Kilátások

5

Ősszel még a mediterrán régióban elég jó az idő ezért a forróságot elkerülve 2022 októberében kislányommal Majával Nápoly felé vettük az irányt, hogy ezt a csodás várost megismerjük és kicsit kalandozzunk a környéken, megismerve az itteni olaszok életvitelét, szokásait és persze a tájat. A városon túl nekem nagy szerelmem a vulkánok világa, úgyhogy mindenképp a Vezúvra is fel kellett másznunk ahonnan valóban lélegzet elállító kilátás nyílik a környékre. És ha már erre fele járunk akkor Capri szigete sem maradhatott ki ami pedig zsúfoltsága ellenére is egy kis gyöngyszem a tengeren. Nápoly maga az élet. Az olaszok nem sokat alszanak, sőt éjjel nagyobbnak tűnik a pörgés mint nappal. Minden talpalatnyi helyen nyüzsgés és szórakozás. Kis koncertek, evés ivás. Erre mondják, hogy tudnak élni. Persze a kellemes klíma is velük van ebben. Nappal is lüktet a város nem is akárhogyan... egy megállóban állva arra lettem figyelmes, hogy tulajdonképpen egy ép autó sincs a városban. Mindegyiken kisebb karambolok nyomai. Szóval itt nem nagyon aggodalmaskodnak, ez a mindennapok része a nyüzsgés velejárója. Pizzában és tésztákban mennyei a kivitelezés és a választék és az, hogy este 10 után is simán fagyizhatsz az pedig maga a mennyország. Pisztácia-mogyoró "más nekem nem való" ha az olaszoknál járok. Ezért aztán szinte minden nap több fagyit is ettünk ottlétünk alatt. Nem maradhattak ki a specialitások sem. Likőrök és ételek amiket még nem ismertünk. A városi gyönyörű múzeumok és paloták mellett megnéztük a vulkán alatti Pompei város romjait is ami több órán át tartó elfoglaltság de annyira nagy a terület, hogy egy idő után teljesen átérzi az ember az akkori élet lehetőségét és folyását tőle. Határozott élmény. Összességében teljesen kimaxoltuk az ott eltöltött időt. Mindenkinek ajánlott ezt megtapasztalni és példát venni az olaszoktól hogyan kell élvezni az élet drága idejét.

5

Van egy kis baráti társaság akikkel sziklát szoktam mászni rendszeresen. Ez annyit tesz, hogy évente több alkalommal indulunk neki együtt valamelyik szomszédos ország csodás tájainak, hogy ott újabb sziklákon űzhessük egyik kedvenc szenvedélyünket a mászósportot. Ezek már kiépített sziklafalakat jelentenek amikről általában valamilyen formátumú kalauz is megjelent már ami megkönnyíti a tájékozódást. 2021-ben a sokszor emlegetett ausztriai Zillertalra esett a választás. Ez Tyrol tartománya az országnak és óriási hegyek övezik a környéket. A szikla gránitból van ami az egyik legélvezetesebb mászásra ad alkalmat gazdag formakincsével és jól tapadó struktúrájával. Ide is Tódorral a lakóautóval kiegészülve érkeztünk ami egy főhadiszállásként funkcionál és remek beosztásának köszönhetően akár 6 embernek is alvóhelyet biztosít. Lehet benne főzni és a reggeli kávék kiapadhatatlan lelőhelye is egyben. Ebben a formában kempingekben és vadkempingezésekben töltjük az estéket. Most a vadkempingezés mellett döntöttünk és a legjobb helyeket találtuk hozzá erdőszéleken patakok szomszédságában. Nappal a mászásé a főszerep ami itt egy vagy két kötélhosszas utakat jelent amit sportmászásnak hívnak vagy a boulderezést ami az egészen apró 3-4m magasságú tömbökre való feljutást jelenti és általában elég nagy kihívás méretéhez képest. Itt mindkét ágazatot lehet űzni, ráadásul a kisebbek tényleg esszenciális darabok. Némelyike már több mint 20 éves első megmászással rendelkezik és szinte semmi lemászottság vagy kikopás nem tapasztalható rajtuk. Több napos ottlétünk alatt a bőrpihentető napon Andris barátommal az egyik közeli hegyre is felkapaszkodtunk vagy 1200 m szintet, de sajnos a csúcsot nem tudtuk elérni az érkező mennydörgés és vihar következtében, inkább menekülőre fogtuk. Esténként tábortűz és főzés volt a program amit a legjobb sztorizós beszélgetések koronáztak meg. Én ezt az életformát nagyon szeretem és addig szeretnék ilyeneket csinálni amíg csak meg tudok mozdulni.

4

Egy több országot érintő, autós családi nyaralás végén a kamera elé véletlenül beúszó témák közt külön lehetne csoportosítani azokat a fotókat, amiket nézve éreznünk kell, hogy itt valami összecsúszott időben és térben, mintha a történelem maga hozna létre montázsokat azzal, ahogyan megtart és eltüntet tárgyi elemeket, épületeket, de nagyobb léptékben gondolva eltávolít vagy létrehoz határokat, egymás mellé szerkeszt, összeolvaszt vagy elválaszt népeket, nyelveket és az ember picit átérzi annak az illúziónak a hiábavalóságát, amit az állandóságba vetett hitünk táplál.

3

These pictures were taken on my first week here in Budapest. The one in white shirt it's me, Edoardo. The guy with a black shirt is Leonardo, my friend and also roommate. I used an old digital camera, which used to be my mother's one. I only use it for special moments It was sunday september 7th, around four and five pm. Me and my friend went for a hike, which was organised by ESN Elte, a group of people who organize events for international students here in Budapest. The aim of the hike was to reach the Elizabeth Lookout, passing through the Normafa gardens in the hills of Buda. It was really fun, even though we weren't dressed properly and the weather was very hot it was one of the best days since we got here.

3

These simple sunset pictures were taken in Budapest by me after a long day of working and studying. Also, I’ve been having a hard time as a new student living in Budapest and adjusting to a new culture. I just finished a very intense therapy session and went out to see this amazing view of the sunset, bridge, and river. What made it special was seeing everyone taking pictures of it and standing there to watch. It made me feel at home and normal, and it was a reconnecting moment for life, people, and loving life.

1

At my first evening in Budapest, two girls from my hometown university and I went to watch the sunset. Our destination was the chain bridge. We were very optimistic until we stood in front of the green metal. It was really high, so we were a little embarrassed trying to jump on the bridge, because there were a lot of people watching us. One guy saw us, jumped down and helped us with a „Räuberleiter“ how it is called in Germany. The exact English translation would be „robber ladder“. Now we got up but were still very embarrassed. Fortunately, the sunset was really pretty (as you see on the picture). A few days later, we went there by night and tried going up by ourselves. It worked quite well but looked like we were trying to move like seals. This experience has led me to two conclusions. First: we are not dependent from any men and can do this quite on our own. Second: The jumping on the bridge part does not fit to the romantic sunset atmosphere.

1

Photostory I came to Budapest for my Erasmus semester completely on my own. In a way that was on purpose and I got to know a lot of people, and now can call a few new people my friends but I also noticed very quickly that I miss my clos friends and my family from home. So after a month of being in Budapest on my own and discovering a lot of new things about a completely unknown city and also about myself, one of my closest friends from home came to visit me here. She arrived via train and she travelled for around eight hours just to see me and spend time with me. Only after she left after we had an amazing week together and spend all day everyday together laughing, eating and partying, I realized that I am so lucky to have friends that come to see me, even if I’m so far away just to do everyday things together. After that friend left, my parents came to see me. They also came via train but they had to travel a little over ten hours and I couldn’t spend everyday with them because of Uni and other stuff sadly. But they still came. It is such a crazy experience to be able to show your friends and family a city that they have never been in, in a country that they have never been in. Realizing that home is where the people are that you love and are closest to and that they do indeed matter the most! I’m so happy to be able to experience Budapest and Hungary but I am also so happy that I cant wait to go home and live my life with friends and family again. In the photo you can see my parents and I on our last day together, when we went on a little walk and drove with the old metroline 1, we had such a good time!

