi beállításokkal, fekete-fehér filmre. Addig soha nem fényképeztem, nem is emlékszem, hogy egyáltalán érdekelt-e. Internet nem lévén a filmtekercs papírdobozának belsejére nyomtatott információkból és egy régi fényképészeti kézikönyvből próbáltam elsajátítani az alapokat a DIN-ASA-ISO tengelyen, fényérzékenység, zársebesség, rekeszidő és hasonlók társaságában. Szinte mindent túlexponáltam, kivéve, amit alul. De magával ragadott a mediterrán fény-árnyék, az éles kontrasztok, az épületek világos és sötét felületeinek váltakozásából kialakuló szinte konstruktivista képek. Órákon át elbűvölve néztem a Pantheonban, hogyan vonul végig a sötét templombelsőn a kupola hatalmas kerek nyílásán behatoló napfény reflektora. Tízperceket álltam, vártam, hogy ne legyenek a képeken turisták. (Ez azért Rómában a diszkont légitársaságok kora előtt is kihívást jelentett.) Nem mintha az emberek és robogók kavalkádja, a piac forgataga az akkor még itthon ismeretlen rukolával és egyéb csodálatos levélzöldségekkel, a szökőkutak, szobrok, szűk utcák, kis terek és legfőképp az egymásra rakodó romok és idők rétegei nem lettek volna elképesztően izgalmasak. Éppen, hogy annyira színesek, élettel teliek voltak, hogy csak mozgásban, ott és akkor, minden érzékszervemmel tudtam megtapasztalni, nem sikerült vagy nem is akartam fekete-fehér fotókra rögzíteni. Igazából nem volt saját élményem és elképzelésem arról, mit „kell” fényképezni. Persze, hogy mit fotóztam végül, csak akkor láttam meg, amikor otthon egy barátommal a házi sötétkamrában lenagyítottuk a papírképeket. Ő tanított meg rá, ez is nagy kaland volt, utazás a fizika és a kémia birodalmába, a Magnifaxtól a fixírig. Az előhívás izgalma az elfüggönyözött helyiségben. A vacakolás, állítgatás, az egymásra következő lépések, a tálcák és fázisok sora. Az analóg tempó, ami a képkészítés teljes folyamatán túl az egész akkori világunkra és életünkre is jellemző volt. Nosztalgiával gondolok erre. Nem mintha „jobbak” lettek volna a képek, mindenesetre nem született annyi felesleges, felhőbe fellőtt fotó, megnézni, törölni sincs idő. Nem tudom, hogy ezek privátfotók-e, nem művészi céllal készültek. Mégis, amikor hazajöttem, csináltam belőlük egy kis kiállítást (nem pont ezekből a képekből). Egy privátfotón kell, hogy legyenek emberek? (Később felkerültek az én képeimre is, de az már egy másik történet.) Ezeken nemigen vannak, és pláne nem rokonok, mint egy klasszikus családi albumban. Otthon mégis kis albumokba rendezve állnak, néha megnézegetem őket. De benne vannak a fejemben is, emlékszem rájuk. (Érdekes, hogy a színes-forgatagos el nem készített képek ugyanígy.) Az életem részei, mondhatjuk: családtagjaim, kiindulópontjai fényképezésem (máig tartó) történetének.

