Kalamajka

1

Gyerekkorom nagy részében külföldön éltünk, nyáron tartózkodtunk Magyarországon, ezért nekem a nyár egyenlő a Balatonnal. Azoknak a nyaraknak a rutinjai és ízei jelentik számomra a nyaralást. A barátomnak, vajdaságiként, a Balaton egy tó. Neki a nyár a montenegrói tenger illatával veszi kezdetét. Első közös nyarainkat a COVID-19 világjárvány szabályozásai keretezték. Már ő is megtanulta ezalatt a két év alatt, hogy csak az északi parton szállunk le a vonatról, vacsorára lecsót tunkolunk és tollasütő nélkül értelmetlen lemenni a partra. Ezért nagy öröm volt, amikor végre felkerekedtünk és nagyunkba vehettünk a Balkánt, hogy végre megmutassa az ő gyermekkori nyári emlékeinek színtereit és szokásait. Hogy ne csak a nosztalgia expresszen utazzunk, közös szájízünkre formáltuk a vízhez vezető utat. Bepakoltuk a túra hátizsákjainkat és Szarajevó felé vettük először az irányt. Ott végig pontoztuk a burek és csevap felhozatalt, megkerestük a budapesti Bem mozi ottani megfelelőjét (Kino Bosna), bátrak voltunk és bizalmat szavaztunk egy helyi fodrászüzletnek, rengeteg Wikipedia oldalt olvastunk el a város véres történelméről, hogy aztán inkább a háború hétköznapi, emberi léptékű mementóit, múzeumjait járjuk végig egy helyi idegenvezetővel, rengeteg analóg felvételt készítettünk, amit utána sose hívattunk elő és az Azel France nevű outlet üzletben új ruhatárat vettünk magunknak. Ezután vonatjegyet váltottunk Mostarba, ahol a kötelező turisztikai látványosságokat falva, örökre torkunkon akadt Bruce Lee köztéri szobra. Onnan buszra szálltunk és átkeltünk a montenegrói határon, hogy végre a fürdőruháinkat se cipeljük tovább feleslegesen. És mint az emlékeiben, úgy szegélyezték az erdőtüzek csobbanásainkat, úgy féltünk a tengerisünőktől és úgy száradtak oda a fagylaltok a szájaink szélére.

1

Életem első autóját az apai nagyszüleimtől kaptam. Nagyapám, nagymamámmal közösen 2004-ben vették meg a SEAT Toledot, amely a mai napig Leyla becenéven ismert. A fénykép nem sokkal azután készült, hogy átadták nekem hivatalosan is a kocsi kulcsát. Ezen a napon még nagyapám javaslatára átruccantunk Horvátországba is, hogy megszokjam az új kocsi használatát. Mivel Taranyhoz elég közel van a határátkelőhely, időnként átszoktunk menni kirándulni. Napjainkban a határátkelés itt, a 681-es főúton egész gyorsan történik, mert már nincs határellenőrzés. Így hamar átmentünk rajta. Az út során nagyapámmal konstatáltuk azt, hogy megtörtént a generációváltás a kocsinál. Leylaval azóta már megjártam sok utat és igyekszem olyan becsben tartani, mint a nagyszüleim tették annak idején mikor megvásárolták.

3

A képeket első közös külföldi családi nyaralásunk alatt készítettem a telefonommal 2025 nyarán Krk városban. Főként a húgommal megszavaztuk a városnézést, mert képeket szerettünk volna készíteni, és erre a csodálatos középkori hangulatú szűk utcás Krk város tökéletes helyszínnek bizonyult. Eltöltöttünk egy egész napot a kis utcák felfedezésével, bementünk a templomokba, találkoztunk egy fecskével, hamburgert ettünk egy lejtős utcán, és autentikus szuvenírt vadásztunk. A képek úgy készültek, hogy a rózsaszín murvafürtöt szerettem volna lefotózni, de mindkét testvérem először véletlenül, aztán direkt belesétált a képbe. Akkor megszületett az ötlet, hogy rólam is készüljön egy, és akkor lesz belőle egy sorozatunk. Karácsonykor kinyomtattam ezt a három képet, és már csak a megfelelő képkeretet kell megtalálnom hozzá, hogy kirakhassam a szobám falára.

1

A fent látható képet a telefonom segítségével készítettem, 2024 szeptemberében a Koppenhágában töltött utolsó esténk hangulatos vacsorája alatt. Egyetemi tanulmányaim megkezdésével a főszakom mellé kellett választanom egy minort is, amiről úgy gondoltam a dán lesz. Egy évig tanultam is a nyelvet, de a továbbiakban a főszakom és a dán minor órarendje összeegyeztethetetlenné vált, ezért mást kellett választanom. Viszont a tanszék minden másodév szeptemberében tanulmányutat szervez Dániába, amin nekem is lehetőségem volt részt venni, amiért azóta is hálás vagyok. Egy hetet töltöttünk kint Koppenhágában a csoporttal, egy rendkívül kalandos utazáson. Semmiképp nem voltunk felkészülve arra, legalábbis én biztosan nem, hogy az időjárás és az élelmiszerárak merőben mások, mint nálunk és a sajtos szendvicset úgy reklámozzák, mint nálunk a gyrost. A kint töltött hét tételmondata: a folyamatos kultúrsokk összekovácsolja a barátokat, és a legnyomorultabb helyzeteket is túlélhetővé teszi. A nyomorult burgonyás szalámi, amit együtt esztek toast kenyérrel a hideg diákszállón, a zacskós leves, ami valamiért nem fő meg rendesen és az íze is undorító, a kaktuszfüge, aminek a tüskéi minden elővigyázatosság ellenére is a kezedbe fúródnak, a városnézés zuhogó esőben, amikor az esőkabátotok átázik, és csorog az arcotokon a víz, aztán napokig szárad a vizes ruhátok, mert a szálláson szeptemberben még nincsen fűtés. Szóval a közös ‘szenvedés’ és az eltelő idő megszépíti az emlékeket és szorosabbá fűzi a barátságokat. Így született meg a Souvenirgruppe Messenger csoport és egy azóta is összejáró baráti társaság. A képen látható kenyér abban a pillanatban úgy éreztem életem legjobb kenyere volt, amit valaha ettem. Utolsó napunkon egy templomból étteremmé átalakított vendéglátóipari egységben vacsoráztunk, ahol szombat este drag show-t tartanak, ami összességében elég dán érzést nyújtott. A napok óta rendes tápanyagot nem igazán látott szervezetünknek a babos pörkölt jellegű étel, rizzsel, spenóttal és azzal a mennyei kovászos hajdina kenyérrel a világot jelentette. Azóta sem ettem olyan finom kenyeret, és Dániában sem jártam, de az út nem vette el a kedvemet és vissza szeretnék még menni megnézi a Grundtvig’s templomot, ami a Shrek rajzfilmbeli templomot is ihlette, illetve a street art is lenyűgöző látványt nyújtott, amit egy kevésbé programokkal táblázott látogatás során szívesen felfedeznék újra.

5

A Tsaatsan (Dukha) törzs egy nomád, rénszarvastartó nép, akiknél a megtiszteltetés volt, hogy pár napot tölthettünk. Az mongol-orosz határnál lévő két törzs egyikét látogattuk meg, aminek lakossága kb 80 fő. Életük ritmusa a rénszarvasok évszakos vándorlásához igazodik, ahol minden tevékenység, a tábor felállításától a sós tejes tea készítéséig, együttes erőfeszítés. A fiatalokkal röplabdáztunk, lovagoltunk rénszarvason, részt vettünk az áfonya és fenyőtoboz gyűjtésében (amiből aztán kikapartuk a fenyőmagot) és hallgattuk a tűz mellett mesélt történeteiket. Itt nem turistának éreztük magunkat, hanem vendégként egy olyan közösségben, aminek egész világa a béke, a természettel való összhang és a közös emlékek.

5

A mongol vendégszeretet egyedülálló. Amint megérkeztünk a jurtába, vendéglátók sós tejjel (süütei tsai) kínálnak a meleg befogadás jeleként, majd orommal (tejszínsűrítmény) és kekszekkel. A tisztelet legfőbb jelének számított, amikor egy birkát is levágtak értünk és a legmegbecsültebb falatokat (különösen a vitamin-dús hájat) nekünk ajánlották fel. Kipróbálhattuk a házi kumiszt (airag) és a napon szárított, kemény, savanykás túróféleség (aaruul) ízét is. A mongol háztartásban mindennek helye van és mindent felhasználnak.

5

Mongóliai utam egyik állomása a Góbi-sivatagban, ahol arany homokdűnéin bukfenceztünk, tevegeltünk, majd megnéztük a Lángoló Sziklákat (Byanzag), ahol Roy Chapman Andrews feltárta a világ első dinoszaurusz tojásait. A Tsaagan Suvarga káprázatos, fehér képződményei után a Teaút történelmi hangulatát kerestük Dalanzadgad múzeumában.

5

Márciusban mikor Laoszon át motoroztam, a Bolaven-fennsík egyik kávéültetvényén megismerkedtem egy francia fiúval, akivel megállapodtunk, hogy Mongólia talán az egyik legérdekesebb úti cél és mindenképp el szeretnénk jutni ide. Engem már csak a sztyeppei múltunk és egykori nomád életmódunk miatt is izgatott Dzsingisz kán hazájának megismerése. Az utazás végül nyár végén jött össze. Ulánbátorban pár napot töltöttem a kasmír pulóverek és mongol történelmi múzeumok mámorában, innen francia utastársammal Bogd Khan Uul területén egy nomád családhoz mentünk, akikkel pár napot töltöttünk el. Itt egyszer a szteppéken elgyalogolva szembesültem a félelemmel, amit a határtalan puszta egyformasága, a sötétedés és a természetnek való kiszolgáltatottság jelent. Aki még nem tévedt el este a sztyeppéken, az nem értheti a pánikot, amit az esti hideg és sötét beköszönte jelent a határtalan füves pusztán és az örömöt, amit egy jurta látványa (vagyis emberi jelenlét nyoma) okoz az embernek. Bár lóháton már kutatott a család keresztül-kasul a környéken, végül a helyi mongolok jószándékának és példátlan együttműködésének köszönhettem, hogy az éjszakát már vendéglátóim jurtájában tölthettem. Innen másnap mentünk vissza Ulánbátorba, onnan pedig Dalanzadgad-ba repültünk, ahonnan egy UAZ-zal jártuk be a Góbi sivatagot négy nap alatt és ismerkedtünk meg e hatalmas terület gazdag archeológiai örökségével, ami többek között dinoszaurusz-tojást és fészket is rejt, ismertük meg a Teaút történelmét és csodáltuk meg a Lángoló Sziklákat. Innen Ulánbátorba mentünk, ahonnan egy pár nap pihenés után távolsági busszal 12 óra út után az északi Hövszgöl tartomány székhelyére, Mörön-be érkeztünk, ahonnan 10 óra zötykölődes után a sztyeppéken át eljutottunk Tsaganuur-ba. Innen másnap lóháton jutottunk el a félnomád rénszarvas pásztor Tsaatan törzshöz, akiknél pár napot töltöttünk és ahol bekapcsolódhattunk a törzs életébe, röplabdáztunk az - amúgy kíválóan játszó - fiatalokkal, vad áfonyát és fenyőmagot gyűjtöttünk a közeli erdőkben és beszélgettünk a helyiekkel egy forró bögre sós rénszarvas tejes tea felett.

5

Szénégetés nyomában telt a 2025-ös esztendő számomra, melynek során kedvelt kirándulóhelyeket egy egészen más szemszögből ismerhettem meg. Etnobiológus kutatóként Marie Curie posztdoktori ösztöndíjam keretében a közép-európai szénégetés környezettörténeti, néprajzi és ökológiai kutatásával foglalkozom. A terepi munkám észrevétlenül is a szénégetés mindenkori rendjéhez igazodott, tavasszal kezdődött és az első komolyabb fagyokig tartott. 1.Tavasszal Szögligeten kezdtem, dr Thiele Ádám (A Bucavasgyúró) gépészmérnök-falusi kovács és az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság árpádkori vaskohászatát rekonstruáló táborában a szögligeti Szádvár felé vivő turistaút mellett. Itt raktam először boksát és éreztem meg igazán, hogy milyen a boksa füstjében, melegében és porában dolgozni, de azt is, hogy mindeközben patakcsobogás, madárcsicsergés, harsogó fű illata és finoman fújó tavaszi szél is körbe veszi az erdőn, mezőn dolgozó embert. A képen Thiele Ádám vezetésével rakott boksa látható Szögligeten. Fotó: Varga Anna. 2. S jött a nyár, amikor a Répáshuta, Bükkszentkereszt és a Bükk-fennsík erdeit járhattam és ismerhettem meg az egykori szénhelyek nyomait a helybéli egykori szénégetők elbeszélései és Bükki Nemzeti Park Igazagatóság munkatársának köszönhetően. Nélkülük ez nehezen ment volna, mert míg 20-30 évvel ezelőtt elterjedt tevékenységre, már szinte csak a talaj emlékezet. A szénhelyek múltba vesző szinte teljesen csupasz felszínét a környező rétek, erdők növényzete mára már elfedi az arra először, vagy csak ritkán járó vendég számára. A képen egykori szénhelyt jelző szenes, fekete talaj látható a Bükkben. Fotó Varga Anna. 3. A boksás szénégetés azon tevékenységek közé tartozik, mely ideje és ritmusa az idők során nem változott. Az állattartáshoz lehet talán leginkább hasonlítani, ahol a mindennapok, szokások, családok élete, mind ahhoz igyekszik igazodni, hogy a jószág jól legyen tartva. A boksát is jól kell tartani, vigyázni kell éjjel és nappal, nehogy számára gyilkos levegő túlságosan beáramoljon a belsejiében és egy pillanat alatt a lángok martalékává váljon a nehéz munkával összegyűjtött, összerakott és megőrzött értékes faanyag. Az esti kép Bátorban készült dr Thiele Ádám műhelyében, ahol boksás szénégetéssel kapcsolatos technológiai kísérletet végeztünk. Fotó: Berecz Diána, PAD Alapítvány, Szénégető Tájak. 4. Aranyló őszi kirándulóidőben vitt vissza újra az utam Bükkbe. Régi szénhelyeket jártunk be egy szénégető családban felnőtt elszármazott répáshutaival, kisfiával és ÉSZAKERDŐ Zrt Répáshutai Erdészetének erdőmérnökével. Kutatásom témáját meghalva sokan említik meg, hogy Észak-középhegységben, Bükkben, Mátrában vagy akár a Zemplénben is járva az erdő, a kirándulásokhoz hozzátartozott a boksák kesernyés, jellegzetes és otthonosságot adó illata vagy szaga, attól függően, hogy szerette e vagy sem. Répáshuta határában is több szénhely volt még a 2000-es évek elején is, melyeknél gyakran megálltak az arra kirándulók, fotókon is megörökítve az ott dolgozó emberek életét. A falu Fotótára több olyan képet őriz, elsősorban az 1970-es és 1990-es közötti időkből, melyet az egykori turisták küldtek vissza szénégetéssel foglalkozó családoknak. A képen egykori szénhelyek láthatóak a Répáshutára vivő út mellett. Fotó: Varga Anna 5. Az első télközeledtét jelző fagyok a székelyföldi Farkaslakán értek, ahol már voltak, akik befejezték idénre a szénégetést és összerendezve várta a szénhelyen a tavaszt, az el nem szenesedett csülök, vagy ahogy a Bükkben mondják, hlavanka. S voltak, akik még a hosszú őszi időnek hála őrizték a boksákat, de ők is már lassan-lassan készültek a téli, otthon töltött napokra. A boksás szénégetés helyszínei és a tevékenységgel járó életmód az elmúlt években, elsősorban a gépjármű használat következtében változott meg. A szénhelyek mamár nem a nehezen megközelíthető erdei tisztások és erdőrészletek haszonvétele, hanem legtöbbször autóval jól megközelíthető helyeken, autóutak mellett találhatóak. Az egykori erdők által elzárt tevékenység ezáltal sokak számára lesz látható. Egyik ilyen helyszín a farkaslaki Kalonda-tető, melyen Korond és Székelyudvarhely közötti autóút átvisz és füstölgő boksák látványa sok erre utazót megállásra késztett. A kép Kalonda-tetőn készült, melyen el nem szenesedett faanyagból rakott boksa látható. Fotó: Gál Zsombor Attila. Dr Varga Anna Cseh Tudományos Akadémia, Botanikai Intézet, Vegetációökológiai Intézet, Csehország, Brno Facebook oldal: Szénégetés nyomában https://www.facebook.com/profile.php?id=61575492765467 Dr Varga Anna munkája „Az erdő rejtekében: a szénégetés környezettörténeti és etnobiológiai kutatása Közép- és Kelet-Európában a 19. századtól napjainkig” című CharcoEnvHist – 101180590 — HORIZON-WIDERA-2023-TALENTS-02 kutatási projektje keretében valósul meg. Ez a munka az RVO 67985939 számú hosszú távú kutatási fejlesztési projekt részeként kapott támogatást. A PAD Alapítvány és Varga Anna közös munkája az COST Action EU-PoTaRCh projekt részét képezi.