1

During vacation in the Balkans, we went to a hiking trip through the Balkans. The story starts in Gusinje, a small village in the South of Montenegro, at the border of Albanie. After 2 hours of hiking through the Balkan mountains, we arrive at the border of Albania. Then we see a police car with 3 police officers. At this moment, we didn't know what was going to happen. When we arrive at the police officers, they asked us a permit to cross to border towards. Unfortunately, we didn't possess this permit. After long minutes of discussions and negotiations, we had to go back to the refuge in Gusinje, head down in disappointment. As we talked to the local people, they said they never heard of police officers controlling the border, they said we have been crazily unlucky to meet this police officers at the border. So, the next day we had to take the car and make 400 more kilometers to go to the refuge we would have normally reached after the first hiking day. It was a big disappointment at the very moment, but the next day the things went back normal. We lived a frustrating moment, but it became a funny memory of these vacations in the Balkans.

2

Two photographs from the 19 March Protests/Uprising, which I participated in during my final year of undergraduate studies in Turkey, were the two most significant events I have ever been part of in my life. This protests began with the president falsely declaring the university diploma of Ekrem İmamoğlu, the Mayor of Istanbul Metropolitan Municipality, who is seen as the only rival in the upcoming elections and the future presidential candidate, to disqualify him from the candidacy and send him to prison. This sparked significant public backlash against the government's oppressive and authoritarian regime, culminating in the 19 March Protests/Uprising. These two photographs are from the protests, in which I also participated as a demonstrator. oppressive, one-man regime government, and the ensuing major clashes between the police forces, acting on government orders, attempting to disperse the people with inhumane violence and methods. These two photographs were taken by me during two different protests in which I participated as an activist. The first photo is from the Action Committee at Middle East Technical University (METU), where I completed my degree this year and was also a member. In this frame, I captured the METU Action Committee, one of the most influential groups at our university, recognised nationwide and formed by students from other universities across the country, discussing the protest action plan decisions to be collectively taken with all students for the night protests to be held at our school. In this frame, all students are seen discussing with the police during the night clashes how to remain anonymous (not be exposed), be less affected by pepper spray, and avoid getting cold. We also see that they are wearing protective masks and listening to the ideas of a student representative who is on the podium at that moment. The main reason this meeting was held at night in the Physics Faculty was that, at that time, the police forces, who had been allowed by the rector to enter the campus illegally, were patrolling outside and arresting all students they saw (especially those they suspected of participating in the protests). The thing that gave us hope during our meeting, which took place in secrecy and fear, was both the presence of our fellow students from our own university, and the news that students from other universities, upon hearing about the unauthorised and illegal random arrests taking place on our campus, had come from their own campuses and were engaging in direct confrontation with the police at the main entrance gate of the campus. It was also the encouraging words of every student striving to improve our protest action plan and achieve a successful outcome. The second photograph shows a student banner I saw during the civil protests in Ankara's main square, Kızılay Square, where I and my colleagues from the department participated. The message on the banner carried a truly significant meaning. The group that made the most noise and had the greatest impact during the 19 March Protests, in which almost the entire population of the capital participated, clashed directly with the police, and defended rights, law, and justice, was Turkey's Gen Z university students, who had previously been looked down upon and whose hopes had been dashed. During the protests, almost everyone held banners containing messages that were either comical, political, or social, expressing their opposition to the government's unlawful and illegal actions. The banner I saw, however, contained a bitter truth that mocked the president's style of speech in a sarcastic manner, reflecting the final stage reached: "We will ta-ke re-ven-ge for the youth you stole from us!"

4

In August I went to Oxford to visit my sister’s friend who’s doing her Master’s there. The city was honestly beautiful — it felt like walking through a movie set. Every building looked so old and full of character, and the whole place had this calm, intelligent energy. Oxford University is one of the most prestigious in the world, and you can really feel its history everywhere — in the libraries, courtyards, and even the quiet streets. We wandered around the Radcliffe Camera, the church with the tall spire, and under the Bridge of Sighs — all those classic Oxford landmarks. The weather was perfect, and the golden stone buildings looked incredible in the sunlight. We ended the day at a small café, watching people go by and soaking up the atmosphere. Oxford really does have something magical about it.

1

Last week, I went to Vienna with my friends. We found a Japanese restaurant, which reminded me of my home country, so we decided to have dinner there. Since I started studying abroad in Hungary in September, I hadn’t been to a Japanese restaurant. I really missed Japanese food. It was quite expensive, but it was worth it. I almost cried while eating. After leaving Japan, I realized how wonderful my country is. In Japan, we can enjoy all kinds of food, such as meat and seafood, for around HUF 2200. I don’t really miss my friends or family so much, but I truly miss Japanese food. However, this is a special opportunity to experience many kinds of European food and culture, so I’d like to enjoy this one year as much as possible.

3

From the dusty paths of rural communities where I held a camera and microphone to amplify unheard voices, to the picturesque streets of Budapest where I now hold a new dream this journey tells the story of growth, resilience, and purpose. From a young age, I knew I wanted to make a difference in my world. I was that child who always looked after others ensuring my friends were okay and standing up for anyone who was treated unfairly. My friends nicknamed me “Comrade,” because even then, I refused to stay silent in the face of injustice. I was sometimes punished for speaking out, but that never stopped me from doing what I believed was right. After completing my bachelor’s degree, I was faced with the inevitable question what next? My answer came through a media internship, where I trained as a journalist and became a community correspondent. I reported on issues that affected everyday people and demanded accountability from local leaders. It was fulfilling work, yet something inside me remained unsettled. I realised I was always reporting problems, but I wanted to be part of the solution. I was a young journalist, deeply rooted in my community, driven by a passion to report the truth and stand for justice. I listened to people’s stories of struggle, strength, and survival and sought to make their voices count. That experience shaped my belief that change begins when we listen, learn, and act with compassion. That drive led me into the civil society space, where I began capturing human stories, amplifying the voices of the voiceless, and helping communities access opportunities to thrive. Soon after, I transitioned into the humanitarian sector, working with people affected by the prolonged insurgency in Nigeria. Through donor-funded interventions, I saw lives transformed and for the first time, I felt a deep sense of fulfilment. I wasn’t just telling stories anymore; I was part of the change I once only reported. After several scholarship rejections and countless moments of doubt, I finally found myself here in Hungary, a new chapter unfolding before me. My first photo of Budapest isn’t just a picture; it’s a reminder of perseverance, purpose, and the power of dreams that refuse to fade.

4

It was one of those warm October days in Budapest when you can still feel a bit of summer, but the air already smells like autumn. The sky was bright blue, and the trees around City Park had started to turn yellow and orange. I was there with two of my friends from Germany who had come to visit me for the weekend. We started our walk near Heroes’ Square and crossed a small bridge that led into the park. That’s when I took the first photo. The water below the bridge was calm and clear, reflecting the trees and the light. Everything was quiet for a moment I remember thinking how peaceful it felt, and how different this place was compared to the busy streets in the city center. Living in Budapest has been exciting, but also a bit overwhelming. The city is big and full of people and noise, and sometimes it’s hard to feel at home. So that day with my friends, I felt something I hadn’t felt in a while a kind of calm and connection. After crossing the bridge we came to this beautiful old building with statues on the roof and a big dome. It looked almost like a palace. The sun was shining perfectly on it, and the walls were glowing in a warm color. I took another photo there . I didn’t even know what the building was at first, but later I found out it’s part of the Széchenyi Thermal Bath. We sat on the grass nearby, talking. One of my friends said that autumn always feels like change not in a bad way, but more like a reminder that nothing stays the same forever. I guess that’s true. Since moving here, a lot has changed for me. I’ve had to get used to a new language, new people and a lot of other horrible circumstances. Later, we walked a bit further and came to another building that looked straight out of a fairy tale it was the the Vajdahunyad Castle. The light was soft, and the trees around the castle were half green, half golden. It felt like standing inside a postcard. We stayed there for a while, just walking around and enjoying the view. There were families, couples, and tourists everywhere, but it still felt peaceful. Maybe because of the season everyone seemed slower, calmer, like they were also taking a moment to breathe before winter came. When we left the park, the sun was already going down and the air was getting colder. I remember thinking how nice it was to see Budapest in this light… softer, more quiet, more human. That evening, when we got home, I looked through the photos again reminding me of that day the laughter with my friends, the golden trees, the mix of excitement and peace I felt. It was such a simple day, but it made me realize how moments like this can change how you see a place. For me, autumn in Budapest isn’t just about the weather or the colors. It’s about small changes… in nature, in people, and in myself. So when I called this series “Turning Autumn,” I didn’t only mean the leaves turning. I also meant how we, too, turn and change, often quietly, without even noticing it. Just like the city, we’re always in motion learning, growing, and slowly becoming part of the place we’re in.