5

18 éven át, minden augusztusban 10-15 napot töltöttünk Krk szigetén, Krk városban. A gyerekek még picik voltak, amikor először kezdődött ez a 18 éven át tartó szakasz az életünkben. Ez volt az un. „családi nyaralás”. Hiába mentünk a Balatonhoz, az nem az igazi volt, mondták a gyerekek. Valahol igazuk volt, hiszen a Balaton környékén és Balatonalmádiban nőttem fel és ha oda utaztunk, akkor haza mentünk. Krken Klári barátnőmnek volt egy nyaralója, amit minden évben megkaptunk pár hétre. A 18 év alatt kicsit sajátunkká is vált. Kláriék a maglódi szomszédaink. A nyaralóhoz a halas kulcstartón voltak a kulcsok. Amikor átmentem Klárihoz a kulcsokért már olyan érzés volt, hogy indulunk is Krk-re. De ez azért nem volt egyszerű. Be kellett csomagolni. A lányok több bőröndöt pakoltak össze, tele játékkal és amikor nagyok voltak ruhákkal. A pakolást már előző nap reggel el kellett kezdeni, hogy másnap délután elinduljunk. Ez nem mindig sikerült, ugyanis Zoli a férjem, átnézte a bőröndöket és minden évben elhangzott ez a mondat: „Mi ez a sok cucc?! Nem fog beférni a kocsiba!” kezdődött minden előről. Kidobálta a bőröndök tartalmát és újra bepakolt, eredményesen, hiszen 4 bőröndből lett 2, ami már befért a kocsiba. A másnap reggeli indulás sohasem jött össze, jó, ha délután elindultunk. Indulás előtt megittam a kávémat, ekkor már minden be volt pakolva. Székesfehérvárnál jártunk, amikor elhangzott először a kérdés: „Mami, mikor érünk oda?” és ez még kb. 20-szor ismétlődött meg az út során. Amikor Rijeka magasságában először pillantottuk meg a tengert, a gyerekek mindig ezt a kiabálták: „A tenger!!!” Ugyanez a felkiáltás hangozott el a strandon is, ezzel a felkiáltással rohantak be a vízbe. Amikor áthajtottunk a krki hídon mindig letekertem az ablakot, hogy érezzük a sziget illatát. Megunhatatlan volt ez az érzés, a babér illat rozmaring illattával és sós tenger illatával keveredett. Ezt szinte most is érzem, ahogy írok róla. Ezek voltak az igazi családi nyaralások. Amikor már fiú barátok is feltűntek, ők sem jöhettek velünk, pedig mindig megkérdeztem a lányokat. „Nem, ez családi nyaralás.” hangzott a válasz. A lakás teraszáról csodálatos kilátás nyílt a tengerre, órákig tudtuk nézni, hiszen mindig más arcát mutatta. Az évek során megtanultam a horvát ízekkel főzni és mindig a teraszon vacsoráztunk. Az előző években még éttermekbe jártunk, de mindenkinek jobban ízlett az én „horvát konyhám.” Itthon is próbáltam néha olyan ételeket főzni, de az még sem volt az igazi. Valószínű azért, mert hiányzott a tenger látványa, a babér és a rozmaring illat. Persze azért voltak törzshelyeink, ahova minden évben elmentünk és mindig ugyanazt az ételt ettük. Ez Dobrinjban volt, ami egy kis település a sziget belsejében. A menü marhapörkölthöz hasonló étel volt egy helyi tészta specialitással, a surlicével. Az évek során megismertük a szomszédokat is, sőt én még beszélgettem is velük. Zoli mindig csodálkozott, hogy nem is tudsz horvátul. Mondtam az nem számít, a nyelven kívül más kommunikáció is van. Volt idős horvát bácsi, akivel jókat nevettünk. Az autóink sohasem hagytak cserben, mindig jól működött mindegyik. Aztán jött a COVID. Mindennek vége lett. Nem tudtunk elutazni abban az évben, és a következő nyáron sem. Kláriék úgy döntöttek, hogy eladják a nyaralót. Ők is és mi is nagyon szomorúak lettünk. Valami, ami szép volt véget ért. Azóta nem tértünk vissza a szigetre. Nem tudtuk elképzelni, hogy egy másik lakásban vagy egy szállodai szobában töltsünk el ott napokat. Többször próbálkoztunk a gondolattal azóta, de nem megy. Talán idén? Majd meglátjuk!