3

Hanukarácsony Ki hívta így először? Hanuka és Karácsony Minkettő fontos ünnep volt egész életemben. És a környezetemben is. Hol van ez a környezet? Budapest. A családunk "vegyesfelvágott" ahogy mondani szokás. Nem mereven vallásos, de nem is ateista. Mindenesetre kötődünk. Mihez is? A felmenőinkhez vagy a gyermekkori szép emlékekhez, esetleg a barátainkkal megtapasztalt kedves együttlétekhez, magához az ünnephez? Vegyesfelvágott, szinkretizmus, a "pesti értelmiség posztmodernitása"? Nekem mindegy. De ez az oka, hogy hanukia és adventi gyertyák, madonna fotó és sok más egyszerre lehet jelen ilyenkor a családunk asztalán. Talán blaszfémia? Vagy szeretetteljes kötődés szok szállon. Én várom minden évben. Ez a lényeg.

2

Évek óta érdekelnek a vadon termő növények és évről évre újabbakat emelek be az étkezésembe. Idén tavasszal a pitypang, azaz a gyermekláncfű volt terítéken. Anyám kertjében és a kert mögött húzódó erdős területen rengeteg nőtt és virágzott, így amikor húsvétkor meglátogattam - már abban a tudatban, hogy pitypangmézet fogok készíteni - leszedtem kb. 200-250 virágot, gondosan ügyelve arra, hogy a méheknek is eleget hagyjak. Nagyon változó recepteket találtam mind a mennyiségek, mind pedig az elkészítési folyamatra vonatkozóan, úgyhogy úgy döntöttem, hogy érzésre készítem. A végeredmény felülmúlta a várakozásaimat. Szerintem kifejezetten különleges íze van a pitypangméznek. Hűtőben tároltam, ahol ténylegesen méz állagúvá vált. Ebben a mézben pácolva és megsütve készítettem kacsacombot, aminek a bőre így ropogóssá és édeskéssé vált. Közben kiderült, hogy nem ehetek már cukrot, ezért a második üveg pitypangmézet az egyik kedves barátnőmnek adtam. Mikor eldöntöttem, hogy feltöltöm ezt a történetet a Jelenarchívumba, már elhasználtam a saját üveg mézecskémet, ezért gyorsan megkérdeztem a barátnőmet, neki még a fele megvolt. Így tehát az üveget ábrázoló képet Ő készítette, ráadásul októberben! valahogy még pitypangot is talált ehhez a fotóhoz.

5

2025.január 25-én, nyaralásunk 20. napján kis motorcsónakkal indultunk az Amazonason, először egy kis tóhoz ahol megcsodáltuk a növény és állat világot, pl rózsaszín delfin, rája. Később kikötöttünk, ahol egy több száz éves hatalmas fát néztünk meg. Tovább csónakáztunk a Terapoto Nemzeti Parkhoz., ami az Amazonas legnagyobb tava. Itt fürödni is lehetett a tóban. Ebédre vissza mentünk a faluba, Puerto Marinoba ahol a délutánt töltöttük. Isteni kézműves fagyit ettünk, a fagyi választékot megtalálod? Majd elgyalogoltunk a szállásra, Alto de Aguilaba.

3

2025 nyarán a családommal Olaszországba látogattam és van egy plüss kabalaállatkám, és úgy döntöttem hogy magammal hozom az útra. Minden alkalommal mikor egy újabb helyet látogattunk meg, a nyuszit is lefotóztam ott, így lett egy egész montázsom a nyaralásról és a plüssállatomról. Általában nem viszem magammal mindenhova de a nyaralás előtti héten láttam az énekest, aki ezt a nyuszit képviseli, ezért mindenképpen szerettem volna elhozni.

2

Idén nyáron egyik barátnőm elhívott engem és 2 másik osztálytársunkat, hogy menjünk vele és a családjával badacsonytomajba kempingezni. Már tavaly is mondta, hogy menjünk velük de csak idénre sikerült rendesen megszervezni. Mi, tehát a 4 lány vonattal mentünk, mivel nem fértünk volna el a család kocsiába. A vonatról leszállva kb. 200 métert kellett csak sétálni ahhoz, hogy odaérjünk a kemping helyszinéhez. Úgy készültünk, hogy többen is sátorban fogunk aludni, azonban végül csak mi lányok tettünk így. Miután megérkeztünk, bemutatkoztunk a családnak és elkezdtük felépíteni a sátrat amit a kemping hátsó részében helyeztünk el. Miután sikerült bepakolnunk mindent, az első teendőnk az volt, hogy fürdőruhába öltözünk és megmártózunk a balatonba. A víz nagyon hideg volt de a forró napsütésben még jól is esett. Összesen 4 napot töltöttünk itt el és az egyik célunk az volt, hogy megismerkedjünk a többi gyerekkel akik szintén ott nyaraltak. Ez a 3. Nap végére sikerült is. Nagyon kedves barátokra tettünk itt szert akikkel jövő nyáron is szívesen találkoznék.

1

November közepén elkirándultam én és a legjobb barátom az Obiba. Eredetileg mást kerestünk de végül a kert részében kötöttünk ki, ezt már kirándulásnak veszem. Volt egy karácsonyi rész is ahol csinálunk egy pár szuper fotót. A világítás is tökéletes volt, az elkészült fotók a legjobb közös fotóink közé tartoznak. Tudtad hogy van karácsonyi Obi-hód?

1

Szeptemberben, jó barátommal kitaláltuk hogy milyen jó lenne ha náluk tölteném az éjszakát. Át is mentem hozzá de kiderült hogy egyedül leszünk másnap reggelig. Ennek nagyon megörültünk és úgy döntöttünk hogy milyen jó lenne hajnali 3 kor elmenni a helyi 24 órás edzőterembe. 3 kor el is indultunk, az utat élveztük bár egy kicsit hideg volt, ahogy megérkeztünk az fogadott hogy több ember is van az edzőterembe. Edzettünk egy jót és reggel 5 re haza is értünk

1

Ezen a borús szeptemberi napon az iskola a 9. osztályos tanulóknak egy nem mindennapi iskolát szervezett a Szigethalmi Vadasparkban. Ezen a napon a tököli parkerdőt tanulmányoztuk, tanultunk róla érdekes dolgokat, megtanultunk érdekes képeket készíteni a természetről és még egy nagyon érdekes programon vehettünk részt, megtanultunk tájékozódni különféle különleges módokon.

5

2025. november huszonötödikén az utolsó napunkon Pokharából visszarepültünk Katmanduba. Sikerült néhány szép felvételt készíteni, és elkölteni a maradék pénzünket. Megtaláltuk a buszpályaudvart, ahova rengeteg gyereket hoztak, olyan volt mint valami vásár. Megvacsoráztunk, és korán reggel haza indultunk.

5

Ma hajnalban, ( 2025.november tizenhetedikén) kimentünk a városszéli hegyre napfelkeltét fotózni. Gyönyörű volt a Himalája az első napsugarakban. Délután megnéztünk két kolostort, és szabad program, amit vásárlással töltöttünk. Elköszöntünk a sofőrünktől, aki segítette utunkat Katmandutól, Nepál fővárosától.

5

2025.november nyolcadikán Nepálba utaztunk. Éjszaka, egy kis Indiai kitérő után megérkeztünk a fővárosba, Katmanduba, ahol viragfüzérrel vártak minket. Másnap, november kilencedikén a város felfedezésére indultunk, majom templom, királyi palota, kolostor, rengeteg vásárlás és új élmény fogadott minket! 😄

5

Ma ismét egy királyi városban, Patanban kezdtük a napot. Utána Pashupatinath temetkezési helyre mentünk. Itt a halottakat levitték a folyóhoz, megmosták a lábát, az arcára is folyóvizet locsolták, majd hordágyra tették és narancs színű leplekkel betakarták. Majd a máglyához vitték, ahol szertartás keretében meggyújtották a máglyát. Még egy katonai tiszteletadást is láttunk, egy magasrangú ember máglyagyújtásánál. Itt voltak hindu szentemberek akik megáldottak, és piros pöttyöt kaptunk a homlokunkra. Utána Nepál legnagyobb Stupájához, Budha Stupához mentünk. Végül Schen Monestery kolostort, és iskolát néztük meg.

4

Ezeket a képeket az anyukám által gondosan összeállított fénykép albumban lapozgatás közben találtam. Egy Nikon D50 fényképező géppel készültek a képek, majd elő lettek hívva és bekerültek az albumba, így ezek a felvételek csak fizikálisan maradtak meg a digitális másolatuk kilett törölve. Megpróbáltam ugyanőket szépen beszkennelni, de sajnos nem sikerültek túl jól, az eredeti képek sokkal szebbek. Valamikor 2008 nyarán készülhettek ezek a fotók, 6-éves koromban, az első vitorlás táborom alatt. Siófokon a Plázs mellett található Bahart kikötőben vagyunk ahol a Pomucz vitorlásiskolába jártam, sajnos azóta ez a vitorlásiskola megszűnt. Azért ebbe a vitorlástáborba mentem mert szüleim ismerték a tábor szervezőit és tudták, hogy megbízhatóak, mivel a családom évek óta ebben a kikötőben tartotta a hajónkat. A tábor egy hétig tartott, és napközis volt. Ahogy a képeken is látszik kis hajókkal úgy nevezett optimistekkel hajóztunk. Minden hajóban ketten, de inkább többen kellett üljünk, mivel sokan voltunk és kicsik, illetve a feladatokat is felváltva kellett csináljuk. A hét elején megtanultuk a vitorlázás alapjait először elméletben aztán gyakorlatban is, ekkor még nem engedtek ki minket a kikötőből, csak azon belül egy olyan részen gyakoroltunk, ahol alig volt forgalom. Egy idő után ha az oktatók úgy gondolták, hogy megfelelőek az időjárási viszonyok kihúztak minket motorcsónakkal a kikötő mellé, ahol már a nyílt vízen gyakorolhattunk. Mikor épp nem én voltam a kormánynál az volt a feladatom, hogy figyeljem jön-e velünk szembe egy másik hajó, vagy bármi veszélyes, ez azt jelentette, hogy hajóból folyton a vizet kellet néznem, emiatt sokszor láttam vízbe esett bogarakat, különösen sok katicabogarat akiket igyekeztem kimenteni. A hajózás egy idő után olyan jól ment, hogy ha nem volt feladat akkor a többiekkel direkt katicákat mentetünk. A tábor utolsó napján is kivittek minket a kikötő mellé, ahol egy háromszög alakú pályán versenyezni kellet. Az egyik alkalommal mikor nem én voltam a kormánynál észrevettem egy darazsat a vízben vergődni és megsajnáltam, gondoltam magamba pont arra megyünk akkor majd kimentem. Bele is nyúltam a vízbe már a markomban volt mikor egy óriási csípést éreztem a tenyerembe, annyira fájt, hogy fel ugrottam a hajóba ami ezáltal megdőlt, felém át csapódott a baum (vízszintes vitorla rúd), ami meg ütötte a fejem és beestem a vízbe. Torkomszakatából sírni kezdtem, a többiek nem értették mi történt és kihúzni sem tudtak a vízből mert közben tovább mentek, szerencsére az oktató nem volt messze a motorcsónakkal, így hamar kimentettek. Gyorsan kivittek a partra ahol kaptam kalciumot és ecettel lekezelték a csípést. Miután megnyugodtam megkérdezték, hogy szeretnék-e vissza menni még hajózni de ezek után már semmi kedvem nem volt, még szerencse, hogy az utolsó nap történt.

1

Nem is olyan rég Németországban jártam, és a nagybatyámékkal együtt megnéztük a közeli karácsonyi vásárt. Gyönyörű fények, és hihetetlen jó hangulat volt. Kis árusokkal volt teli, egyedi dolgokkal találkoztam. A karácsonyi vásár egy jó hosszú sétáló utcában helyezkedett el, és mellette voltak más üzletek is, mint például egy könyvesbolt ahová belehetett ülni inni egy kávét vagy forró csokit. Száz százalék, hogy maradandó emlék marad.

1

Pár napja a barátaimmal/osztálytársaimmal közösen csináltunk almás pitét. Ezt úgy kell elképzelni, hogy online mindenki felment videó hívásba, és aki ráért aznap délután és együtt sütöttünk almás pitét, miközben megbeszéltük az élet nagy dolgait. Másnap mindenki hozott be egy kis kockát vagy szeletet az almás pitéjéből és megkóstoltuk majd értékeltük egymásét egy 1-10es skálán. Persze mindenki almás pitéje nagyon finom volt és mindenki nagyon élvezte a hirtelen jött eseményt, nagyon jó volt.

2

Történetem úgy indult hogy haza értem iskolákból, mint mindig. Utána elmentem vadászni, mint mindig, de elém ugrott egy Zsömle nevezetű kutya, aki nem engedett tovább. Szerencsémre pont ott volt egy 5 star lucky drop és megmentett engem. Ezután tárgyaltam az erdőt őrző redmenta megoldásokkal és utána lelőttem prédámat: a kopasz fehér fejet ami egy széken van.

3

A barátaimmal estére elmentünk Majosházára, hogy az egyikünknél töltsük az éjszakát. Másnap reggel az ottani Dunára ébredtünk, majd hamar ki is ültünk a stégre horgászni. Sajnos nem volt nagy kapás, de nem is az a lényeg. Utána elmentünk az erdőbe fát vágni az estére. Kellett a fa, mert már lassan kifogytunk belőle és este bográcsozni akartunk. Jó időt elvett a fa visszaszállítása és felaprítása, majdnem sötétedésig, de egyszer csak vége lett. Aztán már csak a babgulyás maradt. Tüzet gyújtottunk majd beletettük a hozzávalókat és hagytuk főni. A tűz körül beszélgettünk míg el nem készült és a kajakóma által hozott elégedettséggel fejeztük be a napot.