5

In the heart of Budapest’s City Park stands a structure that seems to whisper the stories of knights, kings, and scholars from a distant age the Gatehouse Tower of Vajdahunyad Castle. With its red-tiled roofs, Romanesque arches, and Gothic spires, the castle looks like something out of a medieval adventure, yet it was built only a century ago. Designed in 1896 for the Millennial Exhibition, it celebrates a thousand years of Hungarian history by blending architectural styles from various periods Romanesque, Gothic, Renaissance, and Baroque. For international students studying in Budapest, a visit to this castle is like stepping into a living history book. The Gatehouse Tower, in particular, offers a sense of mystery and exploration. Walking beneath its arches, one can almost imagine knights passing through on their way to defend their land or scholars entering to study in ancient halls. The surrounding City Park (Városliget) adds to the atmosphere, filled with trees, lakes, and pathways perfect for relaxing after class or capturing memorable photos with friends. Inside the complex lies the Museum of Hungarian Agriculture the largest agricultural museum in Europe showcasing Hungary’s rural traditions and innovations. Whether you are a history enthusiast, a student seeking inspiration, or simply someone who enjoys peaceful yet magnificent scenery, the Gatehouse Tower and Vajdahunyad Castle offer a glimpse into the soul of Hungary. It is not just a monument, but a meeting point between adventure and reflection, where past and present harmoniously intertwine.

2

This picture was taken on the 27th of September around 7pm near the Batthyány tér metro station. I love this photo because of the funny story behind it. While it’s not my first time in Budapest, I had never properly visited this spot. The last time I was here, we were leaving the city by car after a trip to Szentendre. As we drove past the Parliament near Batthyány tér, we were amazed by the view. I tried to take pictures from inside the moving car, but they were all blurry and unusable. My mom, wanting a good memory, told me to just get out and take a proper photo. The funny part was that I didn’t have my shoes on, and there was not time to put them on in the middle of the traffic. So, I jumped out of the car in my socks and ran to find a good spot. People on the street were looking at me as if I were crazy, but at the end it was pretty funny. At that moment, I thought it would be my last chance to take a photo of this view. Now, I am living in Budapest. When I went to see the Parliament from an apparently perfect spot, I realized it was the exact same place I had once run to in my socks, thinking it was my last opportunity.

1

Ezen a képen a budapesti Parlament látható. Bármely más turista számára ez csak a város egy emblematikus épülete, számomra pedig olyan, mint az otthon. Lehetőségem volt ezt az úti célt választani az Erasmusomhoz, és amikor ezt választottam, fogalmam sem volt, mit jelent majd ez a város számomra. Nemcsak a városba vagyok szerelmes, hanem a Parlamentbe is, függetlenül attól, hogy hányszor láttam már minden perspektívából, különböző időpontokban, különböző napokon, különböző időjárási körülmények között, vagy akár más „hangulatban” is... Mindig, mindig hihetetlennek és csodálatosnak tűnik számomra. Ami a leggyengédebbnek tűnik számomra, az az, hogy az a személy, aki alkotta, akinek megvolt a csodálatos ötlete és eredetisége, hogy ezt az épületet ilyen széppé tegye, megvakult, mielőtt láthatta volna befejezve. Ezért gondolom, hogy én, aki elég szerencsés vagyok ahhoz, hogy minden nap a saját szememmel láthassam, nem akarom elszalasztani a lehetőséget, hogy megnézzem, bámuljam és minden egyes nappal jobban beleszeressek, amikor elhaladok mellette.

5

After living abroad for five years, I finally went back to my home country, Mongolia. I visited my hometown, Selenge, and it felt so good to be back. Everything reminded me of my childhood, the fresh air, the green hills, and the quiet countryside. This trip was very special because my boyfriend came with me. It was his first time in Mongolia, and I was happy to show him where I grew up. We stayed in traditional yurts, spent time in nature, and enjoyed simple things like watching the sunset and riding horses. For me, this trip was a mix of memories and new experiences. It was not just a visit home, but a chance to share a big part of my life with someone I love.

3

Már lassan hagyomány a baráti körünkben, hogyha beköszönt a tavasz elmegyünk medvehagymát szedni. A fenti képeken látható is a medvehagymaszedés szépsége, az ember még télikabátban nagy kosárral kerekedik neki a Medvehagyma tanösvénynek és hosszú órákon át szedi a medvehagymát. Az utolsó kép egy barátnőm konyhájában készült, amin látszik mennyi minden készíthető a medvehagymából, köztük pesztó, a virágából pedig fermentált savanyúság.

2

Ez a kis béka egy parkban volt ahol dolgoztam a nyáron. Épp egy hatalmas idegroham közepette talált ránk a barátaimmal és cukiságával az egész társaságot megnyugtatta majd közösen kerestünk neki egy biztonságos helyet ahol békésen felnőhet. Később még többször láttuk így mind végig kísértük a fejlődését.

1

Ezt a kést magam kovácsoltam nagypapám egyik régi reszelőjéből. Papám ács volt, így értett a fa megmunkálásához, így mindig ha nyelet kellett készíteni valamelyik szerszámához, azt ő maga csinálta, rendre akác fából, így gondoltam ha már az egyik szerszámából készítem a késem, akkor én is abból a fából faragok nyelet, amit ő is használt volna. A markolat az akácon kívül sárga-és vörösrézből, illetve koriánból készült. Papám régi szerszáma ugyan kicsit más formában, de használatban maradt, és tovább öröklődött.

3

Az analóg képeket a barátom, Gergely készítette, több kirándulás képei összesűrítve. Van köztük Budaörs, Normafa, Nagymarosi folyópart is. Amiért feltöltöm ezeket a képeket, mert nagyon tetszik a hangulatok ez a melankolikus, búskomor hangulat ami jól leírja az őszi időszakot, annak minden nehézségével és szépségével együtt.

1

A Labubu őrület 2025-re Magyarországra is elért. A fényképemen látható Labubu,valójában egy Lafufu,vagyis hamis Labubu. Ez a különleges játék vagy kiegészítőként is viselt tágy az egykori Monchici babérjaira tör. Jelen gót ruhás egyedet kollégámnak vettem gratuláció gyanánt. Kiváncsi vagyok hány évig lesz a játékkultúra vagy az öltözködés része.

3

Már egy ideje beszippantott a fermentálás, nagyon szeretek ezzel a tartósítási móddal zöldségeket eltenni. A nyári melegben jött az ötlet, hogy kellene fermentált italokat is készíteni, frissítőnek. Ezt végül az ősz elejéig halogattam, mert sokkal körülményesebbnek tűnt, mint a zöldségekkel. Végül elkezdtem a gyömbérkovász nevelgetését, arra számítva, hogy sokadik próbálkozásra fog csak beindulni a folyamat. Tévedtem, már a második nap hatalmas buborékok jelezték, hogy elindult a fermentáció. Mikor összegyűlt elég gyömbérkovász két befőttesüvegnyi italhoz, a kertben kerestem alapanyagokat az ízesítéshez, ismét attól tartva, hogy kudarcba fullad a próbálkozás, nem akartam pazarolni. Végül egy földről felszedett körte és pár szál rozmaring került az egyik üvegbe, a másikba pár szem szeder és bors. Olyan volt ezeket elkészíteni, mint mikor a gyerekek mindent összekotyvasztanak egy üvegbe, majd az berohad. Ahogy teltek a napok és zajlott a folyamat, a folyadékok egyre színesebbek lettek, én pedig egyre kíváncsibb. Végül mindkettő klassz lett, a körtés édes, egy kis csavarral a rozmaring enyhe íze miatt, a szeder nálunk sokkal megosztóbb fanyarsága miatt. Készül a második kör fügével…

5

Az év utolsó meleg hétvégéjét szerettük volna kihasználni, vízparton tölteni. A nyáron nagyon megszerettük a kutyás kempingezést, így most is emellett döntöttünk. Nappal még sütött a nap, lehetett úszni a Dunában, este pedig tábortűznél sütögetni, mivel vége az aszály miatti tűzgyújtási tilalomnak. Így volt alkalmunk kipróbálni végre a nyár elején beszerzett kis kályhánkat/sütőnket is. Szuper vacsora készült, a másnap reggeli padlizsánkrémhez pedig a padlizsánt sütöttük meg.