5

Afrika valahogy máshogy hívogat hiszen az emberiség története a jelenlegi kutatások alapján erről a kontinensről indulhatott el valamikor réges-régen. Misztikus és egyben csodálatos ez a föld amely sok érdekességet és természeti szépséget tartogat az embernek. Marokkó ugyan az egyik legközelebbi Európához de már nagyon más világ sokféle tájjal. Vannak magas hegyek, romantikus tengerpartok.és sivatag is. Biztonság szempontjából elfogadható és viszonylag kiszámítható az ittlét. Adódott, hogy ez legyen az első ország ezen a kontinensen amit meglátogat az ember. Így esett a választás erre az országra és persze, hogy elérhető árú fapados repjegyek álltak rendelkezésre. A fővárosba érkezés máris kulturális sokk-ként hatott. Hemzsegett az élet éjjel nappal és itt bele is harap az emberbe ha sokat tűnődik. Sajnos nem igazán hagynak békén a helyiek, mindenki a pénzt látja a fehér emberben. Kicsit nehéz így felhőtlenül szabadnak érezni magadat de azért hozzá lehet szokni és alkalmazkodni kell. A város megtekintése után átkeltünk az Atlasz hegységen ami szürreálisan kontrasztos volt. Sivatagból a havas hegyeken át újra a sivatagba érkeztünk és ott sárból épített erődöket néztünk meg amelyek varázslatosan néznek ki a sivatagi buckák között. Ezek után egy hosszabb de nagyon látványos buszos utazással Agadír partvidékére érkeztünk és egy éjszakai tartózkodás után tovább is álltunk Taghazout tengerparti településre ami egy szörfös paradicsom. Ezen a fantasztikusan hangulatos csöpp településen töltöttük utolsó napjainkat kiélvezve a tengert és a társaságot. Nagyon barátságos és kedves emberekkel volt tele ez a hely a világ minden pontjáról összeverődve. Esténként beszélgetések és dínomdánom a gyönyörűbbnél gyönyörűbb kiskocsmákban. Jó ízelítő volt ez a kontinensből és Marokkóból is bár csak igen kicsi részét láthattuk.

1

Egy hétig tudtam részt venni barátaimmal nyáron egy óriási kalandon, ahol Gödről a Fekete-tengerig vállalkoztunk lekenuzni. Megígértük egymásnak azt is, hogy ezúttal csak egymásra figyelünk, nem vesszük elő a mobiltelefonjainkat. Teló nélkül az élet. Most más a lét. Jelen vagyok. Van időm elég. Van elég időm azokra a dolgokra, amikre máskor soha. Benne vagyok a történetekben. A fejekben. Érzem a várost. Egy vagyok a várossal. Érdekes. Nem választom el magam. Megterveztem mindent...A túrán el is felejtettem, milyen az élet. Milyen sok a szükséglet... Kit mi éltet? Mi mozgat? Ki hogy alszik? Hogyan kel? Mi esik jól és miért nem? Figyelni azt, ahogy a többiek átalakulnak. Levedlik önmagukat. Ez a túra valami teljesen újat mutat. Egészen átalakít a tudat. Egy új színt, ami az igaz természetből adódott. Otthagytam őket, mint egy parány vakfoltot. Az életemben. Vissza kell mennem.

1

Verset is írtam azután, hogy ez a kép kettőnkről megszületett. A képen Vince látható, akinek a családjával a Balatonon nyaraltunk. A piros bója és Vince alakja tükröződik a vízen.