1

2025. Október 30-án úgy döntöttünk a barátainkkal, hogy összegyűlünk a Halloweeni ünnepre szórakozni egy nagyot. Már eléggé jártasak voltunk itt, szóval az első éjjel egy hatalmas vacsorával leptük meg vendéglátóinkat, akik ezt nagy örömmel fogadták. Mivel nem éppen kicsi a család (egészen pontosan 8 fős), egy jó ideig tevékenykedtünk a konyhában, ám a zenével, és magával a hangulattal rendkívül jól ráhangolódtunk az ünnepre. Ezután a második napon kiegészítettük az egyik bajtársunk öltözékét egy saját készítésű fakarddal, amit igazán élvezetes volt megalkotni. Aznap éjjel megrohamoztuk a 'jelmezes dobozt', és megpróbáltuk a legkirívóbb, és legviccesebb öltözékeket összeállítani. Ezután kiszabadultunk Szigetszentmiklós sötét utcáira, és meglátogattunk egy-két házat, ahol csokival díjazták ezt. Ezután elindultunk egyik osztálytársunk otthona felé, akit sikerült kicsit meglepni. Ott beszélgettünk egy pár órát, majd hazamentünk, és nekiláttunk az igazi ünnepi vacsorának, amit ezúttal a ház népe készített. Egyértelműen jobb volt, mint a mi kis szösszenetünk, mivel a barátunk édesanyja, és nővére készítette ezt, akik igen tehetséges konyhaművészek.

3

Az erdei iskola utolsó napja. Ezen a napon az osztállyal egy kiránduláson vettünk részt Dobogókőn. A helyszínre való megérkezés után egy vendéglőben megebédeltünk, majd ezután megkezdődött a túra. A túra végén egy sziklákkal körülvett völgyecskében kötöttünk ki, ahol a diákoknak egy prezentációt kellett tartani a hét eseményeiről. Hat csoportba voltunk osztva és a többi csapat bemutatója közben a völgy körüli sziklákon egy kis felfedezőútra mentem. Aztán miután a bemutatók után visszatértünk a buszhoz, a hazaút kellemes hangulatban telt el.

1

Idén szeptemberben voltunk erdei iskolában az egész osztállyal. A 2. napon mentünk ki az osztallyal a Szigethalmi Vadaspark mellé. Ott minden egyes tanulónak csopotokban kellett végighallgatni egy nagyon izgalmas foglalkozást, ahol rengeteg izgalmas feladatot kellett megcsinálni. A nap végén mindenki fáradtan ment haza.

1

Apukám régóta sokat jár a Bestiába. Oda viszik az ügyfeleiket, Anyával is sokat jártak, én viszont még nem voltam soha. Végül elmentünk, és nagyon jó staket ettünk. Utána a mellette lévő karácsonyi vásárban töltöttünk el egy órácskát. Végül elmentünk az Alleeba. Kávéztunk, kávégépet vettünk. Meggyőztem a szüleimet, hogy ugorjunk be a Libribe, ahol kiderült, hogy a kedvenc írómnak megjelent a legújabb könyve. Jó nap volt.

1

Az erdei iskola utolsó napján Pilisre mentünk. Egész nap túráztunk, beszélgettünk és megnéztük a kilátást is. Ebédre rántott sajtot ettünk és tovább indultunk az utunkra. A klánok bemutatták a többieknek az a-heti munkájukat és köszönetüket mondták a tanároknak. Hazafelé a buszokon kálnonként, hogy még jobban összerázódjunk.

1

Az erdei iskola egy olyan program az iskolánkban, ami 9. osztály elején van és egy munkahétig tart. Csoportokba osztják az évfolyamot, majd különböző programokon vesznek részt. Ez a kép a művészi fotózás nevű programon készült, ahol különböző technikákat mutattak meg. Én azt használtam, aminél a természet anyagaiból magunk csinálunk kompozíciót.

1

Ősszel jártam először Rómában, és már az első nap úgy éreztem, mintha egy élő múzeumba csöppentem volna. Bármerre mentem, mindig akadt valami régi, valami hatalmas, valami, ami az élő történelem hangulatát árasztotta. Bejártam a múzeumokat, ahol a szobrok teljes nyugalomban álltak, mintha természetes lenne számukra, hogy évszázadok óta figyelik őket. Rengeteget sétáltam, és közben állandóan megakadt a szemem valami apróságon: egy repedezett falon, egy túldíszített szökőkúton, egy angyalszobron, ami úgy állt ott, mintha csak csendben őrizné a környéket. Róma kicsit kaotikus, néha túl sok, de pont ettől szerethető. Egy idő után csak nézelődtem, és hagytam, hogy a város a maga természetes módján hasson rám.

2

Idén nyáron az augusztusomat Franciaországban töltöttem egy Erasmus+ projekt keretein belül. Ez azt jelenette, hogy 7 országból gyűltek össze fiatal művészek vagy művészlelkek és 3 héten keresztül boldogítottuk egymást és tartottunk egymásnak workshopokat. Lehetett festeni, táncolni, énekelni, zenélni, színdarabot játszani vagy kisfilmet forgatni. Emelett persze a napi mozgás is fontos volt, a jógán és futáson kívül a természet közelségét is ki kellett használnunk. Menet eldugott hely: hegyek és tisztások veszik körbe, a település szélén pedig (a pletyka szerint igen agresszív) tehenek legelnek - mintha egy filmbe cseppennél. A projekt első hetén "csapatépítés" címszó alatt el lehetett menni kirándulni. A merészek reggel 5-kor indultak és egy 15 km-es túrát tettek meg szebbnél-szebb helyeken, fent a magasban. A kevésbé merészek, ámde motiváltak (mi) pedig reggel 7-kor álltak neki vadáfonyát szedni, amiből aztán napokkal később a séfünk pitét készített. A képeken francia, spanyol, magyar és litván bajtársakkal állunk neki az áfonyaszedésnek. Funfact: induláskor egyikőnk megbotlott és a leszedett áfonyát javát kiborította az útra, de ez nem szegte kedvünket: büszkén vittük haza a portékát és az áfonya így is bőven elég volt.

5

Az 1-es villamos nem tartozik Budapest legszebb útvonalai közé, és utazni sem a legkellemesebb rajta. Mégis, szinte minden reggel ezzel járok az egyetemre. Korán indulok vidékről, és a Népligetnél szállok fel a villamosra. Álmosan, kissé kedvetlenül ülök, és azon tűnődöm, hogy még van 20 perc az óra kezdésig, mivel fogom ezt eltölteni. Ekkor tűnt fel a villamos padlóján felvillanó rövid fényjáték a Népliget és az Albert Flórián út megálló között. A hatalmas üvegépületek falairól visszaverődő napfény pillanatok alatt elbűvölő játékot varázsolt a padlóra. Mire feleszméltem, a villamos már megérkezett a megállóba, és a varázslat tovatűnt. Pár percig tétován gondolkodtam, közben a villamos tovább robogott. A következő megállónál leszálltam, visszavillamosoztam a Népligethez, majd újra felszálltam az Albert Flórián út felé tartó járatra, hogy ezúttal felkészülten rögzíthessem a néhány másodperces fényjátékot. Még jó, hogy művészeti szakra járok, így a villamos fényeinek videózás, elfogadott indok a késére.

1

Életember először utaztam tengerhez, és anyukám egy elég kalandos utat tervezett meg. Szlovénián keresztül mentünk, de hogy elkerüljük a nagy forgalmat, mindenféle random kis falun keresztül értünk Horvátországba. (A képen egy random szlovén várrom látható.) 9 órás út, légkondi nélkül, 3 óra alvással. Kicsi kocsi ügyesen ment, de jobb lett volna, ha a csomagtartó nem csak be-, hanem kipakoláskor is kinyílik, hogy ne a hátsó üléseken keresztül kelljen kirángatni a cuccokat. De lehet csak a levegővel volt baja, mert hazafelé be nem tudtunk pakolni, de otthon már újra kinyílt. Ezután anyukám el is vitte szerelőhöz, hogy többet ne járjon így, de akkor persze nem produkálta a problémát, szóval azóta sem lett megjavítva, mert a szerelőnél mindig működik. A nyaralás amúgy szuper volt.

1

Portugáliában a házunk mellett van egy kis patak és a barátomnak egyszer csak az jutott eszébe hogy hazahoz egy nagy darab tököt a vízből. A tök legalább tíz kilós lehetett de valahogy könnyedén emelte, mintha semmi súlya nem lenne, és közben úgy cipelte a fején mint ahogy az afrikai nők szokták vinni a csomagjaikat. Nevettünk ahogy közeledett a ház felé, mert a tök hatalmas volt és majdnem nagyobb volt nála, mégis teljesen természetesen tűnt ahogy viszi. Megérkeztünk és lepakoltuk, majd együtt fogjuk megfőzni.

1

Portugáliába költöztünk és ahogy megérkeztünk kiderült hogy előttünk nem sokkal ért véget egy hetekig tomboló erdőtűz. Szerencsésnek érezzük magunkat hogy mire ideértünk már eloltották de mégis megrázó látni milyen súlyos nyomokat hagyott maga után. Vannak akiknek majdnem teljesen leégett a háza és az egész környéken érezni azt a csendes feszültséget amely egy ilyen katasztrófa után marad. Mégis sokan próbálnak valami apró fényt találni ebben az egészben és hálásak azért hogy ők maguk biztonságban vannak és a házuk legalább részben megmaradt. Ahogy itt járunk kelünk folyamatosan azt érzem milyen törékeny a táj és milyen gyorsan képes minden megváltozni amikor a természet elszabadítja az erejét.

2

Három kanárival élünk együtt és mindegyiküknek teljesen sajátos személyisége van. Az egyiket frizurasnak hívjuk mert mindig úgy néz ki mintha frissen jött volna ki egy fodrászüzletből a másikat elvis presley néven emlegetjük mert valamiért állandóan úgy rázza a fejét mintha egy láthatatlan zenekar játszana neki. A harmadik nevét folyton elfelejtem pedig minden reggel ők hárman együtt ébresztenek minket olyan hangos csipogással hogy néha azt érzem teljesen megsüketülünk tőle. Egy barátom mesélte hogy amikor egyszer költöztek a madarakat csak úgy tudták elhozni hogy az autóban meg kellett fordítani a ketrecet és ettől teljesen összezavarodtak mintha a világuk egy pillanatra fejjel lefelé állt volna. Szerencsére azóta helyrejöttek és minden reggel valamiféle csodás fügyülést adnak elő amiben egyszerre van káosz és öröm. Nagyon kedves teremtmények még akkor is ha a napfényt kifejezetten utálják és úgy félnek tőle mintha valami óriási ellenség közeledne.

2

Elmentünk a partra és hatalmas hullámok fogadtak minket, ami teljesen váratlan volt, mert egyáltalán nem fújt a szél. A hullámok olyan nyolc méter magasak lehettek, ahogy egymás után csaptak fel. Ahogy sétáltunk egy nagy sziklatömbön, feltűnt hogy minden alkalommal amikor a víz felcsap a kő oldalára furcsa beszívó hang hallatszik, mintha valami óriási porszívó működne a mélyben. Rájöttünk hogy ez a hang egy mély kráterből jön amely közvetlenül az óceánnal áll összeköttetésben. Olyan volt a látvány mintha egy bálna fújná ki a vizet a háta közepén, a barlang pedig több helyen is így lélegzett. Közben arra is ráébredtünk hogy ha óvatlanul rálépünk valamelyik nyílásra simán lezuhanhattunk volna mert ezek a mély kürtők tényleg egészen a tengerig vezettek. Mégis volt az egészben valami lenyűgöző és különös és ahogy ott álltam egyre jobban éreztem hogy a szikla és az óceán milyen vad és intim kapcsolatban áll egymással amelyet az ember csak ritkán láthat ilyen közelről.

2

Lementünk a partra stoppal, mert nincs autónk, és végül egy amerikai pár vett fel, nagyon kedvesek voltak. A parton a kövek között futó hóka annyira csúszott, hogy gyerekmódra lehetett rajta siklani. Végül csodás napunk lett, pedig az elején azt hittük, hogy nem lesz túl szép, mert teljesen beborult az ég.

5

Sétáim közben szeretem megfigyelni a fákat, illetve azt is, hogy mely fákra figyelek fel "tegnap" , "ma" és mi fog feltűnni "holnap". Rengetek játékosság és önreflexió van ebben a megfigyelésben. Néha a fák csupaszak és betegek. Néha olyan óriásiak, hogy eltakarják, ami mögöttük van. Néha lágyan egybeolvadnak a környezetükkel. Máskor pedig egy plusz felületen keresztül figyelve őket, teljesen eldeformálódnak. Olyan is van viszont, hogy segítséget nyújtanak, hogy fel lehessen mászni rájuk. Ilyenek a hétköznapok is.

5

Felfelé a hegyre, ugyanaz a folyamat, mint amikor a boldogság katartikus pillanata felé tartunk: élvezettel, küzdelemmel, fáradsággal vagy tele energiával haladunk előre utunkon meg-megállva, megpihenve, de mindig folytatva utunkat. Majd egyszer csak felérünk a tetőre, körbenézünk és megszusszanunk egy pillanatra. Ebben a pillanatban eláraszt bennünket a katarzis, minden szép. Majd továbbindulunk le a völgybe, fel a hegyre.

3

Nemezti ünnep alkalmából (október 23.) a családommal kirándulni mentünk a Budaörsi Kopárokra. Eleinte kicsit izgultam, mert kutyástúl mentünk és féltem, hogy konfliktusunk lehet más kutyásokkal, de nem így történt. Nagyon szép kirándulóidő volt és fantasztikus volt a hegyre felérve a látvány. Útközben több kiránduló családdal is összepacsiztunk az utunk végét pedig a Normafán ünnepeltük egy rétessel.

1

Egy őszi hétvégén a párommal és a családjával kirándulni mentünk Királyrétre. Kellemes idő volt, sok túrázó volt aznap. Úgy döntöttünk, hogy teszünk egy nagyobb túrát, közben pedig gombát is szedtünk, kisebb-nagyobb sikerrel, mert a talaj már száraz volt. A túra végén felmentünk a kilátóhoz, ahol ez a kép is készült. Bevallom, nem volt könnyű dolgom, tériszonyos vagyok, és amint elindultunk felfelé a lépcsőkön, már éreztem, hogy remeg a lábam, de a látványért megérte.

1

Nagyon kedves hely számomra Pécs mert itt születtem! Nagyon sok emlékem származik innen, gyermekkorom is itt töltöttem. Sokat látogatok a mai napig haza, az iskolai szünetem nagy részét otthon Pécsett töltöm. Sok kedvenc helyem van pécsen de a legkedvesebb a székesegyház, ami s városban talalható.!

3

2025 nyarán úgy éreztem itt az ideje megismerni nem is olyan messze található szomszédját és barátját Magyarországnak, Lengyelországot. Krakkó egy gyönyörű város , tele történelemmel, csodálatos, szép de ugyanakkor tragikus történeteket mesélhetne a város. Nem kell messzire utazni, néha csak szomszédba átlátogatni és kellemes meglepetés várhat minket ott is.