2

Először vezettem egyedül a kocsit ilyen hosszú távon. Borzasztóan izgultam, csak érjek már Csicsóra! Végül megláttam a falutáblát, majd megálltam a tanárom háza előtt, és egy izgalmas hét kezdődött. Az ötvös nyári gyakorlat témája és inspirációja a természet, és a falu volt; akadt még két társam is a feladathoz, akiket addig kevéssé ismertem. Bejártuk Csicsót az elejétől a végéig, megismertük a helyieket, felkapaszkodtunk a Hegyestűig. Reggel a projekten dolgoztunk, az esték pedig hosszúra nyúltak a verandán... Egy kis kiállítást is szerveztünk a munkákból a műteremben. Ennek is vége lett, a nyár elpárologni látszott, de a kapcsolatok és az élmények mélységet kaptak. Ezen gondolkodtam visszafelé, miközben az ablaktörlő ritmusosan hányta az esőt a szélvédőről.

1

Ezt a képet a kertemben készítettem pár nappal azelőtt, mint hogy ide feltöltöttem. A levendula nem csak azért egy fantasztikus növény, mert nagyon finom az illata, hanem stresszoldó hatása is van, lenyugtatja az idegeket, izomlazító és hangulatjavító is egyben. Depressziós tünetek esetében érdemes rendszeresen alkalmazni akár aromáját kinyerve vagy fürdővízbe keverve.

3

Hosszú, aszályos és élményekben túltelített időszak után, ma reggel elmentem futni. Ébresztőóra. Semmi szundi. Harmatos, nyirkos, hűvös a hajnal. Frissült a világ. Kis nyújtás, aztán az első gondolatok megelőzése, futólépésekben. Bal-jobb, bal-jobb, érzem, ahogy sejtjeim ébredeznek. Ebben a gondolattalan, ritmusos lüktetésben újra felfigyelhettem mindarra, ami az Élet Lényege. Apróságok; lehunyt szememre vetülő fényjátékok, juharlevélről lecsöppenő harmatvíz íze a számban. Érzékeim újra kiélesedtek. Újra valahogy "a nézésen túlra" láttam. Láttam faluszéli kedvenc körtefám csoffadt terméseit, akiket a beteljesüléstől végleg megfosztott az utóbbi idők csapadéktalan neheze. Az ezéjjeli hosszan pergő eső leverte s elkezdte bemosni őket és tápláló részelemeiket a talajélet nyüzsgő áramlásába. Csoda. Hazafelé a nyárasban, ott, ahol fél órája is keresztülfutottam - csak akkor még szűkebb spektrumú figyelemmel - párducgalócák sorai bukkantak elő az erdő gombafonalmátrixából. Termőtestek a mélyből. Csoda. Hazaérve a kéktavi emberekkel kávézacckaparó, álmos mosollyal kacsintunk össze. Lassan bootoló, puhán ébredező, szeretetteljes emberek, amerre látok. Van, ami nehéz, de ugyanannyira szép is - mint a reggeli közös zacckaparás. Közösségben ez sokmindenre igaz, s ebben a közösségben kiváltképp szép a nehéz. Ebben áll a kéktavi csoda. ... Jó dolog futni, na.

4

Egy szeptemberi hétvégén a barátommal a Bükk-fennsíktól nem messze, egy erdészházban szálltunk meg. Teljes nyugalom várt minket, a kapuból kilépve pedit már indult is a turistajelzés a lábunk alatt. Nagyon jó volt ott lenni, kicsit távol mindentől, egész nap az erdőben sétálni. Túrázás közben óriási őzlábgombákat is találtunk!

5

Ha tehetem évről évre le járok a völgybe(is), néha csak le ülök s figyelem az embereket, vannak olyanok akiket riaszt, engem feltölt ez a nyüzsgés, rengeteg különféle arc megannyi kis történet, spontán szituációk, és ezekből egy röpke kis idő alatt is van bőven, de mennyi marad meg emlékként mindebből bennem vagy másokban, akár érzelmi szinten, mennyire torzul az emlék később, van akire fél év után is emlékszem, nem folyamatosan csak be ugrik egy egy arc hozzá kapcsolódó szituáció, amikor belekezdtem ebbe a sorozatba, fel merült bennem egy kérdés, hogyan tudnám ezt vizuálisan is megjeleníteni, s nem csak mint egy szimpla normál fotót emberekről, az emlék sem tiszta s tű pontos, idővel torzul, részletek foszlányok arcok érzések illatok egyvelege ami marad......

5

These are just a few photos taken with my friend's analog camera. These photographs were taken last June during my last vacation in Italy (the country where I live). These images are a sweet reminder of my last weeks at home spent with my closest friends before moving here to Budapest. Ez csak néhány kép, amelyet a barátom analóg fényképezőgépével készítettem. Ezek a képek tavaly júniusban készültek az utolsó olaszországi nyaralásom során (az ország, ahol élek). Ezek a képek édes emléket állítanak a legközelebbi barátaimmal együtt töltött utolsó otthoni heteimről, mielőtt ideköltöztem volna Budapestre.

3

Idén az államvizsgámra készülés előtt elvonultunk a barátommal és a kutyánkkal Balatonszárszóra, ahol bár családi nyaralónk van, se internet se térerő nem áll rendelkezésünkre. Nagyon jó volt ebben a teljesen más tér és idő felfogásban olvasni a kötelező olvasmányokat a rossz idő ellenére sikerült kicsit a parton is időt töltenünk.

5

Képeim nem a Balatonról szólnak, hanem arról, ahogy emlékezni próbálok rá. Nem akarom visszahozni azt, ami volt – csak látni, hogyan tűnik el. Arról a vágyakozásról szól, ami minden tiszta nyári fény mögött ott remeg. Azt keresem bennük, ami nem tökéletes, nem végleges, és nem is biztos, hogy valóban megtörtént. Nézőpontom egyféle lassabb látás. Egy világ, ahol a hibák nem eltüntetni való dolgok, hanem emlékezési formák. Az elmosódott partvonal, az ismeretlen vitorla, az elfelejtett mozdulat – ezek a képek a nem-történések nyugalmát hordozzák. A homály nem hiba, hanem tanúságtétel: így néz ki, amikor már nem tudjuk biztosan, hogy mi az. A képeken nincs történet, csak jelenlét. Az idő lassú, a víz halk. És minden elmozdul egy kicsit. Az elfogadás nálam képként jelenik meg: amikor nem akarok már mindent visszahozni, csak hagyom, hogy legyen. Ahogy van. Elmosódva, töredékesen, őszintén. A képeim a törékeny harmóniáról szólnak. Arról a pillanatról, amikor már nem küzdünk semmi ellen, és nem várunk tovább semmire. Inkább emlékeket idézek meg, amelyek lehet, hogy sosem voltak igazak, mégis ismerősek.

6

Balatonfüreden minden évben megrendezésre kerül a concours d'elegance nevű veterán autós találkozó. Idén sikeresen én is elzarándokoltam erre az eseményre. Imádom a régi autókat és a régi tárgyak műszaki megoldásait. Ámulattal tölt el hogy a régebbi korok, korszakok emberei milyen furmányos módon oldottak meg problémákat. Az alkalomhoz illően két fényképezőt vittem magammal egy 1960-as évek-beli Japán Zenza Bronica S2A közép formátumú gépet és egy Keletnémet 1980-as években gyártott Prakticát. Analóg fotósoknál bevett szokás hogy két géppel rohangálnak mivel az egyik gépben fekete fehér a másikban színes film van be töltve attól függően hogy a téma mit kíván meg. Így cselekedtem én is. A zenzát egy fekete fehér Fomapan 100-as filmmel töltöttem míg a praktica egy Harman Phoenix 200-as filmet kapott. Az esemény alatt ahogy jártam keltem és kattintgattam a gépeimmel a sok szép és gyönyörű állapotban lévő autó csodákat a tekintetem össze akadt két idős feltehetően elég régi motoros fotóssal akik a kezemben lévő gépet megpillantva összenéztek majd felém irányított elégedett bólintással jelezték hogy jó gépet választottam. Az esemény lezártával haza utaztam és az elkészült tekercseket szinte azonnal eljutattam az egyik laborba. Nagyon izgatott voltam és kb két hét idegeskedés után kézhez kaptam az elkészült negatívokat és szkenneket amikből most egy kis csokrot állítottam össze.