1

2022 nyarán Flórával Athénból kihajóztunk egy kis szigetre strandolni. A kikötés után pokoli melegben kellett átsétálni a sziget túloldalára, az „ideális” öbölbe. Az úton kicsit nyűglődtünk, de a hely, ahová érkeztünk, megérte a nyűglődést: nyugis öböl, kies táj, langyos tenger. És kevés ember: inkább helyiek, nem turisták. Gyors lepakolás után mentünk fürdeni. Szaladt utánunk egy ember, hogy halló, halló, figyeljünk, mert medúzák vannak a vízben. Nem tilos fürdeni, csak óvatosan. OK. Első blikkre nem tűnt fenyegetőnek a helyzet. És nem is volt semmi. Ilyenkor hajlamos azt gondolni az ember, hogy ez csak valami helyi lárifári. De nem. Az első fürdések alkalmával színe sem volt medúzának. Aztán egy apró csípő érzés, de semmi komoly. Pont olyan, mint az eredi sétákon a csalán. Lárifári. De nem. Jött egy izmosabb medúza: először csak odapöckölt, de végül a kézfejem elkapta. Én meg őt, de a kézfejemre tapadt egy csápja. Kijjebb evickéltem, és próbáltam ledörgölni a csápja darabjait. Mégsem lárifári, de azért drámainak sem tűnt. (A helyi ember a parti homokból figyelték a műsort.) Á! mondtam Flórának. Megcsípett. Picit őt is. Kiértem a partra, még próbáltam a sós vízzel enyhíteni a csípő érzést, amikor odaszaladt hozzám egy hetvenéves görög bombanő hófehér bikiniben: Jellyfish? kérdezte. Igen. Szaladt vissza a táskájához, kivett belőle valami fehér port, kézbe vette a kávés papírpoharát, visszaszaladt, kimosta a tengerben, benne hagyott egy kis tengervizet, kikeverte a fehér porral és a kezembe adta: hogy kenjem be. Most. Tettem, ahogy kell. A nők mindig helyt állnak, ha segítségre van szükség! A strandon még többször bekentem. A fehér por egyébként szódabikarbóna volt. Eltelt a nap, visszamentünk Athénba, másnapra kicsit lelohadt, olyan volt, mint amikor vasalóval vagy a sütővel égetem meg magam. Egy hét múlva már itthon úsztam a Dunában. Már a vízben is éreztem, hogy furán viszket. Estére már fájt, másnap reggelre meg az egész kézfejem bedurrant és belázasodtam. A patikában vásárolt krém semmit nem használt, így elmentem másnap a háziorvoshoz: aki még sosem látott medúzacsípést, de utána olvasott, és felírt valami tesztoszteronos kenőcsöt. Néhány nap alatt lement róla a gyulladás és besebesedett. Ezekben a napokban kezdtem a neten medúzacsípésekről képeket nézni, és nyomozni, hogy milyen állat lehetett. Egyrészt találtam egy cikket, ami arról szólt, hogy Görögország partjait ellepték a veszélyes medúzák. A cikk és a vízben látott állat alapján azt okoskodtam ki, hogy világító medúza volt. Medúzakutatásaim során találta rá Diana Nyad nevére, aki a nyílt vízi hosszútávúszás híres asszonya – azóta már film is készült róla. Az ő életét is megkeserítettek a medúzák, egy alkalommal a halál küszöbén táncolt – amikor Kuba és Florida közötti távot akarta teljesíteni. Minden veszélyessége ellenére a medúza álomszép állat. Minél veszélyesebb, annál szebb. A világító már elég szép. De szerencsére van nála szebb. Ezt a képet Flóra készítette rólam – telefonnal. Elég nyugis kép. Ekkor még egyáltalán nem gondolom, hogy az aznapi medúzacsípés következményeit majd otthon viselem. Hogy csak egy hét múlva aktiválódik igazán a csalánméreg ereje. Hogy ez az idilli görög sziget lesz az első medúzacsípésem kalandos helyszíne.

5

Apostag község Bács-Kiskun vármegyében, a Kunszentmiklós környékén helyezkedik el. Életem első igazi kamasz tábora, ahova szülők nélkül mehettem el. A tábort ebben az évben tizedik alkalommal szervezték meg a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola tanárai. Már az őskor korai időszakában is éltek itt emberek, a Duna mellé települt első lakosok , a mai Apostag területén a zselízi kultúra népességéhez tartoztak. Számos régészeti emlék került elő, amelyek a zselízi tárgykultúra bizonyítékai. A községben található egy zsidó temető is, amelyet a helyiek nem látogatnak, teljesen benőtte a gaz, a sírokat nem látogatja senki. Mi kamaszként a Kibuci Bucik nyári táborban arra tettünk kísérletet, hogy felújítsuk a temetőt 2012-ben. A táborban egy hétig együtt éltünk az iskolai tanárainkkal, iskolatársainkkal és ismerkedünk a zsidó tradíciókkal, a zsidó történelemmel. Megpróbáltuk rendbe tenni a falu elhagyatottan álló zsidó temetőjét. Pénteken az esti szombatfogadásra készültünk, ünnepi vacsorát főztünk. A falu lakóival beszélgettünk az egykor itt élt zsidó közösségről és a falu mai életéről, fotózunk, interjúkat készítettünk. A tábor még a kétezres évek elején indult a Lauder Javne Zsidó Közösségi iskola pár tanárának a kezdeményezésére. Nekem nagyon jól esik visszanézni ezeket a képeket, mert a mai napig legfontosabb barátaimmal ülünk a coop előtt, vagy vizsgáljuk a zsidó síron található héber feliratokat, szimbólumokat. A képeket a matektanárunk készítette, aki szinte soha nem engedte el a kamerát a kezéből, még temetőtakarítás közben sem. A mai napig hálás vagyok az Iskolának a táborért, ahol évente egy-egy zsidó temetőt hoztunk helyre, közben megismertük a helyszínt és kutattuk a zsidó történelmet. Apostag egy nagyon csendes falu volt, ahol szinte alig volt mozgás nyáron, olyan érzés volt, mintha az egész falu a miénk lett volna. Imádtunk este, vagy hajnalban barangolni a falu utcáin, itt barátkoztunk össze egy helyi nénivel, akinek kiskacsái voltak. Még a temetőtakarítást is kalandként éltem meg, megtanulni a temető sírkövein szereplő szimbólumokat nagyon izgalmas volt, még azzal együtt is, hogy előtte tanultunk az iskolában judaisztikát. Emlékszem volt, hogy kiültünk a temetőbe és lefestettük, lerajzoltuk a kedvenc sírköveineket. Itt bonatkoztak ki az első szerelmek, és az évekig tartó barátságok is. Az apostagi táborpólóm a mai napig megvan otthon, és a többi barátnőmnek is. Később 2024-ben a Mózes Ház Zsidó Közösségi Ház szervezőjeként (igaz már nem tábor formájában) újra szerveztem a barátaimmal és Vári Gyurival temetőrenováló napokat, így hoztuk rendbe a tatai és a tahitótfalui zsidó temetőket.