1

Ez a kép Vácon készült 2025 nyarán, a székesegyház (dóm) tornyában újonnan nyílt kilátó amihez 200 lépcsőfok vezet ilyen kilátással fogadja az oda látogatókat. Vác a Dunakanyar egyik gyöngyszeme, érdemes megnézni hiszen gyönyörű épületekkel és lélegzetelállító Dunaparti hangulatával csábítja a turistákat.

1

I came to Budapest as an exchange student two months ago, my mom came with me to travel around Europe and help me with adaptation. We spent ten days together and she left on September 9th. The evening this photo was taken was my first evening alone in the foreign country, without closed ones. I wanted to study abroad all my life — sudden realization of my dream coming true hit me as I was standing on Danube promenade, admiring the lights of the evening Budapest. It was my personal "I made it moment", moment when I knew that little girl whom I once was, had her dreams came true. I thought how proud she would be of me, imagining telling her that after all the hardwork, she made it here. Even though I didn't have anyone's company with me, I didn't feel alone at all because I felt the presence of my little self. who once dreamed of everything that I now have. I had a mix of feelings — gratitude, excitement, happiness and some kind of euphoria. I carry these feelings no matter where I go, remembering that once it was a dream to stand where I stand, to walk where I walk and do things that I do now.

1

Good afternoon and welcome to my story about this amazing picture that I took this year February in Ireland. Trip to this country was one of my dreams and I’m very proud of myself that they made it this year. I visited not only Dublin but I went to several different areas and I was surprised that everything looked exactly as I saw in the pictures and videos about this country. I was very upset because I was travelling alone as I always do but I was wondering how wonderful it would be to show this beautiful country of my family but I wasn’t able to do so. I have barely enough money to do it by myself, but they promised that one day I will make it happen - a big family trip to Ireland Thank you for your attention! 20/10/2025

4

Egy több országot érintő, autós családi nyaralás végén a kamera elé véletlenül beúszó témák közt külön lehetne csoportosítani azokat a fotókat, amiket nézve éreznünk kell, hogy itt valami összecsúszott időben és térben, mintha a történelem maga hozna létre montázsokat azzal, ahogyan megtart és eltüntet tárgyi elemeket, épületeket, de nagyobb léptékben gondolva eltávolít vagy létrehoz határokat, egymás mellé szerkeszt, összeolvaszt vagy elválaszt népeket, nyelveket és az ember picit átérzi annak az illúziónak a hiábavalóságát, amit az állandóságba vetett hitünk táplál.

3

These pictures were taken on my first week here in Budapest. The one in white shirt it's me, Edoardo. The guy with a black shirt is Leonardo, my friend and also roommate. I used an old digital camera, which used to be my mother's one. I only use it for special moments It was sunday september 7th, around four and five pm. Me and my friend went for a hike, which was organised by ESN Elte, a group of people who organize events for international students here in Budapest. The aim of the hike was to reach the Elizabeth Lookout, passing through the Normafa gardens in the hills of Buda. It was really fun, even though we weren't dressed properly and the weather was very hot it was one of the best days since we got here.

3

These simple sunset pictures were taken in Budapest by me after a long day of working and studying. Also, I’ve been having a hard time as a new student living in Budapest and adjusting to a new culture. I just finished a very intense therapy session and went out to see this amazing view of the sunset, bridge, and river. What made it special was seeing everyone taking pictures of it and standing there to watch. It made me feel at home and normal, and it was a reconnecting moment for life, people, and loving life.

1

At my first evening in Budapest, two girls from my hometown university and I went to watch the sunset. Our destination was the chain bridge. We were very optimistic until we stood in front of the green metal. It was really high, so we were a little embarrassed trying to jump on the bridge, because there were a lot of people watching us. One guy saw us, jumped down and helped us with a „Räuberleiter“ how it is called in Germany. The exact English translation would be „robber ladder“. Now we got up but were still very embarrassed. Fortunately, the sunset was really pretty (as you see on the picture). A few days later, we went there by night and tried going up by ourselves. It worked quite well but looked like we were trying to move like seals. This experience has led me to two conclusions. First: we are not dependent from any men and can do this quite on our own. Second: The jumping on the bridge part does not fit to the romantic sunset atmosphere.

1

Photostory I came to Budapest for my Erasmus semester completely on my own. In a way that was on purpose and I got to know a lot of people, and now can call a few new people my friends but I also noticed very quickly that I miss my clos friends and my family from home. So after a month of being in Budapest on my own and discovering a lot of new things about a completely unknown city and also about myself, one of my closest friends from home came to visit me here. She arrived via train and she travelled for around eight hours just to see me and spend time with me. Only after she left after we had an amazing week together and spend all day everyday together laughing, eating and partying, I realized that I am so lucky to have friends that come to see me, even if I’m so far away just to do everyday things together. After that friend left, my parents came to see me. They also came via train but they had to travel a little over ten hours and I couldn’t spend everyday with them because of Uni and other stuff sadly. But they still came. It is such a crazy experience to be able to show your friends and family a city that they have never been in, in a country that they have never been in. Realizing that home is where the people are that you love and are closest to and that they do indeed matter the most! I’m so happy to be able to experience Budapest and Hungary but I am also so happy that I cant wait to go home and live my life with friends and family again. In the photo you can see my parents and I on our last day together, when we went on a little walk and drove with the old metroline 1, we had such a good time!

1

During vacation in the Balkans, we went to a hiking trip through the Balkans. The story starts in Gusinje, a small village in the South of Montenegro, at the border of Albanie. After 2 hours of hiking through the Balkan mountains, we arrive at the border of Albania. Then we see a police car with 3 police officers. At this moment, we didn't know what was going to happen. When we arrive at the police officers, they asked us a permit to cross to border towards. Unfortunately, we didn't possess this permit. After long minutes of discussions and negotiations, we had to go back to the refuge in Gusinje, head down in disappointment. As we talked to the local people, they said they never heard of police officers controlling the border, they said we have been crazily unlucky to meet this police officers at the border. So, the next day we had to take the car and make 400 more kilometers to go to the refuge we would have normally reached after the first hiking day. It was a big disappointment at the very moment, but the next day the things went back normal. We lived a frustrating moment, but it became a funny memory of these vacations in the Balkans.

2

Two photographs from the 19 March Protests/Uprising, which I participated in during my final year of undergraduate studies in Turkey, were the two most significant events I have ever been part of in my life. This protests began with the president falsely declaring the university diploma of Ekrem İmamoğlu, the Mayor of Istanbul Metropolitan Municipality, who is seen as the only rival in the upcoming elections and the future presidential candidate, to disqualify him from the candidacy and send him to prison. This sparked significant public backlash against the government's oppressive and authoritarian regime, culminating in the 19 March Protests/Uprising. These two photographs are from the protests, in which I also participated as a demonstrator. oppressive, one-man regime government, and the ensuing major clashes between the police forces, acting on government orders, attempting to disperse the people with inhumane violence and methods. These two photographs were taken by me during two different protests in which I participated as an activist. The first photo is from the Action Committee at Middle East Technical University (METU), where I completed my degree this year and was also a member. In this frame, I captured the METU Action Committee, one of the most influential groups at our university, recognised nationwide and formed by students from other universities across the country, discussing the protest action plan decisions to be collectively taken with all students for the night protests to be held at our school. In this frame, all students are seen discussing with the police during the night clashes how to remain anonymous (not be exposed), be less affected by pepper spray, and avoid getting cold. We also see that they are wearing protective masks and listening to the ideas of a student representative who is on the podium at that moment. The main reason this meeting was held at night in the Physics Faculty was that, at that time, the police forces, who had been allowed by the rector to enter the campus illegally, were patrolling outside and arresting all students they saw (especially those they suspected of participating in the protests). The thing that gave us hope during our meeting, which took place in secrecy and fear, was both the presence of our fellow students from our own university, and the news that students from other universities, upon hearing about the unauthorised and illegal random arrests taking place on our campus, had come from their own campuses and were engaging in direct confrontation with the police at the main entrance gate of the campus. It was also the encouraging words of every student striving to improve our protest action plan and achieve a successful outcome. The second photograph shows a student banner I saw during the civil protests in Ankara's main square, Kızılay Square, where I and my colleagues from the department participated. The message on the banner carried a truly significant meaning. The group that made the most noise and had the greatest impact during the 19 March Protests, in which almost the entire population of the capital participated, clashed directly with the police, and defended rights, law, and justice, was Turkey's Gen Z university students, who had previously been looked down upon and whose hopes had been dashed. During the protests, almost everyone held banners containing messages that were either comical, political, or social, expressing their opposition to the government's unlawful and illegal actions. The banner I saw, however, contained a bitter truth that mocked the president's style of speech in a sarcastic manner, reflecting the final stage reached: "We will ta-ke re-ven-ge for the youth you stole from us!"

4

In August I went to Oxford to visit my sister’s friend who’s doing her Master’s there. The city was honestly beautiful — it felt like walking through a movie set. Every building looked so old and full of character, and the whole place had this calm, intelligent energy. Oxford University is one of the most prestigious in the world, and you can really feel its history everywhere — in the libraries, courtyards, and even the quiet streets. We wandered around the Radcliffe Camera, the church with the tall spire, and under the Bridge of Sighs — all those classic Oxford landmarks. The weather was perfect, and the golden stone buildings looked incredible in the sunlight. We ended the day at a small café, watching people go by and soaking up the atmosphere. Oxford really does have something magical about it.

1

Last week, I went to Vienna with my friends. We found a Japanese restaurant, which reminded me of my home country, so we decided to have dinner there. Since I started studying abroad in Hungary in September, I hadn’t been to a Japanese restaurant. I really missed Japanese food. It was quite expensive, but it was worth it. I almost cried while eating. After leaving Japan, I realized how wonderful my country is. In Japan, we can enjoy all kinds of food, such as meat and seafood, for around HUF 2200. I don’t really miss my friends or family so much, but I truly miss Japanese food. However, this is a special opportunity to experience many kinds of European food and culture, so I’d like to enjoy this one year as much as possible.

3

From the dusty paths of rural communities where I held a camera and microphone to amplify unheard voices, to the picturesque streets of Budapest where I now hold a new dream this journey tells the story of growth, resilience, and purpose. From a young age, I knew I wanted to make a difference in my world. I was that child who always looked after others ensuring my friends were okay and standing up for anyone who was treated unfairly. My friends nicknamed me “Comrade,” because even then, I refused to stay silent in the face of injustice. I was sometimes punished for speaking out, but that never stopped me from doing what I believed was right. After completing my bachelor’s degree, I was faced with the inevitable question what next? My answer came through a media internship, where I trained as a journalist and became a community correspondent. I reported on issues that affected everyday people and demanded accountability from local leaders. It was fulfilling work, yet something inside me remained unsettled. I realised I was always reporting problems, but I wanted to be part of the solution. I was a young journalist, deeply rooted in my community, driven by a passion to report the truth and stand for justice. I listened to people’s stories of struggle, strength, and survival and sought to make their voices count. That experience shaped my belief that change begins when we listen, learn, and act with compassion. That drive led me into the civil society space, where I began capturing human stories, amplifying the voices of the voiceless, and helping communities access opportunities to thrive. Soon after, I transitioned into the humanitarian sector, working with people affected by the prolonged insurgency in Nigeria. Through donor-funded interventions, I saw lives transformed and for the first time, I felt a deep sense of fulfilment. I wasn’t just telling stories anymore; I was part of the change I once only reported. After several scholarship rejections and countless moments of doubt, I finally found myself here in Hungary, a new chapter unfolding before me. My first photo of Budapest isn’t just a picture; it’s a reminder of perseverance, purpose, and the power of dreams that refuse to fade.

4

It was one of those warm October days in Budapest when you can still feel a bit of summer, but the air already smells like autumn. The sky was bright blue, and the trees around City Park had started to turn yellow and orange. I was there with two of my friends from Germany who had come to visit me for the weekend. We started our walk near Heroes’ Square and crossed a small bridge that led into the park. That’s when I took the first photo. The water below the bridge was calm and clear, reflecting the trees and the light. Everything was quiet for a moment I remember thinking how peaceful it felt, and how different this place was compared to the busy streets in the city center. Living in Budapest has been exciting, but also a bit overwhelming. The city is big and full of people and noise, and sometimes it’s hard to feel at home. So that day with my friends, I felt something I hadn’t felt in a while a kind of calm and connection. After crossing the bridge we came to this beautiful old building with statues on the roof and a big dome. It looked almost like a palace. The sun was shining perfectly on it, and the walls were glowing in a warm color. I took another photo there . I didn’t even know what the building was at first, but later I found out it’s part of the Széchenyi Thermal Bath. We sat on the grass nearby, talking. One of my friends said that autumn always feels like change not in a bad way, but more like a reminder that nothing stays the same forever. I guess that’s true. Since moving here, a lot has changed for me. I’ve had to get used to a new language, new people and a lot of other horrible circumstances. Later, we walked a bit further and came to another building that looked straight out of a fairy tale it was the the Vajdahunyad Castle. The light was soft, and the trees around the castle were half green, half golden. It felt like standing inside a postcard. We stayed there for a while, just walking around and enjoying the view. There were families, couples, and tourists everywhere, but it still felt peaceful. Maybe because of the season everyone seemed slower, calmer, like they were also taking a moment to breathe before winter came. When we left the park, the sun was already going down and the air was getting colder. I remember thinking how nice it was to see Budapest in this light… softer, more quiet, more human. That evening, when we got home, I looked through the photos again reminding me of that day the laughter with my friends, the golden trees, the mix of excitement and peace I felt. It was such a simple day, but it made me realize how moments like this can change how you see a place. For me, autumn in Budapest isn’t just about the weather or the colors. It’s about small changes… in nature, in people, and in myself. So when I called this series “Turning Autumn,” I didn’t only mean the leaves turning. I also meant how we, too, turn and change, often quietly, without even noticing it. Just like the city, we’re always in motion learning, growing, and slowly becoming part of the place we’re in.

5

In the heart of Budapest’s City Park stands a structure that seems to whisper the stories of knights, kings, and scholars from a distant age the Gatehouse Tower of Vajdahunyad Castle. With its red-tiled roofs, Romanesque arches, and Gothic spires, the castle looks like something out of a medieval adventure, yet it was built only a century ago. Designed in 1896 for the Millennial Exhibition, it celebrates a thousand years of Hungarian history by blending architectural styles from various periods Romanesque, Gothic, Renaissance, and Baroque. For international students studying in Budapest, a visit to this castle is like stepping into a living history book. The Gatehouse Tower, in particular, offers a sense of mystery and exploration. Walking beneath its arches, one can almost imagine knights passing through on their way to defend their land or scholars entering to study in ancient halls. The surrounding City Park (Városliget) adds to the atmosphere, filled with trees, lakes, and pathways perfect for relaxing after class or capturing memorable photos with friends. Inside the complex lies the Museum of Hungarian Agriculture the largest agricultural museum in Europe showcasing Hungary’s rural traditions and innovations. Whether you are a history enthusiast, a student seeking inspiration, or simply someone who enjoys peaceful yet magnificent scenery, the Gatehouse Tower and Vajdahunyad Castle offer a glimpse into the soul of Hungary. It is not just a monument, but a meeting point between adventure and reflection, where past and present harmoniously intertwine.