1

Rajz óra után arra lettem figyelmes, hogy egy csinosan öltözött múlt századi úri hölgy ül az iskola kertjében. Gyorsan lerohantam a kertbe hozzá, mert teljességgel megbabonázott. Figyelmesen megkérdeztem Gyulabácsit, hogy megörökíthetem e ezt a nemes pillanatot, amit azóta is tisztelettel és hálásan köszönök! Gyula egyébként professzionális modell szerepét tölti be az iskolánkban, amit mindig hatalmas szívvel és teljes beleadással végez. Így készült el ez a közös projekt is!

4

Korai nyár, meleg szellő, születésnapozás, beszélgetés, gyermekkacaj. Szokás szerint három generáció gyűlt össze több, nagyjából egy időszakra eső születésnapot megünnepelni. Az adott napnak, valamint a családi összejövetelek jellegzetes melegségét próbáltam néhány (fél) képkockában megörökíteni, analóg technikával.

2

It was almost sunset and sun was bright and harsh but cozy and calm. It was just such a beautiful moment. I had this film camera with me that I was taking pictures the entire trip. I wasn’t using my digital one. These are just a few on my phone. I took a lot of special photos in my film camera but turns out I put the film roll wrong so they never got captured. Since I wasn’t using my digital camera or phone to capture every little thing on the trip, I was able to experience that moments with my partner. I lost the special pictures but I experienced the special moment. Már majdnem lenyugodott a nap, a fény mégis kemény, átütő de mégis hangulatos és nyugodt volt. Olyan gyönyörű pillanat volt. Nálam volt egy a filmes fényképezőgép, amivel végig fotóztam az egész utat, így nem használtam a digitális fényképezőgépemet. Ez csak néhány a telefonomon készült. Sok különleges képet készítettem a filmes fényképezőgépemmel, de kiderült, hogy rosszul tettem be a filmtekercset, így azok sosem kerültek rögzítésre. Mivel nem használtam a digitális fényképezőgépemet vagy a telefonomat, hogy minden apró dolgot megörökítsek az utazás során, így a párommal sokkal több időt tudtunk szentelni egymásra, és nagyobb figyelmet arra, hogy együtt éljük át ezeket a pillanatokat. A különleges képeket elvesztettem, de a pillanatok különlegessége miatt örülök, hogy így alakult.

1

This was the first time I have ever did a hike almost and this place was burning down. I mean the area was having bush fires so we actually weren't sure if it will be possible to go here but we ended up doing it. To go to the top you had pass narrow rock paths walk over weird stairs and everything was unbelievable playful and magical. I have never seen anywhere like this before and never did anything similar.This has become one of the most vivid memories for me and its extremely special to me so seeing myself in it. It is like waving at my past self and re-living this memory, this is exactly why I love photographs!!!! Ez volt az első alkalom, hogy egy olyan túrára indultam, ahol az útvonal leégett. Úgy értem, hogy az útvonal környéken bozóttüzek voltak, így nem voltunk biztosak benne a barátaimmal, hogy lehet-e ide menni, de végül mégis megtettük az utat. Ahhoz, hogy feljussunk a csúcsra, szűk sziklaszurdokokon kellett átmenni, furcsa lépcsőkön sétálni, és mindez hihetetlenül játékos és varázslatos volt. Soha nem láttam még sehol ilyet, és soha nem csináltam semmi ehhez foghatót. Végül is ez az út lett az egyik legélénkebb emlék számomra, és rendkívül különleges számomra, így látni magam utólag benne a fényképen. Olyan, mintha integetnék a múltbéli önmagamnak és újraélném ezt az emléket, pontosan ezért szeretem a fényképeket !!!

2

2025 tavaszán az első jó idő beköszöntével egy egész napos biciklitúrát csináltunk a Duna vonalán, Budapesttől Szobig. Már több éve nem bicikliztünk, így ez nagyon különleges alkalom volt, és meglepően jó tempót diktáltunk. Külön vicces volt, hogy az egyik a gyerekkori biciklim volt, így mérete miatt extrém energia kellett, de megérte. A legjobb a májkrém és a kifli elfogyasztása volt a legvégén.

1

Néhány barátommal Solymárra kirándultunk függőágyazni, és találtunk egy csodás helyet egy vízesés mellett. Véletlenül beleejtettem a függőágy egyik felét a patakba, ami alattunk folyt, de ez sem szegte kedvünket – ugyanúgy belefeküdtünk, élveztük a természet közelségét. A vízesés varázslatos hangulatot árasztott, mintha egy másik világban lennénk. Körülötte kiabáltunk, furcsa hangokat adtunk ki, és majmokat utánozva jártuk és ugráltuk be a folyó mentét. Egy igazán spontán, őrülten vicces kaland volt, tele szabadsággal és játékossággal.

3

Hollókői kirándulásom során egy különleges mesejátszótérre bukkantam, amelynek világa azonnal megérintett. Próbáltam interakcióba lépni a térrel és az ott megjelenő furcsa, meseszerű szereplőkkel – így kerültem egészen szokatlan, mégis izgalmas helyzetekbe. Meglepő módon mélyen tudtam kapcsolódni ezekhez az absztrakt, torz, mégis őszinte figurákhoz. Úgy érzem, vizuális világuk nagyon közel áll a saját rajzstílusomhoz is, mintha ösztönösen értettük volna egymást.

1

Portugáliában az óceán partja egészen varázslatos, és az intenzív időjárási körülmények hatására az ember is elevenebbé, mozgékonyabbá válik. A természet erőteljes jelenléte minket is cselekvésre ösztönzött. Tehát amikor csak a parton voltunk, ösztönösen elkezdtünk mozogni – jógázni, táncolni. Ebben a fokozott testi-érzéki állapotban sokkal mélyebben tudtunk kapcsolódni a tájhoz, a szélhez, a hullámokhoz, az egész időjáráshoz, mintha a testünk lett volna az érzékelés eszköze.

1

Az óceánparton különleges ihletet kaptunk: megfigyeltük az árnyékainkat, és sorra körberajzoltuk őket a homokban. Mindenki elkészítette a sajátját, ami egyfajta közös, mégis személyes szertartásnak hatott. Ezután mozgásba lendültünk, és interakcióba léptünk ezekkel az árnyakkal – mintha élő lényekké váltak volna. Spontán, játékos és mélyen ösztönös élmény volt, ami egészen újfajta kapcsolódást nyitott meg bennünk.

1

Kirándulást tettünk a gánti bauxitbányához, mivel korábban már felfedeztük, hogy ez a táj egészen különleges élményt kínál. A vöröses, marsbéli felszín szinte egy másik dimenzióba repített minket – olyan érzésünk volt, mintha nem is a Földön járnánk. Alaposan bejártuk a területet, minden apró részletre figyeltünk, és sajnos sok elhagyott szemetet is találtunk, ami árnyalta az élményt.

1

Egyhetes kenutúrán vettünk részt a Hernád folyón, ahol a természet közelsége és a folyó változatos arca különleges élményt nyújtott. Megfigyelhettük, hogyan változik a táj a kanyarulatok mentén, és milyen különleges nyugalmat áraszt, amikor teljesen eggyé válunk a környezettel. A nap végén a tábortüzek és a meghitt, családias hangulat mélyítette el az összetartozás élményét.

4

Húsvéti esküvőre igyekezve, 2025 Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. Fekete-fehér filmre készített sorozat

4

Húsvéti esküvő fekete fehér filmen, második rész.Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt.

5

Sorozatom darabjai Budapesten készültek, műfajuk streetfotó. A városban mindig látni valami érdekeset, legyen az tükröződés, egy érdekesen futó árnyék, egy építkezésből megmaradt kompozíció. Zebrán átkelő gyalogosok, hétköznapi emberek a fővárosban. Van köztük analóg és digitális is, lenyomatai egy főváros mindennapjainak.

5

Elsuhanók cimű sorozatomban az absztrahálással játszottam. Mindig is nagyon különös hely volt számomra a főváros. Ezeken a felvételeken az expozicióval kísérleteztem, a lassú záridő különös fényhatásokat hoz létre, ami olyan, mintha mozgóképet rögzítene. Közlekedési járműből fotózva pedig csak erősödik a suhanásérzés.

5

Egyedül én költöztem a családból a fővárosba. Ritkán jutok haza, lényegében csak ünnepekkor, különleges alkalmakkor. Ilyenkor mindig megérzem, mennyire kettéosztott az ország, Budapestre és vidékre tagolódik. Ugyanakkor elfog a vágyódás a család és a természet közelsége iránt. Az itt látható fényképeket fekete fehér filmre készítettem, analóggal, Somlóvásárhelyen és környékén.