5

A fotók 1990-ban Gávavencsellőn készültek, tizenévesek voltunk akkor. (Gávavencsellő nagyközség a korábban önálló Gáva és Vencsellő települések egyesítésével jött létre) Általános iskolai barátom Simi (Simon László) anyja, Zsóka néni újraházasodott egy itt élő idősebb férfivel és odaköltözött hozzá. Nyáron meghívott minket nyaralni a kis Tisza menti településre. Hárman mentünk: Simi, Varga Zsolt (Kacsa) és én. (Érdekesség, hogy Zsolt egy évvel fiatalabb volt nálunk, mégis ő nézett ki idősebbnek) . Városi gyerekként nagyon jól éreztük magunkat ott. Kisvasúttal utaztunk, mindennap fürödtünk a közeli Tisza folyóban. Parti halászcsárdába is benéztünk néha, ahol helyi romák hegedültek. Este pedig véget nem érő kártyacsatákat játszottunk, és közben ment a zene az első hordozható sztereó magnómról. Remek nyaralás volt. A három viccessebb fotóhoz pedig külön történet is kapcsolódik: A Tiszába fürödtünk, az iszap a dagonyáztunk. Közben jött egy tehéncsorda inni a vízhez. Beöltöztettem Simit és Zsoltot a takaróinkba, mintha tehén pásztorok lennének.

5

Apukám huszonévesként élete egyik első felnőtt barátaival közösen töltött nyaralását szervezte meg a kilencvenes évek elején. Az öt képpár amik a családi albumban láthatóak, mind ennek az utazásnak a pillanatait rögzítik. Óriási kaland volt ez nekik a tengerparton, Obzorban ahová részben stoppolva jutottak csak el. A közelmúltban láttam a Kék Pelikán című filmet, ahol vonatjegyeket hamisítottak fiatalok, hogy kiutazhassanak a tengerig. Szerencsére erre apukáméknak nem volt szükségük, de még így sem volt egyszerű kijutniuk.

1

A fotó 1990-ben készült Balatonszárszón. A nyaralótelken egy régi Alfa Romeo Giulietta gépkocsival apukám pózol, a képet valószínűleg nagymamám készítette. Apukám barátjának, Bálint Lászlónak a tulajdona volt a gépkocsi, azzal jártak le a Balcsira és azzal mentek este szórakozni is, például balatoni diszkókba. Hiába volt régi, szép állapotban volt és még így is kitűnt a sok szocialista autótípus közül. Ráadásul apukámnak ekkor huszonévesként akkoriban nagy élmény volt önállóan autókáznunk egy „nyugati típusú” gépkocsival.

1

A képen a MAHART Moszkva típusú folyami személyhajója látható, amint Visegrádról a nagymarosi hajóállomásra érkezik. A „Dunakanyar körjárat” a Visegrád-Nagymaros-Zebegény-Dömös-Visegrád vonalon közlekedik hétvégenként, a nyári időszakban. Mi minden évben megyünk vele egy kört a házassági évfordulónk apropóján. Az esküvőnk Visegrádon volt, a szertartás utáni vacsora pedig egy ugyanilyen sétahajón. A fotót a harmadik évfordulón készítettem színes, nyolcszázas érzékenységű filmre, 2024 nyarán. Ebben az évben egy hónappal korábban mentünk, mert pár nappal később megszületett a fiunk.