2

This picture was taken on the 27th of September around 7pm near the Batthyány tér metro station. I love this photo because of the funny story behind it. While it’s not my first time in Budapest, I had never properly visited this spot. The last time I was here, we were leaving the city by car after a trip to Szentendre. As we drove past the Parliament near Batthyány tér, we were amazed by the view. I tried to take pictures from inside the moving car, but they were all blurry and unusable. My mom, wanting a good memory, told me to just get out and take a proper photo. The funny part was that I didn’t have my shoes on, and there was not time to put them on in the middle of the traffic. So, I jumped out of the car in my socks and ran to find a good spot. People on the street were looking at me as if I were crazy, but at the end it was pretty funny. At that moment, I thought it would be my last chance to take a photo of this view. Now, I am living in Budapest. When I went to see the Parliament from an apparently perfect spot, I realized it was the exact same place I had once run to in my socks, thinking it was my last opportunity.

1

Ezen a képen a budapesti Parlament látható. Bármely más turista számára ez csak a város egy emblematikus épülete, számomra pedig olyan, mint az otthon. Lehetőségem volt ezt az úti célt választani az Erasmusomhoz, és amikor ezt választottam, fogalmam sem volt, mit jelent majd ez a város számomra. Nemcsak a városba vagyok szerelmes, hanem a Parlamentbe is, függetlenül attól, hogy hányszor láttam már minden perspektívából, különböző időpontokban, különböző napokon, különböző időjárási körülmények között, vagy akár más „hangulatban” is... Mindig, mindig hihetetlennek és csodálatosnak tűnik számomra. Ami a leggyengédebbnek tűnik számomra, az az, hogy az a személy, aki alkotta, akinek megvolt a csodálatos ötlete és eredetisége, hogy ezt az épületet ilyen széppé tegye, megvakult, mielőtt láthatta volna befejezve. Ezért gondolom, hogy én, aki elég szerencsés vagyok ahhoz, hogy minden nap a saját szememmel láthassam, nem akarom elszalasztani a lehetőséget, hogy megnézzem, bámuljam és minden egyes nappal jobban beleszeressek, amikor elhaladok mellette.

5

After living abroad for five years, I finally went back to my home country, Mongolia. I visited my hometown, Selenge, and it felt so good to be back. Everything reminded me of my childhood, the fresh air, the green hills, and the quiet countryside. This trip was very special because my boyfriend came with me. It was his first time in Mongolia, and I was happy to show him where I grew up. We stayed in traditional yurts, spent time in nature, and enjoyed simple things like watching the sunset and riding horses. For me, this trip was a mix of memories and new experiences. It was not just a visit home, but a chance to share a big part of my life with someone I love.

2

Ez a kis béka egy parkban volt ahol dolgoztam a nyáron. Épp egy hatalmas idegroham közepette talált ránk a barátaimmal és cukiságával az egész társaságot megnyugtatta majd közösen kerestünk neki egy biztonságos helyet ahol békésen felnőhet. Később még többször láttuk így mind végig kísértük a fejlődését.

1

Ezt a kést magam kovácsoltam nagypapám egyik régi reszelőjéből. Papám ács volt, így értett a fa megmunkálásához, így mindig ha nyelet kellett készíteni valamelyik szerszámához, azt ő maga csinálta, rendre akác fából, így gondoltam ha már az egyik szerszámából készítem a késem, akkor én is abból a fából faragok nyelet, amit ő is használt volna. A markolat az akácon kívül sárga-és vörösrézből, illetve koriánból készült. Papám régi szerszáma ugyan kicsit más formában, de használatban maradt, és tovább öröklődött.

3

Az analóg képeket a barátom, Gergely készítette, több kirándulás képei összesűrítve. Van köztük Budaörs, Normafa, Nagymarosi folyópart is. Amiért feltöltöm ezeket a képeket, mert nagyon tetszik a hangulatok ez a melankolikus, búskomor hangulat ami jól leírja az őszi időszakot, annak minden nehézségével és szépségével együtt.

1

A Labubu őrület 2025-re Magyarországra is elért. A fényképemen látható Labubu,valójában egy Lafufu,vagyis hamis Labubu. Ez a különleges játék vagy kiegészítőként is viselt tágy az egykori Monchici babérjaira tör. Jelen gót ruhás egyedet kollégámnak vettem gratuláció gyanánt. Kiváncsi vagyok hány évig lesz a játékkultúra vagy az öltözködés része.

5

Eszterrel 16 évesen kezdtünk el stoppolni. 2010-et írtunk, már rég lement a beat-nemzedék stoppos romantikájának sokadik hulláma is. Jártuk keresztül-kasul az országot, aztán Erdélyt. Később külön-külön stoppoltunk külföldön is. Volt egy kakitérképünk, amin bejelöltünk minden falut és várost, ahol megkönnyebbültünk. Cece, Kolozsvár, Kapolcs, Veszprém, Gyimesközéplok… Az autósok állandóan pénzt adtak vonatjegyre, mert annyira féltettek minket, de általában abból fesztiváloztunk. A legtöbbször nem kellett sokat várnunk, ha mégis, ugráltunk meg hülyéskedtünk. Nagyon korán megtanultuk, hogy autópályán TILOS stoppolni, és hogy az a legnagyobb szívás, ha egy város közepén tesznek ki, de nekünk még tovább kell utaznunk, akkor “irányba kerülni” legalább egy óra. Eszter próbált meggyőzni, hogy a löncshús tejföllel és kiflivel jó. Elképesztő kalandokat éltünk át, de reméljük, hogy a saját gyerekünknek nem jut eszébe ilyen.

3

Már egy ideje beszippantott a fermentálás, nagyon szeretek ezzel a tartósítási móddal zöldségeket eltenni. A nyári melegben jött az ötlet, hogy kellene fermentált italokat is készíteni, frissítőnek. Ezt végül az ősz elejéig halogattam, mert sokkal körülményesebbnek tűnt, mint a zöldségekkel. Végül elkezdtem a gyömbérkovász nevelgetését, arra számítva, hogy sokadik próbálkozásra fog csak beindulni a folyamat. Tévedtem, már a második nap hatalmas buborékok jelezték, hogy elindult a fermentáció. Mikor összegyűlt elég gyömbérkovász két befőttesüvegnyi italhoz, a kertben kerestem alapanyagokat az ízesítéshez, ismét attól tartva, hogy kudarcba fullad a próbálkozás, nem akartam pazarolni. Végül egy földről felszedett körte és pár szál rozmaring került az egyik üvegbe, a másikba pár szem szeder és bors. Olyan volt ezeket elkészíteni, mint mikor a gyerekek mindent összekotyvasztanak egy üvegbe, majd az berohad. Ahogy teltek a napok és zajlott a folyamat, a folyadékok egyre színesebbek lettek, én pedig egyre kíváncsibb. Végül mindkettő klassz lett, a körtés édes, egy kis csavarral a rozmaring enyhe íze miatt, a szeder nálunk sokkal megosztóbb fanyarsága miatt. Készül a második kör fügével…

5

Az év utolsó meleg hétvégéjét szerettük volna kihasználni, vízparton tölteni. A nyáron nagyon megszerettük a kutyás kempingezést, így most is emellett döntöttünk. Nappal még sütött a nap, lehetett úszni a Dunában, este pedig tábortűznél sütögetni, mivel vége az aszály miatti tűzgyújtási tilalomnak. Így volt alkalmunk kipróbálni végre a nyár elején beszerzett kis kályhánkat/sütőnket is. Szuper vacsora készült, a másnap reggeli padlizsánkrémhez pedig a padlizsánt sütöttük meg.

2

Először vezettem egyedül a kocsit ilyen hosszú távon. Borzasztóan izgultam, csak érjek már Csicsóra! Végül megláttam a falutáblát, majd megálltam a tanárom háza előtt, és egy izgalmas hét kezdődött. Az ötvös nyári gyakorlat témája és inspirációja a természet, és a falu volt; akadt még két társam is a feladathoz, akiket addig kevéssé ismertem. Bejártuk Csicsót az elejétől a végéig, megismertük a helyieket, felkapaszkodtunk a Hegyestűig. Reggel a projekten dolgoztunk, az esték pedig hosszúra nyúltak a verandán... Egy kis kiállítást is szerveztünk a munkákból a műteremben. Ennek is vége lett, a nyár elpárologni látszott, de a kapcsolatok és az élmények mélységet kaptak. Ezen gondolkodtam visszafelé, miközben az ablaktörlő ritmusosan hányta az esőt a szélvédőről.

1

Ezt a képet a kertemben készítettem pár nappal azelőtt, mint hogy ide feltöltöttem. A levendula nem csak azért egy fantasztikus növény, mert nagyon finom az illata, hanem stresszoldó hatása is van, lenyugtatja az idegeket, izomlazító és hangulatjavító is egyben. Depressziós tünetek esetében érdemes rendszeresen alkalmazni akár aromáját kinyerve vagy fürdővízbe keverve.

3

Hosszú, aszályos és élményekben túltelített időszak után, ma reggel elmentem futni. Ébresztőóra. Semmi szundi. Harmatos, nyirkos, hűvös a hajnal. Frissült a világ. Kis nyújtás, aztán az első gondolatok megelőzése, futólépésekben. Bal-jobb, bal-jobb, érzem, ahogy sejtjeim ébredeznek. Ebben a gondolattalan, ritmusos lüktetésben újra felfigyelhettem mindarra, ami az Élet Lényege. Apróságok; lehunyt szememre vetülő fényjátékok, juharlevélről lecsöppenő harmatvíz íze a számban. Érzékeim újra kiélesedtek. Újra valahogy "a nézésen túlra" láttam. Láttam faluszéli kedvenc körtefám csoffadt terméseit, akiket a beteljesüléstől végleg megfosztott az utóbbi idők csapadéktalan neheze. Az ezéjjeli hosszan pergő eső leverte s elkezdte bemosni őket és tápláló részelemeiket a talajélet nyüzsgő áramlásába. Csoda. Hazafelé a nyárasban, ott, ahol fél órája is keresztülfutottam - csak akkor még szűkebb spektrumú figyelemmel - párducgalócák sorai bukkantak elő az erdő gombafonalmátrixából. Termőtestek a mélyből. Csoda. Hazaérve a kéktavi emberekkel kávézacckaparó, álmos mosollyal kacsintunk össze. Lassan bootoló, puhán ébredező, szeretetteljes emberek, amerre látok. Van, ami nehéz, de ugyanannyira szép is - mint a reggeli közös zacckaparás. Közösségben ez sokmindenre igaz, s ebben a közösségben kiváltképp szép a nehéz. Ebben áll a kéktavi csoda. ... Jó dolog futni, na.

5

2023 júniusában elindultam egyedül Tenerifére. Nem volt konkrét tervem, inkább csak sodródtam. Úton voltam, úsztam az árral és utat találtam. Első nap meglátogattam egy helyi közösséget, akik barlangokban élnek a szigeten, ott megismerkedtem Annával, aki pár nappal később csatlakozott hozzám. Együtt autóztuk körbe Tenerifét, majd gyalog folytattuk az utat. Anna már több hete ott volt és jól ismerte a terepet. Tudta, hogy hol lehet jókat aludni. Így töltöttük az éjszakákat homokos parton, barlangban, függőágyban és mindenféle csodás helyen. Gyalogoltunk a dzsungelben vagy a kopár hegyeken át, hogy megtaláljuk a legszebb részeket. Az út során igazán értékes találkozások történtek: három idegen, különböző élethelyzetekből érkezve, mégis közös ritmusban haladva, egymásnak teret adva. A szigeten töltött idő és az ott kapott élmények sok erőt adtak abban az időszakban. Újra tudtam kapcsolódni magamhoz; ebben a természet közelsége és a sziget nyers ereje is fontos szerepet játszott.

5

Nem terveztünk, csak mentünk, amerre jónak láttuk. A szigeten találkoztunk és autót béreltünk. Éjszakánként az autóban aludtunk a tengernél. Reggel kecskékkel reggeliztünk. Egész más oldalát is megismertük Mallorcának a turista rengetegen túl. Többnyire nem voltak zsúfoltak a partok, mert kifogtuk május leghidegebb hetét. Az összes ruhánkat magunkra aggattuk, hogy ne fagyjunk meg. Azért a tengerbe persze így is bemerészkedtünk, ha már ott voltunk. Bár a leghínárosabb részen sikerült mindezt, derékig ért, mire végre áttörtük a jéghideg hínárerdőt és dideregve, de boldogan úszkáltunk legalább 5 percig. Hálistennek a végére volt egy meleg napunk is, hogy azért érezzük a nyarat és a zsúfoltságot is megtapasztalhassuk. Kirándulni viszont tökéletes volt az időjárás és többnyire még az esőt is megúsztuk!

5

Gyerekkori barátnőmmel 17 éves korunk óta minden nyáron elmegyünk egy közös nyaralásra. 2020 nyarán a járványügyi korlátozások bizonytalanságai miatt úgy döntöttünk, hogy biciklivel indulunk el, keresztül a Dunántúlon. Győrtől a Baranya megyei Beremendig 10 nap alatt, rövidebb és hosszabb megállókkal, dombokon, hegyeken és végtelen hosszúnak tűnő országutakon tettük meg utunkat, ami azthiszem egyik legszebb közös emlékünkké vált.

5

Ha tehetem évről évre le járok a völgybe(is), néha csak le ülök s figyelem az embereket, vannak olyanok akiket riaszt, engem feltölt ez a nyüzsgés, rengeteg különféle arc megannyi kis történet, spontán szituációk, és ezekből egy röpke kis idő alatt is van bőven, de mennyi marad meg emlékként mindebből bennem vagy másokban, akár érzelmi szinten, mennyire torzul az emlék később, van akire fél év után is emlékszem, nem folyamatosan csak be ugrik egy egy arc hozzá kapcsolódó szituáció, amikor belekezdtem ebbe a sorozatba, fel merült bennem egy kérdés, hogyan tudnám ezt vizuálisan is megjeleníteni, s nem csak mint egy szimpla normál fotót emberekről, az emlék sem tiszta s tű pontos, idővel torzul, részletek foszlányok arcok érzések illatok egyvelege ami marad......

5

These are just a few photos taken with my friend's analog camera. These photographs were taken last June during my last vacation in Italy (the country where I live). These images are a sweet reminder of my last weeks at home spent with my closest friends before moving here to Budapest. Ez csak néhány kép, amelyet a barátom analóg fényképezőgépével készítettem. Ezek a képek tavaly júniusban készültek az utolsó olaszországi nyaralásom során (az ország, ahol élek). Ezek a képek édes emléket állítanak a legközelebbi barátaimmal együtt töltött utolsó otthoni heteimről, mielőtt ideköltöztem volna Budapestre.

2

1991-ben Madrid külvárosában, Parquesurban voltam először nyugati hipermarketben. Hatalmas árukészlet, akciós termékek a sorok végére rendezve. A bevásárlóközponthoz piac, élménystrand, éttermek és egyéb üzletek is tartoztak. Emlékszem a bőség zavarára. Magyarországon néhány évvel később nyíltak csak meg a super és hipermarketek. A fényképek érdekessége, hogy az oszlopok tükrében megörökítettem anyukámat és apukámat is, amire már nem is emlékeztem.

3

Idén az államvizsgámra készülés előtt elvonultunk a barátommal és a kutyánkkal Balatonszárszóra, ahol bár családi nyaralónk van, se internet se térerő nem áll rendelkezésünkre. Nagyon jó volt ebben a teljesen más tér és idő felfogásban olvasni a kötelező olvasmányokat a rossz idő ellenére sikerült kicsit a parton is időt töltenünk.