2

Nagyon régóta vágytam komolyabb hegyek közé, igazi hegyi tavakkal és patakokkal. 40. születésnapomra utazást kaptam a nővéremtől, de pont a születésnapomon covidos lettem, aztán hosszú ideig utazni se lehetett a covid járvány miatt. 2022-ben aztán végre elindulhattunk a fiammal, és Szlovéniába mentünk a Bledi-tóhoz. Annyira meglepő volt számomra, hogy csupán néhány órás autóúttal ilyen csodálatos helyekre juthatunk! Magasak voltak a hegyek és kristálytiszták a vizek! Nagyon szép kirándulás volt, jó visszaemlékezni rá!

1

Felnőttként alig jártam már a Gellért-hegyre, de fiammal újból felfedeztem, hiszen vele nagyon sokat jártunk. Nagyon jó, hogy egy ilyen nagyvárosban ennyire változatos zöld felületek vannak! Kisgyerekkel igazi kirándulás, és sok helyen meg lehet állni, vagy a kilátást élvezni, vagy valamelyik szuper játszótéren órákig játszani! És a Gellért-hegy telis-tele van kanyargós ösvényekkel, meredek lépcsőkkel, titokzatos beugrókkal. Lenézve a Duna hömpölyög szélesen, körbe pedig ez a csodaszép város éli mindennapjait. Mindig jó ide eljönni!

5

A történetemben a tengert képletesen értem: számomra a látványa, szaga, érzete mindig a szabadság zsigeri élményével párosult. Épp ezért minden utazás, ahol a szabadságot akármilyen formájában is megélhettem, az tengerszép volt. Így történt ez 2021-ben is, amikor egy hat hónapos kasseli kutatói ösztöndíj elnyerése jelentette a felszabadulást a munkahelyi, családanyai, házastársi kötelékek alól, és egy olyan hosszú intellektuális énidőt biztosított számomra, mint soha előtte, s azóta sem. (Bár a hat hónap a Covid miatt négyre zsugorodott, az ösztöndíj értékéből ez nem vont le, csak a vállalás teljesítését nehezítette meg.) A lakáskeresést nagyban megnehezítette, hogy az akkor igen fiatal kutyámat nem akartam Magyarországon hagyni. Ez volt életem első ilyen hosszú autóútja: előtte nagyon izgultam, de ahogy átléptük a határt, végtelen nyugalom szállt meg. Az osztrák és német vezetési kultúra simasága, a kutyám szolidáris szuszogása a hátsó ülésről, a zenehallgatás feledhetetlenné tette az 1200 km-t. (Regensburgban megszakítottuk az utat, ami kiváló döntés volt, csodás kutyás hotel a központban, esti séta a Duna-parton…) Aztán másnap kora délután percre pontosan érkeztem leendő lakhelyünk elé. Végül a hely kiválasztása a lehető legjobban sikerült, irtó jó fej főbérlőkkel, lakókkal, pár percnyi sétára a város egyetlen olyan és mellesleg a legnagyobb, legcsodálatosabb parkjától, a Karlsaue-től. Naponta sok-sok órát töltöttünk itt; a több száz éves fák, kutyák és gazdáik kedves ismerőseink lettek. A fotókon látható a park, a búcsú pillanatai és az autó, a kispirosnak nevezett matuzsálem korú Suzuki, amely egyszer sem romlott el a több ezer kilométeren, és amely lehetővé tette számunkra a szabadság teljes megélését: a számtalan kirándulást, barangolást a környékbeli erdőkön-mezőkön. Annyi könyvet, ajándékot, bolhapiacon vásárolt és lomizott tárgyat hoztam magammal, hogy a kutyámnak alig maradt hely. Így ért véget közös utazásunk, s akkor megfogadtam, és hamarosan sort is kerítek rá, elmegyünk, mi ketten, az egyre viseltesebb kispirossal, bár, ha rövidebb időre, a tengerhez is.

4

Tavaly nyáron nyolcan a baráti társaságunkból egy hétre Szlovénia északnyugati részébe, a Júliai-Alpokba utaztunk kempingezni. A Triglav Nemzeti Park területén, Bovec, Mojstrana, Srpenica és az Isonzó folyó környékén kirándultunk. Első nap már majdnem sötétben érkeztünk meg a boveci kempingbe. Felállítottuk a sátrakat, majd lefeküdtünk aludni anélkül, hogy láttuk volna a körülöttünk lévő tájat. Reggel, amikor kiléptünk a sátorból, akkor pillantottuk meg először a ránk magasodó hegyeket – azokat a lehetetlenül magas, szürkés-sötétkék árnyalatú vonulatokat, amiket mintha csak valaki felfestett volna az égre. Az alatt az egy hét alatt sok mindent átéltünk: fürödtünk az Isonzó folyóban és a Predil-tóban, vízeséseket fedeztünk fel, canyoningoltunk, és sokat túráztunk. Legtöbbször remegő lábakkal, izzadva értem el a célpontjainkat, de amikor végre megálltunk, és ott volt előttünk a látvány, mindig arra gondoltam, hogy megérte. Mégis, minden alkalommal, amikor felnéztem a hegyekre, valahogy megleptek. Nem tudtam megszokni őket. Túl szépek voltak, és túl nagynak, túl kitaláltnak tűntek. Amikor az itt készült képekre nézek, Kant gondolata jut eszembe a fenségesről – hogy vannak dolgok, amik egyszerre ébresztenek bennünk tiszteletet és valami megnevezhetetlen nyugtalanságot. Amikor a természet nagysága túl nagy a képzeletünknek, az eszünk mégis felismeri és elfogadja, csak nem úgy, ahogy megszoktuk.

5

Létezik egy hely, a Dunakanyar szívében, Kismaros és Nagymaros-Visegrád vonatmegállók között, ami a béke szigete. A Mezítlábas Duna-parti pihenőhelyre a folyót követve juthatunk el. A hely egyszerre kemping és lovas és kecske udvar, de találunk vietnámi törpemalacot és nyulakat is. A partból szemből látszik a Szigetcsúcs és a visegrádi vár. Vadregényes szabadstrand, tanyasi állat-kert, kenu-kölcsönző és éjszakai szórakozóhely. A neve Nomád bár. 2025 májusában a barátaimmal úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk újra a Nomádbárt, mindannyian egy kis friss levegőre vágytunk. Bár pont egy hidegebb napot választottunk és még az eső is esett, csodálatos érzés volt újra a természet mellett lenni, és ezt együtt élvezni az állatokkal. Az utazásra velünk tartott fél éves kiskutyám is, Pocok aki nagyon belelovallta magát a kecskekergetésbe, olyannyira, hogy a végén a Nomád bár pulija megleckéztette, megmarta. Még ez sem vett el a hely varázsából, éppen csak helyrerakta a hely sajátos logikáját: itt nagy a szabadság, de csak bizonyos határokon belül. A helyszín mindig kicsit mágikus, velünk volt a barátnőm is, akinek a Nomád bár mellett tartottuk a leánybúcsúját, most épp babát vár nyolcadik hónapban van. Szintén velünk tartott egy kamaszkori barátnőm, aki most vált munkahelyet, óvoda asszisztensből egy független emberjogi és kisebbségi szervezetnél fog dolgozni. Én is most állok fordulópontnál, már csak egy hónap választ el attól, hogy elvégezzem a mesterképzésem, és művészettörténész legyek. Az új élethelyzeteket még mindhármunknak ízlelgetnünk kell, csakúgy mint a gödölyéknek a Nomád bár gyepét. A képet mobillal fotóztam, véletlenül jól sikerült.

2

Húsvéthétfőn a jó idő mellé végre szabadidő is társult. Ezt kihasználva párommal egész délután a kutyusával tudtunk foglalkozni. Átalakítva egy húsvéti hagyományt (a tojás keresést), jutalomfalatokat dugtunk el neki a kertben, azokat kellet megtalálnia. Kisebb, nagyobb segítséggel sikeresen előkerült az összes, igazán jó nyomozó lenne belőle. Ahogy a képeken is látszik a sok keresésben elfáradt és már csak az árnyékban pihent a nap hátralévő részében. Ő a kedvenc fotó "modellem", így kihasználva a lehetőséget elkészítettem a legaranyosabb képet róla, ami jelenleg a kedvenc képem is lett.

