2025 őszén jártam Finnországban, Helsinkiben, egy egyetemi projekt keretében. Természetesen egy külföldi úthoz hozzátartozik az is, hogy kipróbáljuk a helyi ízeket. Általában nem szoktam lefényképezni mit eszek egy-egy kirándulás során, még akkor sem, ha az étel nagyon különleges vagy szinte már művészi. Jelen esetben is csak azért kerültek megörökítésre a telefonommal, mert apukám nagyon kedveli a halételeket fogyasztani és elkészíteni is és meg szerettem volna neki mutatni mit is ettem ebben a pár napban. A képeken látható két étel egyike a lazacleves, amely krumplival és sok kaporral készült, a másik egy sült apróhalas fogás volt, amelyhez zöldségeket és fokhagymás szószt kínáltak. Mindegyik igen finom és ízletes eledel. Persze, nem csak nekem ízlett, hanem a verebeknek és a sörasztalokon ugráló csókáknak is. A tenger mellett található narancssárga piaci sátor sem riasztja el a madarakat bátran jöttek kéregetni, s mindenkinek jutott egy-egy finom falat vagy a halból, vagy a sötétbarna rozskenyérből.
A kifinomult finn dizájn pedig a terítők mintáján talán enyhén visszaköszön.
Finn halebéd
További történetek
5
2025 végén az EthnoEco csoporttal Berlinbe kirándultunk, ahol egy nagyon jó kiállítást nézhettünk meg közösen a Humbolt Forumban. A víz mindenütt jelen van – isszuk, fürdünk benne, esőként, jégként vagy folyóként tapasztaljuk. A kiállítás felhívta a figyelmet, hogy a víz ismerős és kiszámíthatatlan egyszerre. Néha túl sok van belőle, néha túl kevés. Néha folyik, néha szűkös, néha pedig egész régiókat áraszt el. Az éghajlatváltozás, a növekvő városok és a globális egyenlőtlenség összefüggésében a víz egyre nagyobb kihívást jelent. Nem lehet egyszerűen kontrollálni, és megkérdőjelezi a vele való bánásmód bevett módjait. A víz társadalmi szerepét a kiállítás kutatási projekteken keresztül mutatta be, amelyek a vizet sokféle perspektívából vizsgálják. A vízhelyzet sürgető válaszokat kíván a nyugat-európai nagyvárosoktól is Berlintől és Budapesttől is. A napokban kialakult hőkupola-helyzet jól rávilágít erre.
4
Ezek a képek a Kolozsváron töltött Erasmus félévem végén készültek, a kolozsvári botanikus kertben és Tordán, a sóbányában. A képeket a barátnőm készítette, aki majdnem egy hetet ott töltött velem és nagyon szép analóg képeket készít. Ritkán készülnek olyan fotók rólam, amit visszanézve nem érzem rosszul magam, vagy ennyire jó emlékeket közvetítenek, de ezeket visszanézve mindig eszembe jut, mennyire szerettem ott lakni. A botanikus kertbe diákként ingyenes a belépés, emiatt nagyon sok időt töltöttünk ott, tanultunk vagy csak lézengtünk, egy igazi nyugalmas oázis a város közepén. A Sóbánya pedig egy nagyon különleges élmény volt számomra, az óriási földalatti terekkel, illetve, hogy ezt mennyire régen, kézi eszközökkel hozták létre eredetileg, ebbe hátborzongató volt belegondolni.
1
2025-ben, Húsvét után Szentendrén kirándultunk a barátnőmmel, amikor szembe jött velünk ez a gyönyörűen virágzó fa. Teljesen lenyűgözött minket ez a látvány. Aznap legalább egy órát csak ücsörögtünk alatta, megpihentünk, közben lettünk figyelmesek a rengeteg méhecskére, akik felettünk csendben végezték a dolgukat. Habár a darazsaktól nagyon félek általában, a méhek viszont nagyon megnyugtató hatással voltak ránk. Emiatt nagyon jó szívvel emlékszem vissza erre a napra és erre a gyöngyörű virágzó fára.
4
A Népszigetre jártunk ki kutyaovi-ba Pocok kutyánkkal, aki sokszor az ovi után bemerészkedett fürdeni a Dunába. Ezen a kora-tavaszi napon, hatalmas szél volt és elég hideg, ezért meglehetősen viccesre sikeredtek a fényképek, amin elfújj a a hajamat és a kutyaszőrt a szél. Nem messzi még egy csónakot is találtunk, ezt is megörökítettük.