5

Képeim nem a Balatonról szólnak, hanem arról, ahogy emlékezni próbálok rá. Nem akarom visszahozni azt, ami volt – csak látni, hogyan tűnik el. Arról a vágyakozásról szól, ami minden tiszta nyári fény mögött ott remeg. Azt keresem bennük, ami nem tökéletes, nem végleges, és nem is biztos, hogy valóban megtörtént. Nézőpontom egyféle lassabb látás. Egy világ, ahol a hibák nem eltüntetni való dolgok, hanem emlékezési formák. Az elmosódott partvonal, az ismeretlen vitorla, az elfelejtett mozdulat – ezek a képek a nem-történések nyugalmát hordozzák. A homály nem hiba, hanem tanúságtétel: így néz ki, amikor már nem tudjuk biztosan, hogy mi az. A képeken nincs történet, csak jelenlét. Az idő lassú, a víz halk. És minden elmozdul egy kicsit. Az elfogadás nálam képként jelenik meg: amikor nem akarok már mindent visszahozni, csak hagyom, hogy legyen. Ahogy van. Elmosódva, töredékesen, őszintén. A képeim a törékeny harmóniáról szólnak. Arról a pillanatról, amikor már nem küzdünk semmi ellen, és nem várunk tovább semmire. Inkább emlékeket idézek meg, amelyek lehet, hogy sosem voltak igazak, mégis ismerősek.

6

Balatonfüreden minden évben megrendezésre kerül a concours d'elegance nevű veterán autós találkozó. Idén sikeresen én is elzarándokoltam erre az eseményre. Imádom a régi autókat és a régi tárgyak műszaki megoldásait. Ámulattal tölt el hogy a régebbi korok, korszakok emberei milyen furmányos módon oldottak meg problémákat. Az alkalomhoz illően két fényképezőt vittem magammal egy 1960-as évek-beli Japán Zenza Bronica S2A közép formátumú gépet és egy Keletnémet 1980-as években gyártott Prakticát. Analóg fotósoknál bevett szokás hogy két géppel rohangálnak mivel az egyik gépben fekete fehér a másikban színes film van be töltve attól függően hogy a téma mit kíván meg. Így cselekedtem én is. A zenzát egy fekete fehér Fomapan 100-as filmmel töltöttem míg a praktica egy Harman Phoenix 200-as filmet kapott. Az esemény alatt ahogy jártam keltem és kattintgattam a gépeimmel a sok szép és gyönyörű állapotban lévő autó csodákat a tekintetem össze akadt két idős feltehetően elég régi motoros fotóssal akik a kezemben lévő gépet megpillantva összenéztek majd felém irányított elégedett bólintással jelezték hogy jó gépet választottam. Az esemény lezártával haza utaztam és az elkészült tekercseket szinte azonnal eljutattam az egyik laborba. Nagyon izgatott voltam és kb két hét idegeskedés után kézhez kaptam az elkészült negatívokat és szkenneket amikből most egy kis csokrot állítottam össze.

1

Rajz óra után arra lettem figyelmes, hogy egy csinosan öltözött múlt századi úri hölgy ül az iskola kertjében. Gyorsan lerohantam a kertbe hozzá, mert teljességgel megbabonázott. Figyelmesen megkérdeztem Gyulabácsit, hogy megörökíthetem e ezt a nemes pillanatot, amit azóta is tisztelettel és hálásan köszönök! Gyula egyébként professzionális modell szerepét tölti be az iskolánkban, amit mindig hatalmas szívvel és teljes beleadással végez. Így készült el ez a közös projekt is!

4

Korai nyár, meleg szellő, születésnapozás, beszélgetés, gyermekkacaj. Szokás szerint három generáció gyűlt össze több, nagyjából egy időszakra eső születésnapot megünnepelni. Az adott napnak, valamint a családi összejövetelek jellegzetes melegségét próbáltam néhány (fél) képkockában megörökíteni, analóg technikával.

2

Egyetlen egyszer voltam bikaviadalon. Kettős érzések kavarognak bennem, ha rá gondolok. Magával ragadó középkorból eredő tradíció, talán az ősi vadászösztön kap lángra a nézőtéren is, amikor együtt tör fel az „Olé” a torkokból. A társadalom kiemelten megbecsült hősei voltak a matadorok. Gyönyörű hímzéssel díszített teljesen testhez simuló a ruhájuk, de nem csak ettől lesznek igazán elegánsak, hanem a tartásuktól és a kecses, precíz mozdulatoktól, amit éveken át tanulnak és gyakorolnak, hogy végre szembenézhessenek egy vad bikával. A bika az arénában lát életében először testközelben embert, ezért tapasztalatlanul minden mozdulatra támad. Szó szerint borzasztóan izgalmas, mert nem tudja az ember kit féltsen jobban! Ember és állatbarát vagyok, ezért volt ez nekem az egyetlen alkalom. Nagyon egyenlőtlen a küzdelem, még is valamikor a bika győz. Ilyet csak az esti TV híradóban láttam, sajnos nem egyet. A személyes élményem nagyon különlegesnek mondható a spanyol barátaim szerint, mert az egyik bika átugrotta a nézőteret elválasztó palánkot, nem kis riadalmat okozva. Egy másikat tévedésből nem ahhoz a matadorhoz engedtek be, akihez kisorsolták. Ilyenkor megmenekül, nem kell újra ringbe szállnia, de az a legszebb, ahogy kivezetik a megvadult állatot: tehenekből álló csordát engednek be a küzdőtérre, azok közrefogják, és békésen kisétálnak vele. Kint aztán a tarkóján okozott sebeket is gyógykezelik. Érthető, hogy aktivisták százai tiltakoznak a megkínzott bikák miatt, a bikaviadalok betiltását követelve, amik még egyelőre kulturális örökségnek számítanak.

2

It was almost sunset and sun was bright and harsh but cozy and calm. It was just such a beautiful moment. I had this film camera with me that I was taking pictures the entire trip. I wasn’t using my digital one. These are just a few on my phone. I took a lot of special photos in my film camera but turns out I put the film roll wrong so they never got captured. Since I wasn’t using my digital camera or phone to capture every little thing on the trip, I was able to experience that moments with my partner. I lost the special pictures but I experienced the special moment. Már majdnem lenyugodott a nap, a fény mégis kemény, átütő de mégis hangulatos és nyugodt volt. Olyan gyönyörű pillanat volt. Nálam volt egy a filmes fényképezőgép, amivel végig fotóztam az egész utat, így nem használtam a digitális fényképezőgépemet. Ez csak néhány a telefonomon készült. Sok különleges képet készítettem a filmes fényképezőgépemmel, de kiderült, hogy rosszul tettem be a filmtekercset, így azok sosem kerültek rögzítésre. Mivel nem használtam a digitális fényképezőgépemet vagy a telefonomat, hogy minden apró dolgot megörökítsek az utazás során, így a párommal sokkal több időt tudtunk szentelni egymásra, és nagyobb figyelmet arra, hogy együtt éljük át ezeket a pillanatokat. A különleges képeket elvesztettem, de a pillanatok különlegessége miatt örülök, hogy így alakult.

1

This was the first time I have ever did a hike almost and this place was burning down. I mean the area was having bush fires so we actually weren't sure if it will be possible to go here but we ended up doing it. To go to the top you had pass narrow rock paths walk over weird stairs and everything was unbelievable playful and magical. I have never seen anywhere like this before and never did anything similar.This has become one of the most vivid memories for me and its extremely special to me so seeing myself in it. It is like waving at my past self and re-living this memory, this is exactly why I love photographs!!!! Ez volt az első alkalom, hogy egy olyan túrára indultam, ahol az útvonal leégett. Úgy értem, hogy az útvonal környéken bozóttüzek voltak, így nem voltunk biztosak benne a barátaimmal, hogy lehet-e ide menni, de végül mégis megtettük az utat. Ahhoz, hogy feljussunk a csúcsra, szűk sziklaszurdokokon kellett átmenni, furcsa lépcsőkön sétálni, és mindez hihetetlenül játékos és varázslatos volt. Soha nem láttam még sehol ilyet, és soha nem csináltam semmi ehhez foghatót. Végül is ez az út lett az egyik legélénkebb emlék számomra, és rendkívül különleges számomra, így látni magam utólag benne a fényképen. Olyan, mintha integetnék a múltbéli önmagamnak és újraélném ezt az emléket, pontosan ezért szeretem a fényképeket !!!

5

1991.08.10-én Spanyolország felé vettük az irányt szüleimmel, otthon hagyva öcsémet, aki ebben az időben középiskolásként ígéretes válogatott vízilabdázó volt. Ezen az úton még nővérem is velünk tartott, bár Ő hamar visszatért Magyarországra a főiskolai tanulmányai miatt. 1 évre költöztünk ki. Apukám sörfőzőmester volt, új sörgyárakat üzemelt be Madridban és környékén. Így anyuval együtt négyen ültünk a Skodában, amire a sok csomag mellett még a piros biciklim is felkapaszkodott. Apukám imádott világot látni, autót vezetni, ezért a tengerparti útvonalat követve haladtunk Madrid felé és álltunk meg nagyobb városokban: Velence, Monaco, Cannes, Avignon, Barcelona. 1-2 órát töltöttünk csak egy-egy városban és az autóban aludtunk. Étteremben nem ettünk, de emlékszem a friss francia baguette ízére. Illatos, ropogós, omlós.

2

2025 tavaszán az első jó idő beköszöntével egy egész napos biciklitúrát csináltunk a Duna vonalán, Budapesttől Szobig. Már több éve nem bicikliztünk, így ez nagyon különleges alkalom volt, és meglepően jó tempót diktáltunk. Külön vicces volt, hogy az egyik a gyerekkori biciklim volt, így mérete miatt extrém energia kellett, de megérte. A legjobb a májkrém és a kifli elfogyasztása volt a legvégén.

2

Szentendre elég sűrűn a családi kirándulások célpontja, az egyik leglelkesebb részvevő pedig a család legfiatalabb tagja, a kutyusunk. Az idei ritka napsütésen felbuzdulva egy különösen nagy kört tettünk a városban és követve alacsony termetű kapitányunk orrát, olyan szegleteit is felfedezhettük a környéknek, amit korábban nem is ismertünk.

1

Néhány barátommal Solymárra kirándultunk függőágyazni, és találtunk egy csodás helyet egy vízesés mellett. Véletlenül beleejtettem a függőágy egyik felét a patakba, ami alattunk folyt, de ez sem szegte kedvünket – ugyanúgy belefeküdtünk, élveztük a természet közelségét. A vízesés varázslatos hangulatot árasztott, mintha egy másik világban lennénk. Körülötte kiabáltunk, furcsa hangokat adtunk ki, és majmokat utánozva jártuk és ugráltuk be a folyó mentét. Egy igazán spontán, őrülten vicces kaland volt, tele szabadsággal és játékossággal.

3

Hollókői kirándulásom során egy különleges mesejátszótérre bukkantam, amelynek világa azonnal megérintett. Próbáltam interakcióba lépni a térrel és az ott megjelenő furcsa, meseszerű szereplőkkel – így kerültem egészen szokatlan, mégis izgalmas helyzetekbe. Meglepő módon mélyen tudtam kapcsolódni ezekhez az absztrakt, torz, mégis őszinte figurákhoz. Úgy érzem, vizuális világuk nagyon közel áll a saját rajzstílusomhoz is, mintha ösztönösen értettük volna egymást.

1

Portugáliában az óceán partja egészen varázslatos, és az intenzív időjárási körülmények hatására az ember is elevenebbé, mozgékonyabbá válik. A természet erőteljes jelenléte minket is cselekvésre ösztönzött. Tehát amikor csak a parton voltunk, ösztönösen elkezdtünk mozogni – jógázni, táncolni. Ebben a fokozott testi-érzéki állapotban sokkal mélyebben tudtunk kapcsolódni a tájhoz, a szélhez, a hullámokhoz, az egész időjáráshoz, mintha a testünk lett volna az érzékelés eszköze.

1

Az óceánparton különleges ihletet kaptunk: megfigyeltük az árnyékainkat, és sorra körberajzoltuk őket a homokban. Mindenki elkészítette a sajátját, ami egyfajta közös, mégis személyes szertartásnak hatott. Ezután mozgásba lendültünk, és interakcióba léptünk ezekkel az árnyakkal – mintha élő lényekké váltak volna. Spontán, játékos és mélyen ösztönös élmény volt, ami egészen újfajta kapcsolódást nyitott meg bennünk.

1

Kirándulást tettünk a gánti bauxitbányához, mivel korábban már felfedeztük, hogy ez a táj egészen különleges élményt kínál. A vöröses, marsbéli felszín szinte egy másik dimenzióba repített minket – olyan érzésünk volt, mintha nem is a Földön járnánk. Alaposan bejártuk a területet, minden apró részletre figyeltünk, és sajnos sok elhagyott szemetet is találtunk, ami árnyalta az élményt.

1

Egyhetes kenutúrán vettünk részt a Hernád folyón, ahol a természet közelsége és a folyó változatos arca különleges élményt nyújtott. Megfigyelhettük, hogyan változik a táj a kanyarulatok mentén, és milyen különleges nyugalmat áraszt, amikor teljesen eggyé válunk a környezettel. A nap végén a tábortüzek és a meghitt, családias hangulat mélyítette el az összetartozás élményét.

4

Húsvéti esküvőre igyekezve, 2025 Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. Fekete-fehér filmre készített sorozat

4

Húsvéti esküvő fekete fehér filmen, második rész.Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt.

5

Sorozatom darabjai Budapesten készültek, műfajuk streetfotó. A városban mindig látni valami érdekeset, legyen az tükröződés, egy érdekesen futó árnyék, egy építkezésből megmaradt kompozíció. Zebrán átkelő gyalogosok, hétköznapi emberek a fővárosban. Van köztük analóg és digitális is, lenyomatai egy főváros mindennapjainak.

5

Elsuhanók cimű sorozatomban az absztrahálással játszottam. Mindig is nagyon különös hely volt számomra a főváros. Ezeken a felvételeken az expozicióval kísérleteztem, a lassú záridő különös fényhatásokat hoz létre, ami olyan, mintha mozgóképet rögzítene. Közlekedési járműből fotózva pedig csak erősödik a suhanásérzés.

5

Gyerekkori ízek. Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. A fényképek családi fotók a 90-es évektől a 2000 évekig, családi pillanatok, nyaralás, iskolai ünnepség.

5

Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. Az itt látható fényképeket fekete fehér filmre készítettem, analóggal, Somlóvásárhelyen és környékén.

5

Tavaly meglátogattuk az egyik barátnőmet Lesbos szigetén, aki Erasmuson volt kint. Afrikából érkező sivatagi homok lepte el Athént érkezésünk napján (onnan indult a kisrepülő Lesbos szigetére). Teljesen szürreális élmény volt, kb. olyan volt, mintha a Dűne című filmben lettünk volna: sárga köd volt mindenfele. Lesboson is érezhető volt a homokvihar hatása, napokig nem láttuk a napot, csak a sárga ködfelhőn túl, halványan. Az első kép a homokköd lepte Lesbost mutatja. Egyik nap végül átkompoztunk Törökországba, és újra láttuk a napot. Az amúgy is színes Törökország még színesebbnek tűnt így, hogy nem egy ködfelhőn keresztül kell megismernünk a várost. Ayvalikban és Izmirben kirándultunk. Annyira mások a színek és a fények, az emberek és az épületek, hogy egész nap csak fotóztam, rettentő izgalmasnak találtam a két várost és a tájat. Nagyon jó lenne visszamenni, hatalmas kaland volt.