5

Amikor túl sokat vagyok a négy fal között, mindig megszólal bennem a „természet hívó szava”. Így történt, hogy 2023 őszén egy nap, a valahanyadik irodában töltött óra után ráírtam a legjobb barátnőmre, hogy el kéne menni túrázni egyet. Méghozzá nem itthon, mert én most havas hegycsúcsokat és átlátszó kék vízű patakokat szeretnék látni. Így esett a választás Szlovéniára, azon belül is a Mostnica-szurdokot néztem ki fő úticélnak. A szállásunkról csodálatos volt a kilátás, ez látható az első képen. A szállásadók is nagyon kedvesek voltak, elláttak minket tippekkel. Hamar megtapasztaltuk, hogy a novemberi utazásnak megvannak az előnyei és a hátrányai is, könnyen találtunk jó szállást, illetve mivel szezonon kívül voltunk, nem kellett belépőt fizetni a szurdokba, viszont hamar sötétedett, így korlátozottabb, hogy egy napba mi fér bele. A szurdok gyönyörű volt, meglepően meleg időnk volt, és az enyhe idő miatt a fák is még gyönyörű színekben pompáztak. Tényleg meseszerű volt a sziklák között kanyargó, néha szürreálisan kék vízű patak. A túránk egy vízesésnél ért véget, ahova egy nagyon hangulatos kis völgyön át vezetett az út, télire elhagyatott pásztorszállások között. Másnap egy a szálláshoz közeli vízesés meglátogatásával kezdtük a napot, itt örömömre nagyon sok formás kavicsot találtam, haza is hoztam egy-kettőt a gyűjteményembe. Mivel a hazaút miatt nem lett volna időnk rendesen kirándulni, a Bledi-tónál néztünk körül. A várból szép kilátás nyílt a tóra, na meg a környező hegyekre, és onnan föntről a sok turista is csak apró pötty lett. Ez a kis szlovéniai kiruccanás valóban segített kicsit feltöltődni még így a téli hónapok előtt, nem csak a gyönyörű természet, hanem a legjobb barátnőmmel kettesben megélt élmények miatt is.

4

Egy hosszúhétvégét töltöttünk az Alacsony-Tátrában mentett kutyusunkkal, aki 11 évesen hatalmasat kirándult. Csodálatos napfényes őszi időnk volt pazar kilátással. A növényzet még csak épphogy elkezdett színesedni, a legérdekesebb a rengeteg légyölő galóca volt. A faluból felmentünk a hegygerincre, majd vissza.

5

Kedves barátokkal elhatároztuk, hogy az évek során megmásszuk a Magas-Tátra turistautakon megközelíthető csúcsait amiből akkoriban hét darabot számoltunk össze. A 2017-es nyári szezon már a második volt a sorban és ebben az évben is mint az előzőben egy hétvége alatt két csúcs megmászása volt a terv. Ez azért jó vállalás mert a csúcsok megmászása egyenként is 1000-1500 méter szintet jelent fel és le is. Összeszokott kis csapatunk Unicum meghajtással és fáradhatatlan lendülettel vette célba a Nagyszalóki csúcsot (2452m) és a Kis Viszókát (2428m). Légvonalban kb. 5 km lehet a kettő közötti távolság, de a megmászásuk egy egy napot igényel, így az estét egy hegyi házban töltöttük. Hagyományosan ilyenkor rengeteget kell inni a folyadékpótlást illetően és ezt hagyományosan a helyi sörökkel lehet csak precízen végrehajtani. Ezek az esték csodálatosak és felejthetetlenek, különböző kártyajátékokkal és sztorizgatással kiegészítve. A Tátra pedig gyönyörűséges tájaival és túraútvonalaival mindegyikünk szíve csücske.

2

Az evezőtáborba az egyik barátnőm hívott, a sokadik fárasztó egyetemi nap után. Szinte a semmiből az egyik duplaóránk utáni szünetben ezt kérdezte: ,,Van kedved evezni egy hétig? Velem meg pár barátommal? Vicces lesz! Mivel sosem voltam még hasonlón igent mondtam. A táborra szinte alig volt felkészülési időnk, igyekeztem minden kézikönyvet elolvasni, ruhát és ételt pakolni az útra. Elérkezett a nagy nap. A Keleti pályaudvarról indultunk, az egyik fiú már foglalt nekünk kajakokat. Menetrend: napközben evezés, éjszaka alvás. Az Ipoly folyón haladva Magyarországról Szlovákiába. Ipolyszalka vagy Szalka (szlovákul Salka) község Szlovákiában, ahol az evezőtáborunk során megálltunk egy egész napra megpihenni szombaton. Külön örültünk a település nevének mert egy harmadik közös barátnőnk vezetékneve megegyezett a falu nevével. Itt betértünk a helyi fogadóshoz, aki egészen hajnalig szóval tartott minket. Soha nem felejtem el, hogy az este egy pontján még legkedvesebb házipálinkáját is elővette és megkínált bennünket vendégeket, majd táncra perdült. Mi, evezősök nagyot nevettünk. Az evezés egyébként elképesztően szép volt, de tapasztalatlanságomból fakadóan nem használtam elég naptejet és nagyon megégtem. Az evezőtársaim közül párral még ma is tartjuk a kapcsolatot, nagyon jó közösségi élmény volt.

2

A covid időszakában felerősödött a Wunderlust, vagyis a kirándulás / utazásra ösztönző vágy. Szüntelenül ki akartunk törni a lakásunk/ házunk falai közül. A kirándulásokon, bejáratott útvonalakon sokszor nagyobb tömegekkel találkozhattunk, mint a bevásárlóközpontokban. Bár többször jártam a Dunakanyarban, és ott élő barátaim már mutattak számos túraútvonalat, számos ösvényt. Számomra a perspektívák, a madártávlat volt különösen jelentős ebben a családi kirándulásban, ahová apukámmal és a húgommal egy lakókocsival utaztunk el. Ha jól emlékszem, Apukám egyik barátjától kapta kölcsönbe a lakóautót, és azért mentünk azzal mert abban könyebben elfértünk hárman és negyedikként még a családi kutyánk is jött. Március végén, április elején voltunk, mikor az erdő újra életre kell. Vége a végtelen latyaknak, eltűnik a hó, és újjáéled az erdő. Még nincs teljesen tavasz, de már nincs tél. A leveleken átsüt a napfény, de az avar azért még ropog a lépteink alatt. A környezetünk amely a digitális világra volt kihegyezve, hirtelen teljesen más megvilágításba került. A Prédikálószéki kilátóig kirándultunk el, Dömösre. A Visegrádi 639 méteres csúcsa olyan távlatból engedte láttatni a környező tájat, amely teljesen szürreálisnak tűnt a covid hétköznapjaiból. Mindkét képet a húgom lőtte, az elsőn egy ismeretlen család áll (háttal) hozzánk hasonlóan a kilátásban gyönyörködtek. A második képen Apukám és én apró pontokként nézünk fel a magasba. Szeretem ezt a fotót, mert jól érzékelhetőek rajta a távlatok. Ezért is adtam neki ezt címnek. A magasból a kilátóból nézve minden nagyon aprónak tűnik, sikerül átérezni hogy mennyire aprók is vagyunk mi magunk a természethez képest, és problémáink is apróbbnak tűnnek. Maga a bezártság is.