5

Létezik egy hely, a Dunakanyar szívében, Kismaros és Nagymaros-Visegrád vonatmegállók között, ami a béke szigete. A Mezítlábas Duna-parti pihenőhelyre a folyót követve juthatunk el. A hely egyszerre kemping és lovas és kecske udvar, de találunk vietnámi törpemalacot és nyulakat is. A partból szemből látszik a Szigetcsúcs és a visegrádi vár. Vadregényes szabadstrand, tanyasi állat-kert, kenu-kölcsönző és éjszakai szórakozóhely. A neve Nomád bár. 2025 májusában a barátaimmal úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk újra a Nomádbárt, mindannyian egy kis friss levegőre vágytunk. Bár pont egy hidegebb napot választottunk és még az eső is esett, csodálatos érzés volt újra a természet mellett lenni, és ezt együtt élvezni az állatokkal. Az utazásra velünk tartott fél éves kiskutyám is, Pocok aki nagyon belelovallta magát a kecskekergetésbe, olyannyira, hogy a végén a Nomád bár pulija megleckéztette, megmarta. Még ez sem vett el a hely varázsából, éppen csak helyrerakta a hely sajátos logikáját: itt nagy a szabadság, de csak bizonyos határokon belül. A helyszín mindig kicsit mágikus, velünk volt a barátnőm is, akinek a Nomád bár mellett tartottuk a leánybúcsúját, most épp babát vár nyolcadik hónapban van. Szintén velünk tartott egy kamaszkori barátnőm, aki most vált munkahelyet, óvoda asszisztensből egy független emberjogi és kisebbségi szervezetnél fog dolgozni. Én is most állok fordulópontnál, már csak egy hónap választ el attól, hogy elvégezzem a mesterképzésem, és művészettörténész legyek. Az új élethelyzeteket még mindhármunknak ízlelgetnünk kell, csakúgy mint a gödölyéknek a Nomád bár gyepét. A képet mobillal fotóztam, véletlenül jól sikerült.

1

Több éve járok Waldorfesztre,  ami a mai napig a legkedvesebb kisfesztiválom, ahonnan mindig feltöltődve és új barátokkal megyek haza. Közel áll hozzám a Waldorf pedagógia is, több barátom Waldorfos, vagy Waldorf tanárnak képződik. Az itt látható képen éppen az egyik reggeli pillanatot örökítette meg egy lelkes fotós, pont az tetszik a képen, hogy nagyon jól leírja a hangulatát ennek a nyári törökmezős törökszőnyegeken ülős történetnek. Azért jó minifesztiválokra járni, mert itt szinte automatikusan szövődnek személyes kapcsolatok, és azokkal a barátokkal akikkel együtt megy az ember valóban igazán jól összekovácsolódik. Alig várom, hogy újra találkozzunk, ahogy eddig is minden nyáron, idén is a Waldorffeszten.

2

Húsvéthétfőn a jó idő mellé végre szabadidő is társult. Ezt kihasználva párommal egész délután a kutyusával tudtunk foglalkozni. Átalakítva egy húsvéti hagyományt (a tojás keresést), jutalomfalatokat dugtunk el neki a kertben, azokat kellet megtalálnia. Kisebb, nagyobb segítséggel sikeresen előkerült az összes, igazán jó nyomozó lenne belőle. Ahogy a képeken is látszik a sok keresésben elfáradt és már csak az árnyékban pihent a nap hátralévő részében. Ő a kedvenc fotó "modellem", így kihasználva a lehetőséget elkészítettem a legaranyosabb képet róla, ami jelenleg a kedvenc képem is lett.

5

2019 óta készítek vizuális naplót. Olyan képeket rögzítek, amelyek rezonálnak az aktuális gondolataimmal, érzéseimmel és hétköznapi történésekkel. Ezeket a képeket egy analóg nikon kamerával készítem. A digitálisról analógra váltás segít abban, hogy kilépjek ezekből a helyzetekből, kívülállóként figyelhessem meg őket és fogalmazzam meg képekben. Időközben viszont a fotó napló utazó naplóvá avanzsált. Utazás közben az analóg kamerával egy olyan szabadságot és játékosságot élek meg, ami a formákban, színekben, mozdulatokban, alakokban és megfigyelésekben csúcsosodnak ki. Leggyakrabban tájképeken, részletképeken és portrékon keresztül foglalkozom a külvilággal, amit látok és a belső világgal, amit érzek. Ezekben a helyzetekben rengeteget tanulok nemcsak a világról, hanem a világgal való viszonyomról is. A képeket átlapozva észrevettem viszont, hogy nem egyszer néznek velem szembe állatok. Sokszor olyan érzés fog el, mintha embereket fotóznék. Egy érdekes aspektusa a turista létnek, hogy nem csupán "elugrom" az állatkertbe és személytelenül lefotózom, dokumentálom őket, hanem belépek a privátszférájukba. Habár nem emberek, de helyi lakosok, akik megfigyelik az idegent. Én is figyelem őket, ők is figyelnek engem. Ebből a kölcsönös figyelésből pedig emberi arcok és helyzeteket bontakoznak ki. Máskor pedig csak átsuhannak a látómezőn, tudomást sem véve rólam sietnek tovább dolgukra.

2

Történeteim főhőse egy Trabant, melynek szüleim voltak a tulajdonosai a 2000-es évek elején. Az első mese szintén ez idő tájt játszódott: óvodából hazafele menet mindig arra kértük apukánkat, hogy egy útba eső emelkedőn menjünk fel autóval. Ugyanis gyerekként ez az emelkedő egy hatalmas hegynek tűnt és a világ legizgalmasabb dolgának számított felérni a tetejére. Nos, ez a mulatság csak addig tartott, míg egy téli, fagyos napon vissza nem csúsztunk az autóval. Természetesen nem lett bajunk, de megtanultok, hogy a Trabant nem egy csodajárgány. Egy másik kedves történet, amire húgom úgy emlékszik vissza, hogy egyszer ennek a csodaautónak kiesett a vezetőoldal melletti ajtaja és apukánk kénytelen volt úgy hazavezetni, hogy egyszerre fogta az ajtót, kormányzott és váltott. Míg szerintem nem kiesett az ajtó, hanem csak nem csukódott be és napokig kénytelen volt így vezetni. Bár mindketten másképp emlékszünk rá, az biztos, hogy amikor visszagondolunk a Trabant kalandjaira, mindig eszünkbe jut, milyen szabadnak éreztük magunkat gyerekként, csak nevettünk és élveztük az utazást.

1

Férjemmel három hétig hátizsákos turistaként csavarogtunk Kelet-Anatóliában, a kurdok által nagy számban lakott régiókban. Érkezésünk napján ezen a területen a kurdok elraboltak 15 német turistát, ami számunkra csak egy hír volt, de semmit nem érzékeltünk belőle addig, míg bő egy hét múlva Bitlis város felé nem utaztunk. Távolsági buszunk útközben mindenféle katonai ellenőrzésen és rendőri igazoltatáson esett át. Este fél 9-kor végre elértük Bitlist. Ahhoz képest, hogy tartományi székhely, vasárnap este szokatlanul sötét és kihat képet mutatott. Mint itthon egy pár ezer lakosú község. A buszsofőr igyekezett meggyőzni bennünket, hogy nincs itt semmi látnivaló, inkább menjünk vele tovább Diyarbakirba (még 200 km), de mi tartottuk magunkat, hogy először Bitlis esedékes. Így hát két járókelőre bízott, hogy a szállodához kísérjenek. El is indultak velünk - a legsötétebb irányba. Váratlan módon nem azt kérdezték tőlünk, hogy hová valók vagyunk, hanem hogy németek vagyunk-e. Az út egyre koszlottabb és elhagyatottabb benyomást keltett, semmit sem világosodott – pedig állítólag a város közepe volt, és egy háromcsillagos szállodát kellett megtalálnunk. Menet közben egy pillanatra megtorpantam; azon nyomban a mellettünk lévő épületből egy rendőr ugrott ki, és kérdőre vonta kísérőinket. Válaszukat hallva szó nélkül visszavonult az épületbe. Kisvártatva tényleg látszott a szálloda felirata, de erre a funkcióra a feliraton kívül semmi nem utalt se kívül, se belül. Az elvarázsolt épületben három emeletet mentünk fölfelé, s minden szinten más-más igazgatóság, hivatal, posta működött. Tényleg lesz itt egy szálloda? Tényleg volt. Hétfőn korán fölkerekedtünk, és megnéztük, ami a városban és közvetlen környékén érdekes volt számunkra. A szállodába visszaérkezve „ingyen cirkusz” nézői lehettünk. A város egyetlen, 2x1 sávos főútján egy parkoló taxira ráejtettek egy áruval megrakott hatalmas konténert. A helybeliek azonnal összecsődültek az „arénában”, sőt, fölmentek a lapostetős épületek tetejére is, és ott kis székekre telepedve követték az eseményeket. Egy idő múlva daru érkezett, és az árut átpakolták egy másik járműre. Mindez órákig tartott, azalatt megszűnt a forgalom mindkét irányban, míg csak föl nem szabadították az utat. A nézők a forgalom megindulása után is maradtak, és nem hiába, mert még hosszú időbe tellett, míg váltakozó irányban elhaladtak a feltorlódott járművek. Teherautók, autóbuszok, élő állatot szállító járművek, tartálykocsik, személykocsik végtelen sora vonult át a városon. Másnap reggel a szálloda portáján ült egy kis kreol emberke. Ránk várt, hadarva közölte velünk, hogy rendőr, és biztonságunkra kell vigyázzon. Az elrabolt turistákra hivatkozott. Igazolványt nem mutatott, civilben volt, az átlagnál rosszabbul öltözve. Jött velünk, nem hatotta meg, hogy épp tovább utazunk a városból. A buszváróban mellénk ült. Szólni nem szólt hozzánk, még azt sem tudtuk meg tőle, hogy velünk utazik-e, vagy csak föltesz a buszra. Miért éppen két nap után, és miért éppen a buszos cég irodájában vagyunk veszélyben? Tegnap reggeltől estig föl-alá mászkáltunk mindenféle helyeken, mégse törődött velünk senki. A jövő-menő emberek között többen ismerték, és beszédbe elegyedtek vele – kezdtük elhinni, hogy tényleg rendőr. Nekünk nem volt kedvünk még egymáshoz sem szólni. A busz, amire méreg drága jegyünk szólt, csak nem akart jönni. Nagy sokára megtudtuk, hogy valami baleset történt útközben. Nyolcvan perc elmúltával a kényelmes, tágas Mercedes busz helyett egy kis pár személyes dolmuş érkezett. Arra feltuszkoltak bennünket néhány emberrel együtt, akiknek szintén Diyarbakirba volt buszjegyük. Négy óra zötykölődés várt ránk, de legalább rendőri kíséret nélkül. Szabadulásunknak annyira örültünk, hogy elfelejtettük kérni a jegyár különbözetét.

5

Olaszország és a tenger... erről a szókombinációról általában sziklák jutnak eszembe. Különösen igaz ez Szardinia szigetére. Rengeteg és gyönyörű sziklás rész húzódik ezen a szigeten a partok mellett, de jut belőle a belsőbb részekre is. Mivel két kedvenc közegem a víz és a sziklák birodalma adott volt, hogy ezt a szigetet előbb utóbb érdemes felkeresnem. Így is tettem, 2017 őszén megérkeztem Alghero városába. Egy baráttal pár nappal későbbre beszéltünk meg találkozót mert ő csak később tudott elindulni. Tervünk közös sziklamászás volt a népszerűbb itteni sziklákon. Robogót béreltem és egy sátorral vágtam neki a sziget felfedezésének. Csodálatos tájakból nem volt hiány és a sátrazás is bevált. Nagyon jó helyeket találtam hol a parton, hol források közelében, de valamikor egyszerűen csak valami rejtetettebb fás részen. Az időjárás még nagyon kedvező volt és a tenger is igencsak fürdésre alkalmas. A találkozónk előtt egy nappal azonban ellátogattam egy nagyon impozáns és meredek mély kanyonba, a sziget legmélyebb kanyonjába a Gorropu-ba. Ugyan felhívták a veszélyességére a figyelmemet, de sajnos ez nem volt elég és mohó lendületemet egy kis baleset zárta. Részleges bokaszalag szakadást szenvedem és csúnyán bedagadt a bokám, járni is alig bírtam másnap. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem ez volt az első ilyen eset úgyhogy orvosi segítség nélkül is tudtam mi a teendő. Fásli, fájdalomcsillapító és lassan kicsi terhelés mert az nem lehet, hogy elússzon a maradék pár napunk. Nem is úszott el, de jelentősen lelassultak az események. Így is azért sikerült még jó néhány csodálatos tájat meglátogatnunk. Ilyen volt a Capo Testa nevű helyszín ahol olyan sziklaformációk voltak mint a mesében, egyikünk se látott még hasonlót. A sziklamászás nekem sajnos így elmaradt, de kárpótoltak a látott tájak és vidékek.

3

Másfél éves voltam amikor ez a kép készült. Persze erre én konkrétan nem emlékszem, de már akkor is gyorshajtottam a kismotorral. Akkoriban még a régi házban éltünk Tinnyén, ahol felnőttem. Anyukám a mai napig is háziorvos a faluban, de már senki sem él ott, átalakították az egész házat, orvosi rendelővé. Régen mikor még a rendelővel egybekötött szolgálati lakásban éltünk, a szomszédunk volt Juci néni és anyukám minden nap nála itta meg a reggeli kávéját, az évek során szoros barátság alakult ki közöttük és mire én megszülettem, már szinte családtagnak számított Juci néni, vagy mi számítottunk náluk családtagnak? Nem tudom , ilyen távlatokban ezt már nehéz eldönteni. Na de visszatérve a kismotorra. Amint ráültem áthajtottam Jucihoz, a szüleim nem tudták hol vagyok, de ez nem volt meglepő. Sokszor történt hasonló, se engem se a kismotort nem tudták féken tartani. Olyan emlékem már nekem is van, hogy pár évvel később ugyan ezzel a kismotorral száguldozok le a teraszról a kertbe vezető lépcsőn a szüleim meg pánikszerűen rohannak utánam, hátha valahol megtalálják a féket.

3

Ezen az késő nyári napon apukámmal felkirándultunk a jánoshegyi kilátóhoz és a felfelé vezető út közben a gyűjtöttem mindenféle dolgot amit az út szélén közben mozdíthatónak láttam, majd egy varázsbotot készítettem ezekből a szalagokból és abból a nagy sétabotból amit találtam. Ez kísérte a lefelé vezető utunkat és vigyázott ránk, vándorokra, Apukám ritkán töltött velem együtt minőségi időt, de nagyon szeretett fotózni, ezért azokról az alkalmakról viszont elég sok kép van, amikor együtt elmentünk valahova.

1

Verset is írtam azután, hogy ez a kép kettőnkről megszületett. A képen Vince látható, akinek a családjával a Balatonon nyaraltunk. A piros bója és Vince alakja tükröződik a vízen.