2

Néhány évvel korábban baráti társasággal kezdtünk rendszeresen belföldön túrázni, ami aztán a covid ideje alatt is a legkedvesebb közös időtöltésünk volt: a bezártságból kiszakadva a jó levegőn egész napokat túráztunk, nagyokat beszélgettünk, napsütötte tisztásokon a fűbe heveredve közösen fogyasztottuk el az otthon csomagolt szendvicseket, gyümölcsöket. Ezeket a túrákat leginkább az együtt töltött idő miatt szerettem. Amikor lett saját autónk, a férjemmel elhatároztuk, hogy újra felfedezzük magunknak a Magas-Tátrát, ahol bár korábban többször is jártunk családi vagy iskolai kirándulások alkalmával, ezek az emlékek megkoptak. A férjemmel első alkalommal egy csodálatos túrán voltunk a Zöld-tavi menedékháznál. Ez volt az első magashegyi túránk: a hegyi levegő, a kristálytiszta vizű hegyi patakok és a tó felett felhőkig magasodó hegyek lenyűgöző látványa. Ott és akkor engem teljesen magával ragadott az a világ, amit ezek között a hegyek között sétálva tapasztal az ember. Itt minden gondod elfelejted és csak az előtted álló út következő kilométerére figyelsz és várod, hogy a köves kaptató után megpihenj és csak csendben figyeld a körülötted magasodó hegyeket. Az eddigi legmeghatározóbb Magas-Tátrai élményem 2024 nyarán a Kapor-csúcs megmászása volt, ami évek óta egy titkos álmom volt. Amikor útnak indultuk, úgy terveztük, hogy a Menguszfalvi-völgyben fekvő Nagy-Hincó-tóig túrázujnk, ami a Tátra szlovák oldalának legnagyobb és legmélyebb tava. Nem indultunk el elég korán a szállásunkról a csúcsmászáshoz, és a Hincó-tavakhoz vezető meredek, köves terep után sem gondoltuk azt, hogy lesz még energiánk tovább merészkedni. A Nagy-Hincó-tóhoz megérkezve az időjárás is szelesre fordult. Szusszantunk egyet, de a hideg szél miatt nem tudtuk igazán élvezni a tízezer éves gleccsertó látványát. Nekem azonban eszembe jutott, hogy ha már itt vagyunk, mi lenne, ha megpróbálnánk feljutni a Kapor-csúcsra. A férjem egy darabig még partner volt, ezért elindultunk a meredeken kígyózó túraösvényen a Felső-Kapor-hágóra. Néhány perccel azután, hogy felértünk, helikopter zajára lettünk figyelmesek és arra, hogy a mellettünk pihenő turisták közül valaki integetve jelzi, hogy ő várja a segítséget. Végignéztük a mentőakciót, ahogy a kificamodott bokájú bajba jutott turista hölgyet elviszik a hegyimentők. A férjem ezen a ponton azt gondolta, hogy itt bizony vissza kellene fordulnunk és a hágóról is már elképesztő kilátás nyílt a völgyre. Én viszont itt már azt éreztem, hogy már túl közel járunk ahhoz, hogy feladjam, hogy most valóra válthatom egy évek óta dédelgetett álmom. Alig kétszáz méter volt hátra, de a csúcsszférában kevésbé tapasztalt túrázóként nem tudtam pontosan, hogy mire is vállalkozom: a sziklás terepen kézzel-lábbal kapaszkodva bizony az a kétszáz méter nagyon is sok tud lenni. A férjemet sikerült meggyőzni, hogy egy darabig még velem tartson, de a sziklás terep egy részén átkelve eluralkodott rajta a tériszony. Utólag nem tűnik ésszerű döntésnek, de azt éreztem, hogy én itt már nem vagyok képes megállni, ezért egyedül folytattam. Az egyre nagyobb sziklákon átkelve aztán elég hamar elbizonytalanodtam és eluralkodott rajtam egy érzés, amit még soha nem éreztem korábban: a halálfélelem. Tudtam, hogy itt egy rossz lépés, egy rossz mozdulat végzetes lehet és könnyen az alattam húzódó szakadékba zuhanhatok. Alig ötven méterre lehettem a csúcs előtt, amikor egy olyan sziklához értem, amin egyszerűen nem találtam fogást, nem tudtam, hogy hogyan is tudnék rajta átkelni. Ekkor utolért egy rutinos lengyel túrázó pár, én pedig csak álltam és figyeltem, hogy hová lépnek, hol kapaszkodnak és lépésről lépésre végül sikerült felkapaszkodnom a csúcsra, ahol az elém táruló látvány felülmúlta minden elképzelésem. Ezt a látványt örökíti meg a fenti fotó. Ilyen az, amikor egy álom valóra válik.

1

Magyarországon 2024. 04. 14-én az átlagos hőmérséklet elérte a 30 fokot. 2024 tavaszának kiugróan meleg napja volt. Az egyik kedves barátnőmmel részt vettünk volna ezen a napon egy permakultúra témájú túrán, amire már be is fizettünk hetekkel korábban, azonban az összeg befizetése után tudtuk meg, hogy autó nélkül szinte megközelíthetetlen, de legalábbis többórás oda és vissza gyaloglással járt volna számunkra (térképen sem igazán jelölt útvonalakon) a helyszín elérése. Ezen a bizonyos reggelen végül úgy döntöttünk, hogy nem vágunk neki az útnak, hanem inkább elmegyünk Tatára, ami az én lakásomtól viszonylag gyorsan és könnyen megközelíthető. Nagyon kellemesen telt a nap, rengeteg sétával, tartalmas beszélgetésekkel és az otthonról hozott finom ebéddel, amit a tó partján, komótosan fogyasztottunk el. A képen a Tatai várban működő kávézó teraszának egy részletét, valamint az onnan nyíló kilátást örökítettem meg. Ez a kép számomra egy szokatlanul meleg nap és egy fontos emlék lenyomata.

2

Kiskoromban az unokatesómmal nagyon sokat jártunk a Normafára családilag. Kevés emlékem van ötéves koromból, de erre az egyre igazán élesen emlékszem. Azt játszottuk, hogy indiánok vagyunk, és a közös csatakiáltásunkat gyakoroltuk. Sok évvel később 2018-ban az egyik osztálytársam Takáts Márk Dávid szervezett egy közösségi facebook eseményt, amire 13,8 E ember visszajelzett, és még többen jöttek el. Az esemény szövege: Drága spancik! 2016 nem volt egy jó év. Sőt, szerintem minden kétely nélkül kimondhatjuk, hogy egyenesen szar volt. Mindannyiunkban bizonyosan felgyülemlett kurva sok stressz, és kétlem, hogy bármelyikünk ki tudta volna adni úgy istenigazából. Mert ugye üvölteni nem szép dolog, én sem szeretem ha üvöltenek körülöttem. De csak emiatt nem szabad elfelejtenünk az üvöltés mágikusan terapeutikus hatásait. Ha egyedül üvöltesz, az gáz. Ha mások is üvöltenek veled, az menő. Jöjjünk össze és üvöltsünk egy nagyot. Együtt. Jól fog esni. Believe me folks, believe me. P.S.: Az event 100%ig komoly, nem egyike a humoros kamu eventeknek, amiknek mostanában oly nagy a népszerűsége A 444. híroldal később ezt a cikket hozta le: Közös üvöltésre hívta a Normafára tíz barátját egy stresszes gimnazista fiú a Facebookon, de nagyon hamar több mint 12 ezer ember csatlakozott az eseményhez.

1

A fotó 1997.11.09-én készült a Börzsönyben. A szüleim kirándultak, a képet Apukám készítette. Ekkortájt sokat mentek mindenfelé. . Anyukám, Eszter van a képen és az autójuk, ami egy homokszínű Lada 1500 gépkocsi volt. Apukám nagyon szerette ezt az autót, sajnálta, hogy később eladta. A motorja tökéletes volt, teljesen fel lett újítva.

1

Tenerifén kirándultunk, és a barátommal rátaláltunk egy mászóközpont helyszínére, ahol azonban meglehetősen drágának találtuk a felszerelés bérlését egyetlen napra. Így hát úgy döntöttünk, hogy inkább a saját módunkon fedezzük fel a környéket: nekivágtunk a hatalmas völgynek, és a sziklákon kezdtünk mászkálni. Ez igazi bátor vállalkozás volt – egyszerre izgalmas és egy kissé veszélyes is, hiszen a kövek csúszósak voltak. Ennek ellenére, bár féltem, mégis bizalommal követtem a barátomat. Így lépésről lépésre haladtunk, miközben – egyfajta játékos szabályként – kialakítottam magamnak egy saját “mászópályát”, ami segített, hogy magabiztosan haladjak a kövek között. Az egész élmény egyszerre egy félelmetes kihívás és egy felszabadító élmény lett.

1

2008-ban megnyertem egy gyerekrajzpályázatot, aminek az volt a fődíja, hogy elutazhattam Kenyába a családommal. A képen én és a húgom vagyunk láthatóak, egy az indai óceán partjain megismert maszáj férfival. A maszáj férfin kívül ( akinek már sajnos nem emlékszem a nevére) csomó új barátot és népszokást megismertünk.

1

A covid alatt a baráti körrel és húgommal elkezdtünk kísérletezni a szuper nyolcas filmmel, az analóggal és más kísérleti technikákkal. Jelen fotón a húgom látható, ahogy épp nyújtja az analóg filmet. Ez a nap azért emlékezetes számomra, mert bár nem maradt meg semmi a kísérleti filmen, ( valószínűleg az exponálás miatt) mi azért nagyon jól éreztük magunkat öten Szentendrén barangolva.