5

Apostag község Bács-Kiskun vármegyében, a Kunszentmiklós környékén helyezkedik el. Életem első igazi kamasz tábora, ahova szülők nélkül mehettem el. A tábort ebben az évben tizedik alkalommal szervezték meg a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola tanárai. Már az őskor korai időszakában is éltek itt emberek, a Duna mellé települt első lakosok , a mai Apostag területén a zselízi kultúra népességéhez tartoztak. Számos régészeti emlék került elő, amelyek a zselízi tárgykultúra bizonyítékai. A községben található egy zsidó temető is, amelyet a helyiek nem látogatnak, teljesen benőtte a gaz, a sírokat nem látogatja senki. Mi kamaszként a Kibuci Bucik nyári táborban arra tettünk kísérletet, hogy felújítsuk a temetőt 2012-ben. A táborban egy hétig együtt éltünk az iskolai tanárainkkal, iskolatársainkkal és ismerkedünk a zsidó tradíciókkal, a zsidó történelemmel. Megpróbáltuk rendbe tenni a falu elhagyatottan álló zsidó temetőjét. Pénteken az esti szombatfogadásra készültünk, ünnepi vacsorát főztünk. A falu lakóival beszélgettünk az egykor itt élt zsidó közösségről és a falu mai életéről, fotózunk, interjúkat készítettünk. A tábor még a kétezres évek elején indult a Lauder Javne Zsidó Közösségi iskola pár tanárának a kezdeményezésére. Nekem nagyon jól esik visszanézni ezeket a képeket, mert a mai napig legfontosabb barátaimmal ülünk a coop előtt, vagy vizsgáljuk a zsidó síron található héber feliratokat, szimbólumokat. A képeket a matektanárunk készítette, aki szinte soha nem engedte el a kamerát a kezéből, még temetőtakarítás közben sem. A mai napig hálás vagyok az Iskolának a táborért, ahol évente egy-egy zsidó temetőt hoztunk helyre, közben megismertük a helyszínt és kutattuk a zsidó történelmet. Apostag egy nagyon csendes falu volt, ahol szinte alig volt mozgás nyáron, olyan érzés volt, mintha az egész falu a miénk lett volna. Imádtunk este, vagy hajnalban barangolni a falu utcáin, itt barátkoztunk össze egy helyi nénivel, akinek kiskacsái voltak. Még a temetőtakarítást is kalandként éltem meg, megtanulni a temető sírkövein szereplő szimbólumokat nagyon izgalmas volt, még azzal együtt is, hogy előtte tanultunk az iskolában judaisztikát. Emlékszem volt, hogy kiültünk a temetőbe és lefestettük, lerajzoltuk a kedvenc sírköveineket. Itt bonatkoztak ki az első szerelmek, és az évekig tartó barátságok is. Az apostagi táborpólóm a mai napig megvan otthon, és a többi barátnőmnek is. Később 2024-ben a Mózes Ház Zsidó Közösségi Ház szervezőjeként (igaz már nem tábor formájában) újra szerveztem a barátaimmal és Vári Gyurival temetőrenováló napokat, így hoztuk rendbe a tatai és a tahitótfalui zsidó temetőket.

2

Néhány évvel korábban baráti társasággal kezdtünk rendszeresen belföldön túrázni, ami aztán a covid ideje alatt is a legkedvesebb közös időtöltésünk volt: a bezártságból kiszakadva a jó levegőn egész napokat túráztunk, nagyokat beszélgettünk, napsütötte tisztásokon a fűbe heveredve közösen fogyasztottuk el az otthon csomagolt szendvicseket, gyümölcsöket. Ezeket a túrákat leginkább az együtt töltött idő miatt szerettem. Amikor lett saját autónk, a férjemmel elhatároztuk, hogy újra felfedezzük magunknak a Magas-Tátrát, ahol bár korábban többször is jártunk családi vagy iskolai kirándulások alkalmával, ezek az emlékek megkoptak. A férjemmel első alkalommal egy csodálatos túrán voltunk a Zöld-tavi menedékháznál. Ez volt az első magashegyi túránk: a hegyi levegő, a kristálytiszta vizű hegyi patakok és a tó felett felhőkig magasodó hegyek lenyűgöző látványa. Ott és akkor engem teljesen magával ragadott az a világ, amit ezek között a hegyek között sétálva tapasztal az ember. Itt minden gondod elfelejted és csak az előtted álló út következő kilométerére figyelsz és várod, hogy a köves kaptató után megpihenj és csak csendben figyeld a körülötted magasodó hegyeket. Az eddigi legmeghatározóbb Magas-Tátrai élményem 2024 nyarán a Kapor-csúcs megmászása volt, ami évek óta egy titkos álmom volt. Amikor útnak indultuk, úgy terveztük, hogy a Menguszfalvi-völgyben fekvő Nagy-Hincó-tóig túrázujnk, ami a Tátra szlovák oldalának legnagyobb és legmélyebb tava. Nem indultunk el elég korán a szállásunkról a csúcsmászáshoz, és a Hincó-tavakhoz vezető meredek, köves terep után sem gondoltuk azt, hogy lesz még energiánk tovább merészkedni. A Nagy-Hincó-tóhoz megérkezve az időjárás is szelesre fordult. Szusszantunk egyet, de a hideg szél miatt nem tudtuk igazán élvezni a tízezer éves gleccsertó látványát. Nekem azonban eszembe jutott, hogy ha már itt vagyunk, mi lenne, ha megpróbálnánk feljutni a Kapor-csúcsra. A férjem egy darabig még partner volt, ezért elindultunk a meredeken kígyózó túraösvényen a Felső-Kapor-hágóra. Néhány perccel azután, hogy felértünk, helikopter zajára lettünk figyelmesek és arra, hogy a mellettünk pihenő turisták közül valaki integetve jelzi, hogy ő várja a segítséget. Végignéztük a mentőakciót, ahogy a kificamodott bokájú bajba jutott turista hölgyet elviszik a hegyimentők. A férjem ezen a ponton azt gondolta, hogy itt bizony vissza kellene fordulnunk és a hágóról is már elképesztő kilátás nyílt a völgyre. Én viszont itt már azt éreztem, hogy már túl közel járunk ahhoz, hogy feladjam, hogy most valóra válthatom egy évek óta dédelgetett álmom. Alig kétszáz méter volt hátra, de a csúcsszférában kevésbé tapasztalt túrázóként nem tudtam pontosan, hogy mire is vállalkozom: a sziklás terepen kézzel-lábbal kapaszkodva bizony az a kétszáz méter nagyon is sok tud lenni. A férjemet sikerült meggyőzni, hogy egy darabig még velem tartson, de a sziklás terep egy részén átkelve eluralkodott rajta a tériszony. Utólag nem tűnik ésszerű döntésnek, de azt éreztem, hogy én itt már nem vagyok képes megállni, ezért egyedül folytattam. Az egyre nagyobb sziklákon átkelve aztán elég hamar elbizonytalanodtam és eluralkodott rajtam egy érzés, amit még soha nem éreztem korábban: a halálfélelem. Tudtam, hogy itt egy rossz lépés, egy rossz mozdulat végzetes lehet és könnyen az alattam húzódó szakadékba zuhanhatok. Alig ötven méterre lehettem a csúcs előtt, amikor egy olyan sziklához értem, amin egyszerűen nem találtam fogást, nem tudtam, hogy hogyan is tudnék rajta átkelni. Ekkor utolért egy rutinos lengyel túrázó pár, én pedig csak álltam és figyeltem, hogy hová lépnek, hol kapaszkodnak és lépésről lépésre végül sikerült felkapaszkodnom a csúcsra, ahol az elém táruló látvány felülmúlta minden elképzelésem. Ezt a látványt örökíti meg a fenti fotó. Ilyen az, amikor egy álom valóra válik.

2

A fotó 1995 októberében készült, és ezen a napon a nagyszüleim aranylakodalmát ünnepelte az egész család. A pontos napra már nem emlékszem, de a nap hangulatára annál inkább. Ott volt az egész család. Egész nap nagy volt a pörgés. A kép, azt hiszem, a komoly képek után készülhetett, miután minden fontos dolgot már dokumentált a bátyám. Jellemző volt, hogy sok fotó készült egy családi eseményen, de azt hiszem, ez volt az egyik legjobban dokumentált ilyen esemény. A fotón bátyám autója előtt állunk édesapámmal és nagypapámmal. Sok ehhez hasonló hangulatú fotó készült rólam, ahogyan próbálom a komoly beállításokat, komoly fotózásokat elviccelni. Apukám és nagypapám próbálták megőrizni a képen a komolyságukat, de ha jobban megnézzük a képet, és látjuk az aranylakodalom ünnepélyességéhez kicsit sem illeszkedő grimaszomat, láthatjuk, hogy ez nem igazán sikerült. Az élethez, azt hiszem, részben megmaradt ez a hozzáállásom: nem kell sem az életet, sem pedig magunkat mindig túl komolyan vennünk.

3

Minden autóknak van neve. A Wartburgot Rozinak hívták, majd a Trabantot Süninek, az akkori autónkat egy Daewo Lanos-t, pedig Lizinek. Most a szüleimnek egy Sárája van. Nem tudom pontosan miért mindig lányok az autók, de a Süni nevet azt hiszem én adtam a Trabantunknak, mert hasonlított egy sündisznóra. A szüleim mindig azt mondták nekem, hogy a tárgyaknak lelke van, ezért az autóknak is. Szóval a Daewo Lanosunkkal, Lizivel indultunk útnak Közép-Olaszország egy hegyes és eldugott régiójába egy kis településre, amit Dogliolának hívnak. Természetesen Apukám volt sofőr, Anyukám meg navigált, én csak bezuhantam az autónkba és egész úton aludtam vagy zenét hallgattam. Utazás közben nem szeretek beszélgetni, sem olvasni, csak zenét hallgatva álmodozni szeretek. Amikor a gyerekkoromra gondolok, inkább az ábrándozásim jutnak eszembe, mint ami valójában történt velem. Azt hiszem 12-15 óra volt az út és olyan volt mintha végig félálomban lettem volna, arra emlékszem amikor megláttam Ravenna tornyait, aztán a loreto-i bazilika látványára is,( amit többek között Bramante tervezett).   Aztán újra elaludtam. Amikor legközelebb felkeltem már hajnalodott. Égett szagot éreztem, meg kátrányszagot, bozót tüzek nyomát és gyárakat láttam. Iszonyúan izgatott lettem, olyan táj volt előttem, amit sohasem láttam, egy olyan helyre mentem, ahol még sohasem voltam. A képeim is álmosak lettek: alulexponáltak, meg figyelmetlenek és dekomponáltak. A képeket analóg lejárt filmre lőttem, azt hiszem egy Olympussal.   Apukám szokása volt, és még mindig az, ha utazunk valahova akkor úgy ébreszt, hogy azt kiáltja, hogy „Ballabórabé!!”. Nem tudom mit jelent, de mindig ideges leszek és egyszerre izgatott és segít felkelni. Elég mágikus. Utána pedig elkezd youtube dj-zni és azokat a dalokat válogatja össze, ami a legjobban idegesít, és ennek fokozatai vannak. Először lejátsza a Vörös Csepelt majd a szessönt Postás Józsi egyik dalával zárja. Az a vég. 2020, Közép-Olaszország, Dogliola

5

Apukám huszonévesként élete egyik első felnőtt barátaival közösen töltött nyaralását szervezte meg a kilencvenes évek elején. Az öt képpár amik a családi albumban láthatóak, mind ennek az utazásnak a pillanatait rögzítik. Óriási kaland volt ez nekik a tengerparton, Obzorban ahová részben stoppolva jutottak csak el. A közelmúltban láttam a Kék Pelikán című filmet, ahol vonatjegyeket hamisítottak fiatalok, hogy kiutazhassanak a tengerig. Szerencsére erre apukáméknak nem volt szükségük, de még így sem volt egyszerű kijutniuk.

1

A fotó 1990-ben készült Balatonszárszón. A nyaralótelken egy régi Alfa Romeo Giulietta gépkocsival apukám pózol, a képet valószínűleg nagymamám készítette. Apukám barátjának, Bálint Lászlónak a tulajdona volt a gépkocsi, azzal jártak le a Balcsira és azzal mentek este szórakozni is, például balatoni diszkókba. Hiába volt régi, szép állapotban volt és még így is kitűnt a sok szocialista autótípus közül. Ráadásul apukámnak ekkor huszonévesként akkoriban nagy élmény volt önállóan autókáznunk egy „nyugati típusú” gépkocsival.

1

Családi fényképalbumunkban ez az egyik első kép, ahol a kilencvenes években egy autó bukkan fel. Balatonszárszón készült a nagymamám készítette, még a 90-es években, mielőtt születtem volna. A képen apukám látható, és a barátja Bálint László autója. Sárga Zsiguli (Lada 1200). A képen nem Bálint László látható apukámmal, hanem a szomszéd gyerek. Kecskeméti Lacika. A balatoni nyaraknak kiemelt szereplője volt az autó, hiszen a család összes tagja elfért benne, és a nyári holmik leutaztatására is alkalmassá vált a mi családunknak is, Budapestről Balatonra.

1

2008-ban megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, aminek az volt a fődíja, hogy elutazhattam Kenyába a családommal. A képen én és a húgom vagyunk láthatóak, egy az indai óceán partjain megismert maszáj férfival. A maszáj férfin kívül ( akinek már sajnos nem emlékszem a nevére) csomó új barátot és népszokást megismertünk.

1

A covid időszaka alatt sokat jártunk át vendégségben egymáshoz a legközelebbi barátaimmal, ez a kép is ott készült. Az egyik kedvenc tárgyam a barátnőm lakásában ez a hold alakú lámpa volt, ami olyan fényt tudott hozni, még a járvány legsötétebb időszakaiban is, és hangulatvilágítást adni az esti meghitt beszélgetésekhez, hogy azt nehéz is szavakba önteni. Mindenesetre mindenképp lenyűgözött, hogy ameddig az utazás kvázi lehetetlen volt, ezt az égitestet – a Holdat –a kezembe tudtam fogni. Továbbá egyik kedvenc afrofuturista filmem is eszembe jutott a Space Is the Place (1974) is eszembe jutott, amely arról szól, hogy Sun Ra, aki egyszerre aktivista és zenész esélyegyenlőséget követel az afroamerikaiknak, miután a Földön landol űrhajójával.

1

A covid alatt a baráti körrel és húgommal elkezdtünk kísérletezni a szuper nyolcas filmmel, az analóggal és más kísérleti technikákkal. Jelen fotón a húgom látható, ahogy épp nyújtja az analóg filmet. Ez a nap azért emlékezetes számomra, mert bár nem maradt meg semmi a kísérleti filmen, ( valószínűleg az exponálás miatt) mi azért nagyon jól éreztük magunkat öten Szentendrén barangolva.

1

A képen a MAHART Moszkva típusú folyami személyhajója látható, amint Visegrádról a nagymarosi hajóállomásra érkezik. A „Dunakanyar körjárat” a Visegrád-Nagymaros-Zebegény-Dömös-Visegrád vonalon közlekedik hétvégenként, a nyári időszakban. Mi minden évben megyünk vele egy kört a házassági évfordulónk apropóján. Az esküvőnk Visegrádon volt, a szertartás utáni vacsora pedig egy ugyanilyen sétahajón. A fotót a harmadik évfordulón készítettem színes, nyolcszázas érzékenységű filmre, 2024 nyarán. Ebben az évben egy hónappal korábban mentünk, mert pár nappal később megszületett a fiunk.